A 19. század utolsó harmadában terjedt el világszerte az 1870-ben Európában megjelent új kommunikációs eszköz, a képes levelezőlap. Ez a rövid közlendők és üdvözletek kifejezésének praktikus, olcsó és gyors formája volt. A posta boríték nélkül és a levéltarifa feléért szállította, a küldeményt pedig országon belül már a következő napon, de akár még aznap is megkaphatta a címzett. Ezeken a lapokon a képi ábrázolás szavak nélkül is üzenetet hordoz: bemutatja, hogy feladója hol tartózkodik, tükrözheti érzéseit és élményeit, alkalomhoz kapcsolódó jókívánságait. Petercsák Tivadar ezeknek a történetét mutatja be jelenlegi írásában.

A képeslap sokak számára könnyítette meg a világ megismerésének lehetőségét, amikor még kevés kép jutott el az emberekhez a hazai és távoli tájakról. A 19. század második felében a közlekedés gyors fejlődésével, a vasútvonalak kiépülésével kitágult a világ, az utazók az illusztrált levelezőlapok révén másokkal is megoszthatták a látottakat és a helyhez fűződő személyes élményeiket. „A képeslap egy látható világ, mely szálldogál országról országra, és hozzátartozóink üdvözleteivel közelebb visz minket a tartózkodási helyükhöz, mintegy részletes ábrázolást adva róla.”– írták ezt a jellemző mondatot 1897-ben az új levelezési eszközről.

A képeslap sokak számára könnyítette meg a világ megismerésének lehetőségét, amikor még kevés kép jutott el az emberekhez a hazai és távoli tájakról. A 19. század második felében a közlekedés gyors fejlődésével, a vasútvonalak kiépülésével kitágult a világ, az utazók az illusztrált levelezőlapok révén másokkal is megoszthatták a látottakat és a helyhez fűződő személyes élményeiket. „A képeslap egy látható világ, mely szálldogál országról országra, és hozzátartozóink üdvözleteivel közelebb visz minket a tartózkodási helyükhöz, mintegy részletes ábrázolást adva róla.”– írták ezt a jellemző mondatot 1897-ben az új levelezési eszközről.

Városképi lap. 1910-es évek

Az első képeslap atyjának August Schwartz oldenburgi porosz könyvkereskedőt tartják, aki a francia-porosz háború idején, 1870. július 16-án az Észak-Német Posta Unió által forgalmazott postai levelezőlap címzési oldalának bal felső sarkába egy postabélyeg nagyságú illusztrációt nyomtatott. Ez a háborús állapotra utaló kép egy ágyúja mögött álló tüzért ábrázol. A francia illusztrált levelezőlap a porosz hadsereg által 1870. szeptember 18-án teljesen körülzárt Párizsban született meg. Az illusztráció a címoldal közepén volt: címerpajzsban a „szabadság, egyenlőség, testvériség” felirat, a pajzs két oldalán nemzeti lobogók, alattuk tölgy- és babérágak, a pajzs felett a felkelő nap sugaraiban a „Francia Köztársaság” felirat. A címzési oldalra körben hazafias és háborúellenes jelmondatokat nyomtattak. 1870 novemberében a német-francia háború alatt egy Conlie nevű bretagnei helységben közel 40 ezer francia katonát vontak össze. Egy napon az egész környéken elfogytak a postai levelezőlapok és borítékok. Ekkor a közeli Sillé-le-Guillaume városka könyvkereskedője, Leon Besnardeau 66 x 98 mm-es darabokra szabdalt kartonlapokat árusított a katonáknak. Észrevette, hogy a katonák a szöveg írásán kívül rajzoltak is a lapokra, ezért egy festőtől egy hazafias témájú rajzot rendelt, amelyet a lapok címzési oldalára nyomtatott. A rajz két fegyvergúlát, ágyút és egyéb hazafias allegóriákat ábrázolt.

Az angol posta 1870. október 1-jén jelentette meg az első levelezőlapokat rányomtatott bélyeggel. Ezt használta ki a Royal Politechnic Institut arra, hogy a félpennys díjjegyes lap szövegoldalára reklámképet rajzoltasson. Petar Manojlovics szerb földmérő tiszt is tervezett egy képeslapot 1870 végén, amelyet a Bécsben működő szerb nyelvű szlavofil irányzatú Zmaj (Sárkány) című irodalmi folyóirat vezetői rendelték a lap jellegére utaló ábrázolással. A fenti példák alapján a képes levelezőlap születési évének 1870-et tekinthetjük. Ezt fogadta el a szocializmus évtizedeinek hivatalos magyar képeslapkiadója, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, amikor az 1970-ben kiadott képes levelezőlapjaira rányomtatta: „100 éves a képeslevelezőlap” A Magyar Posta bélyeg kiadásával emlékezett meg 2020-ban a képes levelezőlap 150. évfordulójáról.

Az első illusztrált levelezőlapok megjelenése után sorra jelentek meg országonként a különböző technikával nyomtatott illusztrált levelezőlapok. Magyarországot 1896-ig nyugati, főként német és osztrák kiadók, nyomdák látták el képes levelezőlapokkal. Az eddig ismert legkorábbi magyar képeslapokat 1884-ben adták ki Erdélyben. Nagyszebenben az 1884. augusztus 19-24. között megrendezett Egyesületi Napokra jelentettek meg három levelezőlapot, amelyek városképet, a Kistorony utcát (Saggasse) és a Közösségi házat ábrázolták.

A magyar posta 1896-ban hozta forgalomba 32 darabos színes millenniumi képes levelezőlap sorozatát, amely négyféle témát ábrázolt. Az ezredéves ünnepségek részét képező városligeti millenniumi kiállításon a dicső ezeréves múltat és az egykorú gazdasági prosperitás eredményeit egyidejűleg kívánták bemutatni. Ezt a kettősséget érzékeltetik a történelmi-néprajzi épületeket, valamint a közlekedés és iparcsarnokot ábrázoló képeslapok. A budapesti részleteket megörökítő lapok közül a magyar államiságot és kultúrát jelképező középületek dominálnak. A tájképek a magyar múlt állami és egyházi központjai mellett néhány esetlegesen kiválasztott várat és fürdőhelyet ábrázolnak. Az életképek és a történelmi témájú lapok a kor történelemfelfogása szerint fontosnak tartott dicső nemzeti eseményeket és jellegzetességeket örökítették meg. Az utolsó két lapot Horvátország és Szlavónia számára adták ki: Zágrábot és a plitviczai tavakat mutatják be. A levelezőlapok eredeti képeit a kor ismert festői és illusztrátorai – Cserna Károly, Dörre Tivadar, Kimnach László és Vágó Pál – rajzolták, négy képeslap alkotója ismeretlen. A képes levelezőlapok nyomatai színes fametszetek és litográfiák. A sorozatot három budapesti nyomda – Posner és Fia, Pesti Könyvnyomda Rt, Morelli Gusztáv – készítette. Még a millennium évében több magyar magánkiadó is jelentkezett képeslapokkal az ezredéves kiállításról.

A millenniumi sorozat egyik lapja. 1896.

A kiegyezést követően (1870-1897) megjelent városképek, művészeti alkotások reprodukciói, a császári és királyi hadgyakorlatokat bemutató képeslapok után a századfordulótól (1898-1913) már mindenféle témájú, és technikai igényességet tükröző különleges levelezőlapok is használatban voltak. Az új műfaj a magyar polgárosodási folyamat tipikus kísérőjelenségeként a tömegkultúra része volt, amelyet a 20. század elején már a társadalom minden rétege, így a parasztság is használt. Sokszor alkalom sem kellett, hogy az emberek képes levelezőlapot küldjenek barátaiknak, hiszen az illusztráció lett a fontos, ami miatt a lapot postára adták, és örömmel vették, ha ők is kaptak ilyet. Ebben a korszakban divat volt a polgári családokban a képeslap album, amelyben válogatás nélkül őrizték a postán érkezett tájlapokat, zsánerképeket és ünnepi, szerelmi üdvözleteket. A vendégnek illett ezeket átlapozni, és különösen a férjhez menés előtt álló lányok mutatták előszeretettel az ilyen albumokat a férfilátogatóknak.

Üdülőhelyi képeslap. 1898.

Külön korszak a Nagy Háború (1914-1918), amikor a tömegtájékoztatás és a háborús propaganda is élt a népszerű műfaj lehetőségeivel. A korábbinál nagyobb számban megjelenő és a háború témáját ábrázoló képeslap a katonák és szeretteik kapcsolattartásának alapvető eszköze lett. Ezekben az években az ünnepi és szerelmi üdvözlőlapokon is megjelent a háború témája, a vallásos lapok pedig az életben maradás, a hazatérés hitét erősítették.

Háborús propaganda lap. 1914.

A két világháború közötti évtizedekben az ország csonkítást elítélő és a revíziós politikát segítő szerepe volt a műfajnak. Ezen túl fontos téma a vallás és a cserkészélet, nagy számban jelentek meg a népies és magyaros levelezőlapok. A városképi és tájlapoknak az ország propagandában és az idegenforgalom fejlesztésében volt szerepük. A második világháborúban (1939-1945) csökkent a képeslapok jelentősége, viszont a bécsi döntések után visszakerült országrészek bemutatása  a nemzetépítő tevékenységet segítette. A háború utáni újjáépítésben és a választási propagandában, majd a szocializmus építésében mozgósító szerepe volt a képeslapoknak. A 20. század második felében monopolhelyzetben lévő Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata évente több, mint 80 millió képes levelezőlapot gyártott. Az 1960-as évek végétől megélénkült a szervezett képeslapgyűjtő mozgalom. A jeles gyűjtő, dr. Petrikovits László kollekciójából 1968-ban jött létre a szerencsi Helytörténeti Gyűjtemény (a mai Zempléni Múzeum), amely jelenleg 1 000 000 képeslapot őriz, és fontos bázisa a műfajnak. A 21. századra az új kommunikációs eszközök elterjedésével visszaszorult a képes levelezőlap eredeti funkciója, és erősödött kortörténeti dokumentum jellege, a kiállítások és települési albumok révén pedig a közösségek identitását erősítő szerepe.

A képes levelezőlap története során illusztrációi révén bemutatta a világot. Rendkívüli témagazdagság jellemzi a tájakat és településeket ábrázoló földrajzi lapoktól az állat- és növényvilágot, a különböző foglalkozásokat, a közlekedési eszközöket, híres embereket, országos és helyi eseményeket, a művészeti ágakat bemutató, a szolgáltatások kínálatát reklámozó képeslapokon át a szerelmi és ünnepi üdvözletekig.

Szerelmes lap. 20. század eleje

Alkalmi képeslap Bleriot budapesti bemutatója alkalmából. 1909.

A „látóképes levelezőlapok” a települések egy vagy több részletét ábrázolták kezdetben díszes keretezéssel, a városra jellemző termékekkel vagy a helyi népviselettel. Mindig kedveltek voltak a hegyvidéki, tengeri és balatoni tájakat, üdülőket, fürdőhelyeket bemutató lapok. A képeslapokon jól nyomon követhetők a településkép, az ipari üzemek és közlekedési eszközök változásai. Nagy számban készültek a népéletet realisztikusan vagy idealizált formában megjelenítő kiadványok. Történetének kezdetén a képes levelezőlapnak komoly hírközlő szerepe volt, és a hadgyakorlatok, kiállítások szerencsétlenségek után azonnal megjelentek az alkalomhoz kapcsolódó lapok.

Karácsonyi üdvözlet. 1904.

A képző- és iparművészeti alkotások reprodukciói, az írók, költők portréi, művei, a színházi előadások és filmek, a kedvelt színészek és színésznők mind-mind megjelentek képeslapokon, így segítették a művészeti ismeretterjesztést. A humoros és tréfás képeslapok a kezdetektől nagy népszerűségnek örvendtek. Gazdag a pipogya és részeges férjet, a női hiúságot, a pletykás anyóst és a katonaéletet kifigurázó képeslapok kínálata. A kiadók és az üzletemberek korán felismerték és mindvégig alkalmazták az új kommunikációs eszközben rejlő reklám lehetőségét.

Karácsonyi üdvözlet. 1904.

Már a 19. század utolsó évtizedeitől jellemző, hogy az egyházi ünnepekhez és a családi eseményekhez, köztük a fiatalok udvarlási szokásaihoz hozzátartozott az üdvözlőlapok küldése. A feladók ezzel jelezték, hogy gondolnak szeretteikre, és ha személyesen nem is, de a képeslapok révén együtt örülnek az ünnepi alkalmon, és juttatják el hozzájuk jókívánságaikat.

A különböző nyomdatechnikai eljárásokkal sokszorosított képeslapok mellett megjelentek olyan különlegességek is mint a domborított nyomású kártyák, a fakéregből, bőrből, fémlemezből készült példányok, a selyem, gobelin, hímzett lapok, az élővirág és haj rátétes, gyöngyporos, mozgóképes, sztereo hatású, trükkös és átvilágítható, tükörbetétes és hanglemezes, valamint több lapból összerakható sorozatok. A műfaj általános funkciója mellett a képes levelezőlapot használták biztosítási kötvényként és sorsjegyként, a szerelmesek levelezésében pedig különleges szerepe volt az illatos lapoknak, csók küldeményeknek, valamint az érzelmeket szemléletesen kifejező virág- és bélyeg nyelvnek.

                                                                                                         Petercsák Tivadar

A téma részletes feldolgozását lásd Petercsák Tivadar: A magyar képeslap története. Látóképek, csókküldemények, ünnepi üdvözletek. Kossuth Kiadó. Budapest, 2020.

Több, mint félévezredes bulvárhírekkel jelentkezünk? Nos, nem egészen. Az étkezés nemcsak biológiai szempontból fontos, a terített asztal az emberi társas kapcsolatok egyik fontos helyszíne volt mindigvégig a történelem során. Az alábbi rövid gasztronómiatörténeti összefoglalóban a reneszánsz itáliai főúri konyha magyar kapcsolatainak eredünk nyomába. Jó étvágyat kívánunk!

Történetünk főszereplője, a híres-hírhedt Lucrezia Borgia (1480–1519), VI. Sándor pápa lánya, korának ünnepelt szépsége, 1513-ban már több, mint 10 éve volt ferrarai hercegné, Alfonso I d’Este (Estei Alfonz) herceg felesége. Ekkor már harmadik házasságában élt, és apja, valamint bátyja, Cesare Borgia halála után már nem kellett attól tartania, hogy folytatódnak a finoman fogalmazva is gyanús politikai-házassági játszmák, amelyek az ő alakját oly rossz fényben tüntették fel az utókor szemében. Sőt, ekkorra már Ferrara rajongott hercegnéje volt, férje gyakori távollétében pedig biztos kézzel irányította a várost.

Lucrezia Borgia Dosso Dossi festményén

Kit érdekelt, hogy mit evett Lucrezia Borgia?

Ha a modern celebvilág által generált tartalmakból indulunk ki, mondhatjuk bátran, hogy bárkit. Azonban a hírek értéke és az információáramlás másképp festett a 16. század elején, mint manapság. A jólértesültség jelentette a sikeresség zálogát és háborús időkben magát a túlélést is. Nem meglepő módon – ahogy manapság is – az információ árucikk volt. Aki jó helyen volt, jó időben és tudott írni, levélben osztotta meg tudását azzal a személlyel, akiről azt gondolta, hogy érdekli a megszerzett információ. Ne csak alkalmi levélírókra gondoljunk, szép számmal voltak olyan udvaroncok, diplomaták, akik hivatalos elfoglaltságaik, kapcsolatrendszerük folyományaként rendszeresen informálták megbízóikat. A fontos, érdekes, színes tudósítások jutalma természetesen nem maradt el, egy-egy előkelő pártfogó mindig hasznosnak bizonyult, ha az informátor maga, vagy családtagjai számára kért támogatást, ajánlólevelet, vagy akár szívességet is.

Mantova őrgrófnéja, Isabella d’Este (1474–1539), Francesco I Gonzaga felesége és egyben Alfonso herceg testvére, kiterjedt levelezésével gyarapította informális hatalmát. Nemcsak kifinomult ízlése, művészetpártoló tevékenysége alapján, hanem politikusi vénája miatt hívták a kortársak a világ első asszonyának. Egy igazi stílusikon volt, a ruhakreációiról méretarányosan kicsinyített modelleket készítettek, és a ruhákat viselő babákat rendelték meg a trendkövető udvarok. Mai szemmel nézve egy A-kategóriás influenszer volt. Természetes, hogy érdekelte sógornőjének, Lucrezia Borgiának – a kor másik ünnepelt és kifinomult szépségének – minden lépése. Különösen, hogy köztudott volt a Lucrezia Borgia és a sógora, Francesco Gonzaga közötti romantikus vonzalom, ami azért időről-időre felkorbácsolta isabella féltékenységét, még ha figyelembe is vesszük, hogy a korszakban nem kötöttek szerelmi házasságokat.  Egyébként pedig Ferrara és Mantova gyakran álltak ellentétes politikai oldalon, ezért a Lucrezia Borgiával kapcsolatos hírek a politikus Isabellát is érdekelték..

Isabella d'Este valójában már közel járt a 60. életévéhez, amikor Tiziano megfestette

 A forrás

A két főszereplő, rivális dáma bemutatása után lássuk a dokumentumot, amelyből választ kaphatnak a címben feltett kérdésre. Az alábbi levelet a Mantovai Állami Levéltárban találtam a Vestigia Kutatócsoport hungarika feltáró projektjének keretében, amikor a magyar vonatkozású hírek terjedését kutattam a ferrarai és mantovai udvar levelezésében. Összesen kb. 28.000 darab Isabellához írt levél, és nagyjából 12.000 általa/ a titkárai által írt levél tartalmi kivonata maradt fenn. Az Isabellának írt levelek egy jelentős része az egyik legmegbízhatóbb ferrarai emberéhez, Bernardino Prosperihez köthető. A ferrarai származású Prosperi évtizedeken át az Este család alattvalójaként, az 1490-es évektől egészen az 1530-as évekig tájékoztatta leveleiben Isabella d’Estét is a legkülönfélébb eseményekről. Ha az események úgy kívánták, akár naponta, de heti rendszerességgel biztosan tudósította úrnőjét a Ferrarában történtekről. A leveleiben szerepet kaptak az udvari intrikák, a diplomáciai és társasági események is egyaránt. Az utókor számára különös jelentőséggel bír, hogy Prosperi élvezettel és aprólékosan beszámolt mindenről, mondhatni egy pletykafészek volt. Isabella d’Este pedig annyira értékelte a tőle kapott információkat, hogy 1505-ben udvarhölgyévé fogadta Prosperi Eleonóra nevű lányát és a hozománya egy részét is ő állta.

