„Az egri veres bor általában kellemetes ízű, könnyű egészséges, a gyomrot éppen nem terheli, s különösen jó tulajdonságai olyanok, hogy azokat akármelyik veresborban nehéz együtt feltalálni.” Az egri borvidék 19-20. századi történetén, válságokon és modernizáción át Kozári József kalauzolja az olvasót sorozatunk utolsó részében.

A kortársak ránk maradt emlékei egybehangzóan az egri borok kiválóságát dicsérik. Galgóczi Károly és Mártonffy Károly leírja, hogy „Eger népessége főként szőlőművelésből él. Az egri veres bor mind kellemes ízére mind tartósságára nézve a budaival vetekszik”. Bél Mátyás 1730 és 1735 között elkészült megyeleírásából megtudhatjuk, hogy „Eger környékén a legjobb borok teremnek. Mindkét borvidék egyformán adja a fehér és vörös borfajtákat, mégis a vörös a kiadósabb, de több munkát is igényel. Merem állítani, hogy én az egri bornál jobbat nem ittam. Az egri bor nem kénes, hanem tiszta, zamatos, nem okoz fejfájást, legfeljebb ha mértéktelenül élvezik.” Görög Demeter 1829-es szőlészeti-borászati munkája arról tájékoztat, hogy „Eger veres borainak mind híre, mind betse nagy a kereskedelemben”.  „Az egri veres bor általában kellemetes ízű, könnyű egészséges, a gyomrot éppen nem terheli, s különösen jó tulajdonságai olyanok, hogy azokat akármelyik veresborban nehéz együtt feltalálni.” Keleti Károly pedig 1875-ös Magyarország szőlészeti statisztikája című nagy munkájában írja: ”… heves megyei borvidék legkitűnőbb bora: az egri sajátságos kellemes illatával, simasága és sötét gránát színe által tűnvén ki.”

Bél Mátyás (1684-1749)

Bármilyen kitűnőnek tartották is az egri borokat, egyre kevesebbet lehetett értékesíteni belőlük. A szőlőterületek növekedése egyébként már a 18. század végén megtorpant, s a virágzást a 19. század közepén stagnálás váltotta fel, köszönhetően a magyar árukat magas vámokkal sújtó 1755. évi vámrendeletnek. Ráadásul Lengyelország felosztásával a korábban jelentős lengyel borkereskedelem is megszűnt, minek következtében a magyar borkivitel jelentősen csökkent. A szőlők egy részét kivágták, illetve elhanyagolták. A művelés gondossága, minősége erősen visszaesett. A kortársak tanúsága szerint „régente több szőlő volt Egerben, de már sok elpusztult, elkopott, s elhagyatott, sokat pedig a mai napig is irtanak, kivált a laposabb tájakon, hogy annál több, úgynevezett szőlőaljat nyerhessenek. Az ily földek, rétek, parlagok, egyszóval szőlőaljak szerteszéjjel a szőlők között oly nagy számmal vannak, hogy bízvást állíthatni, miszerint a szőlőhegyek negyede nem szőlőt termő”. Vagy: „régebb időkben, midőn a borkereskedés Lengyelországgal fennállott, sőt azután is, még az alföldi homok-szőlők el nem szaporodtak, e gazdaság hasznot hajtó volt,  s a legnagyobb haszon mellett mind a szőlőmívelés, úgy a borkezelés, s készítés körül,valamint az edények és szerszámok tökélyesbítésére több gond fordíttatott, míg a jelen viszonyok közt az tetemes hanyatlásnak indult, mely legkiáltóbb bizonysága a legjobb bortermő, de a legtöbb mívelési költséget igénylő egri szőlők egy részének parlagon heverése, mi fájdalom, évről évre szaporodik”.

Ezt az állóvizet volt hivatott felkavarni két olyan az Eger című politikai és vegyes tartalmú hetilapban megjelent híradás, amely a magyar borok értékesítési lehetőségeire hívta fel a figyelmet. Az egyik arról tudósított, hogy a porosz-francia háború következtében Németországban kevésbé keresettekké váltak a francia borok, így jelentős piac nyílik a magyar borok előtt. „A német lakosság jelenleg idegenkedéssel viseltetik a francia termény iránt, az idő igen kedvezőnek látszik a magyar borok számára." A másik a filoxéra franciaországi pusztítását taglalta, az az abból fakadó lehetőségeket mérlegelte. „Mint tudjuk, Franciaország bortermelő képességét, a phylloxera egyharmadára szállította le, legnagyobb bortermelő vidékei elpusztultak, s Európa minden országa Magyarország felé tekint, s várja, hogy óriási borfogyasztási szükséglete igényeinek képesek vagyunk-e megfelelni. Csak a borunk az, Hellyel ma verseny nélkül állunk, mióta Franciaország nem képes ellátni Európa szükségleteit. E nemben tehát úgy az európai borfogyasztás, mint a saját termelői érdekből sürgős és nagyszabású teendőkre vagyunk utalva, hacsak az élhetetlenség sorsára jutni nem akarunk.” A nagyszabású teendőket azonban meghiúsította a filoxéra megjelenése hazánkban. 1875-ben tört be az országba Pancsovánál, és 1895-re szinte teljesen megsemmisítette az ország szőlőterületeit. Az egri borvidék helyzetéről az alispáni jelentések nyújtanak hű képet. Heves vármegye alispánjának éves jelentései szerint 1890-ben a szőlőtermés a filoxéra következtében teljesen tönkrement, 1891-ben pedig jóformán megszűnt a szőlőtermelés a történelmi borvidék területén.

