1822. július 4-én – alig 200 évvel ezelőtt - hunyt el Egerben Fischer István érsek, aki 1807-től főispánként Heves és Külső-Szolnok vármegyét illetve érsekként az egri főegyházmegyét irányította az 1814-ig tartó franciaellenes háború időszakában. A Habsburg Birodalom és Magyarország védelme érdekében végzett honvédelmi tevékenységét egy halála után kiadott halotti beszéd alapján Bartók Béla foglalja össze.

A főnemeseknek, főpapoknak a középkortól kezdve egyházmegyéjük birtokai és bevételei alapján honvédelmi kötelezettségük volt. A 14. század elejétől a hadrendszer átalakulása után a főpapok is saját lovas egységeikkel, bandériumaikkal vonultak harcba. A bandérium (bandiera = zászló olaszul) több száz vitézből álló katonai alakulat (magyarul zászlóalj) volt a 13-18. századi magyar királyi hadseregben. Az egyházi bandériumok szervezését a török fenyegetés idején újra szabályozták, pl. a püspökök lovas alakulatainak létszáma jövedelmeik arányában változott, de jelentőségük a 18. századtól az állandó hadsereg létrehozása után csökkenni kezdett.

Fischer István 1807-1822 között volt egri érsek

A bandériumok mellett létező nemesi felkelés támogatása is az egyházi hatóságok kötelességei közé tartozott. Az insurrectio a franciaellenes háborúk idején kapott lehetőséget a megújulásra. Az 1808. évi 2. törvénycikk a nemesi felkeléssel kapcsolatban addig páratlan hatalommal ruházta fel a királyt. Megengedte, hogy ha 3 éven belül az ország határait fenyegető háború törne ki, a királynak jogában áll a nemességet országgyűlés nélkül is fegyverbe szólítani.

A 11-12. paragrafusban ez állt: „Mindenik káptalan, mint testület, egy-egy lovast adand. A káptalan tagjai pedig jövedelmök arányában más birtokosokkal egyformán állítandanak katonákat.- A czímzetes püspökök, apátok és prépostok, kiknek kezén oly javak vannak, melyek nincsenek a káptalanhoz csatolva, a javadalmas főesperesek, a birtokos monostorok, rendházak, székházak és conventek szintén kötelesek a megállapitott szabályelv szerint katonát állitani, annak megjegyzésével, hogy midőn valamely apát és prépost azelőtt elkülönzött, most összekapcsolt apátságot vagy prépostságot bír, vagy ha a királyi kamara és a vallási és tanulmányi közalapok birtokolják az üresedésben levő vagy eltörült püspökségek, prépostságok, apátságok, monostorok és rendházak jószágait, ezektől, úgy a mint régebben külön állottak, egy-egy lovast állitandanak.”

A törvény további részei a nemesek megfelelő katonai kiképzését és annak ellenőrzését rendelték el, külön bizottságot küldtek ki a bandériumok felülvizsgálatára, úgy rendelkeztek, ha háború törne ki, az ország 20 000 katonát állít ki, azzal a feltétellel, hogy azokat csak magyar ezredekhez szabad besorozni. Végül a törvény teljesítette a nemesség régi vágyát, és egy magyarországi katonatisztképző intézet felállításáról rendelkezett, amelyet I. Ferenc király felesége iránti tiszteletből Ludovica-nak neveztek. Az e célra már a törvénycikkben foglalt fölajánlások összege elérte a 900 000 forintot, amelyhez 1811-ig még 200 000 forint járult.

1809-ben kitört az újabb háború, a franciák bevonultak Bécsbe, a közben mozgósított 32 ezer magyar nemesi felkelő Győrnél július 14-én került szembe a francia hadsereggel, amelynek harcászati fölényét bátorsággal nem egyensúlyozhatták, így vereséget szenvedtek. Ferenc király családja ekkor költözött Egerbe, amelyről egy korábbi posztban már szó volt: 1809. március 22-én a király megbízásából Habsburg Ambrus Károly hercegprímás esztergomi érsek fényes kísérettel érkezett Egerbe, és Fischer érsek-főispán támogatásával a megyei közgyűlésen lelkesítő beszéddel buzdította a rendeket további önkéntes adakozásra. A magyarországi katolikus egyház vezetői erejükhöz mérten újra kivették részüket a franciaellenes háború anyagi és szellemi támogatásából, de közülük kiemelkedik Fischer érsek, akinek tetteit halála után Ferenczy József hittanár örökítette meg.

Ferenczy József 1822-ben megjelent nekrológjának címlapja

Ferenczy József 1780-ban született Besztercebányán, 1803-ban szentelték pappá Egerben, majd hosszabb plébániai szolgálat után 1823-ban az érseki pénztár és bíróság vezetőjeként az egri líceumban dogmatikát és hitvitát oktatott, illetve Heves- és Külső-Szolnok vármegye táblabírája volt, 1853-ban pedig bátai apátként és kanonokként ünnepelte szentelésének 50. évfordulóját. Fischer érsek kortársa 1862-ben hunyt el Egerben.

Műve valójában egy temetési nyomtatvány mert a temetés után nyomtatva sokszorosítva ismerteti az érsek tetteit. Mint a hasonló 17-18. századi nyomtatványok, ez is az elhunyt magas rangú személyiségre történő emlékezést és reprezentációt szolgálja. A halottakról jót vagy semmit mondás értelmében az írást dicséret, elismerés, magasztalás hatja át, ezért történészi óvatossággal, tapintattal kell olvasni a színes, adatgazdag művet. Vallásos szövegként sokszor tartalmaz bibliai utalásokat, imákat, amelyeket dőlt betűvel jelöltek az érseki nyomdászok.

A címben az is olvasható, hogy a szöveget az érsek halála után kb. 8 héttel adták ki, mivel augusztus volt régen Kisasszony (Kisboldogasszony) hónapja. A hosszú és adatokban gazdag lábjegyzetekkel ellátott (!) halotti beszédének azt a részét közöljük, amelyek az egri érsek honvédelmi tevékenységét jellemzik. Az eredeti szöveget mai helyesírással mutatjuk be és szögletes zárójelek közé helyeztük Ferenczy bibliai és egyéb hivatkozásait, illetve saját megjegyzéseinket.

Magyar huszárok és francia lovas vadászok összecsapása Pápa mellett 1809-ben

„A múlt [18.] századnak vége felé nem féltünk az efféléktől, Gyászos Hallgatóim, mindnyájan azt gondoltuk, hogy nyugodalomban tölthetjük napjainkat, midőn Európának nyugati részén egy hatalmas országban [Franciaország] a fejetlenség [forradalom] lerontván a felsőség [XVI. Lajos király] székét, halálos gyűlölséget esküdött minden fejedelmek, minden jó rend [abszolutizmus] ellen. Meghajolt ugyan végtére egy hirtelen támadó erősnek [Napóleon], de ennek is oly telhetetlenek valának vágyai, hogy boldogságát, s dicsősségét hiányosnak képzelné mindaddig, míg Európát megtörvén a vitéz magyar nemzet [nemesség] ősi szabadságainak, és polgári [inkább feudális] törvényes alkotmányának sírhalmán tábori sátrát fel nem üthetné. Közelített már ez a nyughatatlan hódító [Napóleon], kegyes fejedelmünk [I. Ferenc király] pedig, noha már nagy áldozatokat tett, hogy nyugodalmunkban meg ne háboríttassunk, amely úgy is a sok iszonyú véres háborúk által szüntelen zavartatott, zsoldos vitézein [hadsereg] kívül, kik a' dicsőség mezején vérrel izzadtak, nemzetünk [magyar nemesség] vitézségébe helyezi bizodalmát, s fegyverre kiáltja azt. A közelítő veszedelemre felriad minden magyar, éles fegyverét markába szorítva azon vágyásnak sebes szárnyain honja határára nyomul, hogy vakmerő ellenségével megmérkőzzön.

Lovas és gyalogos magyar nemesi felkelők a francia háborúk korából

Midön Árpádnak unokái [magyar nemesek] égve buzogtak hazájuk védelmére, te sem szunnyadoztál szeretett főispánunk, nem engedtél te hazád szeretetében másnak elsőségét, most is az a hazafiúság töri ki magát kebeledből, amely eddig lelkesítette szívedet. Jól tudjuk. fő gondod volt polgári megyédnek tekintetes rendjeit [nemességet, papságot, polgárságot] egybegyűjteni, királyunknak, és hazánknak veszedelmét eleibek [eléjük] terjeszteni, a nemességnek felkelését sürgetni, s azt jó rendbe hozni. Sőt, minek utána súlyosodtak a környülállások [körülmények], fő gondod volt felséges urunknak seregét egy könnyű lovas csapattal is erősíteni. Érezted ekkor fájdalmasan hazánknak mostoha sorsát, ugyan azért semmi terhes áldozat nem volt előtted nagy, csak hogy annak megszabadításában eszköz lehess.

Buzdítottad majdnem ezen szavakkal a felkelő nemes sereget: „Induljatok hazánk reményei, induljatok királytok, 's hazátok védelmére. Hitünk, hazánk, vagyonunk forog veszedelemben. Elhunyt dicső eleink fegyverrel szerzették édes honunkat, vérekkel tartották fel számunkra. Mi vesztenénk-e el azt? Mi váltsuk-e fel szabadságunkat vasbéklyóval? Nem. Inkább törvényes polgári [inkább feudális] alkotmányunk omladéki alá temettessünk, semmint királyunkhoz, s hazánkhoz veszteglésünkkel méltatlanokká legyünk. Induljatok, és oly hathatósan munkálkodjatok, hogy általatok megtörettetvén [legyőzve] az ellenség, friss borostyánnal [inkább babérkoszorúval] térhessetek meg. Áldásunk kísérjen, az erősítse karjaitokat, az tegyen győzhetetlenekké benneteket!” Íme, Gyászos Hallgatóim, ez igékkel állhatatosak levének [voltak] nemes ifjaink, és a törvényekért, s hazájukért készek valának meghalni. [2Mak 8,21]

Fischer István egri érsek címere alul a Szent István Rend lovagkeresztjével

Itt csak főispáni kötelességét teljesítette boldogult érsekünk: hátra volt még, hogy hazafiúságát királya, és nemzete veszedelmében felszínre hozza. Arra nézve 24 lovas katonát saját költségén kiállított, s a lovakat minden készületekkel [eszközökkel], és a fegyvereket őfelségének ajánlotta. 1810-ben másfél mázsa ezüstöt tett le a haza oltárára 1812 - ben újra 12 lovakat, és 1000 akó [kb. 54 300 liter] bort adott a tábor szükségeinek pótlására, szemei előtt tartván azon kötelességet, hogy minden polgár [alattvaló]  a haza oltárán, midőn azt veszedelem fenyegeti, értékének egy részét feláldozni tartozik: illő pedig, hogy azok főképpen, kiket a köztársaság [állam] fő hivatalokkal magának lekötelezett, ezt cselekedni el ne múlassák [mulasszák]; mert igazságos, hogy az tartozzék többet tenni hazája kedvéért, aki többet nyert attól. [Kassai püspöki körlevelek könyve]

Ennél fogva nemcsak az ország rendjeitől ajánlott segedelmekben részesült [vett részt] mindenkor, hanem azonkívül többször önként készpénzben, búzában, rozsban, zabban, s egyebekben nevezetes áldozatokat tett fejedelmének és hazájának, mely hazafi tetteire nézve felséges urunknak kinyilatkoztatott tetszését meg is nyerte. [A király 1812. november 5.-i levele]

Az egri Líceum és környéke egy 1833-ban készült német üvegablakon

Időről időre nevekedett hazafiúi buzgósága, a Ludovika királynénk [Habsburg Maria Ludovika Beatrix I. Ferenc király harmadik felesége]  nevét viselő vitézi szerzeményre [katonatisztképző akadémia]; az erőtlen katonák [hadirokkantak], váczi siketnémák [1802-ben nyílt meg intézetük], jász betegek [jászberényi kórház], és az elméjükben megháborodott szerencsétlenek [elmegyógyintézet] intézeteire; a Nemzeti Museumra, és az esztergomi épületekre jóval többet mint 30,000 forintokat bőkezűleg ajándékozott. [1808. évi VIII.tc.]

De, bár mint szaporítsuk seregeinket, bár mely nagy áldozatokat tegyünk hazánk szükségeinek pótlására: ha a Magasságbelitől onnan felül nem segíttetünk, hasztalan várjuk a győzedelmet; hiába reméljük, hogy a békességnek áldott gyümölcseiben részesülünk; mert írva vagyon: Ha az Úr nem őrizi a várost, hiába vigyáz, aki őrzi azt. [Zsolt 126,1]. Erre nézve, hogy az Isten ellenségünket megalázván csendes békességgel vigasztaljon meg bennünket, egész nyájával naponként így könyörgött az Úrnak oltáránál: Kelj fel Uram, segíts meg minket, és szabadíts meg minket a te nevedért. [Zsolt 43,26] Úr Isten, ki a hadakat vezérled, és a benned bízóknak üldözőit hatalmas kezeddel megrontod; segéljed a Te irgalmasságodhoz folyamodó szolgáidat: hogy ellenségünk dühösséget lenyomván véghetetlen hálaadással dicsérjük szent nevedet; adj a te szolgáidnak oly békességet, melyet e világ nem adhat: hogy szíveinket parancsolatidba foglalván ellenségink félelmétől megmenekedjünk, s a te szárnyaid árnyéka alatt csendességben éljünk.  [Az egyház könyörgése békéért háború idején]

Osztrák sebesültek és francia halottak az 1809. június 22-i asperni csata ábrázolásán

Azonban megnehezedék az Úr keze mi rajtunk, [1Sám 5,6] s megvere minket nagy csapással; [1Sám 19,8] mert országunkban, és az ő sok jóvoltában, melyet nekünk adott, nem szolgáltunk neki, sem meg nem tértünk gonosz cselekedeteinktől [Ezd 9,35], s így a mi ünnepnapink siralomra, és keserűségre fordulának. [Tób 2,6] Emiatt seregeink minden vitézségek mellett is hátrálni kényszeríttettek [1809. június 14. győri vereség] a csatákban megöletteknek eltakaríttások után, a sebesek, és más nyavalygók hazánknak különféle népesebb helyeire szállíttattak. Felséges udvarunk nem ítélvén magát itten elegendő bátorságban lenni, Kassára költözött. [1805-ben] Azonnal mintegy 5000 sebes és beteges vitézek rendeltettek jobb gondviselés végett Egerbe, kik a Lyceumba, s más nagyobb épületekbe [kórház, kolostorok, kollégiumok] alkalmaztattak. Minden iparkodott tehetsége szerint a szenvedő vitézek sorsát enyhíteni: de leginkább boldogult főpásztorunk, ki, mint második Tóbiás [jámbor vallásos bibliai zsidó férfi], vigasztalja őket; osztogat közülök [közöttük] kinek kinek, amennyit lehete, marháiból [vagyonából]; az éhezőket táplálja; a mezíteleneknek ruházatot ád [Tób 1,19-20] úgy, hogy a mit ezen szenvedő vitézek sorsának könnyebbítésére készpénzben és holmi élelmekre valókban adott [támogatás] naponként, több ezerekre emelkedne. Ily költséges nagy áldozatokkal mutatta meg igaz hazafiúságát!”

A búcsúztatóban olvasható polgár, alkotmány, köztársaság szavak a szerzőnek mást jelentettek, mint a francia forradalmároknak, de modern díszítést adtak a feudális magyar államnak és a nemesi nemzetnek. Az egri érsekek és a káptalan honvédelmi áldozatvállalása pedig gyakorlatilag 1945-ig tartott, és Fischer érsek ebben is kiemelkedő munkát végzett.

