Korabeli újságcikkek szerint az első világháború első amerikai ágyúlövését 1917-ben egy magyar származású katona, bizonyos Alexander Arch, azaz Ács Sándor adta le a németek ellen. A magyar-amerikai fiatalember történelmi jelentőségű tettének végrehajtása után kisebb híresség státuszába került szűkebb pátriájában, Indiana államban. Ambrus László bejegyzése ezt az esetet göngyölíti fel sajtóanyagok, életrajzi források és a hadtörténeti szakirodalom segítségével. 

„A huszonhárom éves, South Bend, indianai Alex Arch őrmester október 23-án, alig pár perccel 6 óra után meghúzta 75-öse zsinegjét, egy tizenhat fontos, három inch átmérőjű lövedéket – az első amerikai lövést a világháborúban – röpítve a gyalogság feje fölött, át a senki földjén, az ellenség sorai közé.”

A fenti idézet Matthew J. Davenport „First Over There” című könyvéből származik, és az Amerikai Egyesült Államok első ágyúlövését írja le az első világháborúban, ami 1917. október 23-án következett be. A megnevezett őrmester, Alex Arch, valójában Ács Sándor – egy magyar fiatalember volt. Az eset leírása több könyvben is megjelent, de a korabeli sajtó is széles körben beszámolt róla. Az eset hivatalos leírása az amerikai Hadügyminisztérium (Department of Defense) fősegédtisztje, C. H. Bridges vezérőrnagy hivatali jelentésében található meg. Ennek szövege szerint „… hivatalunk dokumentumai alapján az első lövés, mely az aktív amerikai részvétel kezdetét jelentette a világháborúban, a 6. tábori tüzérezred C ütege által került leadásra 1917. október 23-án, hajnali 6 óra 5 perckor. A lövést (…) az Alex L. Arch őrmester parancsnoksága alatt álló üteg adta le.” A jelentés szövege aztán megjelent több helyi lapban is, például az Indianapolis Star 1918. június 10-i, és szeptember 16-i, vagy az Indianapolis News 1918. január 14-i, később a február 20-i számában is.

Alex Arch (Ács Sándor) portréja

Amikor a lövést leadták, összesen húsz személy volt jelen, akik a sűrű köd miatt a röppályát nem tudták megfigyelni. Senki nem szólt semmi érdemlegeset, mivel a jelenlévők nem tudták minden kétséget kizáróan, hogy valóban ők-e azok, akik az első lövésnek tanúi lehettek. Mindössze egyvalaki szólalt meg (a nevét nem tudjuk), aki ezt mondta: „Nos, ha ez lenne az első lövés, nagyon remélem, hogy az utolsó leadásakor is jelen lehetek.”

A képen a francia 75-ös ágyú látható, amellyel a lövést leadták. A Bridget nevű löveg ma a West Point katonai akadémia múzeumában tekinthető meg, rajta az üteg személyzetének neveivel. Jól kiolvashatóak a „Sgt. Arch, Chief of Section” ill. a „South Bend” feliratok. Az első lövés leadását az Amerikai Magyar Népszava öt nappal később írta meg, egyébként nem teljesen pontosan, hiszen az október 28-i szám címoldalán lévő „Amerikai csapatok a tűzvonalban” című cikkben úgy fogalmaznak, hogy „a tüzérség az első ágyúlövést egyik legutóbbi napon” adta le. Ács Sándorról itt még nem történik említés, másnap pedig azt írják, hogy „egy vereshajú khaki ruhába öltözött ír tüzér megrántotta a gyujtózsinórt s Uncle Sam előre küldött jegyzékeinek helyettese süvöltve utjára indult.”

A „Bridget” nevű löveg

Az első lövés leadásának magyar vonatkozásáról az amerikai magyar lapok közül az Amerikai Magyar Népszava már 1918. január 14-én hírt adott, azonban láthatóan ekkor még nem tudták, hogy Arch egy magyar fiú volt, hiszen ahogy a Magyar Híradó két nappal későbbi cikkében is olvashattuk, az őrmestert sokáig írnek gondolták. „Arch south bendi fiú és a menyasszonya egy south bendi magyar leány, Miss Szabó Vilma” – mutatja be a szűkszavú beszámoló a lövés leadásáért felelős őrmestert, mindössze annak menyasszonyát említve az eset egyetlen magyar vonatkozásaként. Tíz nappal később, január 24-én a Pennsylvania állambeli Pittsburgh hetilapjában, a Magyar Híradóban jelent meg az első lövés leírása, már a valóságnak megfelelően, a magyar tüzér megnevezésével: 

„Mikor Pershing katonái kilőtték az első lövedéket a német sáncok felé a francia harctéren, sokat írtak az amerikai újságok is arról a vöröshajú tüzérről, a ki az ágyut elsütötte. Azt irták róla, hogy ájris [ír] származásu katona, most azonban kétségtelenül kiderült, hogy az illető nem ájris, de magyar fiu volt. A neve Arch Sándor, az indianai South Bendből való. A katona maga irta ezt meg menyasszonyának, egy Szabó Vilma nevü magyar leánynak South Bendbe. Hogy Arch állítása igaz, bizonyitja Hoyle tábornok egy beszéde, a melyben kijelentette, hogy az elsö lövést a hatodik tábori tüzérezred C zászlóaljának egy katonája tette. Az utána történt vizsgálat kideritette, hogy ebben az ütegben valóban Arch volt az egyetlen south bendi származásu magyar katona.” 

A Magyar Híradó cikkének részlete

Arch Sándor, pontosabban Alex Louis Arch őrmester a Sopron vármegyében, Soprontól kb. 30 kilométerre lévő Röjtökön (ma Röjtökmuzsaj) született 1894. március 19-én, Ács Sándor néven. Szüleit Ács Istvánnak és Pusztai Teréziának hívták. Az apa, Ács István úrmajori béres először 1899-ben, 41 éves korában utazott az Egyesült Államokba nagyobbik fia, a 14 éves Máté társaságában a Southwark nevű hajó fedélzetén. Október 28-án hajóztak ki Antwerpen kikötőjéből és november 9-én érkeztek Ellis Islandre. Úti célként már ekkor az Indiana állambeli South Bendet jelölte meg. A kisebbik fia, Sándor és Ilona nevű lánya 1903. május 21-én érkeztek az országba. A család 1903 júniusában érkezett Indiana államba. Az Arch-családnévvel kapcsolatban valószínű, hogy egy feltehetőleg még Ellis Island-en, az amerikai fül számára a hasonló hangzás miatt (a dél- és kelet-közép-európai bevándorlók esetében egyébként is gyakran) bekövetkezett névváltozás eredménye lehetett.

Ács Sándor még a háború előtt lépett be a hadseregbe, 1913. június 21-én. Az ezt követő négy évben a mexikói határon teljesített szolgálatot. 1916. augusztus 3-án „Private First Class”, azaz tizedesi, november 15-én „Corporal”, vagyis szakaszvezetői, 1917. június 6-án pedig „Sergeant”, azaz őrmesteri rendfokozatot kapott. Az Egyesült Államok hadba lépése után rövidesen a 6. tábori tüzérezredhez került. Tengerentúli szolgálata 1917. július 27-től 1919. szeptember 5-ig tartott, minek során részt vett az Amerikai Expedíciós Erők szinte minden fontosabb hadműveletében. Két alkalommal került tábori kórházba, 1918. április 1-jén (gáztámadás után) és május 28-án (repesztalálat).

Az első lövést leadó ágyú személyzete. Hátul balról Ács Sándor, mellette áll a szintén magyar Louis Varady (Várady Lajos)

Ács a háború után egy kisebbfajta híresség státuszába került Indiana államban az 1918 és 1921 közötti években. A leszerelést követően hősként kezdték kezelni a hazatérő fiatal katonát, rendezvényekre hívták meg, kitüntetéseket, díszpolgári címeket adományoztak neki. Elhíresült tette után nem sokkal megyéjében, az indianai St. Joe Countyban az állam Alex Arch nevével kezdte el hirdetni a hadikölcsönöket (Liberty Loan). A South Bend News-Times, az Indiana Daily Times, a The Richmond Palladium és sok más regionális lap rendszeresen írt olyanokat, mint pl. „Alex Arch és a többi St. Joe megyei fiú »Odaát« tudni szeretné, hogy TE mit fogsz tenni? […] Légy önkéntes vásárlója a 4. szabadságkölcsönnek!”

A katonák hazatérésének megünneplésére nagy hangsúlyt kívántak fektetni, különösen igaz volt ez South Bend városára, ahol Alex Arch őrmester érkezésének alkalmából meg kívánták rendezni „a legnagyobb hazatérési ünnepélyt, amit ez az ország valaha látott”. Még magát John J. Pershing tábornokot is meghívták, hogy tartson köszöntő beszédet, a főparancsnok azonban nem fogadta el a felkérést egyéb elfoglaltságra hivatkozva. A köszöntő ünnepségre 1919. október 29-én, szerdán este 9:15-ös kezdéssel került sor, ahol Ácsot „Amerika seregeinek büszkesége”-ként mutatták be. Több ún. „meet and greet” eseményt is tartottak a főszereplésével, melynek keretében lehetőség nyílt kezet rázni és néhány szót váltani vele.

A legkülönbözőbb intézmények, szervezetek is meghívták rendezvényeikre. 1920-ban például egy cséplőmunkások számára létrehozott érdekvédelmi szervezet, az Indiana Brotherhood of Treshermen fogadással és felvonulással egybekötött találkozójának díszvendége volt. Az eseményt „Találkozz Alex-szel Indianapolisban” felütéssel hirdették meg. A hirdetményben az alábbiakat olvashatjuk: „Alex Arch az az ember, aki elsütötte az első amerikai ágyút a Németország elleni nemrég lezárult háborúban.” Itt egy rövid ismertető következik Ács katonai pályafutásáról, majd így folytatja: „Nem túlzás azt állítani, hogy Indiana állam nagyon büszke erre a katonára. Rendkívüli nagyrabecsüléssel tartozunk neki. Indiana államnak több mint büszkének kellene lennie arra, hogy biztosíthatta az első amerikai katonát hadseregünknek, aki lövést adott le zászlónk védelmében.”

Alex Arch (Ács Sándor) képe az American Thresherman and Farm Power c. magazinban

Az Indiana Daily Times című lap egyenesen az est attrakciójának nevezi Alex Arch őrmester megjelenését, aki részt vett a „hazafias parádén”, melyen az Egyesült Államok hadtörténetének kiemelkedő pontjait jelenítették meg, 1776-ig visszamenőleg. Nem sokkal később, a fegyverszünet megkötésének évfordulója alkalmából, 1921. november 11-én ő képviselhette Indiana államot a Washington, DC melletti Arlington Nemzeti Temetőben rendezett ceremónián, melynek keretében sor került az Ismeretlen Katona ünnepélyes eltemetésére. Az Ismeretlen Katona sírja, illetve a sírnál történő őrségváltás a mai napig a Washington DC-be látogató turisták egyik kedvelt látványossága. Alig egy évvel ezután, 1922 szeptemberében New York Cityben kapott új megbízatást. Korábbi egysége, a 6. tábori tüzérezred toborzótisztjévé nevezték ki.

Az 1930-as népszámlálásban az akkor 36 éves veteránt már családfőként találjuk meg. Feleségével, Juliával és három gyerekükkel: a 4 éves Maryvel, a 3 éves Alexszel, és a fél éves Yolandával élt egy háztartásban, továbbra is az Indiana állambeli South Bendben. Felesége leánykori neve egyébként Julia Rebics volt, családneve alapján akár magyar származású is lehetett, de ő Sándorral ellentétben már Amerikában született. Sándor autógyári munkásként dolgozott a Studebaker Automobile Company alkalmazásában. A tudósítás szerint egyenruhája még mindig megvan, de már nem áll kapcsolatban a hadsereggel. A mellékelt kép 1930-ban készült Ácsról és három gyermekéről, és a The Indianapolis Times című újságban közölte 1930 szeptemberében.

Ács és gyermekei 1930-ban

A második világháború idején már 45 éves kor fölött volt, így nem kellett bevonulnia a hadseregbe. Sajnos ezt követően már nem találkozunk a nevével a forrásokban.

Ács Sándor sírfelirata a Chapel Hill Memorial Gardens temetőben

Ács Sándor 1979. december 9-én, 85 évesen tüdőgyulladásban elhunyt. A képen látható sírja a Chapel Hill Memorial Gardens temetőben található, ami a South Bend melletti, Osceola nevű kis faluban fekszik. Feltételezhető, hogy nyugdíjba vonulásuk után a házaspár ebbe a faluba költözött ki a városból.

Bár a „másik” oldalon állt, Alex Arch – Ács Sándor neve mégis megjegyzendő a Nagy Háború magyar historiográfiájában, hiszen az USA mint újonnan belépő hadviselő fél az ő lövésével kezdte meg hivatalosan harctéri tevékenységét Németország ellen. Így megannyi nevezetes magyar tett, találmány, felfedezés, és szabadalom már nem is meglepő módon ismét magyar embert találunk egy történelmi jelentőségű tett végrehajtásánál.

                                                                                                                   Ambrus László

Irodalom:

Ambrus László: Az első világháború és az amerikai magyarok. Katonai szolgálat és sajtóbéli visszhangok, különös tekintettel New York államra. PhD-értekezés. Eger, 2023.

Matthew J. Davenport: First Over There: The Attack on Cantigny, America’s First Battle of World War I. New York, NY, USA. 2015.

History of the Sixth Field Artillery, U. S. Army 1798–1932. (Edited by the U. S. Army Sixth Field Artillery) Fort Hoyle, MD, USA, 1933.

World War Records: U. S. Army A. E. F. 1917–1920. 1st Division. 14. kötet. 1921.

2001 márciusában az egész világ megdöbbenéssel nézte, ahogy szakállas-turbános fegyveresek kiadják a parancsot, és hatalmas robbanás rázza meg a hegyeket, ami porrá zúzza az 1500 éves szobrokat. A pusztítást az al-Jazeera stábja rögzítette. A Buddhák sorsa azóta is foglalkoztatja a világot – különösen azóta, hogy a tálibok, akik akkor felrobbantották a szobrokat, három éve visszatértek a hatalomba. Szűcs Tamás jelen írásában ezt a történetet mutatja be.

A Bámiján-völgy Kabultól az afgán fővárostól alig 160 kilométerre nyugatra fekszik. Közúton ma mégis jó négy óra oda eljutni. Az afgán utak híresen rosszak, és nem voltak jobban 2001-ben sem, márciusban pedig még bármikor jöhet egy hóvihar a hágókon. Az al-Jazeera stábja így repülővel érkezett a helyszínre. A gépet a tálib kormány biztosította nekik, nehogy lemaradjanak a robbantásról. Március 19-én hozták nyilvánosságra a felvételt, 26-ára pedig több újságírót is elhívtak Bámijánba, hogy lássák, a hír igaz, a világ legnagyobb álló Buddha szobrainak helyén már csak üres üregeket látni.  A döntés közel egy hónappal korábban, február 26-án született meg, miután Omár molla, a tálibok vezére vallási vezetőkkel tanácskozta meg a kérdést. Március 1-én Kate Clark, a BBC kabuli tudósítója, akkor az egyetlen ott dolgozó nyugati újságíró, jelentette haza, hogy a tálibok „minden fellelhető erőt” mozgósítottak, hogy megkezdjék a döntés végrehajtását. A Bámiján-völgy lakói azt mesélték, amit később a felvételek is megerősítettek, hogy először harckocsik lövedékeivel próbálkoztak, majd vállról indítható légvédelmi rakétákkal, de – bár okoztak károkat a szobrokban – egyikkel sem sikerült teljesen megsemmisíteni azokat. Kadratullah Jamal, a meglehetősen keményvonalasnak számító kulturális miniszter, március 13-án azt nyilatkozta, hogy a vártnál nehezebb végrehajtani a döntést. A végső megoldás az volt, hogy a helyi lakókat fogdosták össze, akiknek kötélen leereszkedve kellett lyukakat fúrni a szobrokba, ahová robbanóanyagot helyeztek el. Aki nem akarta teljesíteni a parancsot, azt kivégezték. Amikor elkészültek, jöhetett az al-Jazeera.

Egészen addig a napig a Bámiján-völgy Buddha szobrainak sorsa nem sokban különbözött a többi közel-keleti preiszlám régiség történetétől. Egy egykor virágzó – addigra már a történelem ködébe veszett – civilizáció tanúi voltak. A zöldellő völgy fontos útvonalak mentén feküdt – erre haladtak az Indiát, Kínát és Perzsiát összekötő kereskedelmi utak. A barátságtalan hatalmas hegyeket és zord sivatagokat váltogató vidéken a zöld völgy felüdülést jelentett, ahol érdemes volt megpihenni.  A Kusán kortól – Kr.u. 2. századtól – a buddhizmus volt a térség legfontosabb vallása. Ekkor telepedtek meg a vidéken az első buddhista szerzetesek, akik a sziklafalakba vájták celláikat. Sokáig hitték azt, hogy a Buddhák is ennek a kornak a termékei – stílusuk ugyanis a kor úgy nevezett gandhárai  művészetével kapcsolja őket össze, a rombolás utáni alapos vizsgálatok azonban azt mutatták ki, hogy a szobrok minden valószínűség szerint a Kr.u. 6. században készültek. A vidéket, amelyet a korban Tokharisztánnak hívunk, a heftaliták – más néven fehér hunok – uralták. Hogy pontosan kik voltak ők, mi a kapcsolatuk az Európát hódító hunokkal vagy éppen a Kínából ismer hsziung-nukkal, arra a tudomány egyelőre nem tud egyértelmű választ adni. Talán valamilyen kelet-iráni nyelvet beszélhettek, de teljesen ebben sem lehetünk biztosak, hiszen felirataikat nem saját nyelvükön, hanem a korban a térségben elterjedt kultúrnyelven, baktriaiul írták. A szobrok fülkéjében – mára elpusztult – falfestményeken ábrázolt heftalita előkelőségek minden bizonnyal a szobrok megrendelői lehettek.

A monumentális Buddha szobrok készítése a korban bevett gyakorlat volt – Kínában, Lesahnban van a korból származó Buddha szobor, ami a bámijániaknál is magasabb – de az ülő helyzetben ábrázolja a vallásalapítót. A két bámijáni szobor Buddha két különböző megjelenési formáját jelenítette meg. A kisebbik, 38 méter magas keleti szobor Sákjamuni Buddhát, a történeti Gautáma Sziddharthát ábrázolta. Lábai körül kivájták a sziklát, így a szobrot alulról körül lehetett járni. A fülke festményei közül kiemelkedett a Napistent tokhár ruhában, kocsin, szárnyas kísérőkkel ábrázoló alkotás, itt kaptak helyet a heftalita donorok képei is. A nagyobbik, nyugati, Buddha fülkéjét hagyományos buddhista festmények díszítették. A szobor maga 55 méter magas volt, és a Vairócsanát – az eljövendő fénylő Buddhát ábrázolta.

