Egy öregedő, ám szenvedélyes katonaember házasságtörő viszonyain keresztül bepillanthatunk a 16. század végi Székelyudvarhely hétköznapjaiba. Pribék Gergely botrányos magánéletét Balogh Judit foglalja össze. 

Székelyudvarhely, a 16. század második felében jelentős változásokon és fejlődésen keresztülmenő székely város lakosainak a kedélyét az 1590-es években egy romantikus történet borzolta fel.

1562-ben, a segesvári törvények által János Zsigmond az ellene felkelt székelységet többek között azzal is büntette, hogy az addig zárt Székelyföldön két várat építtetett, amelyeknek a beszédes „Székelytámadt” és Székelybánja” neveket adta, és amelyekbe saját katonáit telepítette, hogy a lázadásra mindig kész székelyeket még a saját földjükön tartsa féken.

János Zsigmond (1540-1571)

Az egyik, Székelytámadt vára éppen az anyaszéknek számító Udvarhelyszéken, mégpedig Székelyudvarhely városában épült fel. A betelepülő katonaság várszolgálatra kényszerítette a városi lakosságot, földeket foglalt a várhoz, és gyakran megtörtént az is, hogy a várkapitány a katonái számára lefoglalt kerteket, sőt házakat is, és a házak korábbi tulajdonosainak a kárpótlása a város kötelezettsége volt. A beköltöző katonák és a városi lakosság között sajátos viszonyrendszerek alakultak ki, mert a városlakók egyrészt gyűlölték a betolakodókat, másrészt féltek tőlük, ezért csak véső esetben léptek fel ellenük.

Székelytámadt vára romjai 1895-ben

A béketűrő udvarhelyiek felháborodását minden félelmük mellett is kiváltotta az egyik, szintén erőszakosan  betelepülő katona, bizonyos Pribék  Gergely esete, aki sorozatosan „hasasította meg” a szolgálóit, mindegyiknek házasságot ígérve.

Az egyik leány, bizonyos  Szerecsen Kata családja perelte be a már korosodó Don Juant, és a per során a tanúként beidézett városiak vallomásaiból egész kis regény bontakozott ki. Az egyik tanú által „meg őszült vén szakál”-ként jellemzett, már nagy gyermekek apja, Pribék uram nem volt a kezdetektől ilyen kicsapongó, ám a felesége megbetegedésekor mellé fiatal leányokat fogadott. A tanú szerint már ez a tény is sértette a derék udvarhelyiek erkölcsi érzékenységét, mert nem volt szokás idős ember házába fiatal lányokat szolgálónak választani. Az idős katona, akinek a korát ennél pontosabban nem árulja el a forrás, a családjába fogadta az ifjú hölgyet, és étkezésekkor maga mellé ültette, „mint jámbor feleségét”. A családias érzület egyre melegedett, ugyanis Pribék uram délutánonként kizárta a házából a fiait, a leánnyal pedig „ki tudja, mit csinált”, de az bizonyos, hogy az nemsokára teherbe esett, és apaként az öreg Pribéket nevezte meg, aki később az apaság tényét nem is tagadta.  A kettejük viszonya meglehetősen szenvedélyes lehetett, ugyanis a lány Pribéket mások előtt is „édes uram”-nak szólította és a szeretetteljes törődésével vette körül, máskor viszont arról számoltak be a tanúk, hogy a férfi elűzte őt és ismerősöknél húzta meg magát, amíg az impulzív Pribék haragja elpárolgott. Az udvarhelyi kékszakáll azonban nem elégedett meg egyetlen lány szerelmével, többen vallották ugyanis azt is, hogy a mészárszékben paráználkodott bizonyos Solymossi Jánosnéval.  Mások hallani vélték, amint a Pribék Gergely szolgája veszekedett a feleségével, és azzal vádolta meg, hogy „gyakrabban vagy ágyassa Pribéknek, ne hogy nekem”. Egy bizonyos György nevű szolgáló pedig azt mondta a feleségének, hogy „bestye kurva nem avval eskettél vala meg, akivel egy házban berekezkedel”.

Erdélyi viseletek a 17. század elejéről

A vallomásokból kiderül, hogy a szenvedélyes katonaember a szolgálói mellett a városi lakosok között is tartott szeretőket, és többek előtt hangoztatta, hogy „szabadságom vagyon énnekem az paráznaságra”.

Pribék Gergely feleségének a sorsáról nem tudunk bizonyosat, a tanúk szerint az biztos, hogy még akkor is élt, amikor az előbb már említett Kata teherbe esett. Azt nagyjából egybehangzóan állították, hogy a paráználkodás már akkor elkezdődött, amikor Pribékné asszonyom betegeskedett. Időközben azonban meghalhatott, mert Pribék később többször kérkedett nem házas voltával. Kifejezetten azt állította, hogy addig egészen nyugodtan paráználkodik, amíg megházasodik, ami ezek szerint az újra házasodását jelenthette.

Házasságot viszont többször ígért az általa elcsábítottaknak, akik minden bizonnyal őszintén vonzódtak hozzá. Jó példa erre egy Márta nevű leány, akit „Vásárhelyről” hozott. Némelyek azt állították, hogy egyenesen „vásárolta” őt, mások csak úgy tudták, hogy egy vásáron járt, amikor elhozta. A lány érkezésének és jövetelének a körülményei meglehetősen regényesek. Sokan tudni vélték ugyanis, hogy úgy jött együtt Pribékkel, hogy a hegyeken át gyalogolva egymás kezét fogták, azaz újra csak gyengéd érzelmek is szerepet játszhattak ezzel a szintén fiatal és még a Katához hasonlóan szűzlánnyal való kapcsolat létrejöttében is.  Az egyik tanú szerint a tárgyalás idején már ez a bizonyos lány is félidős terhes volt. Akkor, amikor Székelyudvarhelyre hozta őt Pribék, a város közössége már minden bizonnyal meglehetős ellenszenvvel figyelte az eseményeket . A vallomások elég egybehangzó tartalma szerint ugyanis a „pár” éjszaka érkezett meg és a férfi szőnyegbe vagy pokrócba csavarta a lányt, úgy lopta be a házába.

Székely szolgálólány ábrázolása a 17. századból

A szolgálólányoknak házasságot ígért, különösen a felperes lányának, Katának az esetében hangsúlyozták ezt. És noha a megkérdezettek jó része ezt eleve irrealitásnak tartotta a jelentős vagyoni különbség miatt, az általa „megkörnyékezett” vagy „megrontott” lányok szeretettel vették körül, sőt rajongtak érte.

A vallomást tevők nagyobb része nő volt, a legtöbb rosszat ők mondták róla. A férfitanúk többsége vagy reálisan mesélte el a dolgokat, vagy igyekeztek felmentő körülményeket találni, esetleg azt állították, hogy nem láttak semmi erkölcstelent a Pribék viselkedésének egyes, általuk látott elemeiben. 

Az öregedő és forróvérű Pribék Gergely minden bizonnyal személyében testesítette meg a város számára mindazt a rosszat, amit a várnak valamint a katonaságának tulajdonítottak. Ugyanakkor lehetett némi személyes varázsa, ha ilyen hosszan és ennyi nő kegyeit meg tudta szerezni. Devianciája, öntörvényűsége  pedig akár némileg imponálhatott is a férfiaknak, hiszen talán az ő titkos vágyaikat is megvalósította. Mindenesetre a kor sajátos erkölcsiségét mutatja az, hogy határozottan és többen is elítélték, ha öreg ember fiatal szolgálót tartott, valamint a szüzesség elleni bűnöket. Minden egyébbel szemben jóval megbocsátóbbnak mutatkoztak.

A rendkívüli jelenség mindazonáltal kiváltotta a közösség határozott ítéletét, és vallomásaikban azt is megemlítették, hogy a vádlott a kapitány személyével kapcsolatban is becstelenül nyilatkozott, többször azt kiabálta, hogy neki a saját kapitánya nem számít, mert ő maga is elbánik vele.

Részegségről nem, csupán rendkívüli robbanékonyságról esik szó a vallomásokban.

Székelyudvarhely vára napjainkban

A város és a vár egészen különleges viszonyát jól mutatja, hogy a városlakók, noha elvileg ők voltak kiszolgáltatott helyzetben a várkapitánnyal szemben, elérték, hogy a kapitány kiszolgáltassa a katonáját a vádlóinak. Az ítélet végrehajtásáról semmit sem tudunk, de a város és a vádlók halálos ítéletet kértek Pribékre. Kétséges, hogy valaha is megtudjuk, akadt- e valaki, akinek megesett a szíve az udvarhelyi kékszakállon.

                                                                                                 Balogh Judit

https://bolt.rubicon.hu/collections/folyoirat-rendeles/products/2008-5-szudetanemetek-oceanrepulok-hazassag

Bár sokan ismerik Pablo Picasso Guernica című festményét, de kevesen tudják, hogy a szörnyű élményt kiváltó eseményhez, természetesen jócskán közvetve, de magyar vonatkozások is kapcsolhatók. Kozári József írásából ezeket az eseményeket ismerhetjük meg. 

1937. április 26-án pusztító bombazápor zúdult egy hétezer lakosú baszk kisvárosra Guernicára. A bombákat a törvényes Spanyol Köztársasági Kormány ellen fellázadt Franco tábornok megsegítésére küldött német Condor légió dobta le, és két óra negyvenöt perc alatt eltörölte a föld színéről a települést lakóival együtt. Először robbanóbombákat, dobtak a város fölé érkező Heinkel 111-esek, majd vadászgépek mélyrepülésben a menekülőket géppuskázták. Végül termit bombákkal lobbantották lángra a még megmaradt romokat bevégezve ezzel pokolbéli küldetésüket. A gyújtóbombákat egyébként már az első világháború végére kifejlesztette a német hadiipar. Párizsnak szánták tüzérségi lövedékek formájában, de a német had­vezetőség akkor visszarettent alkalmazásuktól. Milyen fontos katonai vagy ipari létesítmények indokolták a Guer­nica elleni elsöprő erejű légitámadást? Bizton állíthatjuk semmilyenek. Ipari létesítményei nem voltak. (Az ipari létesítményekkel egyébként is csínján bánt a Condor légió, hiszen a német tőkének, különösen a hadiiparnak nem jelentéktelen érdekeltségei voltak Észak-Spanyolországban.) Katonai fontossággal szintén nem bírt. A Bilbao, Baszkföld központja felé előrenyomuló francóisták akcióterületeitől is messze esett. A baszkok számára azonban nagyon fontos volt, hiszen a baszk kultúra egyik bölcsőjének, a baszk nemzeti szabadságjogok egyik szentélyének számított. Itt állt az a tölgy, melynek árnyékában a spanyol uralkodók esküt tettek a baszk nemzeti önkormányzat elismerésére. A támadás tehát szimbólum értékű, ráadásul alkalmat nyújtott a németeknek, hogy "szinte klinikai módon megfigyelhessék egy elsöprő terrortámadás hatását". Ezt később Göring is beismerte, amikor "próbaterepnek" nevezte Spanyolországot. Guernica tehát megsemmisült, de a baszk elszántság nem.

Guernica romjai

A Bilbaóban székelő baszk kor­mányt az tette a spanyol népfrontkormány töretlen hívévé, hogy 1936. október 1-én a köztársasági nemzetgyűlés, a Cortes elismerte függetlenségüket. Így a baszkok Franco tábornok esküdt ellenségévé lettek. Keményen kellett harcolniuk, mert ha Guernica nem is, az északi spanyol területek, a Biscayai-öböl környéke fontos iparvidéknek számított. Ráadásul a lázadók előrenyomulása elszakította Asturiát és Baszkföldet a központi területektől, és így nemcsak fontos, hanem könnyű zsákmánynak is tűnt a Madrid alatt alaposan elpáholt francóista hadseregnek. Óriási erőfölény vonult fel ellenük. A Bilbaót védő erődítményrendszerre, a "vasgyűrűre" acélzápor hullott, nem utolsó­sorban a Condor légió jóvoltából. A Spanyol Köztársaságtól katonailag elszigetelt, de annak részét képező Baszkföld elkeseredett harcban állt Franco tábornok csapataival, és a köztársasági kormány elhatározta, hogy egy nagy támadással köti le a francóista erőket, s így segít az északi fronton harcoló baszkokon. De itt már egy másik legenda kezdődik, hiszen ebben az ütközetben esett el a Moszkvából Spanyolországba küldött Zalka Máté.

A Zalka Máté vezette Garibaldi Brigád 1936-ban Madridban

A támadásra a köztársaságiak a Garibaldi és a Dabrowski nemzetközi brigádokból álló 45. hadosztályt választották ki. Ennek a parancsnoka volt Lukács Pál, azaz Zalka Máté. A támadásnak június 12-én kellett megindulnia egy addig csendes frontszakaszon Huescánál. A 45. hadosztály felvonult és megkezdte a felkészülést az ütközetre. A támadás megindítása előtti napon azonban a harcmezővel ismerkedő Lukács tábornok elesett. Halála kapcsán a későbbiek folyamán vad híresztelések kaptak lábra. Az ötvenes évek elején, nem hivatalosan ugyan, de tudni vélték, hogy az áruló Rajk László juttatta a fasiszta golyók elé, majd az terjedt el, hogy szántszándékkal tette ki magát az ellenség ágyútüzének, mert előző napon visszarendelték Moszkvába, és nem akart szovjet tábornoktársainak sorsára jutni, inkább a "hősi halált" választotta. Az ötvenes évek magyar koncepciós pereit igazolni akaró első verzió annyira gyermeteg, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. A második sokkal valósabbnak tűnik, ám ez sem igaz. Egyrészt azért nem, mert Zalka Máté akkori közvetlen munkatársai szerint visszarendelő parancsot a tábornok nem kapott, másrészt azért nem, mert a Sztálin börtöneiben örökre eltűnő "spanyolos" tábornokokat, - mint Emílió Klebert, vagy Gáll Jánost - csak Zalka eleste után fél évvel rendelték vissza Moszkvába.

Zalka Máté

Mi hát az igazság?  A kutatók szerint feltehetően az, hogy a hadosztály egységeinek harcálláspontjai között volt egy, a falangista tüzérség által belőtt útszakasz. Ezt tudta Zalka is, ezért lezáratta ezt az utat. Mégis, amikor június 11-én délután ellenőrző körútra indult, engedélyt adott két brigádparancsnokának, hogy a veszélyes útszakaszon áthajtson. Majd mikor látta, hogy a két autót bár lövik, de nem találják el, maga is utánuk indult. Igen kicsi volt a valószínűsége ugyanis akkoriban, hogy egy száguldó autót ágyúval eltaláljanak. Az első gránát nem is talált, de a második Zalka kocsijának bal első kereke alá vágódott. A kocsi négy utasa közül a gépkocsivezető azonnal, Zalka pedig a kórházban meghalt. Sebesüléssel úszta meg Gustav Regler a hadosztály politikai biztosa, aki a sofőr mellett ült, és Pavel Ivanovics Batov a szovjet tanácsadó. Ez a lövés szülte a már említett legendákat.

Picasso nagy hatású festményének reprodukciója Guernicában

A véletlen, illetve egészen pontosan a történelmi időrend két olyan eseményt sorolt e cikkben egymás mellé, ahol idegenek harcoltak spanyol földön. Természetesen mindkét fél a maga ügyét tekintette igaznak. De míg Guernica esete mind a mai napig magáért beszél, hiszen a felháborodás miatt Franco tábornoknak kommünikét kellett kiadnia, hogy a Condor légiónak semmi köze Guernicához, azt a baszkok rombolták le, addig az 1970-es években Spanyolországban Andreu Castells tollából megjelent munkában a nemzetközi brigádokról a következőket olvashatjuk: "Arra a kérdésre, hogy miért jött ide annyi külföldi önkéntes a polgárháború kitörésekor, csak azt a magyarázatot lehet találni, hogy a spanyol háború kitörése a baloldali érzelmű emberek között a nemzetközi szolidaritásnak olyan heves megnyilvánulását váltotta ki, amilyenre kevés példát találunk a történelemben. Bármit is mondjanak róluk, mindenekelőtt meggyőződésük élenjáró harcosai voltak ".