Fischer István érsek sírjának fedőlapja az egri főszékesegyház altemplomában

                                                                                                                    Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

Áldott emlékezete Isten és emberek előtt kedves néhai ... báró Fischer István úrnak, ... az egri anyaszentegyház második érsekének, ... mellyet hirdetett Ferenczy Jósef ... midőn az egri érsekségnek árva rendeitől gyászos egyházi pompával tiszteltetnék az egri fő templomban 1822-dik esztendőben Kis-Asszony havának 28-dik napján Eger, 1822.

https://edit.elte.hu/xmlui/discover?scope=%2F&query=Fischer&submit=&filtertype_0=subject&filtertype_1=dateIssued&filtertype_2=subject&filter_relational_operator_1=equals&filtertype_3=dateIssued&filter_relational_operator_0=equals&filtertype_4=subject&filter_2=19.+sz.&filter_relational_operator_3=equals&filter_1=%5B1820+TO+1829%5D&filter_relational_operator_2=equals&filter_0=katolikus&filter_relational_operator_4=equals&filter_4=kisnyomtatv%C3%A1ny&filter_3=%5B1800+TO+1899%5D&rpp=10

Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, enthaltend die Lebensskizzen der denkwürdigen Personen, welche seit 1750 in den österreichischen Kronländern geboren wurden oder darin gelebt und gewirkt haben, von Constant von Wurzbach, Wien 1858. IV.k. 252.

https://books.google.hu/books?id=jgXAYXqB6ocC&pg=PA400&lpg=PA400&dq=Fischer+von+Nagy-Szalatnya,+Stephan+Freiherr+von&source=bl&ots=smUkWLrv33&sig=ACfU3U1iuCP-1b6Pjc3rX28nw1jT9E8LEw&hl=hu&sa=X&ved=2ahUKEwjH4uiu9Lv5AhVxnf0HHedGCyQQ6AF6BAgYEAM#v=onepage&q=Fischer%20von%20Nagy-Szalatnya%2C%20Stephan%20Freiherr%20von&f=false

Szederkényi Nándor: Heves vármegye története, Eger, 1893. IV.k. 34.f.

https://mek.oszk.hu/02100/02163/html/4kot/44r35fej.htm

Latorcai Csaba: Egy Habsburg a prímási székben – Lotharingiai Károly Ambrus esztergomi érseksége, Magyar Sion, 2009.2.sz. 262-272.

http://epa.oszk.hu/01300/01397/00006/pdf/MSion_2009_02_262-272.pdf

A 21. század egyik legnagyobb kihívását a globális klímaváltozás hatásainak kezelése jelenti majd, amelyek közül hazánk esetében várhatóan a vízhiány lesz a legjelentősebb. A klímakutatások szerint a Kárpát-medencében az elkövetkező évszázadban valószínűleg növekedni fog az időjárási szélsőségek, köztük a csapadékszegény évek száma, és ezzel együtt erősen egybecseng, hogy az ezredforduló óta már a második (2003, 2022) rendkívüli aszállyal kell szembenéznünk. A 2022-es aszály kapcsán igencsak elrettentő hírek jellennek meg a sajtóban a kiszáradóban lévő Velencei-tótól kezdve, a lakossági ivóvízellátás veszélybe kerülésén át az egyre gyakoribb nádas és bozóttüzekig, nem beszélve a mezőgazdaságot ért kritikus mértékű károkról. Noha ezek kétségkívül olyan tapasztalatok, melyek alapján rendkívüli helyzetről kell beszélünk, a történelmünkben ez aligha példa nélküli. A 21. század „újdonsága” (egyelőre) nem annyira az extremitások mértékében, hanem inkább azok gyakoriságában jelentkezik. Rózsa Sándor írásában a magyar történelem két igen emlékezetes aszályát, az 1794. valamint az 1863. évit veszi górcső alá, különös tekintettel azok hatásaira, valamint a korabeli válságkezelésre és kárelhárításra.

A 19. században 28 ínséges esztendő volt, melyből legalább húszat a tartós csapadékhiány okozott. Ezek közül legalább 11 olyan év volt, amikor jelentős terméskiesés következett be, melyek nagy része a csapadékhiánnyal, kisebb része pedig a hűvös, csapadékos időjárással függött össze, mely utóbbi az őszi vetések kifagyását eredményezhette vagy az érést, illetve a betakarítást nehezítette.

A hosszú 19. század két igen aszályos évvel vette kezdetét 1790-ben és 1794-ben. A források az 1790. évit még valamivel csekélyebb mértékűnek mutatják, azonban a szolnoki Ferences rendház háztörténetében, már ezt is kritikusnak jegyezték fel, mivel az árnövekedés miatt az ingyen ételosztáson naponta 300-nál is többen jelentek meg. Hasonló helyzetet írtak le Erdélyből is, ahol az éhínség miatt a halálozások száma jelentősen megnőtt. 1794-ben már az Alföld jóval több pontján jegyeztek súlyos ínséget. Egy debreceni feljegyzés szerint az enyhe és hó nélküli telet követően tavasszal „száraz szelek” fújtak, melyek teljesen tönkretették az őszi gabonavetést, a tavaszit pedig ellehetetlenítették. Júniusban megérkezett ugyan az eső, de az a gabonatermésen már nem segített. Füzesgyarmaton olyan mértékű volt a szárazság, hogy a városban található kutak kiapadtak és a kiszáradt Berettyó fenekén kellett újakat ásni. Érdekesség, hogy a munka során három már kiásott kútra bukkantak, amelynek keletkezési idejét nem tudták kideríteni, azonban ez arra utalhat, hogy hasonló vízhiányos helyzet már korábban is fennállt.

A Hármas-Körös békésszentandrási vízlépcső alvizén 2022. július 24-én. A Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság által közzétett felvétel

A régebbi aszályok egyik viszonylag keveset emlegetett következményére világít rá egy Békés megyéből származó beszámoló a sóhiánnyal kapcsolatban, amely a Maros alacsony vízállása, vagyis a szállítás akadozása miatt következett be. A 19. században végrehajtott folyószabályozások egyik alapelve volt, hogy a folyók esését a meder rövidítése (kanyarulatok levágása) révén megnöveljék, így az árhullámok levonulását felgyorsítsák. Csak később, a munkák elvégzése után figyeltek fel arra a problémára, hogy ugyanez a száraz nyári hónapokban a minimum vízszintek jelentős csökkenését eredményezte. Erre jelentett választ a 20. században a folyók kisvízi szabályozása, aminek legfontosabb eleme a vízlépcsők építése volt. Ezekből csak a Tisza mentén hármat terveztek (Tiszalök, Kisköre, Csongrád), és nem véletlen, hogy a folyó vízszintje 2022-ben a Felső-Tiszavidéken, valamint a meg nem épült csongrádi vízlépcső feletti szakaszon közelítette meg a minimum rekordokat. A probléma tehát régóta ismert, a kezelésére a 20. században komoly erőfeszítéseket tettek, azonban, mint látjuk, a mellékfolyókon már a szabályozások előtt is előfordultak kisvízi problémák.

A Jászkunságban 1794-ben megfigyelhető volt az aszály hosszabbtávú negatív társadalmi következménye is, ugyanis a kisparasztság a magas élelmiszerárak miatt kölcsönök felvételére, illetve földjeinek eladására kényszerült. Érdekes körülmény volt, hogy a kerület közgyűlése központi rendelettel csökkentette a pásztorbérekben a természetbeni szolgáltatások arányát, vagyis kisebb részt fizettek például kenyérben, míg a pénzbeli fizetség növekedett. Ez azonban gyakorlatilag a nélkülözés „áthárításával” volt egyenlő, hiszen a piacon ugyanekkor esetenként egyáltalán nem, vagy csak igen magas áron lehetett élelmiszerhez jutni.

A 19. század közepén minden kétséget kizáróan az 1863. évi aszály emelkedett ki leginkább. Az 1862/63-as tél – akárcsak a korábbi 1794-es aszály idején – meglehetősen csapadékhiányos volt, és az általános szárazságot a nyár elején további extrém időjárási események súlyosbították. Júniusban az ország több pontjáról jelentettek hirtelen lehűlést, amelyet pusztító jégeső, sőt egyes helyeken havazás követett. Budaörsön június 4-én elfagyott a szőlő, sőt a kukoricát és burgonyát is fagykár érte. A Gazdasági Lapokban megjelent összefoglaló szerint Szabolcs megyében és a Hajdúságban a búza nem teremte meg a jövő évi vetőmagot sem, Hevesben éppen hogy „magját adta”, Csanád, Csongrád és Békés megyében pedig két magot hozott, vagyis az elvetett vetőmagmennyiség mindössze kétszeresét takarították be. Különösen súlyos volt a helyzet az állattenyésztésben, mivel a kiégett rétek és legelők nem biztosítottak takarmányt, szemestakarmányokkal való pótlásról pedig nyilvánvalóan szó sem lehetett. A Nagykunságban 24 000 szarvasmarha, 8000 ló, 197 000 juh és 13 000 sertés veszteségével számoltak. Utazók szerint a Hortobágyon az elhagyott birkaállások mellett 4-500 darabos nyájak csontvázai hevertek. Egyes parasztok a lovaikat szabadon engedték, és azok az utak mentén hullottak el. Ilyen körülmények között az állatokat a piacokon potom pénzért lehetet venni, míg a gabona és a zöldségfélék ára az egekbe szökött. Jelentések érkeztek a Tisza mellékfolyóinak kritikusan alacsony vízállásáról is: a Körösön több helyen át lehetett gázolni, a Berettyón működő túrkevei halászok pedig kérvényt nyújtottak be Ecsegfalvára, melyben a folyó kiszáradása miatt kérték vissza a korábban kifizetett bérletidíjat. Az aszály nem érintette egyenlő mértékben az egész országot, a legsúlyosabb az Alföldön volt, de kiterjedt néhány északi (Zemplén, Abaúj-Torna, Borsod), valamint a Dunántúl (Esztergom, Komárom, Veszprém, Zala) egyes megyéire is, igaz utóbbiakban kisebb mértékű volt a kár. Az összes közigazgatási egységben közel 5 millió katasztrális holdnyi (2 877 500 hektár) termőterületet érintett, melynek nagyjából fele szántó, másik fele pedig rét- és legelő művelési ágba tartozott.

Válságkezelés, a korabeli paraszti gazdálkodás aszályérzékenysége

Amint látjuk, mind az 1794-es, mind az 1863-as aszály igen súlyos mértékű volt, és felmerül a kérdés, milyen eszközök álltak rendelkezésre a károk mérséklésére vagy megelőzésére, illetve a negatív szociális következmények kezelésére. A 18. századtól kezdve a vármegyék és szabad kerületek egyik fontos feladata volt a szegény lakosok segélyezése, szükség esetén a gabonaosztás szervezése. A központi kormányszervek – például a Helytartótanács – odafigyeltek ugyan az aszályokra, gyakran kértek jelentéseket az egyes törvényhatóságoktól, azonban közvetlen gabona- vagy egyéb élelmiszersegélyezésre ezektől viszonylag ritkán került sor, rendszerint inkább csak a helyi szervek intézkedéseit ügyelték fel vagy országos gyűjtéseket szerveztek. Még az 1863-as aszály idején is csak ott nyújtottak közvetlen segítséget, ahol a vármegyék ereje már végképp elégtelen volt. Ugyanebben az évben a szegény lakosság helyzetének enyhítése érdekében utasították a törvényhatóságokat, hogy fokozzák a közmunkákat, hogy a munkalehetőségek növekedésével megélhetést biztosítsanak a mezőgazdasági jövedelemtől elesőknek. Némiképp ellentmondásosnak tűnik, hogy ezek a közmunkák az Alföldön többnyire a területek kiszárítását eredményező töltésépítéseket és lecsapoló csatornák építését jelentették. Az ellentmondásra már a kortársak is felfigyeltek, az árvízmentesítések és az Alföld aszályhajlamának kapcsolatára még visszatérünk. Az országos kormányzat „közvetett eszköztárába” tartozott még az adók és egyéb terhek alkalmi csökkentése, különösen a természetbeni szolgáltatások kapcsán. Erre több esetben sor került, azonban 1790-ben a Nagykunságban például a rendkívüli ínség ellenére is ragaszkodtak a katonaszállásoláshoz, és a katonák élelmezése komoly nehézséget jelentett, amellyel szemben a települési tanácsok többször is panasszal éltek. A rossz termésből következő ínségek kezelését jelentősen nehezítette, hogy a 19. században a gabonaraktározási kapacitások még meglehetősen korlátozottak voltak. A parasztság által használt földbe vájt gabonavermek sem igazán tették lehetővé a jó termésű évek többletének hosszabbtávú felhalmozását.

Kubikosok

A mezőgazdaságban közvetlen termésmentő beavatkozásokra még kevéssé volt lehetőség. Annak ellenére, hogy Széchenyi István a folyószabályozásokkal kapcsolatos szervezőmunkája során több alkalommal is kiemelte az öntözés fontosságát, és az a Tiszavölgyi Társulat alapító okiratának egyik pontjában is helyet kapott, a kidolgozott koncepcióba végül nem került be. Még az ország legkevésbé csapadékosabb, és így az időszakos öntözésre leginkább rászoruló Közép-Tiszavidéken is majd egy évszázadot kellett várni a szántóföldi vízpótlás feltételeinek megteremtésére. Az 1930-as években épült meg Tiszafüred és Kenderes között a Horthy Miklósról elnevezett öntözőcsatorna, azonban az öntözhető területek kiterjedését nagyobb mértékben csak a szocialista időszakban, a Tisza-tóhoz kapcsolódó csatornarendszer kiépítésével növelték meg.

Fontos azonban kiemelni, hogy noha a közvetlen kárelhárítás eszköztára meglehetősen szűkös volt, a tradicionális paraszti gazdálkodásnak számos olyan eleme volt, amely mérsékelte annak aszály érzékenységét. A 18-19. században az Alföld nagy részén még differenciált gazdálkodást folytattak, amelyben a szántóföldi gabonatermesztést jól kiegészítette az állattenyésztés, valamint a zöldség-, szőlő- és gyümölcstermesztés, erdőgazdálkodás. Az időjárási kilengésekkel szembeni érzékenységét jelentősen csökkentette például a heterogén vetésszerkezet, vagyis az egyes gazdák többféle gabonanövényt (búza, árpa, zab, köles) és kapásnövényt (kukorica, burgonya, dinnye) termesztettek egyszerre. Mivel ezek eltérő környezeti igényekkel rendelkeznek, a csak egy-egy hónapot érintő csapadékhiányok nem tették tönkre a teljes termést. Ezen elv alapján volt szokásban az ún. kétszeresnek, vagyis a rozs és a búza keverékének a vetése is, amelyet később a piaci igények szorítottak ki, hiszen a legjobb áron a tiszta búzát lehetett értékesíteni. Az őszi vetések károsodása esetén (amely főleg a kelést hátráltató száraz ősz vagy a hótakaró nélküli téli hideg miatt következett be), általában megpróbálkoztak a tavaszi rávetéssel. Az állattenyésztésben szintén a heterogén állomány volt jellemző, amely révén jól ki tudták használni az eltérő értékű legelőket és a különböző takarmányforrásokat. Hegyvidéki területeken az állattartás szempontjából kifejezetten nagy szerepe volt a magas tápanyagtartalmú makknak, az ún. makkoltatásból komoly haszna származott az itteni birtokosoknak. Az alföldi gazdaközösségek többnyire távolabbi tájakon való bérlegeltetéssel próbálták átvészelni az aszályt, 1794-ben például a Nagykunság települései Zemplénbe küldték a sertéskondákat makkoltatásra. A korabeli állatfajták (szürkemarha, rackajuh, mangalica) elviselték a nagy távolságra való elhajtást is.

Az árvízmentesítés és az aszályok összefüggése

Az Alföld aszályhajlama kapcsán a tudományt és a közvéleményt is régóta foglalkoztató kérdés, hogy a 19. századi vízrendezések milyen hatást váltottak ki ezen a téren. A kettő összefüggésének gondolata, meglepően korán, már a 18. század végén, tehát még a rendszeres folyószabályozási munkálatok előtt felmerült. A Közép-Tiszavidéken 1786/87-ben került sor az első jelentősebb vízrendezési munkálatra, az ún. Mirhó-gát építésére, amely számos település határában csökkentette az árvizek mértékét. A sors fintora azonban, hogy az 1780-as évek nagy árvizei által kikényszerített környezeti beavatkozást alig néhány év múlva nagy aszály követte, amelyet a gazdák egy része a gát építésére vezetett vissza. Hasonló gondolatokat ébresztett az 1863-as aszály is, amit sokan a Tisza-szabályozás negatív következményének tekintettek. Az ezzel egyet nem értők legfontosabb érve azonban az volt, hogy kritikus aszályok a vízrendezések előtt is bekövetkeztek, ilyen volt például az 1841-es és 1846-os év, amely egyszerre volt árvizes és aszályos. A folyószabályozások meglehetősen szerteágazó hatásainak kutatása ugyan korántsem tekinthető lezártnak, azt azonban elég nagy bizonysággal állíthatjuk, hogy a vízrendezés és az aszályok közötti közvetlen és erős összefüggés aligha valószínű. A Kárpát-medencében a csapadék jelentősebb része az Atlanti-óceán felől érkező nedves légtömegekből származik, vagyis az itteni csapadékhiány kialakulásában nem a helyi tényezők játsszák a főszerepet. A terület aszályainak kialakulását tehát lokális okokkal kevéssé lehet magyarázni, azokat az igencsak összetett légkör globálisabb összefüggései okozzák. A lokális okok keresésének „hagyománya” azonban a magyar közbeszéd egyes köreiben ma is él, erre remek példa az az abszurd gondolat, hogy a 2022-es aszály a jégkárelhárító rendszerek működésével függhet össze. A mocsárlecsapolások és a csapadék csökkenésének kapcsolata persze ennél jóval megalapozottabb hipotézis volt, hiszen azon alapult, hogy a vízfelületek párolgásának csökkenésével visszaesett a levegő páratartalma, amely negatívan hatott a csapadékképződésre, így befolyásolva a kiszárított árterek és azok környékének csapadékviszonyait. Az eddigi kutatások azonban egyelőre nem igazolták, hogy ez meghatározó mértékben hatott volna a területek agrometeorológiai viszonyaira, a párolgásnak legfeljebb a harmatképződés szempontjából volt kiemelt jelentősége, ami azonban messze nem ellensúlyozhatja a gyökérzónába lehatoló csapadék hiányát. Mindebből az következik, hogy az ártéri gazdálkodást folytató közösségek gabonatermesztése – amelyet mindig is az állandóan árvízmentes magaslatokon folyt – a szabályozások előtt is kitett volt az aszálynak, amit a korabeli források is igazolnak.

