Az európai uralkodói udvarokban világraszóló eseménynek számított egy életképes fiúgyermek megszületése. A felnövekvő trónörökösöket tejben–vajban fürösztötték, széltől–víztől óvták, rosszalkodásaikat megbocsátották, illetve a büntetést egy „bűnbak”-ra hárították át. Ugyanakkor az is igaz, hogy: „A királyok és a trónörököseik közötti viszály a kora újkorban inkább szabály, mintsem kivétel volt, de egyik esetben sem kísérte olyan testi és lelki erőszak, mint az I. Frigyes Vilmos és Nagy Frigyes között lévőt.” A porosz katonakirály, ez az „őrjöngő porosz pszichopata” valóban kilógott a sorból! Huszonhét éven át kegyetlenül terrorizálta nemcsak az országát, hanem (bottal vagy pálcával is) a fiát, Frigyes trónörököst és leánygyermekeit is. Apa és fia áldatlan kapcsolatáról, konfliktusaikról szól Kiss László bejegyzése.
A kegyetlenül szigorú atya
A 16–18. században, főként a német fejedelmi udvarokban, szokásban volt, hogy „a hercegfiak mellett játszótársat tartottak, aki együtt nőtt fel velük”. Ez a „Prügelknabé”-nak vagy „Whipping Boy”-nak nevezett gyermek egyfajta bűnbak szerepét is játszotta, hiszen főként azért tartották, hogy szükség esetén őt, az alacsonyabb rendűt büntessék meg királyi játszótársa helyett. Ha például egy (fő)herceg nem tanulta meg a leckéjét vagy egyéb rosszaságot csinált, ő kapta a pofonokat, a botozást vagy a szobafogságot. De I. Frigyes Vilmostól ez az engedékenység távol állt! Ha tehette, maga szolgáltatott igazságot a legkülönfélébb módokon, egyebek között az állandóan kezében lévő (káplár)botjával/pálcájával is.
Egy Whipping Boy a régi időkből (illuszráció)
Az angol történetíró nem is rejtette véka alá (egyébként egyoldalúan és túlzóan) elítélő véleményét 1842-ben. „Frigyes Vilmos rossz, keménylelkű ember volt” – írta –, s az önkényuralom gyakorlása „ijesztően vaddá tette. Dühének jobbra-balra állandó szitkokban és ütlegekben engedett szabad folyást”. Ha feltűnt az utcán, „minden teremtett ember menekült előle, mintha egy tigris tört volna ki az állatseregletből”. Azt is hozzáfűzte, hogy: „Ám legesztelenebb és legvadabb az otthonában volt. Palotája pokol s benne ő legocsmányabb ördög… Fia, Frigyes és leánya, Wilhelmina… egész különlegesen ellenszenvesek voltak előtte”. De miért? – vetődhet fel a kérdés. Azért, mert – így az osztrák történésznő – „Frigyes Vilmos ugyanazt követelte a gyermekeitől, amit az alattvalóitól: teljes behódolást és feltétlen engedelmességet. Azt akarta, hogy a fia pontosan olyan legyen, mint ő”. Pedig „I. Frigyes Vilmos minden kulturáltságnak és jómodornak híjával levő, elhízott, primitív férfi volt”. A maga – kulturálatlan, bárdolatlan, rendet és fegyelmet szerető – módján leegyszerűsítve szemlélte a világot: fekete – fehér, jó – rossz. Kritikát vagy ellenvetést nem tűrt, önkritikát nem gyakorolt. „Engedelmeskedni és nem rezonírozni(értsd: okoskodni, vonakodni)!” – hangoztatta. „Az élet feladata szerinte az, hogy az ember fegyelmezzen és fegyelmeztessék.” A király „minden hibát gyűlölt, kivéve azokat, mikre maga is hajlott” Helyesnek vélt, puritán értékrendje bűvöletében élt. A trónon is, a családjában is parancsokat osztogató káplárkirály maradt.