Az iszlám hódítás után a buddhizmus eltűnt a vidékről – utoljára a 9. században voltak lakottak a szerzetesi cellák. Jakub ibn Lajt perzsa hadvezér 870-ben kiűzte az utolsó hindu dinasztiát is a vidékről, és stabilizálta a muszlim uralmat – ő volt az első, aki kifosztotta a bámjáni kolostorokat, és minden valószínűség szerint már az ő idejében megrongálták a Buddhák arcát. Később ugyan több muszlim hódító is rongálta a szobrokat, de nem feltétlenül a pusztítás szándékával. A völgyben álló várost a mongol hódítás idején pusztították el.  Az újonnan beköltöző lakók pedig éppen a mongol hódítás idején ide került hazarák lettek. A kelet ázsiai genetikájukat máig őrző – de immár perzsául beszélő, és síita muszlim hazarák számára a szobrok pedig már nem buddhista bálványok voltak – egykori vallási jelentőségükről már meg is feledkeztek. A nagyobbat Szolszolnak, a kisebbet – amelyikről feltételezték, hogy női alakot ábrázol – Samanának nevezték, és a reménytelen szerelem legendáját szőtték köréjük. A 19. század elején brit utazók fedezték fel a szobrokat ismét a nyugati tudományosság számára. A 20. században a megalakuló világi afgán állam pedig igyekezett nemzeti szimbólumot csinálni a szobrokból – képeslapokra, bélyegekre tették a képüket. 1983-ban az első jelölések között terjesztette fel az afgán kormány a világörökségi listára a völgyet – de az akkori Világörökségi Bizottság úgy értékelte, hogy a felterjesztés nem felelt meg a követelményeknek.

A polgárháború első szakaszában a Bámján-völgyet egy helyi hazara milícia ellenőrizte – 1998 végén jelentek meg itt a tálibok. Sokan elmenekültek a vidékről, mert féltek attól, hogy a szélsőséges szunnita tálibok hogyan fognak bánni a síitákkal. A szobrok sorsa ekkor még biztosítottnak tűnt. Omár molla maga adott utasítást arra, hogy senki se bántsa azokat, mondván azok az afgán nép kulturális örökségének részét képezik. 2000-ben még a BBC tudósítója is azt az információt küldte haza, hogy a kulturális miniszter maga erősítette meg, hogy nem kell aggódni.

Először 2001 február közepén jöttek olyan hírek, hogy valami megváltozott – Kabulban jelezték, hogy egyelőre titokban, de megkezdték a kabuli múzeumok buddhista emlékeit szétverni, majd híre ment a tálib saria tanács döntésének a szobrok sorsát illetően is. Az erős ellenőrzés alatt álló afgán sajtó ugyan nem sokat írt erről – a külföldi tudósítók azonban tudomást szereztek róla. Miután a tálibok nyilvánosságra hozták döntésüket, hogy megsemmisítik a bamijáni szobrokat, az UNESCO kampányt indított a Buddha-szobrok megmentése érdekében. Bár az ENSZ hivatalosan nem ismerte el a tálib kormányt, az UNESCO tálibokkal is felvette a kapcsolatot.  Az ügynökség online petíciót indított az afgán kulturális örökség védelméért, és külön alapot hozott létre a védelmi intézkedések finanszírozására. Christian Manhart, az UNESCO Múzeumok és Műtárgyak Osztályának vezetője arról számolt be, hogy az UNESCO két felhívást intézett a tálibokhoz, az elsőt a pakisztáni és a nemzetközi sajtóban tették közzé. Három további sajtóközleményt is kiadtak, de nem világos, hogy ezeket hol tették közzé. A főigazgató személyes felhívást küldött Omár mollához az iszlámábádi tálib nagykövet útján. A főigazgató különleges képviselője, Pierre Lafrance is találkozott a tálib külügyminiszterrel Kandahárban és a tálib kulturális miniszterrel.  A nemzetközi szervezeteken kívül is sokan megmozdultak a Buddhákért. A felhívások után az UNESCO főigazgatója találkozott számos iszlám ország nagykövetével, köztük a tálib kormányt elismerő országok képviselőivel is. Pakisztán és Egyiptom nagykövetei támogatásukról biztosították az UNESCO-t a rombolás megakadályozására irányuló erőfeszítéseiben. Az UNESCO kérésére egyiptomi, iraki és pakisztáni muszlim vallási vezetők fatvák – iszlám vallási ítéletek – kiadásával csatlakoztak a tálibok bamijáni tervei elleni fellépéshez, köztük volt a szunnita iszlám két legtekintélyesebb képviselője a kairói al-Azhar Egyetem sejkje és Juszuf al-Karadavi a katari emír lelki vezetője is. Buddhista országok – Japán, Thaiföld – pénzt ígértek a szobrok megváltásáért. A Svájcban 1999-ban – egyébként a tálibok tudtával – létrehozott Afganisztán Múzeum magánadományokat ajánlott fel, a New York-i Metorpolitan Museumból Philippe de Montabello azt is felvetette, hogy ők akár el is szállítanák a szobrokat. Mindez nem használt – sőt, úgy tűnik inkább kontraproduktív volt. A tálib vezetők ugyanis később éppen ezzel indokolták azt, hogy miért ragaszkodtak a szobrok elpusztításához. Ahogy fentebb írtuk a döntéstől számított egy hónapon belül – míg folyt a diplomáciai nyomásgyakorlás – változatos eszközökkel, de végül majdnem tökéletesen elpusztították a szobrokat. 

A világot megdöbbentették a robbantásról készült képsorok. Önmagában az 1500 éves szobrok elpusztítása – az értelmetlennek, igazolhatatlannak látszó pusztítás – sokkolta a nemzetközi közvéleményt, amit csak fokozott az a tény, hogy a tálibok „saját” kulturális örökségüket pusztították el. Bár a kulturális örökség – akár tudatos – pusztítása mindig is része volt a nemzetközi konfliktusoknak, a Bámijáni Buddhák lerombolása – ezt már akkor érezte közvélemény – egy új minőséget jelenített meg. Egészen addig a kulturális örökség pusztítása – legyen szó templomok lerombolásáról, szobrok összetöréséről vagy éppen kódexek elégetéséről – mindig két közösség közti összecsapásának volt része. A győztes pedig azzal is biztosította diadalát, hogy a vesztes emlékezetét, identitásának szimbólumait is igyekezett megsemmisíteni, így törölve ki a vesztest a történelemből. Itt azonban a cél nem ez volt. De hogy mi is volt az oka, és mi volt a célja a pusztításnak arról azóta is komoly vita folyik. A közbeszédben elsősorban az iszlám képrombolással hozták kapcsolatba a bámijáni pusztítást – mintegy azt sugallva, hogy az iszlámnak alapvetően negatív a hozzáállása a kulturális örökséghez.  Ezt a képet részint maguk a tálibok is erősítették, hiszen számos nyilatkozatban a „bálványok” lerombolásáról beszéltek, koráni referenciákat használva.  De vajon tényleg az iszlám lényegéből fakad a képrombolás, a korábbi korok műemlékeinek elpusztítására való hajlam? Ibn Hisám a Bálványok könyvében és Abdul Malik Mohamed próféta életrajzában (mindkettő a Kr. u. 9. században íródott) magyarázta a korai muszlimok ikonokkal szembeni bánásmódját. E szerint a Kába bálványainak eltávolítása valóban az egyistenhit retorikai diadala volt a többistenhit felett. A probléma csak az, hogy az egyetlen hadísz (Mohamed életéről szóló tanúságtétel) hitelessége vitatott, mivel a legkorábbi írásos hadísz nem korábbi, mint a Kr. u. 9. század. Így a korai muszlimok elképzelése a figurális képekről valójában homályban marad. Az azonban kétségtelen, hogy 9. századtól az antropomorf ábrázolások megszűnnek, és a legtöbb szunnita iskola tilalmasnak tartja azokat, mondván az antropomorf képek "elnyomják az isteni teremtő erőt", amely csak Istenre (Allahra) jellemző, másodszor pedig teret adhatnak a sirk – a bálványimádás – visszatérésének.  

Az iszlám képrombolás alapvetően egy sajátos teológiai hozzáállás eredménye. A Korán szerint csak egyetlen Isten létezhet, és az iszlám tanítása az egyetlen út, amin keresztül el lehet jutni hozzá. Szentséggel csak Isten, és a szent szövegek bírnak, semmiféle térbeli kiterjedéssel rendelkező tárgy nem lehet szent. Ez ugyanakkor csak a muszlimoknak szóló üzenet, és nem vonatkozik más vallások követőire. A Korán továbbá azt mondja, hogy mind a muszlimok, mind a nem muszlimok tiszteletben tartva és megőrizve vallásukat, egymás hitének megtagadása nélkül élhetnek. Ennek megfelelően ott, ahol élő – kisebbségi – nem muszlim közösség maradt fenn muszlim környezetben, az azok által tisztelt képeket a muszlimok rendszerint nem bolygatták – ott viszont, ahol már nem volt élő közösség, rendszerint megrongálták azokat. Ez történhetett a szobrok lefejezésével és a festett alakok arcának dörzsölésével vagy a torkon áthúzott vonallal.  Az arc eltörlése és a lefejezés egyetemes jelenség volt, amelyet az egyiptomi és a keresztény világban egyaránt megfigyelhettünk. Általában a fej nélküli képeket halottként értelmezik, az élettelen képeket a látogatók számára figyelmeztetésként meghagyták, hogy demonstrálják az iszlám győzelmét.  Erre a jogszokásra utaltak is tálib vezetők, amikor azt mondták, hogy ha lennének Afganisztánban buddhista hívők, akik számára a Buddhák szentek, akkor ők azokat helyben hagynák – de így csak „hol bálványok”, „holt kövek”, amelyeket nem illet meg tisztelet.

Azt azonban le kell szögeznünk, hogy mindemellett is, az ahogy a Buddhákat teljesen megsemmisítették, nem illeszkedik bele a muszlim képrombolás hagyományába. A tálibok azonban az iszlám egy igen sajátos értelemzését vallották, amely a szaúdi vahhábizmuson alapult, és magukat a „tiszta iszlám” megvalósítóinak érezték – így az, hogy szakítottak a korábbi korok muszlim hagyományaival tulajdonképpen nem meglepő. Már a szaúdi vahhábizmus is sokkal radikálisabban viszonyult a korábbi korok épített örökségéhez, mint bármely más iszlám irányzat – és a tálibok ezt radikalizálták tovább.  Az afgán külügyminiszter, Vakil Ahmad Mutavakel 2001 március 13-án a japán Mainichi Shimbunnak adott interjúban kijelentette, hogy a szobrok megsemmisítésének semmi köze a nemzetközi szankciókhoz: „A szobrokat az iszlám törvények szerint semmisítjük meg, és ez tisztán vallási kérdés.” A tálib rezsim vallási ügyekért felelős minisztériuma által kiadott nyilatkozatban a szobrok megsemmisítését szintén az iszlám törvényekkel összhangban indokolta. Más tálib vezetők ugyanakkor – mint látni fogjuk – egészen máshogy nyilatkoztak, és az is nyilvánvaló, hogy ez a döntés ellentmondott a saját korábbi értelmezésüknek. Így a kérdés, hogy miért is történt a rombolás, nyitva maradt. A téma egyik legtöbbet idézett kutatója Finbar Flood szerint, mivel a döntéshozók mára mind halottak, pontos választ sosem fogunk tudni adni, de van néhány magyarázat, amit közelebb vihet minket.

• A bosszú:

A totális képrombolás ugyan valóban nem volt jellemző általánosságban az iszlámra, de Dél-Ázsiában voltak ilyen hagyományok. Maga Omár molla is egy ilyen történetet említett: Muhammad Ghazni a 12. századi muszlim hadvezér, amikor Szomnathban a Síva templom gurujai aranyat kínáltak neki cserébe, hogy megkímélje a kultusszobrot, inkább összetörette azt, mondván inkább a bálványok pusztítója akar lenni, mint a bálványok kufárja. A Buddhák elpusztítása így – helyi kontextusban – értelmezhető egy olyan bosszúnak, amellyel az ajódhjai Babri mecset elpusztítását torolnák meg. Erre utal, az az interjú, amit a The Hindu indiai lap készített a tálib kormány tagjaival: „Ahelyett, hogy bálványok után siránkoznának” – mondta a tálib információs és kulturális miniszter –, „a muszlim államoknak az iszlám elleni sértések miatt kellene felháborodniuk”. A miniszter hozzátette: „Miért nem mentek azok a muszlim papok Indiába, amikor a hinduk lerombolták a Babri mecsetet Ajodhjában [1992 decemberében]?” „Ráadásul” – folytatta – „a hindu szélsőségesek listát készítettek több száz másik mecsetről, amelyeket ugyanazzal az ürüggyel akarnak lerombolni”. Erre utal az is, hogy a romolás után egy urdu nyelvű naptárat is kiadtak a rombolás képeivel, amelynek címe But Sikan – Bálványromboló – volt. A helyiek pedig úgy emlékeznek, hogy a tálibok mellett a robbantások lebonyolításában urduul beszélő (minden bizonnyal pakisztáni) férfiak is részt vettek.

• Az afganisztáni belpolitika:

Mások azt hangsúlyozzák, hogy a rombolásnak lehettek belső, afgán célpontjai is – az afganisztáni hazarák. Számukra a két szobor – Szolszol és Samana – a közösségük szeretett szimbóluma volt. Ők viszont – mivel nyelvileg és a vallásilag is különböztek a többségében pastu anyanyelvű és szunnita táliboktól – helyből megbízhatatlannak, idegennek tűntek a hatalom számára. Az örökségrombolás – e szerint az értelmezés szerint – beilleszkedett az általános mintázatba: a győztesek egy meghódított közösség (a hazarák) kulturális identitásának szimbólumait igyekeztek elpusztítani. Létezik ennek egy másik – szintén afgán – olvasata is. Az európai utazók már a 19. században észrevették, hogy a helyi lakosság számára a két szobor egyikét női tulajdonságokkal ruházták fel. A bamijáni lakosok azt állították, hogy a Buddhák egy párt alkotnak; a magasabb a férfit, a „kisebb” pedig a nőt jelképezi. Ezért feltételezik, hogy a tálibok nem csak, mint bálványt, hanem mint kvázi női szimbólumot is meg akarták semmisíteni a Buddhát – ami jól illeszkedik a szélsőségesek általános nőellenes politikájába.  

• A nemzetközi helyzet:

A legtöbb magyarázat azonban első sorban a tálibok és a nemzetközi közösség kapcsolatával magyarázzák. A tálib vezetés e szerint azt remélte 1999-ben, hogy a nemzetközi közösség elfogadja őket az afgán nép egyetlen törvényes képviselőjének, ezzel az Afganisztáni Iszlám Emirátus a nemzetközi közösség elismert tagjává válhat – az első, a kulturális örökség megőrzését célzó dekrétum ennek a megfelelési vágynak a jelképe volt. Abban is reménykedtek, hogy a közösség majd díjazza azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a tálib kormányzat például a máktermelés visszaszorítására tett. Mindez nem következett be – a tálib kormányzat nem kapott nemzetközi elismerést. Közben Afganisztánban súlyos humanitárius válság alakult ki, a tálib értékelés szerint az ENSZ azonban nem nyújtott megfelelő segítséget az éhezés enyhítésére sem. A szobrok megmentésére irányuló nemzetközi akciók éppen emiatt váltak kontraproduktívvá: a tálib kormányzat úgy érezte anélkül kívánnak kívülről nyomást gyakorolni rájuk, hogy bármiféle valós elismerést kapnának. Ezt egyértelműen hangsúlyozzák Omár molla és más tálib vezetők későbbi visszaemlékezései is. 2001. március 18-án Szajed Rahmatullah Hasemi, a tálibok akkori külügyminisztere kijelentette, hogy a szobrok megsemmisítését a vallástudósok tanácsa határozta el, miután egy svéd műemlék-szakértő javasolta a szobrok fejének helyreállítását. "Amikor az afgán főtanács arra kérte őket, hogy a szobrok helyreállítására szánt pénzt inkább a gyermekek élelmezésére fordítsák, ők ezt elutasították, mondván: »Nem, a pénz csak a szobrokra való, nem a gyermekekre«. Ekkor döntöttek a szobrok megsemmisítéséről.„ Azon állításra azonban nem reagált, miszerint egy külföldi múzeum felajánlotta, hogy ”megveszi a buddhista szobrokat, és a pénzt a gyermekek élelmezésére fordíthatják„ – írta a korabeli sajtó.  Rahmatullah Hashemi hozzátette: ”Ha meg akartuk volna semmisíteni azokat a szobrokat, három évvel ezelőtt megtehettük volna" – utalva az amerikai szankciók bevezetésére.  Hasemi tagadta, hogy a szobrok megsemmisítésének bármilyen vallási indoka lenne. 2004-ben, az amerikai inváziót és száműzetését követően Omár egy interjúban így magyarázta: „Nem akartam megsemmisíteni a bamijáni Buddhát. Valójában néhány külföldi odajött hozzám, és azt mondta, hogy szeretnék elvégezni a bamijáni Buddha javítását, amely az esőzések miatt kissé megrongálódott. Ez megdöbbentett. Azt gondoltam, ezek a szívtelen emberek nem törődnek több ezer élő emberrel – az éhen haló afgánokkal –, de annyira aggódnak olyan élettelen tárgyakért, mint a Buddha. Ez rendkívül sajnálatos volt. Ezért rendeltem el a megsemmisítését. Ha humanitárius munkára jöttek volna, soha nem rendeltem volna el a Buddha megsemmisítését.” A szobrok megsemmisítése tehát e szerint egy politikai döntés eredménye volt, és a nemzetközi közösségnek üzentek vele.

• A performatív erőszak:

Az erőszak mediatizált jellege és az, hogy elsősorban a külföldi sajtóban kívánták megjelentetni az erről szóló híreket, valamint az, hogy a szervezésben részt vettek az al-Kaida emberei (egyesek szerint maga Oszama bin Láden is), azt jelzi, hogy a szobrok ügye a helyi kérdéseken túlmutató ügy volt. Ez az úgy nevezett „performatív erőszak” – amelynek célja az, hogy a médiába bekerülve megbotránkozást, félelmet keltsen itt jelenik meg először, de ettől kezdve végigkíséri az iszlamista – és később más – szélsőségesek tevékenységét. A kulturális örökség rombolásával nem csak az akarják kifejezni, hogy az adott helyen – ez esetben Afganisztánban – nem érvényesek a nemzetközi közösség elvárásai (amelyek a kulturális örökséget védendőnek tartják), de azt is, hogy ők képesek ezeket a normákat, és ezzel a nemzetközi közösséget semmibe venni. És ez volt a rombolás legfőbb üzenete – az örökségvédelem ekkorra már a civilizált világ fokmérőjévé vált, a tálibok – illetve az ott tartózkodó al-Kaida – nyílt kihívást intéztek a „civilizált” világgal szemben azzal, hogy olyat tettek, amiről tudták, hogy mindenütt látni fogják, és mindenütt meg fognak rajta botránkozni.

2001 telére – miután szeptember 11-én egy újabb, ennél is nagyobb kihívást intéztek a nyugati világgal szemben – elbuktak. Bámiján 2003-ban világörökségi címet kapott. A tálibok 2021-ben visszatértek Afganisztánba – de mára egészen máshogy állnak a szobrok hűlt helyéhez. Turista látványossággá tették, ahol örömmel fogadják a külföldieket, és úgy mesélnek róla, mintha nem ők maguk robbantották volna fel azokat.

                                                                                                                              Szűcs Tamás

Általános jelenség a középkori művészet történetében, hogy festők, szobrászok, építészek, származási helyüktől távol telepednek le és dolgoznak, többnyire valamely virágzó város, rezidencia, egyházi központ vonzáskörzetében. Több olyan, a királyi Magyarország területéről származó mesterről is tudunk, akik Nyugat felé indultak, és egy-egy jelentős európai központban működve, nemzetközi viszonylatban is jegyzett alkotásokat hoztak létre. Ilyen volt kolozsvári Márton és György Prágában, Kolozsvári Tamás Budán vagy Hans Siebenbürger Bécsben. Sarkadi Emese blogbejegyzése egy kevésbé ismert, Bécsújhelyről származó példát mutat be.

