I. Frigyes Vilmos porosz királynak (1713–1740) már több bejegyzést is szenteltünk, mert annyira kilógott a 18. századi uralkodók sorából. Egyesek egyenesen őrültnek tartották. Mások „csak” fösvénységig fukarnak. Olyan végtelenül durva és faragatlan királyt is láttak benne, akinek egyetlen igazi szenvedélye volt: féltve őrzött hadserege, s ezen belül – főleg – mániákusan szeretett, magas termetű legényekből álló „óriásezred”-e. Az élete megfeszített, kötelességtudó munkával telt. Legfeljebb esténként szakított magának 1–2 órát híres/hírhedt „dohányzó/pipázó társaság”-ában (Tabakskollegium/Tabaks–Collegium-ában) a szórakozásra, a kikapcsolódásra. Itt érezte igazán jól magát, ahol uralkodói allűrjeit félretéve „káplár módra” (vagyis: közönségesen, alpári módon) viselkedhetett, önmaga lehetett. A részletek kiderülnek Kiss László érdekes bejegyzéséből.

A Tabaks–Collegium

E különös testület mintáját feltehetően vagy (a felesége révén rokon) I. György angol király pipázó klubja vagy barátja, a szórakozásaiban is különc I. Péter orosz cár adhatta. Milyen is volt ez a – kb. egy tucat kiválasztottból álló – dohányzó/pipázó társaság, amelyet a 19. századi magyar (kultúr)történész egyenesen „tabaks–parlament”-nek nevezett? Természetesen ő is tudta, hogy nem parlament volt ez, inkább valamilyen kaszinó-szerűség, bizalmi embereinek rendszeres találkozója. Noha rendszerint komoly államügyekről, politikai kérdésekről is szó esett, de vitának, szavazásnak, véleménynyilvánításnak nem volt helye. I. Frigyes Vilmos csupán két bizalmasára hallgatott olykor. Másoknak csak a legritkább esetben volt/lehetett saját véleményük. Azt is féltek előadni. Az előterjesztésekre minden esetben ő, a teljhatalmú döntéshozó mondta ki a végső szót, aki inkább kifürkészni, mintsem megismerni és elfogadni akarta bizalmi embereinek álláspontját (ha egyáltalán volt nekik).

A festő előtt nagyon visszafogottan viselkedett a pipázó társaság

De ennek a pipázó társaságnak nem is a politizálás volt a fő feladata, hanem – ahogyan már ismerjük – a szórakozás, a kikapcsolódás. Noha a szórakoztatásukról már előre gondoskodtak, a „buli” nehézkesen, szabályozottan indult. Kora esténként (napközben mindenkinek megfeszítetten dolgoznia kellett, teljesítenie kellett a kötelességét), egy nagyobb méretű, egyszerű szobában, kisebb teremben, nyáron pedig akár sátorban gyűltek össze. Minden kastélyában volt egy–egy pipázó terem. Hosszú faasztal mellett, fa székeken ülve miniszterek, tanácsosok, diplomaták, főként pedig az uralkodó bajtársai, magas rangú katonatisztek jöttek össze néhány órára. Kitüntetésnek számított, hogy a résztvevőket maga a (kék katonai uniformist viselő) uralkodó hívta meg.

Szájukban hosszú holland vászon vagy cseréppipa lógott, amit a szigorú házszabály értelmében nem volt szabad letenni. Ha valakinek a pipája kialudt, azt az uralkodó nem nézte jó szemmel. A fogak közé szorított pipa viszont akadályozta a (bő)beszédet. Így tehát a meghívottak gomolygó pipafüstbe burkolózva inkább nagyokat hallgattak, vagy csak nagyon röviden szólaltak meg. Szorgalmasan szortyogtatták – az asztalon mindig ott lévő, németalföldi vágott dohánnyal – megtömött pipájukat. Már a terembe is szótlanul léptek be. Pipára gyújtva csendben leültek az asztalhoz, amelynek közepén egy serpenyőben mindig izzott a parázs. Érdekes módon a pipázás azok számára is kötelező volt, akik nem voltak dohányosok! Ők, akár az osztrák császári követ is, udvariasságból megtömött, de meggyújtatlan „hideg pipá”-t, vagy „üres pipá”-t szívtak, és közben úgy tettek, mintha ők is fújnák a füstöt. A főpipás természetesen az uralkodó volt, aki – amikor például vendégül látta a lengyel királyt – állítólag egy ültő helyében 30 pipát szívott el vendége tiszteletére.

Pipázgatás közben azért borozgattak is, vagy nehéz kőkorsókból itták a nehéz (hazai vagy svéd) söröket. Hideg ételek is voltak. Nem egyszer jócskán felöntöttek a garatra! Közben 6 garasos alapon kockajátékokat játszottak vagy filkóztak. „A marczona nevetést és csendes pöfékelést olykor vad lárma és szitok, asztalütögetés és toporzékolás váltja föl” – olvasható egy I. Frigyes Vilmosról 1888-ban megjelent életrajzban.

Már emelkedettebb hangulatban

Amikor emelkedett hangulatba kerültek, elszabadulni a pokol. Beindult a – jó ízlés határát messze túllépő – trágár élcelődés, az otromba ugratás és tréfálkozás. Mindeközben jókat röhögött és – a sörtől – böfögött a kulturált viselkedés normáit sutba dobó díszes társaság. „Ebben a társaságban a király nem érezte magát királynak, sőt egyenesen megkövetelte, hogy mindenki a legtermészetesebben viselkedjék és ejtse el a modorosságot”. Előfordult, hogy „néhány pohár rajnai vagy tokaji után táncra perdült valamelyik öreg generálisával”.

A káplárkirály is nagyon jól érzi magát

Itt mindenki egyenlő volt. Ha egy főméltóság a terembe belépett vagy kiment, felállni nem volt szabad. A káplárkirály már nagy beteg volt, amikor az állapota miatt aggódó Frigyes koronaherceg hívatlanul betoppant a szobába, az ott lévők pedig reflexszerűen felálltak, hogy a trón örökösének megadják a kellő tiszteletet. Jellemző – házszabály megsértése miatt bosszús, már szinte félholt – az uralkodó reakciója. A feljövő nap kedvéért megsértitek a törvényt? – dörögte. „Majd megmutatom én nektek, hogy még életben vagyok!” Miközben kitolták a teremből, megparancsolta, hogy a pipázó társaságot többé ne hívják össze. Amíg viszont összegyűltek, nem mulattak hajnalig. Másnapi katonai szemle esetén este 7 órakor nyugovóra tértek, hogy hajnali 2 órakor már kelhessenek. Máskor a pöfékelő társaság mindig pontosan este 9 órakor bontott asztalt. 

Ahol történelem professzor volt az udvari bolond

Apja parancsára Frigyes trónörökös (a leendő II. Frigyes) vagy kiszolgálta a pipázó urakat, vagy pedig időnként fellépett előttük. Persze nem fuvolázott vagy énekelt. Ezeket nagyon szeretett ugyan, de I. Frigyes Vilmos ki nem állhatta. Amit viszont imádott (a katonásdit), azt fia őszintén utálta. Ennek ellenére, engedelmes fiúként, a dohányzó kollégiumban (is) katonaként kellett produkálnia magát. Katonatiszti egyenruhában vezényszavakat harsogva gyakorlatoztatta néhány – gyerekcsapatából – kiválasztott „katonáját”. Amit viszont minden nap megtett: lefekvés előtt „jó éjszakát” kívánva benyitott a pipaterembe.

Frigyes Vilmos nemcsak a zenét és a művészeteket nem kedvelte, hanem a kultúrát és a tudományokat sem. Haszontalan időpocsékolásnak tartotta ezeket. Olyannyira megvetette a „könyvmolyokat”, az olvasott embereket, hogy a tisztjei – királyuk példáját követve – büszkén hivalkodtak tudatlanságukkal, műveletlenségükkel. (Némelyik tábornok még a nevét sem tudta leírni!) Az Európa–szerte nagyra becsült tudós, Leibniz különösen a begyében volt. Megvetően így beszélt róla: „Leibniz? Silbaknak (értsd: őrnek, őrszemnek) sem alkalmas, haszontalan, nevetséges fickó.” Frigyes tantárgyai közül a görög–római történelmet és irodalmat törölte, a holt latinnal együtt. Külön is kihangsúlyozta, hogy: „Latin nyelvet tilos tanulnia, erről nekem beszélni se merjen senki!” Teljesen kiakadt tehát, amikor a trónörököst és a történelemtanárát rajtakapta, hogy éppen IV. Károly német–római császár latin nyelvű német Aranybulláját tanulmányozzák. A tanárt jól elverte a botjával, az Aranybullát pedig végleg törölte fia tananyagából.

Ezeken a pipázó összejöveteleken – Frigyes időnkénti fellépésén túl – állandó szórakoz(tat)ásról is gondoskodtak. A fő szórakoztató szerepét 1717 tájától egy „pávián-képű” hivatalos felolvasóra, a berlini lovagi akadémia egykori, iszákos történelem professzorára ruházták.

Gundling professzor, a káplárkirály hivatalos felolvasója

Széles látókörű, sokoldalúan művelt ember volt ugyan, de lezüllött „borzsák és kocsmatöltelék” lett belőle. Éppen egy kocsmában szórakoztatta (ingyen ital fejében) a közönséget, amikor a király egyik bizalmi embere felfigyelt rá és behozta a királyi udvarba. A terem végén foglalt helyet a sörös- és boroskancsók, valamint a hideg ételek mellett, többnyire már (fél)részeg állapotban. Ő olvasta fel az újságok, hírlapok híreit és magyarázatot is fűzött hozzájuk. De a másik fő feladata az igazán érdekes és egyedi volt! Ő lett a király udvari bolondja, akivel bármilyen mókát megtehettek a garatra felöntött, „kulturált” nagyurak.

Díszes egyenruhájára, ha ehhez volt kedvük, papírból kivágott szamarakat, ökröket vagy majmokat ragasztottak. Ő azonban minden békát lenyelt, hiszen az uralkodó bőkezűen kárpótolta. Kinevezte „titkos tanácsosnak, udvari történetírónak, és királyi kamarásnak”, valamint – hivatalosan is – udvari bolondjának.

Jakob Paul von Gundling (1673–1731), az akadémia elnöke és a király udvari bolondja

Ezekkel a kegyekkel nem is Gundling (mert így hívták a szerencsétlent) érdemeit ismerte el. Ezáltal is kifejezte az udvari méltóságok iránti megvetését. Meg kell jegyezni, hogy Gundling már a káplárkirály apjának, I. Frigyesnek is az udvari történetírója volt, de a végtelenül takarékos I. Frigyes Vilmos (őt is) megfosztotta a címétől. Udvari kamarássá tétele is inkább csak fricska volt a francia típusú udvaroncvilág felé. Ezekkel a titulusokkal együtt „kapott dús fizetést és szabad lakást teljes ellátással a potsdami palotában”. A „majom témá”-t nagyon kedvelhették a pipázó méltóságok, mert egy újabb alkalommal a felolvasó öltözetével megegyező ruhába bújtattak egy csimpánzt, és a mellette lévő székre ültették. A király pedig – nagy röhögések közepette – komoly arccal bejelentette, hogy a majom tulajdonképpen a professzor törvénytelen gyermeke, akivel tehát ennek megfelelően kell bánni. Gundling ismét belement a játékba. Ölébe vette a majmot, s cirógatta, babusgatta.

Az is jó móka volt, amikor ellopták a részeg professzor kamarási fémkulcsát, méltóságának jelképét, amelynek elvesztése főben járó bűnnek számított. A pipázó társaság rögtön törvényt is ült felette. Tudatosan hosszú tanácskozás után a „bűnös” sorsát a (beavatott, csak látszólag haragos) király kegyelmébe ajánlották. Megkegyelmezett, de megszégyenítésként egy ideig fakulcsot kellett hordania a nyakában. Amikor végre visszakapta a kulcsát, egy lakatossal a kabátjához drótoztatta. A részeges professzor jó sokáig tűrte a megalázásokat (pedig egy idő után már társa is lett), de egyszer túlcsordult a pohár. Megszökött, de a király visszacsábította. Az orra előtt elhúzta a mézesmadzagot. Ezer tallér fizetésemelést és bárói címet ígért neki, és ez hatott. Leibniz halála után pedig – s ez mindent elárult a káplárkirály tudományok iránti „szeretetéről” – a Tudományos Akadémia elnökévé nevezte ki udvari bolondját! A bolondos professzor a haláláig vállalta a megalázó, de kifizetődő szerepét. Mi több, még halálában sem hagytak neki nyugtot! A holtestét ugyanis koporsó helyett egy nagy boroshordóba zárták és ebben temették el. Talán azóta is forog a sírjában.

                                                                                                                     Kiss László

Néhány tájékoztató irodalom:

Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.

Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)                            

1956-ról azt szokták mondani: ez volt az a pillanat, amikor a magyarok – végre, annyi belső meghasonlás után, egymással is összeférhetetlen természetük ellenére – egyet akartak. Hogy egy tömegeket mozgató népmozgalom mit akar, nem könnyű körvonalazni. Különösen akkor, ha – mint 1956. október 23-át megelőzően – a közbeszéd nem szabad, hanem az állam ellenőrzése alatt áll. Az előző hónapokban ez valamelyest enyhült ugyan, de nem szűnt meg. A forradalomban azután spontán kialakult a sajtó- és hírközlési szabadság. Akár két programról is beszélhetünk tehát. 1956. október 23-a politikai programjáról és annak forradalomban született változatáról. A fegyveres felkelés és a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok fegyveres beavatkozása ugyanis egy jóval radikálisabb „második programot” eredményezett. Ezeket mutatja be Rainer M. János.

1.0. 1956. október 23-a politikai programja

Bár a budapesti tüntetést megelőző napokban számos helyen fogalmaztak követeléseket (Szegeden és Debrecenben az egyetemen, Miskolcon a város legnagyobb ipari üzemében), mégis a legnagyobb hírnévre a budapesti műszaki egyetemisták pontjai tettek szert. Több változatban (14, 16 pont) váltak ismeretessé – aszerint, hogy a pontokat sokszorosító diákok épp melyik változatnál kezdtek munkába. A 23-án este a Magyar Rádió előtt kitört fegyveres összecsapás egyik fő oka az volt, hogy a rádió vezetése megtagadta valamennyi pont beolvasását, hiába követelte azt több ezer tüntető. Az előbb stencilen, később nyomdai úton sokszorosított követelések sok helyre eljutottak Budapesten, a tüntetés során is osztogatták, de igazán ismertté a következő napokban váltak.

 Bem rakpart, Műegyetemisták vonulnak a Bem József tér felé 1956. október 23-án

Fortepan/Horváth János és családja

A műegyetemi 16 pont eszmetörténeti szempontból kifejezetten eklektikus politikai dokumentum. Szembeszökő a patrióta nacionalizmus súlya, a legtöbb pont a nemzeti függetlenségről szólt. A szovjet csapatok kivonása mellett ide sorolható a magyar-szovjet külkereskedelmi kapcsolatok egyenjogúságára vonatkozó, a nemzeti ünnepek és szimbólumok rehabilitációjáról (címer, katonai egyenruha) szóló, a budapesti Sztálin szobor eltávolítása (helyén 1848-as emlékmű állítása), az uránérc szabad értékesítése a világpiacon, a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozó pont, de még a lengyelekkel való szolidaritás kinyilvánítása is. Jelentős számban találhatók a kommunista reformer értelmiség politikai törekvéseit tükröző követelések (Nagy Imre kormányfői kinevezése, a Magyar Dolgozók Pártja kongresszusának összehívása, új Központi Vezetőség választása, a rákosista vezetők leváltása, a gazdasági élet átszervezése, a tervgazdaság felülvizsgálata). Megjelentek a klasszikus liberalizmus demokratikus politikai követelései (többpártrendszer, szabad választások, polgári szabadságjogok, Rákosi és Farkas bíróság elé állítása, a káderanyag nyilvánosságra hozatala és megsemmisítése). A szociáldemokrácia hagyományos követelései is viszonylag gazdagon reprezentáltak: a normarendszer felülvizsgálata, béremelés, létminimum garantálása, sztrájkjog biztosítása. A magyar agrárdemokrácia hagyománya viszont éppen hogy megjelent, az is csupán az egyénileg gazdálkodó parasztok állami támogatásának követelésében. Különböző ideológiai hátterű követeléseket a fogalmazás forradalmi anarchiája többször egy-egy pontba sűrített. Lényeges belső ellentmondást azonban a 16 pont nem tartalmazott, egyetlen ártatlan kivétellel: ez a MDP-kongresszus összehívása és a többpárti szabad választások között feszült. Ha egyszer valódi demokratikus politikai szerkezet alakul ki, az MDP annak egyetlen szereplője a sok közül; kongresszusa és vezetősége a párt belügye. A műegyetemi nagygyűlés korai fázisában ez állt a követelések élén; később a 4. helyre szorult és valószínűleg egyszerűen elfeledkeztek róla...