Az ártéri környezet persze indirekt módon csökkenthette a közösség gazdálkodásának aszály érzékenységét. A tavaszi elöntés például jelentősen növelte a rétek és legelők szénahozamát, így egy esetleges májusi-júniusi csapadékhiány ellenére is elegendő takarmány állhatott rendelkezésre, a lápok/mocsarak pedig száraz években egyfajta szükséglegelőt jelentettek. Az ártéri gazdálkodás eme előnyét máig Györffy István fogalmazta meg a legszebben, már-már irodalmi stílusban: „Ahol máma zöld akácok között apró tanyák fehérlenek, ott a kövér füvű legelőmezőkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút beleveszett a haragos-zöld rétbe, ott a konda bányászott. Ha a nyári forróság leperzselte a legelőt, beverték a jószágot a rétbe, ahol még mindig talált harapnivalót…”. A korabeli feljegyzések tanúsága szerint takarmányhiány esetén jellemző volt, hogy a fiatal nádat (ún. nádfiókot) legeltették, illetve azt kaszálták le az állatoknak. A rétségek végszükség esetén emberi élelemforrást is jelentettek, több leírásban is találkozunk például az ún. bengyelével, ami egy a gyékény lisztes gumójából készített kenyérféle volt. Az, hogy a 19. század terméketlen évei viszonylag ritkán jártak együtt közvetlen halálozásokkal, részben az ilyen szükséges élelmiszereknek (például a Felvidéken a makkőrlemény) lehetett köszönhető. Korántsem arról van persze szó, hogy az általános korabeli paraszti gazdálkodás, vagy épp az ártéri gazdálkodás rendszere alkalmas lett volna a demográfiai katasztrófák elkerülésére, ugyanis az élelemhiánytól legyengült szervezetek gyakran estek áldozatul különböző megbetegedéseknek, így ha a közvetlen éhhalál viszonylag ritka is volt, az aszályos évek szinte minden esetben együtt jártak a halálozások számának megnövekedésével, és hosszabb távú demográfiai hatásokkal is bírtak, például a születések és házasságkötések elmaradásán keresztül.

Vastag Géza: Verekedő bikák

A magyar történelemben tehát viszonylag sok esetben találkozunk aszállyal, melyek mértéküket tekintve (folyók kiszáradása, gabonatermés szinte teljes megsemmisülése) nem maradtak el a maiaktól, a különbségek inkább azok társadalmi-gazdasági hatásaival kapcsolatban foghatók meg. A 19. században az alföldi paraszti közösségek még jelentős mértékben önellátásra utaltak voltak, így az időjárási kilengések komolyabb mértékű ellátási zavarokat is okozhattak. Hiányzott például az a közlekedési infrastruktúra, amely az ország egyes régiói közötti termeléskülönbségeket hatékonyan kiegyenlíthette volna, ebben a tekintettben persze éppen a 19. század hoz majd jelentős változást a vasútépítések révén. Nem állt rendelkezésre egy kárelhárításra alkalmas vízgazdálkodási rendszer sem, a 19. század fő környezetszemléleti irányelve a vizek levezetése vagyis a „szárazítás” volt. Csupán a 20. században került előtérbe a többletvizek mellett a vízhiány kezelése is. A magyar vízgazdálkodás történetének talán legfontosabb tanulsága, hogy változékony időjárásunk megköveteli a szélsőségek minél több típusára való felkészülést, függetlenül attól, hogy az aktuális évtizedben melyik volt a markánsabb. A modern korban a globális ellátási láncok lehetővé tették, hogy az aszály ne okozzon közvetlen hatást mindennapi életünkre, a jövő kérdése azonban, hogy erre hosszútávon mennyire építhetünk.

                                                                                                               Rózsa Sándor

A téma néhány felhasznált irodalma:

Boa Krisztina: Az 1863-1864. évi aszály és ínség Békés megyében. Fons. Forráskutatás és Történeti Segédtudományok. 19. évf. 2. sz. 2012.

Katus László: Az 1863-64. évi aszály és éhínség az Alföldön. In: Hudi József (szerk.): A fogyasztás társadalomtörténete. Rendi Társadalom – polgári társadalom 18. Budapest- Pápa. 2007.

Katus László: A modern Magyarország születése. Magyarország története 1711-1914. Pécs. 2021.

Mika János: Az éghajlatváltozás néhány sajátossága Észak-Kelet Magyarország térségében. In: Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei (Új sorozat 36. köt.). Tanulmányok a földrajztudományok területéről. Eger. 2009.

Rácz Lajos: A kis jégkorszak éghajlati változásainak hatása az őszi búza terméseredményeire a Kárpát-medencében. In. Demeter G. – Kövér Gy. – Pogány Á. – Weisz B. (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2021. Környezettörténet – Historiográfia. Bp. 2021.

Rácz Lajos: Magyarország éghajlattörténete az újkor idején. Szeged. 2001.

Réthly Antal (szerk.): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701-1800. Bp. 2009.

Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon. Bp. 2000.

Szabó Lajos: Aszály a Nagykunságban a XVIII. század végén. In: Zounuk – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 6. Szolnok. 1991.

Gyakorta szeretünk arra gondolni, hogy régen mindig jobb volt, mindenki jobban viselkedett, mint a mai összezavarodott világunkban. Ezt a múltba vetített aranykort az oktatás, az iskolák történetével kapcsolatban is szeretjük vallani. Vagyis azt, hogy a múltban a tanár tekintélye nagyobb volt és a diákok jóval engedelmesebbek voltak, mint manapság. Ennek a tetszetős ám minden alapot nélkülöző elméletnek a történelem folytonosan ellentmond. Balogh Judit elbeszéléséből ismerhetik meg a 17. századi Erdélyből származó történetet, arról, hogy a diákok a kora újkorban sem voltak éppen angyalok.

A Nagyenyedi Kollégium, amit még Jókai Mór is megénekelt

Jókai híres, Nagyenyedi két fűzfa című művében szép és romantikus emléket állított az enyedi kollégiumnak, a diákságnak és annak a szigorúságnak, professzorok iránti tiszteletnek is, ami a kollégiumban létezett… általában. Azt azonban már Jókai is megemlítette, hogy a diákok időnként szembe szegültek a professzoraik akaratával, bár az író szerint természetesen a jó ügy érdekében tették azt.

A fennállása 400. évfordulóját idén ünneplő Nagyenyedi Református Kollégium első fénykorát a Rákócziak fejedelemsége alatt élte, bár ekkor az intézmény még Gyulafehérváron volt. 1660 után látványosan csökkent az európai hírű professzorok száma a tanári karban. A diákok száma ugyanakkor egyre nőtt, az erdélyi református nemesség egyre jobban birtokba vette az intézményt és az így egyre inkább a református nemesség képzőhelyévé vált.

Bethlen Gábor (1580-1629)

Az enyedi kollégiumot Bethlen Gábor fejedelem alapította, de az az intézmény, ami végül Enyedi Kollégium néven ismert, egy bonyolult fejlődés eredménye. Az oktatást és ebben az állami ösztönzést sokra tartó Bethlen Gábor európai színvonalú képzést szem előtt tartva 1622-ben alapította meg az Academicum Collegium seu Gymnasium Illustre-t Gyulafehérváron, amit eredeti tervei szerint egyetemmé kívánt fejleszteni, később azonban megmaradt az akadémiai szintnél. Bethlen az alapításkor nagy nevű európai professzorokat is hívott a tanintézetbe, akik végül a fejedelem halála után érkeztek meg. Utódja, I. Rákóczi György hűségesen követte a bethleni terveket, bőkezűen támogatta az akadémiát és a külföldi professzorokat. Ezt a hagyományt követte II. Rákóczi György is, ám a sikertelen lengyelországi hadi vállalkozása utáni oszmán büntetőhadjáratban az akadémia épületét lerombolták és a tanárok, diákok is szétszéledtek. Az oktatás 1662-ben kezdődött újra, ekkor azonban már Nagyenyeden, ahová Apafi Mihály fejedelem helyeztette át a Kollégiumot. Ekkor már nem vetődött fel nagy nevű professzorok meghívása. A tanári kar erdélyi tanárokból állt, legtöbbször olyanokból, akik maguk sem tanultak európai egyetemeken. Ennek köszönhetően a színvonal nem érte el többé a korábbi szintet. A diákság a 17. század folyamán fokozatosan gyarapodó erdélyi református nemesség gyermekei közül került ki, akik aztán egyre több rokonukat küldték a híres kollégiumba. Apafi fejedelem uralmának idejére a kollégium egykori diákjai jelentős alumnusi hálózatokat hoztak létre Erdély szerte és hűségesen ápolták az iskola hagyományait. Teleki Mihály, Apafi nagyhatalmú tanácsosa számos rokonát maga vitte az enyedi kollégiumba. Ezek között a rokonok között volt Wass Albert egyik távoli őse, czegei Wass György is, aki szintén az enyedi kollégium diákja volt és a naplója egy szokatlanul heves iskolai botrányt is megemlített, ami a diákok érdekérvényesítésének egy sajátos módját mutatta be.

II. Rákóczi György  (1621-1660)

A naplóíró czegei Wass György

A naplóírónk egyik őse Bethlen Gábor fejedelem kamarása volt. A feleségétől, Kendeffy Judittól (†1661) két fia született, László és János. A források szerint ők is, akár a korábbi Wass fiúk, jó nevelésben részesültek. Az apa korai halála minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy László, aki 1662-ben halt meg, nem tudta megismételni az apja karrierjét, még kevésbé fölülmúlni azt. Bár többször részt vett az országgyűléseken, nincs információ arról, hogy országos tisztséget tudott volna nyerni. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy II. Rákóczi György lengyel hadjárata után a fejedelem hívei között maradt a kapcsolatrendszerével együtt.  Ugyanebből a körből házasodott is, ugyanis széki Teleki Mihály kővári kapitány, fejedelmi tanácsos Anna nevű testvérét vette feleségül. Az ő fiuk volt az a György, aki naplóírásba kezdett. 1658-ban vagy 1659-ben született, és már 3-4 évesen elveszítette az apját, ezért a nevelésében központi szerepet játszott a nagybátyja, Teleki Mihály. Valószínűleg ő döntött arról is, hogy rövid cegei és kolozsvári tanulmányok után már 1670-ben az enyedi református kollégium diákja lett, ahol kis megszakításokkal 1677-ig tanult. Wass György számára Enyed és az enyedi diákélmények alapjaiban határozták meg a későbbi életét. Nem véletlen, hogy a diákélményeit is papírra vetette. Az emlékei elsősorban a diákévei végéről származnak, mint ahogyan egy 1675-76-ból származó emlék is, egy elég súlyosnak tűnő kollégiumi botrány leírása. Maga Wass György kétszer nősült, először szerelemből, reformátusként egy katolikus lányt véve feleségül, aki azonban a házasságuk elején meghalt. Másodszor hídvégi Nemes János háromszéki főkapitány lányát vette el, akivel klasszikus „megszervezett” házasságot kötött, ám aki a gyermekei anyja lett végül. Wass György élete végéig írta a naplóját, a magánéleti és a politikai eseményeket egyaránt megemlítve. A fejedelemség végnapjai idején fontos szerepet töltött be a Bécsben tárgyaló erdélyi delegációkban, majd pedig Kolozsvár kapitányaként halt meg a Rákóczi szabadságharc idején.

Az enyedi kollégium 1858-ban...

Professzorok és diákok

Amint már korábban említettük, Apafi Mihály korában már nem tanítottak külföldi professzorok a kollégiumban, és azok száma is csökkent, akik külföldi akadémiákon tanultak korábban. Az 1670-es években azonban Csernátoni Pál személyében olyan számtan, történelem és filozófia professzora volt az intézménynek, aki heidelbergi, leideni és bázeli tanulmányok után tért haza. Ő választotta maga mellé a külföldi egyetemeket ugyan nem járt, de tehetséges tanárt, Ladiver Illést, aki az evangélikus iskolák tanára volt és Segesváron jelentős reformokat hajtott végre. A modern szellemiségű, nagy tudású Csernátoni minden bizonnyal komoly segítségnek tekintette Ladivert és 1675 novemberében Rhetoricus praeceptorként kívánta alkalmazni a tanintézetben. A kezdeményezés persze mai szemmel is érdekes, praeceptori állást ugyanis elsősorban az idősebb diákok töltöttek be, nem pedig már végzett tanárok. Csernátoni talán a színvonalat igyekezett volna emelni azáltal, hogy egy valós tanári kart épít ki maga körül. A diákság azonban ezt az újítást nem fogadta el, hanem kereken ellene szegült a professzor törekvésének. Azt, hogy Ladiver alkalmazása szokatlan módon történt, mutatja Wass György megfogalmazása, aki szerint „Csernátoni uram erővel csak reánk adta,”. Az első „csatát”, úgy tűnt, Csernátoni nyerte, de hamar kiderült, hogy ez pirruszi győzelem volt. A diákok ugyanis nem voltak hajlandók bejárni Ladiver óráira: „de mi mégis leczkéjére fel nem jártunk; szólunk Csernátoni uramnak, philosophiae históriáé professornak, hogy tegyen mást, mert mi csak fel nem veszszük, leczkéjére sem járunk.” Wass György, bár nem ír erről, a diákok rangidős képviselője lehetett, mert Csernátoni őt hívatta magához és vele tárgyalt, mint az enyedi diákság képviselőjével. Csernátoni Ladiver kiváló képzettségével érvelt, míg Wass úgy válaszolt, hogy: „még nem vagyunk oly tudósok, hogy csak deák is ne tudna tanítani bennünket”. A konfliktus és a professzor próbálkozása Ladivernek a diáksággal való elfogadtatására mintegy két hónapon keresztül tartott, és a diákok egyre erősebb ellenállását váltotta ki. A napló azonban utal arra, hogy nem minden diák volt Ladiver ellen, csak azok a hangadók, akik közé Wass György is tartozott. Az ügy 1676 január elejére annyira elmérgesedett, hogy erre Wass is reflektált: „Anno ,1676, die 5 Januarii. Ily dolog soha többé nem történt az enyedi collegiomban,”. A Ladiverrel szembeni ellenszenvről a naplóban sehol sem tett említést, a feszültség azonban egyre nőtt, míg arra jutottak, hogy „conjuráltunk mint ifjú elmék, hogy menjünk még az professorokra, hogy ha ugyan mást nem tesznek, vessük ki az ablakon; valaki pedig közülünk egyet nem ért, azt is azon poénával büntessük mingyárt. Elmenénk közönségesen professor uramékhoz, ő kegyelmeknek voltaképen megbeszélték az dolgot, utoljára azt is oda mondók, hogy ha többször késő hozzánk tanítani, bizony az ablakon vetjük ki. Látván ezt az rosz dolgot következhetni ebbűl az professorok, magokhoz hívatták Ladiver uramot s megbeszéltették az dolgot, hogy csak nem acceptáljuk, sőt azt ígértük, hogy az ablakon vetjük ki.”

...és napjainkban

A diákság tehát a professzorokat megzsarolta, mégpedig nem is akármilyen fenyegetéssel. Nemcsak Ladivert fenyegették meg azzal az ekkor már 17-18 éves ifjak, hogy kidobják az ablakon, de azokat a diáktársaikat is, akik ezt nem akarták támogatni. Maga Wass is ifjúkori és talán szégyellni való csínynek tekintette mindezt, amiben ő volt a főszereplő, de az bizonyos, hogy a diákság Érdekérvényesítő törekvése eredményes volt: Ladiver életrajzából teljesen hiányzik a nagyenyedi kitérő, bármilyen okok vezettek is a diáksággal kirobbant konfliktusához. A kora újkori diákság erejét és sokszor egészen különleges harcainak ez a naplóbejegyzés is kitűnő példája.

                                                                                            Balogh Judit

Kraus, Georg: Erdélyi krónika. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Vogel Sándor. Bp. 1994.

1. Kovács András: A czegei Wass család története.

Nagy Gyula (közli): Monumenta Hungariae Historica 2. Scriptores 35.: Magyar történelmi évkönyvek és naplók a XVI—XVIII. századokból. III. (Bp., 1896) Czegei Vass György naplói. 4-5.

Balogh Judit, Horn Ildikó: Fejedelmi oktatáspolitika és az erdélyi középfokú oktatás. In: Hunyadi Attila – Lupescu Makó Mária – Nagy Róbert – P. Kovács Klára: Oktatás Erdélyben – az elmélettől a gyakorlatig, a középkortól a 20. századig. Kolozsvár, Románia : Egyetemi Műhely Kiadó (2022) pp. 63-114.

A kora újkori európai uralkodói udvarok kialakulásáról és a francia arisztokrácia/nemesség udvaronccá tételéről (a 17. század második felében) már beszámolt egy korábbi bejegyzés. A jelenlegi bejegyzés azt mutatja be, hogy a 17–18. századi Franciaországban kikből lehetett udvari nemes, illetve a francia udvari nemesség származásáról és rang szerinti összetételéről lehet olvasni – fontos, de kevéssé ismert – információt.