A prágai Nemzeti Galéria tulajdonában maradt fenn egy epitáfium, amelynek története kiváló bizonysága a Magyar Királyságból a szomszédos, nyugati területek irányába történő középkori mestervándorlásnak. A “Walloch-epitáfium” néven ismert festmény a 15. századi alsó-ausztriai festészet egyik csúcsalkotása, és mint ilyen, Blasius Höfel, bécsújhelyi metsző és rajztanár gyűjteményébe került a 19. század elején; majd a gyűjtemény Bécsben való elárverezését követően, 1870 körül a Klein-Wisenburg család birtokába jutott, Sziléziába. A 20. században már a hennersdorfi kastély kápolnájában említik; 1945-ben nyoma vész, majd a hatvanas években a prágai Nemzeti Galériában bukkan fel újra.

Az eredeti keretében, feliratával együtt fennmaradt táblakép a St. Lambrechti fogadalmi tábla mesteréről nevezett műhely alkotása. A szembeötlően sötét tónusú képen, vörös, arany csillagokkal díszített háttér előtt, jobb oldalon a Madonna ül, széles talapzatú kőtrónuson. A trónus magas oldala a képmezőt két részre osztja, és szűkszavú, mégis hangsúlyos architekturális környezetet teremt. A háttámla mögött három, imádkozó angyal-alak jelenti az asszisztenciát az Istenanya számára. Mária, az ölében ülő, meztelen gyermek ágyékát halvány, áttetsző kendővel takarja el. A gyermek a trónus előtt, a kép bal oldalán térdelő donátorpár felé fordul, áldó mozdulattal. A férj térdel elöl, mögötte felesége, mindkettejük kezében írásszalag (“Miserere mei deus sanctum” illetve “O mater de(i) mis(er)ere mei” felirattal); a férfi mögött ifj. Szent Jakab, a nő mögött Szent Borbála áll. A szentek feje fölött két, vörös színű szeráf lebeg. A kiegyensúlyozott, nem zsúfolt, de a teret kitöltő, tömör kompozíciót a trónus magas, fejezetzónával is ellátott pillére osztja két részre. A kép egyes elemei viszonylag általánosak a kor festészetében, nem képviselnek újító szándékot, inkább a redőkezelés által is jelzett lágy stílus tradíciójához illeszkednek.

Az alkotás festészeti színvonalának némileg ellentmondani látszik, hogy alapozás nélkül (csak egy vékony, vörös és sárga okker rétegre) készült; a jelenség azonban az epitáfiumok gyakori jellemzője. A rendelkezésünkre álló, (Nürnbergben például kifejezetten gazdag), epitáfiumokra vonatkozó írásos adatok is arra utalnak, hogy a fára festett halotti emlékek gyakran kimagasló színvonaluk és előkelő, reprezentatív elhelyezésük dacára, nem számítottak nagy volumenű, megterhelő befektetésnek, ráadásul nyilván lényegesen gyorsabban, rövidebb határidővel is készültek, mint az oltárokat díszítő, igényes kivitelezésű fatáblák. A gazdagon reprezentált, jellegzetes szerkezetű (ferde tetővel ellátott) nürnbergi példákkal ellentétben, a Bécsújhelyen fennmaradt epitáfiumok a német nyelvterületen általánosan elterjedt egyszerű típushoz tartoznak. Mivel eredeti funkciójuk elvesztése, magángyűjteményben való bemutatásuk nem igényelte feltétlenül a szerkezet szétbontását (ahogyan ez a szárnyasoltárok esetében történni szokott), az epitáfiumok gyakran eredeti keretükben, feliratukkal együtt maradtak fenn. A színezett keretet rendszerint patronos mustrával díszítették, az alsó keretléc helyét széles deszka foglalja el, amely a megrendelő, illetve az elhunyt személyét, funkcióit, halála időpontját rögzítő feliratnak ad helyet. Rendszerint mind a megrendelő, mind az elhunyt (amennyiben külön személyekről van szó) címere megjelenik a képen és/vagy a kereten, néha többször is.

Esetünkben is a fennmaradt keretnek és feliratának köszönhető, hogy a festmény nemcsak műalkotásként, de történeti forrásként is jól értelmezhető: a kép megrendelőjét, a megrendelés apropóját és idejét az alsó szegélyen, három sorban elhelyezett felirat nevezi meg:

“Nach cristi gepurd vierczehenhundert und vierunddreissig Jar am korfreitag ist gestorben die erber fraw/ elspeth sigmunden waloch burger hie hausfraw // a(n)no do(min)i M cccc I (L?) a(m) Freitag nach der heilige(n) drey kunig tag ist/ gestorbe(n) der erber may(ster) siegmu(n)d goldschmid dem got genad”

.

A Wallach-epitáfium, 1434 után (Prága, Nemzeti Galéria)

Az epitáfiumot tehát Sigmund Waloch ötvös rendelte meg 1434-ben elhunyt felesége, Elspeth emlékére, majd saját emlékére is, hiszen később, 1450-ben saját halálnak időpontjával egészítették ki a feliratot. Ki volt Sigmund Waloch (Walach, Wallach, Walloch), mit tudunk róla?

–  .  –

1439-ben, II. Albert és IV. Frigyes halálát követően, V. Frigyes osztrák herceg lesz dinasztiájának elöljárója, majd 1440-től német-római király. Ez indítja el a folyamatot, amelynek eredményeként Bécsújhely bő évszázadon át virágzó rezidenciává válik. Ennek azonban kétségtelenül jelentős előzménye, hogy Frigyes apjának, Vas Ernőnek köszönhetően a város már az 1420-as évektől hercegi rezidenciaként működik, folyamatosan épülő várral, egyre jelentősebb és tehetősebb polgársággal. Az udvarhoz tartozó, vagy az udvar közvetlen környezetében működő befolyásos egyházi és világi személyek nevéhez számos jelentős alapítás, megrendelés fűződik. A városban, az udvar mozgalmas vonzáskörzetében a Német-Római birodalom különböző országaiból érkező hivatalnokok, mesteremberek, “diener”-ek vannak jelen. Ezek egy része már Frigyes időszaka előtt megtelepedett a városban, mások az ő udvartartásával érkeztek ide. Ebben a környezetben bukkan fel Sigmund Wallach ötvösmester neve is. A források hol Petermannként, hol Siebenbürgerként, hol pedig Langenauerként említik; 1431-ben jelenik meg először a bécsújhelyi dokumentumokban. Ebben az évben már háza és pajtája van a városban (a Deutschherrenviertelben), mindkettőt feleségével, a bécsújhelyi születésű Elsbeth-tel közösen birtokolja. Ettől kezdve, élete végéig gyakorlatilag évente szerepel a városi iratokban a városi tanács tagjaként és különböző egyéb funkciókban.

A bécsújhelyi "Burg"

A közeli Wöllersdorfban szőlőt birtokol 1434-ben, 1446-ban pedig már saját háza és minden bizonnyal műhelye is van Bécsújhelyen. Háromszor volt házas, az epitáfiumon szereplő Elisabeth az első felesége volt. Ő maga - ahogyan az a táblakép feliratából egyértelmű - 1450 januárjában halt meg. Az örökségért Nagyszebenből jelentkező rokonokról, egyúttal Wallach származásáról, a két város, Szeben és Bécsújhely között folytatott levelezésből értesülünk. A langenaui (câmpulungi) számazású család tagjai Szebenben élnek, az örökségért folyamodó Petermann és Jakob apja Wallach testvérbátyja volt. Mindebből az is világossá válik, hogy az ötvös gyermektelenül halt meg. Nincs arra vonatkozó információnk, hogy Wallach tartotta-e valamilyen formában a kapcsolatot Szebenben élő családtagjaival, ahogyan arról sem tudunk, hogy pontosan mikor és milyen céllal jött el Erdélyből, és telepedett le Bécsújhelyen. 1431-es első bécsújhelyi említése arra utal, hogy ekkor már mester lehetett (háza, felesége volt, a városi tanács megbecsült tagja).

A bécsújhelyi Boldogasszony-templom

A század első évtizedeiben tehát, talán abban a Szebenben nevelkedett és tanult, amely Luxemburgi Zsigmond idejében európai színvonalú ötvösművekkel dicsekedhetett. Ezzel a háttérrel indult el, és illeszkedett be, bécsújhelyi származású felesége révén az ottani közösségbe, amelynek, nyilván házassága segítségével is, gyorsan megbecsült tagjává vált. Wallach nevével sajnos nem tudunk konkrét, fennmaradt ötvösművet összekapcsolni. Mint a városnak az írott források által is legtöbbet emlegetett ötvöse és megbecsült polgára, könnyen elképzelhető, hogy akár már a harmincas, majd a negyvenes évek folyamán a herceg majd a király Habsburg Frigyes számára dolgozhatott, kézzelfogható adatunk azonban nincs erre, a Bécsújhelyhez köthető ötvöstárgyak kis száma pedig a feltételezések lehetőségeit is korlátozza. Közismert Frigyes rajongása az ötvöstárgyakért, hatalmas összegeket költött Velencében és a birodalom különböző részeiben is ékszerek és ötvös-luxuscikkek vásárlására. Bécsújhelyen működő ötvösökkel kötött szerződésekről, őket érintő megrendelésekről is vannak írott forrásaink, sajnos ezek egyike sem említi azonban Sigmund Wallachot.

Az ötvös neve tehát a művészettörténetben nem saját alkotásai jogán ismert, sokkal inkább az általa megrendelt, felesége és nem mellékesen saját maga emlékére állított epitáfium révén, amely eredetileg minden valószínűség szerint a házaspár temetkezési helyén, a bécsújhelyi Boldogasszony-templomban (a Liebfrauenkirchében) állhatott, innen szerezhette meg a gyűjtő Blasius Höfel.

                                                                                                                       Sarkadi Emese

Válogatott irodalom:

Gertrud BUTTLAR: Das Epitaph des Wiener Neustädter Goldschmiedes Sigmund Walach (+1450), in: Unsere Heimat 62, H. 3 (Wien 1991).

Joseph MAYER: Siebenbürger in Wiener Neustadt im 15. und 16. Jahrhundert.  In: Korrespondenzblatt des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde, Jg. 12, 1889; 11–18.

Joseph MAYER: Geschichte von Wr.-Neustadt, 4 Bde., 1924–28.

Radu OPREA: “Despre un reprezentant de seama al patriciatului sasilor câmpulungeni din veacul al XV-lea”, [Über einen prominenten Vertreter des sächsischen patriziats aus Câmpulung  im 15. Jahrhundert],  Argesis 18 (2009), 127–132

Jörg OBERHAIDACHER: Die Wiener Tafelmalerei der Gotik um 1400: Werkgruppen – Maler – Stile, Köln–Weimar–Wien: Böhlau Verlag, 2012.

Amikor 1736 nyarán Frigyes porosz trónörökös (1712–1740) az első rajongó levelét megírta az európai felvilágosodás koronázatlan királyának, Voltaire (1694–1778) már népszerű, (el)ismert „filozófus” volt, míg Frigyes csak az első lépéseket tette meg ezen az úton. Rendszeres levelezésbe kezdtek. (1736-tól a haláláig több mint 500 levelet írt Voltaire-nek). Néhány évvel később személyesen is találkozni kezdtek. Ekkor még úgy tűnt, hogy a két dicsvágyó és önző ember barátsága zavartalan és tartós lesz. Frigyes, a tanítvány, és francia tanítómestere – már ekkor sem teljesen felhőtlen – barátságának kezdeteibe enged bepillantást Kiss László bejegyzése.

A „rheinsbergi idill” (1736–1740)

Az engedetlen trónörökös és – a fiát minden eszközzel a saját képére formálni akaró – I. Frigyes Vilmos (1713–1740) kiélezett kapcsolata az 1730-as évek első felében enyhülni kezdett. A bűneit megbánó trónörökös (aki nem akart „káplárkirály” apjához hasonló durva katonaember lenni), noha impotens és/vagy homoszexuális volt, atyja nyomására 1733-ban feleségül vette Erzsébet Krisztina braunschweig–beverni hercegnőt, akit annyira nem kedvelt, hogy valószínűleg sem a nászéjszakát, sem a házasságot nem hálták el. 1740-ig ugyan egy fedél alatt éltek, de teljesen külön. I. Frigyes Vilmos halála után pedig a boldogtalan Erzsébet Krisztina – férje kívánságára – Berlinbe költözött. Ezután II. Frigyes (1740–1786) csak időnként látogatta meg néhány percre. Gyermekük nem született, bár a katonakirály többször is sürgette fiát a „gyerekcsinálásra”.

II. Frigyes boldogtalan felesége, Erzsébet Krisztina

Az esküvő után I. Frigyes Vilmos – engesztelődése jeleként – az ifjú párnak ajándékozta a csodálatos környezetben (erdők, vizek között) fekvő rheinsbergi kastélyt. Frigyes ezzel kiszabadult atyja szigorú felügyelete alól. Bár az építési munkálatok csak 1739-re fejeződtek be, 1736-tól végre úgy élhetett itt, mint a kalitkából kiszabadult madár. Végre azt csinálhatta, amit akart, azzal foglalkozhatott, amit szeretett, de amitől ez idáig el volt tiltva: az olvasással, a (francia) filozófiával, a költészettel, a zenével és zenéléssel (állítólag szépen fuvolázott és énekelt), francia nyelvű társalgással és egyéb (a katonakirály által lányosnak, katonához méltatlannak tekintett) foglalatosságokkal. Közben pedig lélekben már készült uralkodói hivatására. Ez volt élete legboldogabb, legfelhőtlenebb időszaka (amiben még a felesége közelsége sem zavarta).

Frigyes rheinsbergi rezidenciája

Mindennapi programját röviden így foglalta össze II. Frigyes magyar életrajzírója: „Reggel hat órától olvasás, a filozófusok elmélyült tanulmányozása, ebéd és kávézás után ugyanaz. (Rheinsbergi könyvtárában alig akadt hadtudományi munka, annál több filozófiai mű.) Azután este zene, vagy… részegeskedés.” Saját kis „francia világot” teremtett. Saját udvart tartott, baráti társaságot gyűjtött maga köré francia, német és más nációjú művelt férfiakból. (Nők a társaság közelébe se kerülhettek.) Egy másik magyar történész szerint Frigyes: „A »rheinsbergi idill« évei alatt vált a francia felvilágosodás hívévé”. Rajongással olvasta Voltaire történelmi, vallás(erkölcs)i és egyéb írásait. Különösen nagy hatással volt rá a francia filozófus XII. Károly svéd királyról 1731-ben írott életrajza. Ő is „észak Nagy Sándora” kívánt lenni. (A sok vihart kavart, folytonosan javított és 1771-ig többször kiadott művet Frigyes – már királyként – megvédte a támadásoktól, a volt lengyel királyhoz hasonlóan.)

Voltaire XII. Károlyról írt, ma is élvezetes történeti munkája

Bár nem kedvelte sem a német nyelvet, sem a korai német felvilágosodás irodalmát és képviselőit, de Christian Wolff filozófiája (amit alaposan, különös lelkesedéssel tanulmányozott) magával ragadta. Németből az egyik barátja fordította le neki franciára.

A levelezés kezdete

A Rheinsbergben legszebb éveit töltő Frigyes 1736. augusztus 8-án megírta első hosszú tisztelgő levelét Voltaire-nek, majd hat nap múlva a másodikat is. A következő hónapokban/években/évtizedekben rendszeres levélváltás alakult ki közöttük. Ez ugyan időnként akadozott, de életük végéig kitartott. Frigyes több mint 500 levelet küldött imádva gyűlölt mesterének. Ami pedig Voltaire-t illeti, mai ismereteink szerint több mint 1000 francia és európai kortársával levelezett: főként írókkal és filozófusokkal (jobbára francia, de időnként latin, angol és olasz nyelven is); koronás főkkel (élükön II. Frigyessel és II. Katalinnal) és kegyenceikkel, diplomatákkal, nagyurakkal, de olykor (ma már teljesen ismeretlen) jelentéktelen emberekkel, alkalmi levelezőpartnerekkel is. Vagyis „a levelezők között egy egész kis nemzetközi társaság alakul ki Voltaire körül” (az ún. voltaire-isták). A levelezése is jól tükrözték Voltaire ellentmondásos jellemét, hiszen „két véglet között imbolyog: gyűlöl minden zsarnokságot, de elfogadja Frigyes barátságát, megírja Nagy Péter életrajzát s lelkendezve udvarol Katalin cárnőnek és követeinek, minden rágalmat elutasít, de minden pletykát tovább ad…”.

Voltaire és Frigyes kézírása

A legtöbb levélváltás Frigyes és Voltaire között, főleg kezdetben, a kölcsönös tiszteletről és nagyrabecsülésről szólt, de a mögöttes gondolat és szándék minden volt, csak őszinte nem. Nagy színjáték folyt mindkét részről! Önző gondolataikat, hátsó szándékaikat jól palástolták, mesterien becsomagolták. Kölcsönösen szerénykedtek, bókoltak, hízelegtek, az egekig magasztalták egymást. A fiatal Frigyes esetében ebben nyilván szerepet játsz(hat)ott –kapcsolatuk kezdetén feltétlenül – a filozófusfejedelem iránti őszinte rajongása, de főként a két végtelenül hiú „király” – előző bejegyzésben már említett – mindent felülíró önös érdeke.

A trónörökös hiúságát cirógatta, hogy élvezhette azt, ami csak keveseknek adatott meg Európában: a „nagy Voltaire-rel” levelez(het)ett, mi több, a barátságával tüntette ki „Őt”. Ezáltal Voltaire ragyogásából rá is vetülhetett néhány fénysugár. Voltaire hiúságának viszont az tett jót, hogy egy leendő király is elismeri az „Ő” szellemi nagyságát, egyedülálló géniuszát. Ismerjük már, hogy Voltaire esetében volt egy fontos politikai/hatalmi szempont is. Még fiatal korában egy korlátozott és ellenőrzött királysággal rokonszenvezett, majd az 1730-as/1740-es években az uralkodók vezetésével megvalósított „felvilágosult monarchiá”-ban, egy sajátosan értelmezett „felvilágosult zsarnokságban” vélte megtalálni az emberi természetnek és a (francia) társadalomnak legjobban megfelelő állam/kormányzati formát. Miután a reformálni nem hajlandó XV. Lajosban (1715–1774) csalódnia kellett, figyelme a felvilágosodás eszméit magába szívó Frigyes királyi herceg felé fordult. Benne vélte megtalálni ezt a leendő ideális fejedelmet. A trónörökösnek 1736. szeptember 1-én írt elragadtatott levelében végtelenül meg volt hatva, hogy Frigyes megtisztelte őt a levelével. Idézzük: „túlságosan is hízelgő az én hiúságomnak … mikor azt láttam, hogy olyan fejedelem is van a világon, aki emberként gondolkozik, filozófus fejedelem, ki majd boldoggá teszi az embereket”. Voltaire magasztos eszmék: a szabadság, az emberi boldogság és az emberiség felszabadításának szószólója volt, aki ezek megvalósítását a filozófusok és a fejedelmek – akár egy személyben testet öltő – szövetségétől, egy „felvilágosult zsarnok” felülről bevezetett, jótékony reformjaitól remélte.

A két hiú és becsvágyó ember önös érdeke tehát 1736 késő nyarától összetalálkozott. „A herceg az imádó hangján írt bálványának s Voltaire elbűvölő kellemmel és ügyességgel válaszolt.” A leveleket olvasva – folytatta a 19. századi angol történetíró –, mindenki tökéletesíthetné magát a hízelgés aljas művészetében. „Soha ember különb bókokat nem osztogatott Voltairenél.” Amikor pedig Frigyes bizalmasan megmutatta neki az írásait, verseit, „Voltaire úgy tapsolt, mintha Frigyes egy személyben Bossuet és Racine lett volna”. Ettől kezdve kölcsönösen elküldték egymásnak készülő műveik 1-1 fejezetét, de más szerzők munkáit is.