A levél keletkezésének körülményei

1510–1513 között Ferrara léte veszélyben forgott. Alfonso herceg francia szövetségben megpróbálta visszafoglalni az évtizedek óta velencei megszállás alatt lévő ferrarai területeket. Azonban a francia támogatással elért katonai sikerek az itáliai erőegyensúly felbomlásával fenyegettek, mire II. Gyula pápa a Ferrarai Hercegség területeinek a megtámadásával próbálta a harcias Alfonsót megfékezni, de mindhiába. A pápa és az Esték közötti konfliktus odáig fajult, hogy II. Gyula kiátkozta a herceget, aki elhagyni kényszerült Ferrarát, helyette a felesége kormányozta a várost, és ha kellett, akár vendégül látta a francia vezérkart is. Az 1512. évi ravennai csata után a Colonna család támogatásával Alfonso visszatérhetett Ferrarába, míg a kiújuló konfliktusnak a pápa halála vetett véget. 1513 márciusában már joggal bíztak a rájuk nehezedő nyomás enyhülésében és a katonai helyzet gyors átrendeződésében.

A Palazzo Costabili belső udvara

Prosperi 1513. április 2-án szokásához híven lejegyezte az előző napok eseményeit. A változás jeleként Prospero Colonna (1452–1523) pápai hadvezér töltött két napot Ferrarában. Április 1-jén Lucrezia Borgia és udvarhölgyei társaságában a Pó egyik csatornáján kihajózva vadászatra indult, párducokat és sólymokat vittek magukkal. Estére tértek vissza Ferrarába, ahol Antonio Costabili adott lakomát a hercegné és Colonna tiszteletére. Costabili Alfonso d’Este tapasztalt diplomatája volt, Ludovico il Moro bukásáig a milánói udvarban töltött be szolgálatot, majd Habsburg Miksa udvarában képviselte Alfonso érdekeit. Nagyszabású reneszánsz palotája csak néhány évvel korábban készült el és a szimbolikus helyszínválasztás is arra utalt, hogy talán van remény a háború lezárására, de legalább az erővonalak átrendezésére.

A lakoma

Prosperi többször hangsúlyozta, hogy az idő rövidsége miatt a lakoma alig két órán keresztül tartott, mert a vendéglátó ki akart tenni magáért, de túl rövid volt az idő az előkészületekre. Majd 2-án reggel Colonna úgy távozott Ferrarából, hogy lombardiai tartózkodása csúcsának nevezte az elmúlt két napot, nemcsak a kiváló vendéglátást, hanem az élvezetes, szórakoztató beszélgetéseket is megköszönte. Eddig tulajdonképpen egy átlagos jelentést olvashattunk Prosperitől, és szokásához híven még röviden beszámolt az udvar egyéb eseményeiről is. Azonban a levélhez csatolt egy listát, ami az 1513. április 1-jei lakoma menüjét és ültetésrendjét tartalmazza. Az ültetésrendben semmi meglepő nem olvasható. A főasztalnál ülők listáját adta meg hierarchikus rendben. Az asztalfőn ült Lucrezia Borgia tőle jobbra Prospero Colonna és tőlük távolodva az egyre alacsonyabb rangú urak és hölgyek foglaltak helyet. A menü felsorolása oldalakat vett igénybe. 4-5 fajta bort szolgáltak fel, előételnek többek között különböző saláták, sült rák, majd legalább negyven különféle főétel és különféle levesek kerültek az asztalra. Kizárólag halakat és a tenger gyümölcseit szolgálták fel főzve, sütve, grillezve, aszpikban és füstölve. Az osztriga mellett készítettek kaviárt, tintahalat, angolnát, pisztrángot, csukát és más édesvízi és tengeri halakat, tésztaételeket. Desszertnek különböző gyümölcsök, cukrozott mandula, mogyoró, mazsola, kandírozott gyümölcsök, sajtok és Vincenzo mester különleges cukrászremekei kerültek a tálakra.  Egyrészről feltűnően húsmentes menüről van szó, másrészről nagyon érdekes, hogy a sűrű, inkább ragura emlékeztető levesek között tűnik fel a magyaros leves neve. 

Jó-jó, hogy a modern magyar konyhával szemben akár kicsit elfogultak is vagyunk és a legjobbak között tartjuk számon. Na, de 500 évvel ezelőtt is ennyire elismert volt a magyar konyhaművészet, és hogy került magyaros recept Ferrarába és egy láthatóan kiemelt fontosságú lakoma menüsorába?

A válasz meglepően egyszerű lehet. Alfonso herceg és Isabella őrgrófné fivére, Ippolito I d’Este (Estei Hippolit) bíboros 1486 és 1497 között esztergomi érsek, majd haláláig, 1520-ig egri püspök volt. Hippolit gyerekkorában egy jó 7-8 évet töltött Magyarországon, valószínűleg az esztergomi udvartartás közvetítésével érkezhettek receptek Ferrarába Magyarországról. Ugyanis az esztergomi udvartartásban végig működtek olasz szakácsok, közülük, aki nem szolgált tovább az egri udvarban, legkésőbb 1497-ben visszatért Ferrarába, elképzelhető, hogy néhány egzotikus, magyar recept birtokában. Sőt, nemcsak a hercegi udvarnak voltak magyar kapcsolatai, hanem a vendéglátó, Antonio Costabili fivére, Beltrame (Beltrando) Costabili (1456–1519) volt a gyerek Hippolit esztergomi kormányzója az 1480-90-es években. Joggal feltételezhetjük, hogy nemcsak a bíboros, hanem a Costabilik konyháján is készülhettek magyaros fogások. A következő kérdés adja magát, hogy milyen lehetett a magyaros leves?

A magyaros receptek

A ferrarai reneszánsz udvart nem véletlenül tartjuk a legpompásabbak között számon, kiváló dokumentációja a legapróbb részletekre is kiterjedt. 1549-ben jelent meg a hercegi konyha egy magas rangú tisztviselőjének, Cristoforo Messisbugónak a munkája az udvari lakomák, bankettek szervezéséről, etikettjéről: Banchetti composizioni di vivande e apparecchio generale címmel. A szerző maga nem volt séf, hanem a scalco ducale pozíciót töltötte be, ami a hercegi húszszeletelő tisztségét jelentette, valójában nagyon széles rálátása volt a hercegi konyha működésére és kiadásaira. Messisbugo egy szakkönyvet írt, tematikusan felsorolja a konyha működtetéséhez szükséges és a lakomák szervírozásához elengedhetetlen asztalneműket és konkrét estélyeken keresztül szemlélteti a különböző típusú menüket. Innen tudjuk, hogy léteztek tisztán húsos vagy halas, de vegyes húsos-halas menüsorok is. A húsmentes menüsorokat elsősorban a böjti előírások hozták létre. 1513-ban a húsvét március 27-re esett, április 1. pedig a húsvét utáni első péntek volt. Azaz a nagyböjti időszak és a húsvét után, immár helye volt a mulatságnak, de péntek lévén tartották a böjtöt. Az ismertetett levélben Prosperi arról  is beszámolt, hogy lágy fuvolazenére vonultak be a hölgyek és miután rózsavízzel megmosták a kezüket, zsoltárokat énekeltek az előételek felszolgálása alatt.  A hercegi lakomákkal összehasonlítva Costabili kb. 40 fogásos vacsorája tényleg egy szerény, böjtös menünek számított, még ha igen drága alapanyagokat is használtak fel. 

Messisbugo könyvének illusztrációja egy korabeli konyhát mutat be

A Messisbugo által leírt legkorábbi banketteket 1524-ben, 1529-ben tartották, a hercegi család különböző tagjainak szervezésében, de közös volt bennük, hogy a magyar kapcsolatot jelentő Estei Hippolit halála után is a nemzetközi konyhát egy-egy magyaros recept is képviselte. Az utókor számára pedig különösen értékes, hogy a szerző nemcsak felsorolta a különböző estélyeken fogyasztott ételek nevét, hanem egy receptgyűjteményt is közölt műve végén: a borban főtt magyaros pisztráng almával és fűszerekkel, magyaros vaddisznósült, magyaros marharagu, magyaros módon elkészített szárnyasok mellett háromféle magyaros leves leírása is olvasható. A magyaros levesek közös jellemzője, hogy tojásos-tejes habart alapra készültek tetemes mennyiségű fahéjjal és cukorral ízesítve.

A kortárs levelezésekből, leírásokból azonban úgy tűnik, hogy az itáliaiak általában nem rajongtak a magyaros kosztért. Galeotto Marzio is megjegyezte a Mátyás király korabeli magyar konyháról, hogy sokkal fűszeresebb, mint az itáliai. 1489-ben Bartolomeo Calco hasonlóképpen fogalmazott egy Ludovico Sforzának írott levelében, amikor egy a Maria Bianca Sforzáért érkező potenciális magyar követség elszállásolásának és ellátásának részleteit vitatták meg. Ludovico Ariosto azzal védekezett 1517-ben, amikor visszautasította, hogy Magyarországra jöjjön Estei Hippolittal, hogy nem bírná a gyomra a magyarok fűszeres, nehéz ételeit. Valóban az összes ismert, 16. század eleji magyaros recept hozzávalói között megtaláljuk a fahéjat, gyömbért, sáfrányt, szegfűszeget és borsot is. A drága fűszerek alapján természetesen nem állíthatjuk, hogy az átlagemberek asztalára is hasonló fogások kerültek.

Lakoma Messisbugo könyvéből

Ehhez képest kijelenthető, hogy a 15. század végén kialakult ferrarai-magyar kulturális kapcsolatok még évtizedekkel később is elevenen hatottak a hercegi konyhára. Az is biztos, hogy Lucrezia Borgia a böjtös étrend ellenére nem maradt éhen 1513. április 1-jén és valószínűleg Isabella d’Este információ éhsége is kielégítésre került. Az viszont további kutatásokat igényel, hogy a magyaros elnevezésű receptek megjelentek-e, elterjedtek-e más itáliai reneszánsz fejedelmi udvarokban is.

                                                                                                          Kristóf Ilona

Felhasznált források és irodalom:

Bernardino Prosperi levele Isabella d'Estének: ASMn AG. E. XXXI. 2. 1245. 82r-95v

 Cristoforo Messisbugo: Banchetti composizioni di vivande e apparecchio generale

https://www.treccani.it/enciclopedia/antonio-costabili_(Dizionario-Biografico)/

https://www.treccani.it/enciclopedia/lucrezia-borgia-duchessa-di-ferrara_(Dizionario-Biografico)/

https://www.treccani.it/enciclopedia/isabella-gonzaga-duchessa-di-mantova_(Dizionario-Biografico)/?search=ISABELLA%20Gonzaga%2C%20duchessa%20di%20Mantova

Kuffart, Hajnalka és Neumann, Tibor (2021) „Olyan szép kísérete lesz, mint kevés úrnak Itáliában” : Az esztergomi érseki udvartartás szervezése 1486/87 folyamánÖRTÉNELMI SZEMLE : A BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT TÖRTÉNETTUDOMÁNYI INTÉZETÉNEK FOLYÓIRATA, 63 (3). pp. 323-382

Az 1848-49-es szabadságharc és ezen belül különösen március 15. nemzeti mitológiánk kitörölhetetlen része. Március idusa az a nap, amelyet a társadalom többsége a legjelentősebb nemzeti ünnepként tart számon. A forradalom ünnepének azonban külön története van, az elmúlt 176 évben viszontagságos kitérők után érkezett el méltó helyére. Az ünnepet megillető “béke, szabadság és egyetértés” új keletű jelenség, amely szinte csak néhány éves múltra tekint vissza. Az egymást követő politikai rendszerek saját szájuk íze szerint értelmezték, az egyes általuk felvállalhatónak tartott momentumait önkényesen kiragadták, ezáltal gyakorlatilag meghamisították az ünnep egységét. Az 1848-as események történetét Pap József mutatja be.

Rövid ünnepléstörténeti áttekintés

Az ünnep első ünnepelt évfordulóján, 1849-ben Kossuth egy feleségének írott magánlevélben azon tűnődött, ugyan miért ünneplik március 15-ét, hiszen ezen a napon “egy kis pesti lármánál több nem történt”. Érdekes módon már az első évfordulón megfigyelhető a hivatalos állami vezetés és a társadalom eltérő értékelése. A szabadságharc leverése után természetesen szó sem lehetett szervezett, tömeges demonstrációkról. Jelentősebb tömeg, mintegy félezer ember először 1860. március 15-éjén gyűlt össze. A pesti Kálvin térről, a Kerepesi temetőhöz vonultak, ahol lőtt sebet kapott Forinyák Géza. A 19 éves jurátus április 2-án halt meg, ő lett az ünneplés első mártírja. A kiegyezés megkötése után a magyar politikai elit, Ferenc József személyes érintettsége miatt nem tudta állami szinten legalizálni a forradalom ünnepét. Az áthidaló megoldást az 1898. évi V. törvénycikk szolgáltatta, amely április 11-ét, az áprilisi törvények szentesítésének a napját nyilvánította nemzeti ünnepnek. Március 15. a dualista berendezkedés létjogosultságát megkérdőjelező ellenzék által (ki-) használt ünnep maradt. Először az 1919. február 17-én keltezett néptörvény emelte a nemzeti ünnepek sorába a pesti forradalom emléknapját. Néhány nap múlva a rövidéletű tanácsköztársaság önmagát jelölte meg Petőfi és Táncsics, és az általuk vezetett (pontosabban az interpretátorok által vezetni vélt) munkás- és parasztforradalom egyetlen igaz szellemi örökösének. A Horthy-korszakban tovább folytatódott március kálváriája, az önmagát ellenforradalminak deklaráló rendszer nehezen tudta felvállalni 1848 forradalmi vonulatát, mivel azonban az ünnep ekkorra már mélyen beágyazódott a nemzeti önazonosság-tudatba, saját képére igyekezett formálni azt. A hivatalos állami ünnepségek szónoklatai aktuálpolitikai kérdésekkel telítődtek. Emellett azonban minden társadalmi szervezetnek lehetősége nyílott arra, hogy önmaga ünnepelve, önmaga céljainak megfelelően módosíthassa “48 üzenetét”. 1927. december 28-án, a 60 éves évforduló közeledtével érkezett el március 15. hivatalos állami ünneppé nyilvánításának a napja, ezzel egyidőben, a társadalom körében meggyökeresedni nem tudó április 11-ét törölték az ünnepek sorából. A második világháború befejeződését követően, a rövid ideig tartó demokratikus kísérlet után újult erővel folytatódott a forradalom és szabadságharc történetének vulgármarxista átértelmezése. A történészek kutatásait és a forrásokat figyelmen kívül hagyva, ismét a politikusok fogalmaztatják a hivatalos szónoklatokat.

Kossuth Lajos tér, március 15-i ünnepség a Parlamentnél. Fortepan / Berkó Pál

Március 15. a tavasz három ünnepének bevezető felvonása, március 21. és április 4. előképe lett. A Horthy-korszak pluralizmusa eltűnt, a hivatalos történelemszemlélet mellett egyéb irányvonal nem jelenhetett meg. 1951. március 10-én pedig az ünnepet munkanappá nyilvánították. 1956 szellemileg is rokonságot vállalt a márciusi fiatalsággal, a forradalmi napokban a 12 pont követelései, a nemzetőrség, a Kossuth címer különös aktualitást kaptak. A forradalom leverése után március 15-ét rövid időre ünnepnappá nyilvánították, majd 1957. március 10-én, felújítva az 1951-es hagyományt, újra törölték a hivatalos munkaszüneti napok közül és kötelező megjelenés melletti tanítási szünetté nyilvánították. A 70-es évek elejére már rendszeresé váltak a rendőri erőszakkal szétoszlatott illegális megemlékezések. A március 15. teljes békés, szabad ünneplése a rendszerváltás után kezdődhetett meg, a teljes egyetértésre és a politikamentességre azonban még a továbbiakban is várni kell…

Bajcsy-Zsilinszky út, 1988. március 15. Fortepan / Horváth Ernő

Kossuth felvetése, miért is ünnepeljük március 15-ét, ezért aktuális napjainkban, ezért kell 176 év távlatában a történészeknek újra és újra megfogalmazniuk a nagy nap eseménytörténetét, eszmei hozadékát.

A forradalom előszele

Március 15-ét nem szabad kiragadni történelmi környezetéből, az események sodrából ugyanis ekkor könnyen “egy kis pesti” ribilliónak, lármának minősíthetnénk és megfosztanánk valódi méltóságától, attól a méltóságától, amely legérzékletesebben az “egyetértésben”, a nemzeti egységben ragadható meg. A nagy nap ugyanis nem csupán Pesten zajlott, hanem Pest és Buda forradalma a város határaitól nyugatra, Pozsonyban, Bécsben történt eseményekre adott válasz és emellett a hírek terjedésével szervesen kapcsolódott hozzá a vidék forradalma is. Pozsonyban 1847. november 11-én összeült az utolsó rendi országgyűlés, melyet utolsó rendivé természetesen az események menete, nem pedig az összehívó akarat vagy a követi szándék tett. A Batthyány Lajos és Kossuth Lajos mögé felsorakozó nemesi ellenzék tovább nem volt hajlandó halogatni a polgári átalakulás reformjait. Az országgyűlési munka azonban sehogy sem tudott a holtpontról kimozdulni, március elejéig gyakorlatilag egyhelyben topogott a reformok ügye. Mikor azonban március 1-én megérkezett a néhány nappal korábbi párizsi forradalom híre, Kossuth ezen felbuzdulva március 3-án, az alsóház kerületi ülésén benyújtotta felirati javaslatát, melyben közteherviselést, felelős kormányzatot, népképviseletet, kötelező állami kárpótlással végrehajtott jobbágyfelszabadítást követelt a rendektől és az uralkodótól. A felirati javaslat emellett kiállt az osztrák örökös tartományok alkotmányos átszervezése mellett is. A reformok ügye azonban újra megrekedni látszott, a felsőtábla tagjai élükön István nádorral elhagyták Pozsonyt és így nem lehetett az alsótábla által elfogadott felirati javaslatot a főrendek elé terjeszteni. Március 4-én a pesti Ellenzéki Kör, értesülve Kossuth javaslatáról elhatározta, hogy a felirat támogatására petíciós mozgalmat szervez. Másnap Irinyi Dániel Pozsonyba utazott, ahol Kossuth, miután Irinyi ismertetette a fiatalok tervét, megbízta a Kört a mozgalom megindításával. Március 12-én a Pilvax kávéházban összegyűlt fiatalság elhatározta, hogy az előző nap Irinyi József által elkészített petíciót, amely a “Tizenként pont”- ként fog elhíresülni, március 19-én, a József napi vásáron terjesztik a nép elé.

Irinyi József (1822-1859)

Március 13-án azonban az események előre nem látható módon felgyorsultak. Kitört a bécsi forradalom, a bécsi nép Kossuth javaslatán felbuzdulva, önálló alkotmányosságot követelt uralkodójától, I. Ferdinánd osztrák császártól. Clemens Metternich herceg, a reformoktól végletekig ódzkodó államkancellár menekülni kényszerült. A bécsi forradalom hatására másnap összeülő felsőtábla, hogy a magyar forradalom kirobbanásának elejét vegye, szabad utat enged a felirati javaslatnak. István nádor pedig Almásy Móricz grófot, Pest város királyi biztosát Pest- Budára menesztette, azzal a feladattal, hogy akadályozza meg a forradalom kitörését. Március 14. estéje Pest és Pozsony számára is történelmi jelentőségű volt. Pozsonyban a felirati javaslat elfogadásán fellelkesült országgyűlési ifjúság a polgárokkal karöltve fáklyás felvonulást rendezett az ellenzéki követek törzshelyének számító Zöldfa fogadóhoz. A felvonulókat a fogadó erkélyén üdvözlő Kossuth rögtönzött szónoklata során, a mellette álló Batthyány Lajos grófot Magyarország első felelős miniszterelnökeként mutatta be és megfogadta, hogy a felirati javaslattal másnap Bécsbe induló országgyűlési követség addig haza nem tér, amíg az uralkodó ki nem nevezi Batthyányt miniszterelnöknek. Pesten a Pilvax kávéházban a politizáló fiatalság a bécsi hírek hallatán elhatározza, hogy március 15-én kirobbantja a forradalmat, bár a forradalom pontos menetéről nem sikerült megegyezniük.