 Guernica ma

                                                                                                       Kozári József

Minden oktatási intézmény, de különösen egy egyetem elképzelhetetlen tudományos könyvgyűjtemény nélkül. A Bibliotheca Eszterhazyana – máig eleget téve alapítója, Eszterházy Károly püspök szándékának – az egri Líceum első emeletén, annak déli szárnyán csaknem 230 éve áll az olvasók és a kutatók szolgálatában. A jelen bejegyzésünkben ennek az önmagában is tudománytörténeti kuriózumnak számító intézménynek a történetét idézzük fel.

Főpapi gyűjtemények Magyarországon a 18. században

A 18. század második felében Magyarországon sorra jöttek létre olyan főpapi könyvtárak, melyeket alapítóik az oktatás, kiemelten a felsőoktatás szolgálatába kívántak állítani. Ezeknek a nyilvános használatra szánt könyvtáraknak a létrejöttében nagy szerepe volt annak, hogy a hazánkban akkor szolgáló, művelt és felvilágosult főpapok szinte kivétel nélkül a Habsburg Birodalom területén működő jezsuita iskolákban szerezték meg alapozó ismereteiket, majd Rómában a szintén jezsuiták által fenntartott Collegium Germanicum et Hungaricum papnevelő intézetben folytatták és végezték el felsőbb tanulmányaikat. Az Itáliából hazatérő főpásztorok azon munkálkodtak, hogy hazájukban és egyházmegyéjükben is a Nagyszombatban, Bécsben vagy Rómában megismerthez hasonló intézményhálózatot hozzanak létre. A főpapok közül elsőként Klimo György (1710–1777) pécsi püspök alapította meg könyvtárát 1774-ben, felsőoktatási használatra szánva a gyűjteményt. Időrendi sorrendben következőként Patachich Ádám (1717–1784) kalocsai érsek (1784), majd Szily János (1735–1799) szombathelyi püspök könyvtárát (1791) említhetjük.

A gyulafehérvári Batthyaneum nagyterme. Forrás: Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története II. 1606-tól 1830-ig. Budapest. Akadémiai Kiadó, 1988. nr. 328.

A felsorolt főpapi gyűjteményeket időben gyorsan követte az Eszterházy Károly (1725–1799) püspök által alapított egri Főegyházmegyei Könyvtár (1793), melyet mintaként vett alapul Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi püspök Gyulafehérváron szinte az egrivel egyszerre megnyitott könyvtára (Batthyaneum). A gyulafehérvári várban lévő egykori trinitárius kolostorban elhelyezett bibliotékának ásvány-, kagyló- és éremgyűjteménye is volt, és csillagvizsgálóként is működött, akárcsak Egerben Eszterházy intézménye. Batthyány püspök gyűjteményét bibliofil könyvtárnak tekinthetjük, hiszen a gyűjtésben elsődleges szerepet a könyv tipográfiai és esztétikai szépsége vagy ritkasága miatt megnövekedett értéke játszott. A megnevezett könyvtárak kezdettől fogva nyitva álltak az egyházi és világi személyek előtt, történetük során többnyire elkerülték a háborúk okozta veszteségeket és az államosítást. Közülük napjainkban az egri az egyetlen, amely megnyitása óta nyilvános gyűjteményként áll az olvasók és a kutatók szolgálatában.

Eszterházy Károly egri püspök-főispán portréja (Főegyházmegyei Könyvtár, Eger)

A Bibliotheca Eszterhazyana története

Az egri könyvtár történetét nem lehet elválasztani a Líceum történetétől és Eszterházy püspök egyetemalapítási törekvéseitől: ez magyarázza a gyűjtemény enciklopédikus jellegét. A könyvállományban a teológia mellett kezdetben kiemelt helyet kaptak a természettudományos művek is: matematika, fizika, csillagászat, földrajz, útleírások. A szépirodalomi jellegű kötetek ekkor még meglehetősen csekély számban képviseltették magukat az alapgyűjteményben, az ilyen jellegű nyomtatványok később kerültek be a bibliotéka állományába. Eger utolsó püspökének több évtizeden át zajló, tudatos előkészítő munkája előzte meg a könyvtár 1793-ban megtartott, ünnepélyes megnyitását.

Az egri Főegyházmegyei Könyvtár karzata a trienti zsinatot ábrázoló mennyezetfreskójával

A püspök a könyveket ügynökeivel úgy vásároltatta, maga pedig úgy gyűjtötte, hogy a könyvek a korabeli tudomány lehetőség szerinti legteljesebb metszetét fogják át. A művek felkutatásában leginkább római tanulótársa, Giuseppe Garampi (1725–1792) bíboros volt segítségére, aki ebben az időben, érseki rangban, Bécsben szolgált pápai nunciusként.

Guiseppe Garampi bíboros portréja

Mikor Eszterházyt kinevezték egri püspökké (1761), az akkor még a pápai levéltárban dolgozó Garampi lemásoltatta, és megküldte Egerbe a 14. században készült pápai tizedjegyzéknek az egri egyházmegyére vonatkozó dokumentumait. Nem sokkal bécsi nunciusi kinevezését követően meglátogatta Egerben Eszterházyt, aki megmutatta neki büszkeségét, a Líceumot, és elmondta, hogy bővíteni kívánja az egyházmegye könyvtárát. Barátja azonnal fölajánlotta, hogy segít beszerezni a szükségesnek ítélt külföldi teológiai és történelmi műveket, Eszterházy pedig kapva kapott a lehetőségen. Így a nuncius rövid idő alatt, 1781 októbere és 1785 januárja között 4336 mű 9323 kötetét vásárolta meg Európa minden tájáról. Az összegyűjtött könyveket a szervita rend pesti kolostorába juttatta el, és onnan szekereken hozták azokat Egerbe. Garampi kapcsolatrendszerén keresztül nemcsak a könyvkereskedőktől tudott vásárolni, hanem anyagi helyzetükben megroppant hercegi és más nemesi családoktól is. A könyvkereskedőktől jobbára a kurrens tudományos műveket, míg a nemesi családoktól a könyvritkaságokat tudta beszerezni és eljuttatni Egerbe. Itthon leginkább Büky József könyvtáros és Batthyány Ignác egri prépost-kanonok, a már említett, későbbi erdélyi püspök voltak Eszterházy gyűjtőmunkájának előmozdítói.

Batthyány Ignác erdélyi püspök portréja

Mivel a püspök kezdettől egyetemi könyvtárnak szánta kollekcióját, ennek megfelelően kezdte beszereztetni az ehhez szükséges könyveket is. Az egri egyetemet – Mária Terézia korlátozó rendelkezései ellenére is – klasszikus, négyfakultásos intézménynek álmodta meg, ahol a teológia, a bölcselet, a jogtudomány és az orvostudomány számára képeztek volna szakembereket. Az egri könyvtár megnyitása idején mind köteteinek számát illetően (16.000), mind tartalmi összetételében jelentős intézménynek számított, hiszen nagyobb állománnyal rendelkezett, mint az országban egyetlen univerzitásként működő nagyszombati egyetem bibliotékája. A püspök végrendelete alapján személyes könyvtárából később további négyezer kötettel gyarapodott a gyűjtemény, amely azonban soha nem tölthetett be egyetemi könyvtári funkciót.

Alapítása óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan gyarapszik a gyűjtemény. Eszterházy utódai, különösképp Pyrker János László (1772–1847) és Bartakovics Béla (1792–1873) érsekek nemcsak általánosságban bővítették, hanem nagyszámú bibliofil kiadvánnyal is gazdagították az állományt, melyet ma Európa-szerte ismernek. A gyarapítási folyamat mind a mai napig tart, hiszen az intézmény nem csupán műemlékkönyvtárként mutatja be a magyar könyvtártörténet egy mozgalmas korszakát, hanem lehetőségeihez mérten a legmodernebb szakirodalmak beszerzésével naprakészen igyekszik tartani állományát.

Könyvritkaságok a gyűjteményben

Az egri Főegyházmegyei Könyvtár állománya számos unikális, egyedi dokumentumot tartalmaz. Terjedelmi korlátok miatt csak néhányat említünk ezek közül. A legkorábbi kéziratos munka (kódex) a 11. századból származik. Elsősorban IX. Leó pápa (1002–1054) pergamenre írott teológiai értekezéseit, valamint egyéb diplomáciai iratokat tartalmazza gyűjteményes kötetként (kolligátum). A világon egyedülállónak számít a Serravalle-, más néven Dante-kódex. Giovanni da Serravalle (1350 k.–1445) fermói püspök 1417-ben fordította latinra Dante Alighieri (1265–1321) olasz nyelven írt Isteni színjátékát (Divina commedia). A gót betűkkel írt mű elején Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) császárnak szóló ajánlás található. Az első, bizonyíthatóan magyarországi személy által a Kárpát-medencében készített könyvillusztráció a Miskolci-missale-ban található, és 1394-ből származik. A misekönyv (missale) a kánon előtti kép festőjéről, Miskolci Lászlóról kapta nevét. Az egyetlen autográf, vagyis eredeti Mozart-kéziratot is a könyvtár őrzi hazánkban. A levelet Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) világhírű osztrák zeneszerző 1787. augusztus 2-án írta nővérének édesapjuk elhunyta alkalmából. A kéziratot Pyrker érsek vásárolta Velencében. Szintén a könyvtár ritkaságai közé tartozik Mikes Kelemen (1690–1761) Törökországi levelek című dokumentumgyűjteményének bizonyítottan eredeti kézirata is. A mű a II. Rákóczi Ferencet (1676–1735) emigrációjában is hűségesen szolgáló magyarok mindennapjait mutatja be távol hazájuktól. Különösen fontos művelődéstörténeti forrásunk.

Részlet Mikes Kelemen Törökországban készült leveleinek eredeti kéziratából

A sort még hosszan lehetne folytatni a könyvtárban őrzött, a világ első bestsellerének számító Thuróczy-krónika brünni ősnyomtatvány-kiadásától (1488) a Rákóczi-szabadságharcot 1711-ben lezáró Szatmári békesség (Pacificatio) magyar fordításán keresztül egészen a Mária Terézia császár- és királynő egész családjának aláírásával ellátott Barkóczi-albumig, valamint számos térkép és atlasz ritka példányáig.

A könyvtár jelentősége napjainkban

Noha a fentebb megnevezett könyvritkaságok páratlanok a maguk nemében, a könyvtár barokk termében őrzött dokumentumegyüttes legnagyobb értéke mégis abban áll, hogy az Eszterházy Károly egyetemalapítási tervének megfelelő, enciklopédikus jellegű gyűjteményben a 16., a 17. és a 18. századi tudomány egyfajta egységes lenyomata konzerválódott. A régi könyvek alkotta állomány könyv- és könyvtártörténeti jelentősége felbecsülhetetlen, kimeríthetetlen forrása a történeti kutatásoknak.

Az egri Főegyházmegyei Könyvtár barokk terme

Az Eszterházy és utódai által módszeresen összegyűjtött könyveket őrző barokk terem szomszédságában található a jelenleg is nyilvános, egyházi, tudományos szakkönyvtárként működő intézmény olvasóterme, ahol a könyvtár munkatársai egy napjainkra csaknem 170 ezer kötetre gyarapodott könyvállománnyal és a 21. század követelményeinek megfelelő szolgáltatásokkal várják az olvasókat és a kutatókat.

                                                                                                       Balogh Ferenc

A témával kapcsolatban bővebben a Líceumi szellemiség 18. (Balogh Ferenc: Az egri Főegyházmegyei Könyvtár c.) számából tájékozódhat. https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/az-egri-foegyhazmegyei-konyvtar-liceumi-szellemiseg-18

Felhasznált irodalom:

Antalóczi Lajos: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár története (1793–1996). Eger, 2001.

Az Egri Domus Universitatis és Líceum. Oktatás, tudomány, művészet (1763–2013). Szerk. Petercsák Tivadar. Eger, 2013.

Iványi Sándor: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár kéziratkatalógusa. 1850 előtti kéziratok. Budapest, 1986.

Kétszáz éves az Egri Főegyházmegyei Könyvtár 1793–1993. Emlékkönyv. Szerk. Antalóczi Lajos. Eger, 1993.

Löffler Erzsébet: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár. Eger, 2012.

Surányi Imre: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár könyvritkaságai. Válogatás a 11–19. századokban megjelent kéziratos és nyomtatott művek közül. Eger, 2009.

A választás a demokrácia ünnepe, tartja a közkeletű mondás. Az ünnephez pedig ünnepi hangulat illik. A politikusok és persze híveik szeretnek ünnepelni a győzelmet követően. Az ünnepre való készülés során az ellenfelekben gyakran minimum ünneprontókat látnak, de a politikai beszédek megfogalmazásaiba ennél durvább jelzők is vegyülnek. A közhellyel ellentétben – régen minden jobb volt – nem volt ez másként a magyar parlamentarizmus hőskorában, a dualizmus időszakában sem. Pap József legújabb posztjában a korszak választásainak világába enged egy rövid bepillantást. Az általános kereteket és konkrét példákat a blog tematikájának megfelelően Heves megyéből és Egerből vette.

Heves vármegye, a közkeletű nézet szerint az 1830-as évek közepe óta az ellenzéki megyék közé tartozott. Ezt a megállapítást a dualizmus időszakára is elfogadhatónak tarthatjuk. A megye (az 1876-ig hozzá tartozó Külső-Szolnok területeit nem számítva) hét választókerületre – egri, nagyfügedi, gyöngyösi, kápolnai, pétervásári, gyöngyöspatai és poroszlói – oszlott. A dualizmus korának választásain is igen jól szerepelt a függetlenségi ellenzék, a kiegyezés által létrehozott politikai rendszert támogató kormánypártoknak (1868 és 1875 között a Deák Párt, 1875 és 1906 között a Szabadelvű Párt, 1910 és 1918 között pedig a Nemzeti Munkapárt) jelentős küzdelmet kellett vívni a győzelemért. A kormánypárt számára a legjobb választási eredményt hozó év az 1875-ös és az 1896-os volt. A hevesi kerületek közül a poroszlói érdemli ki a „legkurucabb” elnevezést, itt ugyanis minden választás győztese a kiegyezést és a dualizmus rendszerét elutasító függetlenségi ideológiához hűek táborából került ki. Nagyfügeden csak 1896-ban győzött a kormánypárt, Egerben pedig 1875-ben, 1896-ban és 1910-ben. Pétervásárát négy alkalommal, Gyöngyöst és a gyöngyöspatai kerületet pedig hat alkalommal sikerült a kormányoldalnak meghódítania.

Korteskedés,1906. Fortepan /Széman György

A dualizmus időszakában a választójogot pusztán férfiak birtokolhatták, nekik is cenzusnak kellett ehhez megfelelniük. A vármegye választójoggal rendelkező lakosainak száma 1901-ben 14.462 fő, 1910-ben pedig 16.398 fő volt. A választásra jogosultak, a 6,1%-os országos átlagot kissé meghaladva, a megye lakosságának 7%-át adták. Egernek 2.112 (4,6%), Gyöngyösnek pedig 1.285 (7%) lakosa szerepelt a választói névjegyzékben. A választási küzdelem tehát csak a lakosság töredékét érintette közvetlenül. A választásokhoz kapcsolódó eseményekben azonban természetesen nem csupán a választók vettek részt.

A poszt első részében a dualizmus kori választásokhoz kapcsolódó kérdésekről, majd pedig két konkrét választási küzdelemről olvashatnak.

Választások jogi és gyakorlati keretei

A választások lefolytatása a vármegyék és törvényhatósági jogú városok Központi Választmányainak a feladata volt. Ezek a szervek állították össze a választók névsorait és felügyelték a választások lebonyolítását. Az országos és a helyi sajtó igen nagy teret szentelt a politikai küzdelemnek, a lapok már a konkrét események előtt több hónappal címlapon közölték a pártalakulásokat, a helyi fejleményeket, a gyakran kétes hitelességű híreket. A korabeli lapoknak egyértelmű politikai orientációja volt, melyet nem is lepleztek, tudósításaik ennek megfelelően igen elfogultak voltak. A szerkesztők célja általában elsősorban nem a pártatlan tájékoztatás, hanem az olvasók politikai igényeinek a kiszolgálása volt. A vidéki életet alaposan felbolydították a választásokhoz kapcsolódó események, melyekben bizonyos ciklikus állandóság figyelhető meg. A képviselőház feloszlatását és az új választások kiírását követően aktivizálódtak a helyi politikai pártok, szinte a semmiből keltek életre a pártszervezetek. A települések kaszinóiban, vendéglőiben elnököt és vezető bizottmányt választva indult újra a pártélet.