Csak egyetlen példa arra, hogy Voltaire általában milyen témákról írt és milyen stílusban váltott szót Frigyessel, és viszont. Az 1736. szeptember 1-i válaszlevelében először a porosz trónörökös által felvetett „tudósok veszekedésére” reflektált. „Azokból, amiket írni méltóztatott, láthatja Fenséged, hogy ők is többnyire emberek, akárcsak az emberek. Éppoly kapzsiak, álhatatlanok, hamisak, kegyetlenek néha”. Örömmel látta, hogy Frigyes különválasztotta a béke és a háború pártolóit, az előbbi javára. Azt is örömmel tapasztalta, hogy a trónörökös szellemét – Newton-hoz, Leibniz-hez, Bayle-hez és Locke-hoz hasonló – emelkedett, felvilágosult és tiszta lelkek táplálják”, és visszautasítja a mérgezett vagy élvezhetetlen szellemi táplálékokat. Háláját fejezte ki „azért a jóságért, hogy a Wolff úrra vonatkozó kis könyvet megküldte” neki. „Az ő metafizikai gondolatait az emberi ész egyik dicsőségének” tartotta. Végül egyfelől emlékeztette és egyben kérte a „Fenség”-től, hogy küldje el neki „Az Istenről, a lélekről, s e világról” szóló értekezését. Micsoda ajándék lesz ez egy monarchia örökösétől egy „remete” számára – írta ujjongva. „A fejedelmek legtöbbje fél hallani az igazságot, míg Fenséged ugyanezt még tanítja is.” Másfelől „megbecsülhetetlen jótétemény”, hogy „Fenséged színe elé járulhatok”. (Frigyestől nyilván már hamar meghívást kapott). Noha úgy látta, hogy „egy oly fejedelem, mint Ön, megér minden utazást”, de (ekkor még) udvariasan elhalasztotta a látogatásra buzdító felkérést.    

Az „Antimachiavelli”

Frigyes trónörökös a „rheinsbergi idill” évei alatt nemcsak levelezett, olvasott, filozofált, szórakozott és ivott, hanem politikai–hatalmi kérdésekről is elmélkedett. Ily módon is készült közelgő uralkodói hivatására. Jeles államtudományi/politikai értekezését/vitairatát, az „Antimachiavelli”-t hozzávetőlegesen 1738 ősze és 1739 nyara között írta meg franciául. Ez Voltaire Frigyesnek írott 1738. december 28-i keltezésű leveléből is kiderült. Ebben – egyebek mellett – közölte a trónörökössel, hogy néhány nappal korábban kapta kézhez Brüsszelben „a tizenkét első fejezetet; az utolsókat, melyeket még Franciaországban kaptam meg, máris mohón végigolvastam. A világ jóléte igényli, Fenséges uram, hogy ez a mű megjelenjék…” (Olyan téves véleménnyel is találkozni, hogy az Antimachiavelli első fejezeteit Frigyes csak 1739 májusában küldte el neki.) Voltaire alig talált benne „nyelvhasználatunk elleni vétség”-et. Fenséged bizonyára megengedi – folytatta –, „hogy én rakjam a pontokat az i-kre. Ha Fenséged teljesíti tiszteletteljes kérelmemet, és kincsét a közönség rendelkezésére bocsátja, azért a kegyért is esdekelnék, hogy én írhassam az Előszót és én lehessek a kiadója”. Azért tapintatosan néhány kijavítandó tartalmi hiányosságra is felhívta Frigyes figyelmét, mondván: „van ennek a szép fának néhány ága, melyeket le lehetne nyesni, anélkül, hogy az egésznek ártanánk…”.  

Frigyes híres vitairata – most és (Voltaire előszavával) hajdanán

Tudjuk már, hogy 1736 nyarán a trónörökös még határozottan „békepárti” volt, de az „Antimachiavelli”-ben ez már korántsem volt ennyire egyértelmű. Mindeközben Voltaire „javította a kéziratot, stiláris módosítások címén még enyhített is helyenként az élességén”, és a nyomtatásra is előkészítette és kiadatta 1740 szeptemberében (néhány hónappal Frigyes trónra lépése után) Hágában. Az értekezését Frigyes a 16. századi itáliai reneszánsz tudós, Niccolo Machiavelli ideális fejedelemről írott, „A fejedelem” („Il principe”) című nagy hatású műve cáfolatának szánta. („A fejedelem” 1513-ban készült, de csak később jelent meg.) Központi gondolatát ma – pontatlanul – „a cél szentesíti az eszközt” néven ismerjük.

A szakemberek között legfeljebb csak árnyalatnyi különbségek vannak a tekintetben, hogy a porosz trónörökös teljesen elvetette-e, teljesen cáfolta-e Machiavelli gondolatait, vagy részben/egészben egyetértett azokkal. Az eltérő véleményekre álljon itt csupán három példa II. Frigyes magyar monográfusaitól. Machiavelli műve a hatalom és a hódítás módszereinek a „kíméletlenül nyílt rendszerezése” volt, ami „mindmáig nagy hatást tett a hatalom gyakorlati mestereire”. Így fogalmazott 1942-ben egy USÁ-ban élő magyar (újság)író–publicista, az „Antimachiavelli” magyarra fordítója. Machiavelli szerint az állam élén álló fejedelem célja a hatalom megszerzése és megtartása. Frigyes éppen a hatalom öncélúságával fordult szembe. Az ő fejedelmének „népei első szolgájaként kell cselekednie; inkább ő legyen boldogságuk fogantyúja, semhogy azok legyenek az ő dicsőségének eszközei”.  Országa védelmezőjeként kell felvennie a harcot „a hódítási vágy és a fegyveres dicsőség démonai ellen. Az alattvalók élete… a legdrágább tőke”. Ám a szerző (kifejtetlenül) azt is hozzáfűzte, hogy: „Azonban nemcsak a védekező háború igazságos, hanem a támadó háború is”, Ez utóbbira akkor van szükség (s itt bizonyára az agresszív hitleri Németországra gondolhatott), ha az egy „túltengő hatalom” kialakulásának a megakadályozását szolgálja. Éppen a háború és a béke, a háborúk elítélése és/vagy bizonyos háborúk elfogadása a kulcsa a porosz trónörökös álláspontja megítélésének, az e körül zajló időnkénti vitáknak. Az viszont már az emigráns szerző számára sem volt kérdéses, hogy a trónra lépő II. Frigyes 1740 őszétől, műve megjelenése után már „a hódításnak, a hatalomvágynak ugyanazokat a módszereit fogja igénybe venni, amelyeket Machiavelli javasolt”.

Jó 30 évvel később, 1976-ban, II. Frigyes másik magyar életrajzírója is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Machiavelli szerint a hatalom megszerzése és megtartása érdekében a fejedelemnek „minden eszközt meg szabad ragadnia. Csalhat, hazudhat… Erkölcsi megfontolások nem jöhetnek számításba”. Frigyes Machiavelli-ellenes vitairatának már a címe is jelezte – tette hozzá –, hogy (általános erkölcsi értelemben) a fejedelemnek, mint az állam első szolgájának, éppen az ellenkezőjét kell cselekednie ahhoz képest, amit Machiavelli javasolt. S e tekintetben Frigyes mintha erkölcsös atyja gyakorlatát követte volna. Nem szabad csalnia, hazudnia, hódítania, az erkölcsi alapelvekhez kell tartania magát. Nem rúghatja fel a megkötött szövetségeket, és a nép nyomorát elkerülendő, kerülnie kell a háborút.

Ám a professzor végső konklúziója mégis sokban hasonlított az említett újságíró következtetésére. Meglátása szerint ugyanis néhány hónappal az „Antimachiavelli” megjelenése után „Frigyes pontosan az ellenkezőjét tette annak, amit itt olyan hévvel hirdetett”. A porosz király (ellentmondásos) jellemének ismeretében – tette hozzá –, ez nem is volt oly váratlan fordulat. Lehetnek ugyanis olyan körülmények, amikor háromféle háború is jogos lehet: a védekező, az érdek- és a megelőző (vagyis támadó) háború. Végső soron tehát az „Antimachiavelli” „éppenséggel nem Frigyes uralkodói gyakorlatának az ellenkezőjét bizonygatja, hanem pontosan ezt a gyakorlatot támasztja alá”. (Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy ha ez így van, akkor az „Antimachiavelli” címében az „anti”-előtagra tulajdonképpen nincs is szükség.)

A fenti értékelést megerősíteni látszik az az 1987-es tanulmány is. amelynek már a címe („Machiavelli felvilágosult tanítványa”) is azt sugallta, hogy Frigyes valójában nem Machiavelli állításait cáfolta, hanem azokat követte. Trónörökösként, felvilágosult filozófusként, szavakban elítélte a háborút. II. Frigyesként viszont 1740 végétől (amikor a porosz csapatok hadüzenet nélkül, szerződésszegő módon benyomultak Sziléziába és kezdetét vette az 1748-ig tartó osztrák örökösödési háború) már Machiavelli nyomdokain haladt, vagyis gyakorlatilag „szembekerült az Antimachiavelli szellemével”. „II. Frigyes uralkodói gyakorlata tehát… kezdettől fogva szemben állt a király… felvilágosult elveivel.” Ebbe sok minden belefért: békés építőmunka helyett háború, a szerződések egyoldalú felmondása, a szövetségesek többszöri cserbenhagyása, „de egyáltalán az a gátlástalanság, amivel a király politikai döntéseit hozta, egyáltalán nem feleltek meg az Antimachiavelliben kifejtetteknek. Pálfordulását az uralkodó a későbbiekben állítólag maga is beismerte, amikor így nyilatkozott: »Félek, hogy Machiavellinek volt igaza«…”.

S valóban, Frigyes rövid néhány év alatt jelentős szemléletváltozáson ment keresztül a „háború vagy béke” megítélésében (is). 1739-ig őszintén békepárti volt. Az „Antimachiavelli”-ben is elutasította még a háborúkat, de már nem mindegyiket. 1740 végén viszont már ő volt az, aki rázúdult Mária Terézia legértékesebb tartományára, Sziléziára. De hát ismerjük a régi bölcsességet: „A puding próbája az evés”. Minden kimondott vagy leírt szó, illetve minden elmélet annyit ér, amennyit a gyakorlat ezekből visszaigazol. II. Frigyes esetében 1740 őszétől a szavak és a tettek valóban élesen szembekerültek egymással.

Ez az ellentmondás minden bizonnyal Frigyes – már ismert – kétszínűségével, kiismerhetetlen jellemével is magyarázható, hiszen ez a szélsőséges kettősség a Voltaire-hez való viszonyát is meghatározta/beárnyékolta. (Természetesen az alakoskodás nagymesterét, Voltaire-t sem kellett félteni.) 1740 után a levelező barátok, miután már személyesen is többször találkoztak és egyre jobban megismerték/kiismerték egymást, dühödt ellenfelekké, mi több, ellenségekké kezdtek válni. A mélypontot a francia „filozófuskirály” potsdami vendégeskedése jelentette 1750–1753 során.

                                                                                                              Kiss László

Néhány tájékoztató irodalom:

Correspondance de Voltaire avec le roi de Prusse par E. de Pompery. Paris. 1889.

Ifj. Barta János: Machiavelli felvilágosult tanítványa. In: Koronás portrék. Kozmosz, Bp. 1987.

Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T. Bp. é. n.

 (Th. B.) Macaulay: Nagy Frigyes. Franklin, Bp. é. n.

Nagy Frigyes: Antimachiavelli. Kossuth, Bp. 1991.

Niccoló Machiavelli: A fejedelem. (Mandragóra) Magyar Hírlap, Bp. 1993.

Niederhauser Emil: Nagy Frigyes. Akadémiai, Bp. 1976.

Válogatás egy Newton-rajongó leveleiből. Ponticulus Hungíricus, III. évf. 1999. április.

Voltaire: Filozófiai ábécé. Kossuth, Bp. 1996.

Voltaire levelei. Gondolat, Bp. 1963,

Voltaire: XII. Károly svéd király története. Európa, Bp. 1965.

Az 1942 tavaszán a keleti frontra vezényelt magyar királyi 2.  honvéd hadseregnek az volt a feladata, hogy 208 kilométer hosszú szakaszon védje a Don folyó vonalát. Géczy Béla őrnagy a III. hadtest 1. lovas ágyús ütegének parancsnokaként indult a keleti hadszíntérre 1942. április 30-án, 1942. október 1-én bízták meg a 9/II. könnyű tüzérosztály parancsnokságával. Mácsainé Iván Éva a Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti gyűjteményében őrzött fényképalbumban található képek alapján enged bepillantást a 9. könnyű hadosztály alakulatainak mindennapjaiba, 1942 áprilisától egészen 1943 januárjáig.

Felsőgéczi és garamszeghi Géczy Béla Zalaegerszegen született 1902. június 30-án. Régi katonacsaládból származott, - apja, két fivére és egyik sógora magas rangú tisztek voltak - így minden feltétel adott volt, hogy ő is katonai pályára lépjen.  A Ludovika Akadémián 1924-ben végezte el tanulmányait, majd 1930-ban vette feleségül tasnádi Szőts Erzsébetet. Ezután részt vett a Felvidék és Kárpátalja visszacsatolásában, az erdélyi bevonulásban valamint a délvidéki harcokban. 1942 tavaszán egy lóvontatású tüzérüteg parancsnokaként indult a keleti hadszíntérre, ekkor őrnagyi rangban szolgált. Ősszel megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. 1944-ben előbb alezredes lett, majd az 1. tábori tüzérosztály parancsnokaként vett részt a magyarországi harcokban. 1945. március végén Csicsónál (ma Číčov, Szlovákia) Komáromtól nyugatra esett szovjet hadifogságba, ahonnan 1948 nyarán tért vissza. Hazatérése után Budapesten az egyiptomi nagykövetség gépkocsivezetőjeként dolgozott nyugdíjba vonulásáig, 1986. október 10-én hunyt el.

Géczy Béla tüzéralezredes 2. világháborús fényképalbumának képei bepillantást engednek a magyar királyi 2. honvéd hadsereg néhány alakulatának mindennapjaiba. A harctéri fotókon úgy láthatjuk a világot, ahogyan a háború valóságát közvetlenül megtapasztaló katonák láthatták. Az amatőr fotósok sokszor nagyon hitelesen dokumentálták az eseményeket. Mivel a magyar hadvezetés ekkor még nem ismerte fel a harctéren készült fotók jelentőségét, ezért az a – mai szemmel már furcsa – szituáció állt elő, hogy amíg a katonák levelezését szigorúan cenzúrázták, addig senki nem törődött azzal, milyen fényképfelvételek készülnek és kerülnek haza a keleti frontról. A kivégzések fényképezését ugyan megtiltották, és cenzúrázták a haditudósítók sajtóban megjelenő fotóit, de ezeket a korlátozásokat leszámítva minden más katona annyit fényképezhetett, amennyit ideje és lehetőségei megengedtek.

Bevagonírozás Szabadkán kirakodás Kurszkban

Géczy Béla őrnagy a III. hadtest 1. lovas ágyús ütegének parancsnokaként szállt vonatra 1942. április 30-án Szabadkán. A fényképalbumában található képek bepillantást engednek a 9. könnyű hadosztály alakulatainak – a hadosztályparancsnokság, a 9. könnyű (lóvontatású) tüzérezred, a hadosztály-közvetlen egységek, a zalaegerszegi 17. gyalogezred és a nagykanizsai 47. gyalogezred - mindennapjaiba 1942 áprilisától 1943 januárjáig.

A III. hadtest 1. lovas ágyús ütege Szabadkán 1942. április 19-én bevagonírozás előtt. A menetet szemléli Dépold Miklós ezredes, Makay Attila ezredes és Idrányi Ferenc őrnagy

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A III. hadtest 1. lovas ágyús ütegének bevagonírozása Szabadkán 1942. április 19-én

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Katonák légvédelmi gépágyúval Kurszk mellet, 1942 április

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A III. hadtest alakulatai az első csapattestek között érkeztek ki a keleti hadszíntérre, a hadosztály alakulatai május elején rakodtak ki Kurszk elővárosaiban. Amikor belelapozunk a fotóalbumba, elénk tárulnak a fronton töltött idő békés, sőt olykor vidám pillanatai, a pihenőkben megörökített mindennapi tevékenységek. Az amatőr fényképészek sok képet készítettek a vasútállomásokon a keleti hadszíntérre való elvonulás időszakában. Jellemzően megörökítették a berakodást, a búcsúzkodó honvédeket és az útközben látott megállókat. Május elejétől június végig a Kurszktól keletre fekvő ideiglenes védelmi vonalon illetve a hozzá vezető úton a felvonulás alatti sátorozást és pihenőket, az erdei táborozást, az ideiglenes védőárkokat és fedezékeket, a bennük elhelyezett nehézfegyvereket, valamint az első harci cselekmények előkészületeit és az első hősi halottak sírjait fényképezték leggyakrabban a katonák. Az útba eső települések, a romos épületek és a helyi lakosság mellett kiemelt fotográfiai témának számítottak a háborús „trófeák”, például a kilőtt szovjet harckocsik, a lezuhant ellenséges repülőgépek.

„Fürdőkádam” – Géczy Béla 1942 júliusában a keleti fronton

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Kisebb folyóban egy híd roncsainál fürdőző katonák 1942 nyarán. Géczy Béla napszemüvegben

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A 47. gyalogezred törzsének katonái egy kilőtt KV-1 nehézharckocsival Kosztyenki térségében, 1942 nyarán (Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Lelőtt szovjet Jak-1 repülőgép a Don közelében

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Előretörés a Donhoz

A 2. hadsereg csatlakozott a nyári német offenzívához, és azt a feladatot kapta, hogy Kurszk térségétől indulva jusson ki a Don folyóhoz. Ez a szakasz volt a szovjet védelem legjobban megerősített része, ezért Tyimet csak a támadás negyedik napján, július 2-án sikerült elfoglalni, de a 9. hadosztály súlyos árat fizetett a városért, elveszítette személyi állományának több, mint 10 %-át. Géczy hadteste ezután jutott ki a Donhoz közel 3000 fő veszteséget szenvedve. Miközben a csapatok előre nyomultak a folyóhoz, számtalan felvétel készült a folyókon, hidakon való átkelésekről, a végeláthatatlan tájról. A katonáknak érthető módon kevés lehetősége volt a harci cselekmények közepette fényképezni, az ilyen jellegű fotókat szinte kizárólag haditudósítók készítették.

A 2. magyar hadseregnek végül védőállást kellett elfoglalnia Voronyezstől délre a Don folyó mentén. A magyar csapatoktól északra a német 2. német hadsereg, délre pedig az olasz 8. hadsereg helyezkedett el. Géczy hadosztályának védőszakasza (20–25 km) a hadsereg arcvonalának északi részén volt. A Donhoz érve július közepétől az állások és fedezékek építéséről, a kiépült védővonalról, az alakulatok elhelyezési körleteiről készültek fényképek, leginkább Gremjacsje és Kosztyenki környékén. Géczy Béla albumában számos képet találunk a Don közelében elhelyezkedő, álcázott figyelőállásokról, de készültek felvételek a tisztek és a honvédek frontszolgálatának mindennapi mozzanatairól is.