A magyar szabadság születésnapja

Március 15. reggelén két gőzhajó indul Pozsonyból Bécsbe, az egyiken az országgyűlés száztagú küldöttsége, a másikon az országgyűlési ifjúság foglalt helyet. A hajóút során a követek, Kossuth, Széchenyi és Batthyány vezetésével tovább pontosították, kiegészítették az eredeti országgyűlési javaslatot. Bécsben a küldötteket hatalmas tömeg várta, a követek hintóiból, a kor szokásának megfelelően kifogták a lovakat és úgy vontatták őket a céljuk felé. A magyar küldöttség fogadására másnap déltájban került sor. Bécsben időhúzás kezdődött, az udvar megpróbálta megakadályozni a reformok elfogadását, a miniszterelnök kinevezése pedig szinte lehetetlennek tűnt. Március 16. estéjén ülésezett az uralkodásra alkalmatlan uralkodót V. Ferdinándot segítő és a valódi döntéseket meghozó államértekezlet, ahol a tagok többórai tárgyalás után Ferenc Károly főherceg hajthatatlansága miatt el akarták utasítani a feliratot. Ezekben az órákban érkeztek meg a városba az első kósza hírek Pestről…

Március 15. egy szerdai nap átlagosan indult Pesten. A pesti, budai városi tanács, Pest- Pilis- Solt vármegye vezetői és a budai Helytartótanács szokványos ügyekkel foglalkoztak, érződött azonban a feszültség a vasárnapra tervezett „francia stílusú bankettet” miatt. Petőfi Sándor, aki nem vett részt az előző esti gyűlésen korán reggel a Pilvaxba indult, miután ott még csak néhány fiatalt talált, Jókai Mórral közös lakásukra sietett, hogy megtervezzék a forradalom menetét. Petőfi naplójában így vall terveiről: „Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót… azt fogjuk tenni! a többit az Istenre bízom és azokra, akik rendelve vannak, hogy a kezdeteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem.”. Ebben a tervben meg is állapodtak és visszatértek a Pilvaxba, ahonnan az egyetemi fakultásokat vették célba. Először az orvostanhallgatókat, majd a mérnököket és végül a jogászokat keresték fel. Petőfi közben többször is elszavalta a Nemzeti dalt, saját beszámolója szerint ezt egyébként négyszer tette meg a nap folyamán. „először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a Szeminárium terén (most már 15-dik martius tere), végre nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utcában (most Szabadsajtó utca).” Érdekes, hogy a köztudatban ezek az alkalmak nem maradtak fent, ellentétben a múzeumkerti szavalattal, amire viszont nem került sor.

Mintegy kétezren érkezhettek meg a Landerer és Heckenast nyomda elé, hogy a forradalom első lépését megtegyék, cenzori engedély nélkül kinyomtattassák a 12 pontot és a Nemzeti dalt. A nyomdát megszálló fialok kérésére Landerer először akadékoskodott, hiszen természetesen nem volt a papíron a cenzori engedély. A következő pillanatban azonban ő segítette ki a meghökkent forradalmárokat, odasúgta nekik, ilyenkor le kell foglalni a sajtót. Hogy önmagát véglegesen tisztázza az esetleges későbbi felelősségre vonás alól, miután kiadta munkásainak a megfelelő utasításokat, bezáratatta magát a főnöki szobába… Fontos adalék, hogy Landerer felkészültsége nem volt véletlen. A titkosszolgálattal együttműködő nyomdatulajdonos és lapkiadó értesült a fiatalok előző napi elhatározásáról és a Pilvaxhoz közel eső nyomdát készültségbe helyezte az esetleges forradalmi igények kielégítésére. Így a nyomdászok gyakorlatilag munkára készen várták a forradalmárokat. A szedés közben derült ki, hogy a Nemzeti dal kéziratát Petőfi nem hozta magával, így a költő fejből rekonstruálja versét, melyet Vasvári Pál strófánként ollózott le a papírról és adott át a nyomdászoknak. Dél körül a nyomda ablakából szórni kezdték a szabad sajtó első termékeit. A forradalom első célját tehát rövid két óra alatt sikerült teljesíteni.

A szabadsajtó első terméke Pesten 1848. március 15. 

De hogyan tovább? A forradalmat folytatni kell, de amint Jókai 1873-ban megjegyezte: „Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja, hogy mit tegyen? Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kancellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban?”. Délben pedig egyébként is minden hivatal ebédszünetet tart, ezért, miután délután három órára a Nemzeti Múzeum elé gyűlést hirdettek a forradalmárok is szétoszlottak. A szakadó esőben tízezer ember érkezett a Múzeum elé. A gyűlést Vasvári nyitotta meg, majd több szónoklat után Irányi Dániel javaslatára a tömeg a Városháza elé vonul, hogy a pesti város tanácsot rávegye a Tizenkét pont elfogadására. Itt csatlakozott hozzájuk Nyáry Pál Pest vármegye alispánja és Klauzál Gábor a liberális nemesség egyik vezetője. A városházi ülésterembe betóduló forradalmároknak Nyári és Klauzál segítségével, rövid vita után sikerült a közgyűlést rávenni a követelések elfogadására és megalakult a Rendre Ügyelő Választmány, melyben a városi és a liberális nemesi képviselők mellett helyet kaptak a márciusi ifjak vezetői is.

Forradalmi tömeg a Nemzeti Múzeumnál

A következő lépés a Helytartótanács, az ország közigazgatását irányító hivatal megnyerése és a politikai státusfogoly kiszabadítása volt. És ebben a helyzetben kapott fontos szerepet a nádor által Pestre küldött Almásy Móric királyi biztos. Almásy időközben Budára érkezett és tájékoztatta Zichy Ferenc helytartósági alelnököt a pozsonyi és a bécsi események részleteiről és utazásának céljáról. Zichy azonban közölte vele, hogy elkésett, hiszen Pesten már kitört a ribillió. Az események további menete miatt fontos adalék, hogy Zichy Ferenc egy rövid levelet intézett az osztrák csapatok parancsnokához, Ignatz von Lederer lovassági tábornokhoz a következő szöveggel:

Excellenciád,

Rövidesen egy embertömeg jön Budára, s a Helytartótanácstól Sztancsics fogoly kiszolgáltatását kéri, amely követelés ezen hivatal részéről elegendő kezesség mellett teljesíttetni fog. Sietek erről előzetesen

Excellenciádat értesíteni

Buda, 848. március 15. Zichy Ferenc gróf

Lederer, Ignaz Freiherr (1769-1849)

Almásy tehát Pestre indult, megkísérelni lecsillapítani a felizzott kedélyeket. Almásy a városházán találkozott a forradalmárokkal, még egy kísérletet tett az események megfékezésére, kiállt a városházi erkélyre és a tömeget nyugalomra intve, ismertette a legfrissebb pozsonyi híreket. A beszéd azonban a szónok legnagyobb megdöbbenésére nagy sikert aratott, a királyi biztos nem tehet mást, mint maga is csatlakozott a Budára tartó menethez. A forradalmi tábor teljesen átalakult, a tömegben fiatalok mellett ott meneteltek a kíváncsi városi polgárok, a vármegyei és a városi vezetés képviselői és nem utolsó sorban maga a királyi biztos.

Budára a hajóhídon keresztül vitt az út, az esernyős tömeg teljesen fegyvertelenül indul a vár “ostromára”. A kapuban őrálló olasz katonák por és golyó helyett “Evviva l`Ungheria!” kiáltásokkal fogadták a menetet és beengedték őket az erődbe. Erre azonban csak azért kerülhetett sor, mert nem kaptak ellenkező parancsot. A politikai vezetés ugyanis el akarta kerülni a bécsi véres eseményeket, hiszen a 12 pont követeléseinek jelentős résztét időközben már elkezdték megvalósítani Pozsonyban és Bécsben. Nem az olasz-magyar barátság vagy esetleg a tömegtől való félelem okozta a katonaság tétlenségét, hanem a politikai szándék. Erről pedig az udvart Lederer részletes jelentésben tájékoztatta, a jelentésből pedig egyértelműen kiolvasható, hogy a katonaság harcra készen figyelte az eseményeket.

„A nagyméltóságú helytartótanács” üléstermébe Almásy már Nyáry, Kaluzál és a márciusi ifjak társaságában érkezett vissza. A tanács pedig – Petőfi szavai szerint – „sápadt vala és reszketni méltóztatott és öt percnyi várakozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a cenzura eltöröltetett.” Legalábbis így látta az események hátsó összefüggéseivel nem teljesen tisztában lévő költő. A belegyezés igazában nem volt teljes, hiszen erre a Tanácsnak nem is lett volna jogköre. Táncsics szabadon bocsájtásába azzal a feltétellel egyeztek bele, hogy az ellene folyó eljárást ez nem érinti. A per tehát tovább folytatódhatott, csak a szabadlábon védekezés jogát kapta meg az előzetesen letartóztatott. A sajtószabadság esetében pedig kikötötték, hogy a sajtótörvény elkészültéig eltelt időre a majdani új szabályok fognak visszamenőleg érvényesek lenni. Az ideiglenes rendeletet egyébként Klauzál Gábor vetette papírra.

A forradalom tehát győzelmet aratott. A dicsősége nap a tervek szerint Nemzeti Színház díszelőadásával zárult. A tömeg visszaindult Budára a börtönből kiszabadított Táncsics Mihállyal és feleségével, akiknek kocsijából kifogták a lovakat. A pesti oldalon a Nádor szálloda tulajdonosa, jó reklámot látva a lehetőségben, ingyen szállást és étkezés ajánlott fel Táncsics házaspár számára. Ezt ők el is fogadtak és számukra véget is ért a rendkívüli izgalmakat hozó nap. 

Színházi plakátok 1848-ból

A tömeg tovább vonult a Nemzeti Színházhoz, ahol azonban a tilalmi listán lévő Bánk bánt végül nem sikerült végig játszani. Egressi Gábor így emlékezett a nap utolsó utolsó óráira: „Az előadás mindjárt a kezdetén félbeszakasztatott azon tömérdek ezrek zajától, kik Budáról Stancsiccsal megérkezének. Megkérdeztetvén a nép: mit kíván, azt nyilvánítá, miszerint a Hunyadi Lászlóból “Meghalt a cselszövő” szövegű énekrész, a Hymnus, Hattyúdal, Szózat és s más kedvenc darabok játszassanak; aztán Petőfi Nemzeti dala általam elszavaltassék, s végül a kar által eldaloltassék; zenéjét Egressi Béni akkorra már elkészítvén. – Az eskü szavait a szavalás közben ezrek keble visszhangzá. Ilyen volt az est képe.”

Pesten és Budán tehát nem volt olyan hatalom, amellyel szembe lehetett, szembe kellett volna fordulni, hiszen mindenki csatlakozott ahhoz a 15- 20 fiatalhoz, aki délelőtt hatalmas lelkesedéssel, de konkrét tervek nélkül, a sorsra bízva magát elhagyta a Pilvax kávéházat. Ez a nap is véget ért, és a forradalmárok az izgalmaktól fáradtan hazatértek. Petőfi ezekkel a szavakkal búcsúzott élete talán legnagyobb napjától: „Jó éjszakát szép csecsemő… szép vagy te, szebb minden országbeli testvérednél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szivek.”

…És Bécsben az államkancellária tovább nem halogatta a reformok ügyét, azonban a köztudatban élő képpel ellentétben nem a pesti forradalom híre, hanem a készülődésének réme és István nádor személyes kitartása segítette ki a holtpontról a kossuthi programot, ugyanis a pesti hírek ezen az estén még nem jutottak be a Burgba. Lederer jelentése pedig a katonaság esetleges bevetésével kapcsolatban teljesen egyértelmű volt, ha kell hajlandóak és képesek vérbe fojtani a fegyvertelen polgárok mozgalmát. István március 16-án az estén megkapta a teljeskörű nádori felhatalmazást, azonban a miniszterelnök kinevezésére nem került sor. Végül a nádor nevezte ki Batthyányt és ellenjegyeztette ezt a királlyal. István ezáltal megkerülte az uralkodót ellenőrző Államtanácsot. A magyar törvényeknek megfelelően, azonban a monarchiát irányító belső szabályokkal ellentétben cselekedett. Lépese tehát Magyarország törvényei alapján legális volt ugyan, de a dinasztiához nem volt lojális.

A diadalittas követség visszatérhetett Pozsonyba, ahol megkezdődhetett az áprilisi törvények kidolgozása. Gróf Széchenyi István egy magánlevelében így kommentálta a bécsi eseményeket: „Barátom csuda dolgokat élünk! Nemzeti sorsunk hajszálon függött. Az első felvonás gyönyörűen sikerült!… Kos (-suth, sic!) egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az  én politikám tán 20 év alatt nem bírhatott volna előállítani!”

A forradalom pedig nem állt meg a nagyvárosok határainál és az országgyűlés falai között, a vidéki települések lakossága sorra csatlakozott hozzá, a hírek terjedését követve egymás után zajlottak a népgyűlések, melyen a magyar nemzetiségű lakosság mellett megjelentek a nemzetiségek lelkes képviselői is. Március középső napjai tehát egy felejthetetlen pillanatra szinte teljes egységet hoztak létre, amely születése időpontjában nem ismert sem területi, sem politikai, sem etnikai, sem vallási korlátokat.

                                                                                                     Pap József

Felhasznált irodalom:

Deák István 1994: A törvényes forradalom: Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben. 2. kiadás kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest.

Gyarmati György 1998: Március hatalma-A hatalom márciusa: fejezetek március 15. ünneplésének történetéből. Paginarum Kiadó, Budapest.

Hermann Róbert 1998: 1848. március 15. – a túloldalról. KORTÁRS: IRODALMI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT (3.) 124–128.

Lukácsy Sándor 1989: Ez volt március 15-e: kortársak írásai a forradalomról. Minerva Kiadó, Budapest.

Spira György 1975: Petőfi napja. (Sorsdöntő történelmi napok 1.) Akadémiai Kiadó, Budapest.

Spira György 1998: A pesti forradalom születése. In: A pestiek Petőfi és Haynau között. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 9–30.

A forradalom és szabadságharc Heves megyei eseményei közül messze kiemelkedik az 1849. február 26-27-én lezajlott kápolnai csata. Bár nem tartozik a szabadságharc sorsdöntő ütközetei közé pedig könnyen azzá válhatott volna. Hiszen február végén minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy a magyar hadsereg komoly ellentámadást indítson a herceg Windisch-Grätz tábornagy vezette osztrák erők ellen. A magyar politikai és katonai vezetés által régen várt áttörés azonban elmarad, helyette a honvédsereg újra visszavonult a lassan kimerülő utánpótlási területére, a Tiszántúlra. A csata utóéletéhez tartozik még Kossuth kápolnai imájának és Windisch-Grätz kápolnai jelentésének legendája. Pap József ezeknek a történetét mutatja be.

A kápolnai ütközet közvetlen előzménye, a lengyel származású Henryk Dembiñski fővezérré történő kinevezése.

Henryk Dembiñski

A fővezéri tisztség addig ismeretlen volt a szabadságharc hadseregében, a magasabb katonai parancsnokok, tábornokok hatásköre csak egyes hadseregekre terjedt ki. A fővezér azonban az országban állomásozó összes magyar csapat feletti vezényletet megkapta, feladata a védelmi és a támadó hadműveletek összehangolása lett. Kossuth egy harcokban tapasztalatokat szerzett tábornokot kívánt megbízni az összehangolt katonai műveletek irányításával. A magyar tábornoki karban azonban nem talált alkalmas jelöltet, a katonatisztek vagy túl kevés tapasztalattal rendelkeztek, vagy politikailag nem voltak teljesen megbízhatók az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke számára. A történettudományban megfogalmazott nézet szerint Kossuth a sorsdöntőnek számító januári végi napokban megvonta a bizalmat a korábbi bizalmasától, Görgei Artúrtól. Görgei fővezéri kinevezése azonban nem elsősorban a vélt politikai nézeteltérés miatt halasztódhatott el. Nem szabad megfeledkezni arról a tényről sem, hogy ő ekkor még csupán 30 éves volt, alig féléve kilépett császári főhadnagyként jelentkezett a honvédseregbe. Bármennyire is bizonyította katonai tehetségét a téli visszavonulás kivitelezésében, több 10.000 ember és a teljes szabadságharc sorsát valóban felelőtlenség lett volna rá bízni. A sors fintora, hogy ennek ellenére a kivételes tehetséggel rendelkező Görgei Artúr volt a legalkalmasabb jelölt, szinte az egyetlen katonatiszt, aki felelősségteljesen vállalhatta el ezt a tisztet. Kinevezéséig azonban Magyarországnak még el kellett szenvedni egy Dembiñski-fiaskót.

Dembiñski megbízása gyakorlatilag egy véletlen esemény következménye volt. Éppen akkor érkezett meg Párizsból, amikor Kossuthnak fővezérre volt szüksége. A tábornok rendkívül jó referenciákkal rendelkezett, személyesen Teleki László Magyarország párizsi képviselője ajánlotta Kossuth figyelmébe az 1830-1831-es lengyel felkelés hős tábornokát. Adva volt tehát a tapasztalt katonai szaktekintély, aki alkalmas lehetett volna a magyar csapatok összpontosított ellentámadásának vezénylésére, azt azonban akkor még senki sem sejtette, hogy a tábornoknak elsősorban a visszavonulás az erőssége, nem pedig a támadás. Január 19-én érkezett meg Debrecenbe, Kossuth már 21-én közölte Szemerével, hogy őt fogja kinevezni a Tisza-vonalon összpontosított seregek fővezéréül. Maga a kinevezés január 30-án jelent meg a Közlönyben.