Támogató miniszterek, üdvözlő pártvezetők, helyi potentátok

A kampányidőszakban a jelöltek prominens személyeket igyekeztek bevonni a mozgósító munkába. A századfordulóhoz közeledve egy-egy miniszter, vagy legalább államtitkár jelenlétével is megtisztelte a kormánypárti szavazókat. Ha ezt nem sikerült elérni, akkor legalább egy-egy támogató levelet, táviratot próbáltak felmutatni a miniszterelnöktől vagy az ellenzéki párt(ok) vezető személyeitől. Emellett igen nagy hangsúlyt kapott a település vagy a kerület tradicionális nemesi családjának a támogatása is. 1896-ban például a pétervásárai kerületben gróf Károlyi Sándor lépett fel a Nemzeti Párt jelöltjeként. A társadalmi presztízs tekintetében a társadalom csúcsán álló gróf korteskörútját Ivádon, Ivády Béla otthonában kezdte, aki 21 éven át volt képviselője a kerületnek. A jelölt a volt képviselő fogatán kocsizott át egy 150 fős bandérium kíséretében Pétervásárára, ahol az agrárius érdekeket kidomborító kortesbeszédét megtartotta. Ellenjelöltjét, a kormánypárti Altorjay Sándort azonban Pétervására urai, a Keglevich grófok támogatták, akik nem engedték át a tulajdonukban lévő vendéglőt az ellenfelek részére.

Pétervására, gróf Keglevich Gyula kastélyának parkja, 1900, Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Klösz György fényképei

Károlyi nagygyűléséről az Egri Hiradó is közölt tudósítást. A lap egyértelműen az ellenzéki Károlyi mellett kötelezte el magát. Az ellentétpárok sokaságát felvonultató cikk kiemelte, hogy az „intelligencia” a nemzeti, a „bérenc csőcselék” pedig a koránypárti oldalon sorakozott fel. Hiszen a Nemzeti Párt a környékbeli birtokosok, a Károlyiak és Orczyk mellett a katolikus papságot is saját oldalán tudta. Ennek szinte tökéletes ellentéteként jelent meg a recski jegyző és Blum Izidor zsidó bérlő által „felbérelt” kormánypárti csoport – „hasukat minden körülmények közt gyöngéden ápoló liberálisok” –, akiket a csendőrségnek szuronyszegezve kellett elűznie a nemzeti párti nagygyűlésről. Ehhez hasonló eseményt szinte minden választási időszakban találunk a helyi sajtóanyagban.

Keresztények és izraeliták

Már a fenti példában is megjelent a keresztény és a zsidó támogatóknak a kérdése. A vármegyei tudósítások igen gyakran és nagy nyíltsággal beszéltek arról, hogy a zsidóságnak és a velük kapcsolatos érzelmeknek komoly szerepe volt a választási küzdelemben. Az egri függetlenségi újságok szerkesztői a nyílt választási rendszert kihasználva, előszeretettel közöltek olyan statisztikákat, melyek kimutatták, hogy a kormányoldalt milyen számban támogatta a helyi zsidóság. Az 1896-os választás után, melyen Lukács László pénzügyminiszter erős küzdelemben legyőzte a függetlenségi Szederkényi Nándort, a következőt írta az Egri Híradó: „Hogy a lefolyt választás eredményéről ne jusson eszébe valakinek az elvek győzelmére gondolni, ide állítjuk a kormánypárti választók statisztikáját. Ebből mindenki láthatja, hogy a kormánypárt magvát a hivatalos kirendeltség, a zsidóság és az elszegényedett föld népe képezte, a mely nyomasztó helyzetében annyira kapott a kormánypárt vigéczei által pazarul osztogatott bankókon”. Az Eger gyöngyösi választási tudósításaiban is visszatérő elem volt a zsidók politikai szerepének a kiemelése.

Eger, 1900. Fortepan/Vincent Till Baumgartner

Gyöngyös városa a kormánypárt fontos hídfőállásának számított, a két város rivalizálásának politikai alapja is volt. A Gyöngyös c. lap választási tudósításai rendszeresen szóltak az ellenzék által elkövetett atrocitásokról, melyek lehetetlenné tették a politikai ellenfelek közötti megbékélést. 1884-ben például a szabadelvű gróf, Batthyány László indult a város mandátumáért. A lap beszámolója szerint a gyöngyösi katolikus papság a szokásoknak megfelelően az ellenzék mellé állt, tették ezt akkor a ferencesek is, akik pedig rendszerint kivonták magukat a küzdelemből. Ennek ellenére a függetlenségiek elveszítették a választást, de több embert elő kellett a csendőröknek állítani a zsidóság szidalmazása miatt, emellett a zsidó kórháznak és több zsidó polgár lakóházának az ablakát is bezúzták.

A választás napja

A választás napján természetesen tovább fokozódott a feszültség, az ellenfelek kortesmenetekben közelítették meg a szavazás helyszínét, ahol csendőrkordon választotta el őket egymástól. A felvonultak rendszeresen gúnyolták egymást, de a szóváltások igen gyakran tettlegességig fajultak. Vármegyei szinten is ritka volt az olyan kampányidőszak, amikor ne történt volna legalább egy esetben erőszakos cselekmény. Az 1865. november 27-i tiszanánai eset azonban mégis egyedinek minősíthető. A véres verekedésbe torkolló eseménysorozat kiváltó oka Németh Albert jelöltségről való lemondása volt. Ezt azonban a Tiszanánára összegyűlt választók egy része nem fogadta el, és ennek ellenére rá kívánt szavazni. A szavazásra botokkal felfegyverzetten felvonult kömlői és sarudi tömeg, a kömlői bíró vezetésével rárontott az ellentáborra. A verekedésben három ember meghalt, és a jegyző házát is megrongálták. A rendzavarás miatt új választást kellett elrendelni.

Hogyan szavazzunk?

Komoly vita kerekedett Egerben a választás módját illetően, a központi választmány ugyanis az 1848. évi. V tc. 32. paragrafusát – „A szavazás a szavazó nevének a küldöttség általi feljegyzésével, – s valamint a szavazatok összeszámitása is nyilván történik.” – úgy értelmezte, hogy nyíltan csak a szavazó nevét kell feljegyezni, valamint a végeredményt összesíteni. A választásokat az önálló törvényértelmezés alapján az 1872-as szavazásig titkosan tartották, hiába tiltakozott ellene a helyi kormányoldal. 1875-től azonban áttértek a nyílt szavazásra, hiszen az 1874-es választójogi törvény ezt a sajátos jogértelmezési lehetőséget megszüntette.

A választások után

A választásokat követően a politikai feszültség hamar enyhült. A helyi újságokban még néhány lapszámban találkozhatunk a pártpolitikához kapcsolódó írásokkal, ezek azonban gyorsan lekerültek a címlapokról. Csupán egy-egy országgyűlési tudósításhoz kapcsolt megjegyzés utalt arra, hogy a megyében, a vidéki településéken létezik egyáltalán pártpolitika. Az élet visszatért a rendes kerékvágásba.

A következő részben egri két választás fontosabb korteseseményeiről olvashatnak. 1901-ben két függetlenségi ellenzéki jelölt közül Szederkényi Nándor ért el sikert, így visszahódította a várost a kormánypárttól. (Szederkényi pályafutásáról itt olvashatnak még.) 1910-ben pedig gróf Zichy Nándor vette el a függetlenségiektől a mandátumot és tette a várost újra kiegyezést támogatóvá.

„Kisütött a napsugára, Szederkényi ablakára” – hogyan nézett ki egy választási nap a 20. század eleji Egerben?

Az 1901-es választás során tehát két függetlenségi jelölt, Szederkényi Nándor és Babocsay Sándor mérkőzött meg a képviselői helyért. A választásra 1901. október 2-án került sor. A nap reggelén negyedenként összegyűlt szederkényi párti választók fehér zászlók alatt, fehér kokárdákkal a mellükön, hangos zeneszó mellett vonultak a belvárosba. Itt már várták őket a fehér kokárdás jogászok, akik az egri függetlenségiek nagy fehér zászlójával a menet élére álltak. Öt cigánybanda húzta a kortesnótákat az összegyűlt tömeg számára. A Szedekényi-párt emberei fél kilenckor foglalták el a Városháza előtti teret, a piros kokárdás Babocsay-párt pedig a Városháza udvarán gyülekezett. Mivel a katonaság kettős kordont vont a fehér és piros kokárdások közé, sikerült elkerülni a „meggyőződésből és lelkesedésből” fakadó verekedést. A szavazatszedő bizottságok munkáját is katonák biztosították. Miközben folyt a szavazatok számlálása élénk társasági élet zajlott a város utcáin, „politizáló asszonynép, rikoltozó gyereksereg, szavazókért ide-oda robogó kocsik, kapaczitáló kortesek, a zene mellett tánczolók” jelezték, hogy nagy események vannak készülőben a város életében.

Eger, belváros, 1900. Fortepan/Jurányi Attila

A szavazás során nyilvánvalóvá vált, hogy Babocsay hívei kisebbségben vannak, így ők elkeseredésükben sós kiflivel dobálták meg a sikerüket előre ünneplő fehér kokárdásokat. A Cifra hóstya szavazóhelyiségében csupán Babocsay kortese jelent meg piros kokárdával a mellén, végül ő is jobbnak látta Szederkényire szavazni. A voksolás egyedi módját választotta Bata István, aki cigányzene mellett vonult a bizottság elé. Ezzel kiérdemelte, hogy a városi sajtó – és ezt követően ez a poszt is – név szerint megemlékezzen róla. A kisváros életét felbolydító, izgalmakban bővelkedő választási nap Szederkényi Nándor ünneplésével ért véget. Szederkényi ünnepi beszédében két témával foglakozott: részletesen kitért az 1896-os „gyalázatos eseményekre”, melyek igen mély nyomokat hagytak az akkor vesztes függetlenségiek emlékezetében, valamint a házalóknak, zsibárusoknak nevezte ellenfeleit, akik „visszaéltek” Kossuth Lajos nevével és megpróbálták megtéveszteni Eger lakosságát.

Szederkényi Nándor. Wikipédia

A szederkényi-párti Egri Hiradó különös beszámolót közölt Választási statisztika címmel. A szerkesztőség egyik szorgalmas tagjának adatai alapján. A lelkes zsurnaliszta kimutatta, hogy a Babocsay Sándorra szavazott 294 polgár közül 115 zsidó vallású volt, 81 pedig kinevezett – elsősorban megyei–hivatalnok. „Ezen pártnak zömét tehát, vagyis 196 szavazót olyan választók képezték, akikre sehogysem lehet reámondani, hogy függetlenségi és 48-asok.” A fennmaradó 98 választó közül 15-20 fő volt csupán, aki a 1896-ban nem a kormánypártot támogatta. Babocsay tehát, vonja le a következtetést, a kormánypárt embereire támaszkodva próbálta az ellenzék egységét megbontani. Különösen szembeötlő az újság ekkor megjelent melléklete, melyben választási emlék címmel részletesen, név szerint és kerületi bontásban közölte a két személyre esett szavazatokat. Így tehát a városi polgárság maga is meggyőződhetett arról, hogy a kuruc hagyományokat visszautasítók elsősorban a városi zsidósághoz és a hivatalnokok közösségéhez tartoznak. A pártküzdelem kapcsán tehát enyhe antiszemitizmus és megyeellenesség olvasható ki a városi újság sorai közül.

Tojászápor a miniszterre és az autómobilon érkező pártvezér – az 1910-es egri választás kortesbeszédei

1910. március 20-án a Széchenyi utcai kávéház nagytermében alakult meg az egri Munkapárt, ami a korábbi kiegyezést támogató Szabadelvű Párt helyére lépett. A függetlenségiek kezében lévő Egri Hiradó tudósításában fontosnak tartotta kiemelni, hogy a Tisza István oldalán álló párt helyi alapítói „zsidó polgártársaink, kik egyébként is törzsvendégei ama kávéháznak” és „30-40 keresztény szocialista földmíves” közül kerültek ki. A frissen megalakult pártszervezet gróf Zichy János kultuszminisztert kérte fel Eger országgyűlési képviselőjének. Ez az erősítés rá is fért az újjászerveződő, kiegyezést támogató csoportnak. Méltán gondolhatták úgy, hogy a miniszter képviselőjelölt segítségével hasonló sikert tudnak elérni, mint 1896-ban, amikor a pénzügyminiszter csatasorba állításával tudták meghódítani az ellenzék fontos bástyáját.

Egri főszékesegyház, 1910. Fortepan/Kiss László

Március végén, április elején már javában folyt a korteskedés Egerben, de a választási harc legjelentősebb eseménye gróf Zichy János egri látogatása volt. A kultuszminiszter április 24-én vasárnap érkezett meg az érseki székvárosba. A jelölt bevonulását a legapróbb részletekig megtervezték és ügyeltek a pontos kivitelezésre. Az állomáson Szmrecsányi Lajos püspök fogadta a képviselőjelölt-minisztert és hivatalosan meghívta őt az érseki rezidenciára. Lovas legények és dohánygyári gyalogos lányok kíséretében vonultak végig a város központjába. Útjukat a vasárnapi bámészkodó nép néma sorfala szegélyezte. A Líceum épülete előtt azonban a függetlenségi párt hívei hangos abcugolásban törtek ki és záptojással hajigálták meg a díszes vendéget és kíséretét. Ezt a menet biztosítására kivezényelt 65 csendőr és 40 rendőr „kiméletlen attakja” követte és a hangoskodókat kardlapozással oszlatták szét. A miniszter 11 órakor tartotta meg a beszédét, melyet a Nemzeti Munkapárt hivatalos programjának az ismertetésére alapozott. Konkrétan a város számára jobb közlekedési lehetőségeket és a kulturális terhek országos átvállalását ígérte.

Délben az érseki palotán fogadták a jelöltet, aki az ebéd után a vármegye vezetőinél tett látogatást. Zichy János, Begovcsevich Róbert nagypréposttal folytatott beszélgetés során kijelentette, hogy ő vallásához hű ember, melynek alapelveit hivatalának gyakorlásában is éreztetni fogja. Érdekes párbeszéd zajlott a választójog kiterjesztésének a kérdésében. Zichy a programbeszédében azt mondta, hogy ebben a tárgyban később fog a párt nyilatkozni. Samassa József bíboros-érsek pedig a megbeszélésükön a kor egyik legveszélyesebb fekélyének nevezte a választójog jelentős kiterjesztését, mivel „független cselekvésre és gondolkodásra … kevés ember bír elegendő ésszel és jellemerővel”. Ezekkel a szavakkal a miniszter is egyetértett.

A függetlenségi párt a miniszterrel szemben csak Babocsay Sándort tudta kiállítani, ugyanis Szederkényi Nándor nem vállalta a jelöltséget. Babocsay kampányának legjelentősebb eseménye Justh Gyula egri látogatása volt. Justh, igazi modern politikusként viselkedett, hiszen autóján járta az országot és mielőtt Egerbe érkezett volna, három hónap alatt 33 vármegyében és 11 törvényhatósági városban, összesen mintegy nyolcvan kerületben vett részt nagygyűlésen. A városi hívek május 27-én délután egy órára várták a politikust, a kerecsendi úton biciklis hírnököket állítottak fel, kiknek az volt a feladatuk, hogy az érkező automobilt megelőzve értesítsék a városi lakosságot Justh feltűnéséről. A kissé késő látogatót a vasútállomásnál fogadta az 5-6 ezer főt számláló tömeg. A Zichy-párt emberei megpróbálták útját állni a menetnek, de a fehértollasok elsodorták őket. A fáradhatatlan politikus a főtéren összegyűlt 7-8 ezer ember előtt másfél órás beszédet mondott. A szónoklat szokásos függetlenségi programpontok helyett vallási kérdésekkel foglakozott. Justh a katolikus autonómiáról és a szekularizációról is nyilatkozott. A katolikus egyház államtól független, protestáns mintájú autonómiájának megteremtését nevezte pártja legfontosabb egyházügyi programpontjának, a szekularizációtól, az egyházi vagyon államosításának lehetőségétől, azonban mereven elhatárolódott. Justh Babocsay Sándor támogatására szólította fel az egrieket, majd autóba ülve Gyöngyösre távozott, ahol még aznap egy másik beszédet tartott.