Kőszeghy Attila vezérkari százados, a 34/I. zászlóalj parancsnoka, Major Ottó ezredes, a 47. gyalogezred parancsnoka, és az augusztus 18-án hősi halált halt Franco Vellani Dionisi olasz haditudósító Kosztyenkinél, 1942. augusztus 18. előtt

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A 9. könnyű hadosztály tisztjei szemlét tartanak a Don közelében, 1942 nyarán. Balról a második Raksányi György főhadnagy, a harmadik Ujlaky Jenő ezredes, hadosztályparancsnok, az ötödik Gothay Artúr alezredes, a 9. könnyű tüzérezred parancsnoka, a hatodik, térképpel a kezében Böszörményi Géza alezredes, a 47/I. zászlóalj parancsnoka

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Az 1. lovas ágyús üteg figyelője a Don partján, Gremjacsje térségében 1942-ben

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A Don menti arcvonal védelme

Az 1942 augusztusában a szovjeteknek sikerült hídfőket elfoglalniuk a Don innenső partján (Scsucsje, Korotojak, Uriv községek mellett), majd azokból kiindulva támadást indítottak a hadosztály arcvonalszakaszán. A magyar zászlóaljak megállították a szovjet betörést és ellentámadást kíséreltek meg, melynek során visszafoglalták Kosztyenkit és az eredeti védőállásokat. A hadosztály tisztjei (köztük Géczy alezredes) Major Ottó ezredes (a nagykanizsai 47. gyalogezred parancsnoka) harcálláspontján tanácskoztak a Kosztyenkinél lévő szovjet hídfő felszámolására indítandó támadás részleteiről. A megbeszélés idején több felvétel is készült a kosztyenki erdőben, amelyeket Géczy Béla albuma is megőrzött az utókornak bár a hadosztály súlyos veszteségeket szenvedett.

A 9. könnyű hadosztály tisztjei a Kosztyenkinél lévő szovjet hídfő felszámolására indítandó támadásról tanácskoznak a 47. gyalogezred parancsnokának harcálláspontján, Kosztyenkinél, 1942. augusztus 10. körül. Balról a harmadik (szemben) Major Ottó ezredes, a 47. gyalogezred parancsnoka

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A kosztyenki hídfő felszámolására indítandó támadás tervének megbeszélése a 47. gyalogezred parancsnokának harcálláspontján, Kosztyenkinél, 1942. augusztus 10. körül. Balról az asztalnál Farkas Ödön alezredes, a 17/I. zászlóalj parancsnoka, Major Ottó ezredes, a 47. gyalogezred parancsnoka és Ujlaki Jenő ezredes, a 9. könnyű hadosztály parancsnoka. Szemben balról Kovács Imre hadnagy, a 9/II. tüzérosztály segédtisztje, hátul jobbról a második Péchy György főhadnagy, a 17. gyalogezred első segédtisztje

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Eszes László tartalékos főhadnagy, a 47. gyalogezred ezred 2. segédtisztje (jobbszélen állva) egy szovjet tisztet hallgat ki Kosztyenki környékén, 1942 nyarán

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

47. gyalogezredbeli honvédek őrzik a Kosztyenkinél fogságba ejtett szovjet katonákat az 1942. augusztus 9-i ellentámadás után

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Szeptember végére a hídfőcsaták befejeződtek, a magyar csapatok védelemre rendezkedtek be az elért vonalban. Géczy Béla őrnagyot 1942. októberében bízták meg a 9/II. könnyű tüzérosztály (vagyis 12-16 löveggel rendelkező 2-4 üteg) parancsnokságával, de 1943 január elejéig hadműveleti szünet állt be a harctéren. Ezalatt ismét békésebb témájú fényképek készültek a hadsereg mindennapjairól, és sokan megörökítették a téli védőállások építését. A honvédeknek 1942 novemberében viszont szembesülniük kellett az orosz tél kegyetlenségével. A motorok üzemképtelenné váltak, a lövegeket nem tudták mozgatni és befagytak a fegyverek zárszerkezetei. A lovak sem bírták az rendkívüli körülményeket és tömegével hullottak el. A hadsereg hiányos ruházati ellátottsága katasztrófával fenyegetett. A túl kevés és ráadásul rossz minőségű élelem jelentősen hozzájárult a csapatok erőnlétének gyengüléséhez. A katonák földbe vájt bunkerekben, fedezékekben húzódtak meg, amelyeket a kevés fűtőanyag miatt csak csekély mértékben tudtak fűteni. A mostoha körülmények között a honvédek harci kedve rohamosan csökkent, a folyamatos frontszolgálat pedig tovább rontotta a csapatok pszichikai és fizikai állapotát. Novembertől a gyakori havazások kezdetétől számos fénykép készült a behavazott állások, fedezékek előtt, a téli védő- és álcaöltözetben pózoló honvédekről, és sokan megörökítették a fronton töltött karácsony csendes pillanatait. Géczy Béla albumában is vannak ilyen felvételek, amelyek Ivanovkán készültek 1942 karácsonyán.

Fedezéket építenek a 47. gyalogezred honvédjei Kosztyenki környékén, 1942 őszén

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Karácsony a fronton, 9. könnyű hadosztály parancsnokság, Ivanovka, 1942. december

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

„ÁTADNÁ-LAK” – fedezék bejárata 1943 januárjában a Don közelében .

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Géczy Béla téli védőöltözetben fedezékének bejárata előtt 1943 januárjában

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A 2. magyar hadsereg védelmi harcai az urivi áttörés után

Az elsöprő szovjet offenzíva 1943. január 12-én indult meg és a vörös Hadsereg 6-10 km mélységben áttörte a könnyű hadosztályok védelmét. A 2. magyar hadsereg négy nap alatt négy részre szakadt, a kilenc hadosztályából öt súlyos veszteségeket szenvedett vagy lényegében megsemmisült. A visszavonulási parancsot azonban nem adták ki. Jány Gusztáv végül január 17-én rendelte el a visszavonulást. Ekkor azonban már túl késő volt, a szervezett visszavonulás reménye szertefoszlott, a szétvert csapatrészek önállóan hátráltak. A szomszédos német hadtest parancsnoka a magyar III. hadtestet utasította a visszavonulás biztosítására mintegy feláldozva a magyar honvédeket. Az 50 ezer honvédból 6–7000 maradt.

Az 1943. januári védelmi harcokról és a visszavonulásról – érthető módon – nem sok fénykép maradt fenn Géczy alezredesnél. Márciustól megkezdődött a gyülekezési és az újjászervezési körletekbe történő átvonulás, majd április végén a hadosztály maradványait szállító vasúti szerelvények is elindulhattak hazafelé. Géczy Béla alezredes 1943. január végétől júniusig mellhártyagyulladás miatt kórházi gyógykezelés alatt állt, fényképalbumában erről az időszakról nincsenek emlékek. Az album utolsó oldalára egyetlen kép került – egy magyar katona sírjáról – és alatta ez a kissé megfakult bejegyzés olvasható: „[a] 9. hadosztály I. 17-én az orosz támadást dél-nyugati irányból még visszaveri. 1943. I. 26. visszavonulás kezdete.”

Magyar hősi temető Bolgyirevkánál 1942 őszén

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Díszőrség a bolgyirevkai magyar hősi temető bejáratánál 1942 őszén

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Egy magyar hadapród őrmester sírja a bolgyirevkai hősi temetőben 1942 őszén

(Wosinsky Mór Múzeum Újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

                                                                                                               Mácsainé Iván Éva

Felhasznált irodalom:

Kishindi Komposcht Egon: Zalai honvédek a keleti arcvonalon, Budapest, 1943.

Kozári József – Vizi Sándor: A 2. magyar hadsereg a Donnál, Acta Acad. Agriensis, Sectio Historiae XXXVII. (2010) 217–255.

Kuntár Lajos: A véres Don. A 2. honvéd hadsereg Don menti harcai, Szombathely, 2003.

Molnár András – Szabó Péter: Frontnaplók a Don-kanyarból 1942–1943, Zalaegerszeg, 1992.

Molnár András – Szabó Péter: Zalai honvédek a Donnál, A magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály története fényképeken, 1942–1943, Zalaegerszeg, 2013.

Molnár András – Szabó Péter: Utóvédként a Donnál, I. kötet, Zalaegerszeg, 2014.

Molnár András – Szabó Péter: Utóvédként a Donnál, III. kötet, Zalaegerszeg, 2017.

Molnár András – Szabó Péter: Fényképek a Don-kanyarból. A magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály katonáinak fotói a keleti hadszíntérről, 1942. április – 1943. május. Virtuális kiállítás, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára, 2018.

https://mnl.gov.hu/mnl/zml/virtualis_kiallitas/fenykepek_a_don_kanyarbol (utolsó letöltés: 2024. november 21.)

Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban, Budapest, 2019.

100 évvel ezelőtt, 1925. december 1-én kezdte meg első sugárzását a Magyar Rádió, a 20. század legnagyobb hatású propaganda eszköze. A Magyar Rádió, mint önálló intézmény története 2015. június 30-án hivatalos megszűntetésével véget ért, a magyar rádiózás szimbolikus központját jelentő történeti épületek bontása 2024. szeptemberében kezdődött meg. S bár az intézmény megszűnt, a történeti jelentőségű épületei pedig eltűnnek, a Magyar Rádió gazdag archívuma gondoskodik arról, hogy öröksége tovább éljen, megőrizve az egykor erős intézmény emlékét, amely nem csak a történelem dokumentálásában, hanem annak formálásában is jelentős szerepet kapott. Írásában ezt a történetet mutatja be Fényes Erika.

Állomány és gyűjtőkör

Az Archívum állománya és gyűjtőköre elsősorban a rádiózással kapcsolatos hanganyagokat foglalja magában, ideértve az elhangzott műsorokat, a vágatlan felvételeket, a nyersanyagokat és a hozzájuk tartozó írott dokumentumokat.  A gyűjtemény mintegy 800 000 prózai és zenei hanghordozót tartalmaz, amelyek jelentős kulturális értéket képviselnek. A gyűjtőkör ezen túlmenően kiterjed politikai hanganyagokra, sportközvetítésekre, kabaré- és színházi előadások felvételeire, riport- és portréműsorokra, valamint dokumentum- és szociológiai igényű feltáró műsorokra is. Ez a sokrétű gyűjtemény nemcsak a rádiózás történetének megőrzését szolgálja, hanem a társadalomtudományi kutatások számára is értékes forrásul szolgál.

„Őskori leletek” a gyűjteményben

Az „őskori” hangdokumentumok között számtalan felbecsülhetetlen értékű felvétel is található, többek között Blaha Lujza éneke, a Babits-hagyaték a Nyugat-nemzedék nagyjainak hangjával, II. világháborús felvételek többek között a Don-kanyarból, 1956-os hangdokumentumok, politikai perek hanganyagai, köztük a Rajk-, és a Nagy Imre per felvételei, Nobel-díjas tudósok, mint Wigner Jenő, Gábor Dénes hangja, valamint Bartók Béla zongorajátéka is. A Magyar Rádió Archívumában restaurálták és őrzik Kossuth Lajos turini (torinói) beszédének hanganyagát, mely 1890-ben készült, ezzel ez a legrégebben készült hanganyag a gyűjteményben. (A felvételre Hegyi Füstös István bukkant rá az Országos Széchényi Könyvtárban az 1960-as években.)

Megindul a gyűjtés

A gyűjtőmunka megalapozása 1927-ben kezdődött meg amikor Szőts Ernő (1884-1932) a Rádió ügyvezető igazgatója nyugat-európai tanulmányútja után úgy döntött, hogy a Magyar Rádiónak is szüksége van állandó irattár működtetésére. Két irattárat hoztak létre, melyek különböző típusú dokumentumok kezelésére specializálódtak. A Gazdasági Irattár az igazgatósági iratok, levelezések, osztályvezetői iratok, személyzeti dokumentumok, műsoradminisztrációs jegyzőkönyvek, pénzügyi dokumentumok és külügyi levelezések tárolását biztosította. A másik a Műsordokumentumok Irattára volt, amely a műsorokkal kapcsolatos dokumentációt kezelte, ideértve a „műsorborítékokat” és a kapcsolódó szövegkönyveket. A műsordokumentumok irattára 1927-től minden adásba kerülő program szövegkönyvét előre bekérte a szerzőktől biztosítva ezzel a rádióban elhangzó programok előzetes ellenőrzését (cenzúráját). Az élő adásban tilos volt rögtönözni, csak a jóvágyott szöveget lehetett felolvasni.  A felolvasott szövegek aztán a „műsorborítékokba” kerültek, így ma is ismerjük a fennmaradt műsorborítékokhoz kapcsolódó adások pontos tartalmát. Az első irattáros és könyvtáros, Scherz Ede (1879-1936) volt, aki bemondóként is dolgozott a rádióban, és jelentős szerepet játszott a gyűjtési folyamat megszervezésében.  A gyűjtési gyakorlat a kezdeti években még nem volt teljes körű, és hangrögzítési technológia hiányában 1933-ig a műsorok kizárólag írásban maradtak fenn.

A hangrögzítés kezdetei

A hangrögzítés történetében jelentős előrelépést jelentett 1934, amikor a viaszvágó berendezések elterjedése lehetővé tette a hangok hatékonyabb rögzítését. Ez az új technológia a Bell Laboratórium fejlesztésein alapult, mely a hangot mikrofonnal, elektroncsöves erősítővel és elektromágneses vágófejjel viaszlemezre rögzítette. 1935-től a helyszíni rögzítések is megvalósíthatóvá váltak a szállítható lemezvágó berendezések megjelenésével.

Viaszlemez vágása a Magyar Rádió Rt. stúdiójában, 1938. Forrás: Fortepan

1936-ban indult a Magyar szellemek hangmúzeuma program, amely tudatosan az utókor számára készült hangfelvételeket gyűjtötte, illetve 1943-ban létrehozták a Rádiómúzeumot, melynek célja a rádiózással kapcsolatos történelmi dokumentumok feltárása és megőrzése volt, beleértve a kéziratokat, leveleket, műszaki dokumentációkat, régi mikrofonokat és technikai eszközöket. Tervezték a fontos politikai események és írók, költők hangjának rögzítését is. Bár a tervekből kevés valósult meg és a háború alatt az értékes darabok legnagyobb része elpusztult vagy szétszóródott, de az 1950-es években a pincékből előkerült néhány innen származó jelentős hangdokumentum.

A második világháború alatt a történelmi értékű hangfelvételeket a biztonságosabbnak ítélt sziklaközpontokban helyezték el. A rádióban tárolt iratok és hanganyagok nagy része megsemmisült, de a nyersanyaghiány is komoly problémát jelentett. A hadiipari igények kielégítése miatt az eredeti hangrögzítési alapanyag, a sellakk, szinte elérhetetlenné vált. A nyersanyaghiány végül kreatív megoldásokhoz vezetett. Az egyik ilyen újítás a röntgenlemezek felhasználása volt, amelyek celluloid anyaga kellően vastagnak bizonyult a hangrögzítéshez. Ezeket a már egyszer használt, emberi testrészeket ábrázoló lemezeket újrahasznosították: közepükbe lyukat ütöttek, korong alakúra vágták, és hanglemezként alkalmazták. Ez a technológia később különösen a tiltott zenék másolásában játszott szerepet a kelet-európai országokban, ahol a röntgenlemezeket „csontlemezekként” ismerték.

Koponyát ábrázoló röntgen hanglemez, Forrás: www.rootsvinylguide.com

Újjászervezés és a hangrögzítés technológiai fejlődése a háború után

A második világháború végnapjai súlyos károkat okoztak a Magyar Rádió infrastruktúrájában és gyűjteményében. 1944 novemberében a visszavonuló német csapatok nemcsak a műsorszóró berendezéseket tették tönkre, hanem a rádió archívumának gyűjteménye is nagyrészt megsemmisült a pusztítás következtében. Ez a veszteség jelentősen hátráltatta a rádiózás újjászervezését, amelyre csak a háború befejeztével kerülhetett sor. 1945 januárjában a szovjet parancsnokság adott engedélyt a rádiós berendezések újjáépítésére, amelynek megszervezését Ortutay Gyula (1910-1978) irányította. Az intenzív helyreállítási munkálatok eredményeként 1945. május 1-jén ismét megszólalhatott a Magyar Rádió új korszakot nyitva ezzel az intézmény történetében.

A háborút követő években a hangrögzítés technológiája jelentős fejlődésen ment keresztül, amely lehetővé tette a rádiós tartalmak hatékonyabb archiválását és visszajátszását. 1948-ban bevezették a lakklemezre történő rögzítést, amelynek során a hangot vágótű segítségével barázdák formájában rögzítették a lakkfelületre. Ezt követően a lemezt valamilyen fémeleggyel, például ezüsttel vagy rézzel vonták be, majd galvanizálták, ami megakadályozta a lakkréteg sérülését a lejátszás során. Ez a technológia precíz és tartós rögzítési lehetőséget biztosított, amely elősegítette a gyűjteményi állomány tartós gyarapodását.

Szintén 1948-ban jelent meg a magnetofontechnológia, amely elektromágneses úton rögzítette a jeleket mágnesezhető anyagra jellemzően mágnesszalagra. Ez a technológia a gyors és helyfüggetlen rögzítés lehetőségét kínálta, amely jelentős előrelépést jelentett a lakklemezes rögzítéshez képest. A mágnesszalagos rögzítés nemcsak hatékonyabb volt, hanem megkönnyítette a rádiózási tartalmak tárolását és hozzáférhetőségét, de legfőképp a műsorok szerkeszthetőségében játszott nagy szerepet.

Mágnesszalag montírozása, 1961. Forrás: Fortepan

Államosítás és az archívum újjászervezése

1950-ben Szirmai István (1906-1969) keményvonalas irányítása mellett lezajlott a Rádió államosítása, amely az addig többé-kevésbé változatlanul működő intézményi struktúra teljes átalakítását eredményezte. Az ezt követő évek folyamatos átszervezései, valamint a fokozódó bürokrácia a megőrző részleget is érintették: ennek szinte egyetlen pozitív következménye az volt, hogy a gyűjteményi anyag kezelése egyre szervezettebbé vált.

1951-ben létrejött a Műsorlebonyolítási Osztály, amelynek Lebonyolító Részlegében kapott helyet a Hangfelvételi Csoport, valamint az Archívum és Hanglemeztár. Az új részleg már számottevő, 9 fős létszámmal működött: egy fő felelt a nyilvántartásért, akinek 4 hanglemeztáros és 2 adminisztrátor segítette munkáját. A tároló részleg ekkoriban vezette be a karton alapú rendszert, amelyben műfaj szerint csoportosították a lemezeket. A kartonokon rögzítették az adott lemez adásba kerülésének időpontját, így a szerkesztők számára könnyen visszakereshetővé váltak a művek és a hozzájuk kapcsolódó információk.

A folyamatos átszervezések eredményeként 1953-ban létrejött az Archívum Csoport, amely elkülönült a hanglemeztártól. Ekkor készítettek részletes leltárt a lakklemezekről: 7352 darab lemezt vettek nyilvántartásba, míg 6444 darabot selejteztek. Az átszervezések részeként megkezdődött a pótolhatatlannak ítélt lemezen tárolt felvételek mágnesszalagra történő átjátszása, illetve a hanganyagok kezelésére és nyomon követésére alkalmas központi nyilvántartó rendszer kidolgozása.

Az 1956-os ostrom és a tudatos gyűjtés kezdetei

Az 1956-os forradalom alatt a Magyar Rádió épületéért vívott fegyveres harc súlyos károkat okozott az addig gyűjtött és tárolt anyagokban. A harcok során a gyűjtemény jelentős része megsemmisült, és az a rész, ami nem sérült meg, fosztogatás áldozatává vált. A pusztítás rávilágított a rendszerezetten gyűjtött, könyvtári alapokon nyilvántartott és megfelelő körülmények között tárolt archívum létrehozásának szükségességére.