Dembiñskit személyes tulajdonságai alkalmatlanná tették arra, hogy felé irányuló bizalmatlanságot leszerelje. A magyar tábornoki kar számára ugyanis sértő volt az a tény, hogy a politikai vezetés többre becsüli egy idegen tábornok hajdani erényeit az itthon bizonyított katonáékénál. Aggódtak amiatt is, hogy a magyar hadsereg lengyel irányítás alá került, hiszen az Erdélyben harcoló V. hadtest élén Bem, a magyarországi összpontosított sereg élén Dembiñski állt, ez pedig az orosz cár számára lehetett jelzésértékű és megnövelhette az Oroszországgal való nyílt katonai konfliktus lehetőségét. Kinevezése után szinte azonnal vitába keveredett Perczel Mórral és Görgeivel. Haditerveiről nem volt hajlandó senkit sem informálni, gyakori dühkitörésekkel utasította vissza az efelől érdeklődőket és szinte mindenhol személye ellen irányuló összeesküvést vélt felfedezni. Mindeme negatív tulajdonságait egy katonai siker elfeledtethette volna…

Február közepére a magyar hadsereg zöme, a Felső-Tisza vidékén állomásozott. Kossuth többször felhívta a főparancsnok figyelmét, hogy az összpontosított hadsereget azonnal meg kell indítani az osztrákok ellen. Dembiñski azonban a csatát egyre halogatta, és terveiről senkit sem informált. A történettudomány álláspontja szerint valószínű, hogy egy Szolnok-Pest és egy Miskolc-Gyöngyös-Pest előrenyomulással kalkulált. A Szolnoknál állomásozó Damjanich és Vécsey vezette III. hadtestnek lett volna feladata, hogy elterelje a miskolci vonalon támadó főseregről – I. II. és a VII. hadtest 30 000 katonája – a figyelmet. A fővezér valószínűleg azzal számolt, hogy az osztrák főerők Cegléd-Kecskemét térségében állomásoznak. A támadás megindítása azonban egyre késett és ebben az időszakban Windisch-Grätz is a Miskolc-Pest vonalra helyezte át erőit, célja az volt, hogy egy erőszakos felderítéssel megállapítsa a magyar csapatok helyzetét. Csatára ő sem készült.

Mielőtt magával a csata lefolyásával megismerkednénk érdemes egy pillanatra Eger városába betérni. Görgei Artúr, visszaemlékezése szerint február 26-án délelőtt Mezőkövesdre érkezett. Itt megpróbált érintkezésbe lépni a főparancsnokkal, hogy megtudja az előző hetek céltalannak tűnő csapatátrendezései után a következő napokra milyen haditervet készített elő, hol, milyen erőkkel szándékozik megtámadni az ellenséget. Dembiñskit azonban csak Egerben sikerült elérnie, ahol a haditanács helyett részt kellett venniük a főtisztek tiszteletére a préposti palotában Lévay Sándor nagyprépost által rendezett kanonoki ebéden. Ebéd után a „világhírű egri bor” (Görgei Artúr megjegyzése) fogyasztása közben érkezett a hír, hogy Verpelét felől ágyúzás hangzik. Dembiñski egy ideig tiltakozott, először csak menydörgést vélt hallani. Miután hosszas fülelés és vitát követően meggyőződött a hír valóságáról, Görgeivel az oldalán haladéktalanul a csatatérre indult. Ez azonban kis késedelmet szenvedett, ugyanis a közelben nem volt más közlekedési eszköz, mint Görgei parasztszekere. Ez meg is felelt volna a két főtisztnek, de a büszke egri polgárok számára nem. Elképzelhetetlennek tartották ugyanis azt a szégyent, hogy a tábornokoknak ilyen alávaló alkalmatosságon, „nyomorult fakó szekéren” kelljen elhagyniuk Eger neves városát. Ezért elállták annak útját és addig tartóztatták a csatába igyekvőket, míg nem sikerült egy hintót keríteni. Közben Dembiñski többször, egyre hevesebben útitársa tudtára adta, hogy ő még nem akart csatát vállalni, arra a tudta nélkül került sor…

Windisch-Grätz

Az osztrákok sem készültek a csatára, ezt bizonyítja, hogy Windisch-Grätz főherceg február 26-ra csupán menetparancsokat adott ki. A katonai felderítés egyik félnél sem működött megfelelően, az ellenség elhelyezkedéséről csupán homályos információkkal rendelkeztek. Az osztrák és a magyar hadsereg nagyjából azonos erőkkel rendelkezett: 27,5 zászlóaljnyi osztrák gyalogsággal szemben 37 zászlóalj magyar honvéd állt, 33 osztrák lovasszázaddal szemben 44 magyar huszárszázad, 165 osztrák löveggel szemben 136 magyar ágyú. A gyalogság 6 000 fős erőfölényét ellensúlyozta az osztrák tüzérség ereje. A hadvezetési hibák azonban döntőek voltak, hiszen míg az osztrák hadvezetés a csata második napján a teljes haderejét bevethette, addig a magyar erők összpontosítása gyakorlatilag csak a csata végére sikerülhetett.

Február 26-án a csata első napján a magyar hadsereg alakulatai egymástól nagy távolságban állomásozta: a stratégiailag fontos Kál és Sirok közötti Tarna vonalon csupán 3 hadosztály és egy dandár, összesen 16.000 ember tartózkodott. A sereg többi része Makláron, Mezőkövesden, Bükkábrányon, Egerbaktán, Tiszafüreden és Poroszlón volt szétszórva. A csata tehát magyar részről kedvezőtlen helyzetből indult, hiszen a hadsereg egy jelentős részének nem volt esélye a harcba való aktív beavatkozásra. A központi vezetés nélkül, szétszórtan elhelyezkedő magyar csapattesteket felkészületlenül érte az ellenség támadása. Az állásokat az első nap még sikerült tartani. A harc először Kápolna térségében, a gyöngyösi országút két oldalán bontakozott ki. Az itt előrenyomuló két osztrák dandár megpróbált átkelni a Tarna patak hídján, de ezt a hidat védelmező Máriássy hadosztály tüzérsége lehetetlenné tette.

A kápolnai csata Than Mór festményén

Al- és Feldebrő községében Poeltenberg Ernő alezredes hadosztálya vette fel a harcot az osztrák erőkkel. A magyar állások legdélibb pontján, Kálban a Sekulits dandár helyezkedett el, amely átkelve a Tarna jobb partjára stabil állást foglalt el. A magyar állások legsebezhetőbb pontján, a Verpelét-Tarnaszentmária-Sirok vonalon mindössze egy gyenge hadosztály, azaz 3 600 ember és 16 ágyú foglalt védelmi állást, őket kezdetben Dessewffy Arisztid, majd Klapka György vezette. Ebből az irányból, a siroki szoroson keresztül azonban könnyen oldalba támadhatta a magyar arcvonalat a Franc Schlik Pétervásárán állomásozó 10 000 fős osztrák hadteste.

A csata első napján tehát körülbelül 16 000 honvéd került szembe 14 000 osztrákkal. Windisch-Grätz emellett jelentős, legalább kétszeres tüzérségi fölénnyel bírt. Az első nap végére sikerült megtartani a Tarna vonalat és a továbbiakban minden azon múlott, hogy a következő napon a két fél milyen arányban tudja harcba vetni a tartalékban álló alakulatait. Ebből a szempontból, mint azt láthattuk az osztrák hadsereg volt kedvezőbb helyzetben, hiszen a magyar hadosztályok összevonása csak elméletben volt lehetséges, hozzájuk az első csatanap végére még az ütközet híre sem jutott el. Dembiñski február 26-án éjszaka kiadott parancsaiban Aulich Lajos hadosztályát Maklárról Kálba, Kmety Györgyét Bükkábrányból, Guyon Richardét pedig Mezőkövesdről Kerecsendre rendelte. A parancsot Guyon Richárd őrnagyhoz megbízható futártiszt hiányában személyesen Görgei Artúr vitte. A három egységből, a távolság miatt csak Auliché vehetett részt a másnapi harcban.

A február 27-i küzdelem két kritikus pontja a kápolnai híd és Verpelét volt. Dembiñski ahelyett, hogy a híd védelmére összpontosított volna, a patak teljes vonalát próbálta meg tartani. Hidat azonban a koncentrált osztrák támadó erők elfoglalták és betörtek Kápolnába, ahonnan azonban délután két óráig nem sikerült kibontakozniuk. A csata sorsa az északi arcvonalon dőlt el. Az elégtelen siroki őrség nem tudta megakadályozni Schlik csapatainak a siroki szoroson való áttörését, így a magyar balszárnyon döntő osztrák erőfölény keletkezett. Klapka nem tudta tartani Verpelétet, az erősítésként megérkező Poeltenberg hadosztállyal még kísérletet tett ugyan a falu visszafoglalására, de 11 órára már nyomasztóvá vált az osztrák túlerő. Ekkor Görgei vette át a balszárny irányítását és a visszavonuló csapatokat Kerecsend mellett állította fel. Ezt követően délután egy órakor Dembiñski parancsára megkezdődött az általános visszavonulás Kerecsend irányába.

A magyar csapatok rendezetten hagyták el a csatateret, az osztrákok csupán formális győzelmet arattak. A szabadságharc szempontjából végleges döntést egyik félnek sem sikerült kicsikarnia. Sőt magyar siker reményében reális esély kínálkozott a csata Kerecsend környéki folytatására, hiszen a dombvonulat gerincén húzódó kedvező magyar állásokba már beérkeztek Kmety és Guyon hadosztályai. Dembiñski azonban elszalasztotta ezt a lehetőséget, majd február 28-án Mezőkövesden sem vállalt csatát.

A szabadságharc talán leglelkesítőbb pillanata volt ez, hiszen az állandó visszavonulások után a sereg szomjazott a győzelemre. A téli hónapokban emberfeletti erőforrások igénybevételével felszerelt honvédek önként vállalták volna a hősi halált. A pillanat azonban kihasználatlan maradt, a fővezér árulást kiáltva visszaparancsolta a támadó ékeket és elrendelte a visszavonulást oda, ahonnan indultak a Tisza mögé. Dembiñski ekkor játszotta el véglegesen a katonák bizalmát, hiszen éppen abban aratott csúfos kudarcot, amiért leginkább felelősséggel tartozott és hiábavalóvá tette a kápolnai csatatéren elesett honvédek áldozatát. A tiszafüredi táborban a tisztikar egységesen tagadta meg az engedelmességet a levitézlett vezérnek. Kossuth, mikor értesült a március 3-i tiszti lázadásról főbelövetéssel fenyegette meg Görgeit. Március 5-én a táborba érkezve azonban belátta, hogy választottja alkalmatlan a rá bízott feladatra. A felmentett Dembiñski helyét előbb ideiglenes jelleggel Görgei, majd Vetter Antal altábornagy, végül március 31-től ismét Görgei Artúr foglalta el.

Ma már tudjuk, hogy a csatát követően nem küldött Windisch-Grätz fölényes jelentést uralkodójának, Ferenc Józsefnek. A korábban sokat idézett sorokat – „A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam fel, szétszórtam és a legnagyobb részét megsemmisítettem, a maradék a Tiszán köröstül menekült. Remélem, hogy néhány nap alatt Debrecenben leszek és a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.” – Teofil Łapiński munkája (Der Feldzug der ungarischen Hauptarmee im Jahre 1849. Hamburg 1850.) tartalmazza csupán. Így a március 4-én kiadott új birodalmi alkotmány sem ennek következtében született meg, hanem az osztrák politikával volt összefüggésben. Ausztria számára igazi keserű csalódást az április elején Görgei vezetésével elindult tavaszi hadjárat okozott, amely kiérdemelte a dicsőséges jelzőt, hiszen kiszorította Magyarország területéről Közép-Európa nagyhatalmának harcedzett seregeit.

                                                                                                                   Pap József

Irodalom:

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, 1. kötet. Szerk.: Katona Tamás. Budapest, 1988.

Hermann Róbert: A szabadságharc hadtörténete. Budapest, 2001

Hermann Róbert: Lázadó csordák – oktrojált alkotmány. Egy legenda története. Századok 145. évf. (2011) 5. szám. 1117–1145.

I. Frigyes Vilmos (1713–1740) porosz király minden bizonnyal a 18. századi Európa egyik legfurcsább és legellentmondásosabb uralkodója volt. Mi több, „egyike a legérdekesebb embereknek, akik valaha trónon ültek”. Voltak, akik egyenesen tébolyult elmének vagy „koronás pszichopatá”-nak tartották, a fösvénységig fukarnak tekintették. Valóban ilyen volt-e, vagy – országa, népe javát a legdurvább eszközökkel is szolgáló – végtelenül takarékos, jóságos „gazda”? Ezeket vizsgálja jórészt 19–20. századi irodalmak alapján Kiss László bejegyzése.

„Takarékossága piszkos fösvénységgé fajult” (Macaulay)

Az első porosz király, I. Frigyes (1701–1713) 1713-ban „szinte teljes csődben lévő államot hagyott fiára” – fogalmazott Németh István, a kiváló magyar Németország-kutató 2018-ban.

Németh István (1945–2020), a 19–20. századi német történelem jeles oktatója és kutatója

Frigyes Vilmos trónörökös tehát – hiú, pazarló és pompakedvelő apja hibáit tapasztalva és tagadva, annak halála előtt nem sokkal – így mérgelődött: az államban „nincs egyetlen ezred, csak 600 mázsa lőpor, pénz pedig semmi”. Íme, már körvonalazódott is leendő uralkodói programja: erős hadseregre és állami bürokráciára, ehhez rengeteg pénz, a gazdaság fejlesztésére és szigorú takarékosságra van szükség. Egy porosz trónörökös mérgelődésére még nem kapták volna fel a fejüket európai koronás fői, mint ahogy azt – az uralkodói körökben megszokott dolgot – sem furcsállották volna, hogy I. Frigyes tehát teljesen eladósította, a tönk szélére juttatta az országát. Azon viszont már nagyon megütköztek Londontól Szentpétervárig, ami rögtön I. Frigyes Vilmos (1713–1740) trónra lépése után történt. Az ifjú uralkodó ugyanis, először és utoljára, nem sajnálta a pénzt apja díszes temetésére (akkoriban erre is mindenhol számolatlanul szórták a pénzt), de a saját koronázására már igen. Aprólékosan kiszámolta, hogy a szegényes ceremónia nem kerülhet többe – írd és mondd! – 2547 tallérnál. Ám ezt, megbocsáthatatlan módon, 9 pfeniggel túllépték! Ez volt az utolsó pazarlás, amelyet eltűrök – ordította habzó szájjal. Hamarosan jött a folytatás.

Uralkodása másnapjától csak úgy záporoztak az újabb és újabb megszorító intézkedések. Ezek nem csak a fényűzéshez szokott udvari embereket és az elhunyt uralkodó bőkezűségét kihasználó – zömmel külföldről befogadott – haszonlesők ezreit-tízezreit ejtették rémületbe, hanem a berlini vagy potsdami mesterembereket, kézművesek, munkásokat, polgárokat is. „Az udvari eszem-iszom, a szemkápráztató menetek, az idegizgató bálok, a pénzenvett csillogás egyéb czafrangjai végkép eltüntek a trón közeléből.” – írták 1875-ben. Ettől kezdve nem volt több száz fős udvari étkezés, nem volt udvari zene, bál, hangverseny. Kíméletlenül megnyirbálta a felduzzadt udvari személyzet létszámát, beleértve a díszgárdát és a zenészeket is. A sajátkezű listázás után megtartott 50–55 személy fizetését a felére-harmadára csökkentette, miközben a fogai között szitkozódva sziszegte: Örüljetek gazfickók, hogy még ennyit is kaptok!  Közvetlen szolgálatában állítólag csak 8 inast, 3 apródot és 8 vadászt tartott meg. A királyi kastélyokból eladatta a díszes ruhákat, csillárokat, bútorokat, szőnyegeket (a porra egyébkéni is érzékeny volt), hintókat, lovakat és mindazt, amit feleslegesnek és haszontalannak tartott. Nyílt árverésen adták el a királyi pincéből a finom (tokaji, pozsonyi, ruszti, rajnai) borokat. Huszonnégy kastélya közül csak hatot tartott meg. Átmenetileg vagy végleg leállíttatta a berlini és egyéb nagy építkezéseket. Az arany- és ezüsttárgyakat átadta a pénzverdének beolvasztásra, pénzverés céljából. A német (újság)író 1979-ben papírra vetett sorai szerint: „A királyi udvartartás ettől fogva – az ezüst evőeszközöket nem számítva – jó polgári küllemet öltött.” „Ettől fogva nemkívánatos volt az udvarnál az elegáns öltözet, a parfüm és az arcfesték”, a francia nyelvű társalgásról nem is szólva.

Bernt Engelmann (1921–1994) német író, újságíró (jobbról)

A királyi udvar leállított építkezéséről elbocsátott munkások és mesteremberek nem véletlenül feszítették ki a főbejárat fölé a feliratot: „Ez a kastély Berlin székesfővárossal együtt eladó!”.

Rövid időn belül – fogalmazott a 19. századi magyar (kultúr)történész, az első és azóta is egyetlen I. Frigyes Vilmos monográfia szerzője 1888-ban – Európa-szerte „közmondásossá vált Frigyes Vilmos zsugorisága”. Egy kortársa pedig 1717-ben így írt a puritán udvaráról: „oly királyi udvarban vagyok, melyben nincs más ragyogó…, mint katonasága”. Berlini udvar alatt „csaknem kizárólag katonákat kell érteni”, hiszen „a tanácsosok, kamarások, udvari apródok és hasonlók, ha nincs egyúttal katonai rangjok, nem sokra becsültetnek”. Egyszóval: rövid idő alatt Athénból Spárta lett! 

Ballagi Aladár (1853–1928) (kultúr)történész, nyelvész, egyetemi tanár és hiánypótló könyve

Ez ugyanis – tette hozzá – egy olyan, takarékosságot nem ismerő, pazarló és gyönyörkedvelő kor volt (főúri körökben feltétlenül), amikor a francia „Conti herczeg porrá zúzott gyémánttal porozta be egy szépasszonyhoz írt levelét”. Vagyis zsugorinak kiáltották ki azt a takarékos királyt – folytatta –, akinek az éves udvartartási költségei talán még egy borsónyi gyémánt értékét sem haladták meg. A nagy hatású angol történetíró viszont 1842-ben igen kemény, rendkívül elítélő kritikát fogalmazott meg róla.

Thomas Babington Macaulay (1800–1859) báró, brit történész, politikus

Ilyen tébolyult, beteg jellemet „addig soha nem lehetett látni a tébolydán kívül”. Az elméje „olyan rosszul volt szabályozva, hogy minden hajlama szenvedéllyé változott, és minden szenvedélye erkölcsi és értelmi betegség jellegébe öltözött. Takarékossága piszkos fösvénységgé fajult.” Ugyanakkor – tette hozzá kissé megengedőbben – „volt némi érzéke a kormányzás iránt”. De másfél évszázaddal később sem volt megengedőbb az ugyancsak angol hadtörténész sem, aki szerint I. Frigyes Vilmos „erőszakos, brutális, faragatlan és nagy energiájú” uralkodó volt, igazi „vadember”.