„Íme, az arisztokrácia – írta Robert Mandrou, francia történész –, amelyet a király azért tart el, hogy semmit se csináljon, s főleg, hogy ne lázongjon; meghódolt a királynak, és be van zárva – aranyozott kalitkába, de bezárva.”

Ezek az udvaroncok akkor is ott voltak, amikor a királyi család bármelyik tagját „szólította a szükség”

Kikből le(hete)tt udvari, „bemutatott nemes”?

Eredetileg nem volt szabályozva Franciaországban (sem), hogy ki lehet udvari nemes (udvaronc), de a hagyomány szerint a régi arisztokrata és nemesi családoknak, és a központi apparátusban tisztséget betöltők családjainak volt erre a legnagyobb esélyük. Egy idő után, a 18. századtól azonban ez nem „hagyományos jog” volt már, hanem királyi kegy. Az a nemes és családja nyerhette el ezt a megtisztelő státuszt/méltóságot (amelyet a 18. században egyébként már szabályoztak, és kérvényezni kellett), akit az udvarban – egy befolyásos támogató (protektor) közbenjárására és kíséretében – bemutattak a királynak. Ezért nevezték/nevezik az udvari nemeseket „bemutatott nemesek”-nek is. XV. Lajos (1715–1774) és XVI Lajos (1774–1792) alatt már minden tábornok, követ és udvari tisztségviselő bemutatott nemes volt. Az udvari nemesség tehát „a király környezetében élő és a királynak bemutatott nemesek együtteséből állt.”

A 17. század közepéig/második feléig azonban még ismeretlen volt a vidéki és udvari nemes megkülönböztetés. Csak az udvarban ideig–óráig időző nemesekről lehetett beszélni. Még nem alakultak ki az udvari társadalom keretei, sem a bemutatás szertartása. Ennek az átmeneti időszaknak a vége felé, az 1690-es évek elején mutatta be a(z) – Versailles-ban egyébként régen járt (herceg és pair) – apa a fiát, a leendő emlékirat-író Saint–Simon herceget (1675–1755) abból a célból, hogy elérje: fiatal fia katonai szolgálatba léphessen, ami egyfajta udvari belépőül szolgált.

Saint–Simon herceg (1675–1755)

Maga a katonai szolgálat feltételekhez volt kötve. „A király mereven ragaszkodott hozzá – írta Saint–Simon –, hogy mindazoknak, akik katonai szolgálatba lépnek,… egy teljes esztendőt valamelyik muskétás lovastestőr-ezredben kell tölteniök…” egy lovasszázad élén, vagy – választás szerint – egy gyalogosezred tisztjeként. „Atyám, miután hódolattal meghajolt előtte, bemutatott, mint reménybeli muskétást… Őfelsége azzal tisztelte meg, hogy háromszor megölelte, s amikor rám fordult a szó… megjegyezte, hogy zsenge még a korom…”. Végül csak hozzájárult, hogy a fiatal főnemest beosszák ahhoz a lovasszázadhoz, amelyet atyja jó barátja vezetett, akiről tudni lehetett, hogy „különös gonddal foglalkozik majd” vele.

Egy korábbi bejegyzésben – Saint–Simon segítségével – már utaltunk arra, hogy az uralkodó nem csak kegyeibe fogadhatott, hanem kegyvesztetté is tehetett bárkit. De szóljon ismét a legilletékesebb, a fiatal udvari főnemes. 1694-ben, amikor az emlékirataihoz hozzákezdett, ugyan már egy nevét viselő lovasezred ezredese volt, de továbbra sem kedvelte a katonaéletet. Egy idő után úgy döntött, hogy visszavonul a birtokaira. Annál inkább, mivel több jelből úgy ítélte meg, hogy az uralkodó már nem kedveli, hogy mellőzik az udvarban. Ráadásul a katonai előmenetelével sem volt megelégedve. Ezért az udvari fősebész/főkirurgus közbenjárásával kihallgatást/audienciát kért az uralkodótól, hogy tisztázza a helyzetét.

A negyedik bejelentkezésekor, a királyi vacsora végén végre sikerült megszólítania. A „Király karosszékéhez léptem, és azt mondtam, könyörgök, szíveskedjék emlékezetébe idézni, hogy remélnem engedte a kegyet: kihallgatáson fogad”. A szívélyes uralkodói döntés egy perc múlva megszületett. „Talán holnap reggel, ha Ön is így kívánja?” „Arra születtem, feleltem én, hogy megvárjam, mikor kegyeskedik ráérni és fogadni, s igen nagy megtiszteltetésnek tekintem, ha másnap reggel megjelenhetek színe előtt.” Másnap a király a belső szobájában fogadta is, és a tisztázó beszélgetés során egyre jobban megenyhült.  

Ennek hatására Saint–Simon átmenetileg lemondott a tervéről, de a kegyvesztettséget később mégsem tudta elkerülni.

Egy belső szoba a sok közül Versailles-ban

Az udvari nemesség származás és rang szerinti megoszlása

Több ezer társához hasonlóan tehát Saint–Simon herceg is udvari nemes volt. A 18. századi udvari nemesi társadalomról magyar nyelven Papp Imre értekezett a legátfogóbban. Meglátása szerint a származás a nemesi állapot egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) hordozója volt a 15. század végétől/16. század elejétől kezdve. A nemesség a származással és az ezzel járó öröklött erényekkel (kiválóság, különleges képességek, társadalmi elismertség, kardforgatás, kiváltságok) különböztette meg/különítette el magát a közrendűektől, de más nemesi csoportoktól is. Egy 1583-ban kibocsátott királyi ediktum a francia nemesség két csoportját különböztette meg: az apai ágon legalább 4 generációra visszavezethető múlttal rendelkező „ősi” nemesi nemzetségek tagjait (a születés, a származás, a „vér nemesség”-ét, az ún. gentilhomme-okat), és azokat, akik csupán királyi levéllel vagy hivatallal szereztek nemességet maguknak és családjuknak. Egy 18. századi akadémiai szótár le is szögezte, hogy a fejedelem ugyan teremthet nemeseket, de csak a vér teremthet igazi (született) nemest. A 16–18. századi nemesi tudat tehát egyfajta nemzetségi múlttudatnak is nevezhető, amit nap, mint nap ápolni kellett.

Ám az is megkérdőjelezhetetlen ténnyé vált, hogy XIV. Lajos óta már nem elsősorban a nemesség töltötte fel a saját sorait, mint eddig, hanem az állam, az abszolút hatalom, amely tehát bárkit bármikor felemelhetett (akár a lenézett harmadik rend soraiból is) és letaszíthatott. Az azonos nemesi privilégiumok ellenére az udvari nemesi rangok (is) a nemesek közötti különbségeket fejezték ki. Az állam hat-hét rangot ismert el. Felülről lefelé haladva: királyi hercegek (a vér hercegei), hercegek, őrgrófok, grófok, algrófok és bárók. A 18. század második felében az uralkodó címzetes rangokat is adományozhatott. Például márkivá emelhetett olyan nemest is, akinek ezt a birtokai nem tették lehetővé. Pierre Chaunu könyvéből ismerjük, hogy a fent említett udvari rangok nagy vonalakban a nemesi rend (amely köztudottan a papi után a 2. kiváltságos rend volt Franciaországban) hagyományos, lépcsőzetes hierarchiáját követték: királyi hercegek, az uralkodó távolabbi rokonságában álló hercegek, főnemesi lovagok (hűbérbirtokuk nagysága szerint rangsorolva), hercegek, márkik, grófok, bárók, várurak. Végül ide tartoztak még a rangos, fegyverforgató köznemesek, valamint az igazságszolgáltatási és pénzügyi tisztviselők (hivataluknál és méltóságuknál fogva).

A kora újkori francia királyi udvarban a legnagyobb rangjuk, presztízsük a királyi hercegeknek (akik a 16. század végétől automatikusan hercegek és pairek/főnemesek lettek, és akiknek a rangjuk – amibe csak beleszületni lehetett – a legmagasabb, mindenekfelett álló volt), a hercegeknek–paireknek, valamint a hercegeknek volt. Náluk a rang szintje is szabályozott volt. Esetükben összefonódott a rang, a régi származás, a nagy vagyon és a politikai befolyás. Vér szerinti királyi hercegeknek azok számítottak, akiknek az ereiben Capet Hugo, illetve Szent Lajos óta férfiágon királyi vér csörgedezett. Az udvari szokások értelmében csak törvényes házasságból születhettek, de ezt IV. (Bourbon) Henrik, majd XIV. Lajos is megsértette.

XIV. Lajos potenciális örökösei körében

A 18. században a Bourbon királyi rokonságon belül három csoportot különböztettek meg. Az elsőbe a szűken vett királyi család tartozott: király, királyné, elsőszülött fiú (a trónörökös, akit szintén „Felség”-nek kellett szólítani), valamint a többi gyerek és unoka. A másodikat a király testvérei és elsőszülött unokatestvérei alkották „Fenséges Úr”, „Őexelenciája” megszólítással. Végül a harmadik csoportot a király többi férfiági rokona jelentette. Nekik a „Nagyuram” megszólítás dukált.

Végül előkelő, bár politikai szerep nélküli udvari rangja volt a hat–nyolc egyházi pairenek, valamint a néhány tucat világi paire-nek. Ezt a rangot szinte kizárólag csak igen kevés herceg, gróf és báró viselhette, bár elvileg a király egyszerűbb nemest is pair-ré emelhetett. A herceg és egyúttal paire családok száma 1643-ban ötven, 1723-ban hatvannyolc volt, de 1789-re harmincnyolcra csökkent. A papi rend magas tisztségviselői is a nemességből nyertek utánpótlást. 1516 óta a királyok csak nagyon kevés közrendűt neveztek ki püspöknek. A 17. század végén a 194 püspökből csak tizenhat (8 %), száz év múlva viszont a 192-ből már csupán 2 (1 %) volt közrendű.  

                                                                                                               Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Pierre Chaunu: A klasszikus Európa. Gondolat, Bp. 1971.

Georges Duby – Robert Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat, Bp. 1975.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Saint–Simon herceg: A Napkirály udvarában. Szépirodalmi, Bp. 1970.

1922. április 30-án – alig 100 éve – Bethlen István miniszterelnök politikustársaival Egerbe látogatott, hogy egy nagygyűlésen az újonnan alakult kormánypárt az Egységes Párt támogatására buzdítsa a lakosságot. Aznap délután pedig az érsekkerti sportpályán megnézte a helyi fiatalok sport-seregszemléjét valamint az egri és gyöngyösi labdarúgók mérkőzését. A különleges program körülményeit Bartók Béla mutatja be.

1922 februárjában alakult meg a Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Párt, amelyet hamarosan Egyéges Pártnak neveztek és vezetői hosszú körútra indultak, hogy kifejtsék céljaikat. Ennek egyik állomása Eger volt, ahová Bethlen István kormányfő Gömbös Gyula államtitkár, Borbély Maczki Emil borsodi főispán, Eckhardt Tibor sajtófőnök, Kozma Miklós MTI-igazgató, Ráth Sándor pártigazgató, Madarassy Gábor, Maresovszky György titkárok, Reviczky György, Kubinyi László és Lándor Tivadar látogattak el, dr. Nagy János papképviselő támogatására. A miniszterelnök és kísérete 1922. április 30-án érkezett Egerbe, 10 órakor nagygyűlés volt a mai Dobó téren, 12 órakor a vármegye képviselői találkoztak a politikusokkal a városházán, 1 órakor pedig több mint 300 fős ebédet rendeztek tiszteletükre. Délután 3-tól sportversenyekre látogattak, 5 órakor Szmrecsányi Lajos egri érsek teára hívta a miniszterelnököt és társaságát, akik este 7-kor visszaindultak Budapestre.

Gömbös Gyula államtitkár és Bethlen István miniszterelnök sportos öltözetben

1922 április közepére készült el Egerben a felújított érsekkerti sporttelep. A pályát sikerült az előírásos méretre, 110 x 65 m-re kibővíteni, és a MOVE április 30-án délután fél 4 órakor futballmérkőzéssel avatta fel. A Magyar Országos Véderő Egyesület egyébként 1919 januárjában alakult hivatásos katonák érdekvédelmi szervezeteként, de tagjai egyre jobban beleszóltak a politikai életbe, 1920-tól Gömbös Gyula irányításával pedig átvették sportélet szervezését. Ezzel párhuzamosan épült ki 1921-től az iskolán kívüli testnevelést terjesztő leventemozgalom, amely a 12-21 éves fiúk (leventék) félkatonai kiképzését szolgálta 1945-ig.

A futballmérkőzésen az ellenfél Eger örökös riválisa, Gyöngyös csapata volt, amely addig a MESE (Magyar Országos Véderő Egyesület Egri Sportegylete, röviden: MESE) minden győzelmére ugyanolyan vagy nagyobb arányú diadallal válaszolt. Az utolsó három mérkőzést, köztük egy bajnokit, Eger nyerte meg, a kapott és adott gólok alapján a győzelem és a vereség mérlege egyenlő volt. Az egri MOVE csapata azonban 1922 április közepéig még nem is látott pályát, és csak a legnagyobb érdeklődés és szurkolás segítségével számíthatott arra, hogy fölényét arra az évre is biztosítsa magának. Az 1921. évi tudósítások szerint a következő játékosok alkották a csapatot: Ragyák, Szőllőssy, Kéri csatárok, Kacsán jobbszélső, Zeley balszélső, Molnár, Bory, Seftsik középpályás, Merz, Payer hátvéd, Baráth kapus voltak, de Paláncz, Eperjessy is pályára lépett, és úgy tűnik, nem voltak állandó beosztások.

Magyar Országos Véderő Egyesület Egri Sportegyletének jelvénye

A MESE vezetésében nem minden működött könnyen és egyszerűen, mert a február elején megválasztott Payer Sándor két hónap után lemondott titkári rangjáról, őt Halmay Sándor a „sokoldalú sportsman” követte, aki április 14-én távozott posztjáról, így hiányos volt a vezetés.1922. április 29-én vasárnap délután 3 órakor – állítólag – addig nem látott nagy közönség lepte el az egri sportpálya nézőterét. Fél 4 előtt néhány perccel érkezett meg az Egerben tartózkodó Bethlen István miniszterelnök is a kíséretével. A miniszterelnököt Horváth Géza dr. a MESE ügyvezető elnöke, az egri irgalmas rendi kórház főorvosa köszöntötte. Az üdvözlés után a programnak megfelelően, a MESE A és B füleslabda-csapata rövid mintajátékot mutatott be, amit nagy tapssal fogadott a szép számú nézősereg.

A német eredetű és nálunk elavult füleslabda mérkőzés egyik mai pillanata

A füleslabda-csapatok távozása után apró, mezítlábas iskolásgyermekek vonultak a sportpályára katonás rendben. Ezek a cifranegyedi állami elemi iskola tanulói voltak, akik Medák Alajos tanító vezényletére tag-szabadgyakorlatokat mutattak be, végül díszmenetben vonultak el a miniszterelnök előtt. „A csöppségek kipirult arcokkal, katonásan vágták a sarat. – írta az Egri Népújság tudósítója - Maguk vezényeltek. A miniszterelnök láthatóan meghatódott, amikor a kis mezítlábas katonák előtte meneteltek.” Amellett, hogy szomorú látvány lehetett a sárban mezítláb taposó kisgyermekek csapata, legfeljebb jövőbeli katonáknak lehetett őket tekinteni. 20-22 év múlva sokan indultak közülük családapaként a frontra.

A Cifrakapu téri állami elemi iskola épülete

Ezután a cifranegyedi Levente Ifjúsági Egyesület tagjai vonultak ki a pályára Medák Alajos egyesületi elnök és levente-oktató vezetésével. Medák Alajos a 12. honvéd gyalogezred tisztjeként harcolt a Nagy Háborúban, majd tanítóként és leventeoktatóként dolgozott, ő volt a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) alelnöke, 1933-ban felvette a Dombrády nevet, 1945 után még évekig tanított, 1985-ben 95 évesen hunyt el Egerben. Ő nevelte, képezte ki éveken át a városrész 6-21 év közötti fiúit. A levente mozgalom 1921 tavaszán kezdett el rohamosan terjedni Heves vármegyében, különösen a falusi parasztfiúk körében sikerült népszerűsíteni a sportolásba bújtatott katonai kiképzést. Medák tanító úr külvárosi diákjainak vezényszó nélkül, egyszerű füttyjelre végzett tag-szabadgyakorlatai nagy szorgalmat és figyelmet mutattak. A tagszabadgyakorlatok - a korabeli testnevelési tanmenetek szerint - karlendítések, karlökések, ütések, törzshajlítások és lendítések, sarok-, térd- és lábemelések, lábvetések és lábforgatások voltak. A tudósító szerint különösen a földműves-legények szakaszának nagyszerű fegyelmezettsége ejtette bámulatba a közönséget. Gyakorlataik végeztével tisztelegve vonultak el a miniszterelnök előtt, aki megdicsérte Medák Alajost, mint akinek először sikerült a vármegyében a levente egyesületet ilyen egységessé nevelni. A csapat kerete a Cifranegyedi Római Katholikus Földműves Olvasókör és Ifjúsági Egyesület volt, amelyről már szó esett ezen a blogon.