 A Műegyetemisták 16 pontja

Wikimedia Commons

Ez a sokszínűség két tényezővel magyarázható. Az egyik, hogy ez volt a szabad beszéd megszületésének a szó szoros értelmében vett pillanata. A másik, hogy ebben a pillanatban egy érdekes mikrotársadalmi közeg szólalt meg. A pontokat egyetemi hallgatók és többnyire fiatal oktatók fogalmazták. A diákok családi háttere erősen vegyes volt: sem előtte, sem utána nem volt annyi munkás- és parasztgyerek az egyetemeken, mint az ötvenes évek közepén. Politikai szocializációjuk kezdeteit meghatározták a háború előtti harmadikutas-népi-nemzeti irodalmi és politikai áramlatok, de akár magyar konzervativizmus Teleki Pál-féle, reformokra is kész változata, romantikus utópiák és így tovább. Fiatal oktatóik közül sokan a magyar populizmust a kommunista messianizmussal párosító negyvenes évek végi népi kollégisták közül kerültek ki. Ugyanakkor akarva-akaratlan elsajátították a kommunista pártnyelvet is. A követelések alapja, a patrióta nacionalizmus számíthatott arra, hogy a legtöbben megértik, hogy a legnagyobb rokonszenvvel fogadják a magyar társadalom legszélesebb körében. Ezt egészítette ki a liberális demokrácia politikai szerkezete.

Az október 23-i program elsősorban politikai program volt. Gazdasági jellegű követelések előfordultak benne, de eléggé esetlegesen. Nem tűztek ki változást a tulajdonviszonyokban, érdekes módon hiányzott a kötelező beszolgáltatása megszüntetése is. Bármilyen gazdasági program jellemzően hosszabb idő vitái során alakul ki – október 23-a előtt érdemi vita erről csak a kommunista reformerek körében folyhatott. A műegyetemi pontokból nem következett önálló és szervezett politikai cselekvés. Rendszerváltó jellegűnek csak két pont tekinthető: a többpártrendszer és a klasszikus szabadságjogok. (A szovjet csapatok kivonásából elvileg nem következett volna az egész szocialista projekt feladása, bár az végsőleg persze a megszállásból fakadt.) Címzettje voltaképpen az egypárt vezetése volt, amelynek a tüntetés nyomán belátásra kellett volna jutnia. Ez nem történt meg, az intervenció pedig új dimenziót adott 1956 víziójának.

1.1. A második, forradalmi program

Az október 23-i program nagyrészt érvényben maradt. De nem teljesen. Először is a következő napokban a gombamód szaporodó programokból eltűntek a reformkommunista pontok. Másodszor a szovjet csapatok fegyveres beavatkozása radikalizálta október 23-a csapatkivonási követelését. Megszületett a semlegesség és a Varsói Szerződésből való kilépés jelszava. Ennek diplomáciai és világpolitikai problémáival nyilván kevesen voltak tisztában – a követelés dühből született. Nagy Imre 1955-56-ban leírt elképzelései között helyet kapott mind a tömbönkívüliség, mind a semlegesség. De mindkettő csak mint lehetőség, nem azonnal megvalósítandó, vagy megvalósítható cél. Ám erről nagyon kevesen tudtak. Harmadszor, a 16 pont semmit sem mondott a munkás, vagy bármilyen önigazgatásról. Ahogy a városokban és községekben a különféle forradalmi bizottságok, a munkahelyeken a munkástanácsok is a rendkívüli helyzet szülöttei voltak. A központi hatalom összeomlott, helyi ágensei eltűntek vagy forradalmárnak álltak. A bizottságokat a  villámgyorsan szerveződő új és régebbi (1945-ös) elitek hozták létre, a munkástanácsokat viszont az üzemi közösségek közvetlenül, gyűléseken választották. Az előbbiek az október 23-i programot valósították meg: politikai pártalapon szerveződtek. A munkástanácsok viszont felléptek a „pártoskodás” ellen és sokhelyütt kitiltották az üzemekből a pártokat. Az első napokban úgy tűnt, a lejáratott szakszervezeteket helyettesítő érdekvédelmi szervezet lehet belőlük. Hogy ennél akár többről is lehetett volna szó, azt egy október 31-i budapesti munkástanácsi értekezlet határozata mutatja. Ennek első pontja így szólt: „az üzem a munkásoké.” A közvetlenül választott munkástanács a tulajdonos munkások megbízottja, amely pályázat alapján választja az igazgatót, és dönt minden alapvető termelési stratégiai kérdésben (tervek, bérek, szerződések, hitelügyek, mérleg, nyereség felhasználása, szociális kérdések). A vállalatvezetés a munkástanács határozatainak végrehajtója és beszámolási kötelezettséggel tartozik neki. November 4-e után akadtak a munkástanácsok környezetében dolgozó értelmiségiek, akik új alkotmányt terveztek, a termelési önigazgatás országos munkáskamaráját állítva a többpárti politikai parlament mellé.

 1956. október 23. Egyetemisták a Műegyetem előtt

Fortepan/Horváth János és családja

Negyedszer, a forradalom mintha pótolni igyekezett volna azt, amiről október 23-a politikai programja nem beszélt. A legtöbb később született követelés-jegyzékbe felvették, hogy az 1949-re kialakult tulajdonviszonyokat (a földreform, valamint a gyáripar, nagykereskedelem, bankrendszer államosítása nyomán kialakult helyzetet) nem szabad megváltoztatni. Az újjászerveződő pártok is emellett tettek hitet. Az „ötvenhatosok” a jelek szerint a kapitalizmust, a piacgazdaságot a feledésre ítélt múlt örökségéhez sorolták. Úgy tűnt, a „szocializmussal” (amelyet a legtöbben gond nélkül azonosítottak az államgazdasággal) kapcsolatos illúziók és/vagy elvárások 1956-ban még igen elevenek voltak Magyarországon. Mintha az emberek azt gondolták volna: ha az ország ismét független lesz, s nem kell a szovjet mintákat másolni, megcsinálhatják a maguk magyar, szabad és demokratikus szocializmusát.

A forradalom résztvevőinek szeme előtt tehát valamiféle harmadikutas „vízió” lebegett. Ez döntően képviseleti demokrácián alapuló (de azért közvetlen, „önigazgató” formákat is tartalmazó) politikai rendszert és széles köztulajdonon alapuló szociális (állam)gazdaságot jelentett. A nyugati mintájú politikai demokrácia intézményeiben magyar szereplők mozogtak volna, a társadalmi, de főleg a gazdasági berendezkedés szovjet szocializmusra szerkezetei viszont nem változtak volna alapvetően. A nemzeti függetlenség 1956-ban a modern Magyarország évszázadnál hosszabb küzdelme folytatásának tűnt. A munkás önigazgatás elképzelései visszanyúltak Marx, a párizsi Kommün, az ideális anarchisták és az orosz szovjetek utópikus elképzeléseiig. A forradalom politikai és mentális értelemben a magyarság Nyugathoz tartozásának nagy, drámai kinyilvánítása volt. Akárcsak 2022-ben Ukrajna választása, de e párhuzam/különbség megvilágítása egy másik cikk feladata. A forradalom vereségével azonban ezek a gondolatok hosszú időre süllyesztőbe kerültek.

 Bem József tér, tüntetés 1956. október 23-án a Bem szobornál

Fortepan/Faragó György 

És persze több mint kérdéses, mi lett volna a sorsa e furcsa mixnek (részben remixnek), ha a magyar forradalom akár csak néhány héttel több időt kap. A forradalom szabadságünnep, eufória – de a lehetőségek sokakra hatnak elriasztóan. A szabadság átélésének pillanata ijesztő is, mert minden lehetségesnek tűnik. 1956-ban is érvényesült tehát bizonyos önkorlátozás, a hétköznapi reálpolitika öncenzúrája. Eszerint Magyarország szomszédainak, sőt a Szovjetuniónak is elfogadhatóbb egy független Magyarország – ha legalább szocialista. Ez bizonyára tovatűnt volna akkor, ha a szovjet csapatok tényleg elhagyják Magyarországot. Vagy éppenséggel fokozódott volna? Ki tudja. Rövid időtartama nem hagyott időt 1956 követeléseinek kimunkálására sem, nemhogy eltérő nézetek ütköztetésére. Igazi programkészítő, vitában építkező szakasz a magyar forradalomnak nem adatott meg.

                                                                                                     Rainer M. János         

Az I. világháború kitörésének 110. évfordulóján érdemes felidézni egy sajátos kommunikációs eszközt, az ekkor rendkívül divatos képes levelezőlapot. A négy év alatt elképzelhetetlen mennyiségű képeslap jelent meg a világon, amelyek között új téma maga a háború. Petercsák Tivadar posztja bemutatja, hogy nemcsak a családok és a fronton levő katonák kapcsolattartásának volt az egyik legfontosabb eszköze, hanem a tömegtájékoztatás és a háborús propaganda is élt a népszerű műfaj lehetőségeivel.

A képeslapot a katonák és otthon maradt szeretteik levelezésére használták, amelynek néhány szavas üzenetei is megnyugtatták a családtagokat, hogy a fiú, a kedves, a családapa jól van. Nyitott formája miatt könnyű volt cenzúrázni, a katonák egyébként sem közölhettek lényeges hadi információt. Többnyire azt írták, hogy élnek és egészségesek, az otthoniak számára pedig ez volt a legfontosabb. Ezt az igényt elégítették ki azok a levelezőlapok, amelyeken kilenc nyelven, köztük magyarul is olvasható volt, hogy „Egészséges vagyok és jól érzem magam.” A fronton lévők a képeslapok révén értesültek szerelmük, családjuk életéről, eseményeiről, ami erőt adott számukra a megpróbáltatások idején.

A király imája

Háborús időkben fontos az állam vezetője személyes ismertségének növelése, aki képes ilyen körülmények között is sikerrel irányítani az országot, de vigyáz is a szent cél érdekében harcoló katonáira. Ugyanilyen cél a katonai erő és a hadi erények megjelenítése, amelyek együtt érnek el mozgósító hatást a lakosság legszélesebb rétegeiben. Az Osztrák-Magyar Monarchiában már a háború előtt is népszerűek voltak a Ferenc Józsefet hadgyakorlaton, a családja körében ábrázoló vagy a megkoronázásának kerek évfordulóira megjelentetett képeslapok. A háború kirobbanásakor adták ki a „Mint az eseménygazdag idők emlékére” címet viselő képes levelezőlapot, amely Ferenc Józsefet a híres kiáltvány írása közben mutatja, és közli is a „Népeimhez” szóló szöveget.  A Magyarország számára kiadott lapokon az uralkodó mindig magyar királyként jelent meg. A népéért imádkozó királyt bemutató lapoknak számtalan változata ismert, amelyeken családtagjai, rohamozó hős katonái egyaránt láthatók, sokszor a föléjük magasodó és rájuk vigyázó király alakjával. A hatást fokozzák a lelkesítő feliratok. A magyarok körében népszerű és szeretett Erzsébet királyné – aki már 1898-ban meghalt – fehér ruhás alakja is gyakran látható a képes levelezőlapokon, amint felhívja az uralkodó figyelmét a magyar huszárok hősiességére, és kifejezi az irántuk érzett büszkeségét.  A jó király eszményét terjesztették a nép között azok a képeslapok, amelyeken Ferenc József, majd IV. Károly király meglátogatja a sebesülteket és a fronton harcoló katonákat. A többi hadviselő fél uralkodóiról – mint pl. I. Péter szerb király, V. György angol király, II. Vilmos császár – is számtalan képes levelezőlap készült.

Propaganda képeslap

Magyarországon a háborús propagandát szolgálták a dicső nemzeti hagyományokra utaló nemzetiszínű zászlós lapok a szózat kezdő soraival vagy a Kossuth-nóta aktualizált változatával, Vilmos császár és Ferenc József képével. A nemzeti szimbólumok használata általános volt minden hadviselő félnél. A háborús propaganda fontos eleme a szövetségesek bemutatása, a velük való szoros együttműködés és egység tudatosítása a katonákban, az ország népében. A szövetséges vezetők kultuszában a „nem vagyunk egyedül” érzete biztonságot kölcsönzött a háborús veszélyben élő polgároknak. A háború kezdetén a három vezető – II. Vilmos német császár, Viktor Emánuel olasz király és Ferenc József király – képével jelentek meg lapok Magyarországon. Olaszország kiválására az „Isten verje meg a hitszegő Itáliát” feliratú képeslapokkal reagáltak a kiadók. A szövetséges hatalmak egységét szimbolizálták a különböző nemzetek katonáit harc közben és zászlóikkal együtt bemutató lapok az „Éljen a Hármasszövetség” felirattal. Az antanthatalmak elleni küzdelemre buzdítottak az olyan lapok, amelyeken a német, osztrák, magyar és török katonák együtt indulnak rohamra a „Vállvetve győzni fogunk” felirattal. Jellemzőek a szövetséges országok uralkodóit, politikusait, katonai vezetőit ábrázoló képeslapok is.

Ferenc József és Vilmos császár csatajelenetekkel budapesti látképen

Fontos része volt a háborús propagandának az ellenség megnevezése, a róla alkotott negatív arculat kialakítása, amely alkalmas volt a gyűlölet felkeltésére. Ennek része a vizuális degradálás, amely az ellenséget – testileg, ruházatban és szituációban – nem a saját nép tagjaival egyenlőként jeleníti meg. Gyakori ábrázolásmód az eltérő testméret, például a szerb figura eltörpül a német katona mellett. A magyarok bátorságának és az ellenség gyávaságának tipikus példája a „Magyar baka leadja a névjegyét” szövegű grafika, amelyen a nagyméretű magyar katona lövésére hanyatt-homlok menekül az apró termetű ellenség.  Kiemelendő Bíró Mihály grafikája a faágakon lógó figurákkal megszemélyesített ellenségről, akik karácsonyfára aggatott díszként is megjelennek. A Magyarországon kiadott gúnyrajzok, karikatúrák célpontja a Monarchia fő ellenségeinek számító Szerbia, Montenegró és Oroszország volt. Petár királyt gyáva, a Monarchia hadseregétől beijedt emberként ábrázolják, hadseregét pedig egy magyar katona elől menekülőként szégyenítik meg. Az ellenség durva megjelenítése a disznón lovagoló, a fiaival disznót terelő Petár király rajza, és a felirat: „Petár király és fiai újra kezdi őseik foglalkozását.”  Megalázó az a grafikai lap, amelyen Péter király büszkén szemléli, amint a szerb hadsereget szimbolizáló disznók a vályúnál moslékot esznek. „A hű szövetségesek” feliratú grafikán Péter szerb király és Nikita montenegrói uralkodó disznón, illetve kecskén lovagolva halad a disznó- és kecskenyájként ábrázolt katonáival.

Gúnyrajz a szerb és a montenegrói uralkodóról

Az orosz cárt sem kímélték a gúnyrajzok: Miklós roggyant lábbal esedezik irgalomért a délceg Vilmos és Ferenc József előtt. A győzelmet vetíti előre „Az orosz tangó” szöveggel kiadott grafika, amelyen egy-egy kivont kardot tartó német és magyar katona láncon táncoltatja az Oroszországot megszemélyesítő és „Atyuska”-nak nevezett medvét. Az orosz cár kétszínűségét érzékelteti „A fehér béke cár” feliratú grafika, Lurja László alkotása. Ezen Miklós cárt elölről a béke szimbólumaival, olajággal és a feje fölött békegalambbal ábrázolják. Hátulról viszont puskát, tőrt és gránátot látunk, a feje fölött pedig denevért. Az antant gúnyrajzok Ferenc Józsefet sem kímélték, karosszékben párnák között aggastyánként mint a „legkatonásabb uralkodót” mutatják. Az un. karikatúra térképeken minden ország elkészítette a maga verzióját, amelyeken megjelennek a ma is jól ismert szimbólumok: az orosz medve, a gall kakas, a brit John Bull. Gyakran egy allegorikus, rendszerint hatalmas és harcias állatot választottak. Az angolok az oroszlánnal, a franciák a kakassal, az amerikaiak, németek és osztrákok a sassal azonosították magukat, a magyar propagandában pedig a turulmadár töltötte be ezt a szerepet.

Német és magyar katona megtáncoltatja az orosz medvét

A magyar, osztrák és német csapatok, majd az új szövetségesek hősiességét illusztrálták a rajzos, színes lapok rohamozó katonái. A bátor magyar bakával szemben rendszerint az ijedt arcú ellenséget ábrázolták. Jellemzően a győztes csatákról készültek képeslapok, amelyekre a harci jelenet mellett az eseményre utaló szövegek találhatók magyarul és németül. A huszárok lovasrohama, valamint a lovon, karddal pisztolyok és ágyúk ellen harcoló katona a magyar virtust fejezi ki.