A választást azonban gróf Zichy János nyerte, 1593 megjelent szavazóból 1068 fő voksolt rá. Így Eger valóban elveszett az ellenzék számára. Zichy ekkor összesen négy kerületben indult. Megnyerte még a szabadbárándi és a pécsi választást és elveszítette a székesfehérvárit. A három megnyert kerület közül az egrit választotta, így a másik kettőben pótválasztást kellett tartani.

A választási küzdelem a 19. században is igen heves volt, a politikai ellenfelek gyakran nem válogattak a jelzőkben, ha a másik oldalt akarták jellemezni. A politikai vita harc volt, a szavazóhelység csatatér. A győzelem vagy a vereség a nemzet jövőjét alapvetően befolyásoló esemény. Így látta ezt többek között Szederkényi Nándor is, amikor 1910-ben megindokolta, miért nem indul a választási küzdelemben. Szederkényi a választási harc során tapasztalt törvénytelenségekre hivatkozva lépett vissza. 1910. május 21-én nyílt levélben közölte ezt választóival. Döntését azzal indokolta, hogy a voks „kótyavetye” tárgyává vált, minden városi negyedekben folyik a „borvásár” - melyet a hazaárulással tartott egyenértékűnek. „Vajha a gondviselés elhárította volna városunk, szent István városa közéletéről a bűnök ezen özönét!” – sóhajtott fel a kiérdemesült politikus.

                                                                                                            Pap József

Források:

Feldolgozott újságcikekk:

Az egri függetlenségi és 48-as párt gyűlése. In: Egri Hiradó 1901. szeptember 10. 1-3.

Választási harczok a vármegyében. In: Egri Hiradó 1901. szeptember 10. 3.

Szederkényi Nándor programbeszédje. In: Egri Hiradó 1901. szeptember 17. 1-3.

Éljen Szederkényi! In.: Egri Hiradó, 1901. október 5. 1-3.

Választási statisztika. In.: Egri Hiradó, 1905. október 5. 5.

Választási emlék az Egerben, 1901. október hó 2-án megtartott országos képviselő választásról. Melléklet az Egri Hiradó 1901. évi 80. számához. 1-4.

Egy különös pártalakulás Egerben. In: Egri Hiradó 1910. március 22. 1-2.

A kormány korteskedése. In: Egri Hiradó 1910. április 6. 1.

A vasárnapi mozgalmak. In: Egri Hiradó 1910. április 26. 1.

Választói értekezlet a hatvan I-II. negyedben. In: Egri Hiradó 1910. május 3. 1-2.

Választói értekezlet a város III-IV. negyedben. In: Egri Hiradó 1910. május 7. 1-2.

Választási mozgalmak. In: Egri Hiradó 1910. május 3. 2.

Tilos korteseszközök. In: Egri Hiradó 1910. május 18. 1.

Szederkényi Nándor visszalépése In: Egri Hiradó 1910. május 21. 2.

Boríték Szederkényi Nándor „nyilt leveléhez” In: Egri Hiradó 1910. május 24. 1.

Justh Gyula Egerben In: Egri Hiradó 1910. május 28. 1-2.

Szakirodalom:

Cieger András 2011: Politikai korrupció a monarchia Magyarországán 1867-1918. Budapest.

Cieger András 2021: A magyar országgyűlés a dualizmus korában I. A képviselőház (1865-1918). Budapest.

Pap József 2014: Tanulmányok a dualizmus kori magyar parlamentarizmus történetéből. Budapest.

Egy kora újkori művelődéstörténettel foglalkozó új sorozatot indítunk útjára. Szerzőnk, Kiss László sok évtizedes oktatói, kutatói tapasztalatait foglalja össze a bevezető bejegyzésben, sorba véve a témát érintő módszertani kérdéseket és az alapvető szakirodalmat.

A felsőoktatásban eltöltött évtizedek során gyakran tapasztaltam, hogy az egyetemes történelem hazai oktatásában – talán elegendő idő, nem megfelelő érdeklődés vagy kellő felkészültség híján, néhány kivételtől eltekintve – kevés figyelem irányult/irányul a művelődéstörténetre, s ezen belül az életmód- és viselkedéstörténetre. Ezt a hiányt jómagam is sokszor megtapasztaltam. Elsősorban ezért döntöttem úgy, hogy a soron következő blogbejegyzéseimet – egyfajta utólagos hiánypótlás, lelkiismeret megnyugtatás gyanánt – ennek az alcímben jelzett, érdekes és szórakoztató, de kevéssé ismert kultúrtörténeti témának szentelem. Mivel az életmód- és viselkedéstörténet maga is sokrétű, nem a „köznép” vagy a polgárság, sőt nem is a nemesség vagy az arisztokrácia életével, szokásaival, viselkedésével foglalkozom. A „legfelső körök”, vagyis a 16 – 18. századi (elsősorban spanyol, francia és osztrák) uralkodók (császárok, királyok) és udvaraik életébe, az udvari életet gúzsba kötő – ma már mosolyra fakasztó vagy nagyon távolinak tűnő – etikett merev szabályaiba, az „aranykalitkába” zárt udvari emberek csillogóan egyhangú életébe szeretnék bepillantást nyújtani, reményeim szerint szórakoztató módon.

A 16 – 18. századi udvari etikett előírásait és szabályait „nagyon távoli”-nak neveztem, pedig nem az. Számos – akár az ókorig visszavezethető, az évszázadok során elhalványult vagy megváltozott – eleme, megszólítása, gesztusa, viselkedésformája élte meg a 20. századot, sőt napjainkat is! Ebbe engedett bepillantást Supka Géza (1883 – 1956) egyik 1940-es szellemes írása. Szerinte mindez azzal az úr – szolga viszonnyal magyarázható, amely az alá – fölé rendeltségre épült (és épül). Az abszolút hatalmuk fényében sütkérező, vagy erre sóvárgó császárok/királyok/fejedelmek udvaraiban ugyanúgy jelen volt, mint a modern bürokratikus intézményekben (is).

 Supka Géza munka közben

Supka 1940-es írása szerint szerint számos ilyen szolga(i)sággal kapcsolatos megszólítás, formula létezik. Például: uram, szervusz, alászolgája, mit parancsol, parancsoljon (pl. helyet foglalni), kezét csókolom, összetett/összekulcsolt kézzel kérem/rimánkodom/könyörgök, térden állva kérem, a lába elé veti magát, hasra vágódik/esik előtte, a fejét teszi rá, majd kiszúrta a szemét, kötelessége megtenni, házassági kötelék, talpnyaló stb. S valóban, minden fény és csillogás ellenére, az európai uralkodói udvarokban (is) összeért a talpnyaló szolgaiság, a megalázkodó lakájszellem a hihetetlen gőggel és fennhéjázással, mások lenézésével, megvetésével, vagy a gerinctelen törtetéssel, a cím- és rangkórsággal.

A téma néhány alapirodalma

De honnan, milyen – megbízható vagy kritikával kezelendő – forrásokból és feldolgozásokból ismerhetjük meg a kora újkori európai udvari életet és etikettet? Szerencsére jócskán maradtak ránk bennfentes udvari emberek levelei, levelezései, emlékiratai, valamint követi jelentések, utazók útleírásai, uralkodói rendeletek és egyebek. Ezek egy részét azonban – elsősorban elfogultságuk, szubjektivitásuk miatt – kellő kritikával kell kezelni. Ennek dacára mégis kikereked(het) belőlük egy viszonylag átfogó és életszerű kép a kora újkori uralkodók életéről, az udvari élet mindennapjairól, az udvari illemről, viselkedésről, szokásokról, etikettről.

Ennek az életnek az egyik legelső, átfogó forrásgyűjteményét és krónikáját, állítja Ráth–Végh István (1870 – 1959), Johann Christian Lünig (1662 – 1740) német történetíró tette közzé két (súlyra is hatalmas, kb. 10 kg-ot nyomó) kötetben „Theatrum Ceremoniale…” („Szertartások könyve…”) címkezdettel 1719 – 1720-ban. Lünig munkája a kora újkori udvari élettel foglalkozó későbbi kutatók számára megkerülhetetlen ősforrássá vált. Tíz évvel később az ő anyagait kívánta tudományos rendszerbe foglalni Julius Bernhard von Rohr (1688 – 1742) „Bevezetés a nagyurak szertartástudományába” címmel. A forráskritika fontosságára visszatérve, az udvari anekdoták, pletykák és leírások megbízhatóságáról már Lünig is óvatosan fogalmazott, kitérő választ adott. Azt írta ugyanis, hogy bővebbeket D’Aulnoy grófnő – 1690-ben a spanyol udvarról készített, ugyancsak ősforrásnak számító – emlékirataiban találni. Pedig ezeket megvizsgálva nyilvánvaló, jegyezte meg Ráth–Végh, hogy írás közben a grófnő is dúsan kozmetikázott, és az udvari pletykákat, szóbeszédeket a valóság színeiben tüntette fel.

Ráth–Végh István...

... és az egyik legsikeresebb könyve

Minden potenciális veszély ellenére a jogi végzettségű író és művelődéstörténész, a nagy olvasottságú Ráth–Végh szellemesebbnél – szellemesebb könyveiben számos alkalommal foglalkozott az udvari élet, szokások, viselkedés, etikett (általa az emberi butaság körébe sorolt) furcsaságaival is. Soron következő bejegyzéseimhez természetesen nem csak ezeket forgattam haszonnal, hanem a már említett Supka Géza egyéb írását is. Frantz Funck–Brentano (1862 – 1947) francia történész és könyvtáros udvari világról írott alapművei is ugyanúgy a hasznomra voltak, mint az újkori kultúra történetét több kötetben feldolgozó osztrák Egon Friedell (1878 – 1938) összegzése is.

Franz Funck–Brentano....

... és egyik magyarra (is) lefordított könyve

S még nem is szóltam az alcímben jelzett életmód-történeti téma hátterét, szélesebb összefüggéseit megvilágító, még mélyebb történeti munkákról, élükön a francia Fernand Braudel (1902 – 1985) úttörő jelentőségű, hatalmas szintézisével, amelyben a 15 – 18. századi Európa anyagi kultúrájával és mindennapi életével foglalkozott. De nem kerülhető meg a Poór János által szerkesztett „Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény” sem. Az irodalmak listája a következő bejegyzésekben természetesen változni, gyarapodni fog.

Egon Friedell...

... több kötetes kultúrtörténeti főműve

A nagy történelmi személyiségek, mint „hősök”

A 16 – 18. századi uralkodók jó része magát „Isten földi helytartójá”-nak, olyan Istentől kapott hatalommal rendelkező személynek tekintette, aki az alattvalói felett korlátlan hatalommal bír (bár már tudjuk, hogy ez a jogilag korlátlan hatalom valójában korlátozott volt). Államában/birodalmában, vagy az akkori világban többnyire rá is így tekintettek. Ebben az értelemben tehát Barta János méltán adta a 16 – 18. századi Európa történetével foglalkozó könyvének – nyilván XIV. Lajos, „a” Napkirály példája nyomán – a „Napkirályok tündöklése” címet. Az olyan uralkodók, mint a spanyol világbirodalom urai, V. Károly és II. Fülöp, vagy a kontinentális hegemóniára törő XIV. Lajos arról is meg voltak győződve, hogy ők „csinálják” a történelmet, hogy akaratuknak megfelelően képesek a saját képükre formálni államukat/birodalmukat, Európát, sőt az egész világot.

Azt a gondolatot, miszerint a nagy történelmi személyiségek, az ún. hősök alakítják a történelmet (és nem az arctalan embertömegek, akik a hátukon viszik államuk/birodalmuk minden terhét), a címben szereplő idézet szerzője, Thomas Carlyle (1795 – 1881) skót történetíró átfogó történetfilozófiai koncepcióvá szélesítette. Felfogása szerint az egyetemes történelem nem annak a története, amit „az emberek e világon cselekedtek”, hanem „ama nagy emberek története, akik itt működtek. Az emberek vezérei voltak ők, a nagyok; alakítói, mintázói s teremtői… mindannak, amit az emberek összessége létrehozni vagy elérni igyekezett”. Mindaz, ami a világon megvalósult, tulajdonképpen nem egyéb tehát, mint a világba küldött nagy emberek gondolatainak a külső megtestesülése. Az egész világtörténelem végül is „az ő történetük”.

Thomas Carlyle...

... és nagyhatású könyve

A hősimádás utolsó formájának Carlyle a királyságot nevezte, miközben – Cromwell-től vagy Napóleontól eltérően, akikkel részletesen foglalkozott – meg sem említette V. Károly, XIV. Lajos, Mária Terézia, II. Frigyes vagy I. Péter nevét. Mindenesetre úgy látta, hogy a király az „emberek parancsnoka, akinek akarata irányadó mindnyájunk fölött, akinek híven alárendeljük magunkat”.

A hazai történelemoktatásról

Félreértés ne essék, nem szeretném kategorikusan tagadni, hogy a nagy történelmi személyiségek (a „hősök”) nem hagy(hat)tak kisebb – nagyobb, maradandó vagy múlandó nyomatokat a történelem szövetén. De azt már erősen kétlem, hogy egyedül ők formálták olyanná a történelmet, amilyenné – számos tényező együttes hatására – vált. Két szarvashibát pedig egyenesen fájlalok, pedig – a jobb taníthatóság és tanulhatóság érdekében –jómagam is elkövettem. Nem mentség, hogy a felsőoktatásban használt tankönyveink is ezt teszik. Miről van szó? Egyrészt arról, hogy – az egyébként is Európa-, s azon belü Nyugat-Európa centrikus egyetemes történelem oktatásunk – Európa kora újkori történelmét (is) felparcellázza állami/birodalmi/nemzeti történetekre. Ez által éppen a lényeg sikkad el: a történelem folyamat jellege, a belső és külső összefüggések, hatások, párhuzamok, azonosságok és különbözőségek dinamikája, a külső kihívások és a belső válaszok párbeszéde (horizontálisan és vertikálisan metszetekben). Ez a maitól lényegesen eltérő szemléletet, látásmódot követelne. Nem csoda (s ezt szintén többször megtapasztaltam), hogy még az internet sokszínű világán felnövekvő egyetemi hallgatók többsége is (hiszen az általános és a középiskolában őket is így tanították) furcsállóan, ne adj’ Isten idegenkedve tekintenek az ilyen új szemléletű írásokra vagy előadásokra.

Kora újkori egyetemes történelem oktatásunknak másik gyengeségét is látom. Mintha még mindig Carlyle szelleme kísértene akkor, amikor tankönyveinkben (is) az egyetemes (és hazai) történelem tovább parcellázódik, és az adott állam/birodalom egymást követő uralkodóinak a történetévé redukálódik. Szó esik a bel- és külpolitikájukról, a reformjaikról, a háborúikról stb., de nem vagy alig tudunk meg valami „életszagút” például arról, hogy jó volt-e uralkodónak lenni hajdanán? Milyen emberek voltak? Hogyan, milyen illem- és viselkedési szabályok szerint folyt az életük és az udvar élete? Hogyan teltek a mindennapjaik? Mit ettek és ittak, hogyan öltözködtek? Milyen volt a házassági kapcsolatuk és az azon kívüli intim életük?

Nos, a kérdéseket nem szaporítom tovább. Ilyen és hasonló kérdésekre keresem majd a válaszokat a következő bejegyzéseimben, jobbára könnyed stílusban. Jó szórakozást!

                                                                                                     Kiss László

A téma néhány (bejegyzésben is említett) irodalma és forrása:

Ifj. Barta János: „Napkirályok” tündöklése. Európa a 16 – 18. században. Csokonai, Debrecen. 1996.  

Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV – XVIII. század. A mindennapi élet struktúrája… Gondolat, Bp. 1985.

Thomas Carlyle: Hősökről. N–Press, Bp. 2003.

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.

Func–Brentano: Udvari világ. Athenaeum. Bp. é. n.