Th. B. Macaulay (1800–1859) angol történetíró, a „Nagy Frigyes” életrajz szerzője
A fösvénységig takarékos I. Frigyes Vilmos úgy megnyirbálta a királyi konyha kiadásait (is), hogy olykor csak ehetetlenül silány ételek kerültek a családi asztalra. A szigorú atya által kiszedett „ételt” viszont finnyáskodás nélkül mindenkinek meg kellett ennie, még akkor is, ha – főként a 4 hercegkisasszony és Frigyes – időnként ki is hányták. Az elpazarolt étel láttán még nagyobb haragra gerjedt. Üvöltve, ellilult arccal, levegő után kapkodva nehéz tányérokat hajigált feléjük. Máskor meg nem adott nekik enni, vagy kenyérre és vízre fogta őket. Az étel sajátkezű kiosztását például szándékosan úgy intézte, hogy a gyerekek tányérjába már ne kerüljön semmi, vagy alig valami. De ebbe is beleköpött, így kellett megenni. „Kávén és aszalt cseresznyén éltünk – írta naplójába Wilhelmina, Frigyes nővére –, tönkre is tettük szerencsésen a gyomrunkat.” Wilhelmina mellett különösen a – francia irodalmat, költészetet, filozófiát és zenét (Frigyes felnőtt korában is jól fuvolázott, énekelt és verselt) kedvelő – trónörökös volt az apja begyében.
Az egymást halálukig szerető testvérek: Frigyes és Wilhelmina
I. Frigyes Vilmos ezért állandóan szidta, büntette és verte a fiát. Elvárta tőle, hogy „fejedelemhez méltó élet”-et éljen. Vagyis „füstfelhőben ülni, pipából pöfékelve svéd sört kortyolni, filkót játszani háromgarasos alapon, vaddisznót ölni és foglyot lőni ezerszám…”. A koronaherceget viszont ezek ugyanúgy nem érdekelték, mint a katonai díszszemlék vagy a hadgyakorlatok sem. A király, hogy a fiát jobb belátásra bírja, a fuvoláját összetörte és elégette. 1730-ban (egy meghiúsult szökési kísérlete után) francia könyveit (akkortájt 3775 kötetből álló, titokban összegyűjtött könyvtára volt) is máglyára vetette. (Más verzió szerint a kb 4000 kötetet hordókba rakatta és Hamburgban kótyavetyére bocsátotta.) Frigyest pedig megrugdosta és megvesszőzte. Féktelen dühében „ököllel leütötte, a padlón át egy ablakhoz vonszolta s csak nagy nehezen akadályozhatták meg, hogy meg ne fojtsa a függöny-zsinórral”. S ez így ment nap, mint nap!
I. Frigyes Vilmos – a kényúr
Az engedetlen fiú
„Ha nem akarsz és nem fogsz majd olyan lenni, ahogyan én akarom és amilyen én vagyok, akkor szidalmazlak, megbüntetlek és kigúnyollak!” – ordibálta nem egyszer, miközben fia hátán csattogtatta a botját/pálcáját. I. Frigyes Vilmos brutális viselkedésének hátterében minden bizonnyal nem a szadizmus állt, hanem az utódlás bizonytalansága miatti kétségbeesés. Mivel magát tekintette etalonnak, arra törekedett, hogy engedetlen és rá nem hasonlító fiát teljesen a saját képére formálja. Vagyis „jó keresztény, jó gazda és jó katona” legyen. Istenfélő, szüleit tisztelő és nekik engedelmeskedő, mértékletes és takarékos emberré váljon. Ennek érdekében a napirendjét és az oktatását/nevelését szigorúan szabályozta és ellenőrizte. A franciás műveltségű, finom modorú, de beteges és gyenge fizikumú Frigyesből önmagához hasonló „porosz” (vagyis: parasztosan egyszerű és tevékeny) katonaembert kívánt faragni. Pedig a fiú félt a lövések zajától, költő és filozófus akart lenni.
Emiatt állandósultak a konfliktusok közöttük. A királyt leginkább a „kis Fritz”” (így nevezte a fiát) vallási közömbössége zavarta. 1727 tavaszán a trónörökös azért csak letette a nyilvános vallási vizsgát. Előtte persze az apa megduplázta hittanórái számát és eltiltotta a „nem katonához illő” görög, a haszontalan latin és a francia nyelv (ez utóbbit azért eltűrte) és irodalom tanulásától. Erőltette viszont a katonához illő közgazdaság, földrajz és történelem (különösen a szomszédos német államok és Poroszország utóbbi 150 éves történelme) oktatását, főként pedig a katonai ismereteket és a katonai kiképzést. A katonáskodásból ugyanis – írta az egykori debreceni professzor – „nem volt sohasem elég. Idejét gyakorlatok, lovaglás, testedzés, meg az uralkodással kapcsolatos konkrét tudnivalók foglalták le”. A király hitte és vallotta, hogy a kard mindent pótol, de a kardot nem pótolhatja semmi. Nem méltó a trónra az, aki nem becsüli mindennél – még a koronánál is – többre a kardot és az egyenruhát. Frigyes gyermekként már uniformist hordott. Tizenkét évesen már kortársaiból összeállított kis csapatot vezetett. Tizennégy éves korában kapitánnyá, egy évvel később őrnaggyá, majd pedig ezredessé léptették elő.