Pusztítás a Magyar Rádió épületénél, 1956. Forrás: Fortepan

A tudatos gyűjtés 1960-tól kezdődött meg, eleinte szubjektív szempontok alapján ún. „szemezgető gyűjtéssel” válogatták ki az archiválásra szánt anyagokat. Az új archívum a korábbi struktúra szerint prózai és zenei részlegre tagolódott. A prózai gyűjtemény anyagát a rádióban elhangzott és rögzített műsorok jelentették, de a megőrzés még nem a teljes adásokra vonatkozott.  A gyűjtés szakszerűsítése érdekében Dokumentációs Bizottságot állítottak fel, mely rövid szöveget, kivonatolt műsortükröt kapott a rögzítésre ítélt műsorokról, ez alapján hozott döntést a megőrzés időtartamáról. A bizottság „örök időkre” védettnek, 5 évre megőrizhetőnek vagy rögtön törölhetőnek ítélhette a felvételeket. 1994 után a döntés átkerült a szerkesztők hatáskörébe egészen 2001-ig, amikor megszűnt a szelekciós rögzítés, és válogatás nélkül mindent rögzítettek és tároltak. A hanghordozók száma meghaladta a 600 000-et, de a felvételek száma – figyelemben véve, hogy egy hanghordozó több felvételt is tartalmaz – ennek sokszorosa is lehetett.

A Magyar Rádió archívuma, 1966. Forrás: Fortepan

Számítógépesítés és digitalizálás

1986-ban megkezdődött a számítógépesítés IBM számítógépekkel, és ISIS adatbázis-kezelő programmal. 2001. március 5-től minden a rádióban elhangzott anyagot rögzítenek, ezek dátum szerint visszakereshetők. 2004-ben a Rádió megvásárolta a könyvtárosok számára jól ismert Aleph Integrált Könyvtári Rendszert, és 1927-ig visszamenőleg rögzített minden műsordokumentumot. A feldolgozás 2004 után nem folytatódott, így a leltár mára elavult, a gyűjtemény azonban továbbra is használatban van. A leltár állománya megközelíti a 750 000 rekordot. 2006 januárjától a három fő rádióadó (Kossuth, Petőfi, Bartók) teljes (24 órás) adatrögzítését kötelespéldányként megkapta a NAVA (Nemzeti Audiovizuális Archívum). 2007 januárjában elindult a digitális rádiózás, és ezzel egy időben jött létre a digitális archívum (DA), valamint megkezdődött a régi gyűjtemény teljes, retrospektív digitalizálása.  A program sajnos kapacitáshiány (hely- és pénzhiány) miatt megszakadt és a mai napig sem tartalmazza az 1965. november 20. előtt keletkezett anyagokat.

DVD gyűjtemény görgős szekrényekben, Forrás: mtva.hu

Feldarabolt gyűjtemény

A 2015-ben megszüntetett Rádió gyűjteményét 2018 - 2022 között költöztették ki a „Rádiópalotából” (Bródy S. u. 5-7.). Az archívum különböző részei eltérő sorsra jutottak, amelyek között a tudományos és közgyűjteményi feldolgozás, valamint a kutatók számára történő hozzáférés szempontjából is jelentős különbségek mutatkoznak.

A kezdetektől működő Irattár, amely az intézményi-irányítási dokumentumokat tartalmazza, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárához került. Ez az anyag Budapesten, mint közgyűjteményi anyag a kutatók rendelkezésére áll biztosítva a történeti dokumentumok tudományos hozzáférhetőségét.

A műsorokat tartalmazó gyűjteményt a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) vette át. A gyűjtemény része a Szalag- és Felvételtárban őrzött hangfelvételek csoportja, mely az összes hanghordozót tartalmazza, de ide tartozik a Rádió zenekara, énekkara, gyermekkórusa és a zenei szerkesztők számára biztosított zeneművek partitúráit őrző Kottatár. Az MTI gyűjteményébe beolvadt Sajtóarchívum digitalizált példányai 1931-től elérhetőek a Nemzeti Archívum honlapján. Jelentős értéket képvisel továbbá a Műsordokumentumtár, amely a rádióban elhangzott műsorok írásos dokumentációját tartalmazza. Ez a gyűjtemény 1928-tól kezdve 16 200 doboznyi iratot foglal magában, amelyek minden egyes műsorhoz külön borítékban rendszerezve tartalmazzák az adott műsor szöveges leiratát. A hírek írott változatai 1939 és 1950 között szórványosan, majd 1950-től egészen 2007 őszéig hiánytalanul fennmaradtak. Az MTVA a szövegeket kizárólag üzleti vagy magáncélú felhasználásra tette elérhetővé magas díjak ellenében, így a kutatók számára az archívum ezem része egyelőre nem hozzáférhető.

Az tárolás egyik alegységeként működő Könyvtár 1947-ben alakult, és jelentős mintegy 110 000 művet számláló gyűjteménnyel rendelkezett. Az MTVA vezetése azonban 2017-ben érdemi indoklás nélkül megszüntette a könyvtárat. A könyvállomány jelentős részét először belső körben, a dolgozók számára értékesítették, majd a fennmaradó könyveket a Pongrátz Gergely 56-os Közhasznú Alapítvány gondozására bízták. A gyűjtemény egy kiskunsági tanyára került (6120, Kiskunmajsa, Ágasegyháza-dűlő tanya 9.), ahol azonban kutatók számára nem elérhető, mivel mint magánmúzeum sem látogatási szabályzattal, sem pontos nyitvatartási idővel nem rendelkezik. Ezáltal a közmédia egykori szakkönyvtára gyakorlatilag elveszett a tudományos közösség számára.

A gyűjtemény széttagoltsága és azok eltérő kezelési gyakorlata komoly kihívásokat jelentenek a tudományos kutatók számára, miközben az egykori intézmény múltbeli dokumentumai rendkívüli jelentőséggel bírnának a kulturális és történeti kutatások területén. Ugyanakkor biztató jelek utalnak arra, hogy párbeszéd alakulhat ki a gyűjtemény kezelői és a tudományos közösség között. Ha ez megvalósul, a gazdag archívum hozzájárulhat ahhoz, hogy a Magyar Rádió öröksége fennmaradjon, és méltó módon őrizze meg az intézmény emlékét a jövő számára.

                                                                                                                      Fényes Erika

Felhasznált szövegek:

BALOGH Dániel: A Magyar Rádió Archívumának története és működése; 

ILLÉNYI Katalin: A spirálfüzettől a számítógépig: archiválás, dokumentálás a Magyar Rádióban.  Budapest, Magyar Rádió Rt. Oktatási Osztálya, 2001.

TERTINSZKY Edit: Magyar Rádió. In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században 3.: Kultúra, művészet, sport és szórakozás. Szekszárd, Babits Kiadó, 1998. 353-459.

HARGITAI Henrik, HIRSCH Tibor: A Telefonhírmondó története. ELTE Szabadbölcsészet; 

HEGYESHALMI Richárd: A Szovjetunióban röntgenfelvételen terjedt a popzene;

Páratlan dokumentumokat zár el az MTVA a nyilvánosság elől, amióta elköltöztették a Magyar Rádiót;

Százhúsz éves a Telefonhírmondó. 2013. február 19.

A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap Archívumai; 

A 19. század közepén meginduló rendszeres folyószabályozási és vízi munkálatok természetes velejárója volt az árvízszint emelkedése. 1846-tól kezdve Szabolcs vármegyében nagyszabású vízrendezései munkálatok indultak meg a Tisza-szabályozáshoz kapcsolódóan. A visszatérő tiszai árvizek azonban több esetben a félkész vagy még nem kellően megerősített árvízi védműveket elsodorták, hatalmas pusztításokat okozva ezzel az ártérben. Az 1881. évi tiszai árhullám a Szabolcs vármegyei Lónyay-főcsatornát és annak töltéseit is még befejezetlen állapotukban érte el. Az anyagi kártételek mellett az árvízi pusztítás nem kis mértékű társadalmi elégedetlenséget is kiváltott az érintett lakosság körében. Garas Norbert ebben az írásában ezeket a viszonyokat és konfliktusokat mutatja be, röviden kitérve a korábbi vármegyei árvizekre is. 

A korábbi árvizek

A Tisza ártereiben élő közösségek a 19. század közepén meginduló rendszeres vízrendezési munkálatokig gyakran szenvedtek az árvízi elöntésektől. Ahogyan gróf Széchenyi István egy 1845-ben kelt, Szabolcs vármegyének küldött levelében fogalmazott, miszerint a Tisza völgye az a terület, ahol „főkép a gyakori vízáradások miatt, leginkább sínlik a hon, s hová ekkép legelősben vinni segítséget kötelesség. E táj pedig, fájdalom, nem más, mint a Tisza völgye”. A történelmi emlékezet kimondottan nagy árvizekként őrizte meg az 1772-es, 1813-as, 1816-os, 1817-es, 1830-as és 1845-ös években levonult áradásokat. 1845-ben a tiszai árvíz Szabolcs vármegyében több, mint 190 ezer hektárnyi területet öntött el, ebből állandó jelleggel vízzel borított terület volt megközelítőleg 50 ezer hektár, tehát mintegy 140 ezer hektáros területen vált ezáltal lehetetlenné a mezőgazdasági vagy az egyéb földhasznosítási tevékenység. A jelképesen 1846. augusztus 27-én Tiszadobnál meginduló Tisza-szabályozási és az ezzel összefüggő vízrendezési munkálatoknak szerves részét képezte az időről időre visszatérő árvizek elleni védekezés, ezáltal az elöntött területek csökkentése.

A Szabolcs vármegye északi részén elhelyezkedő Rétköz területén 1846-ban megalakult a térség érdekelt birtokosainak összefogásával a Felső-Szabolcsi Tisza-szabályozó Társulat, amely azonnal hozzálátott a vízi munkálatokhoz, viszont a nagyszabású rendezési tevékenység lassan haladt előre. A folyamatot az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményei is megakasztották, emellett többször a még félkész vagy alacsonynak, gyengének bizonyult árvízvédelmi védműveket a nagyobb árvizek romba döntötték, úgymint az 1853-as és az 1855-ös áradások idején. Mindezek ellenére a rétközi Tisza-szakaszon már az 1850-es évek végére közel 70 km védelmi töltés épült ki. A folyószabályozási és gátépítési munkálatok természetes velejárója volt az árvízszint emelkedése. A mederátmetszések miatt lerövidült folyószakaszokon az árvizek levonulása gyorsabb volt és a gátépítések okán a tározóterület csökkenésével az egységnyi idő alatt levonuló víz mennyisége megnövekedett. A védőgátak kialakításánál arra törekedtek, hogy azokat valamennyivel az addig ismert legmagasabb árvízszint fölé építsék, bízva abban, hogy így a következő áradás esetén is védelmet nyújtanak majd. Ezt az elgondolást azonban a Tisza kiismerhetetlen természete nem egyszer megcáfolta. Az 1860-as évtizedben bekövetkezett áradások is több esetben áthágták a gátakat és több tízezer holdat borítottak el, szükségessé téve a védőtöltések további emelését. A 1870-es évektől az időjárásban egy csapadékosabb periódus következett, ami nagyban hozzájárult az árvízszintek emelkedéséhez. Megbízható méréseken és számításokon alapuló vízállási adatok a Tisza esetében 1876-tól kezdve állnak rendelkezésünkre, de egyéb forrásokban találhatunk utalásokat a korábbi árvízi adatokra is.

Péch József (szerk.) 1888: A Magyar Állam jelentékenyebb folyóiban észlelt vízállások I. kötet. Vízállások a Tiszában 1876–1887. években. Budapest.

Az addig extrém mértékűnek tekintett 1855. évi árvíz szintjét az 1876-ban levonuló árhullám a folyó teljes hosszán 20–80 cm-rel haladta túl. Az ár elvonulása után Bónis Barnabás Szabolcs vármegyei alispán a belügyminisztériumhoz küldött jelentésében több tízezer holdnyi földterület víz alá kerüléséről számolt be. Az elöntött terület nagyobb része szántó, legelő, rét vagy erdőség volt. Egyes községekben azonban több lakóház is megrongálódott vagy összedőlt. Az 1877-től 1880-ig tartó négy évet is árvizektől terhelt időszakként lehet értékelni a rétközi tiszai szakaszon. A tetőzéskori vízállások a legtöbb esetben meghaladták a 700 cm-t, viszont az 1876-os szinteket meg sem közelítették.

Az 1881. évi árvíz

1881 tavaszán az addig észlelt legnagyobb vízállásokat meghaladó árhullám vonult le a Tiszán. Az árvíz a Tisza teljes szakaszát tekintve a legnagyobb kártételeket a Felső-Szabolcsi Társulat területén okozta, ahol a Tiszabercel és Gáva határában található Diófa-laposnál, valamint a Lónyay-főcsatorna torkolati szakaszánál jutott ki az ártérre és megközelítőleg 250 km² kiterjedésű területet öntött el. A Rétköz térségében a legmagasabb értékeket április elején mérték, Dombrádnál április 8-án 812 cm-t. A folyó túlsó partján fekvő Zemplén vármegyei Tiszakarádnál 862 cm, Tokajnál április 9-én 780 cm volt a tetőzött vízállás.

A Diófa-lapos, valamint Tiszabercel és Paszab községek a Habsburg Birodalom Harmadik Katonai felmérésén (1869–1887)

A felső-szabolcsi rétközi térség lakossága a 19. század utolsó harmadáig nem csak az északról fenyegető tiszai árvizektől szenvedett súlyos károkat, hanem a déli irányból, a nyírségi dombokról lefolyó vízfolyásoktól, az úgynevezett „nyírvizektől” is. A magasabban elhelyezkedő Nyírségben a szabályozatlan belvizek levezetésére már a 19. század első éveiben voltak kísérletek, később a Felső-Szabolcsi Társulat az érintett birtokosokkal több alkalommal próbált megegyezésre jutni a kérdésben, de ezek egészen 1879-ig eredménytelenek voltak. 1879. március 12-én a Nyírség érdekelt birtokosaiból megalakult a Nyírvíz Szabályozó Társulat, amely ugyanezen év szeptember 16-án egyezséget kötött a Felső-Szabolcsi Társulattal egy gyűjtőcsatorna megépítéséről, ami a Rétköz és a Nyírség határán húzódva magába gyűjtötte a „nyírvizeket” és azokat a Tiszába szállította. A csatorna 1884-et követően a Felső-Szabolcsi Társulat elnöki feladatait 1854 és 1884 között ellátó Lónyay Menyhértnek emléket állítva Lónyay-főcsatornának lett átkeresztelve. A gyűjtőcsatorna a mai Gávavencsellő határában, nyílt betorkollással ömlik a Tiszába. Az 1881-ben bekövetkezett áradás a főcsatornát még befejezetlen állapotában érte el. Ugyan a főmeder már részben ki volt ásva, de a mellé építendő védőtöltések ekkor még nem készültek el teljesen, kezdetleges állapotukban nem bírták el a rendkívüli terhelést és több helyen egyszerűen átszakadtak. A Tisza a magas vízszintje miatt a Lónyay-főcsatorna vizét már nem volt képes befogadni, hanem visszaduzzasztotta azt. Ennek hatására az árvíz a csatorna töltéseit átlépve, mélyen bejutott a szárazföld belsejébe, olyan területeket is fenyegetve, ahol korábban a Tisza még nem vette meg a lábát.

Április 4-én Buj község határában, az Okolicsányi tanyával szemben szakadt át a csatorna töltése. Két nappal később Vencsellőnél történt hasonló eset, míg április 7-én a csatorna jobb partján, Gávánál szakadt át a védőgát. Április 8-án a Paszab és Buj között létesített lokalizáló töltést is elsodorta a víztömeg. Az árvíz pusztításairól több korabeli újságcikk, beszámoló és levél tanúskodik. Heiszler József dombrádi református lelkész április 8-án az egyházkerület püspökének címzett levelében arról írt, hogy a Tisza az addigi legmagasabbnak ismert vízállást 90 cm-rel meghaladta. „Nincs sem éjjelünk, sem nappalunk. […] Töltéseink az esőzések miatt átázva, a szélvész iszonyú hullámokkal döngeti, […] mert ha a Tisza ott, hol most is legerősebben rongál, kiszakad, még menekülni sem lehet többé, s Dombrád sem lesz többé”. – olvashatjuk a lelkész vészjósló sorait. Egy kótaji, április 9-én kelt, az alispánnak küldött levél a Lónyay-főcsatorna vizének gyors emelkedéséről adott hírt, valamint panaszolta, hogy az egy nap alatt 20 cm-t emelkedő vízszint már a közelben lévő lakóházak közé ért. Ugyanezen a napon Bleuer Mór ibrányi birtokos segélykérő levelében a tengerré változott határról és a közlekedési utak veszélybe kerüléséről írt a vármegyének. Egy április 19-i jelentés szerint a közeli Tiszabercelen 30 ház összeomlott, 35 pedig omlófélben volt és további 40 istálló, 2 kamra, 6 szín veszett oda.

Kimutatás a Tiszabercelen elpusztult épületekről. Forrás: MNL SzSzBML IV.411.b. 2473/1881.

A szomszédos Paszab településen 52 ház semmisült meg az áradás miatt. Itt a veszteségekről számot adó forrás a kárvallottak neveit is megőrizte. A lakosok élelmezésére a két községbe Nyíregyházáról érkezett a liszt. Egy besztereci gazda arról panaszkodott 1881 májusában a Nyírvidék című Szabolcs vármegyei hírlap hasábjain, hogy a marhaállományt nem lehetett kihajtani, miután a határt teljesen elöntötte az árvíz. A rendkívüli áradás miatt Nyíregyházán, Kemecsén és Kisvárdán éjfélig meghosszabbították a távirodai szolgálatot. Egy júniusi beszámoló szerint az árvíz 17 községet sújtott kisebb-nagyobb arányban a vármegyében. A károsultak megsegítésére ezeken a településeken az adóvégrehajtást átmenetileg felfüggesztették, a csapások enyhítésére több helyen adománygyűjtést szerveztek.

Paszabi kimutatás a megsemmisült épületekről. Forrás: MNL SzSzBML IV.411.b. 2473/1881.

A folyószabályozások és az azokkal összefüggő egyéb vízrendezések ellen az érintett lakosság a legtöbb területen tiltakozott. Sokan a korábbi megélhetési lehetőségeik megszűnését látták a régi vízi világ eltűnésében. Voltak, akik a földjükön áthaladó belvízi csatornák miatt szólaltak fel, míg egyesek a mentesített földek után fizetendő járulékok miatt aggódtak. Legtöbben viszont az egyre magasabbra emelkedő és a korábbiaknál pusztítóbb árvizektől rettegtek. Szabolcs vármegyében az 1881 tavaszán bekövetkezett árvízi kártételek felerősítették a vízi munkálatok iránt táplált negatív visszhangokat. Egy, a szabolcsi hírlapban közölt április újságcikk kimondottan elutasító álláspontot fogalmazott meg, főképp a nyíri vizek szabályozásának kérdésében. Az ekkor készülőfélben lévő Lónyay-főcsatornáról is borúlátóan nyilatkozott. Állítása szerint a kiásott csatorna nem képes a neki szánt feladatot ellátni, ugyanis azon a kártékony vizek nemhogy nem folynak le, hanem sokkal inkább a megáradt Tisza vize hatolt be azon keresztül az addig árvízmentes területekre is. „A nyíri víz nem folyhat lefele, mert a Tisza tele van, a nyíri csatorna tele van. Az égbe pedig nem folyhat fel, mert arra felé már igazi meredek van s a «visszaesés» az égfelé csakugyan lehetetlen” – fogalmazott a cikk írója, amely a jövőre nézve is kifejtette az előrejelzéseit. Az egyik ponton azt vizionálta, hogy hamarosan Apagy, Bogdány és Oros községek is – amelyek a Tiszától távolabb eső nyírségi területeken találhatók – a „Tiszahátnak” a részét fogják képezni. A „nyírvizekkel” kapcsolatban pedig azt jósolta, hogy vizes időben „úgysem mehet sem a csatornába, sem a Tiszába, sem az égbe, hanem ellepi majd Nyíregyházát, Kótajt és a többit”.