Csatakép

Megjelentek olyan dokumentumszerű képes levelezőlapok is, amelyek eredeti fényképfelvételek alapján ábrázolták a háborús hadszíntereket, és  a tüzérség felszerelésével, a legújabb ágyúkkal – pl. a „kövér Berta” elnevezésű 42-es mozsárral – demonstrálták a központi hatalmak erejét. „A mi félelmeteseink” feliratú német képeslap a rettegett tengeralattjáróval Magyarországon is népszerű volt a „Tengeralatti naszádok” felirattal. A Bécsben működő nagy kiadók német és utólag rányomott magyar szöveggel forgalmazott lapjai mellett Budapesten a Magyar Fénynyomdai Rt. már 1914 őszétől megjelentetett egy háborús sorozatot, amelyet Az Est napilap is folytatott. A Képes Újság és az Érdekes Újság saját haditudósítóinak a fényképeit adta ki képeslapokon, de pályázatot is kiírtak a legjobb hadifényképek beküldésére. Ezekből tíz füzetben jelentek meg harctéri felvételek, amelyeket képes levelezőlapként is forgalomba hoztak. A lapok a háborús helyszínek széles skáláját mutatták be. A Pesti Hírlap az újságban publikált térképeket képes levelezőlapként megjelentette a háborús frontok állásáról. A magyar napilapokon és magán képeslapkiadókon kívül a már a háború kezdetén megalakult Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium Hadisegélyező Hivatala több száz képeslap sorozatot jelentetett meg az özvegyek és árvák megsegítésére. A későbbiekben nagyon sok katonai egység hozott létre segélyalapot, amelyek bevételét képeslap árusítással is próbálták bővíteni. A háború anyagi áldozatokat kívánt az ország népétől, amelyekre a hadikölcsön jegyzést vagy a karácsonyfa-dísz megváltását propagáló képes levelezőlapok buzdítottak.

Az első világháború éveiben az ünnepi és szerelmi üdvözlőlapokon is megjelent a háború témája. Az újévi üdvözlőlapokon a háborús jelenetek mellett a katonák békevágyát tükröző motívumok láthatók. Sajátos képi világa volt a háborús karácsonyi lapoknak. Az ünnep ismert jelképei – Szűz Mária a kis Jézussal, betlehemi istálló, karácsonyfa, ajándékok – háborús környezetben láthatók. A családtól távol, őrségben álló, tábortűz körül ülő katonák előtt megjelenik az otthon képe szeretteikkel, az égő gyertyákkal díszített karácsonyfával. Ezek a látomások idézték a katonák elé a családot, a békés hangulatot. A „Boldog karácsonyi ünnepeket” feliratú képeslapokon a szerető feleség és kislánya imádkozik, maguk elé képzelve a férj és apa fenyőfa alatt álló képét.  A havas fenyőfák között térdeplő és az otthonról érkezett csomagot bontó katona képe is gyakori motívum, aki előtt a család is megjelenik. A képeslapok hófödte tája is a békét, az újbóli együttlét reményét sugározta, amelyet a képek feliratai is erősítettek. A háború alatt a Hadsegélyező Hivatal karácsonyi ajándékozási akciókat szervezett a fronton harcoló katonák számára, és ennek keretében 1915-ben az ajándékok között tisztek számára öt-öt, legénységi állományúak számára egy-egy képes levelezőlap is szerepelt. A hadikórházak betegeinek ekkor összesen 51 090 képeslapot juttattak.

Üdvözlőlap a háborúból

A nagy háborúban fontos szerepe volt a szerelmi témájú képes levelezőlapoknak, hiszen a kényszerű távollét párokat választott el egymástól kiszámíthatatlan időre vagy akár örökre. A szerelmi jelenetekkel illusztrált képeslapok megnyugtatták a harcoló katonákat, és reményt adtak számukra az otthonról, főként a kedvesüktől érkezett sorok. Ezerszámra jelentek meg – különösen a háború kezdetén – azok az üdvözlőlapok, amelyeken a frontra lelkesen induló, a kedvesétől búcsúzó vagy már a harctéren őrséget álló katonát láthatjuk, aki ott is a családjára, szerelmére, illetve a falujára gondol, illetve a szerelmétől érkezett lapot, levelet olvassa.  A besorozott katonákat pozitív példaként ábrázolták, szemben a gyáva és alkalmatlannak minősített férfiakkal. Kedveltek voltak a távollévő kedves arcát felidéző kompozíciók, amelyeken versekkel fokozták a hatást. A „Valahol Oroszországban…” sorozat képeslapjain a hátországban kedvesére gondoló nő alakja is megjelenik. Mivel a szerelmi képes levelezőlapok is a harcra lelkesítettek, a szerelmes párokat ábrázoló lapokon a boldogság, optimizmus tükröződött az arcokon, és gyakran a szerelem örök jelképével, a piros rózsával együtt láthatók. Kedélyesek a nyalka huszárt lovával és szíve hölgyével megjelenítő képeslapok. Sajátos szokás alakult ki a háborús években, hiszen fiatal lányok a fronton lévő vagy sebesült ismeretlen katonákkal levelezve voltak segítségükre elviselni a megpróbáltatásokat, így erősítve helytállásukat. Sok katona gyűjtötte a csinos és sokszor hiányos öltözetű nőket ábrázoló képeslapokat, amelyek időlegesen felvidították őket. Ilyen lapokkal dekorálták a lövészárkokat és hálókörleteket.

A világháború kitörésekor a harcoló felek gyors sikerben bíztak, és a háborús lelkesedés fenntartásában jó szolgálatot tettek a képes levelezőlapok. Az ország népe azonban hamar megtapasztalta, hogy a háború veszteségekkel jár, halottakról és sebesültekről érkeztek a hírek, és egyértelművé vált, hogy a harcok évekre elhúzódnak.  Megjelentek a háború valódi arcát, a pusztítás nyomait bemutató képeslap sorozatok: romok a nyugati fronton, „oroszdúlta Zemplén,”halál a Kárpátokban, a galíciai városok, különösen a Przemysl-i erőd pusztulása. Sebesült és rokkant katonák, kórházak, ahol az uralkodó meglátogatja a sebesülteket, katonatemetők is egyre gyakoribb témái lettek a levelezőlapoknak. A hátország és az otthoniak megváltozott életét tükrözi „A nő a háborúban” osztrák-magyar  és az „Új női foglalkozások” német képeslap sorozat, amelyek postásként, vasutasként, kocsisként, kalauzként és kéményseprőként dolgozó nőket mutattak be. A háború vérzivatara és bizonytalansága miatt finom melankólia szőtte át a lapokat, és néma beletörődéssel adtak hírt a csatákról, ütközetekről, a lövészárkok és a hátország életéről. A háború végén a hazatérő rokkant vagy a kedvesével ismét találkozó katona volt gyakori ábrázolás.

A sebesült katona Szűz Máriához fohászkodik

Mind a katonák, mind a civilek körében nagy szerepe volt az istenhitnek, az emberek felett álló Teremtőhöz való imádkozásnak. Az extrém helyzetben felerősödött a vallásosság: imáikban a katonák Isten és Szűz Mária segítségét kérték, hogy életben maradjanak, és a Mindenható hazavezesse őket. A családtagok is ugyanezért imádkoztak. Természetes, hogy a háború éveiben a vallási témák hangsúlyozottan szerepeltek a képeslapokon, és ábrázolásaikkal, felirataikkal a túlélés, az életben maradás, a hazatérés hitét erősítették. A legismertebb jelenetek: a frontra induló vagy az ütközet előtt a hazáért és szeretteiért imádkozó katona; a férjért, apáért és fiúért fohászkodó családtagok; a csatatéren Jézus Krisztus, Szűz Mária vagy az őrangyal vigyáz a katonára; az elesettek felett imádkozó bajtársaik. Mindezek az ábrázolások és a hozzájuk kapcsolódó feliratok azt a célt szolgálták, hogy a katonák Istenben bízva teljesítsék kötelességüket, harcoljanak hazájukért és a győzelemért.

Sajátos képeslap típust alkottak azok a fényképek, amelyeket tábori fényképészek készítettek a katonákról, és ezeket levelezőlapként postázták szeretteiknek.  Egyesek családi fénykép után készült rajzot küldtek haza. Az ilyen lapok készítésének okáról szemléletesen vall az egyik feladó: „Kedves Mancika! Tudom, hogy szereti a szép lapokat. Itt képeslapot nem lehet kapni, tehát rajzolni kell. Azt hiszem, az értéke több.”A háború alatt a magyar honvédek Galíciából küldtek haza nyírfakéregből saját előállítású levelezőlapokat, amelyekre illusztrációk is kerültek. A katonák rendelkezésére álló tábori postai levelezőlapokat is díszíthették, tintaceruzával vagy tollal tájképeket, portrékat, karikatúrákat vagy a katonák által épített kápolnákat rajzoltak a hátoldalra. Az olasz frontról többen küldtek haza csendéletet ábrázoló vízfestményeket, de volt olyan katona, aki a kitüntetését rajzolta le ceruzával, a színeket a megfelelő helyen írásban jelezve. Híres művészek is készítettek a fronton illusztrált lapokat, pl. Moholy-Nagy László, aki az odesszai kórházban rajzolta és küldte haza a levelezőlapokat Hevesy Iván esztétának, kritikusnak. Száznál több tábori levelezőlapján a frontélet, katonaportré, önarckép, hadikórházi és paraszti élet, kávéházi életképek és női portrék jelentek meg.

                                                                                                                   Petercsák Tivadar

A témához ajánlott irodalom:

Petercsák Tivadar: Első világháborús propaganda képeslapok. In: „A királyhűség jól bevált útján…” Rendi és nemzeti kötődések szimbolikus változásai 1867-1918 között. (Szerk: Glasser Norbert, Zima András, Nagyillés Anikó) Szeged, 2016. 337-348.

Petercsák Tivadar: Vallásos képes levelezőlapok az első világháborúban. In: A szükséges dolgokban legyen egység, a kétesekben szabadság, mindenben pedig szeretet. Eger, 2018. 157-164.

Széll Kálmán azon dualizmus kori politikusok közé tartozik, akinek az életpályáját és a politikai tevékenységét meglehetősen jól feltárták. Számos tanulmány, folyóiratcikk és előadás tematikáját adta a 19. század utolsó magyar miniszterelnökének portréja. A közelmúltban az életművét az ifj. Bertényi Iván által szerkesztett és 2015-ben megjelentetett Törvény, jog, igazság. Széll Kálmán életműve című grandiózus tanulmánykötet volt hivatott összefoglalni. A mai kor történészei mellett a kortársai is szívesen vetették papírra róla szóló gondolataikat. Míg egyesek méltatva, addig mások erősen bírálva írtak a politikusról. Több esetben szerepelt a korabeli élclapok hasábjain és tűnt fel karikatúrák szereplőjeként is. Garas Norbert ezeket a kortársi véleményeket mutatja be írásában. 

Széll  Kálmán miniszterelnöki kinevezésének fogadtatása két eltérő szerzőtől származó, de ugyanabban az évben keltezett narratív forrás elemzésével kerül bemutatásra. Az egyik Ady Endre által a Debreczen című lapban 1899-ben közölt cikk, a másik egy Mikszáth Kálmán által közzétett hosszabb jellemzés. A narratív források fontos tulajdonsága a nagyfokú szubjektivitás, emiatt vizsgálatukkor különösen szükség van a forráskritika alkalmazására. Meghatározó szempont, hogy mi a célja, valamint ki, vagy kik a címzettjei az adott írásának. Fontosak a szerző személyes tapasztalatai, benyomásai és az, hogy milyen jellegű kapcsolat fűzte írásának alanyához.

A Borsszem Jankó politikai élclap 1875. szeptember 26-i címlapja Széll Kálmánt ábrázoló karikatúrával

Széll Kálmán 1843. június 8-án született a Vas vármegyéhez tartozó Gasztonyban, katolikus családban. Édesanyja Bertha Júlia, édesapja Széll József volt. Mindkét szülő családjában találunk olyan személyeket, akik a képzettségüknek és műveltségüknek köszönhetően jelentősebb társadalmi vagy politikai pozíciót betöltve kiemelkedtek a szűkebb közegükből. Széll Kálmán tanulmányait a soproni bencés gimnáziumban kezdte 10 éves korában, majd édesapja nyomdokaiba lépve a szombathelyi premontrei gimnáziumba vezetett az útja. Felsőfokú tanulmányait a pesti egyetem jogtudományi képzésén folytatta, ahol 1863-ban kitűnő államvizsgát tett, majd 1866-ban doktori címet is szerzett. 1867 tavaszán megkérte Vörösmarty Ilona kezét, akit 1867. szeptember 15-én vett feleségül. A fiatal házasok Rátótra költöztek a férj apjának, Széll Józsefnek a birtokára. Politikai pályája 1867-ben indult útjára szolgabíróként. Édesapja ekkor Vas vármegye főispáni helytartója volt, aki fiának a főjegyzői állást javasolta. Széll Kálmán azonban Deák Ferenc javaslatára inkább a szentgotthárdi szolgabírói tisztség mellett döntött. Szintén Deák tanácsára kezdett el ismerkedni a pénzügy világával, majd 1875-ben Tisza Kálmán pénzügyminisztere lett, mely pozícióját az 1878-as lemondásáig betöltötte. Később, 1899-ben Bánffy Dezső miniszterelnök bukása után alakíthatott kormányt.

Tisza Kálmán miniszterelnökségét követően az addig szilárdnak tűnő politikai rendszeren a krízis jelei mutatkoztak. Az őt követő kormányoknak a régi problémákkal, új feladatokkal és válságos időkkel kellett egyszerre szembenézniük. Némi politikai stabilitást a Szabadelvű Párt jelenthetett, amely a dualizmus időszakában megszakítás nélkül a leghosszabb ideig, 30 évig volt kormányon. A válság hatásai szinte minden területre kiterjedtek, ismét előtérbe kerültek a Magyarország és Ausztria viszonyát érintő közjogi kérdések, de megoldásra várt a parasztság és munkásság problémája is. A gazdaság terén napirendre került az önálló magyar nemzeti bank létrehozásának ügye, a vám- és kereskedelmi szövetség problematikája, de a nemzetiségi törekvések is új erőre kaptak. Heves viták bontakoztak ki az egyházpolitikai reformok tekintetében is, Európa számos államában már ezek a folyamatok lezajlottak, úgymint, bevezetésre került a polgári anyakönyvezés, engedélyezték a polgári házasságot, rendezték az izraelita vallás helyzetét. Az 1898 végén és 1899 elején zajló költségvetési vita körül kialakult helyzet a kormányzó párton belül is ellentéteket szült, amely végül a Bánffy-kormány bukását hozta el. A fent vázolt viszonyok közepette, 1899. február 26-án kezdte meg kormányfői tevékenységét Széll.

Ady Széll-képe

Ady Endre a költészet mellett szívesen foglalkozott újságírással is. Már az 1896–1898 közötti években, amikor a Debreceni Református Kollégiumban jogot tanult, több helyi lapban jelentek meg írásai. Élénken érdeklődött a korszak hazai és nemzetközi politikai eseményei iránt és véleményének cikkeiben markánsan hangot is adott. Nem volt ez másként Széllt tekintetében sem.

Ady a miniszterelnöki kinevezést követően még kimondottan bizakodó volt Széll Kálmánt illetően, azonban a Széll-képe hamar megváltozott, élesen és erősen kritizáló, helyenként sértő hangnembe fordult át. Míg 1899 júniusában A vég felé című írásában úgy nyilatkozott, hogy „Széll Kálmán be akarja váltani az ígéretét!”, addig ugyanezen év augusztusában a Debreczen című lapba írt A Rátót államférfia című cikkében már azt mondta, hogy: „Nem titkoljuk, hogy annak idején mi is tápláltunk reményeket a miniszterelnök úr szép ígéretei felől, de ugyancsak mi voltunk azok, kiknek nagyon hamar be kellett látnunk, hogy a Széll-éra nem egy jobb korszakot jelent, s a nagyhangú ígéretek csak ígéretek maradnak”. Ebben az írásában már átfogó bírálatát adta Széll tevékenységének. A kormányzásra alkalmatlannak vélte, a belevetett hitet pedig illúziónak tartotta. Úgy fogalmazott, hogy a „rátóti tehenészgazdálkodás elvei nem váltak be a miniszterelnöki székben. […] Itt az ideje leszámolni e politikai szédelgéssel s ennek fő alakjával, a rátóti államférfival”. Korábban Ady elismerően nyilatkozott az ellenzékhez fűződő, a Bánffy-kormány ideje alatt megromlott viszony Széll általi rendezéséről is, itt viszont szemfényvesztéssel és az ellenzék félrevezetésével vádolja: „Tulajdonképpen ellenzék sincs, mióta Széll úr hinti a port a magyar politikusok szemébe”.