A „kis Fritz” katonai öltözetben
Többnyire a nevelői is katonák voltak. Reggel hattól este tízig talpon volt, minden perce katonásan be volt osztva. A gyermek viszont „félt a „katonai játszadozástól”, s fiatal korában az egyenruhát „halotti köpenynek” tartotta”. Ezzel szemben viszont mindent szeretett, ami francia. „Haszontalan hajlamainak” és makacs ellenállásának egyik fő forrása – francia szellemiségű és műveltségű, bár nem túl okos – édesanyja, hannoveri Zsófia Dorottya hercegnő (I. György angol/brit király leánya, a leendő II. György nővére) volt. A gyermekeivel ugyan nem sokat törődött, de – a király nagy bosszúságára – szalont tartott, ahol franciául társalogtak irodalomról, filozófiáról, vallásról és egyéb magasröptű dolgokról. A királyné szelleme és kisugárzása mellett a cseperedő Frigyesben anyja apjával szembeni ellenállása is nyomot hagyott. A király ugyan nem egyszer a feleségét is megalázta és kigúnyolta, de mégis talán Zsófia volt az egyetlen az udvarban, akiről lepattantak „ura” dörgedelmei. Mi több, „úgy kezelte ilyen kitörések alkalmával, mintha valami szerencsétlen elmeháborodott lenne”. (A katonakirály kicsit talán tartott is tőle.) Az anya a maga módján megpróbálta megvédeni gyermekeit férje brutalitásától, aki emiatt azzal vádolta meg, hogy ellene neveli a gyermekeit. Ezért eltiltotta őt tőlük. Édesanyja mellett természetesen – legalább ilyen mértékben – francia hugenotta dajkái és nevelői is erősítették benne a francia kultúra és műveltség iránti vonzalmat. Ezen a közös „francia alap”-on egyfajta véd- és dacszövetség jött létre az – egymással franciául beszélő – anya és a négy lánya, valamint Frigyes között. Wilhelmina így emlékezett erről a naplójában: „Bármit is parancsolt az apám a testvéremnek anyám pont az ellenkezőjét parancsolta neki.”
Zsófia Dorottya fiai (Frigyes a balszélen)
A magyar (újság)író minden bizonnyal a lényegre tapintott, amikor 1942-ben úgy fogalmazott, hogy a király az életművét látta veszélybe kerülni fia engedetlensége, nemtörődömsége miatt. Egész életében azért gyűjtögetett és takarékoskodott, hogy ő és az életműve az örökösében éljen tovább. „Mindennek az értelme attól függött, hogy utóda milyen lesz. Természetesen csak olyan lehetett, mint ő maga”. A trón fiatal várományosa azonban maga volt a megtestesült engedetlenség, ellenállás, rendetlenség, fegyelmezetlenség. Lázadozott atyja lélekölő zsarnoksága ellen. Minden volt, csak katonás nem, és minél jobban eltávolodott apja ideáljaitól, annál jobban erősödött rajta a könyörtelen nyomás. A jeles magyar Németország–kutató szerint: „Ólomkatonákkal, pisztolyokkal és játék ágyúkkal kellett játszania. A négyéves gyermek közelében naponta ágyút sütögettek, hogy hozzászokjon a csatazajhoz”. Mivel Frigyes ennek ellenére sem volt hajlandó, (vagy csak színleg) atyja elvárásait követni, I. Frigyes Vilmos haragja, kétségbeesett dühbe fordult. Meg volt arról győződve – így a német (újság)író –, hogy a trónörökös „léha és istentelen”, semmirekellő „pikulás és poéta”, „nagy pazarló”, „francia széltoló” (valljuk be, hogy ezekben sok igazság volt), aki szívesebben ölt magára selyem pongyolát, mint kifogástalan katonai mundért, hogy tisztjei élén gyakorlatoztassa ezredét. Pedig hát „a fenébe is, ez volna a kutyakötelessége”!