Ráth–Végh István: Az emberi butaság. Gondolat, Bp. 1974.

Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek. Neumann Kht. Bp. 2004.

Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris, Bp. 2000. 

Eger városa széles körben ismert egyházi és oktatási központja hazánknak. Ennek a két területnek a kölcsönös virágzása a 18. században vette kezdetét a régióban, amikor a város püspökei megteremtették az oktatás és nevelés évszázadokra meghatározó lehetőségeit. Pyrker érsek folytatva az elődök által megkezdett építő munkát, a kor igényeinek megfelelően oktatási intézményeket hozott létre, templomokat építtetett, és a kultúra különféle területein alkotott maradandót. Az elődök által megkezdett munka folytatásának pedig kétség kívül az egyik szembetűnő és impozáns példája az Eszterházy püspök által eltervezett székesegyház felépítése volt a „tudományok templomával” szemben.

Az Egerbe vezető út

Pyrker János László 1772. november 2-án a Fejér vármegyei Nagylángon született, apja uradalmi tiszttartó volt. Az ifjú Pyrker kimagasló szellemi képességeit már székesfehérvári gimnáziumi tanárai, Ányos Pál és Virág Benedek is felismerték. A középiskola elvégzése után Pécsett a Bölcseleti és Jogi Akadémián folytatta tanulmányait, de családja megváltozott anyagi helyzete miatt már nem fejezhette be az iskolát. Először Budán a Helytartótanácsnál helyezkedett el, majd egy szicíliai gróf mellett vállalt titkári állást, aki magával vitte Itáliába. Utazásait befejezve 1792. október 18-án Lilienfeldben belépett a ciszterci rendbe, ahol négy évvel később pappá szentelték.

 A lilienfeldi ciszterci apátság

A tehetséges fiatal szerzetes eleinte a kolostor pénzügyeit intézte, majd a ranglétrán gyorsan emelkedve 1812-ben a kolostor apátjává választották. Ebben az időszakban ismerkedett meg I. Ferenc osztrák császárral, magyar és cseh királlyal, amikor az a Napóleon fölött aratott győzelemért a máriazelli kegyhelyen adott hálát. Pyrker ekkor meghívta az uralkodót, hogy töltse az éjszakát a közeli lilienfeldi apátságban. Pyrker karrierje ezután gyorsan ívelt felfelé: I. Ferenc a következő évben császári titkos tanácsosnak, majd 1819-ben szepesi püspöknek, 1820-ban pedig velencei pátriárkának nevezte ki. Pyrker a Velencében töltött első éveiben írta a Rudolf von Habsburg című hősi eposzt, melynek főszereplőjét a császárról mintázta. Pyrker a császár és egyben patrónusa halála után naplójában így emlékezett meg róla: „Őtőle kaptam a jólétet, a méltóságot és a kitüntetést, melyekre az olyan születésű ember, mint én soha nem is gondolhatott volna!”

Pyrker János Lászlót 1826. november 9-én nevezték ki az egri főegyházmegye élére. XII. Leó pápa 1827. április 15-én kiállított bullájában erősítette meg kinevezését, és még ugyanazon év június 18-án a Velencéből Egerbe helyezett új érseknek az „egri pátriárka érsek” címet adományozta. Az érseki installációra 1827. szeptember 17-én került sor a régi székesegyházban, majd azt követően a megyeházán az országbíró iktatta be őt Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyék örökös főispáni tisztébe. Az egri főegyházmegye élén eltöltött két évtizedes érseki működése során pedig számos maradandó alkotással gazdagította Eger városát.

Az első magyar nyelvű tanítóképző intézet

Pyrker János László jelentős kulturális tevékenységének első cselekedete az egri magyar nyelvű tanítóképző intézet megalapítása volt 1828-ban. Pyrker már rövid szepesi püspöksége alatt is felismerte, hogy a legtöbbször komolyabb képzettség nélkül tevékenykedő tanítók a gyermekek nevelésében eredményes munkát természetszerűleg nem végezhetnek. Ezért már néhány hónappal Egerbe érkezése után elhatározta, hogy az általa Szepeskáptalanon alapított német nyelvű tanítóképző intézet mintájára Egerben magyar nyelvű tanítóképző intézetet létesít. Szándékáról tudósította az uralkodót, kérve tervének jóváhagyását. A király 1828. február 13-ai leiratában engedélyezte Pyrker tervét. Az intézet 1828. december elején nyitotta meg kapuit a Foglár Intézetben (ma Kossuth Lajos utca 8.), majd Bartakovics Béla érsek 1852-ben az egri Líceum épületébe helyezte át.

Az egri tanítóképző első szervezeti és működési szabályzata, a „Regula et Constitutiones Instituti Praeparandorum ad Ludi-Magisteria” a szepesi tanítóképző intézet szabályzata alapján készült, első igazgatója Rajner Károly kanonok lett. A jelentkezés feltétele a megfelelő testalkat és egészségi állapot volt, a felvételi pedig írásból, számtanból és nyelvismeretből állt. Az intézet indulásakor az oktatás két évet vett igénybe, mely során az első évben hittant, Ó- és Újszövetséget, olvasást, írást és számtant tanítottak a hallgatóknak, de a legfontosabb tantárgynak a pedagógia számított. A második tanévben éneklést és orgonálást tanultak, mivel a tanítók általában kántori feladatokat is elláttak. Az intézetbe felvett növendékek ingyenes oktatásban és ellátásban részesültek. Az iskola népszerűségéhez hozzájárult, hogy Pyrker érsek kifejezett kívánságára a tanítói állások betöltésénél az egri intézetben végzetteket előnyben kellett részesíteni. Az egri tanítóképző intézet az 1948-ban bekövetkezett államosításig működött egyházi intézményként, majd 1959-ben végleg megszüntették. Pyrker János László érsek a tanítóképző létrehozásával nemcsak megőrizte, hanem építette is Eger nagy püspökeinek örökségét, amelyben mindig fontos volt a nevelés és az oktatás ügye. Az alapításnak köszönhetően Pyrker is jelentős szerepet vállalt abban, hogy Eger a mai időkben is büszkélkedhessen az „iskolák városa” címmel.

Az új székesegyház építése

A főegyházmegyéhez és székvároshoz méltó új főtemplom építését is elhatározta, ugyanis a Telekesy és Erdődy püspökök által átépíttetett szerény barokk székesegyházat nem tartotta méltónak Eger városához és az érsekséghez. Egy új székesegyház építésének a gondolata a 18. század második felében, már Eszterházy püspök fejében is megfogant. Az elkészült tervek közül azonban életében egyik sem valósulhatott meg. Nem úgy a váci székesegyház, amelynek az alapját Eszterházy Károly rövid váci püspöksége alatt rakták le. Pyrker a Rómában tanult Hild Józsefet kérte fel a munka elvégzésére. A tárgyalások rövid időn belül eredményre vezettek, és az érsek 1829. december végén tájékoztatta Eger város bíráját és tanácsát az új székesegyház felépítésének szándékáról. A városi tanács gyűlése megértően fogadta Pyrker felhívását, és felajánlott 3600 forintot a célra, javasolva, hogy az új székesegyház a város plébániatemploma is legyen.

A régi templom elbontását 1830. november 2-án kezdték meg, és a munkálatok olyan gyorsan haladtak, hogy az ünnepélyes alapkőletételre 1831. március 22-én már sor is került. Két évvel később már álltak a falak, az oszlopok és a boltozatok java része, október 27-én pedig megtartották a bokrétaünnepséget is. A korízlésnek megfelelően klasszicista stílusú új székesegyház felszentelésére 1837. május 6–7-én került sor fényes ünnepség keretében. A berendezési, felszerelési munkálatok természetesen tovább folytak. A székesegyház belső díszítésén olyan neves művészek dolgoztak, mint Marco Casagrande, a Velencei Képzőművészeti Akadémia elnöke. A főoltár képét Joseph Danhauser, a mellékoltárokét pedig Adeodato Malatesta, Giovanni Schiavoni, Michelangelo Grigoletti és Giovanni Busato festették, de az Egerben több helyen is alkotó Johann Lucas Kracker két oltárképe is átkerült az épületbe az elbontott barokk templomból. Az új székesegyház külső hossza az oszlopsoros előcsarnokkal együtt 93 m, a belső hossza 80 m, a szélessége 33,6 m, a kereszthajó pedig 53 m hosszú. A főhajó centrumában emelkedő kupoladob átmérője 18 m, a magassága pedig 40 m. A két torony 54 m magasra emelkedik a város fölé. A homlokzatán a következő felirat látható: „Venite adoremus Dominum!”, azaz „Jöjjetek, imádjuk az Urat!”, fölötte pedig a három isteni erény, a Hit, Remény és Szeretet allegorikus alakjai láthatóak.

Az egri bazilika axonometrikus ábrázolása 

Az érseki képtár és az érseki palota új szárnyának felépítése

Amikor Pyrker Egerbe érkezett, a velencei pátriárkasága alatt szerzett, mintegy 190 darabból álló képgyűjteményét is magával hozta, mivel az érsek saját bevallása szerint a művészetek közül a festészetet kedvelte legjobban. Az igen értékes gyűjtemény nagyobb részt a velencei iskola válogatott eredeti festményeiből állott. Pyrker János László az 1836. évi országgyűlésen gyűjteményéből 140 darabot a Nemzeti Múzeumnak adományozott. Az adományozást később továbbiakkal egészítette ki, s végül 190 darab festmény került Pyrker képtárából a Nemzeti Múzeum tulajdonába. A festményeket 1845-ben szállították el a Nemzeti Múzeumba, majd 1906-ban a megnyíló Szépművészeti Múzeumban helyezték el, ahol ma is őrzik azokat.

Kezdetben Pyrker érsek nagy értékű képgyűjteményét nem tudta méltó körülmények között elhelyezni az érseki palotában, ezért az épülethez egy új szárnyat építtetett 1834-ben Zwenger József egri építőmesterrel. Az érseki palota déli, földszintes részén az ott lévő tiszti lakást elbontatta, a helyén pedig egy új, klasszicista stílusú emeletes szárnyat építtetett, az épületszárny két végén lévő filagóriát pedig megmagasíttatta, hogy illeszkedjen az összképbe, így téve az érseki palota együttesét délről nézve is jellegzetessé. Az új épületszárny egész első emelete kizárólag a képgyűjtemény elhelyezésére szolgált, amely a város lakossága előtt nyilvános képtárként funkcionált. Miután Pyrker érsek a festményeket az éppen épülő Nemzeti Múzeumnak adományozta, feladatát vesztette az egész első emeletet elfoglaló hatalmas terem, ezért ezt az érsek szobák sorára tagoltatta. Az „új rezidencia” földszintjén 8, emeletén pedig 15 szobát alakítottak ki.

Az érseki palota déli szárnya 1924-ben 

Az egri vár kultuszának megteremtése

Pyrker János László már az Egerbe érkezése utáni napokon ellátogatott az egri várba, ahol felismerte annak megőrzendő történeti jelentőségét. Ezt követően rendelkezései nyomán megkezdődött a vár történeti emlékhellyé való kialakítása. Elsőként egy hét stációs klasszicista kálváriát építtetett ki a vár központi fekvésű ágyúdombja köré. A kálvária útvonalának a végén, a felső kaszárnyateremben kápolnát alakíttatott ki, a kápolna feletti dombtetőn, az ún. Kálvária-hegy tetején pedig három keresztet állíttatott fel. A Kálvária-hegyet a 20. századi feltárások során szükségszerűen lebontották, azonban 2016-ra ismét helyreállították. Pyrker a középkori katedrális maradványait is kerestette a várban, de csak egy késő gótikus templombővítésből származó oszloppillért találtak, melyre az egyházmegyét alapító Szent István király Casagrande által faragott szobrát helyezték el. Pyrker ajándékozás útján hozzájutott Dobó István dobóruszkai sírjának vörösmárvány fedőlapjához is, melynek külön kápolnát alakíttatott ki, ezzel megvetve az egri vár kultuszának alapját.

Az egri gyógyfürdő kiépítése

Ahogy az új főpap értesült a gyógyvízű forrásokról, azonnal elrendelte az akkor még szegényes fürdőház bővítését, majd 1829-ben megkezdték a négy fürdőhelyiségből álló új épületszárny építését. Az építkezés nyomán a fürdő látogatottsága gyorsan nőtt, a gyógyulni kívánó vendégeknek már több nappal előbb be kellett jelentkezniük. Pyrker a fürdő népszerűsége láttán hamarosan további négy kétkádas és két egykádas fürdőszobát alakíttatott ki. A fürdő túlfolyó gyógyvize táplálta szabadtéri kisebb medencét, az ún. „garasos fürdő” is ekkor épült meg, amely átépített formában napjainkig fennmaradt a strandfürdő területén. Az érsek a gyógyfürdő vezetésével egy orvost bízott meg, és egy külön kiadványban orvosi szakvéleménnyel népszerűsíttette az egri fürdőt. Az építkezésekkel együtt a fürdő környékét is rendezték és kikövezték. Pyrker János Lászlónak fürdőépítkezései révén jelentős és el nem évülő érdeme van napjaink magas fokú fürdőkultúrájának megteremtésében, mely a város idegenforgalmának is megvetette alapjait.

Pyrker János László emléktáblája az egri Líceumban

Az érsek emlékezete

Eger városa nem maradt hálátlan Pyrker érsek kimagasló jelentőségű fejlesztéseiért és áldozatos kormányzásáért. Hálából, még életében Barabás Miklóssal megfesteti egész alakos képét, melyet 1843. április 30-án a városi tanácsteremben helyeztek el. Az ünnepségen azonban az ünnepelt személyesen nem tudott jelen lenni. Pyrker János László, az egri főegyházmegye harmadik érsekeként 1847. december 2-án Bécsben, egy évvel I. Ferdinánd osztrák császár - V. Ferdinánd néven magyar és cseh király - lemondatása előtt, a nagy változások kapujában hunyt el. A békés időszakban élő és a polgári fejlődéshez sokban hozzájáruló érsek a szabadságharcot, illetve az azt követő zivataros éveket már nem érhette meg. Végakarata szerint holttestét december 9-én egykori rendházában, a lilienfeldi temetőben helyezték örök nyugalomra, de szíve, mely Egerért dobogott, az általa építtetett székesegyház altemplomában lelt nyughelyre. Végrendeletében, hogy halála után is gondoskodhasson nagy műveiről, 10 ezer forintot hagyott a székesegyházra, 6 ezret a Líceumra, 2 ezret a szemináriumra és 20 ezret az irgalmas rendi nővérek számára egy egri leánynevelő intézet felállítása céljából. Ugyanebben a dokumentumban egyúttal kérte majdani utódját, hogy a leányiskola ügyét is támogassa és karolja fel. A székesegyházban a gyászmisét csak 1848. február 29-én – már a párizsi forradalom kitörése után – mondták el érte, s a szívét tartalmazó urnát is csak ekkor helyezték el a kriptában. A város megbecsülése jeléül már életében, 1840 körül utcát nevezett el róla (a mai Egészségház utca). Ma a tér, amelyen legfőbb építtetett remekműve, az egri székesegyház áll – méltó módon – Pyrker János László érsek nevét viseli, ahogy az egri Líceum kápolnája (Oratorium Artium Pyrkerianum), vagy Bécs egyik utcája (Pyrkergasse) szintén a nagy érsekről lett elnevezve.

Horváth István

A témával kapcsolatban bővebben a Líceumi szellemiség 4. (Horváth István: Pyrker János László érsek egri öröksége c.) számából tájékozódhat. https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/pyrker-janos-laszlo-ersek-egri-oroksege-liceumi-szellemiseg-4

A képek forrása:

1. kép: https://de.steinschalerwiki.at/w/images/3/3f/Stift_Lilienfeld_-_Gem%C3%A4lde.jpg

2. kép: Guzmics Izidor (szerk.): Vallási és Egyházi Tár 1833.

3. kép: Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár Képeslapgyűjteménye

4. kép: Szántó György fényképe

Szekszárd történetében már hosszú ideje meghatározó szerepet játszik a szőlőtermesztés és a borászat. A Szekszárdi borvidék napjainkban a huszonkét magyar borvidék egyike. A mindössze kétezer hektáros terület Magyarország egyik legősibb bortermelő vidékének számít. Mácsainé Iván Éva bejegyzéséből az is kiderül, hogy mi a helyzet a Szekszárdi és az Egri bikavérrrel.