A kor emberének helyébe képzelve magunkat érthető a károsultak kételkedő véleménye, azonban a későbbi elért eredmények ismeretében a térségben elvégezett munkák mai szemmel is elismerésre méltók. A Nyírvíz Társulat az 1880-as évek végére a saját területén összesen 750 km hosszúságú csatornahálózatot épített ki a nyíri vizek szabályozására. A Felső-Szabolcsi Társulat megkezdte töltéseinek kijavítását, illetve magasítását, 1882-re befejeződtek a Lónyay-főcsatorna építési munkálatai is. A 19. század utolsó két évtizedében a Rétközben és a Nyírségben több millió köbméter föld megmozgatásával és több ezer kubikus munkájának köszönhetően jelentős haladás mutatkozott az ár- és belvízi elöntések elleni védekezésben.

                                                                                                                            Garas Norbert

Források:

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára (MNL SzSzBML)

MNL SzSzBML IV.411.b. Szabolcs, valamint Szabolcs és Ung k. e. e. vármegyék alispánjának iratai, igazgatási iratok.

Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára (TtREL). TtREL I.1.b. Egyházkerületi Közgyűlési iratok. 181/6028. 1881.

Péch József (szerk.) 1888: A Magyar Állam jelentékenyebb folyóiban észlelt vízállások I. kötet. Vízállások a Tiszában 1876–1887. években. Budapest.

Nyírvidék 1881.

Irodalom:

Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István 1996: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Budapest.

Garas Norbert 2023: Egy maradandó Lónyay-emlékmű. A Lónyay-főcsatorna története. In: Cieger András – Klicsu Ferenc (szerk.): Örökségünk. A Lónyayak elfeledett és felfedezett világa. Tuzsér. 300–319.

Ihrig Dénes (szerk.) 1973: A magyar vízszabályozás története. Budapest.

Nagy László 2007: Az 1876. évi árvizek. (Források a vízügy múltjából 11.) Budapest.

Réfi Oszkó Magdolna 1997: Gazdálkodás a Rétközben a XVIII–XIX. században. (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárának kiadványai III. Tanulmányok 4.) Nyíregyháza.

Virágh László 1900: A Felső-Szabolcsi Tiszai Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat. In: Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Budapest. 301–311.

A 17. század a felekezeti konfliktusok százada volt. A 16. században a reformáció győzelmét követő mélypont után a katolikus egyház újból lábra állt. Így az egyre erősödő katolikus egyház és protestáns felekezetek közötti háborúskodás a mindennapok részévé vált. Mivel mind a katolikusok, mind a protestánsok a maguk hitét tartották az egyedül üdvözítőnek, ezért semmilyen eszköztől sem riadtak vissza. Hívők hívőkkel, földesurak alattvalóikkal kerültek szembe vallási meggyőződésből. Ilyen konfliktus alakult ki a 17. század közepén Pápa város protestáns lakói és a katolikus földesuruk, Esterházy Pál között is. Leba Eszter ennek a történetét járja körbe.

Johann Wilmhelm Dillich: Pápa látképe. Forrás: Herzog August Bibliothek Wolfenbüttel 

Esterházy Pál 1635. szeptemberében született Kismartonban. Szülei Esterházy Miklós és Nyári Krisztina voltak. Már fiatal korában is mély vallásosság jellemezte, gyakran böjtölt és sanyargatta magát, s édesanyja hatására mélyen tisztelte Szűz Máriát. Ez az odaadó Mária tisztelet a jezsuitáknál végzett tanulmányai hatására csak tovább fokozódott benne. Olyannyira, hogy bár saját feljegyzései szerint valójában szeptember 7-én született, felnőttkorától kezdve mégis szeptember 8-át, Kisboldogasszony ünnepét (a katolikus hagyomány szerint ez Szűz Mária születésének napja) vallotta születésnapjának.

Ilyen háttérrel a konfliktusok természetesen elkerülhetetlenek voltak, amikor 1652-ben Esterházy Pál lett a Dunántúl református központjának számító Pápa város földesura. Pápa már a 16. század közepe óta jelentős protestáns városnak számított. A reformáció az 1530-as években vert gyökeret a városban a század végére pedig a lakosság nagyrésze protestánssá vált, a többség a református felekezethez tartozott. Számos neves református lelkész szolgált Pápán, valamint az országban először itt alakult meg presbitérium, azaz a gyülekezet által választott tanács.

Benjamin Block: Esterházy Pál 1666 körül. Forrás: Déri Múzeum, Debrecen. (www.museum.hu)

Bár Pápa már az 1620-as évek végén az Esterházy család birtokába került, így a városnak már egy ideje katolikus földesurai voltak (ideértve Csáky Lászlót is, aki 1630 és 1648 között kétszer is zálogba vette Pápát az Esterházy családtól), de addig egyikük sem lépett fel olyan erőszakosan a városban élő protestánsok ellen, mint ahogyan Esterházy Pál tette azt 1659-től. A gróf vallási buzgalmában egyértelműen túlkapásokat követett el a városban élő protestáns végvári katonák, nemesek és polgárok ellen is.

Ez az Esterházy hercegi levéltárban fennmaradt források szerint többféle módon nyilvánult meg: többek között Pápa és a hozzá közeli Borsosgyőr lakosait eltiltotta a protestáns istentisztelettől, a holtaknak való harangozástól és a kereszteléstől. A pápai lelkésztől és az iskolamestertől megvonta a fizetést, a fiatalok pedig nem járhattak a protestáns iskolába. Pénzbüntetés terhe mellett a nemeseket is eltiltotta a protestáns istentisztelet látogatásától, jónéhány jobbágyát elfogatta és várfogságra ítélte addig, amíg nem volt hajlandó áttérni. A városba hozatott német zsoldos katonáit a protestánsokhoz szállásoltatta el, az eltartásukról is nekik kellett gondoskodniuk. Sokan csak úgy szabadulhattak meg ez alól, ha igazolást mutattak be az áttérésről. A város számos lakója döntött úgy, hogy inkább elszöknek az erőszakos térítés elől, ezeknek a vagyonát elkobozta. Nemre és korra való tekintet nélkül zaklatott szinte mindenkit, asszonyokat és időseket egyaránt. A nemesi kiváltságokat figyelmen kívül hagyva, többeket birtokaik és ingóságaik elvételével akart katolikus hitre kényszeríteni.

A céhtagokat a mesterségük gyakorlásában akadályozta azzal, hogy a régi céhszabályzataikat bekérte tőlük, magánál tartotta és a protestáns vallással ellenkező cikkeket adott hozzájuk. Ez azt jelentette, hogy a céhbe lépéskor az új tagoknak esküt kellett tenniük Szűz Mária vagy valamelyik szent nevére is, amit a reformátusok visszautasítottak. A pápai protestáns kereskedők jogát is engedélyhez kötötte. A számos sérelem mellett azonban a legnagyobb érvágás a református lakosság számára az lehetett, amikor 1660 tavaszán Esterházy gróf a közeli Devecser településről Pápára hozatott német katonasággal elfoglalta a pápai nagy templomot, vagyis a régi plébániatemplomot. A templom ekkor már több mint száz éve a protestánsok kezén volt, a 16-17. század folyamán többször megrongálódott és a protestáns gyülekezet építette újjá és tartotta karban. Ennek ellenére a városban élő katolikusok is jogot formáltak rá. Az 1630-as évektől kezdve ugyanis részben földesúri nyomásra, részben a Csáky László által 1638-ban Pápára telepített pálos szerzetesrend hatására a katolikusok száma újra növekedésnek indult. Bár még mindig protestáns többségű városról beszélhetünk, volt egy szilárd katolikus közösség is, amire Esterházy Pál ellenreformációja támaszkodhatott és ami jogalapot adott neki a templom elfoglalására. Nemcsak a templomot vette el a protestáns hívektől, hanem a templom körüli temetőt és a református lelkész megélhetését biztosító két malmot is.

A pápai templom elvétele természetesen megviselte a reformátusokat. Ezt támasztják alá az Esterházy levéltárból előkerült levelek is. Esterházy Pál gróf ekkoriban nem tartózkodott állandóan Pápán, de az eseményekről folyamatosan informálták. Egyik pápai főembere, Jóra István szerint a pápai nők úgy fejezték ki tiltakozásukat a templom elvétele miatt, hogy gyászt öltöttek, ehhez álljon itt egy részlet az informátor Jóra leveléből: „…bizonyos számú asszonynépek gyászban öltöztenek az templom megnyerésére, sokan pedig mocskos es szurkos ruhában keseredett orcával es le függesztett fejjel járnak.”. Ez egyfelől csendes tiltakozást jelentett a gróf erőszakossága ellen, másrészt gyásszal egybekötött Isten felé fordulást is, amennyiben a templomuk visszaszerzéséért imádkozhattak.

Jóra István levele Esterházy Pálhoz, 1660. április 25. Forrás: MNL-OL. Esterházy hercegi levéltár. Esterházy Pál iratai. P 125 Nr. 2617

A pápai protestánsok azonban nemcsak csendes tiltakozásra voltak képesek az érdekeik védelmében, hanem ha kellett, akár erővel is hajlandók voltak fellépni. A helyi lakosságnak ugyanis volt egy jelentős támasza a földesúri ellenreformáció elleni küzdelemben, ez pedig nem volt más, mint a pápai végvár és a benne állomásozó magyar katonaság. A 16. századi török háborúk miatt a pápai vár számos más erődítményhez hasonlóan végvárrá vált. Az itt állomásozó katonaság javarészt református vagy evangélikus vallású volt. Ezeket a katonákat a gróf szintén zaklatta, azonban velük óvatosan kellett bánnia.  Miután az 1608-as törvény biztosította a végvárakban szolgáló katonaság szabad vallásgyakorlatát, az úgynevezett „vitézlő rend” törekedett is ezen jogának a betartatására. A 17. századi három részre szakadt országban a végvárak biztosították a még el nem foglalt területek védelmét. Ezért bár mind a király, mind a katolikus főpapok és főurak támogatták Esterházy Pál ellenreformációs tevékenységét, a végvári katonák elleni fellépésekor óvatosságra intették, hiszen a gróf esetleges túlkapása lázadást válthatott volna ki nemcsak a pápai végvárban, hanem az ország számos véghelyén, ami az ország biztonságát veszélyeztethette volna.  Így a földesúr kényszerítése ellen a végvári katonaság lett a városban élő protestáns lakosság támasza.

Ez az összefogás jól látszott a földesúr és a helyi protestánsok közötti 1660 májusában kirobbant konfliktus kapcsán. A katolikusok misével és körmenettel ünnepelték az úrnapját és a plébániatemplom visszaszerzését. A látványos események nyilván nem voltak mentesek a provokációktól sem, és a templom felszentelésekor tartott körmenet közben vagy közvetlenül utána eldördült egy lövés. Az egyik végvári katona, ugyanis nem akart sem térdet hajtani, sem a süvegét levenni a fejéről az előtte a körmenetben elhaladó oltáriszentség előtt, mivel protestánsként ezt bálványimádásnak vélte. Ez a katolikusok számára viszont az oltáriszentség megsértését jelentette, így súlyos bűnnek titulálták.

Az eseményről fennmaradt forrásból kiderül, hogy a gróf hajdúi kergetni kezdték a végvári katonát, aki ekkor a református iskolába menekült. Az üldözés közben a gróf hajdúi közül az egyiknek elsült a fegyvere és megsebesítette egy másikat. Az incidens az események különös láncolatát hozta magával. A protestáns katonák és a városi nemesség, valamint a polgárság attól félt, hogy az iskolájuk elvétele következik ezért fegyverrel a kezükben összegyűltek az iskola védelmére. A lövést és a fegyveres gyülekezést viszont Esterházy Pál zendülésként látta és lázadóknak minősítette a protestánsokat, akik három napig őrködtek az iskolánál, hogy a gróf el ne vehesse tőlük és kijelentették „hogy vérük ontásáig nem engedik, hogy az Úr úgy cselekedjen oskolájukkal, mint a templomukkal” (Kihallgatási jegyzőkönyv). Csak akkor oszlottak el, amikor a győri seregbíró közbenjárt az érdekükben Esterházynál és ígéretet kaptak, hogy megtarthatják az iskolát.

A protestánsok kitartása végül meghozta a gyümölcsét annyiban, hogy az iskolájukat legalábbis egyelőre megtarthatták. Bár Esterházy Pál ezt követően személyesen már nem indított nagyobb szabású akciót a pápai protestánsok ellen, az öccse Ferenc, aki földesúrként követte őt, folytatta az erőszakos térítést a későbbi években is. Bátyjához hasonlóan zaklatta és megnehezítette a városban élő protestánsok életét, hogy rávegye őket az áttérésre. Ennek ellenére a pápai protestáns lakosság és végvári katonaság összefogásának köszönhetően egy erős protestáns gyülekezet maradt meg Pápán, amely átvészelte az erőszakos földesúri ellenreformáció viharait.

Esterházy Ferenc gróf (1675). Forrás: Gróf Esterházy Károly Múzeum, Pápa, leltári szám: 4529. (http://mandadb.hu/)

                                                                                                                          Leba Eszter

Források

• Jóra István levele Esterházy Pálhoz, 1660. április 25. MNL-OL. Esterházy hercegi levéltár. Esterházy Pál iratai. P 125 Nr. 2617.
• Kihallgatási jegyzőköny, Pápa, 1660. július 23. MNL-OL. Esterházy Pál iratai. Esterházy hercegi levéltár. Esterházy Pál iratai. P 125 Nr. 11 281.

Irodalom

• Szakály Ferenc: Pápa a török korban. In.: Tanulmányok Pápa város történetéből. (Szerk.) Kubinyi András. Pápa, 1994. 125-201;
• Tóth Endre: A pápai református egyház története. Pápa, 1941.
• Hermann István-ifj. Hermann István: Adalékok Pápa város 17. századi történetéhez. Acta Papensia. A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei. 16. 2016. 1–2. sz. 29–62.

II. Frigyes, a porosz „király-filozófus” (1740–1786) még trónörökösként kezdett levelezni Voltaire-rel (1694–1778), a francia „filozófus-királlyal”. A következő években/évtizedekben személyesen is többször találkoztak, és alaposan meg-, illetve kiismerték egymást. II. Frigyes kezdetben tejben–vajban fürösztötte imádott bálványát. Ám a kezdeti szívélyes viszony kicsinyes torzsalkodássá fajult. Frigyes és Voltaire kutya–macska barátságának jellembeli okaival foglalkozik Kiss László bejegyzése, amelyhez egy 19. századi angol történetíró újraolvasott „Nagy Frigyes” életrajza adott ösztönzést.

Voltaire, a „filozófus-király”

Voltaire is, Frigyes is alacsony termetű emberek voltak (a porosz trónörökös mindössze 159 cm), de hatalmas önzés és önfejűség szorult beléjük, amelyek még jobban kiemelték jellemük jó néhány hiányosságát. Amikor a 42 esztendős Voltaire – a trónörökös kezdeményezésére – levelezésbe kezdett az 1736-ban mindössze 24 éves királyi herceggel, már nem csak élete delén volt, hanem tudományos pályájának a csúcsán is. Nyugodtan elmondható, hogy szinte egész Európa a lábai előtt hevert. Az angol történetíró szavait idézve, Voltaire „már életében is a klasszikus író hírnevét élvezte”. A kortársai „minden más írónak, költőnek, filozófusnak és történetírónak fölébe emelték”.

Voltaire és Frigyes „filozófusnak” tekintették magukat, bár a felvilágosodás koronázatlan királya egy helyütt (ál)szerényen csupán „műkedvelő filozófus”-nak vallotta magát. Filozófiai ábécé”-je „filozófia” címszavában rövid definíciót is adott: „a filozófus a bölcsesség kedvelője, vagyis az igazság kedvelője”.  Hozzáfűzte – nyilván elsősorban magára gondolva –, hogy emiatt a filozófusokat mindig is üldözték a fanatikusok, akikhez irodalmárok is csatlakoztak. Majd önmagát mintegy megcáfolva azt állította, hogy a filozófus „nem tolja föl magát prófétának, nem állítja, hogy isteni sugallatot követ”. Szélesebb értelemben a 18. században „filozófus” névvel illethetők azok a több tudomány- és/vagy művészeti ágban jártas, ezekben figyelemre méltót alkotó írástudók (literátorok), akik egy személyben írók, költők, történetírók, bölcselők, vagyis polihisztorok voltak.

Voltaire egyik magyarul is olvasható munkája

Erről egyébként a szerénykedő Voltaire maga is vallott a porosz trónörökösnek írott 1736. novemberi levelében. „Fenséged, úgy látszik, mindennemű literatúra (irodalom) iránt érdeklődik. Egy nagy fejedelem az ország minden dolgával törődik; nagy elme minden tudományt kedvel. Én kis szférámban csak határáig tudtam jutni minden tudománynak; egy kis metafizika, kis történet, kevés fizika, néhány vers közt oszlott meg időm. Gyenge vagyok mindenben, de legalább azt ajánlom fel Fenségednek, amim van.” Természetesen ez nem volt igaz, hiszen a filozófusok fejedelmét mindenütt osztatlan megbecsülés, dicsőség és hírnév övezte.

Amikor a hasonló babérokra pályázó Frigyes főherceg 1736-ban levelezni kezdett Voltaire-rel, még csak filozófusi pályája elején tartott. Joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy mi hozta össze ezt a két önfejű embert? A válasz viszonylag egyszerű: a nagyravágyásból, a végtelen hiúságból és önzésből fakadó önös érdek! Voltaire hiúságát és Frigyessel való barátkozását egy további politikai/politikusi szempont is befolyásolta. Nemcsak filozófusi, hanem politikusi ambíciói is voltak. Világmegváltó terveket szőtt Európa átalakításáról, a centrum-helyzetű Nyugat–Európát (Skandináviától a Habsburg Birodalmon és Itálián át az Ibériái–félszigetig) félhold-szerűen) körülölelő „peremzónák” politikai/hatalmi rendjének megváltoztatásáról, sőt az egész világ (az emberiség) jobbá, boldogabbá tételéről. A „sötétség” (vagyis a létező, de már rosszul működő európai abszolút monarchiák, élén a franciával) helyébe egy új uralmi/kormányzati formát tervezett állítani: a „felvilágosult zsarnokság”-ot (ismertebb nevén a felvilágosult abszolutizmust). Ennek élén egy erőskezű, de felvilágosult, emberbarát „fejedelem” áll, aki „az állam első szolgája”-ként felülről bevezetett reformjaival jobbá teszi állama és népe életét. Az ideális, „felvilágosult zsarnok”-ot egy ideig a porosz trónörökös (majd király) személyében vélte felfedezni.

A felvilágosult abszolutizmus három jellegadó képviselője: II. Frigyes, II. Katalin és II. József 

Ebbe a vézna, madárcsontú kis emberkébe – jótulajdonságai ellenére – hatalmas hiúság és rosszindulat szorult. Úgy érezte, hogy Európa tudományos/szellemi égboltján egyedül csak ő tündökölhet! Hírnévben, dicsőségben is a kizárólagosságra törekedett. Nem tűrte, ha a királyi udvarokban, főúri kastélyokban, értelmiségi körökben, baráti társaságokban rajta kívül másokról is beszéltek. Vitriolos tollával – sokszor igazságtalanul és alattomos módon – riválisai (akiket nem partnereknek, nem is versenytársaknak, hanem megsemmisítendő ellenségeknek tekintett) a lejáratására, bemocskolására törekedett. Mintha ismerte volna a mondást: „két dudás nem fér(het) meg egy csárdában”. Igazi intrikus és bajkeverő volt, mestere az álszent hízelgésnek, (haj)bókolásnak, (ál)szerénységnek. Ha valakit ma megdicsért, bókokkal halmozott el, holnap már hátba döf(het)te.