Frigyes trónörökös 24 éves korában
Apja távollétében a trónörökös valóban franciás kedvteléseinek hódolt. Amikor a király tudomást szerzett erről, féktelen haragjában a trónöröklés jogáról való lemondásra próbálta rábírni (Frigyestől engedelmesebb öccse javára). Némi bizonytalankodás után, nyilván valamelyik nevelője tanácsára, Frigyes állítólag így vágott vissza: „Ha fölséged kiáltványt intéz a nemzethez, s kizáratásomat azzal indokolja, hogy… törvénytelen vér vagyok,…, lemondok őseimnek engem illető örökéről; másként soha!” Egy ideig messze ívben elkerülték egymást. Az apa és fia ezt követő „találkozás”-át (1730-ban), illetve öccse lelkiállapotát – Frigyes tájékoztatása nyomán – így örökítette meg Wilhelmina a naplójában: „Alig lépek (a király – K. L.) szobájába, nekem rohan, hajamba markol, földhöz vág, ökleivel embertelenül eldögönyöz”, majd egy függönyzsinórral csaknem megfojt. Senki sem sejti, hogy mit szenvedek naponta. „Eltiltottak az olvasástól, a zenétől, a tudományoktól; elszakítottak barátaimtól; kémek környeznek mindenfelől; öltönyöm kopott; zsebem üres, s örökös életveszélyben vagyok.” Betelt a pohár!
A szökés és következményei
A 18 éves Frigyes tiltakozása atyja önkénye ellen abban csúcsosodott ki, hogy 1730 augusztusában két barátjával, a skót Keith apróddal és Katte hadnaggyal külföldre, Angliába, II. György udvarába kívánt szökni. Ám a szökés rövid idő alatt meghiúsult. A köpenicki hadbíróság október 25-én Katté-t életfogytiglani börtönre ítélte, amit a király kard általi lefejezésre (mások szerint akasztásra) szigorított. Amikor elébe vezették a hadnagyot, félholtra verte. A trónörökös sorsát a hadbíróság a király kezébe helyezte. Iszonyatos első haragjában a kardjával rögtön le akarta szúrni a „becstelen, gyáva szökevény”-t. Wilhelminát pedig, mint feltételezett cinkostársát, csaknem halálra verte, majd fegyveresek őrizete alatt, kenyéren és vízen fogta, házi őrizetbe helyezte. Nem sokkal később, amikor már némileg megenyhült, Frigyest a kardjától és egyenruhájától megfosztva (amelyekre úgymond méltatlanná vált), két hónapra a küstrini várbörtönbe záratta. Ezt követően házi őrizetbe került. Még a börtönben volt, amikor az apja arra kényszerítette, hogy az ablakból nézze végig szeretett barátja, Katte kivégzését 1730. november 6-án. Elájult.
Hans Herman von Katte (1704–1730) kivégzése
Mivel katonás atyja számára a dezertálás és az összeesküvés (mert ez utóbbival is megvádolta) főben járó bűnnek számított, a fiát is – akit újból arra akart rábírni, hogy mondjon le a trónöröklés jogáról – halálbüntetéssel kívánta sújtani. „Nem a fiam volt, csak egy nyomorult dezertőr” – mondta megvetően a feleségének. Bár a trónörökös életéért az európai (német, német–római, svéd, lengyel) uralkodók is megmozdultak, Frigyes sorsa hajszálon függött.
Az engedelmes trónörökös
Ezekben a válságos napokban nemcsak I. Frigyes Vilmosnak, hanem a trónörökösnek is választania kellett: élet vagy halál. Az előbbinek azonban nagy ára volt: az önfeladás. A szakirodalmak tükrében úgy tűnik, hogy az addig engedetlen, tékozló fiú megtört és – némi bizonytalankodás után – megtért. Már kész volt alávetetni magát atyja akaratának. Megígérte, hogy mindenben engedelmeskedni fog. Teljesen „megváltozott. Belátta, hogy vétkezett. Nov 9-én közölte vele a tábori lelkész, hogy a király megkegyelmezett neki, s tíz nap múlva letette atyja kívánsága szerint a vezeklő esküt”. November 20-tól büntetésként a küstrini tartományi kamarához rendelték, ahol másfél/két éven át egyszerű tisztviselőként irodai munkát végzett. „Azt akarom – írta rögtön fia Küstrinbe száműzése után a király –, hogy a fiam verje ki a fejéből a francia és az angol mókát, ne legyen más, csak porosz ember, szolgálja hűségesen ura atyját és keblében német szív dobogjon.” Ám továbbra is méltatlannak tartotta a „kék kabát”, a tiszti egyenruha viselésére.