Szekszárd történetében már hosszú ideje meghatározó szerepet játszik a szőlőtermesztés és a borászat. A Szekszárdi borvidék napjainkban a huszonkét magyar borvidék egyike. A mindössze kétezer hektáros terület Magyarország egyik legősibb bortermelő vidékének számít. A szőlőművelésre utaló régészeti leletek között számos olyan akad ezen a vidéken, amely a római korból származik. A szőlőmetsző kések, úgynevezett kacorok mellett, egyes vélemények szerint, a Kr. u. IV. századból származó „szekszárdi szarkofág” is figyelemreméltó bizonyítéka a szőlőművelés évezredes múltjának. A III. századi római források tudósítanak arról, hogy Marcus Aurelius Probus császár utasítására kezdtek a környéken szőlőt termeszteni. Az 1845-ben megtalált szarkofág oldallapjain a mitológiai ábrázolások mellett, egy kettős kehelyből ágazó termő szőlőtő látható.

Szőlő ábrázolás a "szekszárdi szarkofág" másolatán a Wosinsky Mór Megyei Múzeum kiállításában

A szarkofágban talált üvegedényen ógörögül a következő felirat olvashat: „Áldozz a pásztornak, igyál és élni fogsz!” A szarkofágban üvegkorsókat is találtak, amelyek közül az egyikben Kubinyi Ágoston szerint bor, méz és olaj keveréke volt.

A "szekszárdi szarkofág" másolata a Wosinsky Mór Megyei Múzeum kiállításában

Virágzó borkultúra jellemezte ezt a területet – a szekszárdi bencés apátság közreműködésének köszönhetően – a kora középkorban is. A szekszárdi bencés apátság alapító oklevelét I. Béla király adta ki 1061-ben. Az oklevélben adományként szerepelt egy Bika nevű szőlőskert, ezért sokan arra következtettek, hogy ebből a – ma is létező – dűlőnévből alakult ki a bikavér kifejezés. Ha ilyen messzemenő következtetéseket nem is vonhatunk le az oklevélből, arról minden bizonnyal megalapozottan tanúskodik, hogy a Szekszárd környéki szőlőművelés említésre méltó volt a korszakban.

A szekszárdi bencés apátság romjai a mai megyeháza udvarán

Szekszárd történetét legendák sora színesíti. Még a 19. században is élt az a helyi hagyomány, amely szerint a tavaszi metszés után, a „könnyező” szőlőtőkék „I. Béla királyt siratják” a szekszárdi dombokon, de a hajdani szőlőhegy, a Bartina nevét is az apátságalapító királyhoz kapcsolja a népetimológia. A Tolnamegyei Ujságban 1936 februárjában jelent meg Tóth Nándor írása „Mióta vörös a szekszárdi bor?” címmel. A történet a mohácsi csatát követő napok viharos időszakába repíti vissza az olvasót. A bátai szent vér ereklyét a török elől menekítő bencés szerzetesek egy sugallat hatására megálltak Péter remete barlangjánál a szekszárdi Balremete dombon. Lovaikat elvesztették és mivel nem tudtak tovább menekülni, a barlangban ásták el a bátai apátság kincseit a szent vér ereklyével együtt. A következő évben a hegy feletti szőlők piros bort termettek és innen ered a szekszárdi kadarka vérvörös színe. Talán ez az újságcikk is egy régi legenda hatására keletkezett? Valószínűbb, hogy csupán az író képzeletének szüleménye, mindenesetre kedves történet.

Garay János (1812-1853) szobra Szekszárdon 

A tudományos kutatás szerint, Magyarországon a török hódoltságig kizárólag fehérbort készítettek. Név szerint pedig csupán egyetlen bort említenek a középkori Magyarországról, mégpedig a „Szerémség arany színű italát”. A vörösbor készítési eljárásokat, a kadarka szőlőfajtával együtt, a török hódítás elől északra húzódó délszláv népcsoportok, elsősorban rácok hozták magukkal. A bikavér kifejezést a szekszárdi születésű költő, Garay János írta le először 1846-ban, Szegzárdi bordal című versében.

„Töltsd pohárba, és csodát látsz!

Színe, mint a bikavér,

S mégis a gyöngy, mely belőle

Fölragyog, mint hó, fehér.

És a tőke, melyen termett,

Nemde oly zöld, mint a rét?

Hol leled föl szebben együtt

Szép hazánk háromszínét?”

(…)

„Ide hát, te bazsarózsa!

Poharunkba, bikavér!”

A korabeli jelentősebb lexikonok arról tájékoztatnak bennünket, hogy a bikavér mély, sötétvörös színű bor volt, amelynek alapját a kadarka szőlője adta. Annak ellenére, hogy a bikavér kifejezés csak a 19. század közepe óta használatos, már korábban is készültek ilyen jellegű borok a szekszárdi borvidéken. A kadarka termesztése túlsúlyban volt ezen a területen, de a szőlőültetvényekre a kevert fajtaállomány volt a jellemző. A különböző dűlők vegyes fajtájú szőlőterméseit egyszerre szüretelték és dolgozták fel. Az egybeszüretelt fajtákból készített vegyes bor, tulajdonképpen a mai cuvée 19. századi változatát jelentette.

 Háry János és a szekszárdi bor. Streicher András grafikája (WMMM újkortörténeti gyűjtemény)

A leszüretelt szőlőt mezítláb törték össze, majd egy felfelé szűkülő oldalú fakádba (káciba) öntötték az egész zúzalékot. Szekszárdon a vörösbor készítésének módszere a balkáni típusú vörösborkészítés hagyományát őrizte. Az erjedő mustba naponta többször lenyomkodták a törkölyalapot, az erjedés végén pedig a kád tetejét löszös sárral letapasztották és a bort a törkölyről fogyasztották el. Ezt a kadarkából készült, sötétbordó színű, csersavakban gazdag, sűrű és erős bort, amelyet hosszú ideig, akár nyolc-tíz évig is eltarthattak, bikavérnek nevezték. Ez a bor rendkívül kelendő volt belföldön és külföldön egyaránt, a legnagyobb felvásárlói az osztrák tartományok, Lengyelország, és a német fejedelemségek voltak. A 19. században, annak érdekében, hogy a magyar bor továbbra is versenyképes maradjon az európai piacon, újításokra volt szükség. A vörösborok esetében elkerülhetetlen volt a borkészítési eljárás megváltoztatására, mivel a hosszú héjon áztatással készült borok, a túl sok csersav miatt, ekkor már nem voltak kelendőek. Továbbra is törekedni kellett viszont arra, hogy megmaradjon a vörösbor sötét színe, ezért az új eljárás során a szőlőt lebogyózták, és szár nélkül erjesztették ki. Az erjedés után a bort leszűrték, hordókba tették, végül a pincében érlelték tovább, és évente többször átfejtették annak érdekéből, hogy minél tisztább legyen.

Az első tudatos bikavérkészítők a 19. század végén jelentek meg. A bortermelő gazdáknak ebben az időszakban kellett szembenézniük a súlyos szőlővésszel, amit a filoxéria okozott. Ez a betegség az 1890-es években kipusztította a dombvidéki szőlők mintegy 90%-át. A betegségnek a szekszárdi borvidék is áldozatul esett, és a pusztítás olyan mértékű gazdasági és társadalmi következményekkel járt, hogy elkerülhetetlen volt a kormányzati beavatkozás. A filoxéria miatt tönkrement szőlők állami támogatással végbement rekonstrukciója, újratelepítése körülbelül 1910-re valósult meg. A rekonstrukciónak köszönhetően a szőlőültetvények egyre egységesebb képet mutattak, az eltérő szőlőfajtákat már külön dűlőkben ültették és nem együtt szüretelték. Az elkülönítve tárolt, fajtiszta borokból pedig házasítással készítették a bikavért. A kadarka túlsúlya megmaradt, de megnőtt az aránya az egyéb kékszőlőkkel telepített területeknek is.

Szekszárdi szőlők

A szekszárdi borvidék termelői a 19. század vége óta használták a bikavér nevet kereskedelmi forgalomban. Erről Geiger Gyula szekszárdi ügyvéd hirdetései tanúskodnak. A bikavér nevet viszont egy egri gazdálkodó, Grőber Jenő tette ebben az időben híressé. A különszüretelt szőlőből, külön feldolgozással készült borok házasításával hozta létre azt a bort, amit 1900-tól kezdődően már egészen biztosan bikavér névvel illetett. 1912-ből már pontos leírás maradt fenn az Egri bikavér összetételéről. Ezzel ellentétben a Szekszárdi bikavér továbbra is titkos recept szerint készült. A két borvidék között feszültség alakult ki a bikavér név használata miatt. 1929-ben jelent meg az a bortörvény, amelyben megnevezték a történelmi borvidékek egyedi borait. A Szekszárdi borvidéken azonban csak a kadarkából készített vörösbort nyilvánították védetté, míg Egerben a bikavért is.

A második világháború után a borvidékeknek szembe kellett nézni a szocialista korszak tervutasításos rendszerének „áldásos” hatásaival. 1949-től megkezdődött a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok megszervezése. Az 1970-es évek közepén pedig a borexport területén új célok kerültek előtérbe. A Mezőgazdasági- és Élelmezésügyi Minisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium döntése alapján, az Egri bikavér vált kiemelkedő exportmárkává (a Tokaji aszú mellett). Ahhoz, hogy növelni tudják az Egri bikavér exportját, tömegtermékké kellett alakítaniuk. Mindezzel párhuzamosan Szekszárdtól elvették a bikavér névhasználati jogát, és a Szekszárdi borvidék hagyományos bora ezután csak, mint „Szekszárdi óvörös” kerülhetett palackokba. Szekszárd elveszítette a Szekszárdi bikavér hírnevét.

Szekszárdi szüret 1964-ben (Fortepan/Bojár Sándor)

1970 és 1990 között a Szekszárdi borvidéken a kadarka helyét a kékfrankos vette át, mivel ez a fajta jobban megfelelt a tömegtermelés kívánalmainak. Az érlelés technológiája is módosult, a fahordós érlelést a fémtartályos tárolás váltotta fel. A rendszerváltozás óta azonban a szőlősgazdák folyamatosan keresik az utat a bikavér eredeti ízvilágához. Szorgalmazzák a kadarka és a kékmedoc telepítését és újra meghatározóvá vált a kisméretű fahordók alkalmazása a bikavér érlelésében. Szekszárd 1997-ben, az új bortörvény elfogadásával, visszakapta a bikavér névhasználati jogát. A 16. § kimondta, hogy „Szekszárdi Bikavér bort (…) kizárólag a szekszárdi borvidékbe sorolt településeken szabad előállítani”.

A szekszárdi borvidék napjainkban a magyar vörösbortermelés meghatározó területe, ahol évente 200 ezer palack bikavért állítanak elő. Ez a mennyiség csupán töredéke annak a 8 millió feletti palacknak, amit az egri borvidék produkál, azonban minőségben nem marad el mögötte. A borvidékek közötti feszültséget nem a minőséget képviselő bikavér okozza, hanem a megjelenő olcsó házasítások, melyek szintén a bikavér nevet viselik. A két borvidék összefogása és kemény munkája, az utóbbi években újra elkezdte megalapozni a bikavér hírnevét. Ennek jegyében 2013 óta minden év februárjában megrendezik az Eger – Szekszárd Bikavér Párbajt, amely valójában – elnevezése ellenére –, egy „békés bikavér seregszemle”. Ilyenkor az egri és a szekszárdi borászok felvonultatják boraikat a nagyközönség előtt egy közös kóstoltatáson. A cél, hogy bebizonyítsák, a bikavérnek kiemelt jelentősége van a magyar borkultúrában, akár az egri, akár a szekszárdi borról legyen is szó.

                                                                                       Mácsainé Iván Éva

Felhasznált irodalom:

Baglyas Ferenc: Szőlőtermesztés. 2016. (Szőlőtermesztés c. tantárgy jegyzet)

Fuksz Márt: A bikavér múltja és jelene (A bikavér, a kadarka és a kékfrankos szerepe a Szekszárdi borvidéken) In: A Wosinsky Mór Megyei Múzeum évkönyve – XLII. (2020) 461–493.

Máté Andrea: Egy hungarikum története: a bikavér. Korunk 19 (2008) 9. sz. 19–27.

Magyar Katolikus Lexikon (Tóth Nándor szócikk)

Tolnamegyei Ujság 1936. február 29. (18. évf. 17. sz.)

Töttős Gábor: A szekszárdi szőlő és bor. 1987.

 „Az egri veres bor általában kellemetes ízű, könnyű egészséges, a gyomrot éppen nem terheli, s különösen jó tulajdonságai olyanok, hogy azokat akármelyik veresborban nehéz együtt feltalálni.” Az egri borvidék 19-20. századi történetén, válságokon és modernizáción át Kozári József kalauzolja az olvasót sorozatunk utolsó részében.

A kortársak ránk maradt emlékei egybehangzóan az egri borok kiválóságát dicsérik. Galgóczi Károly és Mártonffy Károly leírja, hogy „Eger népessége főként szőlőművelésből él. Az egri veres bor mind kellemes ízére mind tartósságára nézve a budaival vetekszik”. Bél Mátyás 1730 és 1735 között elkészült megyeleírásából megtudhatjuk, hogy „Eger környékén a legjobb borok teremnek. Mindkét borvidék egyformán adja a fehér és vörös borfajtákat, mégis a vörös a kiadósabb, de több munkát is igényel. Merem állítani, hogy én az egri bornál jobbat nem ittam. Az egri bor nem kénes, hanem tiszta, zamatos, nem okoz fejfájást, legfeljebb ha mértéktelenül élvezik.” Görög Demeter 1829-es szőlészeti-borászati munkája arról tájékoztat, hogy „Eger veres borainak mind híre, mind betse nagy a kereskedelemben”.  „Az egri veres bor általában kellemetes ízű, könnyű egészséges, a gyomrot éppen nem terheli, s különösen jó tulajdonságai olyanok, hogy azokat akármelyik veresborban nehéz együtt feltalálni.” Keleti Károly pedig 1875-ös Magyarország szőlészeti statisztikája című nagy munkájában írja: ”… heves megyei borvidék legkitűnőbb bora: az egri sajátságos kellemes illatával, simasága és sötét gránát színe által tűnvén ki.”

Bél Mátyás (1684-1749)

Bármilyen kitűnőnek tartották is az egri borokat, egyre kevesebbet lehetett értékesíteni belőlük. A szőlőterületek növekedése egyébként már a 18. század végén megtorpant, s a virágzást a 19. század közepén stagnálás váltotta fel, köszönhetően a magyar árukat magas vámokkal sújtó 1755. évi vámrendeletnek. Ráadásul Lengyelország felosztásával a korábban jelentős lengyel borkereskedelem is megszűnt, minek következtében a magyar borkivitel jelentősen csökkent. A szőlők egy részét kivágták, illetve elhanyagolták. A művelés gondossága, minősége erősen visszaesett. A kortársak tanúsága szerint „régente több szőlő volt Egerben, de már sok elpusztult, elkopott, s elhagyatott, sokat pedig a mai napig is irtanak, kivált a laposabb tájakon, hogy annál több, úgynevezett szőlőaljat nyerhessenek. Az ily földek, rétek, parlagok, egyszóval szőlőaljak szerteszéjjel a szőlők között oly nagy számmal vannak, hogy bízvást állíthatni, miszerint a szőlőhegyek negyede nem szőlőt termő”. Vagy: „régebb időkben, midőn a borkereskedés Lengyelországgal fennállott, sőt azután is, még az alföldi homok-szőlők el nem szaporodtak, e gazdaság hasznot hajtó volt,  s a legnagyobb haszon mellett mind a szőlőmívelés, úgy a borkezelés, s készítés körül,valamint az edények és szerszámok tökélyesbítésére több gond fordíttatott, míg a jelen viszonyok közt az tetemes hanyatlásnak indult, mely legkiáltóbb bizonysága a legjobb bortermő, de a legtöbb mívelési költséget igénylő egri szőlők egy részének parlagon heverése, mi fájdalom, évről évre szaporodik”.