Levente fiúk jellegzetes öltözetükben

Hangos tapssal fogadta a közönség a pályára futó kék inges egri és a fehér inges gyöngyösi labdarúgókat. Mindkét csapat tudásának legjavát adta. A mérkőzés látványát egyedül a nagy sár rontotta, amely csaknem hasznavehetetlenné tette a pályát. Eger fölénye azonban mindjárt az első percekben rúgott gólban kifejezésre jutott. „A hátvédeket az elszántság, a fedezetsort az ellenfél agilis levezetése, a csatársort a nagyszerű összjáték jellemezte.” – dícsérte az egrieket a tudósító.  Paláncz kapus – úgymond - klasszis formát mutatott, minden védése külön látványosságszámba ment. A csapatban kitűnt még Erhardt, aki 1 és Ragyák, aki 3 gólt juttatott Gyöngyös hálójába. Az utolsó pillanatban Zeley 11-est okozott, amit a gyöngyösieknek sikerült góllá értékesíteniük. Halmay Sándor „példásan” bíráskodott. Így a végeredmény ez lett: Eger - Gyöngyös 4:1 (4:0).

A mérkőzés végén Bethlen István lelkesítő szavakat intézett a csapatokhoz, amit a fiúk hármas éljennel köszöntek meg. A tudósítás befejezése meglepőnek tűnik: ez volt az első labdarúgó mérkőzés, amit a miniszterelnök eddig végignézett.

Olyan komoly volt Gyöngyös és Eger versengése a sportban is, hogy május 4-én a gyöngyösi MOVE azzal a kéréssel fordult az Egri Népújsághoz, írja meg, hogy az egri MOVE nem a gyöngyösi MOVÉ-val hanem „csak” a Gyöngyösi Athletikai Klubbal mérkőzött meg. Ez utóbbi nem a katonás és hazafias lakosok hanem a polgári és liberális gyöngyösi polgárok sportegyesülete volt, így a vereség szégyenét rájuk lehetett hárítani.

Egy korabeli mérkőzés izgalmas pillanata

Május elején a futball szakosztály vezetését Kis Béla vette át, a MESE az egri jegyzőtanfolyam csapatával játszott 1:1 eredményű barátságos mérkőzést, bár azt is ki kellett jelenteni a bírálatok miatt, hogy az egyesület nem ad fizetést a titkárának. Az viszont kedvező volt, hogy 20 sportegyesületnek – köztük az egrinek is – sportszereket, felszerelést ígért a MOVE. Májusban budapesti csapatokkal mérkőztek meg az egri focisták, előbb a fővárosi posta-takarékpénztár csapata, aztán az óbudai egyesület majd a VII. kerület legénysége érkezett az érsekkertbe.

A labdarúgás fokozódó társadalmi népszerűségét jelezte Egerben, hogy június közepén a tanév végén a ciszterci gimnázium két osztálya mérte össze futballtudását, majd az érseki tanítóképző játszott az állami főreáliskola csapatával, de az iparosok, kereskedők katolikus legényegylete is kihívta egy mérkőzésre a mezőkövesdi legényegyletet.

Nem tudjuk, hogy gróf Bethlen István miniszterelnök látott-e még máskor is futballmérkőzést, de az egriek büszkék voltak a látogatására, mert megjelenésével az érsekkerti pályán is kifejezte a sport nemzeti és politikai megbecsülését.

A MESE játékosai 1938-ban híres csíkos dresszükben

                                                                                                          Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

A magyar futball hőskora, Rubicon, 29. évf. 6.sz. 2018.június

https://epa.oszk.hu/03100/03122/00027/pdf/

Sugár István: Az első futballmérkőzés Egerben – 1900.június 17. Népújság, 15. évf. 62. sz. 1964. március 14.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/HevesMegyeiNepujsag_1964_03/?query=labdarugas%20Sugar%20Istvan&pg=82&layout=s

Az etatizmus szellemében korszerűsített testnevelés és sport korszaka (1920–1944). In Magyarország a XX. században, Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000.

http://vmek.niif.hu/02100/02185/html/581.html

Varga László: A testi nevelés Heves megyei története - Sportélet a két világháború között. Népújság, 24. évf. 45. sz. 1973. február 23.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/HevesMegyeiNepujsag_1973_02/?query=sportelet&pg=169&layout=s

Váradi Levente: A levente – egy emblematikus ifjúságnevelő szervezet a Horthy-korszakból

2019.05.24. https://ujkor.hu/content/levente

Hazánkban az 1919. évi  szélsőbaloldali forradalmi hatalomátvétel, a Tanácsköztársaság, az oroszországi szovjet mintát követve hirtelen és radikális módszerekkel próbálta a korábbi társadalmi rendet felszámolni, egy általuk igazságosabbnak vélt világot alkotni és megbüntetni a minden bajért bűnösnek tartott burzsoáziát. Az ideális világkép részévé vált az alkoholfogyasztás megszüntetésének vágya is. Bejegyzésében Benkó Martin  foglalja össze a rendelet hatásait.  

A Tanácsköztársaság rövid története alatt megszületett egy olyan rendelet, amely szigorában nem csak Magyarországon, de az egész világon ritkának számít: egy teljes, országos, zéró toleranciát alkalmazó tiltás bármiféle alkoholos ital fogyasztására vonatkozóan.

Erős üzenetet hordoz

A 20. század első világégése, a nagy politikai változások, a gazdasági és a társadalmi feszültségek és az elégedetlenség kiváló táptalaja volt a radikálisabb, azonnali megoldásokat kínáló eszmék szélesebb körben való elterjedésének. Hazánkban a szélsőbaloldal forradalmi hatalomátvételével az oroszországi szovjet mintát követve az ún. Tanácsköztársaság formájában tett próbát hirtelen és radikális módszerekkel arra, hogy a korábbi társadalmi rendet felszámolva, egy általuk igazságosabbnak vélt világot alkossanak és megbüntessék a minden bajért bűnösnek tartott burzsoáziát. Az ideális világkép részévé vált az alkoholfogyasztás megszüntetésének vágya is. A kommunista gondolkodók kapcsolatot találtak az alkohol és az általuk romantikus magasságokba emelt fizikai munka között: a szesz meggátolja a proletárt abban, hogy eredményesen termeljen, katonáskodjon, illetve bűncselekmények elkövetésére ösztönözheti. Az alkoholt méregnek tartották. Egy, a béke és a nyugalom, illetve hosszú távon a kommunizmus építésének útjába állított gátat láttak ezekben a nedűkben és magukban az alkoholizálókban. Forradalmi tűzben égve radikális lépéshez folyamodtak: az alkohol gyártásának, forgalmazásának és fogyasztásának teljes felszámolására és tiltására szánták el magukat

A szesz a kommunizmus építésének útjában áll

Olyannyira fontosnak ítélték a szeszes italok kérdését, hogy a statárium kihirdetése után, ez volt a rendszer második rendelete. Fontos azonban kiemelni, hogy nem voltak egyedül utópisztikus jövőképükkel egy „józanabb” társadalomról: a marxi-lenini úttól függetlenül megszületett az igény több országban is arra, hogy az alkoholt, mint már a kor tudománya által is egészségügyi szempontból károsnak ítélt élvezeti cikket, végérvényesen eltávolítsák az emberek mindennapjaiból. A korszakból fennmaradt propaganda plakátok tökéletesen megörökítik a párt azon szándékát, hogy az italozás tilalmát észérvekre, elrettentésre és fenyegetésekre alapozva legitimálják. A kampányt az újonnan létrehozott Alkoholellenes Tanács irányította. Azokat, akik (illegálisan) szeszes italt fogyasztottak, egy lapon említették a bűntényeket és rendszerellenes zendüléseket elkövetőkkel. A Tanácsköztársaság időszaka alatt egyáltalán nem léteztek a hagyományos értelemben vett függetlenül ítélő bíróságok, büntetőtörvénykönyv sem volt. A forradalmi törvényszékek döntéseit sokszor egyáltalán nem lehetett fellebbezni, a képesítés nélküli bírák gond nélkül adhattak halálos ítéletet abban az esetben, ha a vádlottat kellően ellenforradalmi gondolkodásúnak ítélték meg.

„fődolog az, hogy megéljünk s nem pedig, hogy mulassunk”

Az egri sajtó rendszeresen tájékoztatta olvasóit arról, hogy milyen büntetéssel sújtották az alkoholtilalom megszegőit. Szakács Pál parádi lakost a tilalom megszegése (és „veszélyes fenyegetés bűntette miatt”) 30 nap fogházra ítélték. A füzesabonyi Sebők Béla és Ferenczi Zoltánt is a rendelet be nem tartása tette vétkessé: Ferenczi esetében ez 500 koronát, illetve „nem fizetés esetén 14 napi elzárásra átváltoztatható” pénzbüntetést jelentett. Sebők esetében az összeg 1000 korona, nem fizetés esetén az elzárás pedig egy hónap, illetve a nála talált szesz elkobzása. Schultz Ignácz egri lakos számára 1090 korona, vagy 2 hónap elzárás volt a kimondott ítélet; Szombati János, hevesi lakost 15000 korona, vagy másfél év elzárásra ítélte az egri forradalmi törvényszék. Március 26-án két kocsmárost ért retorzió. Infeld Miksa 2500 koronás bírságot kapott és egyhónapi teljes italkimérési tiltást. Grünbaum Károly esetében a büntetés csupán 1000 korona és 14 nap tiltás volt. Június 7-én Preszler Gizella, felsőtárkányi lakos kapott egy rendkívül magasnak mondható 20000 koronás büntetést szeszesital forgalomba hozás miatt. Összehasonlításképpen, egy pincér átlagos havi fizetése ebben az időben 1300 korona volt, míg a proletárokból verbuvált Vörös Hadseregben egy baka havi zsoldja 450 korona volt. A téves bejelentés sem volt példanélküli a törvényszék működésé alatt: Kovács András egri lakost például feljelentették részegség vádjával, azonban a törvényszék megállapítása alapján csupán a hordók kénezése alatt felszabaduló gőz belélegzése idézte elő esetében az ittas állapothoz hasonló eszméletvesztést.

Az ébredő öntudatnak állít emléket

Híres eset volt még a korabeli intézkedéseknek a Gallasy család noszvaji Berta-majori kastélyának átkutatása. A korabeli sajtó bűnügyi krimibe illő módon mutatta be Jackwerth Ede kormányzótanácsi biztos nyomozását, ahogy vizsgálódása során rejtekhelyeket, csapóajtókat talált meg és nyitott ki a noszvaji birtokon, miközben egyre több, a proletárok elől elrejtett, kincsekre bukkant: pénzre, nemesfémtárgyakra, élelmiszerre, fegyverekre és nem utolsó sorban nagy mennyiségű borra és likőrre. Május 28-án a két Gallasy testvért, név szerint Istvánt és Lászlót, letartóztatták és a fővárosban fogságba zárták pár hétre. Pár hónnappal a Tanácsköztársaságot követően az Egri Népujság már úgy fogalmaz az esetről, hogy a kommunisták a lakók „bebörtönözése és sanyargatása után még a szöget is kilopták a falból.

A Gallasy-kastély

A Tanácsköztársaság működésére általánosságban jellemző volt a gyors, de meggondolatlan lépések hozatala. Az ilyen szintű korlátozásnak ugyanis komoly gazdasági visszhangja lehetett volna: például a borvidékek teljes leépítése megszüntette volna a külföldön is kedvelt, minőségi, Magyarországon termesztett borok exportálását. Ennek hatására, az anyagi károk csökkentése érdekében, kénytelenek voltak feloldani a szőlő cefrére (ide értve a törkölyt is) vonatkozó lefőzési tilalmat. Propagandájukba innentől belefoglalták, hogy miért van mégis szükség bizonyos vidékeken az alkohol előállítására, termesztésen pusztán gazdasági szempontból. Biermann István, budapesti kiküldött, a húsvéti népgyűlés kapcsán az egriekhez idézett beszédében szintén említést tesz arról, hogy a borra elsősorban azért van szükség, hogy külföldről behozott élelemre cseréljék, hiszen a „fődolog az, hogy megéljünk s nem pedig, hogy mulassunk”. A tervek ellenére a stabilitását vesztett vezetés nem bírta meggátolni, felszámolni a szeszfogyasztást. Az enyhítés kérdése júliusra egyre égetőbbé vált.

Eger, 1919-es emlékmű (Vöröstüzér emlékmű), Orbán József, 1959. november 7.

A városban először orvosi javaslatra (bizonyos esetekben már a tavasszal is) enyhítettek a korlátozásokon. Később általánosan, minden dolgozó felnőtt férfinek járó, jegyrendszer útján igénybe vehető alkohol fogyasztást tettek lehetővé, napi fél liter bor formájában. (A nők esetében továbbra is szükséges volt hozzá az orvosi igazolás). Egerben a városi munkástanács is tárgyalta és el is fogadta a borjegyen keresztül való igénylést a város lakosai számára. Az Egri Munkás írása alapján a borjegyen kívül hat koronában szabta meg a kijelölt bormennyiség igénybevételének árát. Ezzel a rendelettel korlátozássá szelídült a szesztilalom. Természetesen visszaélések továbbra is történtek: az újságokban véres vasárnapként jelent meg az az esemény, amikor az egri Népkertben részegen garázdálkodók egy csoportja járőrökre támadt, melynek következtében a támadók egyikét, Ónodi Ferencet, Csank István járőr önvédelemből leadott lövésével halálosan megsebesítette. Pár nappal később lezárult egy korszak: augusztus elsején a Tanácsköztársasággal együtt végleg sírba szállt az országos magyar szesztilalom. Az új egri napilap, az Egri Népujság pár nappal később ezekkel a sorokkal summázta a „boldog békeidőket” követő pár év fejleményeit:

„Romokon állunk, kétségbeejtően szomorú romokon; Magyarország romjain.”

                                                                                      Benkó Martin

Felhasznált linkek/irodalmak:

https://mult-kor.hu/az-amerikainal-is-szigorubb-volt-az-1919-es-magyar-szesztilalom-20160321

https://hu.museum-digital.org/singleimage.php?imagenr=531100

https://delamottekastely.hu/data/file/az-illuzionista.pdf

https://www.kozterkep.hu/19691/1919-es-emlekmu#

https://www.youtube.com/watch?v=hTi-YB57NPg&t=470s 7:48

Egri Ujság.1919.03.25. – 70. szám. 1.

Egri Ujság.1919.03.27. – 72. szám. 3.

Egri Ujság.1919.04.01. – 76. szám 2.

Egri Ujság.1919.04.09. – 83. szám. 2.

Egri Ujság.1919.04.10. – 84. szám. 3.  

Egri Ujság.1919.04.19. – 92. szám. 2.

Egri Ujság.1919.04.22. – 94. szám. 2-3.

Egri Ujság.1919.05.04. – 103. szám. 1.

Egri Vörös Ujság.1919.05.22. – 118. szám 2.

Egri Vörös Ujság.1919.05.27. – 122. szám 2.

Egri Vörös Ujság.1919.05.31. – 125. szám 1.

Egri Vörös Ujság.1919.06.04. – 128. szám 2.

Egri Vörös Ujság.1919.06.07. – 131. szám 2.

Egri Vörös Ujság.1919.07.01. – 149. szám. 1.

Egri Vörös Ujság.1919.07.02. – 150. szám. 2.

Egri Vörös Ujság.1919.07.10. – 157. szám. 1-2.

Egri Munkás.1919.07.19. – 5. szám. 3.

Egri Munkás.1919.07.20. – 6. szám. 3.

Egri Munkás.1919.07.22. – 7. szám 3.

Egri Népujság.1919.08.07. 1. szám 1.

Egri Népujság.1919.10.19. – 61. szám. 1.

Felhasznált képek forrása:

• Gábor Imréné: A Magyar Tanácsköztársaság plakátjai. Budapest.1969.
• Bajai Honpolgár.2019. július-augusztus. XXX. évf. 7-8. (344-345.) szám. 15.
• https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/8/81/Hungarian_Soviet_Republic_memorial_by_J%C3%B3zsef_Orb%C3%A1n_in_Eger%2C_2016_Hungary.jpg/675px-Hungarian_Soviet_Republic_memorial_by_J%C3%B3zsef_Orb%C3%A1n_in_Eger%2C_2016_Hungary.jpg?20161005220943
• https://tunderkerthotel.hu/a-noszvaji-de-la-motte-kastely-es-tunderkert-hotel-tortenete-2/

A folytatásos bejegyzés első részében Kiss László felvillantotta, hogyan és mikor alakultak ki az állandó királyi udvarok (a kora újkori Franciaországban és néhány európai államban/birodalomban). A második részben pedig – bár ez nem egyedi francia eset volt – dióhéjban arra kereste a választ, miért és hogyan került sor Franciaországban 1661 után az addig független arisztokrácia és nemesség királyi hatalom alá rendelésére, jellegadó csoportjaik udvari nemessé tételére. Ez a két – jobbára párhuzamosan futó, és az abszolút monarchiák kiépítéséhez nélkülözhetetlen – hatalmi/politikai feladat feltételezte egymást. Állandó udvar nélkül nincs „megszelídített” és ellenőrzött udvari nemesség, nélkülük viszont nincs az abszolút hatalom fényét és erejét megjelenítő díszes királyi udvar. A Napkirálynak és az udvaronccá tett „kitartott nemesek”-nek tehát kölcsönösen szükségük volt egymásra. Egymás nélkül nem létezhettek.   