Egyidejűleg volt takarékos és bőkezű

A kérdés tehát az, hogy a fösvénységig fukar volt-e, vagy csak végtelenül takarékos? A történelmi mérleg nyelve egyértelműen ez utóbbi felé billen. Az előbb idézett angol történetíró odavetett megjegyzése, miszerint „volt némi érzéke” a kormányzás iránt”, kiindulópont lehet I. Frigyes Vilmos ellentmondásos jellemének a megismeréséhez. Egyfelől olyan racionálisan gondolkodó, rendet és fegyelmet szerető, végtelenül céltudatos és pragmatikus ember volt, akinek – korlátolt szellemi képességei ellenére – igenis jó érzéke volt a kormányzáshoz. Másfelől viszont államát és népét átformálni akaró, dühödt igyekezetében az intézkedéseit katonásan durva, mi több, embertelen eszközökkel és módon hajtotta/hajttatta végre. Ismerjük már, hogy a maga kulturálatlan, faragatlan módján arra nem, vagy alig költött – legyen az udvari fényűzés, udvari könyvtár, tudomány, kultúra és sok annyi más – amit feleslegesnek tartott (és sok mindent tartott feleslegesnek), meg ami úgymond nem volt katonás. Kedvelte tehát a katonai ünnepeket, felvonulásokat és parádékat, a kimerítő vadászatokat és hadgyakorlatokat, de mégis a „pipázó kollégium”-ában érezte igazán jól magát. Itt – felvett uralkodói allűrjeit hetente egyszer levetve – káplár módra önmagát adhatta! A megfeszített napi munka után egy egyszerű szobában, faasztal mellett, fa székeken ülve, előkelő társaság (tanácsosok, katonai vezetők, diplomaták) gyűlt össze, amelynek tagjait személyesen maga hívta meg. Gomolygó pipafüstbe burkolózva (itt a pipázás mindenki számára kötelező volt), nehéz kőkorsókból itták a nehéz söröket, miközben a trágár élcelődéseken és a(z) – jó ízlés határán messze túllépő – otromba tréfákon röhögött a kulturált viselkedést elfelejtő, köpködő és böfögő társaság, miközben komoly államügyekről is szó esett. „Ebben a társaságban a király nem érezte magát királynak, sőt egyenesen megkövetelte, hogy mindenki a legtermészetesebben viselkedjék…”. Maga is ezt tette tehát. Előfordult, hogy „néhány pohár rajnai vagy tokaji után táncra perdült valamelyik öreg generálisával”.

A híres-nevezetes Tabaks–Collegium

I. Frigyes Vilmos tehát katonásan egyszerű és nagyon takarékos ember volt, amit az alattvalóitól is megkövetelt. Nagyon szerényen öltözködött és étkezett (bár jó étvágyú volt), viszont semennyi pénzt nem sajnált legfőbb kedvteléseire: dédelgetett hadseregére és – különösen – válogatottan magas legényekből álló „óriásezred”-ére, a potsdami gárdaezredre. Ugyanakkor, mivel nagyon sokba kerültek, takarékoskodott velük. „Oly érzéssel viseltetett katonái iránt, aminővel a fukar pénze iránt. Szerette gyűjtögetni, számlálgatni és növekvőben látni őket; de nem volt szíve ahhoz, hogy megbolygassa a drága gyűjteményt.”

Ismerjük már, hogy az udvari könyvtár vagy a tudományok támogatását nem tartotta fontosnak. A könyvtár részére 10 évig nem rendelt egyetlen könyvet sem! A 11. évben nagy kegyesen évi 4 tallért, majd ezt követően – még nagyobb „áldozatot” hozva – ötöt engedélyezett könyvvásárlásra. A berlini Tudományos Akadémiának is mindössze évi 800 tallért utaltatott ki. Meg volt ugyanis arról győződve, hogy a műveltség olyan felesleges és veszedelmes dolog, ami – az eszmékhez hasonlóan – megrontja az embereket, megzavarja a gondolkodásukat. „Mire jó az? El vele! – mondogatta nem egyszer. Elég, ha a bibliát, meg a zsoltároskönyvet forgatják.”, vagy a templomi prédikációkat hallgatják. Magából kiindulva úgy vélte, hogy a hadseregnél teljesen elegendő az altiszti műveltség. Az engedelmes alattvalóktól pedig nem szabad többet várni, mint hogy le tudják írni a nevüket. (Némelyik tábornoka egyébként még erre sem volt képes.) A tudós Leibnizről kijelentette, hogy „bolond ember, aki katonai őrszolgálatra sem alkalmas”. Kultúra- és tudományellenességét a 19. századi magyar (kultúr)történész az uralkodó gyakorlatiasságával, pontosabban a haszonelvűségével magyarázta. Idézzük: „ő előtte minden könyvtár hiába való holt tőke. mely egyedül fonák-eszű tudósok szertárául szolgálván, egyáltalán nem hajt hasznot”. Ellenben rendkívül sokat költött Poroszország gazdaságának, igazgatásának, oktatás-, szociális- és egészségügyének hatékony fejlesztésére. 1717-ben bevezette a tankötelezettséget, katonai iskolákat létesített. Megtiltotta a boszorkányégetést. A felsorolást napestig folytatni lehetne, mivel „királyi bőkezűséggel költött rengeteg vagyont üldözött polgárok letelepítésére, a kötelező iskoláztatás behozatalára, árva- és kórházak alapítására…”. Felszabadította (1719-ben) a kincstári parasztokat és elkezdte a pestis által évekkel korábban leginkább sújtott Kelet–Poroszország betelepítését. Polgári törvénykönyvet dolgoztatott ki.

Mindezek ismeretében a fösvénységi/fukarsági vád nyugodtan elejthető. Ismételten leszögezhető, hogy I. Frigyes Vilmos nem fösvény volt, hanem „csak” végtelenül takarékos (amit pazarló uralkodótársai fösvénységnek minősítettek). Ráadásul csak akkor volt ilyen, ha valaminek „a hasznosságát, czélszerűségét nem tudta fölfogni: de sohasem kímélte tallérjait, ha meggyőződése szerint hasznos vagy szükséges befektetésről volt szó”. Egyidejűleg volt tehát takarékos és bőkezű! Jelenbeli takarékosságával, spártai életvitelével, szegényes udvartartásával, egyszerű és csekély költségű étkezésével, egyszerű öltözetével, előrelátó módon a jövőt szolgálta, vagyis „távol eső nagy reményekért áldozta föl a jelent… Kortársai megfordítva tették!”

I. Frigyes Vilmos (1713–1740), a takarékos, ugyanakkor bőkezű porosz király

Uralkodásának mérlege

I. Frigyes Vilmos tehát a trónra lépésekor, 1713-ban teljesen leromlott állapotban vette át az országot. Amikor viszont 1740-ben meghalt, a fia, II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) egy minden ízében erősödő, militarizált országot örökölt. Erre a Poroszországra rá sem lehetett ismerni, már valóban „porosz” volt! A magát „Isten törvényszolgájá”-nak tekintő I. Frigyes Vilmos zsarnoki, abszolutista rendszere, növekvő népességű országa kevesebb, mint 3 évtized alatt fejlődő gazdasággal, fegyelmezett és hatékony állam- és közigazgatással, 820.000 főre növelt (nem csak létszámában erős) hadsereggel rendelkezett már. Persze nem volt minden fenékig tejföl! A német (újság)író szerint ugyanis: „A történészek hallatlanul eltúlozták rendelkezéseinek hatékonyságát. A korrupció kiirthatatlan maradt a katonaságnál és a közigazgatásban, jóllehet túlontúl arcátlan meggazdagodások esetén a legsúlyosabb büntetéseket foganatosították.” A szigorú takarékosság az árnyoldalakkal együtt is meghozta a gyümölcsét, bár az uralkodó tisztában volt azzal, hogy sokan még mindig zsugorinak tartják. „Nagyon jól tudom – mondta –, hogy Bécsben és Drezdában garaskuporgatónak neveznek, de majd örülni fognak az unokáim.” A számok pedig magukért beszéltek. A kincstár bevételei megduplázódtak, 7–8 millió tallérra nőttek. Ezzel a Poroszországgal már komolyan számolni kellett. I. Frigyes Vilmos az országát emelkedő pályára állította. Lefektette a porosz katonaállam alapjait. Kikövezte az európai nagyhatalmiság felé vezető utat a fia, II. Frigyes számára. Talán igaza volt a német történésznek, aki csaknem kilencven évvel ezelőtt így méltatta őt: „Lelkiismeretes atyja akart lenni népének, boldogabb örökséget akart hagyni utódaira. Önmegtartóztatása tiszteletet érdemel.” Az alattvalóit persze senki nem kérdezte meg arról, hogy ők hogyan vélekednek királyuk „atyai szeretet”-éről. Az eredmények mindent igazoltak.

                                                                                                             Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.

Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.

Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.

(Th. B.) Macaulay: Nagy Frigyes. Franklin, Bp. é. n.

 Németh István: A Hohenzollernek katonaállama. In: A porosz mítosz 1226–1947. Rubicon, 2018/1.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)                             

Az idén 200 éve, 1823. március 3-án született idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula, a Magyar Királyság harmadik miniszterelnöke, az Osztrák-Magyar Monarchia második közös külügyminisztere. Andrássy a 19. század legkiemelkedőbb magyar politikusai közé tartozik, valamint a dualizmus korának egyik legmeghatározóbb személyiségeként tartja számon a történeti köztudat. Andrássy Gyula tiszadobi emlékművének a felavatását mutatja be írásában Garas Norbert.

Id. gróf Andrássy Gyula

1823. március 3-án született idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula, a Magyar Királyság harmadik miniszterelnöke, az Osztrák-Magyar Monarchia második közös külügyminisztere. Andrássy a 19. század legkiemelkedőbb magyar politikusai közé tartozik, valamint a dualizmus korának egyik legmeghatározóbb személyiségeként tartja számon a történeti köztudat. Már az 1840-es évek második felében aktív politikai és katonai tevékenységet folytatott. 1845. szeptember 6-án Zemplén vármegye táblabírájává választották, 1846. augusztusától részt vett a Tiszai Gőzhajózó Társaság megalakításában, majd ugyanezen év decemberétől a Társaság szabolcsi testületének elnöki tisztségét is betöltötte. Lónyay Gáborral együtt, 1847. október 14-én Zemplén vármegye követévé választották. A nádor 1848. április 22-én a vármegye főispánjává nevezte ki. A népképviseleti országgyűlésen 1848. július 5-én megkapta a felsőház végleges jegyzői titulusát. Az 1848–1849-es katonai eseményekben is részt vállalt. Többek között 1848. szeptember 27–28. tájékán megjelent a dunántúli magyar fősereg velencei táborában és a szeptember 29-i pákozdi ütközetben parancsőrtisztént vett részt.

A forradalom és szabadságharc eseményei alatt végig az ország érdekeit tartotta szem előtt, viszont nem kívánt a király ellen fordulni. Az 1848–1849-es történéseket követően Andrássyt halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, a halálos ítéletet 1851. szeptember 22-én jelképesen végrehajtották, in effigie kivégezték, azaz a bitófára akasztott fekete táblára a hóhér krétával felírta a nevét. Az eseményről később a Wiener Zeitung is cikkezett, ezt követően emlegették Andrássyt a „szép akasztott”-ként. Az emigrációban töltött évei alatt nem vett részt semmilyen Habsburg-ellenes szervezkedésben. A hazatérésére 1857-ben nyílt lehetőség, majd az uralkodó 1867. február 17-én nevezte ki miniszterelnökké. A kiegyezés érdekében és folyamatában jelentős munkát vállalt. Ferenc József 1867. június 8-i megkoronázáskor is kulcsfontosságú szerepe volt, ugyanis miniszterelnökként, a nádort pótolva, ő helyezte a király fejére a koronát. A Monarchia közös külügyminiszteri tisztségét 1871 és 1879 között töltötte be. Az Andrássy politikai és közéleti szerepeire vonatkozó kutatásokban némileg kevesebb hangsúlyt kap a Tisza-szabályozási és vízrendezési munkálatokban való részvétele, valamint a társulati tevékenysége. A Tisza folyó árterében fekvő, tekintélyes tiszadobi uradalom birtokosaként, továbbá a reformkor szellemiségét magáénak valló ifjúként egyaránt fontosnak tartotta a szabályozási és egyéb vízi munkálatok megkezdését.

Az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályzó Társulat megalakulása

A folyószabályozásokat, így a Tisza mentén végzendő munkálatokat is több tényező együttes hatása tette szükségessé. A szabályozatlan Tisza lefolyási viszonyai nagyon kedvezőtlenek voltak, a folyamatosan visszatérő árvizek hatására a folyó kilépve medréből hónapokig hatalmas területeket tartott uralma alatt, megnehezítve ezzel a mezőgazdasági tevékenységet. A felázott, vagy vízzel borított részeken szinte lehetetlenné tette a közlekedést. A mocsaras, lápos területek pedig sokszor a járványok melegágyaivá váltak. A reformkor célkitűzésekkel és változásokkal teli időszakában a Tisza folyó szabályozása is előtérbe került. A mederszabályozás, valamint a folyó gátak közé szorítása mellett, az összetett munka részét képezte a mellékfolyók szabályozása, valamint a mocsaras, lápos területek lecsapolása és a belvízmentesítés.

Széchenyi István, mint az Országos Közlekedési Bizottság elnöke, 1845-ben utazott arra a területre, ahol „főkép a gyakori vízáradások miatt, leginkább sínlik a hon, s hová ekkép legelősben vinni segítséget kötelesség. E táj pedig, fájdalom, nem más, mint a Tisza völgye.”. Széchenyi számára megerősítést nyert hosszú útja során, hogy a Tisza völgyében uralkodó állapotok nem tarthatóak fent, mihamarabbi megoldásra van szükség. A gróf 1845. szeptember 27-én indult el Pestről, majd útja során számos településre ellátogatott, köztük Gyöngyösre, Miskolcra, Sátoraljaújhelyre, Perbenyikbe, Vásárosnaményba, Debrecenbe, Tiszadobra, továbbá megfordult még Szolnokon és Szegeden.  

Széchenyi István 1845. évi őszi, Tisza-vidéki útjának állomásai. MNL SzSzBVL IV.1.b. (Fasc. 45. No. 1233. 1845.)

Széchenyi a meglátogatott településeken találkozott az érintett törvényhatóságok és vármegyék képviselőivel, valamint a községek elöljáróival és a térségek érdekelt birtokosaival is. Tanácskozásain a Tisza-szabályozás és az ahhoz kapcsolódó országos és helyi érdekű ügyek szerepeltek. 1845. október 9-én, Tiszadobon Bihar, Borsod, Szabolcs vármegyék, valamint a Hajdú és nagy Kun kerületek, továbbá Debrecen szabad királyi város képviselőivel folytatott megbeszéléseket. Andrássy Gyula kezdeményezésére, aki családi birtokán látta vendégül a küldöttségek tagjait, még ugyanezen a napon aláírtak egy társasági szerződést, majd 1845. december 1-jén az első közgyűlés megtartásával ténylegesen megalapították a Tiszadobi Társulatot. Elnökévé az akkor 22 esztendős Andrássy Gyulát választották. Andrássy ezt követően aktívan bekapcsolódott a szabályozási munkálatokkal összefüggő társulati munkába. 1846. január 20-án, mint a Tiszadobi Társulat elnöke, jelen volt a Tiszavölgyi Társulat alakuló ülésén. Szintúgy ott volt 1846. augusztus 23-án a tiszadobi gyűlésen, ahol határozatot hoztak a Dob–Szederkényi átvágásról és a balparti dobi gát építéséről, ami az Andrássy által vezetett társulat feladata lett. Pár nap múlva, augusztus 27-én elkezdődtek ezek a munkálatok, ahol az első kapavágást maga Széchenyi István tette meg. A Tiszadobi Társulat 1847-ben az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályzó Társulat nevet vette fel. A megindult munkálatokat az 1848–1849-es események megakasztották, a forradalom és szabadságharc leverése után Andrássy is emigrációba kényszerült. Az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályzó Társulat elnöki tisztét 1850-től Drevenyák Ferenc császári királyi kerületi főbiztos töltötte be.

A tiszadobi Andrássy-emlékmű

A magyarországi folyószabályozási munkákat a magyarság egyik legmonumentálisabb alkotásaként szokás emlegetni. A jelképesen 1846. augusztus 27-én megindult nagyszabású vállalkozásnak az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályzó Társulat először 1865-ben egy Széchenyi István tiszteletére Tiszadobon emelt 6,64 méter magas obeliszkkel állított emléket. A földművelésügyi minisztérium 1907-ben hirdetett pályázatot Andrássy Gyula tiszadobi emlékművének elkészítésére. Az alkotás egy évvel később Sárkány István budapesti műépítész tervei alapján készült el. 1909. március 4-én kelt 2952/1908. számú leiratában Darányi Ignác földművelésügyi miniszter arra kérte fel az Alsó-szabolcsi Társulatot, hogy a Tisza partján elkészült Andrássy-emlékmű, „amely késő utódoknak van hivatva hirdetni az ő dicsőségét és a Tiszavölgy körül szerzett nem múló érdemeit”, méltó felavatásáról gondoskodjon. A társulat az 1909. május 12-én tartott közgyűlésén elfogadta a felkérést és hozzáláttak az avatási ünnepség megszervezéséhez, amire egy külön bizottságot alakítottak. A július 23-ra összehívott bizottsági gyűlésen véglegesítették a felavatási ünnepség időpontját, a meghívó szövegét és meghívandó vendégek névsorát. Gondoskodtak az emlékmű díszítéséről, a vendégek ellátásáról, szállításáról.

Meghívó gróf Andrássy Gyula tiszadobi emlékművének felavatási ünnepélyére. MNL SzSzBVL IV.411.b (17463/1909.)

Az ünnepség időpontjának 1909. szeptember 5. délután 1 órát jelölték ki. A kedvezőtlen esős időjárás ellenére nagy volt az érdeklődés, folyamatosan érkeztek a meghívottak a helyszínre. Az országos méltóságok mellett több vármegye főispánja és további megyei és városi törvényhatóságok küldöttjei, valamint számos, más ármentesítő társulat képviselői gyarapították a vendégsereg sorait. Jelen volt az Andrássy család több tagja, köztük az akkori belügyminiszter, ifj. gróf Andrássy Gyula is. A közvetlen szomszédságban lévő Felső-tiszai Ármentesítő Társulat részéről gróf Vay Gábor miniszteri biztos, főispán, Kerekes József társulati igazgató-főmérnök, Okolicsányi Dezső főszolgabíró és Orosz Miklós kamarás tették tiszteletüket. Délután 1 óra körül a felavatási ceremónia Dessewffy Aurélnak, az Alsó-szabolcsi Társulat elnökének megnyitójával kezdődött. Ezután Dömötör György tiszalöki római katolikus plébános szavalata következett, majd Fekete Márton királyi tanácsosnak, a Tiszavölgyi Társulat központi bizottsági titkárának az emlékbeszéde is elhangzott. A szónoklatokat követően valamennyien megkoszorúzták az emlékművet, amely a Tisza partjától 500–600 méterre állt az Urkom nevű magaslaton. Az építmény teljes magassága 13 méter, a mészkőből faragott hármas oszlop, mint három kar egy kőpárkányt tart, rajta egy sárgarészből készült aranyozott gömb. A kőpárkányzatba aranyszínű betűkkel az „Andrássy” feliratot vésték, míg a domb oldalában elhelyezett emléktáblán a következő szöveg szerepel: „Gróf Andrássy Gyulának a Tisza-szabályozás körül szerzett érdemei elismeréséül. 1909.”

A tiszadobi Andrássy-emlékmű. Magyar Iparművészet 1910. (13.) 9. 344.

