Egy kora újkori művelődéstörténettel foglalkozó új sorozatot indítunk útjára. Szerzőnk, Kiss László sok évtizedes oktatói, kutatói tapasztalatait foglalja össze a bevezető bejegyzésben, sorba véve a témát érintő módszertani kérdéseket és az alapvető szakirodalmat.

A felsőoktatásban eltöltött évtizedek során gyakran tapasztaltam, hogy az egyetemes történelem hazai oktatásában – talán elegendő idő, nem megfelelő érdeklődés vagy kellő felkészültség híján, néhány kivételtől eltekintve – kevés figyelem irányult/irányul a művelődéstörténetre, s ezen belül az életmód- és viselkedéstörténetre. Ezt a hiányt jómagam is sokszor megtapasztaltam. Elsősorban ezért döntöttem úgy, hogy a soron következő blogbejegyzéseimet – egyfajta utólagos hiánypótlás, lelkiismeret megnyugtatás gyanánt – ennek az alcímben jelzett, érdekes és szórakoztató, de kevéssé ismert kultúrtörténeti témának szentelem. Mivel az életmód- és viselkedéstörténet maga is sokrétű, nem a „köznép” vagy a polgárság, sőt nem is a nemesség vagy az arisztokrácia életével, szokásaival, viselkedésével foglalkozom. A „legfelső körök”, vagyis a 16 – 18. századi (elsősorban spanyol, francia és osztrák) uralkodók (császárok, királyok) és udvaraik életébe, az udvari életet gúzsba kötő – ma már mosolyra fakasztó vagy nagyon távolinak tűnő – etikett merev szabályaiba, az „aranykalitkába” zárt udvari emberek csillogóan egyhangú életébe szeretnék bepillantást nyújtani, reményeim szerint szórakoztató módon.

A 16 – 18. századi udvari etikett előírásait és szabályait „nagyon távoli”-nak neveztem, pedig nem az. Számos – akár az ókorig visszavezethető, az évszázadok során elhalványult vagy megváltozott – eleme, megszólítása, gesztusa, viselkedésformája élte meg a 20. századot, sőt napjainkat is! Ebbe engedett bepillantást Supka Géza (1883 – 1956) egyik 1940-es szellemes írása. Szerinte mindez azzal az úr – szolga viszonnyal magyarázható, amely az alá – fölé rendeltségre épült (és épül). Az abszolút hatalmuk fényében sütkérező, vagy erre sóvárgó császárok/királyok/fejedelmek udvaraiban ugyanúgy jelen volt, mint a modern bürokratikus intézményekben (is).

 Supka Géza munka közben

Supka 1940-es írása szerint szerint számos ilyen szolga(i)sággal kapcsolatos megszólítás, formula létezik. Például: uram, szervusz, alászolgája, mit parancsol, parancsoljon (pl. helyet foglalni), kezét csókolom, összetett/összekulcsolt kézzel kérem/rimánkodom/könyörgök, térden állva kérem, a lába elé veti magát, hasra vágódik/esik előtte, a fejét teszi rá, majd kiszúrta a szemét, kötelessége megtenni, házassági kötelék, talpnyaló stb. S valóban, minden fény és csillogás ellenére, az európai uralkodói udvarokban (is) összeért a talpnyaló szolgaiság, a megalázkodó lakájszellem a hihetetlen gőggel és fennhéjázással, mások lenézésével, megvetésével, vagy a gerinctelen törtetéssel, a cím- és rangkórsággal.

A téma néhány alapirodalma

De honnan, milyen – megbízható vagy kritikával kezelendő – forrásokból és feldolgozásokból ismerhetjük meg a kora újkori európai udvari életet és etikettet? Szerencsére jócskán maradtak ránk bennfentes udvari emberek levelei, levelezései, emlékiratai, valamint követi jelentések, utazók útleírásai, uralkodói rendeletek és egyebek. Ezek egy részét azonban – elsősorban elfogultságuk, szubjektivitásuk miatt – kellő kritikával kell kezelni. Ennek dacára mégis kikereked(het) belőlük egy viszonylag átfogó és életszerű kép a kora újkori uralkodók életéről, az udvari élet mindennapjairól, az udvari illemről, viselkedésről, szokásokról, etikettről.