Az állandó királyi udvarok kialakulása Európában

A 16–17. századig a francia uralkodóknak sem volt állandó székhelyük, állandó uralkodói központjuk. Valamilyen udvar és udvartartás persze mindig volt, de éppen ott, ahol laktak, ahol tartózkodtak. Vagyis az udvar „az a hely, ahol a király lakik”. Járták a birtokaikat, az országot, és ahol átmenetileg megáll(apod)tak, többek között bíráskodtak is. Némi leegyszerűsítéssel: a király ment el az „országá”-hoz, a – jelentős gazdagsággal és helyi hatalommal, szuverenitással rendelkező, az uralkodóval számos esetben szembefeszülő – főnemesekhez/főpapokhoz, és nem fordítva. Ezek a nagyurak a váraikban, majd kastélyaikban nemegyszer fényűzőbb élet éltek, nagyobb udvart vittek, mint maga a király. Gondoljunk csak XIV. Lajos pénzügyi főfelügyelőjének – a Versailles-i kastély felépítésére inspiráló – csodálatos palotájára. Az 1660-as évek első felében Fouquet lényegében emiatt lett kegyvesztett, na meg amiatt, hogy (bár ez nem volt szokatlan a korabeli Európában) az állam pénzét a sajátjaként kezelte.

A francia és európai királyoknak tehát – néhány kivételtől eltekintve – sokáig nem volt népesnek és állandónak nevezhető udvaruk. A gazdag francia nemesek még a 16. század közepén is csak akkor „mentek fel” az udvarba vidéki birtokaikról, ha nagyon muszáj volt. Uralkodása kezdetén – állítja Jonathan Dewald – VIII. Henrik (1509 – 1547) angol király is arról panaszkodott, hogy csak kevés nemes látogat el hozzá, s hogy nincs elegendő vacsoravendége. „1600-ra azonban már minden nemes égett a vágytól, hogy megjelenhessen az udvarban. Időnként túl sokan is voltak, úgyhogy erővel kellett visszaküldeni őket vidékre”. Az 1630-as években I. Károly, angol király (1625–1649) már külön uralkodói meghívóhoz kötötte a vidéki nemesek londoni jelenlétét, és beperelte azokat, akik ezt megszegték.

Hol előbb, hol később, Európa egyre több országában megtörtént a (király és a rendek között megosztott, és ez által gyenge) rendi monarchiáról az erősebb, hatékonyabb abszolút monarchiára való áttérés. Az etatizmus (vagyis az állam és a királyi hatalom mindenhatóságába vetett hit és politika) erősödésével az uralkodó nem tűr(het)te a központosító törekvései útjában álló önálló helyi hatalmak és hatalmasságok, a regionális, tartományi, rendi és egyéb autonómiák, önkormányzatok létét. Ezek gyengítésére vagy felszámolására törekedtek, több – kevesebb sikerrel. Köztudott, hogy – Angliától eltérően, ahol a parlament szinte mindvégig működött – Franciaországban a rendi gyűlést XIII. Lajos (1610–1643) idején, 1614-ben berekesztették, hogy 1789-ig ne is hívják össze.

A szinte még gyerek XIV. Lajos (1643–1715) számára életre szóló, negatív élményt jelentett a harmincéves háború végén Franciaországban kirobbant Fronde-mozgalom (1648–1653), ami akár a trónjába és az életébe is kerülhetett volna (mint ahogy ugyanebben az időben, 1649-ben I. Károly angol királlyal meg is történt). A királyi hatalom meggyengülését kihasználó parlamentek (legfelső bírósági testületek, élükön a párizsival) és a hercegek fegyvert ragadtak ellene, szembefordultak vele. „A fiatal királyban – olvasható egy francia hétköznapi élettel a Napkirály korában foglalkozó összeállításban – mély nyomot hagyott a hercegek csoportja, a Fronde, ezért a nagyurak jelenlétét mindig a monarchia iránti engedelmesség jeleként értelmezte. Versailles ettől lesz kikerülhetetlen: minden itt dől el, itt az ember helye.”

A polgárháború tehát legalább két maradandó tanulsággal szolgált a fiatal király számára. Olyan erős hatalmat kell kiépítenie, amely egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi, hogy országának nemesei, főurai fegyvert foghassanak, fellázadhassanak ellene. Másrészt meggyűlölte Párizst, megvetette a párizsi „csőcselék”-et, amely ebben a zűrzavaros időszakban az ő és a családja életére tört. (Télvíz idején, álruhában, éjjel kellett menekülniük a Louvre-ból). Jules Mazarin államminisztere halála után, 1661-ben XIV. Lajos a teljhatalom birtokába jutott (bár ekkor sem mondta, hogy „Az állam én vagyok”). Hozzákezdett a kettős feladat megvalósításához.

Már nem igényelte a királyi udvar állandó vándorlását: Louvre – Vincennes – Fontaineblau – Saint-Germain. A sötét, hideg Louvre-t egyébként sem szerette, szűknek találta az egyre népesebb udvari ünnepségek számára. Új, tágasabb és fényűzőbb, a nagyságát és hatalmát jobban kifejező kastélyra vágyott a Párizshoz közeli Versailles-ban. Sokáig nem is gondolta még, hogy állandó lakóhelyéül szolgál majd ez a (soha be nem fejezett, Európa-szerte csodált, irigyelt és utánzott) kastély-együttes.

A Versailles-i kastély főépülete

A munkálatok 1661-ben kezdődtek el és XIV. Lajos – időnkénti ottlétek után – 1682-ben költözött be a családjával, népes udvarával és államigazgatásával együtt. Az állandó uralkodói lakóhely ötlete egyébként nem volt új, nem az övé volt. II. Fülöp spanyol király (1556–1598) legalább száz évvel megelőzte, amikor ugyan Madridot tette meg székhelyéül, de maga és a családja a Madridtól nem messze (1563–1584 között) felépült komor „palotakolostor”-ba, az Escorialba költözött. Másfél – két évszázaddal később Mária Terézia (1740–1780) osztrák királynő, II. Frigyes (1740–1786) porosz király és I. Péter (1682?–1725) orosz cár mégsem a komor Escorialt utánozták, hanem XIV. Lajos csodálatos székhelyét és udvarát. Bécs mellett felépült Schönbrunn (az 1740-es évekre), a Berlintől 40 kilométerre lévő Potsdam (a „gondűző” San-Souci – 1747), valamint Szentpétervár (18. század eleje), és – az orosz cár Versailles-i mintájú nyári palotája – Petrodvorec (1723).

A Versailles-i kastély tükörterme

A francia vidéki nemesség udvaronccá tétele

Versailles valóban a Napkirály nagyságát (felnőtt korában már a „Nagy” jelzővel is illették) fényét és abszolút hatalmát volt hivatva befelé és kifelé egyaránt kifejezni és szimbolizálni. Azért készült, hogy elkápráztasson. Csakhogy ezt a hatalmat, amint a Fronde eseményei oly gyászosan tanúsították, a vidéki nemesi társadalom jó része 1661 után sem ismerte és fogadta el feltétlenül. XIV. Lajos tehát hozzálátott a másik, talán még fontosabb „hatalomtechnikai” feladatához: a vele dacoló vagy dacolni képes francia főurak és nemesek engedelmességre kényszerítéséhez, hatalma alá rendeléséhez, megszelídítéséhez, „háziasításához” (domesztifikálásához).

Száz évvel korábban (de utoljára még 1648–1653 között is) a legforróbb fejű arisztokraták/nemesek – ha kellett, ha nem – fegyvert ragadtak és háborút háború után vezettek a király ellen. De ez már a múlté volt. Egyszer és mindenkorra elmúltak azok az idők is, amikor még a király járta az „országát”. Az 1680-as évektől már a „megszelídített ország”-nak kellett kötelező jelleggel a királyi udvarban élnie. Kezdetben sok vidéki arisztokrata/nemes panaszkodott, mert az udvaronc létet megalázónak, szolgai kényszernek érez(het)te. A 18. század második felében viszont már az udvar elsődlegesen a különleges társadalmi helyzet megőrzője lett a számukra. 

A 17. század végétől versengeni kezdtek ezért az immár önként vállalt rabságért, a kitüntető uralkodói kegyért, amelyet életük egyedüli értelmének, felsőbbrendű arisztokrata/nemesi létük és státuszuk egyedüli biztosítékának tekintettek. „Inkább meghalok, semhogy ne láthassam két hónapig” – mondta egy alkalommal Richelieu herceg. Egy másik udvaronc, szintén herceg, ezt a szoros kötődést így fogalmazta meg: „Felség, aki távol van öntől, az nemcsak boldogtalan, hanem nevetséges is.” Papp Imre szavaival élve: „Még a királlyal szoros rokonságban álló hercegek is csak „bolygók” voltak, akik fényüket a Napkirálytól kapták.”

Az egész derék vidéki nemesség Versailles-ban van – írta Funck–Brentano. Itt hajszolja a szerencsét, a gyönyöröket és a napfényt. Majd Saint–Simon herceg emlékiratából idézett: „A nagytermet Franciaország töltötte be.” A király – s ez a lényeg! – ugyanis nemcsak elvárta, hanem meg is követelte, hogy az egész francia nemesség körülötte lebzseljen, hogy őt (színleg vagy őszintén) imádja és szolgálja. Ismét Saint–Simonhoz fordulva: „Nem csak az előkelőségek állandó jelenlétét követelte meg, hanem az alacsonyabb rendű arisztokratákét is… Mindenkit látott, mindenkit észrevett… Egyesek érdemtelennek minősültek, és minden megbecsülésüket elvesztették, ha nem tartózkodtak az udvarban, mások azért, mert ritkán mutatkoztak. És menthetetlenül kegyvesztett lett az, aki soha vagy alig mutatkozott.”

A 17. század második felétől/végétől tehát a hajdan dicső francia arisztokrácia és nemesség a király kegyétől függő, azt kereső „udvari szolgá”-vá, egyfajta „kitartott nemes”-sé vált. Úgy látták már, hogy az udvaron kívül nincs élet. Ha nem vagy az udvarban, senki vagy!

Francia arisztokraták a 17. században

                                                                                                               Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

F. Funck – Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.

Jonathan Dewald: Az európai nemesség története. Pannonica, Bp. 2002.

Georges Duby – Robert Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat, Bp. 1975.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Francois Trassard (szerk.): Hétköznapi élet a Napkirály korában. Corvina, Bp. 2006.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   

Gárdonyi Géza halálának 100. évfordulóhoz közeledve – diákkori élményei után – érdemes hosszabban megvizsgálni utolsó éveinek néhány kevésbé ismert művét, amelyek az 1919-1922 közötti korszak kulturális, társadalmi és politikai viszonyait tükrözik. Bartók Béla elsőként az írónak 1919 őszén írt és a nemzeti hadsereget köszöntő versét elemzi.

Gárdonyi Géza egri dolgozószobájában 1921-ben

1919 augusztusában a bolsevik Tanácsköztársaság bukásakor Gárdonyi Géza Egerben élt a hosszú világháború és a forradalmi zűrzavar miatt súlyos anyagi körülmények és gyenge közbiztonság közepette. Valószínűleg nem támogatta olyan rokonszenvvel a forradalmat és a kommunista rezsimet mint amennyire a marxista irodalomtörténészek állították róla, de az is túlzásnak tűnik, hogy az ellenforradalom lelkes híve lett. Van ugyanis néhány olyan hazafias vagy nacionalista szellemű írása 1919-1920-ból, amelyek 1945 után nem illettek bele a hivatalos Gárdonyi-képbe. Gárdonyi a nemzeti és konzervatív Magyar Írók Nemzeti Szövetségének tagjaként már augusztus közepén az ellenforradalom mellé állt, - amelyről egy későbbi posztban lesz majd szó - a román katonaság Egerből történt kivonulása után pedig konkrét lehetőséget kapott a nemzetbe vetett hit megvallására. Horthy Miklós serege november 16-án vonult be Budapestre, majd a következő napokban a magyar alakulatok kelet felé indultak és a Tisza vonaláig átvették az ellenőrzést az ország többi része fölött. November 25-én például Miskolcra érkezett egy tüzérüteg 4 löveggel, ahol a magyar katonáknak ünnepélyes fogadtatásban volt részük, ezért Egerben is lelkesen készültek a katonák fogadására.

Horthy Miklós fővezér a nemzeti hadsereg sastollas tisztekkel beszélget 1919 őszén

1919. november 21-én az egri elit képviselői a városházán tartottak értekezletet, és elhatározták, hogy a bevonulás napján a színházba tervezett díszelőadáshoz egy prológ (bevezető vers) megírására Gárdonyi Gézát kérik meg, és a szöveget egy hölgy fogja előadni. Lipcsey Péter közjegyző, a Keresztényszociális Gazdasági Párt egyik egri és Heves megyei alapítója ezután látogatta meg Gárdonyit, hogy írjon verset az ünnepségre.

„- Kizavar a munkámból. És most verset írjak? Miért nem kérsz arra, hogy csináljak egy nadrágot?

– Ez kötelességed. Te nagy magyar író vagy és Horthy az első magyar ember. Őhozzá csak te írhatsz verset.

– Nem bánom, mikorra kell?

– Holnaputánra.

– Ejnye. Csakugyan nadrágot varratsz velem.

Elküldte hozzám a versét, melodrámának írta s azt követelte tőlem, hogy én szavaljam el.

– Ha megírattad velem, te meg szavald el. Zenét is komponáltass hozzá, én ráírtam, hogy mint képzeltem el a zenét. Minden versszakánál odaírtam, hogy milyen zenét kívánok.

Ma is megvan nálam a gyönyörű vers gépíráson s ráírva kézírással a Gárdonyi kívánsága, ahogyan lediktálta.”

Dr. Lipcsey Péter 1869-ben született Tiszafüreden, az egri érseki jogakadémián tanult, 1903-tól évtizedekig városi közjegyző majd református gondnok volt Egerben. Emellett Gárdonyi tisztelője, barátja, később az egri Gárdonyi Társaság egyik alapítója lett. A vers Az ötödik kard címet kapta és a folyton feltámadó magyar haderőt magasztalta. Elkezdődött a gyűjtés az ünnepségre, majd az Egri Népújságban megjelent Ábrányi Emil költő Az új magyar hadsereghez című költeménye (prolog), amelyet Bakó László színész szavalt el november 16-án az Operaházban a nemzeti hadsereg budapesti bevonulásának ünnepén. A november 25-én Egerben közölt Ábrányi-vers leírja a vörös terrort, Horthy Miklóst Szent Györgyhöz hasonlítja, és néhány kifejezéssel példát mutat. Muhi, Mohács, Majtény, Világos említése mellett a hadsereg és a kard azonosítása hasonlít Gárdonyi versére. („Te légy a nemzet villámsujtó kardja/ Te légy a kar, mely zászlónk büszke selymét/ Tisztán, szenny nélkül az egekre tartja!”)

Ábrányi Emil (1850-1920) költő, műfordító

Z. Szalay Sándor és Tóth Gyula már 1963-ban javasolta Gárdonyi Géza utolsó műveinek részletesebb vizsgálatát: „… a helyzet pontos ismerete és ismertetése nélkül méltánytalan lenne eltúlozni ’Az ötödik kard’ című vers jelentőségét is, melyet avatatlan kezek a posztumusz (egyébként csupa szedett-vedett anyagra épülő) ’December’ című, jóval az író halála után (!), 1929-ben megjelent kötetbe betettek. Számunkra ugyanis kérdéses, hogy Gárdonyi életében egyáltalán megjelent-e ez a költemény, avagy a Gárdonyi-szövegek szándékos meghamisítását lépten-nyomon tapasztalván nem hamisították-e meg ezt is? Mert mindeddig csak a hitelesnek nem tekinthető kötetből idézték, eredeti lelőhelyét még senki nem közölte.” E. Nagy Sándor 1967-os tanulmánya szerint Az ötödik kard című versét csak unszolásra írta meg, ezért ő a vers őszinteségét is megkérdőjelezte... Viszont Gárdonyi Géza már 1916-ban megírta Magyar sors című elbeszélését egy egri háborús jótékonysági hangversenyre, amelyben Árpád fejedelem haldoklását így fejezi be:

 „Távoli bús kürtszó búgott a Duna túlján által az éjjeli csenden, mintha az is kérdezné a táltossal, a vezérekkel, a nemzettel, a szellemek karjában másvilágra induló nagyfejedelmet:

- Mi a magyar sorsa a jövendő idők messzevégeiglen, mi a magyar sorsa itt ezen a földön?

Árpád szeme még egyszer megnyílott. Ujja is megmozdult, bágyadtan mutatott a falra. S kékülő ajka alig hallhatóan rebegte:

- A kard.”