A tiszadobi Andrássy-emlékmű

A felavatási ünnepséget követően a több száz fős társaságot ifj. gróf Andrássy Gyula belügyminiszter látta vendégül. A pazar lakoma alatt Rácz Károly ebreceni cigányprímás és zenekara gondoskodott a jó hangulatról. Az asztaloknál ülők közül többen szólásra emelkedtek és köszöntőket mondtak a királyra és méltatták az id. Andrássy gróf érdemeit. A felszólalók között volt ifj. Andrássy Gyula is, aki meghitt szónoklattal emlékezett vissza apja értékteremtő munkásságára. „Atyám egész életét a hazának szentelte. Ifjú korában kardot rántott, hogy hazájának szabadságát életével, vérével védje meg, egy puskagolyó érintette is mellét, de kárt nem tett benne. […] Később egész életében nem a harc mezején, de a politikai küzdelemiben szolgálta nemzetét”– szólt beszédében az ifj. Andrássy. Az emelkedett hangulatú esemény délután 5 óra tájban ért véget.

Tiszadobon 60 évvel később, 1969-ben a Tisza-szabályozás másik nagy alakjának, Vásárhelyi Pálnak a tiszteletére is emlékművet avattak. A Széchenyi, az Andrássy és a Vásárhelyi-emlékmű ma is áll és őrzi annak az emberfeletti munkának az emlékét, amely Széchenyi szavait idézve, azért kezdődött, hogy „e magasztos célhoz lehetőleg és mielőbb közelítsünk”.

                                                                                                                      Garas Norbert

Források és felhasznált irodalom:

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára (MNL SzSzBML)

IV.1.b. Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének iratai, Közgyűlési iratok (Acta politica). Fasc. 45. No. 1233. 1845. Széchenyi István levele Szabolcs vármegyéhez.

 IV.152.c. Észak-Szabolcs Megyehatóságának iratai, Tisza-szabályozási iratok (1845–1860).

IV.411.b. Szabolcs, valamint Szabolcs és Ung k. e. e. vármegyék alispánjának iratai, igazgatási iratok (1872–1950). 17463/1909. Tiszadobon emlékmű felavatása.

Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István 1996: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Budapest.

Emlékművek Sárkány Istvántól. Magyar Iparművészet 1910. (13). 10. 352.

Gonda Béla (revid.) 1900: Az alsó szabolcsi tiszai ármentesítő társulat. In: Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Budapest. 292–300.

Hermann Róbert 2022: „A szép akasztott” – Id. Andrássy Gyula gróf 1848–1849-es pályafutása. In: dr. Holló József – dr. Hermann Róbert – dr. Szelier Erika – dr. Jeszenszky Géza (szerk.): A haza szolgálata, az egyházak, az alkotmányosság és a szabadság a két gróf Andrássy Gyula pályafutásában. Budapest. 48–65.

Ihrig Dénes 1973 (szerk.): A magyar vízszabályozás története. Budapest.

Ligeti Dávid 2022: A két gróf Andrássy Gyula és a magyar uralkodók. In: dr. Holló József – dr. Hermann Róbert – dr. Szelier Erika – dr. Jeszenszky Géza (szerk.): A haza szolgálata, az egyházak, az alkotmányosság és a szabadság a két gróf Andrássy Gyula pályafutásában. Budapest. 13–26.

Milyen volt egy szakmunkáscsalád háztartása, konyhája a huszadik század közepén? Milyen tényezők befolyásolták a táplálkozási szokásokat, az étkezés rendjét? Mi került az asztalra? Miként alkalmazkodtak az élelmiszerhiányos időszakokhoz? Mi készült a sparhelten és annak a sütőjében? Ezekre a kérdésekre válaszol Valuch Tibor blogbejegyzése, aminek a kiindulópontja egy, az 1940-es években megkezdett és az 1960-as évek közepéig vezetett kézírásos receptes füzet.

„35 liszt, 2 tojás, 2 d élesztő egy kis cukros tejben fel oldva kis sóval tésztát gyúrunk és jó vékonyra kinyújtjuk. 10 deka vajat két kanál vaniliás cukorral habosra kavarunk és a tésztára kenjük és szorosan összesodorjuk, mint a p(iskóta) tekercset és még hoszába jól meghúzzuk, hogy hoszabb legyen. 5 cm hosszú darabokra vágjuk és kikent tepsin kelni hadjuk, míg a vaj kilátszik belőle. Ekkor forró sütőbe teszük ha kezd pirulni 2 deci tejbe felfőzött 10 d vanilíás cukrot öntünk rá és végig sütjük. megjegyzés. ez a r(ecept) kipróbálva és az öntet felét kel csak venni így éppen elég, tehát (1 deci tej és 5 d cukor)”

Az idézett recept egy ózdi munkáscsalád irathagyatékában fenn maradt, az 1940-es és 1950-es években rögzített, főként süteményrecepteket tartalmazó receptes füzetből származik. A kis füzet, a kézzel lejegyzett receptek és azok tömör véleményezése mellett, 1950-es évekbeli újságokból kivágott recepteket és egy 1955-ös étel-recepteket tartalmazó zsebnaptárt tartalmaz. Ezek nyilvánvalóan „A mit főzzek/süssek ma?” örök háziasszonyi kérdésének a megválaszolását segíthették.

A gyűjtemény egykori tulajdonosa, Steller Valéria, 1908. július 9-én született Ózdon, ahol egész életét töltötte, 1976. április 12-én bekövetkezett haláláig. A római katolikus szakmunkáscsalád nyolcadik gyermekét 1908. július 16-án keresztelték meg. Az 1914/15-ös tanévben kezdte meg iskolai tanulmányait a RIMA Ózdi Gyártelepi Elemi Iskolában. Az iskolai anyakönyv szerint első osztályban „dicséretes magaviselettel, ernyedetlen szorgalommal” tanult és kitűnő eredménnyel zárta a tanévet. Az 1919/20-as tanévben fejezte be a hatodik elemit, mindvégig kitűnő tanuló volt. Ezt követően 1920-1923 között még három ismétlő osztályt végzett, mindegyik tanévet jeles eredménnyel zárta. Az ismétlő leányosztályok tananyagaiban hangsúlyosan szerepeltek a háztartás vezetéssel kapcsolatos ismeretek.

Jó tanulmányi eredményei ellenére sem tanult tovább, részben a kor társadalmi szokásai, részben a hagyományos férfi és női szerepfelfogás miatt. Másfelől a megbecsült hengerész szakmunkásként dolgozó apa átlagnál magasabb jövedelme lehetővé tette azt is, hogy az iskolai évek után ne vállaljon munkát, hanem a hagyományos női szerepek ellátására készüljön. Egy évi jegyesség után, 1929. április 27-én ment férjhez egy szintén többgenerációs munkáscsaládból származó kohólakatoshoz, akivel a közös életüket, átmeneti szülői házbeli tartózkodást követően az akkor jó minőségű lakásokat tartalmazó Hétes telep 10. szám szoba-konyhás lakásában kezdték meg 1932-ben.1948-ig voltak hétesi lakosok, akkor költöztek át az Újtelep 166. szám alatti kétszobából, konyhából, kamrából álló lakásba, ahol egészen 1976-ben bekövetkezett haláláig lakott. Steller Valéria négy fiúgyermeknek adott életet, közülük a másodszülött csecsemőkorában meghalt. Az első gyermek 1931-ben, a második 1944-ben, a harmadik és negyedik gyermek ikerpárként 1947-ben született.

Az 1930-as és 1940-es években elismert vasgyári szakmunkásként dolgozó, a második világháború után munkásból műszaki káderré váló férje jövedelme – az 1939-es bérjegyzék szerint 81 pengő volt a heti jövedelme (havonta 324 pengő), 1952-ben 1530 Ft/hó, 1962-ben 3200 Ft/hó - lehetővé tette, hogy Steller Valéria egész életében háztartásbeli legyen, a háztartásvezetésre, a családi életre és a gyermeknevelésre koncentráljon. Ez egyben azt is jelentette, hogy a felsőmunkássághoz tartozó családként 1945 előtt sem, műszaki káderként a tisztviselői középréteg tagjaként az 1950-es és 1960-as években sem voltak napi megélhetési gondjaik. Életvitelükben, lakótérhasználatukban, étkezési szokásaikban sokkal inkább felfelé reprezentálva, kispolgári, alsó-középosztályi életmód mintákat és szokásokat követtek.

A konyha, mindkét kolóniás lakásban kiemelt szerepet kapott, központi, többfunkciós lakóterek voltak, egyaránt használták főzésre, étkezésre, tisztálkodásra, nappali társas és családi életre. A Hétes-beli munkáslakásban még inkább, hiszen ott csak egy szoba és kamra tartozott a lakáshoz, aminek megközelítése is a konyhán keresztül történt. Az újtelepi két szobás lakás konyhájában a vajsárga-zöld színekre festett konyhakredenc mellett egy fiókos, meglehetősen nagyméretű étkezőasztal, négy-öt fiókos hokedli, egy sámli, egy ruhásláda/szennyesláda, vizespolc, tárolópolc, egy felmosó veder és szemetes láda, szenesláda és egy sütés és a főzés eszközeként szolgáló sparhert volt megtalálható. A konyhai falburkolat olajlábazat és meszelt fal volt. A konyhát és az előszobát hímzett, feliratos falvédők díszítették, de itt helyezték el a habverőt, a habverő rézüstöt is. Jól látható helyen falinaptárt, falra akasztott kefe és fésűtartót, fűszerespolcot függesztettek fel a konyha falára. A vizet kezdetben a közkútról hordták, majd később már falikút szolgáltatta.

A konyha legfontosabb felszerelési eszközei 1 db vízmelegítéshez és ruhafőzéshez egyaránt használható 10-20 literes mosófazék, 1 db nagy mosogatótál (vájling), 2 db kis vájling, 3 db 2-3 literes lábos, egy félliteres kislábos, 1 db négyliteres fazék, egy tejeslábos, 1 vizes lábos, egy palacsintasütő,  1 nagy és 2 kistepsi, egy teafőző, kávéfőző, rézmozsár, konyhai mérleg, dobozos-tekerős kézi kávéőrlő, néhány fedő, 6 lapos és mélytányér, kistányérok, evőeszközök, vizes és tejes korsó, néhány bögre, hús-, dió-, és mákdaráló és főzőkanalak voltak.  A kredencen kapott helyet a mérleg, az ébresztőóra, a vasaló, a rézmozsár, a kávédaráló, a kredenc tetején pedig gyertyatartók álltak. A nagyobb méretű, ritkábban használt konyhai eszközök – gyúrótábla, kenyérdagasztó teknő, tálak, tepsik – a kamrában kaptak helyet a lisztesládával együtt. Az ünnepi étkezéshez használt csiszolt üvegpoharakat, porcelán kávés-, süteményes- és étkészletet nem a konyhában, hanem a nagyobbik szoba vitrines szekrényében tárolták, részben reprezentációs céllal is.

A család élelmezését megkönnyítette, hogy a gyári szolgálati lakásokhoz rendszerint kisebb konyhakert is tartozott, ahol a zöldségeket és gyümölcsöket legalább részben meg lehetett termelni. Az újtelepi lakás melléképületében baromfi- és disznóól is volt. Az állattartás szintén segítette az önellátást, hiszen lehetővé tette a hússzükséglet egy részének a fedezését. Egészen az 1950-es évekig otthon készült a kenyér, de később is házilag savanyították a káposztát s rendszeresen készültek a télire eltett házi befőttek, lekvárok, szörpök, savanyúságok.

A napi táplálkozáshoz szükséges élelmiszereket nagyrészt a gyár – provizerátnak nevezett – élelmezési főüzletének a boltjából, kisebb részben a helyi piacról, szerezték be a két világháború között. Az 1950-es évek elejétől, a gyári élelmiszerüzlet megszűnését követően a városi boltokban és a szabad piacon vásároltak. Az elfogyasztott ételek mennyisége és kalória tartalma, igazodott a munka energiaigényéhez, az ételek rendje pedig a vallási és családi szokásokhoz. A leggazdagabb étkezés a vasárnapi volt, húslevessel, baromfi vagy sertésből készült fő fogással, és süteménnyel. A heti étrendben kedden és pénteken tartottak húsmentes napot, ekkor sós vagy édes tésztaféle – juhtúrós sztrapacska, túrós csúsza, diós laska vagy mákos nudli - vagy ritkábban babból, lencséből, krumpliból, borsóból készült főzelék került az asztalra. Gyakran készítettek és fogyasztottak főként burgonyából, babból készített egytál ételeket is, paprikás krumplit, rakott krumplit, a könnyebb leves mellé a tócsnit, hagymás tört babot, babfőzeléket. Reggelire gyakori volt a pirítós teával, tejeskávéval. Vacsorára gyakran az ebédről megmaradt ételt fogyasztották el. Az évi egyszeri disznóvágás révén viszonylag gyakrabban került az étrendbe, szalonna, füstöléssel, sózással vagy szárítással tartósított húskészítmény is.

Az ünnepi étkezések összetételét és mennyiségét, a – családi-rokonsági kör előtti – reprezentáció szándéka és a tágabb értelemben vett nagycsaláddal – 40-50 fő – fenntartott intenzív kapcsolat, a gyakori vendégeskedés is befolyásolta. A hétközben, hétvégén elkészített ételek mennyiségét, főként a süteményekét a család ellátása mellett a szomszédsági kínálás szokása is határozta meg. Az élelmezési szempontból is válságos időszakokban, a második világháború alatt és az 1950-es évek elejének általános élelmiszerhiányos időszakában nyilvánvalóan nagyobb szükség volt a háziasszonyi találékonyságra is. Ha picit alaposabb megnézzük a fennmaradt receptes füzetet, akkor erre is találunk benne utalásokat.

A kisméretű füzet összesen harminc kézírásos receptet tartalmaz, többségében édes és sós sütemények leírását, de megtalálhatóak benne húspótló ételek elkészítési javaslatai, bolti péksüteményt kiváltó házi kifli és gyúrt tészta (házilag készített metélt tészta), vagy éppen a zöldséges ételízesítő receptje is. Dátumok ritkán szerepelnek a füzetben, a legkorábbi bejegyzés az 1940-es évek közepéről, a legkésőbbi 1965-ből származik, többségük az 1950-es években került lejegyzésre. Néhány esetben megtalálható a forrásmegjelölések, így ismerősök nevei vagy a rádió szerepel gyakrabban a receptek forrásaként.

A receptkönyv tulajdonosa gyakran saját tapasztalatai alapján kommentálta is a javaslatokat – „ezt is sütöttem, kiadós”, „finom, de nem olyan sok van belőle,” „igen kiadós és jó,” „igen mutatós, finom aprósütemény,” „ezt is sütöttem, nagyszerű,” illetve ezek alapján néha módosította is a recepteket. A sütemény receptek között megtalálhatóak, ismert – tiroli rétes, női szeszély – és ismeretlenebb tésztafélék, torták – puncstorta, csodatorta, mákos szelet, gyúró tészta –, aprósütemények és kekszek – nádorkifli, nonplusz ultra, bécsi keksz, londoni keksz, huszárcsók –, fánkfélék – csöröge, forgácsfánk, zsírban sült párnácska, farsangi fánk –, lepényfélék – cseresznyés, epres, túróslepény –, sós aprósütemény – túrós pogácsa – elkészítésének a leírása.

A kézzel írott feljegyzések mellett a gyűjteményben fennmaradt még egy 1955. évi zsebnaptár, ami a címlapján szereplő „Jobb munkával előre népünk életszínvonalának az emeléséért!” lelkesítő jelmondat mellett, a naptári lapok hátoldalain egy vagy két ételreceptet is tartalmazott. A recept-gyűjteménynek szintén részét képezi két tucat, heti étrendeket és/vagy egyedi ételrecepteket tartalmazó újságkivágás, elsősorban az 1950-es évekből. Összességében, mintegy 150 különböző étel elkészítésének a receptjét tartalmazza a háromnegyed évszázaddal ezelőtti gyűjtemény. Azt nem lehet pontosan tudni, hogy ezekből mi készült el és mi nem, erre csak a kéziratos füzet háziasszonyi kommentárjaiból lehet következtetni, azt viszont sejteni lehet, hogy a gyűjtemény egykori tulajdonosának valószínűleg kedvelt tevékenysége lehetett a sütés-főzés, a saját és családtagjai örömére, akár összetettebb süteményt készített, mint a túróslepényt, akár egyszerűbbet, mint a csodatortát, amit valószínűleg éppen egyszerű elkészíthetősége miatt neveztek el így.

                                                                                                       Valuch Tibor

Receptek

1./

“Túróslepény - ½ kg liszt, 12 dk vaj vagy valamivel kevesebb zsírt gyúrótáblán összemorzsolunk, 2 dk cukros tejben áztatott élesztő, kevés só, 2 tojás sárgája, evőkanál porcukor, egy kevés tejfel és annyi langyos tej, hogy könyű tészta legyen. Ezt összegyúrjuk 1 és fél óra hoszat kelesztjük. Ha megkelt, kinyújtjuk nagyobb részét tepsibe tesszük, turóval megtöltjük, tetejébe pedig a felmaradt tésztából keskeny csikot vágunk és azzal rácsozzuk, megkenjük tojással és sütjük. Turó töltelék: fél kgr tehén turó, 2 tojás sárgája, kevés tejföl cukor ízlés szerint citrom héjja reszelve és négy tojás habja.   -  Igen könyű jó tészta. Gyakran sütöm, szeressük.”

2./

„Krumpli pecsenye (húspótló)

2 tojás fehérjének a kemény habjába 2 tojás sárgáját kis sót reszelt vereshagymát és 5 darab nyers reszelt krumplit 1 evőkanálnyi lisztet és 2 evőkanál morzsát keverünk. Evőkanállal szaggatva, forró zsírban pirosra sütjük. Főzelékre feltétnek igen jó.”

3./

„Tojásfelfújt

4 tojás sárgáját 3 dek vajjal kavrunk kis sót s tojás fehérjének a habját e deka lisztet keverünk hozzá. Zsírozott tűzálló tálban 10 perccel tálalás előtt teszük a sűtőbe. Laskához spenóthoz finom feltét.”

4./

„Zsírban sült párnácska

50 dkg liszt két evőkanál cukrot, kevés sót 4 deci tejjel jól összegyúrunk majd kevés liszttel kevert Váncza-sütőport adunk hozzá. A kinyújtott tésztából derelye-vágóval négyzetalakú darabokat vágunk ki és forró zsírban sütjük. Még forrón fahéjas vagy vaniliás cukorban jól megforgatjuk. Melegen és hidegen is kitűnő.”

5./

„Csodatorta - (Ani féle recept)

4-5 darab tojás sárgáját 30 dkg porcukorral habosra keverünk, 10 evőkanál szódavizet, 20 dkg lisztet, 1 db sütőport, 10 dkg őrölt diót és végül a tojás keményre vert habját összekeverjük. 1 órai lassú tűznél sütjük.“

6./

„Gyúró tészta

25 vaj v(agy) 20 zsír 38 d liszt 3 t(ojás) sárgája 2 d t(ej) eláz(ott) élesztő kis sóval deszkán jól összegyúrjuk 3 részben kinyujtjuk. Az első lapot kikent tepsibe téve lekvárral gyengén megkenjük. 25 d őrölt diót 20 d por cukorral elkeverünk s a felével megszórjuk a tepsibe tett tészta lapot. A második lapot éppen úgy, ebbe aztán már az egész diómennyiséget beleszórjuk, csak 2 evőkanálnyit hagyunk meg. A harmadik lapot rátéve 2 óra hoszat kelesztjük. Aztán tojással megkenjük a kis felmaradt diót rászórjuk és sütjük.”