Ezt az állóvizet volt hivatott felkavarni két olyan az Eger című politikai és vegyes tartalmú hetilapban megjelent híradás, amely a magyar borok értékesítési lehetőségeire hívta fel a figyelmet. Az egyik arról tudósított, hogy a porosz-francia háború következtében Németországban kevésbé keresettekké váltak a francia borok, így jelentős piac nyílik a magyar borok előtt. „A német lakosság jelenleg idegenkedéssel viseltetik a francia termény iránt, az idő igen kedvezőnek látszik a magyar borok számára." A másik a filoxéra franciaországi pusztítását taglalta, az az abból fakadó lehetőségeket mérlegelte. „Mint tudjuk, Franciaország bortermelő képességét, a phylloxera egyharmadára szállította le, legnagyobb bortermelő vidékei elpusztultak, s Európa minden országa Magyarország felé tekint, s várja, hogy óriási borfogyasztási szükséglete igényeinek képesek vagyunk-e megfelelni. Csak a borunk az, Hellyel ma verseny nélkül állunk, mióta Franciaország nem képes ellátni Európa szükségleteit. E nemben tehát úgy az európai borfogyasztás, mint a saját termelői érdekből sürgős és nagyszabású teendőkre vagyunk utalva, hacsak az élhetetlenség sorsára jutni nem akarunk.” A nagyszabású teendőket azonban meghiúsította a filoxéra megjelenése hazánkban. 1875-ben tört be az országba Pancsovánál, és 1895-re szinte teljesen megsemmisítette az ország szőlőterületeit. Az egri borvidék helyzetéről az alispáni jelentések nyújtanak hű képet. Heves vármegye alispánjának éves jelentései szerint 1890-ben a szőlőtermés a filoxéra következtében teljesen tönkrement, 1891-ben pedig jóformán megszűnt a szőlőtermelés a történelmi borvidék területén.

Litográfia 1894-ből

A pusztítás mértékéről az 1895-ös mezőgazdasági statisztika adatai festenek megdöbbentő képet. A filoxéra megjelenése után 14 évvel a borvidék 6.467 kat. hold szőlőjéből 6.104 hold, azaz 94 % elpusztult. Teljesen megsemmisültek a szőlők Demjén, Felnémet, Felsőtárkány, Egerszalók, Nagytálya, Egerszólát és Ostoros községek haláraiban. Egerben mindössze 320 katasztrális hold szőlő maradt. Noszvajon 31 hold, Andornakon 5, Kerecsenden, Kistályán és Makláron 2-2, Baktán pedig mindössze 1 hold beültetett szőlőterület volt fellelhető. Mintha az ördög hempergett volna meg az Eger környéki szőlőkben. Az elpusztult ültetvények értéke 6 millió 467 ezer forintot, a terméskiesésből származó veszteség átlagterméssel és átlagáron számolva 1 millió 940 ezer forintot tett, míg a pusztulás miatt kifizetetlen napszám 244 ezer 160 forintra rúgott. Akkor, amikor egy magyar tarka fajú tehén 35 forintba, egy hitványabb ló pedig 30 forintba került. Mindezek ismeretében már nem tűnik túlzónak a kortárs megállapítása, mely szerint: „a város népessége, ha más irányban – s ez csak a gyáripar lehet – itt keresetet nem fog találni, lassan lassan elszéled a szélrózsa minden irányába. És miután a vármegye egyéb szőlőpusztult vidékén is fölösen fog állni a munkás, a helyzet a további vándorlás irányának, talán Amerikának egyengeti útját.” A valós helyzet által diktált sötét jövőkép szerencsére nem vált valóra. mert az egri borvidék lakossága sokkal jobban ragaszkodott szülőföldjéhez, hogysem elhagyja azt. Inkább nem kis áldozatok árán a szőlők újratelepítésébe fogott.  

Az állam is igyekezett segíteni a bajon. Mint a korabeli tudósitás is megállapítja:  „A nép roppant kárának némi pótlásáúl a kormány dohánygyárat állított föl a városban s e gyár sokaknak ád foglalkozást és kenyeret.”

Az egri dohánygyár

A  filoxéravész hatására döntő változás következett be. A pusztulást követő rekonstrukció során váltak a véletlenszerűen ültetett fajtákból álló, elavult módon gondozott ültetvények fokozatosan a modern szőlészet-borászat követelményeinek megfelelő szőlőbirtokokká – állapítja meg jeles borászunk Kozma Pál.

A magyar szőlő- és borgazdaság nagyobbik része tehát egészen a filoxéravészig megőrizte a középkorban kialakult prekapitalista jellegét. A filoxéravész hatásának lényege az, hogy a nagyrészt minden újtól idegenkedő kisbirtokosok kénytelenek voltak átalakítani hagyományos művelésmódjaikat. Ezt a változást a kártevő pusztításai nyomán kialakult súlyos gazdasági-társadalmi válság okozta. Ezért állíthatjuk, hogy a filoxéra megjelenése és pusztítása volt az a történelmi folyamat és fordulópont, amely lezárta a magyar szőlő és borkultúra első, csaknem ezeréves hagyományos időszakát, és óriási áldozatok árán rákényszerítette a hazai szőlőbirtokosságot a modernizációra.

A filoxéra korszakot zárt és korszakot nyitott. Azt az új korszakot, amely elvezetett a mai formához. Ekkor kerültek a területre, és honosodtak meg a ma is termesztett szőlőfajták, mint: a Cabernet franc, a  Cabernet sauvignon, a Medoc Noir és a Merlot.

Szüretelők a Szépasszony-völgyben az 1910-es években

Húsz év fáradságos munkájával a borvidék szőlőtermesztői elérték, hogy a korábbi szőlőterületek kétharmadán ismét szőlőtőkék zöldelljenek, melyek filoxérának ellenálló alanyba oltott hazai, de addig a térségben ismeretlen fajokból is álltak. A filoxéra sokkját a huszadik században még két fordulópont követte. Egyik a második világháborút követő időszak a tulajdonviszonyok megváltozásával és a minőségi helyett a mennyiségi szemlélet előtérbe kerülésével, majd a rendszerváltás 180 fokos fordulata, amely ismét új tulajdonviszonyokat és minőségi szemléletet hozott. Hegyközségek alakultak, melyek megszilárdították a hegy belső rendjét, biztosították a fegyelmet, korszerűbbé tették az értékesítést, és javították a bortermelés minőségét. Új fajták jelentek meg a hagyományosok mellett. Tehetséges és szorgalmas borászok tevékenysége nyomán sikert sikerre halmoznak az itt termett Leányka, Királyleányka, Hárslevelű, Olaszrizling, Muskotály, Tramini, Szürkebarát, Chardonnay egri Kékfrankos, Blauburger, Merlot, Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc és Pinot Noir szőlők borai a különböző versenyeken. 1997-ben elkészült az egri bikavér készítésének szabályzata, melyet Eger Város Hegyközsége az úgynevezett „Bikavér Kódex”-be foglalt. 2010-ben megszületett a Bikavér fehér párja az Egri Csillag.

A borvidék címerborai: az egri bikavér, mely egy karakteres, fanyar vörös cuvée, és az illatos, gyümölcszamatú fehérbor a debrői hárslevelű jól tükrözik a táj jellegzetességeit, és az utóbbi évtizedek minőségi változásait, melyeket a borvidék új eredetvédelme garantál.

                                                                                                                          Kozári József

 Bővebb tájékozódásra ajánljuk: Berecz Anita - Kristóf Ilona (szerk.): Eger ezer éve. Líceum Kiadó, Eger, 2020.

https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/eger-ezer-eve

1518 februárjában szokatlanul nagy volt a nyüzsgés Egerben. A megszokottól eltérően székhelyén időzött a püspök, Estei Hippolit és kísérete. Az előkelők látogatásai mindig felbolygatták a püspöki udvar életét, nemhogy, ha uruk és itáliai udvaroncai rendezkedtek be hosszú hónapokra a városban. A vidám kompánia farsangi mulatságait Kristóf Ilona foglalja össze.

Estei Hippolit, a ferrarai hercegi család tagja, bíboros és nem mellesleg egri püspök, amikor 1517 őszén hatalmas kíséretével útnak indult Ferrarából, nem számított arra, hogy éveket Magyarországon fog tölteni. Az eredeti tervek szerint a kellemeset összekötötte volna a hasznossal. Krakkóba igyekezett unokahúga, Bona Sforza és I. Zsigmond lengyel király esküvőjére, hogy méltó pompával képviselje családját, és reprezentálja hatalmukat. Útközben tiszteletét tette volna a magyar királyi udvarban, az ifjú II. Lajosnál, hiszen ekkor már régóta volt távol Magyarországtól, és természetesen felkereste volna püspöki székhelyét Egerben is, ha már úgyis útba esett Lengyelország irányába.

 Estei Hippolit Bartolomeo Veneto festményén 1510 körül

Hippolit ekkor már évtizedek óta birtokolt különböző magyar egyházi javadalmakat. Alig 7 éves volt, amikor nagynénje, Aragóniai Beatrix kívánságára Mátyás király az esztergomi érsekség élére állította. A gyermek érsek 1487 és 1494 között megszakítás nélkül Magyarországon tartózkodott. Mátyás halála után a megváltozott kül- és belpolitikai helyzetben Hippolit pályája módosult. Egy mindenki számára előnyös megoldást kellett találni, amely értelmében a magyar egyház legfontosabb érseki széke nem maradt „idegen” kézen, és amellyel a nagy hatalmú Esték is megelégedtek. Hosszú diplomáciai manőverek után 1497-ben VI. Sándor pápa engedélyezte a székcserét Bakóc Tamás és Estei Hippolit között. Bakóc II. Ulászló kancellárjaként, a magyar politika legbefolyásosabb alakjaként elfoglalta az esztergomi érseki széket, és Hippolit lett az egri püspök, azzal az engedéllyel, hogy távol maradhat székhelyétől. Ezzel a megállapodással Beatrix kivételével mindenki jól járt. Rokona távoztával minden támogatóját elvesztette a királyné, így már csak idő kérdése volt, hogy VI. Sándor érvénytelenítette az Ulászlóval kötött házasságát és elhagyni kényszerült Magyarországot. Hippolit pedig korának főpapjaihoz hasonlóan inkább volt politikus, diplomata és katona, mintsem főpásztor, családjának hazai ügyei lekötötték minden energiáját, 1498 után csak akkor látogatott Magyarországra, ha nagyon muszáj volt és fennállt a veszélye annak, hogy megfosztják itteni javadalmaitól.

Jagelló I. Zsigmond és Bona Sforza a Jagellók családfáján Ludovicus Decius történeti munkájában

1517-ben pedig sürgető és illendő volt megjelennie a magyar udvarban - a Magyarországról kapott hírek javadalmai lefoglalásával fenyegettek -, majd pedig muszáj volt maradnia. A király engedélye nélkül ugyanis nem térhetett haza. Így 1520 februárjáig, II. Lajos kívánságára Magyarországon maradni kényszerült. 1518 áprilisa, a fényes krakkói menyegzői ünnepségek után – ahol 368 lovassal a legnépesebb kíséretet adta - embereinek egy részét hazaküldte Prospero Colonnával, a korszak ismert hadvezérével, aki Bona Sforza Krakkóba tartó kíséretének volt a katonai vezetője. Úgy tervezte, hogy magyar ügyeit elintézve, hamarosan ő is távozik. Kíséretének jelentős része értelemszerűen Egerben rendezkedett be ezekben a hónapokban. Hiszen az egri püspökség volt a legjövedelmezőbb magyar javadalma és a püspöki székhelyen volt megfelelő infrastruktúra ennyi ember elszállásolására, élelmezésére. A Hippolit környezetéből Itáliába küldött levelekből értesülünk az eseményekről és az udvaroncok és a püspök hangulatáról.

Már Ferrarában sem volt teljesen problémamentes a bíboros-püspök kíséretének összeállítása, nem volt vonzó úti cél Magyarország. Ludovico Ariosto, az ünnepelt költő kerek-perec megtagadta az utazást és ki is lépett Hippolit szolgálatából. 1518-ban ahogy tolódott el a távoli bizonytalan jövőbe a hazatérés, az udvaroncok kezdeti mérsékelt lelkesedése úgy lankadt. Örömmel vállaltak minden olyan küldetést, amely a visszaút reményével kecsegtetett. Két mantovai nemesúr, Ludovico da Bagno és Tommaso Manfredi mindvégig uruk mellett maradt és szorgalmasan küldtek leveleket a mantovai hercegnének, Izabellának, Hippolit nővérének és többek között beszámoltak a politikai történések mellett a hétköznapokról is.

Isabella d'Este  (1474- 1539) korának egyik legbefolyásosabb asszonya, Itália reneszánsz stílusikonja

Ludovico da Bagno jóvoltából tudjuk, hogy Hippolit 1518 farsangját Egerben töltötte. Ekkor még úgy gondolták, hogy a tavaszi krakkói menyegző után hamarosan hazatérnek, ezért inkább a kuriózumokra összpontosított. Egy évvel későbbi leveleiben már hosszasan panaszkodott a zord időjárásra, és inkább csüggedésének adott hangot.

A ferrarai Palazzo Schifanoia freskóján Vénusz diadalmenetét láthatjuk, a kompozíciót a 15. század végi ünnepségek ihlették

Hogyan ünnepelték a farsangot? A reneszánsz Itália ünnepségeiről rengeteg színes, részletes leírás maradt fenn. A tágabb értelemben vett farsangi időszak vízkereszttel, január 6-val vette kezdetét. egymást érték a különböző mulatságok. A keresztes hadjáratok hagyományaiból alakultak ki a különböző felvonulások, amelyek egyben seregszemlére és diadalmenetre is emlékeztettek, a lovasversenyek, ahol előszeretettel mérkőztek meg egymással a legelőkelőbb származású ifjak is. Gyakran tartottak hadijátékokat, lovagi tornákat nemcsak az elit, hanem a közemberek szórakoztatására. Ezekben a hetekben rendszeresen tartottak a fejedelmi udvarokban színházi előadásokat. A karnevál csúcspontját a húsvéti böjt előtti utolsó napon, húshagyó kedden érte el. Ferrarában a herceg rendszeresen ezen az estén tartott álarcosbált a hercegi palota nagy termében a meghívott nemes urak és hölgyek társaságában. És természetesen kísérőprogramként rendszeresen szerveztek vadászatokat. Ferrara környékén, a Pó torkolatvidékén a vizes, mocsaras, ártéri terepen tökélyre fejlesztették a vízimadarak vadászatát, a vaddisznó volt a legnagyobb leteríthető vad.

Tipikus ferrarai álarcosok a 17. század közepéről 

1518 februárjában Eger azonban más szórakozást kínált. Minden valószínűség szerint Hippolit itáliai kísérete ekkor tartózkodott itt a legnagyobb létszámban és még a vidék egzotikumát érzékelték. Hippolit remek vadász hírében állt, így a levelek arról számolnak be, hogy vadászatokkal ütötték agyon az időt. Forrásaink szerint 1518 februárjában hatalmas hó esett, és hidegebb volt, mint januárban. Ezért is külön lelkesedéssel számoltak be az Eger környéki meleg vízű forrásokról, amelyek télen sem fagynak be, így lehetővé téve egész évben a vízimadár vadászatot. Külön elismeréssel emlegették a magyar vadászsólymok képzettségét és eredményességét. De ennek a februárnak az egyértelmű csúcspontját az a hír jelentette, hogy egy anyamedvét láttak a közeli hegyekben. Miután felmérték a medve tartózkodási helyét, megszervezték a vadászatot. A magyar hajtók a kutyákkal körbevették a völgyben a hegyet, ahol remélték a medve búvóhelyét, az olasz kíséret tagjai magasabban foglalták el helyüket, nekik lett volna feladatuk a felvert medve elejtése. Ám a medve elmenekült, mielőtt a csapda bezárulhatott volna. Rátámadt az őt üldöző kutyákra, és az egyik milánói nemesúrra is, aki a hajtókkal tartott. Már-már lefújták a vadászatot, amikor Hippolit a kutyák csaholásából hallotta, hogy a medve a közelben van. Odaérve azt látta, hogy két helyi jobbágy próbálta megállítani a vadat, ekkorra már mindketten megsebesültek, az egyiket éppen maga alá gyűrte a medve. Ekkor a püspök a kutyákat ráeresztve megmentette jobbágya életét és két jól irányzott dárdadöféssel leterítette a medvét.