Gárdonyi Géza 1929-ben megjelent posztumusz verseskötetének címlapja

Történelmi szempontból különös a szerző és a költemény szemlélete. Két nagy vesztes csata (Muhi, Mohács) után két fegyverletételt említ (Majtény, Világos), de feltűnik benne az Osztrák-Magyar Monarchia veresége, az olaszországi Piave folyó mellett vívott csata is (1918. június 15-22.). Ha a kardot a hadsereg szimbólumának tekintjük, akkor a vers címét jelentő ötödik (másképp számolva hatodik) kard az ötödik (vagy hatodik) haderő Horthy Miklós serege lehet. Gárdonyi gondolatmenete szerint az első kard a tatárjárás után talán a főnemesi bandériumokból álló hadsereg, a második kard a mohácsi vereség után szerveződő végvári katonaság, a harmadik kard a Rákóczi-szabadságharc bukása után kialakuló Habsburg császári és királyi hadsereg, a negyedik kard az 1867-től megszervezett magyar királyi honvédség az ötödik pedig az 1919 végén megalakult - később szintén magyar királyi honvédségnek nevezett - nemzeti hadsereg lehet. Ez a logika azonban hadtörténeti szempontból figyelmen kívül hagyja a nemzeti függetlenséget sokkal jobban jelképező Fekete Sereget, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc kuruc hadait illetve az 1848-ban megszervezett forradalmi honvédséget.

Az egri laktanya, amely 1919 december elején lett a nemzeti hadsereg bázisa

AZ ÖTÖDIK KARD

Horthy vitézeinek üdvözlése Egerben

Mohi puszta, Mohács, Majtény, Világos:
négyszer tört el a kardja magyarnak.
Négyszer kacagott rajta már a Sátán,
mellére topva diadalmasan:

- Voltál!

De Isten mindig fejét rázta rá:
uj kardot nyujtott a szerencsétlennek.
S a magyar talpra pattant. Széttekintett.
- Vagyok!

Utoljára a Piáve vizébe
sodorta bele a harcos magyart
mind-kardostól az örök-írigy Sátán,
s fölkacagott a csillagos egekre:
- Isten! Hol a te kedves magyarod?

S nehogy e föld még uj magyart teremjen,
nehogy Isten uj kardot nyujthasson le,
emberi testbe öltözött a Sátán.
S jött messiás képében miközénk.
Jött a pokol vörös zászlajával.
S az uj messiás, a vad Ántikrisztus
elüvölté az uj hegyi-beszédet:
- Nincs többé szegény: csak ide tartsa markát!
Nincs többé Isten! Az ember az isten!
Gyülöld felebarátod! Húzd le köntösét!
De gombold össze jól a magadét!
...................................................
És szétküldötte apostolait.

                      *

Mint a sivatag alélt vándora,
kit letepertek forgó viharok,
arcára bukva, selyem zászlaján,
hevert a magyar gyászos kábulatban.
De jöttek az uj vörös-messiás
apostolai s tanitványai:
- Csak bennünk bizzál: mink fölemelünk!

S megforditották arccal fölfelé.
Megforditották. Vélte: sebeit
mossák majd meg és bé is kötözik.
De azok csak belső zsebéért tették,
s hogy kihuzhassák selyem zászlaját,
s letépjék a keresztjét, - a szivéről.

De mint a sakált farkas marja félre,
hogy a prédát ő körmölhesse el,
úgy jöttek uj barátok a magyarra;
- Bizzál szomszéd: mink rendezzük a szénád!
S lefosztották róla az inget is.

Szegény hazánk! Haldokló nemzetünk!
Szép életed volt: ezer hosszu év!
Temetésed is szép lesz, elegáns
Párisban szövik szemfödeledet...

A nemzeti hadsereg alakulatai 1919 őszén bevonulnak Székesfehérvárra

Ám Isten ismét letekint az Égből.
....................................................
S im a bús circumdederunt helyett
kürtszó harsan meg, sziklát rengető,
amilyenre Árpád vitézei
serkentek fel és nyergeltek lovat.
Nyugat felől a Nap is visszatér:
a földből uj vitézek hada kél...
....................................................
Isten hozott ti sastollas vitézek!
Isten hozott visszatért lobogónk!
Isten hozott örök magyar-erő!

Magyar erő! Örök magyar-erő!
Te lobbantál fel Mohinak utána!
Te szántottál ujra Mohács alatt!
Te fujtad meg a Majténynál elnémult
Rákóczi-kürtökön az ébredőt!
Te tépted el a világosi láncot!
Te keltél ki a Piáve vizéből!
Te kelsz és kelten-kélsz itt minden rögből,
melyet valaha hős vér öntözött;
te kelsz némán és elszánt szent haraggal.
Képed miként szobrunknak képe itt
Eger közepén, zord kemény ércében.
.......................................................
Isten hozott örök magyar-erő!
Isten hozott ti sastollas vitézek!
Isten hozott ötödik fényes kardunk!

Áll még a vár omlott bástyáival
s áll fölötte magas fenségében
a kereszt is, áll diadalmasan.

Tekintsetek reá bizodalommal.
S érintsétek e vár  romköveihez
kardotokat Horthy vitézei.

Dobó lelke az, mely megrezgeti.

Gárdonyi Géza 1941-ben megjelent hazafias elbeszéléskötetének címlapja

A verset elsőként érdekessé teszi Isten és a Sátán mitikus vetélkedése a magyar nemzetért. A hun mondákból ismert Isten kardja említése után, 1918-1919 szereplőinek allegorikus bemutatása következik, amelyben a forradalmárok, kommunista agitátorok (sakálok) és a románok (farkasok) az ördög (Antikrisztus) küldöttjei. A circumderunnt a Körülvettek engem a halál fájdalmai kezdetű 17. (temetési) zsoltár első latin szava, a vér és a rög a szélsőséges nacionalizmus szimbólumai, a sastollak pedig a bátorság jutalmai mellett a bosszúálló tiszti különítmények jelvényei voltak. A vers utolsó szakaszának egyes szavai Egerre utalnak, hiszen itt vannak a vár részei (bástya és a Kálvária a kereszttel) Dobó István szobra, így a keresztény vallás a nemzeti érzéssel találkozik az uralkodó eszme jegyében.

Gárdonyi Géza versét először akkori munkaadója, a Pesti Hírlap közölte 1920. január 4-én, majd 1929-ben az író December című verseskötetében jelent meg, 1930-ban pedig a Királyi Közjegyzők Közlönye szerint Horthy Miklós kormányzásának 10. évfordulóján díszes üdvözlés mellékleteként adták át a kormányzónak. Ha előkerülne a Lipcsey Péternek küldött és jegyzetekkel ellátott kézirat, további kutatásokra adna lehetőséget. 1919 novembere második felében elkezdődött pénz és élelmiszer gyűjtése az érkező katonák számára. Az egri helyőrség végül 1919. december 4-én alakult újjá. Az egri csapatkeret parancsnokává Juhász László ezredest nevezték ki és 14 tisztből, 80 közlegényből álló géppuskásszázad vonult be Egerbe 4 gépfegyverrel. Horthy Miklós fővezér 1919. december 11-én este érkezett el Egerbe, másnap reggel tovább utazott, és Gárdonyi versének bármiféle nyilvános bemutatásáról semmi hír nincs.

                                                                                                             Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

E. Nagy Sándor: A korszerű Gárdonyi-kép problémái, Irodalomtörténeti Közlemények, 1967. LXXI. éf. 2. 140-150.

http://epa.oszk.hu/00000/00001/00250/pdf/00250.pdf

Z. Szalai Sándor - Tóth Gyula: Egy félreértett életmű - A Gárdonyi-centenárium előtt, Új Írás, 1963. 6.sz. 719-724.

https://adt.arcanum.com/hu/view/UjIras_1963_1/?query=feudalis&pg=748&layout=s

Gárdonyi Géza: Április, Fűzfalevél nyárfalevél, December, Költemények, Budapest, 1929.

https://mek.oszk.hu/10800/10896/10896.htm

Lipcsey Péter: Azokról, akik elmentek. A Gárdonyi Társaság első évkönyve 1925-ös naptárral, Eger, 1924.186-187.

Kiss László harmadik bejegyzésében azt vizsgálja, hogy az „Isten kegyelméből való uralkodókat”, valamint a velük közvetlenül érintkező személyeket olyannyira megszentelt lényeknek tekintették, hogy az udvari etikett merev szabályai értelmében „nem volt testük”, így aztán lábuk sem lehetett. S ha volt is nekik (persze hogy volt), azt csak úgy váratlanul megérinteni büntetlenül nem volt szabad. Mondani sem kell, hogy az uralkodók által használt lovak és tárgyak is megszenteltek voltak.

A meztelenség tilalma

Az emberek – természetes szeméremtől és a társadalmi elvárásoktól vezérelve – a kora újkorban sem szerettek mások előtt csupasz testtel vagy végtagokkal mutatkozni. Szemérmesen eltakarták, ruhával fedték testük lehetőleg minél nagyobb részét, különösen ügyelve a nemiségüket leginkább kifejező testrészek (mellek, csípő, nemi szervek) eltakarására. Mégis csak kevés nő hordott „száras bugyogó”-t. Általában nem viseltek alsóneműt, ami nem ritkán kellemetlenségekkel jár(hatot)t. Madame Lafayette (1634–1693) leesését a lóról XIV. Lajos és udvaroncai jelenlétében például egy csipkelődő versike meg is örökítette.

„Gőgös volt egykoron a szívem,

S most szolga lett, szerelmi rab,

Mert láttam seggecskéd a fűben,

S fényétől elsápadt a nap.” (Lackfi János fordítása)

Női lovas a 17. században

Az egyház, de számos világi személy is, felerősítette és állami szintre emelte a mezítelenség tilalmát. Különösen éberen őrködtek az „erkölcstelenségek” minden formája felett. Nem csoda, ha a párizsi irodalmi élet egyik fő szervezője, Nicolas Boileau (1636–1711) is keményen fellépett a túlságosan fedetlen női mellek és a tetszetős dekoltázsok ellen. Mások a meztelen női alsókart ostorozták, de nem tűrték a férfiak fedetlenségét sem. 1673-ban például egy francia hadügyi biztos azért nem tartotta meg a csapatszemlét, mert 2–3 tucat katona hanyag módon harisnya és cipő nélkül, vagyis „meztelenül” sorakozott fel!

A 17. száza végére a prüdériát Madame Maintenon (1635–1719), XIV. Lajos ágyasa, majd titkos felesége jóvoltából már-már művészi tökélyre fejlesztették. A festményeken vagy szobrokon látható nemi szervekre „szeméremtakaró”-t, kis szövetdarabot illesztettek. A meztelen testet még a házastársak magánéletében sem tűrték meg. Ha például felsőosztálybeli házastársak időnként nem a külön lakosztályaikban aludtak, az együttlétre csak hálóingben kerülhetett sor. A 18. század elején, külön a feleségek számára, kitalálták a „házastársi ing”-et, kis lyukkal a megfelelő helyen. Legfelső körökben persze a meztelenségnek is megvolt az etikett által megszabott hierarchikus rendje. Fölfelé nem, de például az inas előtt már lehetett meztelenül mutatkozni. A királyra természetesen ezek a szeméremszabályok sem vonatkoztak, bár ők is igyekeztek betartani.

Amint Maintenon asszony példája is mutatta, az egyre bonyolultabb etikett béklyójában vergődő francia és más európai udvarokban a fedetlen testtel/testrészekkel kapcsolatos tilalmakat is isten(király)i magasságokba emelték. Az abszolút uralkodóknak, mint isteni lényeknek, és a hozzájuk közelállóknak (legyenek azok feleségek, lánygyermekek vagy szeretők) az isteni lény által érintett teste/testrésze, így a lába is, ugyanúgy érinthetetlen, megszentelt volt, mint az uralkodó által használt bármely tárgy (ágy, szék, evőeszköz…), étel vagy állat (pl. hátasló) is. De jöjjenek a történelmi példák, anekdoták, amelyek akár meg is történ(het)tek.

A királynőknek/királynéknak nem volt lábuk?

Persze hogy volt – mondanánk ma, de a kora újkorban, az udvari etikett szabályrengetegében, ez korántsem volt ennyire egyértelmű. Korabeli képek, festmények sokaságán látható, hogy a 17. századi „úrinők” földet súroló, „erényőrző”-nek is nevezett abroncsszoknyája nemcsak az alsó lábszárukat takarta el, hanem a cipőjüket is.

A francia, spanyol vagy angol… királynőknek/királynéknak már gyermekkorukban „sem volt lábuk”

Ám egy-egy váratlan vagy előre megtervezett helyzetben – például a már önmagában is erotikus töltetű hintázáskor – a női rafinéria ezektől sokkal többet is megmutat(hat)ott.

Szerelmes pillantás a hintázó kedves szoknyája alá (XV. Lajos udvarában)

Ám a spanyol udvari szabályok értelmében (amelyeket a versailles-i, bécsi és más európai udvarokban is így vagy úgy átvettek) az uralkodó közvetlen környezetéhez tartozó „isteni személyek”-nek „nem lehetett lábuk”!

Eric von Kahler a (spanyol és osztrák) Habsburgok legalapvetőbb vonásának a távoliságot tartotta. Nem volt érzékük a valósághoz, mert ők maguk sem voltak valóságosak. Nem vezetett tőlük híd az emberekhez, s az emberektől sem hozzájuk. Lidércnyomásszerű szigetek voltak. Áttetszőek, kétdimenziósak, megfoghatatlanok. „A valóságnak kell hozzájuk igazodnia, nem ők igazodnak a valósághoz.”

Az anekdota szerint III. Fülöp (1598–1621) spanyol király majdnem megégett, vagy talán meg is égett a kandalló (vagy egy parázzsal teli melegítő) előtt, mert nem volt jelen az a grand, akinek a feladata lett volna őt elhúzni onnan. Ő pedig az etikett értelmében nem rúghatta el magát. Az öregedő IV. Fülöp (1621–1665) másodjára is nősülni készült. A tőle majd negyven évvel fiatalabb főhercegnőt, Ausztriai Mária Annát (akit egyébként eredetileg az időközben elhunyt fia jegyesének szánt) szemelte ki magának.

A kis Ausztriai Mária Anna a 17. sz. elején

Több könyvben is olvasható az alábbi anekdota. A leendő kis királyné díszes kíséretével éppen a Spanyolországban kijelölt rezidenciája felé tartott, amikor egy harisnyakészítéséről híres városon (is) áthaladtak. A város vezetése egy tucat drága selyemharisnyával kívánt kedveskedni neki. Az udvari (fő)hoppmester/majordomus azonban felháborodottan leszidta a polgármestert, mondván: „Tudhatnád/tudnod kellene, hogy a spanyol királynéknak nincs(en) lábuk!” Egy másik változat szerint: „Tanulja meg, polgármester úr, hogy a spanyol királynénak nincs lába.” A fiatal főhercegnő ezt hallva rémületében sírva fakadt, máris fordult volna vissza. Az etikett-formulát ugyanis szó szerint vette, és azt hitte, hogy le fogják vágni a lábát!

Ez a királyi személyek lábnélküliségével kapcsolatos felfogás nemcsak spanyol sajátosság volt. Az osztrák Habsburgoknál vagy a franciáknál is jelen volt. Amikor az éppen betegen fekvő I. Lipót (1658–1705) testét megtapogatta az udvari orvosa, a császár rámordult: „Jajaj, hisz ez a Mi császári szent Felségünk testrésze!” A királyi test érinthetetlenségének mítosza még a francia forradalom elején is tartotta magát. Az alkotmányvita során az egyik nemzetgyűlési képviselő azt javasolta, hogy „a nemzet hódolatát rakja le a király lába elé”. Erre Mirabeau rákiáltott: „A királynak nincs lába”!

Az idők során az udvari ceremóniák szabályait olyan tökélyre fejlesztették, hogy még a hirtelen halálveszedelem elhárításának is megvolt a maga áthághatatlan szertartásrendje. Egy alkalommal a madridi udvarban a királynét elragadta a lova, és kengyelbe akadt lábánál fogva a földön vonszolta. Őfelsége lábát – az udvari etikettre fittyet hányva – két nemes úr (egyébként katonatiszt) szabadította ki, akiket rögtön az udvarból való száműzetéssel „jutalmaztak” (más verzió szerint a kivégzés elől ők maguk menekültek át lóhalálában a határon), mert hát a spanyol királynőknek/királynéknak „nincs lábuk”.