Ennek az életnek az egyik legelső, átfogó forrásgyűjteményét és krónikáját, állítja Ráth–Végh István (1870 – 1959), Johann Christian Lünig (1662 – 1740) német történetíró tette közzé két (súlyra is hatalmas, kb. 10 kg-ot nyomó) kötetben „Theatrum Ceremoniale…” („Szertartások könyve…”) címkezdettel 1719 – 1720-ban. Lünig munkája a kora újkori udvari élettel foglalkozó későbbi kutatók számára megkerülhetetlen ősforrássá vált. Tíz évvel később az ő anyagait kívánta tudományos rendszerbe foglalni Julius Bernhard von Rohr (1688 – 1742) „Bevezetés a nagyurak szertartástudományába” címmel. A forráskritika fontosságára visszatérve, az udvari anekdoták, pletykák és leírások megbízhatóságáról már Lünig is óvatosan fogalmazott, kitérő választ adott. Azt írta ugyanis, hogy bővebbeket D’Aulnoy grófnő – 1690-ben a spanyol udvarról készített, ugyancsak ősforrásnak számító – emlékirataiban találni. Pedig ezeket megvizsgálva nyilvánvaló, jegyezte meg Ráth–Végh, hogy írás közben a grófnő is dúsan kozmetikázott, és az udvari pletykákat, szóbeszédeket a valóság színeiben tüntette fel.

Ráth–Végh István...

... és az egyik legsikeresebb könyve

Minden potenciális veszély ellenére a jogi végzettségű író és művelődéstörténész, a nagy olvasottságú Ráth–Végh szellemesebbnél – szellemesebb könyveiben számos alkalommal foglalkozott az udvari élet, szokások, viselkedés, etikett (általa az emberi butaság körébe sorolt) furcsaságaival is. Soron következő bejegyzéseimhez természetesen nem csak ezeket forgattam haszonnal, hanem a már említett Supka Géza egyéb írását is. Frantz Funck–Brentano (1862 – 1947) francia történész és könyvtáros udvari világról írott alapművei is ugyanúgy a hasznomra voltak, mint az újkori kultúra történetét több kötetben feldolgozó osztrák Egon Friedell (1878 – 1938) összegzése is.

Franz Funck–Brentano....

... és egyik magyarra (is) lefordított könyve

S még nem is szóltam az alcímben jelzett életmód-történeti téma hátterét, szélesebb összefüggéseit megvilágító, még mélyebb történeti munkákról, élükön a francia Fernand Braudel (1902 – 1985) úttörő jelentőségű, hatalmas szintézisével, amelyben a 15 – 18. századi Európa anyagi kultúrájával és mindennapi életével foglalkozott. De nem kerülhető meg a Poór János által szerkesztett „Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény” sem. Az irodalmak listája a következő bejegyzésekben természetesen változni, gyarapodni fog.

Egon Friedell...

... több kötetes kultúrtörténeti főműve

A nagy történelmi személyiségek, mint „hősök”

A 16 – 18. századi uralkodók jó része magát „Isten földi helytartójá”-nak, olyan Istentől kapott hatalommal rendelkező személynek tekintette, aki az alattvalói felett korlátlan hatalommal bír (bár már tudjuk, hogy ez a jogilag korlátlan hatalom valójában korlátozott volt). Államában/birodalmában, vagy az akkori világban többnyire rá is így tekintettek. Ebben az értelemben tehát Barta János méltán adta a 16 – 18. századi Európa történetével foglalkozó könyvének – nyilván XIV. Lajos, „a” Napkirály példája nyomán – a „Napkirályok tündöklése” címet. Az olyan uralkodók, mint a spanyol világbirodalom urai, V. Károly és II. Fülöp, vagy a kontinentális hegemóniára törő XIV. Lajos arról is meg voltak győződve, hogy ők „csinálják” a történelmet, hogy akaratuknak megfelelően képesek a saját képükre formálni államukat/birodalmukat, Európát, sőt az egész világot.

Azt a gondolatot, miszerint a nagy történelmi személyiségek, az ún. hősök alakítják a történelmet (és nem az arctalan embertömegek, akik a hátukon viszik államuk/birodalmuk minden terhét), a címben szereplő idézet szerzője, Thomas Carlyle (1795 – 1881) skót történetíró átfogó történetfilozófiai koncepcióvá szélesítette. Felfogása szerint az egyetemes történelem nem annak a története, amit „az emberek e világon cselekedtek”, hanem „ama nagy emberek története, akik itt működtek. Az emberek vezérei voltak ők, a nagyok; alakítói, mintázói s teremtői… mindannak, amit az emberek összessége létrehozni vagy elérni igyekezett”. Mindaz, ami a világon megvalósult, tulajdonképpen nem egyéb tehát, mint a világba küldött nagy emberek gondolatainak a külső megtestesülése. Az egész világtörténelem végül is „az ő történetük”.