Éjszakai vadászat Paolo Uccello festményén 1470 körül

A vadászaton túl az Itáliában megszokott szórakozásokra Egerben nem nagyon nyílt lehetőség. Álarcosbál szervezése előkelő úri társaság hiányában - hiszen Hippolit kísérete is csak férfiakból állt - szóba sem került. Noha a 16. század elejére nem volt ismeretlen a szórakozásnak eme formája. A gyermek Hippolit és kísérete után édesanyja, Eleonóra, ferrarai hercegné több alkalommal küldött karneváli maszkokat. Nemcsak a gyerekek és kíséretük szórakozása volt a maszkabál, hanem adataink szerint a királyi udvarban, Mátyás és Beatrix idején is tartottak álarcos mulatságokat. Azonban a népes itáliai kolóniáktól távol, a püspök távollétében Egerben nem éltek számottevő létszámban olaszok, így ezek a hagyományok nem vertek gyökeret a püspöki székhelyen.

Azonban 1518 farsangja a püspök jelenlétében nem múlhatott el valamiféle féktelen mulatozás nélkül. A karneváli hagyományokban a túlzó harsányság, a tréfa mindig fontos szerepet játszott. Hippolit kíséretéből néhány fiatalember az otthoni szokásokat karikírozva egy "hadi játékot" eszelt ki. A testükre párnát, a fejükre kucsmát erősítettek a sebesülések elkerülése végett, oly módon, hogy vasabroncsokat szorítottak magukra a homlokuktól egészen a derekukig mintegy páncélzatot imitálva, csak a szemüknek hagytak rést a pántok között. A "sisakjuk" tetejére pedig egy kisebb karikát erősítettek koszorú gyanánt. Ebben a felszerelésben tartottak "lovagi tornát", küzdöttek egymással. Valószínűleg az volt a győztes, aki eltalálta/ leütötte  ezeket a karikákat a fegyverül használt hosszú botokra erősített késekkel. Elképzelhetjük, hogy mekkora derültséget okozott, amint ebben a fegyverzetben csetlettek-botlottak, vagdalkoztak azok az egyébként kiválóan képzett és felszerelt vitézek, akik alig néhány hónap múlva a bíboros-püspök ragyogó díszkíséretét adták. Levélírónk azonban annyira nem volt elragadtatva a vaskos tréfáktól és kissé rosszallóan jegyezte meg, hogy mindenki ép bőrrel úszta meg a mutatványt, pedig ő arra számított, hogy összekaszabolják egymást.

A farsang allegóriája a vadság és bőség, termékenység szimbólumaival 

Nos, ezzel a nem túl kifinomult hadi játékkal le is zárult a karneváli időszak, az itáliai udvaroncok bizonnyal azzal a megnyugtató tudattal fogadták a böjtöt, hogy egy kis otthoni mulatsággal enyhítették honvágyukat.

                                                                                                                 Kristóf Ilona

Kapcsolódó irodalom:

http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/3411/1/Ktistof_175-185.pdf

https://tti.abtk.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1990_1-2/e.%20kovacs.pdf

1877-ben az orosz-török háború kirobbanásakor Magyarországon óriási rokonszenv alakult ki Törökország iránt, ami néha túlzó lelkesedésben nyilvánult meg. 1878-ban néhány törökországi vendég érkezése Egerbe nagy izgalmat, majd csalódást okozott a városban. A különös látogatás meglepő körülményeit Bartók Béla mutatja be.

Egy valódi török pasa: Szülejman Hüsznü (1838-1892) tábornok

Az 1875. június közepén kirobbant hercegovinai törökellenes szerb felkelés volt a nagy balkáni válság kezdőpontja. A török vérengzések okozta újabb lázadások, majd a szerb hadsereg kudarca az 1877-1878 közötti orosz-török háborúhoz vezettek Ez orosz győzelemmel, az oroszoknak kedvező San Stefano-i békével (ma Yeşilköy, 11 kilométerre nyugatra Isztambultól), majd a berlini nemzetközi kongresszussal zárult, amely viszont jelentősen csökkentette a Balkánon az oroszok és a törökök befolyását. Bosznia osztrák megszállása, majd bekebelezése dühítette a szerb nacionalistákat és közvetve ez volt Habsburg Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának, valamint az első világháború kirobbanásának egyik oka.  

Az 1877-1878-as háborút az Osztrák-Magyar Monarchiában és Egerben is törökbarát és oroszellenes tüntetések, gyűlések kísérték. 1877 őszén olyan hírek érkeztek Budapestre, hogy néhány magyar önkéntes is szolgál a török hadseregben. Az a hír járta, hogy egy Csatári József nevű volt honvéd huszártiszt is beállt a török hadseregbe, aki küldött néhány tudósítást budapesti újságoknak háborús kalandjairól. Főhadnagyként Szófiába helyezték, majd a négy hónapig tartó plevnai ostromnál egy puskaporszállítmány védelmében oroszok ellen vitézkedett, századossá nevezték ki, török kitüntetést kapott, később viszont megsebesült.

Rohamozó török gyalogosok 1877-ben

1878. június 13-án megnyílt a berlini békekongresszus, Csatári főhadnagy alias Juszuf Zia bej (bég) pedig június 19-én érkezett Budapestre tisztázni magát, mert egy Isztambulban élő magyar tisztviselő azzal vádolta meg, hogy hazug szélhámos és jogtalanul használja a bej rangot. Előtte június 15-én érkezett Budapestre a berlini kongresszusra tartó Ramis pasa (kormányzó), Hodzsa Hafiz effendi (főtisztviselő) és Javkovics dragoman (tolmács). Csatári rábeszélte egyikőjüket, hogy a minaret megtekintésére látogassanak el Egerbe, ahol jelentős törökbarát hangulat uralkodott.

1877 októberében a Dobó vendéglőben néhány egri polgár az Oszmán tér (!) közepén álló minaret elhanyagolt állapota miatt elégedetlenkedett. A városi rendőrkapitány kijelentette, hogy szeretné a tornyot körbekeríttetni és az építőanyag rendelkezésre áll. Másik hét kereskedő és iparos megígérte, hogy a minaret erkélyét veszik körül korláttal. Az erkély elkészült, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, a kerítés pedig 1878 augusztusára épült meg. Viszont már 1876 novemberében megkezdődött a megyei honvédegylet támogatásával és 1878. május elején fejeződött be a török sebesültek ápolására és az orosz-bolgár kegyetlenségek (!) miatt ház és élelem nélkül maradt „török testvérek” segélyezésére szervezett gyűjtés. A gyűjtés eredménye több mint 1326 forint volt, de nagy mennyiségű élelmiszer, kötszer is összegyűlt.

Az osztrák császár és az orosz cár területeket szerez a szultántól egy 1908-as francia karikatúrán

1878. június 20-án ezt írta az Eger című lap. „A török vendégek közül kik e napokban Budapestre érkeztek, az egyik, Ramis basa, tolmácsával, a városunkban is jól ismert Csatáryval, ki jelenleg török hadi szolgálatban áll, tegnap a déli vonattal városunkba rándult, s az indóháznál, hol tiszteletére az önkéntes tűzoltók testülete díszegyenruhában sorfalat képezett Tavassy Antal polgárnagyunk meleg üdvözlete mellett a városunk polgárságából rögtönözve alakult díszes testület által oly lelkesedéssel fogadtatott, mely a tisztelt ozmán vendéget lelke mélyéig meghatotta. A török vendég bevonulása városunkba valóban fényes volt. Beláthatlan népözön, melyből delhölgyeink díszcsoportjai meglepő fényben emelkedtek ki, árasztá el az indóház környékét s a török és magyar zászlókkal földíszített utcákat, melyeken a tisztelt vendég a fogatok hosszú sora által kisérve végig haladt. Az egész város ünnepies színt öltött, s a bevonulás, bár rögtönzött - valódi diadalmenet volt. Estve a ’Korona’ vendéglő kerti helyiségeiben mintegy 290 terítékű diszlakomát rendezett polgárságunk kedves vendége tiszteletére. Csok jasa!” Tavassy Antal 1867-1886 között volt Eger polgármestere, a török vendégeket pedig a magyar újságok is többször említették.

A látogatás azonban nem múlt el nyomtalanul, a Borsszem Jankó című budapesti szatirikus folyóirat 1878. június 30-i számában ugyanis megjelent egy képekkel illusztrált humoros elbeszélő költemény, amely részletesen leírta az egri eseményt. A hat szemléletes „rajzolat” ma is képregényszerű jelleget és különleges forrásértéket ad az elbeszélésnek.

A címben szereplő „egri basa” valójában Spitzer József, aki az egrieket kihasználta. A „vitézi ének” Tinódi Sebestyénre emlékeztet, a „Mehemmed el Balek” álnevű szerző pedig a hiszékeny egriek egyike lehetett. A hírek szerint Spitzer valóban előre értesítette a várost érkezésükről. Nem tudni viszont, hogy létezett-e Kuku Peti nevű cigány küldönc az egri városházán, aki a táviratot (telegrámot) vitte a postahivatalból a földesúrként pipázó polgármesternek, és már kettőjük falusi külseje kritika az egri hatóságról. Ramis/Ramiz basa/pasa Zulemajka (eredetileg Zulejka) nevű feleségéről nem tudunk.

Az ucczu indulatszó és az értelmetlen ágrom figrom ikerszó csak hangulatfestő jelleget ad a szövegnek, viszont a lapos tetejű kéttornyú templom kissé a ferences barátok templomára emlékeztet, a háttérben pedig egy másik templom mellett felsejlik a híres minaret, amelyre félholdas török zászló van kitűzve. A hangulatot idézi a fez nevű muszlim sapka valamint a pipát idéző török eredetű csibuk, ami valójában a hosszú, díszes pipaszárat jelentett. A tárgyak az egriek túlzott és vak lelkesedését szemléltetik, akik olyan hangos zenebonával vonultak a vasútállomásra, hogy a közeli Maklár községben is hallhatták volna.   

Az újabb hangutánzás (csiling csilin csilin, begörren) után kétszer is olvasható a Csok jasa! (Egészségedre!) török köszöntés, a sarkantyús, fezes, csibukos polgárokon és a tűzpiszkálóknak becézett önkéntes tűzoltókon kívül pedig még két óvodás lányka is ott áll a fogadó bizottság mellett. A vonat érkezésekor az egriek öröme tovább fokozódik.

A fonetikusan írt „Messieurs et madame, nous cher ami turque…” (Uraim és hölgyem, kedves török barátunk…) kezdetű francia mondat a muszlim kádinak (bíró) nevezett  polgármester szavait ismétli. Spitzer-Csatári néha Csatár néven szerepel szövegben és kiderül, hogy korábban Egerben a - mai Kossuth utca 15. sz. alatti házban lévő - Gólya vendéglő csaposa volt. A vendégek – köztük egy niqab nevű fátyolt viselő nő - eléggé idősek, fezben, szablyával, de szemüvegben és kitüntetésekkel, vállrojtokkal díszített katonai egyenruhában mutatkoznak. A nézők egyike viszont tenyerét arcához emelve már szomszédjának súg valamit.

Az itt feltűnő ismeretlen „egri újságíró” az 1875-ben megnyílt budapesti Népszínház vendéglátós alkalmazottjaként emlékszik Spitzerre, és a konyhaszekrényként ismert kredenc és az édességet jelentő cukedli  leleplező német szavak. Egy újabb indulatos ikerszó (fékom fikszom) után úgy tűnik, hogy Ramiz basa felesége a kötényes papucsos egri zsidó suszter lánya, akit apja jiddis nyelven üdvözöl. Valójában Spitzer első felesége volt az egri Fried Janka. Krümp Zéleg viszont nem egyedi név, mert a Borsszem Jankó újságban rendszeresen így nevezték a tipikus zsidó koldust. Nem is burkolt antiszemita üzenete van annak, hogy a lányt és a török egyenruhás Spitzert egy hasonló arcú hittársa üdvözli örömmel.

A hatodikként megismételt első kép a második táviratot illusztrálja, amelyet a budapesti török konzul küldött az „egri kádinak.” Az a rajz értéke, hogy ugyanazon a képen a polgármester ugyanazon arckifejezése, testtartása már más jelentést hordoz. A megszemélyesített minaret közben mecset lesz, az egriek kiábrándulását, csalódását az összelohad, összerottyan hangulatfestő szavak írják le, amikor a polgármester elolvassa az üzenetet („…nem török az egy se!”), ami a szatirikus költemény csattanója is. A törököt fogott illetve a törököt fogtam, de nem ereszt szólás azt jelenti, hogy valakinek sikerült megkapnia, megszereznie azt, amitől vagy akitől szabadulni szeretne. Ebben az esetben azonban azt jelenti, hogyan csapta be egy „török” azaz a szélhámos Spitzer az egrieket.

„Török diplomatákat vitt le magával Csatári ’bej’ Egerbe, - írta a Fővárosi Lapok már június 23-án - megnézni az ottani mecsetet s élvezni a magyar vendégszeretetet. Előre lévén érte­sítve, a lelkes egriek készültek díszlakomára, sőt fáklyás zenére is. Egy ügyvéd francia nyelven kívánta Ramis pasát üdvözölni, de azt kellett hallania, hogy ő excellenciája (noha ’diplomat’) csak törökül és szerbül tud. Ez hamar lehűté a lelkesedést s fölébreszté a kételyt. A lakoma azonban nem eshetett kárba, azt megtarták, de - a mint mondják - vigadás közben a városi kapitány megjelent s igazolást kívánt a török vendégektől. Hír szerint Ramis pasa, ha nem is diplomata, de mégis pasa, ki elfelejté magát bemutatni a budapesti konzulságnál s e mu­lasztás pótlására Egerből tért vissza. Az azonban nagyon valószínű, hogy a két török vendég éppen olyan ’diplomaták’, a milyen ’bej’ az ő vezetőjük.”

Ramis pasa nagy valószínűség szerint bosnyák vagyis délszláv nyelvű muzulmán főtisztviselő volt, aki a berlini konferencián szeretett volna részt venni társával és egy tolmáccsal, de nem kapott engedélyt a török konzultól, ezért látogatott Egerbe. Nem tudjuk, később hol élt, de Spitzer Józsefről még 1908-ban – 30 év múlva – is írtak a budapesti újságok, amikor sikkasztásai, csalásai, lopásai miatt túl volt fél tucat letartóztatáson, tárgyaláson, szökésen, külföldi országokban történő bujkáláson, ugyanennyi –  álnéven kötött – házasságon. Akkor már sokan tudták, hogy 1847-ben Várpalotán született és szélhámosként végig csavarogta Magyarországot mielőtt török egyenruhában a hős vitézt játszotta el országszerte. Az egri eset utóéletéhez pedig az is hozzátartozik, hogy 1878 augusztus közepén már több száz egri és Heves megyei férfi indult a 60. gyalogezred kötelékében Bosznia megszállására, ahol a mohamedán lakosok nem olyan örömmel köszöntötték őket, mint képviselőjüket Egerben.

A balek jelentése: könnyen becsapható ember. Az oszmán-török balik (‘hal’) a legtöbb balkáni nemzetiség tolvajnyelvében előfordult ‘hamiskártyások becsapott áldozata’ jelentéssel, így nem tudni pontosan, hogy melyikből került a magyarba. A ‘hal’ jelentés arra utal, hogy a hiszékeny ember is olyan könnyen és hamar horogra akad, mint egy hal és az egriek 1878-ban.

Muzulmánok és osztrák katonák utcai harca Szarajevóban 1878. augusztusában

                                                                                                          Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

A török vendégek közül…, Eger, 1878.június 20. 197.

Úrnapját…, Eger, 1878.június 26. 205.

Juszuf Zia szomorú sorsa, Eger, 1888.november 13. 365.

Vörös Kati: Judapesti Buleváron

Szolnoki Nikoletta: Az 1877-1878-as orosz-török háború és a berlini kongresszus

Bobay István Zoltán: Mexikói veteránok az 1877–78. évi orosz–török háborúban