A Széll-kormánytól Ady is, mint haladó szemléletű fiatal, változást és egy jobb korszakot várt, ebben a cikkében viszont nem erre a következtetésre jutott. Sokkal inkább azt állapította meg, hogy Széll Kálmán semmivel nem jobb elődjeinél és a politikája nagyon messze van a Deák Ferenc által képviselt elvektől, sokkal inkább Tisza Kálmánhoz és Bánffy Dezsőhöz hasonlította. Szerinte Széll ígéretei és hangzatos jelmondatai mögött a „megalkuvás” és a „nemzeti becsület sárbatiprása” rejlik. Fájó példaként említi Heinrich Hentzi szobrának 1899-es újrafelavatását, amely esemény után Ady gyakran használta Széllre a „Hentzi-huszár” kifejezést.  Hentzi a budai Vár főparancsnoka volt, amikor Görgei Artúr csapatai megpróbálták visszafoglalni az osztrák kézen lévő Várat 1849-ben. A harcokban halálos sebet szerző tábornoknak Ferenc József állíttatott emlékművet 1852-ben a budavári Szent György téren. A szobrot 1899-ben átvitték a Hűvösvölgyi úti katonai nevelőintézet udvarára, ahol újra felállították.

Mikszáth Kálmán tollhegyén

A korszak másik nagyhatású politikai publicistája Mikszáth Kálmán volt, akitől a politika világa nem állt távol, ugyanis írói tevékenysége mellett országgyűlési tudósítóként, majd később országgyűlési képviselőként is működött a Szabadelvű Párt színeiben. Műveiben a politika a legtöbbet ábrázolt tere az életnek. Karcolatai és tárcái rendkívül nagy népszerűségnek örvendtek a politika iránt érdeklődők, de még a politikusok között is. Írásaiban nagy szerepe volt a humornak és a parodisztikus elemeknek, sokszor a politika kinevettetése volt a célja, amelynek zárt világába az olvasók Mikszáth munkáin keresztül nyerhettek némi betekintést. Többször beszámolt arról a jelenetről, amikor egyes képviselőtársai megtudták, hogy fényképész is tartózkodik az ülésteremben, rögvest az objektív felé fordultak, hogy feltétlenül rajta legyenek a képen. Ehhez hasonló módon élcelődött azon is, amikor egyszer az ellenzékiek fényképezték le az üres kormánypárti padsorokat, rápirítva ezzel a kormánypártiakra, másik alkalommal viszont a kormánypárti képviselők fényképezték le az üres ellenzéki padsorokat visszavágásként.

Mikszáth szívesen tűzte tollhegyére korszakának miniszterelnökeit és minisztereit is. Széll Kálmánnal kapcsolatosan többször papírra vetette gondolatait, többek között 1899-ben, a miniszterelnöki kinevezést követően. Mikszáth ebben az írásában hosszasan elemzi Széll miniszterelnökké választásának okait. A legfőbb mozgatórugónak Deák Ferenchez fűződő kapcsolatát találta: „Hogy honnan van a Széli Kálmán nimbusa, semmit se könnyebb meghatározni, mint ezt. A közelsége Deákhoz […]”, ám egy másik, általa fontosnak vélt tényezőt is meghatároz: „[…] és a miniszteri szék szándékos elhagyása Bosznia okkupácziója idején.”. Deákhoz fűződő, de facto rokoni kapcsolat a kezdetektől nagyban meghatározta Széll politikai karrierjét. Erről a körülményről más kortársai is rendszeresen tettek említést. A „miniszteri szék szándékos elhagyása” alatt Széllnek 1878-ban, a pénzügyminiszteri tárcáról való lemondását értette Mikszáth, ami a kortársakat merőben megosztotta. Lónyay Menyhért például egyenesen szűk látókörűnek nevezte Széllt, aki a „legnehezebb pillanatban hagyta cserbe [Tiszát]”. Mikszáth elmondása szerint Széll lemondása utáni viselkedéséből nem látszott, hogy később még jelentősebb politikai pozícióra pályázna, sokkal inkább, „úgy tett mintha örökre szakított volna a politikával. Bár tagja volt a háznak mindig, a pártok életében nem vett részt. Úgyszólván izolálta magát. Látszólag nem is ismerte a képviselőket, kik őt gőgösnek tartották és minden tekintetben hideg embernek”. Írásában Mikszáth is utalt a fennálló belpolitikai problémákra, melyek a Szabadelvű Pártba is begyűrűztek, ám az új miniszterelnök, mint „igazi jó szelleme a pártnak” igyekezett ezeken mihamarabb úrrá lenni. Mikszáth Kálmán alapvetően pozitív és támogató álláspontot foglalt el Széll miniszterelnökségét illetően a bemutatott írásában. Egyik legértékesebb államférfinak tartja és szerinte az, hogy rá esett a választás, nagy szerencse Magyarország számára: „hogy a legutóbbi káoszból ő bontakozott ki miniszterelnöknek és nem más, az magában csak jó szerencse Magyarországra.”.

Ferenc József és Széll Kálmán

A gyengülő Széll-erő

Széll Kálmán miniszterelnöki kinevezését mind a kortársak nagytöbbsége, mind a korabeli sajtó kedvező visszhanggal fogadta. Az új kormányfőtől feltehetően annak jó barátja, Deák Ferenc munkájának folytatását és elveinek továbbvitelét várták. Az ellenzék is nagy reményeket fűzött Széllhez. Az Egyetértés című lap szerint az ellenzéki tábor lelkesedése olyan szintre hágott, hogy tulajdonképpen az ő miniszterelnök-jelöltjük is maga Széll Kálmán volt. A viharfelhők Széll felett 1902-ben kezdetek gyülekezni, ami a sajtóban és a kortársak nyilatkozataiban is érezhető volt. A Szabadelvű Párt egységének megbomlása, az Ausztriával való gazdasági kiegyezés körül kialakult elégedetlenkedések rendkívül nehéz feladat elé állították Széllt. Különböző élclapok hasábjain még ekkor is sokat szerepelt, viszont már kimondottan negatív kontextusokban. Kormányzásának végén a véderőfejlesztési vita kapcsán kiújuló belpolitikai problémákon már nem tudott úrrá lenni, azok a bukásához vezettek. Széll Kálmán 1903. június 27-én lemondott a miniszterelnökségről. Lemondása a kortársait és a sajtót is megosztotta, voltak, akik mély csalódásukat fejezték ki, míg mások igyekeztek hangsúlyozni jó képességeit és tulajdonságait. Mikszáth Kálmán így emlékezett vissza Széll lemondására: „csendes, nyugodt léptekkel eltávozott a teremből. Úgy rémlett e percben, amint ment, ment kifelé, mintha egy fényes alak vonulna be a történelembe”.

                                                                                                                 Garas Norbert

Források és felhasznált irodalom:

Források:

• Ady Endre 1955: Ady Endre összes prózai művei. kötet. Újságcikkek, tanulmányok (1897–1901). Összeállította: Földessy Gyula. Budapest.

• Mikszáth Kálmán 1904: Széll Kálmán. In: Az én kortársaim. Budapest, 98–106.
• Mikszáth Kálmán 2009: Széll Kálmán lemondása. In: Cikkek, tárcák 1903. Sajtó alá rendezte: Hajdú Péter. Budapest. Elektronikus kiadás: https://mek.oszk.hu/08100/08168/08168.htm – utolsó letöltés: 2024. június 20.

Felhasznált irodalom:

• Bertényi Iván 2015: Családi háttér és egyéni karrierépítés. Széll Kálmán útja a politikai elitbe. In: ifj. Bertényi Iván (szerk.): Törvény, jog, igazság. Széll Kálmán életműve. Budapest, 47–89.
• Cieger András 2010: A politikus, mint hivatás a 19. századi Magyarországon? Korall (42.) 131–151.
• Csunderlik Péter 2015: Széll Kálmán a „progresszió” szemüvegén át. Ady Endre és a szociáldemokraták Széll Kálmán-képe. In: ifj. Bertényi Iván (szerk.): Törvény, jog, igazság. Széll Kálmán életműve.  Budapest, 369–393.

• Fábri Anna 2003: Választások a régi Magyarországon: Gezetlen és Körtvélyes. Politikai humor Jókai és Mikszáth műveiben. Bárka (9.) 63–75.
• Klestenitz Tibor 2015: Dicshimnuszok és karikatúrák. Széll Kálmán alakja a kortársak szemével. In: ifj. Bertényi Iván (szerk.): Törvény, jog, igazság. Széll Kálmán életműve. Budapest, 347–367.

• Kövér György 2015: Az államháztartástól az aranyjáradékig. Széll Kálmán pénzügyminisztersége. In: ifj. Bertényi Iván (szerk.): Törvény, jog, igazság. Széll Kálmán életműve. Budapest, 117–152.

• Schwarczwölder Ádám 2015: Széll Kálmán pénzügyminiszterségének politikai keretei. In: ifj. Bertényi Iván (szerk.): Törvény, jog, igazság. Széll Kálmán életműve. Budapest, 91–116.

A porosz katonakirálynak/káplárkirálynak is előszeretettel nevezett I. Frigyes Vilmos (1713–1740) igazi különcnek számított az európai uralkodók között. 1725-től állandóan egyenruhát viselt. Ezzel is kifejezte katonásan szigorú, faragatlan természetét, valamint a katonák iránti végtelen rajongását. A fukarságig takarékos volt. Sok mindenre sajnálta a pénzt, de semennyi pénzt nem sajnált (féltve őrzött és szorgalmasan gyarapított) hadseregétől, különösen pedig a – kivételezett helyzetű, a király szórakoztatását szolgáló, puskaport soha nem szagolt – potsdami gárdájának/testőrségének hatalmas termetű, válogatott katonáitól. Ezek az „óriási legények” voltak az ő gyengéi és nem a „gyenge nők”! Az „óriásezred”-ét mániákusan szerető katonakirályról bővebben olvashatnak Kiss László sok érdekességet tartalmazó bejegyzésében. 

Az „óriásezred” felállítása

A porosz hadsereg – eredetileg 2 zászlóaljból álló – 6. számú gyalogosezredét még 1675-ben alapította I. Frigyes Vilmos nagyapja. Hamarosan a fia, III. Frigyes, majd az unokája, Frigyes Vilmos trónörökös lett az ezred parancsnoka. Amikor 1713-ban – az egyébként alacsony termetű, mindössze 160 cm „magas” – I. Frigyes Vilmos a trónra lépett, elkezdte „magas legények”-kel (Lange Kerls) 2400 főre (mások szerint 3200-ra) növelni az egyre inkább potsdami (óriás)gárdának (Potsdamer Riesengarde) nevezett testőrezredét. Ebben a kivételezett helyzetű ezredben csak 6 porosz lábnál, azaz 188 cm-nél magasabb katonák szolgálhattak!

Ezeknek a „hosszú fickók”-nak a termete tehát mindenképpen meghaladta a 188 centimétert, de esetenként a 200–220 centimétert is. Egy „finn fickó” állítólag 224 cm magas volt. Az óriásezred 3 zászlóaljra oszlott és 60 tisztből, 165 altisztből, 53 dobosból, 15 síposból, 15 felcserből és 2160 muskétásból állt. Ezeket a legényeket – mindegy hogy milyen áron és eszközökkel (meggyőzéssel, megtévesztéssel, erőszakkal, emberrablással) – szereztek be az uralkodó rendkívüli felhatalmazásával bíró toborzók/közvetítők/ügynökök, akik tehát bármiféle eszközt alkalmazhattak. Poroszországból, a német államokból, Európa más országaiból (köztük Magyarországról – főként Komárom megyéből – is), időnként Afrikából szerezték be az „árut”. Az ügynököknek kifizetett jelentős összeg (valamint a plusz prémium) a szerencsétlen áldozat magasságától függött.

Az óriási legények beszerzése és költségei

Hatalmas üzlet volt, így nem csoda, ha szabályos hajtóvadászat, szabályos emberkereskedelem bontakozott ki Európa–szerte ezekért a magas legényekért. A katonakirály nem egyszer az uralkodótársaitól is kapott (többnyire diplomáciai, külpolitikai engedményekért cserébe) ilyen értékes ajándékot. A testőrség 1/4-e például finn, karéliai, kozák, lett vagy szibériai volt, akikkel I. Péter orosz cár (aki maga is 2 méter magas volt) kedveskedett a barátjának. Ha pedig saját beszerzésről volt szó – így a német (újság)író –, „ez a máskülönben nagyon fukar porosz király megfeledkezett minden rációról és takarékosságról. A porosz adófizetőknek kereken 35 millió tallért kellett előteremteniük ennek az „óriás”–ezrednek a felállítására s fenntartására”. Ez az összeg mások szerint jóval szolidabb lehetett. 1713–1735 között „mindössze” 12 millió tallért tett ki. Ha így volt, ha nem, mindkettő az állam több éves bevételének felelt meg. (A kincstár éves jövedelme rendszerint nem haladta meg a 6–7 millió tallért). Azt se feledjük, hogy 1713-ban a saját koronázására a fukar király mindössze 2547 tallért költött, és még ezt is megbocsáthatatlan pazarlásnak találta!

A katonakirály valóban óriási összegeket költött „óriás fickó”-ira. 1720-ban például, mintha elveszítette volna a józan eszét, a hollandok javára 12 toronymagas négerért cserébe lemondott Poroszország nyugat–afrikai gyarmatairól és támaszpontjairól, amelyeket még a nagyapja alapított. Mi több, még 7650 tallérral is megtoldotta, miközben állítólag ugrált örömében, hogy milyen jó üzletet csinált! Egy finn gárdistája (Daniel Cajanus) állítólag 234 centiméter magasra nőtt! Egy különösen magas írért (Kirkland 217 centiméteres égimeszelő volt) 7553 tallért (más adat szerint: 9000 tallért) fizetett ki. Csak összehasonlításul: egy miniszter fizetése is 9000 tallér volt. Ezt az ír legényt a londoni porosz követ szemelte ki, majd álságos módon megtette lakájának, hogy mindenhova elkísérje. Így gyanútlanul egy Poroszországba induló hajóra is felszállt. Kár volt. Soha nem tért haza! Egy másik történet is igen érdekes, már–már morbid. A nagyra nőtt jülichi ácsra egy polgári ruhába öltözött titkos ügynök figyelt fel. Úgy rabolta el, hogy készíttetett vele egy – az ács termeténél hosszabb – faládát. Amikor elkészült vele, a megrendelő kicsinek találta. Erre a gyanútlan ács, hogy bizonyítsa igazát, belefeküdt. Több se kellett a toborzónak! Rázárta a fedelet és már indult is a szekér Berlin felé. Az értékes rakomány azonban útközben megfulladt a hermetikusan lezárt ládában.

Óriási legényeit a katonakirály életnagyságban meg is festette

Az uralkodó az apákat külön is megjutalmazta, ha – földbirtokért, pénzért vagy egyéb juttatásért cserébe – önként eladták neki különösen magasra nőtt fiaikat. Megesett tehát, hogy egy osztrák nemesember a 17 éves fiát adta el 4000 tallérért és havi 10 tallér életjáradékért. Egy nyúlánk eskető papot az oltár elől raboltak el. Másokat postakocsikból, kocsmákból, kolostorokból, templomokból rángattak ki a pénzéhes ügynökök. Ez a – különben szigorúan törvénytisztelő és erkölcsös – király tehát „nem tartotta magát semmilyen törvényhez, hivatalokat adott el s kegyeket osztogatott, ha hosszú legényeket ajándékoztak neki”. A király hóbortjának még néhány magasra nőtt arisztokrata vagy külföldi (fő)méltóság is áldozatául esett, akiket megkötözve, felpeckelt szájjal vittek a potsdami gárdához, hogy ők is a királyt gyönyörködtessék. A francia követnek egyszer állítólag azt mondta, hogy magas katonáihoz képest a világ legkívánatosabb lányai és asszonyai is közömbösek a számára.