7./

„Mákos szelet

8 d zsírt 20 d cukorra egy egész tojással elkeverünk 20 d darált mák bele önteni ¼ liter tej ¼ lit liszt (grizes) 1 kávéskanál szóda b bóna 1 citrom leve és haja. Jól kikent ki lisztezett tepsibe kisütjük. A citrom helyet ecetet öntsünk a szóda bikarbonára, ha vékonyan sütjük azaz nagyobb tepsibe akkor valamilyen ízzel kenjük meg és felébe vágva olyan lesz mint a torta szelet: lehet 15 deka cukorral is, én így próbáltam ki és elég édes volt.(finom de nem oly sok van belőle)”

Felhasznált irodalom:

Csontos Györgyi-Vass Tibor: Ózdi munkáskolóniák. Gyári lakótelepek és lakásbelsők története a századfordulótól az ezredfordulóig. Pomáz, Kráter, 2001.

Nagy Péter: A Rima vonzásában. Az ózdi helyi és gyári társadalom a késő dualizmustól az államosításig. Budapest, 2016. Napvilág.

Valuch Tibor: Enni és lakni is kellene…. A nagyüzemi munkásság életkörülményeinek néhány sajátossága Ózdon a II. világháborút követő évtizedekben. In. Tischler János (szerk.): Kádárizmus: Mélyfúrások. Budapest, 1956-os Intézet, 2009. 75-114.

Apjától és fiától eltérően miért annyira ellentmondásos III. Frigyes brandenburg–porosz választófejedelem (1688–1713), és I. Frigyes (1701–1713) néven az első porosz király történelmi megítélése? Valóban a hiúsága miatt lett „király Poroszországban”? Uralkodása során épített vagy rombolt? Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre keres választ Kiss László bejegyzése. 

Az előtörténet

A 17. század elején/első felében a Brandenburgi Választófejedelemség „össznémet mérték szerint még szegény és elszigetelt állam volt”. Ott gubbasztott a Német–római Birodalom északkeleti csücskében. A kortársak szánakozva csak a birodalom homokosládájának nevezték. A 17. század közepén/második felében létrejött Brandenburg–Poroszország sem sok jelét mutatta még annak, hogy évtizedek múltán az (1701-ben megalakult) Porosz Királyság jelentős katonai és politikai szerepet fog játszani nem csak a német, hanem az európai történelemben is. Poroszország megteremtésében és naggyá tételében négy egymást követő, tudatosan építkező uralkodó munkált, bár a második (a bejegyzés alanya) kilógni látszik a sorból. Nemrég egy német történész egyenesen azt állította, hogy a leendő porosz állam » nem szerves növekedés eredményeként jött létre, Poroszországot „megcsinálták”….«. Ez már önmagában is mutatja a történelmi személyiségek olykor meghatározó, bár nem abszolutizálható szerepét.

Frigyes Vilmos választófejedelem (1640–1688) kb. 30000 főre növelte a kezdetben 3000 körüli, gyenge harci értékű „hadserege” létszámát. Az 1650–1670-es években megtörte a rendek ellenállását és egységesítette a területileg (is) széttagolt választófejedelemség kormányzatát.

A „Nagy Választófejedelem”/„Nagyválasztó”

A „Nagyválasztó” (mert rászolgált erre az elnevezésre) fia, III. Frigyes (1688–1713) választófejedelem jórészt eltékozolta atyai örökségét. Ugyanakkor, „bár ő maga kevés érzékkel rendelkezett a szellem magasabb régiói iránt”, mégis sokat tett a kultúra, a tudományok és a művészetek fejlesztéséért, Berlin városi arculatának kialakításáért, főleg pedig a királyi cím megszerzéséért. I. Frigyes (1701–1713) néven ugyanis ő lett az első porosz király (pontosabban: „király Poroszországban”). A fukarságig takarékos fia, a „Katonakirály”/„Káplárkirály” néven is ismert I. Frigyes Vilmos (1713–1740) ismét megtöltötte a kincstárt és 1740-re kb. 82000 főre növelte – nem csak „magas legényei”-ből – féltve őrzött hadseregét. Ezt az ütőképes (és több mint négyszeresére növelt) haderőt II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) aztán számos csatában és háborúban vezette sikerre. Tevékenységével, felvilágosult abszolutista reformjaival, a dédapjához hasonlóan, ő is rászolgált a „nagy” jelzőre. E négy uralkodó Poroszországot megkerülhetetlen katonai, politikai–hatalmi tényezővé tette a 17–18. századi Európában. A német történész gondolatát felidézve, a 18. század elején/első felében Poroszország ugyan még csak program szintjén létezett, de – egy hosszúra nyúlt előtörténetet követően – I. Frigyes Vilmos, majd II. Frigyes jóvoltából megkezdődött az ország tényleges története.

Ferde Fritz jelleme, egyénisége

A pazarló III/I. Frigyes (1688–1713) nem volt túl népszerű a lakosság körében. A kaján berliniek egymás között csak „Ferde Fritz”-nek gúnyolták, nem alaptalanul. Ez esetben ugyanis az alma messze esett a fájától! A jelleme és az egyénisége szinte mindenben eltért az apjáétól is, és a Hohenzollern–uralkodók (többnyire következetes és célratörő) természetétől is. Igen találóan így jellemezte őt egy (porosz történelemről írott) német nyelvű könyv szerzője 1864-ben. Úgy tetszett, „mintha a természet az apa nagyságát akarná… kiegyenlíteni a fiú kicsinységével”. „A természet mostohán bánt III. Frigyessel, beteges testet adományozott neki, s ezt még görbe hátgerince is torzította, középszerű szellemi képességekkel ruházta fel, uralkodó jellemvonásává pedig a hiúságot tette…”. A szerző nyilván ismerte II. Frigyesnek a nagyapjáról írott, szállóigévé vált „bon mot”-ját (rövid, szellemes mondását): „nagy volt kis dolgokban és kicsi nagyokban”.

III. Frigyes brandenburg–porosz választófejedelem

Nem volt benne semmi „poroszos”, semmi katonás. Nem csoda, ha a német történészek egy része egy időben meglehetősen mostohán bánt vele, mivel tényleg nem volt heroikus alkat. Nem illett bele a katonás német történelem fősodrába. Emberi/uralkodói gyengeségeit tehát vagy elhallgatták, vagy átsiklottak felettük. Mostanában viszont már olyan nem heroikus vonásait is megemlítik, mint például: a kultúra (beleértve az udvari kultúrát is), a műveltség vagy Berlin fejlesztése. Persze nem csak a német kutatókra (volt) jellemző III/I. Frigyes egysíkú megítélése. A kiváló angol történész is csak ennyire méltatta (az 1970-es évek közepén): „Uralkodásának az volt az egyetlen jelentős eredménye, hogy a dinasztiának megszerezte a Poroszország királya címet…”      

A közepes szellemi képességű III. Frigyes valóban görbe hátú, azaz púpos volt, ráadásul – talán emiatt is – roppant mód hiú.  Testi hibáját hosszú, deréig érő parókával próbálta elrejteni, sikertelenül. A berliniek tiszteletlenül ki is csúfolták. „Jobb, ha gyagya, mint ha púpos, mer’ így azt nem látni mingyán, oszt nézd csak, a kis Fritz gyagya is, púpos is!” Hiú természete a francia udvar költséges majmolásával, a külsőségek imádatával párosult, ami „leginkább udvara fényűzésében jutott kifejezésre. A kormányzás kevésbé érdekelte”. Ily módon 1688–1710 között a kegyencei uralkodtak.

A „Danckelmann–hetesfogat”

A hollandiai Emslandból származó 7 Danckelmann–testvér közül a legidősebb Eberhard von Danckelmann volt. A tehetséges fiatalember az utrechti egyetemen tanult, majd tanulmányutakat tett Franciaországba, Angliába és Itáliába. „Refugié”-ként (menekültként) érkezett Berlinbe 1663-ban. Előbb a Nagyválasztó fiának, Frigyes trónörökösnek a nevelését bízták rá, majd 1688–1697 között a költséges kedvteléseinek élő egykori neveltjétől, III. Frigyes választófejedelemtől gyakorlatilag átvette (a meggazdagodás reményében Berlinbe érkező 6 testvére segítségével) az államügyek irányítását. A kormányzati kulcspozíciókat elfoglaló „Danckelmann–hetesfogat” tehát közel egy évtizeden át egyfajta családi vállalkozásként működött. A választófejedelem nevében „uralkodtak”, és persze gazdagodtak.

Eberhard von Danckelmann, Ferde Fritz kegyence és mindenese

A rendkívül képzett Eberhard von Danckelmann államminiszterként és a Titkos Tanács fejeként jó érzékkel azon fáradozott, hogy uralkodója költséges és nem egyszer káros szórakozásait korlátok között tartsa, ésszerű, országot gyarapító mederbe terelje.  A német történész elgondolkodtató szavaival élve: „Hogy ebből a jelentéktelen lényből mégis több s jobb lett üresfejű piperkőcnél, nevelőjének, a derék és okos Danckelmann-nak köszönhető”. Eleinte tehát csupa olyan feladatokkal igyekezett lekötni, „amelyek nemcsak hiúságát elégítették ki, hanem gyakorlati hasznuk is volt”. Például: építhette, bővíthette, szépíthette székhelyét, (az 5 település összevonásából 1710-ben létrejött) Berlint. Nagy pompával megünnepelhette bármely épület állami szintre emelt felavatását, beleértve a Szépművészeti Akadémiát (1796) vagy a leendő Tudományos Akadémia elődét, a Tudományok Társaságát (1700) is, amelynek első elnöke a híres tudós, Leibniz lett. Az országnak nem okoztak túl nagy károkat a Frigyes által megszervezett pompás ünnepségek vagy ünnepélyes felvonulások sem. Kitüntetéseket adományozott, új udvari rangsort tervezett, új etikett szabályokat vezetett be. Összességében: Egyetlen udvari marsall, egyetlen ceremóniamester sem tudott túltenni a cirkalmas szabályok kiötlésében és szigorú betartásában, egyetlen diplomata sem tudott nagyobb pátosszal kiejteni üres szólamokat.”

A „3 W”, avagy a „háromszoros jaj”

Nem csak a német államokban, hanem Európa-szerte híre ment annak, hogy Brandenburg–Poroszországnak olyan hallatlanul hiú és ostoba uralkodója van, akire szinte mindent rá lehet sózni, csak költséges és pompázatos legyen. A főleg Nyugat– Európából érkezett, letelepített protestáns vallási menekültekkel együtt – a könnyű meggazdagodás reményében – kalandorok, szemfényvesztők, aranycsinálók, színészek, örömlányok hada is érkezett. Ezek között volt a pfalzi Johann von Kolbe és Katharina Rickers, az emmerichi kocsmáros és borkereskedő 16 éves, könnyűvérű lánya is. Katharina feleségül ment – miközben Kolbe szeretője volt – egy udvari lakájhoz/szolgához, de rövidesen megözvegyült.

Johann von Kolbe (a leendő Kolbe von Wartenberg)

Katharina von Wartenberg

Johann von Kolbe hihetetlenül rövid idő alatt az istállómesterségig vitte. Befolyásos emberként fantáziát látott a csinos, sudár termetű és mindenre kapható fiatal özvegyben. Nyomban elkezdte kiközvetíteni a berlini udvar egyre magasabb rangú méltóságainak. Addig mesterkedett, amíg (az egyébként házas) III. Frigyes figyelmét is felkeltette. A hiú választófejedelem kapva kapott a dekoratív lehetőségen, hiszen nem akart lemaradni sem a példakép XIV. Lajos, sem más főurak mögött. (Akkoriban szinte minden házas nagyúr elengedhetetlennek, szinte kötelezőnek tekintette – többnyire férjezett vagy özvegy – szerető tartását.) A céltudatos Kolbe és és a főúri körökben „jól fekvő” Katharina tehát (a délcegnek éppen nem mondható, nála másfél fejjel alacsonyabb, púpos) Ferde Fritz címzetes szeretője („metresz en titre”) lett. A büszke, hivalkodó uralkodó elhalmozta méregdrága ékszerekkel (főként gyémántokkal), ruhákkal, pénzzé tehető kincstári utalványokkal, házakkal és egyéb drágaságokkal. Szeretője alacsony társadalmi rangját úgy ellensúlyozta, hogy istállómesteréhez, a férjnek örömmel felajánlkozó Kolbéhoz adta feleségül. Majd 1696-ban a mindig pénzszűkében lévő I. Lipót német–római császártól megvásárolta számukra a birodalmi bárói címet. Ugyanezzel a lendülettel a már bizalmi emberének számító Kolbe von Wartemberget (hiszen így hívták már) a kamarásává tette.

A kamarásnak 1697-ben sikerült udvari intrikával, jobbára igaztalan vádakkal megbuktatni az egyre pökhendibb Danckelmannt, akit a választófejedelem életfogytiglani várfogságra – ezt 1713-ban cottbusi száműzetésre mérsékelték – és vagyonelkobzásra ítélte. Ezzel párhuzamosan Kolbe von Wartemberg birodalmi báró 1699-től birodalmi gróf, majd 1701-től Poroszország királyi marsallja, s egyben a Fekete Sas Nagyrend kancellárja, valamint – évi 100000 talléros, páratlanul magas jövedelemért – első miniszter lett. Az uralkodó után tehát 1710-ig a legbefolyásosabb embernek számított. Ily módon 1697-től „a Kolbe házaspár szabta meg Brandenburg-Poroszország egész politikáját, s más céljuk nem volt, mint hogy a választófejedelmet továbbra is teljesen lekössék merő presztizsügyekkel, az országot pedig közben módszeresen kifosszák”.

Az államvagyon kifosztásában Kolbe von Wartemberg segítségére volt a neki és – főleg – Katharinának lekötelezett Wartensleben gróf (vezértábornagy), valamint Wittgenstein gróf (udvari főmarsall). Ők alkották azt a „három W” néven elhíresült rablótriót, amelyet  a berliniek keserűen csak „háromszoros jaj”-nak neveztek.

Alexander Hermann von Wartensleben (1703-tól gróf), a „rablótrió” egyik hírhedt tagja

1707-ben Kolbe von Wartemberg különleges császári kegyben részesült. Rajna–Pfalzban lévő tekintélyes méretű birtokaiból valóságos „országocska” lett azáltal, hogy I. József császár közvetlenül a birodalom alá tartozó grófság rangjára emelte. Az országot, amely 1710-re katasztrofális állapotba került, nemcsak a „3 W” fosztogatásai és az uralkodó pazarlásai sújtották. 1709–1711 között Lengyelország felől pusztító pestisjárvány csapott be. Egyedül Kelet–Poroszországban 240000 áldozatot követelt. Ebben a szorult helyzetben a már súlyosan beteg uralkodó engedett a trónörökös és tábornokai unszolásának. A három főkolompost felmentette hivatalaikból. Bár a vizsgálat gyorsan feltárta a rablótrió számos visszaélését, a Kolbe–házaspár meglepően enyhe büntetéssel megúszta. Összeharácsolt vagyonukat megtartva elhagyhatták Poroszországot. Frankfurtban telepedtek le. A király Katharinának még évi 24000 tallér nyugdíjat is folyósított. Ezt azonban nem sokáig élvezhette. I. Frigyest megelőzve rövidesen meghalt. Számos (különböző apáktól származó) gyereket és hatalmas vagyont hagyott hátra.

„Ferde Fritz” pénzen vett királysága

A becsvágyó III. Frigyes választófejedelem nem csak a kegyenceire és a szeretőjére pazarolta az ország pénzét, hanem élete nagy vágyára, a királyi korona megszerzésére is. Kerüljön, amibe kerül! Mindenáron ki akart tűnni a protestáns német fejedelmek közül. Jól tudta, hogy egy uralkodónak nem csupán ütőképes hadserege kölcsönöz tekintélyt, hanem másoktól magasabb méltósága (ez esetben a királyi cím) is. Ezért a hiúságát roppantmód sértette, hogy a szomszédos, rivális szász választófejedelemből, Frigyes Ágostból (Erős Ágostból) 1697-ben lengyel király lett. Az I. Lipót császár által 1692-ben választófejedelemségi rangra emelt Hannover uralkodója pedig az angol/brit trón várományosává lépett elő.

A vonakodó, katolikus I. Lipót és tanácsosai támogatását a szó szoros értelmében meg kellett vásárolnia III. Frigyesnek. Kezdetben ugyanis nekik ez a „protestáns terv” korántsem tetszett! Elképesztő vesztegetési összeg, összesen 6 millió tallér (az ország több mint 2 évi jövedelme!) áramlott a bécsi döntéshozók zsebeibe. A franciák elleni spanyol örökösödési háborúra (1701–1713/1714) készülő I. Lipót végül megenyhült, de ennek további ára volt. Szerződésbe foglalták a brandenburg–porosz hadsereg (kezdetben 8000 katona, később még több) támogatását. Arról is megállapodtak, hogy a legközelebbi császárválasztáson III. Frigyes a Habsburg–jelöltet fogja támogatni. Mindezek birtokában 1700. július 27-én a császár hozzájárult ahhoz, hogy a választófejedelem Kelet–Poroszországban (az ún. „Hercegi Poroszország”-ban), pontosabban annak fővárosában, Königsbergben  megkoronázhassa magát.

III. Frigyesből I. Frigyes lett

A káprázatos koronázási szertartásra 1701. január 18-án került sor. Ferde Fritz – főpapi közreműködés nélkül – saját kezűleg tette a maga, majd a felesége fejére a koronát. III. Frigyes brandenburg–porosz választófejedelemből ily módon I. Frigyes néven porosz király lett. Maga dolgozta ki a 49 napon át tartó koronázási ünnepségsorozat, valamint az udvari szertartásrend Versailles-t utánzó külsőségeit. Saját kezűleg szövegezte meg a 14 oldalas (őt dicsőítő, minden templomban felolvastatott) imádságot. Minden ruhát, ékszert, kelléket, felszerelési tárgyat Párizsból hozatott, még a legújabb divatú éjjeli edényeket is. Ünnepi öltözetén gyémántgombok szikráztak (darabjuk 3000 dukát), arany nyakláncán is hatalmas gyémántok ragyogtak (értéküket 1 hordó aranyra becsülték). Az országos ünnepségeken volt minden: „ágyúzás, harangozás, kivilágítás, tűzijáték, színház, állathecc, bál, dísz-szemle, díszfelvonulás, pénzhajigálás a nép közé, díszlakomák sora és dísz-ökörsütés”. Az ökröket kisebb állatokkal (őz, birka, malac, szárnyasok) töltötték meg. Az újdonsült király úszott a boldogságban, „másodosztályú királyság”-a (egy mai magyar történész elnevezése) viszont a hatalmas adósságban!