Küstrini magány és reménytelenség
Ebben az Isten háta mögötti porfészekben, szigorú felügyelet alatt, unalmas egyhangúsággal teltek a napok. Magányában sok mindenről ábrándozott. Főként arról, hogy egyszer majd király lesz! Titokban egy politikai értekezést is írt „Poroszország mai politikája” címmel, amelyben kifejtette leendő uralkodói programját. Ám azt is jól tudta, hogy a trónhoz csak apja teljes bizalmának elnyerésén át vezethet az út. Az uralkodó ugyanis továbbra is bizalmatlan volt. Még mindig nem tartotta alkalmasnak az uralkodásra. A (nagy)politikától is eltiltotta. Ösztönösen megérezte, hogy a fia csak taktikázik, színlel. S valóban, Frigyes látszólag igyekezett mindenben az apja kedvében járni. A leveleiben rendre engedelmességéről biztosította, de az átlátott rajta. „Önnek akaratos és gonosz feje van – írta a fiának egyszer – aki nem szereti atyját”. Ha szeretné, azt tenné, amit az bármikor akar. „Másodszor jól tudja, hogy nem tűrhetek meg elnőiesedett fiút, akiben nincs semmi férfias hajlam,… aki nem tud lóra szállni…”. Vagyis egy „elasszonyosodott fickó”, akit haszontalan hajlamairól le kell szoktatni.
A kibékülés
A következő hónapokban–években apa és fia kiélezett viszonya enyhülni kezdett. Hogy ebben mennyi volt/maradt a taktikázás, a színlelés, és mennyi a megalkuvás, az őszinte megbánás és megtérés, nem tudni. Talán a nemrég elhunyt magyar történésznek volt igaza, amikor a közelmúltban ezt írta. „Von Katte kivégzése, valamint a küstrini erődben büntetésként eltöltött másfél éves fogság megtörte a trónörökös ellenállását, s életunt harcossá változtatta. Teljesen alávetette magát apjának, aki megtiltotta…, hogy egy pillanatra is egyedül hagyják. Apján kívül a világon senkivel sem levelezhetett, csak németül beszélhetett, engedély nélkül nem olvashatott könyveket, nem hallgathatott zenét és nem játszhatott hangszeren. Frigyes ezután folyamatosan az alávetett szerepét játszotta: örömmel ment vadászni, sört ivott, s kimutatta szeretetét az egyenruha iránt. Apja meglátogatásakor háromszor térdre borult előtte, megcsókolta a csizmáját.” Bizalma jeléül a király Berlinben ezredessé léptette elő 1732-ben. 1733-ban pedig – akarata ellenére – megházasította immár engedelmes fiát.
I. Frigyes Vilmos végül is abban a megnyugtató tudatban halt meg 1740-ben, hogy a fia méltó lett nehezen megszerzett bizalmára. Be-, illetve kiteljesíti majd az életművét. Egy idő után a trónörökös valóban megbékél(hetet)t a sorsával. Érzékeny lelke megkeményedett. Egyre jobban kezdett hasonlítani ellentmondásos jellemű apjára. Maga is kettős arculatúvá, kiszámíthatatlan emberré vált. II. Frigyesként (1740–1786) egyrészt a francia nyelvet (kizárólag ezen írt), irodalmat és kultúrát, valamint a filozófiát mindvégig szerető és művelő „felvilágosult fejedelem”, „az állam első szolgája” lett. Másrészt viszont – apjához hasonlóan – belőle is („nagy” jelzővel illetett) katonakirály vált. Abszolút uralkodóként, egyfajta „felvilágosult zsarnok”-ként uralta országát és népét. De ez már egy másik történet tárgya lehetne.
Kiss László
Néhány tájékoztató irodalom:
Áldor Imre: Nagy Frigyes élete. Franklin-Társulat, Bp. 1875.
Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.
Ifj. Barta János: Machiavelli felvilágosult tanítványa. In: Koronás portrék. Kozmosz, Bp. 1987.
Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.
(Th. B.) Macaulay: Nagy Frigyes. Franklin, Bp. é. n.
Németh István: Nagy Frigyes. A porosz filozófus–hadvezér, aki megelőzte évszázadát.. Rubicon, 2015/12.
Niederhauser Emil: Nagy Frigyes. Akadémiai, Bp. 1976.
Ráth–Végh István: Hatalom és pénz.Gondolat, Bp. 1977.
Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)