Kivételezett helyzet – sanyarú sors

A legrafináltabb módokon megszerzett óriásoknak (akik között azért néhány önként jelentkező is akadt) sokkal jobb dolguk volt, mint a többi katonának. Méretükre szabott külön téglaépületekben laktak, ahol külön főztek rájuk. Kétszer–háromszor magasabb zsoldot (többnyire 10–12 tallért, de esetenként akár 16–20-at is) kaptak. Jó néhányan pótdíjakban is részesültek. A nős férfiaknak saját házuk és telkük lehetett. Szabad idejükben munkát vállalhattak, mesterséget űzhettek, ám a magyar (kultúr)történész szerint a „kézi munká”-tól és a földműveléstől el voltak tiltva. Kocsmát vagy szatócsboltot nyithattak, s amint utaltunk rá, megházasodhattak. »A király szívesen adott hozzájuk feleségül válogatott, nagy és erős, lehetőleg tehetős parasztlányokat; ingatlanokat s házakat adományozott nekik, magára vállalta „óriásai” ivadékainak keresztapaságát…«. Ezektől az „óriáscsecsemőktől remélte óriásezredének belső utánpótlását, ám ez csak remény maradt. Pedig mindent megtett! Még azt is megparancsolta az erre kijelölt embereinek, hogy a várhatóan óriás termetűvé váló újszülötteket a nyakuk köré tekert vörös sállal jelöljenek meg.   

Ennek ellenére a legtöbben nehezen bírták sanyarú sorsukat és királyuk szeszélyeit. Szabadságra nem mehettek, nehogy megszökjenek. A király, hogy a gárdistái pálinkát ne ihassanak, egész Potsdamban betiltotta a pálinkamérést. Vasárnap kivételével, amikor templomba kellett járniuk, a király gyakran már hajnali 2–3 órakor kelt, hogy minél hamarabb felvonultathassa, teljes díszben meneteltethesse, gyakorlatoztathassa vagy szemlézhesse őket. Kedvenc óriásai élén a kabalaállatuk, egy medve haladt. Olykor még a betegágyából is gyönyörködött bennük az ablakon át. Rendszerint az ágya mellett is őrt álltak néhányan, hogy a szobájában is láthassa kedvenceit. Úgy kezelte tehát ezeket az óriásokat, mint gyermek a játék katonáit.

A katonakirály (kezében káplárbottal) éppen szemlét tart

A szökés igen gyakori volt. Az elfogott szökevényeket felakasztatta vagy orrukat, fülüket levágatta. Az öngyilkosok testét a hóhérral húzatta végig a városon, testük maradékait pedig a kutyapecér telepen ásatta el. Ami pedig a költséges óriásezred utótörténetét illeti: a létszámát II. Frigyes 1740 után zászlóalj méretűre zsugorította. Az elbocsátottakat más egységekhez osztották be. A gárda maradékát végül is 1806-ban számolták fel a Napóleontól elszenvedett jénai vereség után.

Zárógondolat 

Befejezésül álljanak itt a magyar–amerikai újságíró/kultúrtörténész (1942-ben papírra vetett) gondolatai a katonakirály hadseregfejlesztő érdemeiről. „Ezt az érintetlen, kitűnően megőrzött, háborúban meg nem tizedelt örökséget akarta utódjára hagyni. Ő maga nem tudott vele mit kezdeni… Olyan volt, mint a szenvedélyes takarékoskodó, aki nem is tudná mire fordítani féltve gyűjtött vagyonát, nincsenek szenvedélyei, csak maga a takarékoskodás, a gyűjtés…”, na meg a katonáiban való gyönyörködés. Majd így folytatta. Homályosan érezte, hogy az a vagyon, amit kitartó munkával felhalmozott, egyszer majd hatalommá, politikai–katonai erővé válik. A fia, II. Frigyes alatt így is lett! Egy angol történész is pozitívan vélekedett I. Frigyes Vilmos életművéről (az 1970-es években). Katonás mániái ellenére „a Káplár király uralkodása végén évi hétmillió tallér bevétellel rendelkezett, s a kincstárban nyolcmillió tallér többletet hagyott utódjára… 1740-re Poroszország szép csendesen felhalmozta azokat a társadalmi és anyagi előfeltételeket, amelyek II. Frigyes tábornoki uralma alatt európai nagyhatalommá tették…” Poroszországot. Az óriásezredet ugyan az ifjú uralkodó nem sokra becsülte, de apja életében egész Európában beszéltek róla. Ez a költséges „mulatság” is növelte a katonáit mániákusan szerető I. Frigyes Vilmos – összességében jó – európai megítélését és erősödő, gyarapodó országa megbecsülését, amelynek az ő óriásai mintegy a megtestesítői voltak.

                                                                                                         Kiss László              

A téma néhány felhasznált irodalma:

Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.

Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.

Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.

Németh István: A Hohenzollernek katonaállama. In: A porowz mítosz 1226–1947. Rubicon, 2018/1.

Olykor emberrablások segítségével töltötték fel a porosz király óriáshadseregét. Múlt–kor, 2018. 06, 26,

Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Az egri Líceum több mint 250 éves története nagyon sok érdekes epizódot tartogat az érdeklődők számára. Az egyetemi oktatásban, az építkezés tervezésében, kivitelezésében, az épület művészi díszítésében kiváló gondolatok megvalósulását és üzenetét érzékelhetjük ma is a Líceumban sétálva. Ezen a sétán vezet minket körbe Veres Gábor.

A egri Líceum

Az elmúlt két és fél évszázad során mindig az oktatás volt az elsődleges e falak között, de a képzések típusai, irányai és intézményei is változtak. A Líceum vonzotta a tudásra, művelődésre vágyó és a művészetek iránt érdeklődő embereket. Az ő szellemiségük és munkájuk révén legtöbbször az oktatáshoz kapcsoltan több más intézmény is megjelent, például nyomda, színházterem, műterem és múzeum is létesült. Szerencsére ma a Líceum nem csak mint épület vonzza az érdeklődőket, turistákat. A 18. század második felében történt alapítás idejéből jelentős tárgyi-kulturális örökséggel is rendelkezik az intézmény. Az 1776-ban megnyílt Specula, vagyis csillagásztorony eredeti műszereit is láthatják a több mint kétszáz éves kora ellenére még mindig kifogástalanul üzemelő camera obscura periszkópja mellett. A Főegyházmegyei Könyvtárban pedig az 1793-ban az egyetemi oktatás szolgálatára megnyílt impozáns könyvgyűjtemény tekinthető meg, művészien kialakított teremben.

Az egri Líceum légifotója

A múzsák lakhelye

A mai múzeumok névadója a Museion (Μουσεῖον), a múzsák lakhelye, szentélye, kertje, ahol a múzsák által megszemélyesített tudományoknak (Clio – történetírás, Thalia – színház, Urania – csillagászat, Enterpé – zene stb.) hódolhattak az emberek. A névadó intézményt, mely elsősorban könyvtár volt, Alexandriában I. Ptolemaios Sótér (Kr.e. 367–283) a Krisztus előtti 3. században alapította. Magyarországon a középkortól az uralkodók és több főúr is rendelkezett jelentős műgyűjteménnyel. Néhány iskolatípusban pedig az oktatás szolgálatára, tanulmányozásra szereztek be műtárgyakat. Az egri Líceumban is segítették speciális eszközök, tárgyak az itt folyó képzéseket. Gorove László (1780–1839) 1828-ban így írt erről a Tudományos Gyűjteményben: „vagyon az épületben egy Museum Physicum is, amelybe jóllehet a szükségesebb eszközök és mozgányok (Machinae) megtaláltatnak, de a mostani században igen megbővített Természet Tudományának sok féle ágozatára nézve kívánni lehetne, hogy az újabb és finomabb készítmények is a fizikát tanulóknak nagyobb felvilágosítására megszereztessenek.”

Az oktatásban használt eszközök egy idő után elavultak, elhasználódtak, elromlottak és hasonlóan a maiakhoz, kiselejtezésre kerültek, ekkor még nem tekintettek rájuk múzeumban megőrzendő műtárgyként. Nagyobb figyelmet a régebbi korok tárgyai és a műalkotások kaptak. A magyar közgyűjtemények születését 1802-re datálják. Széchényi Ferenc (1754–1820) gróf ebben az esztendőben ajánlotta fel magángyűjteményét a nemzet javára, mely az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének az alapját is jelentette. A nemzet múzeuma a következő fél évszázadban szépen gyarapodott, de vidéken csak a kiegyezést követően, a 19. század második felében kezdődtek meg a múzeumalapítások. Az elsők közt, 1872-ben a Líceumban is múzeum alakult. Jelenleg már semmi nem emlékeztet arra, hogy a 19. századtól a magyar múzeumügy egyik legjelentősebb vidéki intézménye, az Érseki Líceum Múzeuma is itt működött közel nyolc évtizeden át. Ebben az időszakban tízezrek érkeztek azért Egerbe, hogy a múzeumot megtekintsék. A következőkben betekintést kaphat az olvasó a múzeum történetébe, gyűjteményeibe, emléket állítva annak az intézménynek, mely a maga korában a Líceum életének is fontos része volt.

Johann Ender: Gróf Széchényi Ferenc, 1823.

Magyarország második nyilvános képtára a Líceumban

Gróf Eszterházy Károly (1725–1799) a Líceumot építtető, egyetemalapító püspök is gyűjtötte a régiségeket és a művészeti alkotásokat. A püspöki palotában jelentős képtárat hozott létre, melynek sorsát nem ismerjük. Festőket, korabeli kifejezéssel élve képírókat is alkalmazott, feladatuk elsősorban a templomok díszítése volt. Munkájuk segítésére a püspök Rómából hozatott képeket másolás céljából. A korszak jeles festőművészeinek természetesen nem volt szüksége ilyen segítségre, közülük jó néhányan dolgoztak megrendelésére, például a Líceum freskóinak festésén. A díszterem mennyezetfreskóját készítő Franz Sigrist (1727–1803) 1795-ben Eszterházy Károly portréját is megfestette. A püspök a képet nővérének adományozta. Tőle került 1814-ben az Aszalay-gyűjteménybe. Ez a gyűjtemény később a Líceumi Múzeum része lett, melynek katalógusát a Líceum nyomdájában 1872-ben nyomtatásban is megjelentette Aszalay József (1798–1874). Ebből a kötetből ismerjük az Eszterházy-kép fenti történetét. Ugyancsak bekerültek a múzeumba az Eszterházy püspök végrendeletében szereplő numizmatikai kollekció arany-, ezüst- és rézérméi, valamint a püspök kőzettani és állattani gyűjteménye. A múzeum alapítására azonban csak a 19. század második felében került sor. Ugyanakkor Fáy János (1773–1833), későbbi debreceni polgármester gyűjteményének köszönhetően, Magyarország második nyilvános, állandó képkiállítása – Samuel von Brukenthal (1721–1803) nagyszebeni gyűjteményét követően – az egri Líceumban nyílt meg 1812-ben, és hét esztendőn keresztül, 1819-ig látogatható volt.

Egerben a 19. század közepén már több magángyűjteményről tudunk. Ezek közül minden bizonnyal a legjelentősebb Pyrker János László (1772–1847) pátriárka érsek Nemzeti Múzeumnak adományozott képtára, amely 1844-ig Egerben, az érseki palota - általa építtetett - déli szárnyában várta a művészetek iránt érdeklődőket. A neves darabokból álló gyűjtemény nagy részét Pyrker még velencei pátriárkasága alatt gyűjtötte össze.

„Tevékeny részvét és áldozatkészség útján…”

Az alapítás gondolatát 1865-ben egy névtelenül megjelenő újságcikkben vetették fel az Eger című újság címlapján. A vezércikk az Egy indítvány címet viselte és az újság olvasóit a múzeumalapítás ügyének támogatására igyekezett biztatni. Ezt követően, az újság március 15-én megjelenő számának címoldalán Mártonffy Károly (1812–1869) főmérnök, a városi képviselőtestület tagja lelkesedéssel, támogatóan reagált az indítványra. Cikkében már a múzeum elhelyezésére is javaslatot tett: „a halhatatlan emlékű Eszterházy által építtetett lyceumban bírunk oly helyiséget, melynek termei a tudományok minden ágának megfelelőn építtetvén, csak alkalmazásra, használatbavételre várnak, van tehát ebben múzeumnak alkalmas helyiség is.” A cikk írója javaslatát a Líceumban zajló oktató és tudományos tevékenység segítésével támasztotta alá. Szerinte az elméleti tudomány önmagában véve igen meddő. Addig, amíg a tanulók a megtanultakat a gyakorlatban, az életben is alkalmazni fogják, a múzeumban lévő tárgyak tanulmányozása, megfoghatósága és láthatósága nagyban segítheti az oktatásukat. Az alapítandó múzeumról az egri közéletben is folytatódott a párbeszéd, és az újság hasábjain is további írások láttak napvilágot.

A tervnek szerencsére igen jeles és befolyásos támogatója akadt Bartakovics Béla (1792–1873) érsek személyében. Megfelelő helynek az építtető Eszterházy püspök által színházteremnek szánt második emeleti helyiséget (mai 302-es terem) találták, így az akadályok hamar elhárultak, és 1872-ben létrejött az Érseki Líceum Múzeuma. A múzeumőri feladatokat a kezdetektől 1920-ig a líceumi gondnokok látták el. Az érsek az egykori színházterem múzeumi célokra való átalakításával Vochler Alajos gondnokot bízta meg, aki Papik Ferenc lakatosmesterrel készíttetett el 150 darab tartóvasat a helyiség falaira a kiállításra kerülő képek felfüggesztéséhez.

Az Eger hetilap címlapja. 1865.

A Líceumi Múzeum Bartakovics Béla érsek idején

Az alapító érsek maga is kedvelte a régiségeket, több mint 450 darabos érmegyűjteménye 1873-ban bekövetkezett halála után került az általa létrehozott múzeumba. Ebben az időszakban a múzeumnak ajándékozott két, főként fegyverekből álló gyűjtemény és az Aszalay-féle képgyűjtemény mellett megvásárolták az érsek öccse, Bartakovics Flóris festménygyűjteményét és az egri Plank Ferenc régiséggyűjteményét, mely több mint ezer érmét, valamint több száz kelta és római bronz- és középkori vastárgyat tartalmazott. Bartakovics érsek ebben az időszakban figyelt fel egy velencei múzeumban őrzött márványszoborra, mely elődjét, Pyrker János László érseket ábrázolta még velencei pátriárkaként. Ezt a szobrot is sikerült megvásárolnia. A kormány az 1873-as bécsi világkiállításon való részvétellel kapcsolatban felhívást tett közzé. A rendezvényen való részvételt az érsek fontosnak tartotta az új múzeum szempontjából: a tárgyak kiválasztásához szakembert keresett, akit a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őrében, Rómer Flórisban (1815–1889) talált meg.

Érseki gyűjteményből nyilvános múzeum

A múzeum azonban nem volt nyitva tartás szerint látogatható az alapítás időszakában. Az elkészült kiállítást a nagyközönség számára 1874-től Samassa József (1828–1912) érsek nyitotta meg, aki szintén jeles műgyűjtő volt. Még ugyanebben az évben rendelt meg Ligeti Antal (1823–1890) festőművésztől három tájképet, melyek a Szepesség tájait, a várat és a káptalant ábrázolják. A millennium évében Samassa érsek 122 darab olyan levelet ajándékozott a múzeumnak, amelyeket Vukovich Sebő (1811–1872), volt igazságügyi miniszter írt az emigrációból Horváth Mihály (1809–1878) püspökhöz. A gyarapodások dinamikusan folytatódtak a következő évtizedekben ajándékozás, hagyaték és vásárlás útján egyaránt, melyek közül Kovács Mihály (1818–1892) festőművész 128 alkotását és Pánthy Endre (1807–1920) egri nagyprépost hagyatékát mindenképpen meg kell említeni. Ez utóbbi 71 darabból állt, és 1906-ban került a Líceum Múzeumába. Olyan kiemelkedő festményeket is tartalmazott, mint Dosso Dossi: Faun és Nimfa vagy Hendrick Ter Brugghen: Pipára gyújtó fiú című képe.

Hendrick Ter Brugghen: Pipára gyújtó fiú, 1623. Egri Érseki Palota és Látogatóközpont

A múzeum mint tudományos műhely

1920-tól egy új fejezet kezdődött a múzeum történetében. Szmrecsányi Miklós jogi doktor, miniszteri tanácsos, aki képzőművészeti tanulmányokat is folytatott, már 1888-tól titkárként vett rész az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat munkájában. Nyugalomba vonulása után Egerrel való kapcsolata bátyja, Szmrecsányi Lajos (1851–1943) révén vált erősebbé, akit 1912-ben neveztek ki érsekké az Egri Főegyházmegye élére. Szmrecsányi Miklós szenvedélyesen kutatta a Líceumi Múzeum tárgyait. Addig ismeretlen festmények alkotóit azonosította, összegyűjtötte a múzeum történetére vonatkozó iratokat. Iktatókönyvet vezetett, leltárt és tárgymutatót készített. Ez utóbbi nyomtatásban is megjelent, melyben a kiállítás sorrendjében mutatta be a gyűjtemény festményeit. Az általa újrarendezett képtár 1920. október 3-án nyílt meg, ingyenesen volt látogatható tavasztól őszig, vasárnaponként, 10–12 óra között. Szmrecsányi Miklós kérésére Petrovics Elek, az Országos Szépművészeti Múzeum igazgatója, a vallás- és közoktatásügyi miniszter jóváhagyásával 12 festményt kölcsönzött ideiglenes letétként az egri múzeumnak. Közte voltak olyan Danhauser-festmények, melyek 1844-ig a Pyrker-képtár részeként korábban Egerben voltak láthatók.