Az abszolút uralkodók tehát annyira szentek voltak, hogy azokat a személyeket is „megszentelték”, akikkel (feleség, szerető…) testileg érintkeztek. Ennek megfelelően a már említett I. Lipót udvari szertartásrendjének leírásában egy olyan illemszabály is szerepelt, ami azt is előírta, hogy a császárné hogyan hagyhatja el lakosztályának belső termeit. A mellette haladó főudvarmester kezére kellett támaszkodnia, de úgy, hogy azt a főudvarmester spanyol divatú köpenyével kellett letakarni. A királyné keze ugyanis véletlenül sem érintkezhetett egy földi halandó csupasz kezével. Ugyancsak rögzült szokássá vált, hogy az európai udvarokban megözvegyült királynéknak életük végéig fátyolt kellett hordaniuk és kolostorba kellett vonulniuk, hiszen a király választása őket a többi ember fölé emelte. Az udvari szabályok szerint azt a nőt, akit a király ölelése akár egyszer is megszentelt, más földi halandó már nem ölelhette. Ezért a megunt szeretőnek is kolostorban volt a helye. De volt ellenpélda is. Amikor IV. Fülöp (akinek egyébként a saját gyermekein kívül legalább 32 törvénytelen gyereke is volt) belehabarodott a soron következő udvarhölgybe, egy éjjel a szerelmével akarta kitüntetni. A kiszemelt hölgy azonban nem nyitott neki ajtót, mondván: ő bizony nem akar apáca lenni!

VI. Károlyt (1711–1740) német-római császárt és magyar királyt Pozsony alatt egy vadkan támadta meg. Az életét két (al)vadász mentette meg, akik életük kockáztatásával, késükkel leszúrták a dühös állatot. Ez esetben sem maradt el a „jutalom”: 2–2 hét áristom (zárka), hiszen a hivatalos szabályok szerint udvari vadászaton csak a király és a családtagjai ejthettek el vadat.

Vaddisznó vadászat a 16 – 17. században

Megszentelt állatok és tárgyak

Az uralkodó nemcsak a hozzá közel álló személyeket szentelte meg, hanem az általa használt állatokat és tárgyakat is. Ugyancsak udvari szabállyá merevült, hogy ha a király egy lóra felült, azt többé sem hátas-, sem igáslónak nem használhatták. IV. Fülöpnek, aki hosszú zarándokútra készült, állítólag felajánlottak egy párját ritkító lovat. A király nem fogadta el. „Ilyen nemes paripát – mondta –, nem lehet arra kárhoztatni, hogy… nyugalomba menjen és senkinek hasznára ne lehessem.”

Egy német utazónak szerencséje volt végig nézni I. Erzsébet (1558–1603) angol királynő asztali terítékének az előkészítését, és le is írta azt. A menet élén egy udvari méltóság haladt, kezében szertartásbottal. Ő és a mögötte jövő gentleman, karján asztalterítővel, az üres asztal előtt háromszor térdet hajtottak, amit megismételtek az abrosz szétterítése után is, majd ünnepélyesen kivonultak. Ezt követően egy komoly pálcás úr felvezetésével újabb gentleman hozta a sótartót, a tányért és a kenyeret. Háromszor ők is térdet hajtottak az asztal előtt, előtte is, utána is. Két lady hozta a késeket. Ők is többször térdet hajtottak. Majd a gárda katonái 24 tál ételt raktak le aranytálakon az asztalra kürtrivalgás és dobpergés közepette, miközben a királynő még mindig nem volt jelen. Nem volt ez másként évtizedekkel később a francia Napkirály udvarában sem. Miután elhagyta az ágyát, ezt is – mint általa használt, a teste által érintett tárgyat – megkülönböztető tiszteletben részesítették. Bárki haladt el előtte, mélyen térdet kellett hajtania.

A következő bejegyzés a hajdan dicső francia arisztokrácia és nemesség udvaronccá, „királyi szolgává” süllyedéséről szól majd a 17. század második felében.  

                                                                                                             Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Friedell, Egon: Az újkori kultúra története. Holnap Kiadó, Bp. 1993.

Hétköznapi élet a Napkirály korában. Corvina, Bp. 2006.

Ráth–Vég István: Az emberi butaság. Gondola, Bp. 1974.

Ráth–Vég István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986. 

A sorozatindító bejegyzésben – néhány bevezető gondolat után – Kiss László a téma egy-két alapvető irodalmára hívta fel a figyelmet. Majd a nagy történelmi személyiségek történelemformáló szerepéről osztotta meg kétségeit.  A mostani bejegyzésben ezen a vonalon tovább haladva, és az abszolút uralkodói hatalom atyai és isteni eredetével kapcsolatos korabeli teóriákat vizsgálja, számos példával alátámasztva.

Az abszolút hatalom atyai/családi eredete

Pierre Chaunu francia történész írta „A klasszikus Európa” koráról (1620/1640-es évek – 1750/1760-as évek), hogy: „A klasszikus kor majdnem mindenütt a monarchikus elv megerősödését tapasztalja”. Az „Isten kegyelméből való abszolút monarchiá”-ban a király „személyében ölt testet az állam, a király segítségével él az állam”. Ez a „rendi társadalomra épülő adminisztratív monarchia” Franciaországban érte el a legnagyobb tökéletességet 1660 és a 18. század közepe között. Ráth-Végh István művelődéstörténész is az abszolút monarchia alaptételének tartotta az uralkodók (a fejedelmek) Isten kegyelméből való voltát. Korának kiemelkedő politikai gondolkodója, a francia Jean Bodin (1529/1530 – 1596) pedig 1576-ban a hatalom másik alapjára mutatott rá definíciószerűen: „Az állam több családnak és az ő közös ügyeiknek jogszerű kormányzata szuverén hatalommal.” Majd hozzáfűzte: „A király úgy bánik alattvalóival, és úgy oszt közöttük igazságot, mint ahogy az apa kezeli a gyermekeket.” Szerinte ugyanis az államot nem egyének, hanem családok/nemzetségek alkotják. Ez által az állam nem más, mint a családfő, vagyis az uralkodó kormányzati joga a neki alávetett egyének felett. Egy francia író még a 18. században is hasonlóképpen fogalmazott: „Az állam nagy családját sok különböző család alkotja, s a fejedelem az atyák atyja.”

                Jean Bodin (1530 – 1596) neves francia politikai gondolkodó…

és egyik legismertebb műve

Ezt a hármas atya – Isten – király kapcsolatot Sir Robert Filmer (1588 – 1653) még átfogóbb, jogtörténeti alapra helyezte 1648-ban. Meglátása szerint ugyanis a teremtéssel Isten Ádámra és utódaira, mint családfőkre ruházta az abszolút főhatalmat. A családfők háztartásuk felett gyakorolt korlátlan tekintélyének analógiájával magyarázta a királyok örökletes, abszolút hatalomhoz való isteni jogalapját.

Sir Robert Filmer (1588 – 1653), a legismertebb angol abszolutista politikai író

A feudális időkben – a római jogra visszanyúlóan, főleg a vidéki Franciaországban – az atya, a családfő valóban mindenható, egyfajta „Atyaisten” volt a neki mindenben alárendelt családtagjai (felesége, lányai, felnőtt fiúgyermekei és testvérei, szolgái, a vele egy háztartásban élők) felett. S ez így van rendjén – írta Bodin –, hiszen a család csak egy gazdát, egy urat tűr el, nem tűri az örökös civakodást. Egy francia földműves a 18. század elején teljesen természetesnek tartotta, hogy: „Engedelmeskedem látható Istenemnek, atyámnak.” Nem csoda tehát, ha a hagyománytisztelő és mélyen vallásos Mária Terézia (1740 – 1780) 1766-ban ezt a tanácsot adta az egyik (éppen akkor férjhez adott) lányának. „Jól tudja, mi nők férjünk alávetettjei vagyunk, engedelmességgel tartozunk neki. Arra kell törekednünk, hogy egyszerre legyen hitvesünk, apánk és legjobb barátunk, hogy szolgáljuk őt és hasznosak legyünk számára.” 

Az isteni hasonmás, avagy „a király Isten képe a földön”

Teljesen érthető tehát, ha a 16 – 18. századi felfogás az uralkodókat nemcsak alattvalóik atyáinak tekintette, hanem olyan isteni eredetű személyeknek is, akik nem államuk/birodalmuk lakóitól kapták – jogilag korlátlan, de ma már tudjuk, hogy inkább csak kontrollálatlan – hatalmukat, legitimitásukat, hanem magától Istentől. Filmer kérdésbe sűrített válasza e tekintetben is magáért beszélt. Ha „az abszolút hatalmat maga Isten az apaságban helyezte el és alapította meg, hogyan lehetne a népnek bármilyen joga… ahhoz, hogy azt megváltoztassa…”?  Az Isten által abszolút hatalommal felruházott uralkodók tehát a döntéseikért (amelyek mindenkire nézve kötelező érvényűek, csak rájuk nem) egyedül Istennek tartoznak felelősséggel és elszámolással. S ez – ismét Bodinhez fordulva – azért van így, mert „a király Isten képe a földön”.

Az uralkodó már születése pillanatától, sőt már azt megelőzően is ilyen isteni lénynek számított. XIV. Lajosnak (1643 – 1715) például – állítólag az örömmámorban úszó Richelieu javaslatára – már akkor a „Louis Dieudonné” („Isten ajándékozta Lajos”) nevet tervezték adni, amikor 1638 elején Párizsban éppen csak szétkürtölték a királyné várandósságát. A várva–várt fiú trónörökös, a Dauphin születése valóban isteni csodának tűnhetett 1638 szeptemberében, hiszen az apja, XIII. Lajos akkor már 17 éve nem hált együtt a feleségével (Ausztriai Annával)! Amikor a kis Lajost 5 éves korában, 1643 májusában a trónra ültették, a párizsi parlament (egyfajta legfelső bírói testület) küldöttsége így hódolt előtte: „Őfelséged széke az élő Isten trónját jelképezi számunkra… A királyság rendjei tiszteletüket és hódolatukat tolmácsolják önnek, mint egy látható Istenségnek.”

              „Isten ajándékozta Lajos”, a fiatal Dauphin…

és a felnőtt „Napkirály”

Sokan úgy tudják, tévesen, hogy a francia Napkirály volt az első Isten kegyelméből való uralkodó Európában. A történelmi ellenpéldák gazdag tárházából elég csak a német–római császárrá választott V. Károly (1519 – 1556) választási kapitulációjára hivatkozni, amelyben közhírré tette, hogy „a Mindenható gondviseléséből”, a választófejedelmek jóvoltából „Isten kegyelméből választott római király” lett. A meglehetősen goromba és durva porosz királyról, a Káplárkirályként elhíresült I. Frigyes Vilmosról (1713 – 1740) is tudvalévő volt, hogy – a rendeletei kiadásaikor (is) – állandóan azt hajtogatta, hogy: „Isten kegyelméből Úr és Király vagyunk, s azt tesszük, amit akarunk.”

Az istenkirályság történelmi szálai a kora újkorból egészen a Római, illetve Kelet-római Birodalomig (Bizáncig) vezetnek vissza, ahol – egyiptomi, keleti (perzsa), ázsiai, stb. hatásokra – az isteni hasonmás kultusza szárba szökkent, és az uralkodóból egyfajta felségbálványt csinált. Már a római császárok is földi isteneknek számítottak, akiknek a képmásai (pénzérméken, szobrokon, gyűrűkön…) is szentek voltak. A keleti (perzsa) vagy indiai uralkodók előtt – homlokát a földhöz érintve – arcra kellett borulnia, hasra kellett vágódnia minden földi halandónak. (A feudális Európában később ez térdre borulássá szelídült.) Honorius és Arcadius (a nyugat–római és a kelet–római birodalom első, már keresztény császárai a IV – V. század fordulóján) is istenségeknek, szenteknek, olyan égi jelenségeknek minősültek, akik előtt mindenkinek arcra kellett borulni.

A kelet–római/bizánci állam egyenes folytatása volt – olvasható Katus László középkori szintézisében – a késő római dominatus államszervezetének. A személyében „szent” császár hatalma isteni eredetű, ő Isten képmása és földi helytartója. A megkoronázott bizánci császár az egész keresztény közösség urának tekintette magát, aki felette állt az összes többi uralkodónak. „A császár körül minden pontosan előírt szertartások szerint, szigorú formaságok között történt” – írta a kiváló történész.

Másokhoz hasonlóan ő is szó szerint idézte Liudprand (922 – 972?) cremonai püspök leírását, aki II. Berengár itáliai király követeként két ízben is járt a kelet–római birodalom fővárosában és „Bíborbanszületett” (VII.) Konstantin (913 – 959) császár udvarában. Feljegyezte a császári audiencián történteket is. A császár földhöz közeli arany trónusán arany (valójában aranyozott réz) fa alatt ülve fogadta. A fán mesterséges „arany madarak” fütyültek, a trón két oldalán pedig színarany(nak látszó) oroszlánok bömböltek. A püspöknek, aki kezdetben leborulni nem akart, ez már nemcsak sok, hanem valóságos sokk volt. Arcra borult! Ez a hatás tovább fokozódott, amikor a harmadik arcra borulásából feltekintve a császár már nem volt előtte! Más öltözetben, „égi magasságba”, a trónterem mennyezete alá repítette fel valamilyen rejtett emelőszerkezet.

           Bíborbanszületett  (VII.) Konstantin (913 – 959) bizánci császár

… és az udvari divat

A 11. századi Európában élők – olvashatjuk Georges Dubynél – a királyságukat Isten városa tükörképének tekintették, mondván: „Egyvalaki uralkodik a mennyek királyságában, …, rendjén való hát, hogy csupán egyvalaki, neki alárendelve uralkodjék a földön” is. Duby szerint a király mítoszának továbbélése a középkori kultúra egyik legjellegzetesebb vonásának tekinthető. „A királyság a germán múltból eredt”. A barbár germán király első feladata volt a háborúzás, a második, sokkal titokzatosabb pedig „a népük és az istenek közötti párbeszéd mágikus hatalma”. Ezt a hatalmat az istenségtől kapták leszármazás útján, isteni vér keringett az ereikben.

Az istenkirály(ság) európai kultusza tehát római – bizánci – barbár germán – ázsiai (és egyéb) forrásokból táplálkozott. A bizánci kultúra, s így az udvari szabályok hatása is, erősen rányomta bélyegét a spanyol, a francia vagy az osztrák Habsburg udvari szokásokra és életre. Még erőteljesebben hatott az orosz autokrácia (mint jogilag korlátlan uralmi forma) ázsiai–despotikus jellegének a kialakulására. Az autokrácia ideológiája már nem sokkal Bizánc 1453-as eleste után kialakult, és Joszif Volockij (1440 – 1515) apátnak köszönhető. III. Vaszilij (1505 – 1533) orosz nagyfejedelemhez 1507-ben írott levéltöredékéből valók az alábbi gondolatok. „A mennyek császára adta néked az égi hatalomhoz hasonlatos uralkodás” jelvényét, a jogart. Te korlátlan hatalmú császár vagy. „A császár porhűvelye akármely emberéhez hasonlatos, hatalma azonban a magasságos Istenhez hasonlatos”. Ezért „senkinek nem tartozol elszámolással csakis Istennek”. Volockij levele egyébként egy 6. században élt bizánci szerző műve parafrázisának (saját szavakkal történő leírásának) tekinthető.        

Tizenhat évvel később Filofej szerzetes (1465 – 1542) egyik levelében megszületett az orosz ortodox egyház és állam egyetemes küldetéséről szóló „Moszkva a harmadik Róma” kiteljesedett doktrínája is. Bizánc, a „második Róma” bukása után az ókeresztény korabeli transzcendentális „Római Birodalom” egyedüli földi megtestesítője az orosz állam és egyház lett, élén a mindenható cárral, az ortodox egyház fejével. E koncepció szerint az orosz ortodox egyház és „keresztény birodalom” úgy lép fel, mint a romlatlan ókeresztény világegyház egyedüli jogutódja. A „legfenségesebb és leghatalmasabb” mostani ortodox uralkodónk – írta a nagyfejedelem titkárának (gyjak) – , „az egész földkerekségen a keresztények egyetlen császára és az egyetemes szent apostoli egyház isteni szent katedráinak ura..”. Egyháza a világmindenségben egyedül ragyog a napnál fényesebben. „Róma és Konstantinápoly helyett az Isten oltalma alatti Moszkva városában áll”.

Íme, nem csak XIV. Lajosnál bukkant fel a napmotívum az 1660-as években, hanem a „Nyugat”-tól távoli Oroszországban is, már a 16. század elején. A már említett Joszif Volockij rövidre zárt kapcsolatot látott „a valamennyi teremtménynek világító” nap és a császár/cár államában és egyházában betöltött szerepe között.

Ezzel már vissza is kanyarodtam a 16 – 18. századi európai „napkirályok” udvarába. A következő bejegyzésemben azzal foglalkozok majd, hogy az uralkodóknak (mint isteni lényeknek) és a velük érintkező hozzátartozóiknak a teste/testrésze (beleértve a lábukat is) ugyanúgy érinthetetlennek számítottak, akárcsak az uralkodók által használt tárgyak vagy állatok is!

                                                                                               Kiss László

Tájékoztató irodalmak és források:

A középkori orosz történelem forrásai. Pannonica, Bp. 2005.

Pierre Chaunu: A klasszikus Európa. Gondolat, Bp. 1971.

Georges Duby: A katedrálisok kora. Művészet és társadalom 980–1420. Gondolat, Bp. 1984.

Frantz Funck–Brentano: Le roi. L’ancienne France. Librairie Hachette, Paris 1912.

Funck–Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n .

Katus László: A középkor története. Pannonica–Rubicon, Bp. 2001.

Pap Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris, Bp. 2000.

Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.