Thomas Carlyle...

... és nagyhatású könyve

A hősimádás utolsó formájának Carlyle a királyságot nevezte, miközben – Cromwell-től vagy Napóleontól eltérően, akikkel részletesen foglalkozott – meg sem említette V. Károly, XIV. Lajos, Mária Terézia, II. Frigyes vagy I. Péter nevét. Mindenesetre úgy látta, hogy a király az „emberek parancsnoka, akinek akarata irányadó mindnyájunk fölött, akinek híven alárendeljük magunkat”.

A hazai történelemoktatásról

Félreértés ne essék, nem szeretném kategorikusan tagadni, hogy a nagy történelmi személyiségek (a „hősök”) nem hagy(hat)tak kisebb – nagyobb, maradandó vagy múlandó nyomatokat a történelem szövetén. De azt már erősen kétlem, hogy egyedül ők formálták olyanná a történelmet, amilyenné – számos tényező együttes hatására – vált. Két szarvashibát pedig egyenesen fájlalok, pedig – a jobb taníthatóság és tanulhatóság érdekében –jómagam is elkövettem. Nem mentség, hogy a felsőoktatásban használt tankönyveink is ezt teszik. Miről van szó? Egyrészt arról, hogy – az egyébként is Európa-, s azon belü Nyugat-Európa centrikus egyetemes történelem oktatásunk – Európa kora újkori történelmét (is) felparcellázza állami/birodalmi/nemzeti történetekre. Ez által éppen a lényeg sikkad el: a történelem folyamat jellege, a belső és külső összefüggések, hatások, párhuzamok, azonosságok és különbözőségek dinamikája, a külső kihívások és a belső válaszok párbeszéde (horizontálisan és vertikálisan metszetekben). Ez a maitól lényegesen eltérő szemléletet, látásmódot követelne. Nem csoda (s ezt szintén többször megtapasztaltam), hogy még az internet sokszínű világán felnövekvő egyetemi hallgatók többsége is (hiszen az általános és a középiskolában őket is így tanították) furcsállóan, ne adj’ Isten idegenkedve tekintenek az ilyen új szemléletű írásokra vagy előadásokra.

Kora újkori egyetemes történelem oktatásunknak másik gyengeségét is látom. Mintha még mindig Carlyle szelleme kísértene akkor, amikor tankönyveinkben (is) az egyetemes (és hazai) történelem tovább parcellázódik, és az adott állam/birodalom egymást követő uralkodóinak a történetévé redukálódik. Szó esik a bel- és külpolitikájukról, a reformjaikról, a háborúikról stb., de nem vagy alig tudunk meg valami „életszagút” például arról, hogy jó volt-e uralkodónak lenni hajdanán? Milyen emberek voltak? Hogyan, milyen illem- és viselkedési szabályok szerint folyt az életük és az udvar élete? Hogyan teltek a mindennapjaik? Mit ettek és ittak, hogyan öltözködtek? Milyen volt a házassági kapcsolatuk és az azon kívüli intim életük?

Nos, a kérdéseket nem szaporítom tovább. Ilyen és hasonló kérdésekre keresem majd a válaszokat a következő bejegyzéseimben, jobbára könnyed stílusban. Jó szórakozást!

                                                                                                     Kiss László

A téma néhány (bejegyzésben is említett) irodalma és forrása:

Ifj. Barta János: „Napkirályok” tündöklése. Európa a 16 – 18. században. Csokonai, Debrecen. 1996.  

Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV – XVIII. század. A mindennapi élet struktúrája… Gondolat, Bp. 1985.

Thomas Carlyle: Hősökről. N–Press, Bp. 2003.

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.

Func–Brentano: Udvari világ. Athenaeum. Bp. é. n.

Ráth–Végh István: Az emberi butaság. Gondolat, Bp. 1974.

Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek. Neumann Kht. Bp. 2004.

Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris, Bp. 2000.