Az egri Líceum 1915-ben. Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár képeslapgyűjteménye

A múzeum utolsó évtizedei

A szakszerűbb kezelés lehetősége miatt 1921-ben a múzeum régiségtárából több iratot a könyvtárba helyeztek át, így a Bartalos-gyűjtemény levéltári anyagát, közte Pyrker János Lászlótól származó leveleket és költeményeket, Vukovich Sebő Horváth Mihályhoz intézett leveleit, Kossuth-leveleket és másolatokat. Négy esztendővel később került a főkáptalan ajándékaként a gyűjteménybe a káptalan címerével díszített, 1587-ből származó faragott kő. Ebben az időben már szűknek bizonyult a múzeum számára rendelkezésre álló hely. Legányi Ferenc (1884–1964) 400 darabos neolit kőszerszám- és cserépgyűjteményének átvétele ezért hiúsult meg. Pataki Vidornak (1901–1973) az egri vár területén végzett ásatásai során, 1929-ben, a Bornemissza Gergely által épített bástya délnyugati sarkánál egy aranyozott ezüstkupa került elő, melyet a következő évben adott át a Líceumi Múzeumnak. A gyűjteményben 1941-ben volt utoljára gyarapodás, majd az intézmény 1944-ben végleg bezárt. 1948-ban az Egri Dalkör, majd a következő évben a Szépművészeti Múzeum is visszavonta letétjeit. 1950-ben pedig egy rendeletben a múzeum anyagának a Városi Múzeumba történő átszállítását írták elő, ezzel ért véget az Érseki Líceumi Múzeumnak mint önálló intézménynek a története.

                                                                                                              Veres Gábor

A témával kapcsolatban bővebben a Líceumi szellemiség 7. (Veres Gábor: Az egri érseki Líceum múzeuma) számából tájékozódhat.

Felhasznált irodalom:

Bakó Ferenc: Az egri műgyűjtemények története. Eger, 1963. (Az Egri Múzeum Évkönyve; 1.) 7 –35.

Kiss Péter: Gyűjtemények és múzeumok Egerben 1951-ig I. In: Agria XXII., 1986. 163–186.

Löffler Erzsébet: Egyházi gyűjtemények és múzeumok Heves Megyében. In: Agria XXXVIII., 2002. 73–87.

Ludányi Gabriella: Az egri Líceumi Múzeum és képtár megalakulása. Eger, 1973. (Az Egri Múzeum Évkönyve; 10.) 65–74.

Petercsák Tivadar: Megyei és városi múzeumi törekvések Egerben. In: Agria XXXVIII., 2002. 89–102.

Szecskó Károly: Bartalos Gyula élete és munkássága. In: Az Egri Vár Híradója , 1990. 21–22. szám. 70–75.

Szmrecsányi Miklós: Az egri érseki Líceum Múzeumának szépművészeti tárgymutatója. Eger, Érseki Líceumi Nyomda, 1920.

Török Kálmán: Látogatás az érseki Líceum Múzeumában. Eger, 1928.

„Boldog, mint a hanyatt esett ablakos”. A múlt század közepén még sokan használták ezt a szólásmondást akkor, ha valakit nem várt kár ért. Ennek alapja, hogy az üveget a hátukon szállító, és az ablakokat helyben beüvegező vándoriparos számára egy ilyen baleset komoly veszteséget jelentett. A poszt szerzője, Petercsák Tivadar egyetemistaként 1969-ben még találkozott egy hegyközi ablakossal és egy drótossal Debrecenben, ami felkeltette az érdeklődését a téma iránt. 

 A 20. század első évtizedeiben még Európa városainak és falvainak jellegzetes alakjai voltak a vándoriparosok és vándorkereskedők. A történeti Magyarország északi, nagyrészt szlovákok lakta megyéiből indultak útnak a gyógyszerekkel kereskedő olejkárok, a fűszereket árusító sáfrányosok és a vászonnal házaló gyolcsosok. A vándoripar legjellegzetesebb képviselői pedig az ablakosok és drótosok – régi nevükön a drótostótok – voltak. Az utcákon gyakran felhangzott e vándor mesteremberek elnyújtott kiabálása: „Ablakot csináltassanak!”, „Drótozni, fódozni, fazikat fódozni!” A vándoriparosoknak nem volt állandó műhelyük, közvetítő és előzetes megrendelés nélkül az egyik helységből a másikba vándorolva folytatták munkájukat. Tevékenységüket az ipar fejletlensége, a letelepedett iparosok hiánya és a lakosság szükségletei magyarázzák. Az ablakosok a helyszínen végzett üvegezéssel, a drótosok pedig a törött vagy repedezett, illetve lyukas edények javításával a lakosság mindennapi igényeit elégítették ki.

Trencséni ablakos. 19. század vége

A drótos és ablakos vándoripar az egykori Felső-Magyarország vármegyéiben – a mai Szlovákia területén – alakult ki. A legtöbb drótos (drotár) Trencsén (Tenčin) vármegyében élt, de voltak „drótos falvak” Nyitra (Nitra), Sáros (Šariš) és Szepes (Spiš) megyében is. Ablakosok (oknári, obločiari) Nyitra, Trencsén, Liptó (Liptov), Árva (Orava) és Gömör (Gemer) vármegyékből kerültek ki nagyobb számban. E vándoriparok kialakulásának okait egyrészt természeti tényezőkben, másrészt a 18-19. század gazdasági és társadalmi viszonyaiban kereshetjük. Ez a terület a Monarchia legszegényebb vidékei közé tartozott. A nagy kiterjedésű erdőségek, a kevés és rossz minőségű termőföld nem nyújtott megélhetést a népes családoknak. Ipar hiányában az új kereseti lehetőséget a vándoriparban és vándorkereskedelemben találták meg. Az üvegesség kialakulásának az is kedvezett, hogy a történeti Magyarország üveggyárai közül sok éppen az északi megyékben működött. A férfiak egy része ezekben a hutákban dolgozott, míg mások az ott vásárolt apróbb üvegáruval kezdtek kereskedni. A 18. század második felében már a táblaüveggel való házalás és az ablakozás is elterjedt. A drótosság bölcsője az egykori Trencsén vármegye volt. Legszegényebb vidékéről – Kiszuca (Kysuca) környékéről – a férfiak már a 18. században eljutottak a fejlett iparú Csehországba és Sziléziába. Az ottani vaskohókban dolgozva megismerkedtek a dróttal és annak tulajdonságaival. A kiszucaiaktól azután más vidékek lakói is megtanulták a drótozást. A mesterség kialakulását közvetlenül a törékeny agyag, keménycserép és porcelán edények javításának a szüksége magyarázza. A háziasszonyoknak olcsóbb volt bedrótoztatni a helybe érkező iparosokkal az eltört vagy megrepedt cserépedényt, mint újat vásárolni. A felső-magyarországi parasztság elszegényedése a 19-20. század fordulóján érkezett a mélypontjára, amit jól tükröz a vándoriparosok számának növekedése. Az 1890. évi népszámlálás 1674 drótost és 1438 ablakost jegyzett fel Magyarországon, 1900-ban pedig már 2226 drótost és 1543 ablakost számláltak.

Drótozott fazék

A legdélebbi vándoriparos falvak a Zempléni-hegységbeli Kishuta, Nagyhuta és Vágáshuta voltak. Ott még az 1960-as évek végén is lehetett tanulmányozni a drótos és ablakos családok életmódját. E három falut a 18. század második felében szlovák telepesek alapították. A füzéri uradalmat birtokló Károlyi-család erdőmunkára és üveggyártásra telepítette be a szlovákokat a felső-magyarországi megyékből. A Hegyközben Hollóházán, Nagyhuta és Vágáshuta határában működött egy-egy kis manufaktúra. Azokban csak a férfiak egy része talált munkát, ezért kezdtek táblaüveggel házalni, és helyben be is üvegezték az ablakokat. Az asszonyok egy része pedig a gyárakban vásárolt üvegáruval kereskedett. A 19. században ugyan megszűntek ezek az üveghuták, de a férfiak tovább folytatták vándor mesterségüket. Az üveget az akkor még működő regéci gyárban, majd üzletekben vásárolták. A drótos vándoripar a Hegyközben csak az első világháború után honosodott meg. Ottani kialakulása az új országhatárokkal magyarázható, hiszen a trencséni és szepesi drótosok ekkor már nem járhattak át tömegesen Magyarországra. Így a volt ablakosok nagy része áttért a drótozásra, mert e mesterség iránt továbbra is nagy volt a kereslet a falvakban és városokban.

Nagyhutai ablakos hátán krosnyával. Debrecen, 1969.

A vándor ablakosok kitörött ablakok újraüvegezésével és új üvegek berakásával egyaránt foglalkoztak. A 18. században még használták az ólomkeretbe foglalt kerek vagy sokszögű üvegtányérokat. A 19. század elejétől azonban elterjedt a szögletes táblaüveg, amit a fából vagy vasból készült keretbe raktak. Az üveget ablaktapasszal (git) és léccel vagy horonnyal (nút) rögzítettek. Az ablakosok az üveget a hátukra vett ládában, a krosnyában szállították. Egyszerre akár 50-60 kilónyi üvegtáblát is elvittek a hátukon, ami az üveg törékenysége miatt nem volt veszélytelen. Felszerelésüket, szerszámaikat is e ládában szállították.

Fémedény fenekelése. Debrecen, 1969.

A 19. század végéig a háztartásokban nagyrészt cserépedényeket használtak. A drótosok e törékeny konyhai edényeket hálószerű drótozással erősítették meg, a lyukas tálakat, fazekakat dróttal és csirizzel rögzített bádoglemezből kivágott folttal javították. A 19. század utolsó évtizedeiben terjedtek el a gyárilag készített fémedények is. Így a drótosok fokozatosan átálltak a bádogos munkára, de még a két világháború között is hordtak magukkal drótot, a lakosság pedig továbbra is drótosnak nevezte őket.  Érdekes, hogy a zempléni drótosok mindig csak javítással foglalkoztak, a trencséniek és a szepesiek viszont az edényjavításon kívül különféle használati tárgyakat (egérfogót, pipaszurkálót, drótkosárkát, vasalóalátétet, fogast, szitát) is készítettek a magukkal vitt drótból, és vándorlásaik során értékesítették ezeket. A bádogos munkával foglalkozók az edényeken kívül befoltozták a kiégett tűzhelyeket, sőt új sütőket is készítettek. Ezek az iparosok is magukkal vitték a nyersanyagot és szerszámaikat. A drótosok kezdetben vállra vetve hordták a drótkötegeket és bőrtarisznyában az eszközöket. Az új technológia már hátra vehető szerszámos ládát, krosenkát kívánt.

Aratás sarlóval. Kishuta, 1964.

Az egykori felső-magyarországi vándoriparosok szinte az egész világot bejárták. Az ablakosok csak az Osztrák-Magyar Monarchia országait keresték fel, de a drótosok távol-keleti országokba és a tengeren túlra is eljutottak, sőt egyikük-másikuk önálló ipari üzemet is alapított. A zempléni vándoriparosok egy része az ablakozást és a drótozást főfoglalkozásként űzte, s egész évben járta az országot. Mások vándorlását az erdei munka lehetősége és a földművelés tennivalói határozták meg. Vándorlásuk körzete kisebb területre korlátozódott, az ország keleti része volt, amit a három falu lakói felosztottak maguk között. A vándoripart kizárólag férfiak űzték, a fiúgyerekeket már korán megtanították a mesterségre. A férfiak vándorlása, távolléte miatt az otthon maradt nőkre sokkal több munka hárult. A zempléni vándoriparos falvakban a meredek hegyoldalakon lévő szántóföldekre ők hordták fel a talajt javító trágyát, de néha még az eke szarvát is megfogták. A női munkának számító sarlós aratás is e falvakban maradt meg a 20. század közepéig.

A magyar falvakban rendszeresen megforduló szlovák vándorokat drótos tótoknak, ablakos tótoknak nevezték, ezzel utalva nemzetiségükre. Ilyen néven kerültek be a magyar szólásmondásokban, népszokásokba a különleges külsejű, a magyarokétól eltérő foglalkozást űző és sajátos nyelvezetű vándoralakok. A drótosok és ritkán az ablakosok is megjelentek a szüreti felvonulások zsáneralakjai között, a fonóbeli és lakodalmi tréfás játékok sorában, de költőink is megemlékeztek róluk. Petőfi Sándor Téli világ című versében a „hosszúlábú drótostótról”, Gárdonyi Géza pedig egy ablakszárnyat kocogtató ablakos tótról írt. A városi kultúrában való jelenlétre utal, hogy Lehár Ferenc „A drótos” című operettje több száz előadást ért meg Budapesten és Bécsben.

Szlovákiában a drótos hagyományok máig élnek, bár már nem az edények javításával foglalkoznak, hanem konyha eszközöket készítenek, és művészeti alkotások kerülnek ki a mesterek keze alól. Az egri Dobó István Vármúzeumban az érdeklődők 2006-ban láthatták a „Drótos mesterség és művészet Szlovákiában” kiállítást a legnagyobb gyűjteménnyel rendelkező Vágmenti Múzeum (Zsolna) anyagából.                                                                                      

A kiállítás katalógusa

                                                                                                         Petercsák Tivadar

A témához ajánlott irodalom

Petercsák Tivadar: Szlovák vándoriparosok a magyar falvakban és városokban. In: A modern szlovák nacionalizmus évszázada 1780-1918. Szerk: Szarka László. Budapest, 2011. 91-114.

Az emberiség történetében az írás és az íráshordozók kialakulása, fejlődése fontos előfeltétele volt a nyomtatás későbbi megszületésének. Amikor a megőrzésre érdemes legkülönfélébb gazdasági és közigazgatási adatok, valamint a tudomány, illetve a művészet írásban és képben kifejezésre jutó alkotásai iránt robbanásszerűen megnőtt a társadalmi igény, a kéziratos másolási technikák már elégtelennek tűntek a felfokozott kereslet kielégítésére. A szükséglet pedig megteremtette a megoldást is az emberi gondolatokat elvileg végtelen számban, azaz ipari mennyiségben és szövegazonos módon reprodukálni képes technológia formájában: feltalálták a nyomdagépet. Ennek a folyamatnak a történetét mutatja be Verók Attila.

 A táblanyomattól a gyorssajtóig

A nyomdászat története a Távol-Keleten kezdődött valamikor a 7. században. A következő századból kínai és japán fatábla- vagy fadúcnyomatok, a 9. századból pedig nyomtatott papírpénz és könyv alakú Gyémánt szútra maradt ránk Kínából és Koreából. A fatáblanyomás azonban csak a tábla felületén kialakított, mozdíthatatlanul egymáshoz illeszkedő betűk létrehozását tette lehetővé. A mozgatható – tetszés szerint összerakható és szétszedhető – ábécével történő nyomtatás feltalálására a reneszánsz koráig kellett várni.

Kínai fatáblanyomatok

A nyomó- vagy kézisajtó kifejlesztése Johannes Gutenberg (1394–1468) mainzi aranyműves nevéhez fűződik a 15. század közepén. A német ötvösmester a mozgatható betűelemekkel való nyomtatás mellett a betűfém, a kézi öntőkészülék, a nyomdafesték, a szedő-sorjázó (szedővas), a kézisajtó és a festékező labdacs európai feltalálójaként forradalmasította a könyvsokszorosítási eljárást. 

Ismeretlen művész: Johannes Gutenberg, 15 század második fele

A Kárpát-medence nyomdászatának kezdetei

A történeti Magyarországra igen hamar utat talált magának a Gutenberg-féle találmány. Andreas Hess budai nyomdász 1473 júniusában fejezte be az első Kárpát-medencében nyomtatott könyvet, a Chronica Hungarorumot, a magyarok krónikáját. Ezt a kiadványt Geréb László budai prépostnak, alkancellárnak ajánlotta, aki őt magát is Budára hívta, majd segítette tipográfiája megalapításában. A 15. században mindössze ötféle incunabulum (ősnyomtatvány, azaz 1500. december 31. előtt készített nyomdatermék) látott napvilágot Magyarországon, miközben ez a szám európai szinten mintegy harmincezerféle nyomtatványra tehető. A 16. században a hazai nyomdászati termelés megközelítette az ezer címet, míg Európában félmillió különböző könyv jelent meg. A 17. és a 18. században a nyomdatermékek száma hatványozottan növekedett mind hazánkban, mind a világ többi részén. A 19. századtól a tömeges könyvtermés szinte átláthatatlan mértékűvé vált. A 20. században pedig exponenciális növekedés következett be.