Ráadásul nem csupán hiú és intrikus volt, hanem rendkívül pénzéhes és kapzsi is. Akit barátsága kegyével tüntetett ki, attól sokszorosan megkérte (pénzben, életjáradékban, címekben, rangokban és egyéb juttatásokban) nagysága árát. Sok ellensége és kevés barátja volt. Semmi és senki nem volt szent a számára. Ha néha túl messzire ment, menekülnie kellett Franciaországból, de más országokból is. Angliától Itáliáig, Itáliától Svájcig vagy Poroszországig több helyen megtelepedett rövidebb–hosszabb időre.

Voltaire európai „utazásai”

Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt, a filozófus fejedelem élete delén már dúsgazdag ember volt. Saját udvart tartott. Itt fogadta a hozzá mindenfelől zarándokló hódolókat. Jellembeli hiányosságait élete végéig megőrizte, sőt tovább szaporította. Ezekkel együtt is ő volt/ő maradt az európai felvilágosodás elsőszámú képviselője.

Voltaire, Európa koronázatlan „filozófus-fejedelme”

II. Frigyes, a „király–filozófus”

Frigyes már fiatalon is becsvágyó volt. Vágyott a dicsőségre, a hírnévre. Nem is titkolta, hogy politikájának legfontosabb mozgatója a becsvágy. 1740-ben azt írta a barátjának (igen kevés volt ezekből), hogy elcsábította az a gondolat, hogy „nevemet az újságokban és egykor majd a történelemben olvashatom”. Sokkal később pedig (történelmi emlékirataiban) megismételte, hogy egykori elhatározásában fontos szerepet játszott „az a kívánság, hogy hírnevet szerezzen magának”. Egy korábbi bejegyzésemben volt már arról szó, hogy Frigyes – a szellem és a kultúra magasából – önmagán kívül szinte mindenkit megvetett: az emberiséget, a népét, a nőket, sőt az égieket és azok földi képviselőit is.

A dicsvágyó II. Frigyes

Ellenszenvvel viseltetett az irodalmi, kulturális és szellemi élet német képviselőivel, műveivel szemben, talán Christian Wolff-ot kivéve. Az egykori debreceni történész szerint „Frigyes – a francia kultúra felsőbbrendűségébe vetett hitéből következően – a német nyelvet nem tartotta alkalmasnak sem a művészileg szép formák, sem az elmélyültebb gondolatok kifejezésére. Saját műveit is kizárólag franciául írta.” Németül legfeljebb csak vezényszavakat, parancsokat osztogatott a gránátosainak, lovainak vagy szolgáinak, de német „mondatszerkesztése és kiejtése rettenetes rossz volt”.

Voltaire és II. Frigyes kézírása

1759-ben megvetően ezt írta Voltaire-nek kulturálatlan népéről. A (francia nyelvű) művészet és filozófia „csak keveseknek van szánva. A tömeg, a nép s még az átlagos nemesség is, mindig csak az marad, amivé a természet formálta: szánalmas állatvilág”. Az emberek megvetése számos konkrét apróságban is megnyilvánult. Egy alkalommal két udvarhölgy között vita támadt arról, hogy melyiküké legyen az elsőbbség az ajtónál. Frigyes a rá jellemző, nőket lenéző gúnnyal oldotta meg a kérdést: az menjen előre, aki butább. Trónörökös, majd uralkodó korában Rheinsbergben, majd Potsdamban is baráti társaságot gyűjtött maga köré. Kedvelte ezt a sokféle embert, de közöttük sem tagadta meg önmagát. A magasröptű társalgás nem volt akadálya a részegeskedésnek, az ízléstelen tréfáknak és a – kultúremberhez nem illő – szabad szájú szófordulatoknak, az alantas viselkedésnek. Egy idő után nem csak a viselkedése, hanem a ruházata is tükrözte a király különös, makacs természetét. A magyar Németország-kutató szerint „gyakorta ápolatlan külsővel jelent meg. Más uralkodóktól eltérően elhanyagolta öltözetét, csizmáit nem engedte kipucolni, kalapja használtnak tűnt”.

A baráti társaságra visszatérve, Frigyesnek ugyan tetszett az őt körül vevők hízelgése, de éles szeme volt mások hibáinak a kifürkészésére. Nem állhatta meg, hogy nap, mint nap beléjük ne rúgjon, hogy ki ne gúnyolja, meg ne alázza őket, még a hozzá legközelebb állókat is. Senki nem lehetett biztos egy pillanatig sem abban, hogy meddig élvez(het)i királya kegyét. A 19. századi angol történetíró tartott tőle, hogy Frigyes „éppoly rosszindulatú volt, mint atyja de a frigyesi elmésség gyakran szerét ejtette, hogy rosszakaratát sokkal ízlésesebb módon mutassa ki”, mint I. Frigyes Vilmos. De igazság szerint „nem színlelt több erényt, mint amennyivel valóban rendelkezett” „Igaz, sok olyan tulajdonsággal rendelkezett – tette hozzá –, mely az első alkalommal lebilincselő társalgása, élénk modora, ha tetszeni akart valakinek, szinte dédelgető. Senki sem tudott több gyengédséggel hízelkedni… De e kellemes külső alatt zsarnok lappangott, gyanakvó, lenéző, rosszakaratú”. Frigyes jellemének hiányosságait nemcsak baráti társaságának tagjai szenvedték meg, hanem Európa koronázatlan filozófus-királya, Voltaire is, aki rövidebb–hosszabb ideig élvez(het)te II. Frigyes megtisztelő/megtévesztő barátságát.

A fent leírtak ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a múlt századi osztrák kultúrtörténész (aki egyébként összességében nagyra becsülte Frigyest) azt állította róla, hogy pszichopata (ma úgy mondanánk: antiszociális) volt. Meglátása szerint a legkevésbé sem volt egészséges és normális ember. Sokkal inkább „rendkívül ingerlékeny, bonyolult, ellentmondásokkal teli természet, nagyon ingatag belső egyensúllyal, gyöngéd és érzékeny testileg is. Mint minden lángelme, „szervezetileg fogyatékos” volt és pszichopata, és mint minden lángelme, úrrá vált pszichózisa fölött erkölcsi és intellektuális képességeinek rendkívül fejlett ereje révén”. Voltaire a filozófus–király és II. Frigyes, a király–filozófus jellembeli hiányosságainak ismerete adhatja a kulcsot a két óriás kutya–macska barátságának a megértéséhez. De erről majd a következő bejegyzésben.

                                                                                                                  Kiss László

Néhány tájékoztató irodalom: 

Ifj. Barta János: Machiavelli felvilágosult tanítványa. In: Koronás portrék. Kozmosz, Bp. 1987.

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I-III. Holnap, Bp. 1993.

(Th. B.) Macaulay: Nagy Frigyes. Franklin, Bp. é. n.

Németh István: II. Nagy Frigyes nagy korszaka. In: A porosz mítosz 1226-1947, Rubicon, 2018/1.

Niederhauser Emil: Nagy Frigyes. Akadémiai, Bp. 1976.

Voltaire: Filozófiai ábécé. Kossuth, Bp. 1996.

Egy szőlőművelésben érdekelt városi társadalmat illetően kiemelkedő jelentősége volt egy jól sikerült örökváltsági szerződés megkötésének. Egy anyagilag előnyös megegyezés hosszútávon nagyban befolyásolta a település további fejlődését, annak dualizmuskori városhiearchiában betöltött szerepét. A föld, illetve szőlőtulajdon a választójogi rendszerben is lényeges szerepet töltött be, hiszen az egy választójogi cenzusként szerepelhetett. Ebből kiindulva Berecz Anita kísérelte meg Eger és a korábbi földesurak (érsek és a káptalan) között szinte kibékíthetetlennek tűnő konfliktus nyomon követését, a megyefőnöki, a polgármesteri, a közgyűlési és az érseki - főkáptalani iratok felhasználásával.

Az 1848-as áprilisi törvények egyértelműen rendelkeztek arról, hogy az úrbéres földek megszabadultak a szolgáltatásoktól. A szőlőföldek birtoklása viszont nem ennek alapján volt gyakorlatban. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a Mária Terézia-féle Urbárium nem készült el minden településen. 1848-ban az ilyen jellegű településeken megszűnt ugyan a földesúri joghatóság, személyükben szabadok lettek, de nem vonatkozott rájuk az állami kárpótlás, hanem önmegváltás alá tartoztak. Még nagyobb sérelem volt, hogy a dézsma eltörlése, a szőlők polgári tulajdonba kerülése nem érintette ezeknek a településeknek a lakóit.

A forradalom és szabadságharcot követően az áprilisi törvények érvényességét nem vonták kétségbe azonban figyelmen kívül hagytak minden azt követő intézkedést. Mivel az áprilisi törvények nem rendelkeztek a szőlődézsma eltörléséről így a szőlők után járó kilenced fizetését már 1849 őszén visszaállították. A szőlődézsma ügyét végül az 1853. március 23-án kiadott úrbéri pátens zárta le, amely az úrbéresség fogalmát a Mária Terézia-féle Urbárium vagy az azt pótló szerződések alapján határozta meg, így önmegváltást tett kötelezővé a szőlők esetében. Ezért kerültek rosszabb helyzetbe azok a települések, ahol nem készültek el az úrbéri tabellák, hiszen míg ez 1767-ben nyereséget hozhatott számukra – nem kellett még állami adót is fizetni –, addig 1848 visszamenőleg hátrányos helyzetbe hozta a nem úrbéres területek birtokosait hiszen nem kapták meg a korábban használt földeket, hanem fizetni kellett értük. 

Mindez Eger esetében abból a szempontból volt problémás, hogy amikor megjelent Mária Terézia úrbérrendelete, a lakosság az 1695-ben Fenessy György (1632–1699) egri püspökkel megkötött szerződésre úgy tekintett, mint egy úrbérpótló szerződésre, így az úrbérrendezés helyett 1771-ben a Fenessy szerződés mellett álltak ki. Lényegében ez adta meg az alapot a több évig tartó pereskedéshez, mivel a város meggyőződése szerint a szőlők úrbéres természetűek voltak, hiszen másképp nem kellett volna fizetniük utána kilencedet, tizedet és robotot, mintegy jobbágyi szolgáltatásként. Az érseki álláspont szerint viszont a város lakossága az Urbárium helyett az egyezményt választotta, így ezek allodiális és nem úrbéres földek voltak. Erre a nézeteltérésre utal a címben szereplő jelszó is („Az Egyház áldozik a haza javáért imát és dézsmát”), hiszen a konfliktus kétféle olvasatára világít rá. 1848-ban az áprilisi törvények 13. törvénycikke valóban eltörölte az egyházi tizedet, amire valószínűleg az egyház a jelmondatában utalni akart a dézsma szó alatt. Az egri lakosság azonban egyértelműen a bordézsma szedést, illetve annak eltörlését értette alatta. A fennálló helyzet természetesen nem volt helyi jelenség azonban a szőlők kizárólagossága Egerben tovább bonyolította a dolgot.

Bartakovics Béla egri érsek

Bár a szőlőből élő településeken már 1848 szeptemberétől – a szüret kezdetétől – mindennaposak voltak a zavargások, Egerben csupán egy évvel később, 1849-ben szeptemberében léptek fel erélyesen a bordézsma ellen. A problémát az okozta, hogy az érsek és a káptalan hozzálátott a dézsmaszedéshez. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy az érseki tisztség betöltetlen volt, a főkáptalan pedig nem vállalta a dézsmaszedéssel járó esetleges konfliktusokat. A korábbi érsek, Pyrker János 1847-ben bekövetkezett halála után, 1848. június 25-én a magyar kormány Lonovics Józsefet nevezte ki egri érseknek, ő azonban az 1848–49-es események következtében nem tölthette be ezt a tisztséget. Bartakovics Bélát pedig csak 1850 áprilisában nevezték ki egri érsekké.

Az 1853-as úrbéri pátensig az elhúzódó, sokszor barátságtalan tárgyalások sorozatának a bordézsma ügye és a földek úrbéres jogállásának a kérdése adott tehát alapot. Bartakovics Béla érsek és Lévay Sándor főkáptalan a főszolgabíró előtt azt fejtegette, hogy érthetetlennek tartják, hogy a város lakosai miért értelmezik az 1848-as áprilisi törvényeket vonatkozó részeit úgy, mintha felmentette volna őket a dézsma fizetése alól. Azt állították, hogy 1848-ban az érsekség tényleg elállt a bordézsma szedésétől, de ezt leginkább az országos közhangulat, és ingerültség miatt tették. Egész egyszerűen úgy vélték, hogy 1848-ban a kilencedet nem volt tanácsos és lehetséges életveszély nélkül szedni. 1849-ben viszont, miután helyreállt a béke, az egriek mindkét uradalomnak gond nélkül megadták a borkilencedet.

A város lakossága az eseményekre egészen másként emlékezett vissza. Számukra egyértelmű volt, hogy a dézsmát eltörölték 1848-ban és ezt akkor az érsek és a káptalan is így gondolta. Abban az évben ugyanis a szüret előtt a dézsmaszékeket nem állították fel, a dézsmáláshoz tartozó edényeket, kádakat, kisebb-nagyobb hordókat, akókat, pinteket, eladták azoknak, akik többet ígértek értük. A nyilvános árverésen eladott eszközöket a vevők még igazolni is tudták. Nem értették tehát, hogy az érsek miért a forradalmi közhangulatot hozta fel kifogásként, holott a város még soha lojálisabb és békésebb bánásmódot nem tanúsított az egyház irányában, mint a forradalom alatt. Visszaemlékezésük szerint a márciusi szabadság országos ünnepét Egerben is megtartották és a főpapság állíttatta fel a templom előtt a legnagyobb és legköltségesebb díszítményt, miszerint „Az Egyház áldozik a haza javáért imát és dézsmát.” Érthetetlen volt számukra tehát, hogy mindebből hogyan lehetett a város fenyegető álláspontjára következtetni.

A városi intézkedések végül nem hozták el a várt eredményt ugyanis 1851. októberében értesítették a megyefőnököt, hogy a szőlődézsma szedését folytatni kell továbbra is, hiszen a város a szőlők úrbéri eredetét nem tudta igazolni. Alig egy hónappal később, Bartakovics érsek közölte Bernett Ferenc polgármesterrel, hogy ő csak örülni fog, ha a hosszadalmas pereskedéseket barátságos úton befejezik. Várja tehát azokat a feltételeket, melyek majd alapot szolgálnák egy barátságos ügyintézéshez. A dolog biztatóan indult, de már a barátságos megegyezés módjában sem értettek egyet. Az érsek ugyanis közölte polgármesterrel, hogy a valódi vagy képzelt jogokról való feleselések inkább akadályozzák, mint előmozdítják az egyezkedést, így felszólította a bizottságot, hogy a legfőbb elveket írásban közöljék vele. A város viszont azt látta volna jónak, ha szóban készítik elő az egyezséget, hiszen csak azt tanácsos írásba foglalni, amiben kölcsönösen megegyeztek. Tartottak attól, hogy amennyiben mégsem jönne létre az egyezség, kellemetlenséget okozna a további peres ügyekben. Közel egy éves szünet után, az 1853 elején kiadott úrbéri pátenst követően indult el újra az egyezkedés.

A pátens kibocsátását követően már egyértelmű volt, hogy a bordézsma önmegváltás alá tartozik és az összeget a városnak kell törleszteni. Így ezt követően már nem a szőlők úrbéres jellege volt a kérdés, hanem az, hogy mi lesz a szerződés tartalma, milyen váltságdíjban tudnak megegyezni. Ez meg is történt, de a város ajánlatára a válaszban az érsek nem is a megajánlott összegre reagált elsődlegesen, hanem közel egy éves sérelmeit próbálta tisztázni. Levelében legelőször azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy 1852 elején az egyezkedés nem amiatt szakadt meg, mert ők nem akartak egyezkedni, hanem a modor miatt. Sérelmezték, hogy kifejezett akaratuk ellenére személyes értekezletre voltak kényszerítve, mielőtt ismerték volna a város álláspontját. Ennek pedig idegenkedés lett az eredménye. Mellesleg nem igazán értik, hogy miért is kellene egyezkedniük azon, ami a saját tulajdonuk.

A felek közötti kibékíthetetlennek tűnő ellentét megszüntetésére ettől függetlenül mégis megvolt az akarat, és hosszas tárgyalásokat követően 1854. december 2-ra a városban gyűlést hirdettek ki, hogy a megegyezés tartalmát ismertessék a lakossággal. A részletesen felolvasott szerződési pontokat a város lakossága közfelkiáltással jóváhagyta és hálájának jeléül az érseki palota elé vonult. A város 50.000 ezüstforint készpénzzel megváltotta a borkilencedet, melyből az érsek 10.000 ezüstforintot két külvárosi iskola felújítására ajándékozott. A bor, pálinka- és sörmérésért fizetett haszonbérleti díjat elengedte, egész évben szabadon főzhették, mérhették a bel- és külvárosi lakosok egyaránt. A levelezésekből azonban megmutatkozik, hogy a város teljes egészében még 1853-as úrbéri pátenst követően sem mondott le igazából arról a reményről, hogy van esély az állami kárpótlásra. Mivel Egerben valóban nem történet meg az úrbérrendezés, márpedig az 1848-as áprilisi törvények ezt vették alapul, így az ügyben lényegében az érseknek lehet igazat adni.

Az örökváltság ügye azonban még közel sem zárult le, hiszen három évig várni kellett arra, hogy a város fizetni tudjon és a dolog végére pont kerüljön. Elkezdték szedni a váltságdíjat és a fizetésnél ugyan sokan készségesnek mutatkoztak, a szüret előtt mégsem voltak képesek törleszteni a rájuk szabott összeget ezért a város a hitel felvétele mellett döntött, de ennek ügye sem ment zökkenőmentesen. A hitel visszafizetéséhez készített tervezetben mindenesetre figyelembe vették az érdekeltségi csoportokat. Mivel a legelő, pálinka és bormérési jog mindenkit egyaránt érintett, illetve az iskolák építését is közérdeknek tartották, így ennek törlesztése a községi pénztárból történt. A borkilenced megváltási összege viszont kizárólag a telek- és szőlőbirtokosokat terhelte. A váltságdíj összegével kapcsolatban pontosabb elszámolás az 1858. októberi jegyzőkönyvből ismert, mivel a városban már különféle hírek kaptak szárnyra egy állítólagos szabálytalan ügykezeléssel kapcsolatban. Végül 1858-ban rendezték a váltságdíjat, úgy hogy a felvett kölcsönből finanszírozták az uralkodó, Ferenc József 1857-es egri látogatására rendezett ünnepségek lebonyolítását is.

Az 1854-ben létrejött, viszonylag korai szerződés megkötésében nagy szerepet játszott Eger fejlettsége, korábbi, piacközponti funkciót betöltő jellege, így a feltételek megállapítása során a város lakossága egyáltalán nem volt hátrányos helyzetben. A hasonló jogállású Szekszárdon az örökváltsági szerződés csak jóval később, 1858-ban létre, miután a város sikertelen pert indított a szőlők úrbéri jellegének elismertetéséért. Eger a többi hasonló jogállású és jelentős szőlőterülettel rendelkező településtől tehát kedvezőbb körülményekkel tudott polgári földtulajdont szerezni, a kezdeti előnyöket azonban mégsem tudta kihasználni a 19. század második felében.

                                                                                                                    Berecz Anita

Felhasznált források:

Magyar Nemzeti Levéltár Heves Vármegyei Levéltára (MNL VML )
IV.152.b Megyefőnöki közigazgatási iratok.
V.1.d.22. Dézsmaváltság. Eredeti szerződés, az egri érsek, a főkáptalan és Eger városa között.
V.5. Eger város úrbéri felszabadulási perének iratai.
V.41.1 Eger város képviselői bizottmányának iratai.
V.44.b Polgármesteri iratok.
XII.2.a.21. Egri káptalan magánlevéltára főkáptalan és Eger városa között.