Litográfia 1894-ből

A pusztítás mértékéről az 1895-ös mezőgazdasági statisztika adatai festenek megdöbbentő képet. A filoxéra megjelenése után 14 évvel a borvidék 6.467 kat. hold szőlőjéből 6.104 hold, azaz 94 % elpusztult. Teljesen megsemmisültek a szőlők Demjén, Felnémet, Felsőtárkány, Egerszalók, Nagytálya, Egerszólát és Ostoros községek haláraiban. Egerben mindössze 320 katasztrális hold szőlő maradt. Noszvajon 31 hold, Andornakon 5, Kerecsenden, Kistályán és Makláron 2-2, Baktán pedig mindössze 1 hold beültetett szőlőterület volt fellelhető. Mintha az ördög hempergett volna meg az Eger környéki szőlőkben. Az elpusztult ültetvények értéke 6 millió 467 ezer forintot, a terméskiesésből származó veszteség átlagterméssel és átlagáron számolva 1 millió 940 ezer forintot tett, míg a pusztulás miatt kifizetetlen napszám 244 ezer 160 forintra rúgott. Akkor, amikor egy magyar tarka fajú tehén 35 forintba, egy hitványabb ló pedig 30 forintba került. Mindezek ismeretében már nem tűnik túlzónak a kortárs megállapítása, mely szerint: „a város népessége, ha más irányban – s ez csak a gyáripar lehet – itt keresetet nem fog találni, lassan lassan elszéled a szélrózsa minden irányába. És miután a vármegye egyéb szőlőpusztult vidékén is fölösen fog állni a munkás, a helyzet a további vándorlás irányának, talán Amerikának egyengeti útját.” A valós helyzet által diktált sötét jövőkép szerencsére nem vált valóra. mert az egri borvidék lakossága sokkal jobban ragaszkodott szülőföldjéhez, hogysem elhagyja azt. Inkább nem kis áldozatok árán a szőlők újratelepítésébe fogott.  

Az állam is igyekezett segíteni a bajon. Mint a korabeli tudósitás is megállapítja:  „A nép roppant kárának némi pótlásáúl a kormány dohánygyárat állított föl a városban s e gyár sokaknak ád foglalkozást és kenyeret.”

Az egri dohánygyár

A  filoxéravész hatására döntő változás következett be. A pusztulást követő rekonstrukció során váltak a véletlenszerűen ültetett fajtákból álló, elavult módon gondozott ültetvények fokozatosan a modern szőlészet-borászat követelményeinek megfelelő szőlőbirtokokká – állapítja meg jeles borászunk Kozma Pál.

A magyar szőlő- és borgazdaság nagyobbik része tehát egészen a filoxéravészig megőrizte a középkorban kialakult prekapitalista jellegét. A filoxéravész hatásának lényege az, hogy a nagyrészt minden újtól idegenkedő kisbirtokosok kénytelenek voltak átalakítani hagyományos művelésmódjaikat. Ezt a változást a kártevő pusztításai nyomán kialakult súlyos gazdasági-társadalmi válság okozta. Ezért állíthatjuk, hogy a filoxéra megjelenése és pusztítása volt az a történelmi folyamat és fordulópont, amely lezárta a magyar szőlő és borkultúra első, csaknem ezeréves hagyományos időszakát, és óriási áldozatok árán rákényszerítette a hazai szőlőbirtokosságot a modernizációra.

A filoxéra korszakot zárt és korszakot nyitott. Azt az új korszakot, amely elvezetett a mai formához. Ekkor kerültek a területre, és honosodtak meg a ma is termesztett szőlőfajták, mint: a Cabernet franc, a  Cabernet sauvignon, a Medoc Noir és a Merlot.

Szüretelők a Szépasszony-völgyben az 1910-es években

Húsz év fáradságos munkájával a borvidék szőlőtermesztői elérték, hogy a korábbi szőlőterületek kétharmadán ismét szőlőtőkék zöldelljenek, melyek filoxérának ellenálló alanyba oltott hazai, de addig a térségben ismeretlen fajokból is álltak. A filoxéra sokkját a huszadik században még két fordulópont követte. Egyik a második világháborút követő időszak a tulajdonviszonyok megváltozásával és a minőségi helyett a mennyiségi szemlélet előtérbe kerülésével, majd a rendszerváltás 180 fokos fordulata, amely ismét új tulajdonviszonyokat és minőségi szemléletet hozott. Hegyközségek alakultak, melyek megszilárdították a hegy belső rendjét, biztosították a fegyelmet, korszerűbbé tették az értékesítést, és javították a bortermelés minőségét. Új fajták jelentek meg a hagyományosok mellett. Tehetséges és szorgalmas borászok tevékenysége nyomán sikert sikerre halmoznak az itt termett Leányka, Királyleányka, Hárslevelű, Olaszrizling, Muskotály, Tramini, Szürkebarát, Chardonnay egri Kékfrankos, Blauburger, Merlot, Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc és Pinot Noir szőlők borai a különböző versenyeken. 1997-ben elkészült az egri bikavér készítésének szabályzata, melyet Eger Város Hegyközsége az úgynevezett „Bikavér Kódex”-be foglalt. 2010-ben megszületett a Bikavér fehér párja az Egri Csillag.

A borvidék címerborai: az egri bikavér, mely egy karakteres, fanyar vörös cuvée, és az illatos, gyümölcszamatú fehérbor a debrői hárslevelű jól tükrözik a táj jellegzetességeit, és az utóbbi évtizedek minőségi változásait, melyeket a borvidék új eredetvédelme garantál.

                                                                                                                          Kozári József

 Bővebb tájékozódásra ajánljuk: Berecz Anita - Kristóf Ilona (szerk.): Eger ezer éve. Líceum Kiadó, Eger, 2020.

https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/eger-ezer-eve