Feltételezett tipográfiai tevékenység Agria városában a 18. század elején

Eger nyomdászata szinte a kezdetektől összekapcsolódott a mindenkori egri püspök személyével, illetve a Líceummal. A legelső, bár nem Egerben készült, de egri keltezésű nyomtatványra, a Mercurius Hungaricus című hírlapra, amelynek első ismert száma 1705. május 30-án Egerben jelent meg, illetve folytatására, a második lapszámtól Mercurius Veridicus ex Hungaria néven kiadott sajtóorgánumra a fentebbi kijelentés természetesen még nem igaz. Itt úgynevezett hamis nyomdahelyű nyomtatvánnyal van dolgunk. A korábbi szakirodalomban téves feltételezésnek bizonyult, hogy Egerben 1730 és 1750 között folyt valamiféle nyomdászati tevékenység. Ennek egyelőre nincs bizonyítható nyoma. Noha a hiteles forrásokkal igazolható állandó helyi tipográfia meghonosodása előtt hivatalban volt püspökök közül már tudunk olyanról, aki nyomtatott fejléces levélpapírt használt hivatalos ügyek intézésére, egyelőre merészség lenne feltételezni, hogy ehhez saját nyomdáját vette volna igénybe.

A Mercurius Hungaricus egri keltezésű száma, 1705. május 30.

Magánnyomda Egerben (1755–1766)

Jóllehet az egri nyomda alapítását levéltári források egyelőre nem támasztják alá, az 1755-ben egri impresszummal megjelent két kiadvány és egy 1755. július 2-ára keltezett egri kiadási naplótételben fennmaradt adat alapján, mely szerint a Püspöki Iskola (Schola Episcopalis) 500 forintot kölcsönzött a városba érkező pozsonyi, nagyszombati, majd bazini nyomdásznak, Franz Anton Royernek (1730–1795) – vélhetőleg nyomdai felszerelés vásárlására –, joggal feltételezhetjük, hogy Egerben a tipográfia kezdetét az 1755. év második felétől kell számítanunk.

Royert Barkóczy Ferenc (1710–1765) püspök-főispán (egri püspök: 1745–1761) hívta meg a városba. A pozsonyi nyomdászdinasztia alapítójának, Johann Paul Royernek (?–1735) a fiát, Franz Antont az egri püspök még pozsonyi kanonok korából ismerhette. A sajtó Egerbe telepítésével a város a püspök céljainak megfelelően Észak-Magyarország művelődési centrumává vált. Ezt a szándékot hivatott megvalósítani az 1705-ben Telekesy István püspök (1633–1715, egri püspök: 1699–1709 és 1711–1715) alapította, majd Barkóczy püspök által megújított Egri Papnevelő Intézet keretében a papnevelés megreformálása és centralizálása, a Foglár György kanonok (1670–1754) által 1740-ben létrehozott jogi iskola megerősítése, valamint a Barkóczytól megálmodott katolikus egyetem megszervezésének gondolata és a nagyarányú építkezések megkezdése is. Ezekhez társult utolsó elemként a helyi, állandó nyomda alapításának elévülhetetlen tette.

A nyomda megalapításával Eger kilencedikként végérvényesen felkerült Magyarország tipográfiai térképére, hiszen – az erdélyi nyomdákat most figyelmen kívül hagyva – ekkoriban csupán Budán, Debrecenben, Győrött, Kassán, Nagyszombatban, Nagykárolyban, Pozsonyban és Sopronban folyt folyamatos könyvtermelés. Az egri nyomda nagy hiányt pótolt, hiszen az egri püspökség területéhez tartozó Kassán a jezsuiták többször cenzúrázatlan teológiai kiadványokat jelentettek meg. Emiatt Barkóczy szerette volna háttérbe szorítani az ottani nyomda működését. Nagykárolyban a nyomdászati tevékenység az egrihez hasonlóan 1755-ben vette kezdetét, tehát a két város ebből a szempontból nem jelentett konkurenciát egymásnak. Tény, hogy Egerben már nagy szükség volt megbízható nyomdára a felvilágosodás századában.

Nyomdászati eszközök a kézisajtó korából

A nem teljesen új, de nem is elhasznált nyomdafelszereléssel rendelkező egri nyomda Royer tulajdonát képezte 1755 és 1758 között, magát mégis püspöki könyvnyomtatónak címezte. Ez a tény és az a körülmény, hogy királyi engedély, szabadalomlevél (privilegium) nélkül dolgozhatott Egerben, Barkóczy hathatós pártfogásáról árulkodik. A támogatás megmaradhatott akkor is, amikor a tipográfus 1758-ban elhagyta Egert, hogy sikertelen nagyszombati kísérlet után 1761-től az egri nyomda felszerelésének egy részével Esztergomban folytassa mesterségét – az időközben már esztergomi érsekké lett Barkóczy felügyelete mellett.

Az egri Royer-nyomdát 1758-tól az egykori tulajdonos sógora, Karl Josef Bauer bérelte ki, esetleg vette meg rokonától. 1760. január 6-án Barkóczy püspök privilégiumot kért a nyomdának Mária Teréziától, amit már január 19-én ki is állítottak Bécsben. Érdekessége a szabadalomlevélnek, hogy a püspök azt nem a nyomda új tulajdonosának, hanem a maga és püspök utódai számára igényelte meg. Ezzel Eger is bekerült azoknak a püspöki székhelyeknek a sorába, amelyekben katolikus nyomdák létesültek. Bármilyen tulajdonban voltak is ezek a tipográfiák, az egyházmegyei és főispáni adminisztráció, a papnevelés, a tanárok irodalmi és tudományos munkássága, az oktatás tankönyvigénye mellett a helyi lakosság nyomdatermékekkel történő folyamatos ellátásának szükségszerűsége, valamint a biztos püspöki támogatás tartós működésre predesztinálták őket.

Bauer azután dönthetett úgy, hogy követi Royert Egerbe, miután a 18. század másik nagy nyomdászcsaládjának tagja, Johann Michael Landerer, a budai nyomdaalapító Landerer fiatalabbik fia megvette a pozsonyi Royer-műhelyt. Az egri Royer-féle nyomdának is ő volt a faktora (művezetője) egészen 1758 végéig. 1761-ig az egész nyomda az ő irányítása alatt állt, az ő impresszumával (könyvészeti adatok a nyomtatványok címlapján vagy végén) dolgozott. Ekkor azonban Royer a felszerelés felét magával vitte új vállalkozásának színhelyére, Esztergomba. Bauer, kiváló szakemberhez méltón, a megfelezett nyomdakészlettel is megfelelően dolgozott, hiszen a kiadványok tipográfiai színvonala nem süllyedt. Noha nagyszerű nyomdász volt, a faktor az üzlethez, a kereskedelmi tevékenységhez kevésbé értett, így hamar eladósodott. Magának a püspöki iskolának is nagy összeggel tartozott. 1765 nyarán a már három éve a püspöki székben ülő gróf Eszterházy Károly (1725–1799, egri püspök: 1762–1799) megelégelte a dolgot, és egy konzisztóriumi határozat értelmében megbízta Keller János szemináriumi prefektust, hogy írja össze, mennyivel tartozik a nyomdász a Püspöki Iskolának. Az elkeserítő eredmény arra sarkallta Eszterházyt, hogy – a tervezett egyetemalapítást is elősegítve – a nyomdát átvegye Bauertől, és a Püspöki Iskola szervezetéhez csatolja.

Püspöki nyomda a Líceumban (1766–1804)

A nyomda tehát 1766. május 3-án az egyházmegye tulajdonába ment át, előző nap pedig Stanczell megkapta nyomdai prefektusi megbízatását, amely alól azonban a püspök 1767-ben már fel is mentette. A nyomdának 1769-ig nem volt vezetője, amikor is Budáról Egerbe hívták Landerer Katalin segédjét, Ambró Ferencet (?–1792). Idején öt nyomdász és egy-két inas dolgozott. Ez volt a legmagasabb munkáslétszám az egri nyomda 18. századi történetében. Ambró azonban nem sokáig maradt a püspöki székvárosban, 1772-ben Vácra települt át.

A nyomda elhelyezése az első időszakban három helyen történt. 1755 és 1762 között a jogi iskola épületéből (Collegium Juridicum Foglarianum) láthatta el az egyházmegyét kiadványaival. Egy 1762-ből származó említés szerint a jogi iskola épülete olyan áldatlan állapotba került, hogy a nyomdát áttelepítették a vármegyeházára. Innen 1774-ben költözött át az új Líceumba, ahol a földszint három helyiségében kapott otthont. Noha nem tartozott a legnagyobb magyarországi nyomdák közé, folyamatos termelésével a 18. század utolsó 45 évében százával ontotta a különféle kiadványokat. Jelenlegi ismereteink szerint ezernél is többféle nyomtatványt latin, magyar, német, szlovák és olasz nyelven.

Az egri Líceum 1925-ben. Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár Képeslapgyűjteménye

A nyomda az Egri Érsekség szolgálatában (1804–1949)

1804 után nemcsak az egyházi adminisztrációban, de a nyomdában is beköszöntött az érseki korszak. A kiadványok impresszumában is jól követhető ez a változás, hiszen ekkortól a közel ötven éve használt „püspöki” jelzőt felváltja az „érseki”. Ebben az időszakban már egyértelműen elmond hatjuk, hogy a nyomda kiadványait az egyre erősödő magyar nyelvűség jellemezte.

1805-ben Fuchs Xavér Ferenc (1744–1807), az első egri érsek (1804–1807) canonica visitatiot rendelt el. Az egyházlátogatás során felvett jegyzőkönyvek a nyomdára vonatkozóan is értékes adatokat őriztek meg. Megtudjuk például, hogy ebben az időszakban a nyomdában három prés volt található, amelyek közül az egyik javításra szorult, de kettő kitűnően működött. A betűformák között a latin, magyar és német mellett görög és héber ábécéket is találunk. Pontos kimutatást kapunk a nyomda pénzügyi helyzetéről és a nyomdai személyzet járandóságairól is. Ugyanebből az évből maradt fenn az az érseki rendelkezés is, amely határozottan elválasztotta egymástól a nyomda és a könyvkereskedés tevékenységét. Az érsek a nyomda és a könyvtár élére közös prefektust nevezett ki ekkortól. A nyomdaigazgatói poszton több tucatnyi, gyakran az egri kulturális életet jelentősen meghatározó személy ült.

A Líceumban 1853-ban kezdte meg működését az első, bár használt állapotú Löser-féle gyorssajtó. A kiadványok előállításának felgyorsulása és esztétikumának javulása (pl. kották nyomtatása) ekkortól biztosan adatolható. A nyomtatás nagyipari korszaka ekkor köszöntött be végérvényesen Egerbe. Az ívnyomó gép már egészen más technikával dolgozott, mint a kézműipari korszakra eső elődei. Máshonnan ismert magyarországi analógiák alapján feltételezhetjük, hogy a kéziratok előkészítése, a nyomdai szedés egészen az első világháborút megelőző évekig továbbra is kézi erővel történt Egerben.

Löser-féle gyorssajtó (a jobb oldalon). Klösz György felvétele

A nyomdát 1860 és 1863 között a katolikus szellemű nyomdatermékeket előállító és terjesztő, a legrégibb – alapításától (1848) kezdve napjainkig folyamatosan létező – magyarországi könyvkiadó, a Szent István Társulat (SZIT) bérelte, amely 1862-ben litográfiát (’kőnyomat’, síknyomású sokszorosító grafikai technika) helyezett üzembe a tipográfiában. A SZIT vezetősége Tóth István (1832–1907) nyomdászt bízta meg az Érseki Líceumi Nyomda műszaki vezetésével, aki 1865. október 15-én útjára indította az első magyar nyomdászati szaklapot, a Gutenberget (1867 végéig jelent meg). Nyomdatechnikai újítás is fűződik a nevéhez: új típusú, a korábbinál tartósabb festékezőhengereket készített az 1860-as évek végén. A nyomdában újfajta munkaszervezést alakított ki, és bevezette a teljesítmény szerint differenciált bérezést. 1866. február 19-én XIII. Leó pápa (1878–1903) többek között a nyomdászatban elért eredményei elismeréseként a Nagy Szent Gergely és a Szent Sír Lovagrend lovagi címével tüntette ki.

Tóth István nyomdász, 20. század eleje

1892. április 28-án fontos esemény zajlott az Érseki Líceumi Nyomdában. Ekkor adták át ugyanis a bécsi Kaiser L. és fiai cég gyárából kikerült, a korban a legmodernebbnek számító, új gyorssajtót – a nyomda történetének immár harmadik ívnyomó gépét. A nyomdában működő litográfiát 1902-ben zárták be. Az Érseki Líceumi Nyomda gépeit 1898-tól gőzerő, 1904-től benzin, majd 1910-től villanymotor hajtotta. Ebben a nyomdában állították üzembe Heves vármegye első betűszedő gépét is 1912-ben.

Az első világháború idején drasztikusan csökkentek a megrendelések, ami nagyon visszavetette a nyomda bevételeit is. Némi biztonságérzettel tölthette el a tipográfia 1909 óta hivatalban lévő igazgatóját, Radil Károlyt, hogy 1917-ben sikerült meghosszabbítani azt a szerződést, amelyet még 1863-ban kötött az Érseki Líceumi Nyomda és a Szent István Társulat meghatározott művek (pl. a Lelki manna, különféle káték és bibliák) további nyomtatására és terjesztésére. A világégést követő években a nyomda működése ismét konszolidálódott, így 1923-ban már arra is mód nyílt, hogy Radil új gyorssajtó beszerzésének kérésével forduljon az érsekhez, aki a kérést jóváhagyta. A nyomda folyamatos bevételei lehetővé tették, hogy 1940-ben egy új drótfűző gépet, 1944-ben pedig a megelőző időszakban többször meghibásodó helyett egy új tégelysajtót, valamint 45 kg-nyi betűt vegyenek az Első Magyar Betűöntöde Rt.-től. 1946 augusztusa és 1948 márciusa között tovább folyt a nyomda fejlesztése: egy-, majd kétlóerős motort szereztek be a gyorssajtó hajtásához, betűket vásároltak, öltözőszekrényt és egy új kályhát vettek a szedőterembe, valamint egy kerékpárt, amellyel gyorsítani lehetett a kifutófiú által végzett ügyintézést. 1948 tavaszától azonban jelentősen csökkent a megrendelések száma, és ez már nem is változott meg a következő tulajdonosváltásig.

Az Érseki Líceumi Nyomda államosítása

Az Érseki Líceumi Nyomdát 1949-ben állami felügyelet alá vonták. Az 1970-es évekből sikerült rábukkanni egy érdekes adatra, amely még az államosítás előtti nyomdafelszerelésre vonatkozik: „egy muzeális értékű kézi nyomósajtó jelenleg is üzemképes állapotban megtalálható a Heves megyei Nyomda Vállalat laposztályán. A kézi nyomósajtó Bécsben készült 1843-ban, a H. Loser cégnél” – számolt be egy szemtanú. A nyomda egy régmúltat idéző szelete (valószínűleg az 1853-ban beszerzett gyorssajtó) tehát még ekkor is létezett, bár az államosítás végleg pontot tett egy közel kétszáz éves történet végére.

A legújabb könyvészeti kutatások nyomán közel négyezerféle olyan nyomtatványt tudunk ma azonosítani, amely az 1755 és 1949 közötti időszak folyamán biztosan ebben a tipográfiában készült. A magyarországi egyházi gyűjtemények állományának tételes feldolgozása után ez a szám még vélhetőleg emelkedni fog. A Líceum egykori könyvnyomdájának teljesítménye azonban így is igen jelentősnek mondható. Az itt készült nyomdatermékek nagy része ma is kézbe vehető az egri Főegyházmegyei Könyvtárban.

                                                                                                            Verók Attila

Az egri Főegyházmegyei Könyvtár karzata

A témával kapcsolatban bővebben a Líceumi szellemiség 11. (Verók Attila: Az egri Líceumi Nyomda) számából tájékozódhat.

Felhasznált irodalom:

Febvre, Lucien – Martin, Henri-Jean: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV–XVIII. században. Bp., Osiris, 2005.

Funke, Fritz: Könyvismeret. Bp., Osiris, 2004.

Mizera Tamás – Nagy Andor – Verók Attila: A könyvkiadó egri Líceum. Történet és kiadványjegyzék I–II. 1755–1949. Budapest – Eger, Kossuth Kiadó – Eszterházy Károly Egyetem, 2017. (Kulturális örökség; 7/1–2.)