Uralkodásának mérlege

Beteg apja utolsó éveiben a trónörökös – a leendő I. Frigyes Vilmos „katonakirály (1713–1740) – így dühöngött: az egész államban „nincs egyetlen ezred, csak 600 mázsa lőpor, pénz meg semmi”. A királyi csapatok zöme Habsburg-érdekekért távoli frontokon harcolt, miközben: „Orosz, lengyel és szász csapatok vonultak át akadálytalanul az országon, s azt vittek magukkal, amire kedvük támadt”. 1713-ban a Porosz Királyság területe alig volt nagyobb, mint 1688-ban. A lakosság száma az 1688. évi kb. 1 millió főhöz képest jelentősen nem változott: kereken 1,6 millió volt. A hadsereg létszáma az 1688. évi kb. 30000 főről ugyan 1709-ig folyamatosan emelkedet és elérte a 42000 főt, de ebből 8000 Itáliában, 23000 pedig Flandriában tartózkodott. Amikor pedig az életben maradtak hazatértek, ennek a (még „nem tipikusan porosz”) hadseregnek a létszáma nem halad(hat)ta meg a 30000 főt.

A kulturális, tudományos és művészeti gyarapodástól is fontosabb volt, hogy az 1701. januári koronázással megvetették Poroszország államjogi/politikai alapjait. A közhiedelemtől eltérően I. Frigyesből nem „Poroszország királya” lett, hanem „király Poroszországban” (König in Preussen). Egyrészt ugyanis ismerjük már, hogy a koronázásra abban a Kelet–Poroszországban került sor, amely ugyan országa legnagyobb tartománya volt, de mégis csak egyik a sok közül.

Kelet–Poroszország (a térképen: Prussia): Brandenburgon és a birodalmon kívül

Másrészt Brandenburgon és a Német-római Birodalmon kívül helyezkedett el, így nem tartozott a császár fennhatósága alá, vagyis szuverénnek számított. Harmadrészt a történelmi porosz területek nyugati része (az ún. Királyi Poroszország) 1772-ig lengyel fennhatóság alatt állt. Ám a német történész szerint 1701-ben mégis jelentős változás történt. „1701-től valamennyi birtoka Poroszország része lett, jóllehet a brandenburgiak, a Rajna-vidékiek és vesztfáliaiak álmukban sem gondolták volna, hogy egyszer csak ennek a távoli, keleti tartománynak a nevét fogják viselni. Valamennyien porosz alattvalók lettek, porosz királyi hivatalnokok kormányozták őket…”.

                                                                                                         Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Bert Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.

Márki Sándor: Az újkor története. Laude, Bp. é. n. Hasonmás kiadás (Athenaeum, Bp. é. n.)

Sebastien Haffner: Poroszország egy porosz szemével. Európa, Bp. 2010.

Tokody Gyula–Niederhauser Emil: Németország története. Akadémiai, Bp. 1972.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. Kassák, Bp. 1992. Hasonmás kiadás. (A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása, Bp. é. n.) 

Ráth-Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Az abasári betlehemesek (1922) képével kívánunk áldott Karácsonyt és sikerekben gazdag új évet olvasóinknak!

A víz hiánya vagy túlzott bősége is gondokat okoz. Egy korábbi bejegyzésünkben az olvasó megismerkedhetett a 19. századi aszályokkal,  ebben a bejegyzésben pedig a 19. századi folyószabályozás  kapcsán az ártéri gazdálkodást mutatja be Rózsa Sándor. Tudják, hogy pontosan mit jelentenek a fokok és mi közük a "második honfoglaláshoz"?

Ha valakitől ma azt kérdeznénk, hány fok van a Tisza mentén, valószínűleg beütné az OMSZ honlapját a böngészőjébe, s nagyot csodálkozna azon, ha azt mondanánk, bizony inkább az Arcanum Történelmi térképeket kellett volna előhívnia. Napjainkban nyilván hamarabb jutna eszünkbe a Celsius-fok, mint egy hidrológiai fogalom, a 19. században vagy azelőtt élt emberek azonban – különösen, ha valamely folyó mentén gazdálkodtak – szinte biztosan az utóbbira gondolnának a szó hallatán.

A Kárpát-medence antropogén tájformálásának kezdete egyidős az ember megjelenésével, azonban kevés tevékenység gyakorolt akkora hatást a táj képére, mint a 19. század közepén meginduló rendszeres folyószabályozások. Az azóta eltelt időszak egymásra épülő vízi munkálatai teljes mértékben átformálták a vízrajzi viszonyokat, különösen az Alföldön. Mocsarak, lápok és tavak, sőt teljes folyóvizek kerültek felszámolásra, magukkal rántva számos foglalkozást – csíkász, pákász stb. – és egyéb archaikus tevékenységet. A magyarság egyik legmonumentálisabb alkotása volt ez, amely méreteit tekintve – kiépített töltéshossz, lecsapolt területnagyság – megelőzte Európa más hasonló munkálatait, többek között a Pó-völgyében, a Loire mentén vagy éppen Hollandiában. Aligha mondunk persze újdonságot azzal, hogy ez az óriási beavatkozás már a megindulásakor is igen vitatott volt, s a „második honfoglalásként” üdvözölt folyamatra, hamarosan ráaggatták a „verítékes” jelzőt.

Fokok a Duna mellett Decs településnél az Első Katonai Felmérésen

A vitatott „második honfoglalás”

A folyószabályozások egyik értékelése szerint, a tájátalakítás egy olyan kényszerű lépés volt, amely a folyómenti közösségek fejlődésének kizárólagos útját jelentette. Eszerint az Alföld több mint 1/3-át elfoglaló árterek lényegében hasznavehetetlen területek voltak, melyeken a környékbeli parasztság legfeljebb kényszerűségből gyűjtögetett, halászott vagy éppen vadászott, elsősorban rablógazdálkodás jelleggel. A 19. század közepére azonban a megnövekedett lakosság már teljes mértékben elfoglalta az árvízmentes, így mezőgazdasági termelésre alkalmas területeket, s az extenzív növekedés egyetlen lehetséges irányát az árterek jelentették. Ebben az értelemben 19. század közepe egy olyan tájhasználati fordulópont, amikor a tájátalakítási potenciál – lényegében a tőke, a munkaerő és a technikai feltételek összessége – elérte a lecsapolásokhoz szükséges szintet.

A 20. századra elég idő telt el ahhoz, hogy magát a szabályozást és annak szerteágazó hatásait nagyobb időperspektívában, több tudományterület nézőpontjából is vizsgálni kezdjék. Napvilágot láttak azok a hipotézisek, amelyek a közvetlen és jól látható következmények mellett – állat és növényfajok visszaszorulása stb. – hosszú távú közvetett hatásokat is a folyószabályozások számlájára írtak, úgymint a talajszikesedés vagy éppen a lokális klímaváltozás. A természettudományos oldalon túl persze a néprajz, valamint a gazdaság- és társadalomtörténet is egyre nagyobb figyelmet szentelt a témának. Felmerültek olyan kérdések, mint például, az érintett közösségek gazdasági és demográfiai fejlődésére vagy életmódjára gyakorolt hatások, a jövedelmezőség, a munkálatok összefüggése a mezőgazdasági piaci viszonyok alakulásával, és még sok más.

Összességében elmondható, hogy megindult és egyre erősödött egyfajta kritikus gondolkodás a vízrendezésekkel kapcsolatban, s ennek egyik úttörője kétség kívül Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató volt, aki a Sárköz és a környező Duna menti területek alapos vizsgálatát hajtotta végre, főként levéltári forrásokra alapozva. Eredményei és felvetései mind a napig meghatározók a vízgazdálkodás történeti kutatásában.

Az ártér, mint hasznos terület

Andrásfalvy a Sárköz és a környező Duna vidék gazdálkodásának vizsgálata során számos olyan megfigyelést tett, amely nehezen volt összeegyeztethető a folyószabályozásokról alkotott korábbi képpel. A rendszeres szabályozások előtti gazdálkodást egy olyan differenciált rendszerként jellemezte, amely a különböző környezeti adottságú területeket a legoptimálisabban igyekezett hasznosítani. A folyómenti falvak határában három ilyen térszín különíthető el: (1) A legmagasabban fekvő árvízmentes területeké, amelyek maguknak a településeknek, valamint a szántóföldi művelésnek és az egyéb vizet nem tűrő nővénykultúráknak adtak helyet. (2) Az ún. magas ártereké, melyeket az évenkénti árvizek csak rövid ideig öntöttek el, s főleg a külterjes állattenyésztés terepét jelentették. (3) Végül a mély ártereké, ahol az állandó nádasok és mocsarak foglaltak helyet. Az ökológiai adottságoknak megfelelő hasznosításnak számos előnye volt, amely leginkább a magas árterek hasznosításával kapcsolatban mutatkozott meg. Ezek a rétek ugyanis az évenkénti természetes öntözés miatt kiemelkedő szénahozammal bírtak, kiválóan megfeleltek a rideg szarvasmarhatartásra. Számos forrás bizonyítja, hogy ezek kiemelkedő értékével a lakosság tisztában volt. Lényegében ezek a legelők tették lehetővé, hogy a 18. században az alföldi szarvasmarhatartás virágkorát élje. Az ártéri környezet további jelentős haszonvételét a halászat jelentette. A fő és mellékfolyókon, valamint az azok által táplált ereken és különböző állóvizeken folytatott halászat a belső élelmezésében betöltött szerepe mellett komoly piaci bevételt is jelentett. Ezeket a haszonvételeket egészítette ki továbbá a gyümölcstermesztés, a nádvágás, a kenderáztatás és egyéb tevékenységek, amelyek csak ártéri környezetben voltak folytathatók. Andrásfalvy számos olyan forrást tárt fel – levelezések, kérvények stb. – amelyek alapján a lakosság nem csupán kényszerűségből élte az ártereket, de fenntartásukhoz ragaszkodott, például amikor a sárközi lakosok a felső kormányszervek szabályozó törekvéseivel szemben foglaltak állást a 19. század elején.

Mik azok a fokok?

Az ártéri gazdálkodás elmélete nem csak azt igyekezett cáfolni, hogy a vízzel való érintettség gazdaságilag előnytelen lett volna, hanem azt is, hogy a szabályozások előtt az egyes területeken ne létezett volna tudatos és szervezett vízgazdálkodás. Ennek legfőbb bizonyítékát pedig a „fokokban” látta meg. A fok a vízügy műszaki értelemében olyan vízkitörési pontot jelent, amelyen keresztül a folyómederből a víz az ártérbe áramlott, majd apadáskor ugyanott visszatért a mederbe. Ennek megértéséhez először is le kell szögeznünk, hogy a látszólag síknak tűnő alföldi területek domborzata is meglehetősen összetett, a néhány méteres vagy akár deciméteres magasságkülönbségek szabadszemmel ugyan alig észrevehetők, vízrajzi szempontból azonban komoly jelentőségük van. A folyók mellett a ritmikusan érkező árvizek, illetve az azokból lerakódó üledék miatt évszázadok vagy évezredek alatt ún. övzátonyok jöttek létre, amelyek lényegében a medret hosszan kísérő „természetes gátak” voltak. Ebből következett, hogy a folyók vize a szabályozások előtt sem egyenletesen a meder teljes hosszában árasztotta el a környező ártereket. A folyó emelkedő vize előbb-utóbb a változatos felépítésű és magasságú övzátony egy gyengébb pontján utat talált magának az ártér felé, s a viszonylag nagyerővel kitóduló víz a kitörési pontot kimélyítette. Így aztán adva volt, hogy a következő áradás alkalmával a víz ugyanitt találjon utat, még tovább formálva a terepet. Ez a folyók középszakaszának sajátossága, ahol a víz egyszerre végez építő és romboló tevékenységet. Ide tartozik alföldi folyóink szinte mindegyike, így fokokat nemcsak a Duna mentén, hanem a Tiszán és mellékfolyóin is szép számmal találunk.

A fokgazdálkodás sematikus modellje - 1. folyóvíz, 2. övzátony v. folyó menti hát, 3. fok, 4. ártér, 5. depresszió, 6. állandóan árvízmentes magaslat, 7. település

Andrásfalvy ártéri gazdálkodással kapcsolatos hipotézise alapvetően nem a fokok köztudatba emelésével hozott újdonságot. A fokot az eddig leírt műszaki értelemben az alföld lakosságának nagyrésze ismerte, már csak azért is, mivel a szabályozásokat övező mérnöki szakzsargonban is rendszeresen előfordult. Egy-egy terület 19. századi „modern” vízrendezése gyakran kezdődött a környékbeli fokok elzárásával, egy keresztirányú gát segítségével. Erre a legismertebb példa a tiszadobi Hortobágy-fok, ahol Széchenyi 1846 augusztusában megejtette a nagy Tisza szabályozás jelképes nyitányának tartott kapavágását.

Andrásfalvy leginkább a fok fogalom szemantikai boncolgatásával hozott újdonságot, azt állítva, hogy az archaikus szavunk eredetileg olyan vízkitörési pontot jelentett, melyet mesterségesen alakítottak ki. Az a gondolat, hogy a lakosság tudatosan nyitotta meg az övzátonyokat a víz előtt, újabb bizonyítékát jelenthette az ártérhez való ragaszkodásnak, s táj és parasztság viszonyának újra értelmezését kívánta. A kutató megfigyelte, hogy a Sárköz lakossága a rendkívüli árvizek megelőzéseként helyenként megnyitotta az övzátonyokat, sőt csatornák építésével is igyekezett szétvezetni a vizet. Egyik legérdekesebb megfigyelése a fok szelekció volt, amely arra utalt, hogy a lakosság tudatosan és szervezetten igyekezett beavatkozni a vízrajzi környezetbe. Ennek alapelvét az jelentette, hogy az árvíz csak akkor hasznos a gazdálkodás számára, ha a víz apadáskor visszajut a folyómederbe. Egyéb esetben olyan „pangó” vizek jönnek létre, melyek a nyári időszakban hasznavehetetlen mocsárrá változnak. Ebből a szempontból a fokok az előnyös alsó- és az előnytelen felső töltésűek csoportjába sorolhatók be. Alsó töltésű fok esetén a vízkitörési pont az ártéri öblözet egy mélyebb pontján helyezkedett el, így a víz lassan töltötte fel a medencét és gond nélkül vissza tudott térni az anyamederbe. A felső töltésűek az öblözet szempontjából magasan feküdtek, az itt kitörő víz nagy intenzitással jutott az ártérbe, visszafolyásra pedig nem volt lehetősége. Úgy kell ezt elképzelnünk, mintha egy poharat alulról és felülről is feltölthetnénk. Alsó töltés esetén a pohár szépen lassan telítődik, később pedig gravitációsan kiüríthető. Andrásfalvy szerint ez volt az oka annak, hogy a környékbeli parasztok egyes fokokat gátakkal zártak el, míg másokat nemhogy eltűrtek, hanem rendszeresen tisztították is azokat.

A fokokhoz kapcsolódik a korábban említett rekesztőhalászat is, melynek lényege az volt, hogy a fokokra merőlegesen rácsszerű rekeszeket helyeztek el, amelyek apadáskor lényegében kiszűrték a vízáramból a halakat. Ez egy a 20. században már egyáltalán nem alkalmazott, nagy hatékonyságú halászati forma volt. Eredményessége mellett azonban komoly szakértelmet is kívánt, különösen a rekeszek behelyezési időpontját illetően. A túl hamar behelyezett rekeszek ugyanis meggátolták, hogy a halak a mederből az ártérbe jussanak, míg késlekedés esetén a zsákmány egy része visszaúszhatott a folyóba. A halak kifinomult érzékszerveik révén nagyon hamar megérezték a víz apadását, s megindultak a meder felé, ezért néhány órás késés is jelentős kárral járhatott. Ezt tudván a halászok folyamatosan figyelték a vizet, még éjszaka is, amikor égő szalmacsomót vagy taplógombát dobtak rá, s amint az a meder felé mozdult, elrekesztették a fokot. Megfigyelhető az is, hogy a rekesz léceinek távolságát úgy állították be, hogy azon a kisebb halak még gond nélkül átjussanak, ezzel biztosítva a jövő évi fogást. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a parasztság komoly vízgazdálkodási ismeretekkel bírt, s az ökologikus szemlélet is megfigyelhető volt bizonyos mértékben.

Rekesztő halászat

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon. 4. kötet. Szerk.: Ortutay Gyula

A fokgazdálkodás elméletének hatása a 19. századi szabályozások értékelésére

Összefoglalásképpen, Andrásfalvy fokgazdálkodási elméletének három fő mondanivalóját határozhatjuk meg. Az egyik, hogy a folyómenti árterek nem voltak haszontalanok, számos bizonyíték van azok kihasználására, a 19. századi folyószabályozás tehát nem teljesen egyenlő ezek birtokba vételével, így szó sincs „második honfoglalásról”. A második, hogy az árterek hasznosítása, különösen az ártéri legeltetésre építő állattartás és a sajátos halászati formák, sőt akár az ártéri gyümölcsészet is, komoly bevételt jelentettek. Az sem tűnik tehát teljesen helytállónak, ha az agrárárutermelésbe való bekapcsolódás egyetlen útjának a folyószabályozást tekintjük. Ebből adódhatott elsősorban, hogy a folyómenti lakosok gyakran nem fogadták kitörő örömmel az érkező mérnökök szabályozási terveit, bizonyos mértékig ragaszkodtak a fennálló állapotokhoz. Végezetül a harmadik fontos megállapítás, hogy szervezett és tudatos vízgazdálkodás már a szabályozások előtt is létezett, ráadásul olyan elveket is magába foglalt – például a vizek szétvezetésének árvédelmi szerepét vagy a víz gazdálkodáson belüli jelentőségének szem előtt tartását – amely a 19. századi vízrendezésekben nem vagy csak alig mutatható ki. Andrásfalvy elmélete egy vízbe dobott kőként zavarta fel a téma kutatását, számos vitát generált, amelyekből újabb és újabb kérdések fejlődtek ki. A vita elsősorban nem a Sárközre vonatkozó megállapításaival, hanem az elméletének tér és időbeli kiterjeszthetőségével volt kapcsolatos. Ebbe a párbeszédbe egyaránt szálltak be néprajzkutatók, vízügyi szakemberek, történészek, sőt geográfusok és más szakemberek is, ez azonban már egy következő blog bejegyzés témája lesz.

                                                                                Rózsa Sándor

Néhány ajánlott irodalom

Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az árvízmentesítés befejezéséig. Szekszárd. 1975.

Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Vízügyi Történeti Füzetek 6. Bp. 1973.

Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében. A Kárpát-medence felszínének változása a földhasználat és az életmód változásának tükrében. Szerk.: Andrásfalvy Bertalan – Vargyas Gábor. Bp. 2009.

A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Szerk.: Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István. Bp. 1996.

A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon. Szerk.: Somogyi Sándor. Bp. 2000.

Mérlegen a Tisza-szabályozás. Egy XIX. századi mérnöki természetátalakító munka – mai szemmel. Szerk.: Fejér László – Kaján Imre. Bp. 1992.

Csath Béla – Deák Antal András – Fejér László – Kaján Imre: Magyar vízügytörténet. Baja. 1998.