V. Ecsedy Judit: A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában 1473–1800. Bp., Balassi, 1999.

Verók Attila: Az Érseki Líceumi Nyomda. In: Petercsák Tivadar (szerk.): Az egri Domus Universitatis és Líceum. Oktatás, tudomány, művészet 1763–2013. Eger, Líceum Kiadó, 2013, 191–202.

Verók Attila: Eszterházy Károly és egri nyomdája = Karol Eszterházy a jeho tlačiareň v Jágri. In: Strešnak Gábor (szerk.): Az Esterházyak fraknói ifjabb ága = Mladšia fraknovská línia Esterházyovcov. Szenc, Szenc város = Mesto Senec, 2017, 402–429.

I. Frigyes Vilmos (1713–1740) porosz királyt előszeretettel nevezték és nevezik ma is „katonakirály”-nak vagy „káplárkirály”-nak. Mivel érdemelte ki ezeket a(z) – nem feltétlenül megtisztelő – elnevezéseket? Talán azzal, hogy az alattvalóival és a katonáival egyaránt zsarnoki módon, kegyetlen szigorral bánt? Talán azzal, hogy 1725-től „szimbolikusan az első állandóan egyenruhát viselő európai fejedelem volt, aki a porosz hadsereg kiépítésének szentelte pályáját”? Vagy azzal, hogy a hadsereg a mániájává vált? Annyira rajongott a katonáiért, hogy az országát is egyetlen hatalmas kaszárnyává változtatta. Ezekre a kérdésekre keresi a választ Kiss László bejegyzése.

A „katonakirály”/„káplárkirály” elnevezések magyarázatai

Az apja pazarlását és pompakedvelését megvető I. Frigyes Vilmos – olvasható a „klasszikus” magyar „Németország történeté”-ben – „gyökeresen véget vetett a pazarló költekezésnek,…s a legkicsinyesebb takarékosságot vezette be, maga is olcsó katonaposztóból készült ruhában járt. Egyébként ő volt az első uralkodó, aki állandóan egyenruhát hordott, hogy ezzel is hangsúlyozza állama katonai jellegét”.

I. Frigyes Vilmos, az uralkodó és katona

Kétségtelen, hogy a második porosz király teljes mértékben rászolgált ezekre a katonás megnevezésekre. Azt viszont nem tudni, hogy a kortársai közül miért éppen őt hívták így, hiszen XII. Károly (1697–1718) svéd király („Észak Nagy Sándora”) vagy a példakép I. (Nagy) Péter (1682–1725) orosz cár ugyanúgy katonauralkodók voltak, mint ahogy a fia, II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) is azzá vált.  A kápláros egyszerűséget kedvelő, faragatlan és kulturálatlan I. Frigyes Vilmos néhány egyéb tulajdonságával is rászolgált ráragasztott neveire. Íme, néhány a sok közül: vasakaratú, tevékeny, rendet, fegyelmet szerető, feltétlen engedelmességet követelő, kötelességtudó, puritán életvitelű, céltudatos és takarékos, mélyen istenfélő és erkölcsös.

Betartotta/betartatta azokat a „porosz erények”-et, amelyek alapjait még fiatal uralkodóként maga fektette le. Az ezeken alapuló példás életvitelt minden alattvalójától megkövetelte. Ezek között a porosz erények között a megvesztegethetetlenség, a tisztesség, a takarékosság, a szorgalom, az engedelmesség és a megbízhatóság ugyanúgy ott szerepeltek, mint a hűség, a rendszeretet, a pontosság és az önmegtartóztatás, vagy az Istenbe vetett hit és a vallási tolerancia. Aki bármelyiket megsértette, szigorú büntetésre számíthatott. Számos esetben az állandóan nála lévő (káplár)botjával saját kezűleg szolgáltatott igazságot, bárkiről (tábornokokról, miniszterekről, tisztviselőkről, papokról, családtagokról vagy egyszerű emberekről) legyen is szó. Egy egyetemi tankönyv szerint „ezért is ragadt rajta a „katonakirály” elnevezés”. A magyar kultúrtörténész is azt írta, hogy amikor a botjával »végigment Berlin utcáin, akár lóháton, akár gyalog, mindenki harminchárom felé szaladt előle. Ha asszonyféle vetődött eléje,…belerúgott és hazazavarta: mars a konyhába és a porontyaihoz! Ha észrevett egy papot, amint elbámészkodott…, egy jó sort vert végig rajta: „Mars a templomba, imádkozni!” A menekülőknek utánuk eredt és hullott az áldás a nyakuk közé: - Gazfickók! Féltek tőlem? Szeressetek! Szeressetek!« Eközben megvolt arról győződve, hogy nála atyaibb uralkodó nem létezik a földön.       

Ám az is vitathatatlan, hogy ez a – otthonában is, az államában is katona módjára viselkedő – király élete minden percét országa és népe felemelésének és újjáalakításának szentelte, noha embertelenül durva eszközökkel. Velejéig abszolút uralkodó volt, igazi zsarnok, aki (állítólag) eredetileg nem volt ilyen. „Az a zsarnoki szerep, amelyet magára kényszerített – írta a német történész –, valódi zsarnokot formált ebből a mélyen vallásos, derék, zsémbes, de alapjában véve jólelkű emberből.”. Ez a „jólelkű ember” viszont egy idő után már a „tulajdonának… tekintette Poroszországot, s kénye-kedve szerint bánt vele”. Isten kegyelméből nem csak uralkodott, hanem kormányzott is. Meggyőződése szerint Isten az uralkodókat nem azért ültette a trónra, hogy élvezzék a gyönyöröket, hanem azért, hogy jól kormányozzanak. „Isten kegyelméből Úr és Király vagyunk, s azt tesszük, amit akarunk” – ezt ismételgette folyton, így, többes szám első, vagy egyes szám harmadik személyben. Mondjátok meg az anhalti fejedelemnek – írta egy helyütt –, hogy „a porosz királynak én vagyok a pénzügyminisztere és főmarsallja, ez pedig Poroszországot fenn fogja tartani”. (Más verzió szerint: „Én leszek a porosz király vezénylő tábornoka és pénzügyminisztere, ez hasznára lesz a porosz királynak.”)

I. Frigyes Vilmos, élet és halál ura

Gyakran hangoztatta: „Engedelmeskedni és nem rezonírozni!” (értsd: okoskodni, vonakodni). Mindenkitől megkövetelte, hogy nappal keményen dolgozzék, vagyis „a kötelesség szolgálatában álljon”. Csak az esti órák voltak a szórakozásra kijelölve. Az alattvalók életének a legapróbb részleteit is szabályozta. Egy osztrák kultúrtörténész szerint: „Alattvalóinak nem csupán adófizetésével, és katonai szolgálatával… és egészségügyével törődött, hanem ruházatukkal és lakásukkal, olvasmányukkal és szórakozásukkal, menyasszony- és pályaválasztásukkal, konyhai beosztásukkal és templomlátogatásukkal is. Országának jóakaratú és szigorú, kötelességtudó és terhes atyja volt.”  

Katonásan fegyelmezett, engedelmes és szigorúan centralizált, egységes bürokráciát teremtett. A tisztviselők, hivatalnokok szolgálati tevékenységét is aprólékos gonddal, 35 fejezetben és 297 paragrafusban szabályozta. Az írásbeli államügyeket is a rá jellemző módon intézte. Mindenről tudni akart! Mivel a papírral (is) takarékosan bánt, olvashatatlan széljegyzetekkel firkálta tele miniszterei felterjesztéseit. Ők pedig napestig törhették a fejüket (mivel kérdezni nem mertek), hogy mit is akar tőlük az uralkodójuk.

Trónra lépése után, I. Péter államot átalakító példáját követve, előbb az udvarát alakította át egyfajta katonai teleppé, majd rövid időn belül katonai igazgatás alá vonta az egész országot is, valóságos kaszárnyává változtatva azt. Gondolkodó emberekből automatikusan engedelmeskedő, parancsra cselekvő gépeket kívánt formálni. Zsarnoki intézkedései viszont meglepően hatékonyak és célra vezetőek voltak! Az addigi rendetlenség, zűrzavar helyébe a katonás szigor, a – rá különösen jellemző – megfeszített munka és a rend szelleme lépett. Mi több, olyan államot szervezett  – állította egy német író –, „amely korának legmodernebb, legjobban kézben tartott, és leghatékonyabb katonaállama volt”. Ennek a katonailag szervezett és irányított, káplárbottal fegyelmezett porosz katonaállamnak volt a mindenható ura Ő, a Káplárkirály!

Gyakorlatias, célorientált reformjainak hátterében az abszolút állam motorjait jelentő hadsereg és a bürokrácia álltak. Ezek fejlesztése mindenekfelett állt, ezeknek mindent alárendelt. Az egyik fő jelszava volt, hogy „minden alattvaló katonának született”. »Ennek a szigorú, de jóindulatú nevelőnek – olvasható egy 1942-es magyar nyelvű életrajzban – egyetlen szerelme volt, a hadserege. Az egész nagy állami nevelőintézetnek az volt a végső célja, hogy megfelelő emberanyagot adjon, és hogy q civil neveltek is úgy működjenek, hogy tevékenységük előmozdítsa a hadsereg céljait. Egy francia történetíró így jellemezte Frigyes Vilmost. „Királyi káplár, aki úgy szerette hadseregét, mint Harpagon az ő kincsét”.« S valóban, a hadsereg volt az egyetlen, igazi kincse, egyedüli mániája! Mivel a zsoldos katona igen költséges mulatság volt, mihamarabb meg kellett tölteni az 1713-ban üresen átvett kincstárat a szigorú takarékosság, valamint az adó- és egyéb bevételek növelése révén. Ez viszont elképzelhetetlen volt a gazdaság, a társadalom, az állam- és közigazgatás, az infrastruktúra és más, a hadseregfejlesztéshez nélkülözhetetlen háttérszektorok ún. állami merkantilista, protekcionista fejlesztése nélkül.

Ahol a hadseregnek volt állama

1709-ig a porosz hadsereg létszáma ugyan az 1688. évi kb. 30000–32000 főről 42000 főre emelkedett (más számítások szerint viszont nem érte el a 39000 főt), de ebből több mint 30000 a spanyol örökösödési háború (1701–1713/14) távoli csataterein harcolt idegen, osztrák érdekekért. Ez volt az I. Lipót császártól 1701-ben megvásárolt királyi cím ára. A veszteség hatalmas volt. Ráadásul ez a leromlott haderő – a korban szokásos módon – jórészt külföldi zsoldosokból állt: skótokból, hollandokból (flamandokból), vallonokból, svájciakból, svédekből, lengyelekből, litvánokból vagy egyéb németekből. I. Frigyes Vilmos trónra lépésekor, azaz 1713-ban, ez a hadsereg 33 gyalogos zászlóaljat és 53 lovasszázadot számlált. Alig egy év elteltével viszont már 50 gyalogos zászlóaljra és 60 lovasszázadra, összesen 44800 főre emelkedett. A további növelés eredményeként a katonakirály uralkodása végén 66 gyalogos zászlóaljból és 114 lovasszázadból állt. (Köztük a jobbára szökött magyarokból megszervezett porosz huszár ezredekkel.) Továbbá 30 várat, erődöt is felépítettek vagy korszerűsítettek. I. Frigyes Vilmos uralkodása végére tehát a porosz haderő 1713. évi létszáma nagyjából megduplázódott, 82–83000 főre emelkedett, de még nem volt összemérhető (a jóval nagyobb népességű) Franciaország 170000, a Habsburg Birodalom 100000 vagy Oroszország 130000 fős haderejével. Ugyanakkor Poroszország népességén belül (ami az 1713. évi 1,6 millióról 1740-re – főleg a külföldről befogadott vallási menekülteknek köszönhető – 2,6 millióra emelkedett) a hadsereg összlakosságon belüli aránya már meghaladta a bűvös 2 %-ot. Ezen felül ugyanis egy állam már militarizáltnak, „katonaállam”-nak számított.

A halála előtt tehát a katonakirály büszkén mondhatta el magáról, hogy enyém Európa legjobban kiképzett és 4. legerősebb hadserege! Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a porosz hadsereg – 2/3 részben még mindig külföldiekből álló, erőszakkal toborzott, majd 1733-tól az ún. kantonális rendszerben a hazaiakból sajátosan sorozott – katonái „afféle ököllel összeterelt kényszerrekruták voltak, akik roppant kelletlenül szolgáltak, s akiket csupán az elrettentő, kegyetlen büntetések fegyelmezhettek meg”. Persze ez akkortájt máshol is így volt, de a lényegen nem változtat. A katonai drill terén a katonakirály feltétlenül az élen járt! 1713-ban kibocsátott hadi törvényeiben ugyanis ilyen rendelkezések találhatók. Aki Istent vagy szent nevét bármilyen módon és formában a szájára veszi, gyalázza, „börtön, karóba húzás, vesszőfutás és más büntetések” sújtsák, de „többnyire „eljátsza életét”. Azt a katonát, aki felettesei parancsainak szavakkal, okoskodással vagy kardrántással ellenszegül, „harmincszori vesszőfutásra kell ítélni”. Aki pedig szerencsejátékot űz, vagy takarodó után nem található a helyén, vesszőfutásra ítéltessék. Hadjárat vagy megszállás idején azt a (ráadásul részeg) katonát, aki az őrhelyén elalszik vagy azt elhagyja, „le kell lőni” vagy „harmincszori vesszőfutásra kell ítélni”. Halál várt a csatában megfutamodókra.

Ezzel a drákói szigorral viszont – legalább is a német (újság)író szerint – szembement a nagy mértékben korrupt porosz–junker tisztikar jó része. A már említett 66 gyalogos zászlóalj és 114 lovasszázad ugyanis feltöltött állapotban legfeljebb csak a zsoldlistán létezett! A hazai parasztkatonákat (a polgárok nem katonáskodtak) ugyanis kettősen hasznosították: katonaként és munkaerőként. Egy részük ugyanis uraik birtokán robotolt, mert egy cseles megoldással a földesuraik alá osztották be őket, akik egyúttal a tisztjeik is voltak! Más részük a hadsereget ellátó (posztót, hadianyagot stb. gyártó, kizárólag hazai) manufaktúrákban végzett egyfajta rabszolgai munkát. A feleségüket és (még kiskorú) gyermekeiket is munkára fogták. Legkisebb vétség esetén őket is a hadbíróság irtózatosan szigorú büntetései sújtották. Már mondani sem kell, hogy a laktanyákon kívül tartózkodó katonákat a tisztjeik „véletlenül elfelejtették” kijelenteni. A zsoldjukat maguknak vették fel.   

De volt pénz bőven, hiszen az egyébként fösvénységig fukar katonakirály a hadseregére nem sajnálta a pénzt! Békeidőben a porosz állami költségvetés több mint felét (de egyes, meglehetősen túlzó számítások szerint akár 70, 80, sőt 85 %-át is) féltve őrzött hadseregére fordította. (Más európai államokban is hasonlóan magas arányokkal találkozni, de ezek csak háborúk idején haladták meg a 75 %-ot.) Ha így volt, ha nem, a zsoldos katona – ismerjük már jól – mindenhol rendkívül drága volt. I. Frigyes Vilmos takarékoskodott is velük. Meglátása szerint a háború romlásba dönti az országot. Nem is folytatott tehát aktív külpolitikát. A svédek elleni „második északi háború”-tól eltekintve, a hadseregét nem vitte költséges és véres háborúkba. Inkább őrizgette, gyűjtögette őket. Szinte kérkedett azzal, hogy: „Nem érdekelnek a legszebb lányok sem, de a katonák… azok a gyengéim.”

Minden visszásság ellenére 1740-re Poroszország már valóban militarizált országnak, valódi katonaállamnak számított. A folyamat II. Frigyes (1740–1786) alatt tovább folytatódott. Uralkodása alatt a már háborúkban is kipróbált porosz hadsereg létszáma ismét megduplázódott, kb. 80000–82000 főre nőtt, miközben az ütőképessége is erősödött. Nem véletlenül mondta erről a porosz hadseregről (állítólag) – szellemesen és igen találóan – Mirabeau gróf, a jeles francia politikus, hogy „Más államoknak van egy hadseregük, Poroszország hadseregének azonban egy állama van”. S hogy ez így lett, az nagymértékben I. Frigyes Vilmosnak, a minden ízében katona királynak köszönhető!

                                                                                                                 Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.

Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.

Sebastien Haffner: Poroszország egy porosz szemével. Európa, Bp. 2010.

Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.

Németh István: A Hohenzollernek katonaállama. In: A porosz mítosz 1226–1947.  Rubicon, 2018/1.

Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)