1945. február 4-11. között az antifasiszta koalíció három vezető hatalmának képviselői nagy jelentőségű konferenciára ültek össze, melyet hivatalosan a tanácskozások helyszínéről - a Krím-félszigetről - krími konferencia néven jegyzett fel a diplomáciatörténet, de a kortársak és a rákövetkező nemzedékek Jaltai-konferencia, vagy egyszerűen csak Jalta néven emlegettek. A közhiedelemben valóságos mítosz szövődött Jalta köré, ami nem mindenben felel meg a történeti tényeknek. Mi is történt valójában? Kozári József járt utána az eseményeknek.

Jalta minden rossznak a szinonimája a kelet-európai fülekben, mert egy csak napjainkban foszladozó legenda szerint a közhiedelem a jaltai konferenciának tulajdonította Európa felosztását, és keleti felének kiszolgáltatását a sztálini önkénynek. Valóságos mítosz szövődött Jalta köré, ami nem mindenben felel meg a történeti tényeknek. Mi is történt valójában?

Az ikonikus kép a konferencia résztvevőiről

1945. február 3-án Winston Churchill angol miniszterelnök, és Franklin Delano Roosevelt az Amerikai Egyesült Államok elnöke népes, közel 700 főt kitevő, politikusokból, katonai vezetőkből, tanácsadókból és tolmácsokból álló kísérete élén megérkezett Jaltába, a háború közelgő befejezése kapcsán felvetődött problémák megbeszélésére. A következő nap reggelén Sztálin vezetésével elfoglalta a Juszupov palotában kialakított szálláshelyét a szovjet küldöttség is. Sztálin még aznap látogatást tett a Voroncov herceg palotájában elhelyezett angol, és a Livadia palotában elhelyezett amerikai küldöttség vezetőjénél. Roosevelttel folytatott beszélgetése során a katonai helyzet értékelése mellett szót váltottak Franciaországról is. Roosevelt megkérdezte Sztálintól, hogyan boldogul De Gaulle-lal. Sztálin azt válaszolta: "De Gaulle nem különösebben bonyolult személyiség, és teljesen irreális elképzelései vannak arról, mennyiben járult hozzá Franciaország a háború megnyeréséhez." A Churchillnél tett látogatás során szintén a katonai helyzet, az olasz front áttekintésére került sor. Ennek a beszélgetésnek egyik érdekes epizódját Churchill a következőképpen örökítette meg emlékirataiban: Sztálin "véleménye szerint a németek aligha támadnak meg bennünket. Nem korlátozhatnánk-e az [olasz] hadszíntéren lévő brit haderőt néhány hadosztályra, s nem telepíthetnénk e át a többit Jugoszláviába és Magyarországra, hogy Bécs ellen indítsanak támadást? Ott aztán egyesülhetnének a Vörös Hadsereggel, s az Alpoktól délre állomásozó németek hátába kerülhetnének. Hozzáfűzte, hogy ehhez talán igen jelentős haderőre volna szükség. Most már persze semmibe se került neki, hogy előhozakodjék ezzel a gondolattal, én azonban nem tettem érte szemrehányást. A Vörös Hadsereg - feleltem - talán nem hagyna időt rá, hogy befejezzük ezt a hadműveletet."

A konferencia első ülésére február 4-én délután 5 órakor került sor a Livadia palotában, ahol Roosevelt szállása is volt, hogy a nagybeteg elnököt ne tegyék ki fölösleges fáradalmaknak. A konferencián Sztálin javaslatára Roosevelt elnökölt, és a következő kérdések kerültek megvitatásra: a katonai helyzet, Németország háború utáni sorsa, a német jóvátétel kérdése, az Egyesült Nemzetek megalakítása, a lengyel kérdés, Jugoszlávia kérdése, a háborús főbűnösök bíróság elé állítása, és a felszabadult Európáról szóló nyilatkozat.

A Livádia-palota

A katonai helyzet alakulását a tárgyalások valamennyi résztvevője megelégedéssel fogadta. Az angol és az amerikai fél örömmel konstatálta a Vörös Hadsereg gyors és nagyarányú előretörését, és reményét fejezte ki, hogy a német tengeralattjáró-gyártás 30 százalékát adó Danzig rövidesen a szovjet tüzérség lőtávolába kerül, míg a szovjet fél a február közepén indítandó nyugati offenzíva hírét fogadta elismeréssel. A helyzet értékelése után határozatot hoztak a katonai tervek és hadműveletek összehangolására.

Élénk vita alakult ki Németország háború utáni sorsáról. Mindannyian egyetértettek Németország háború utáni felosztásában, de a kérdés részletes kidolgozását a külügyminiszterek elé utalták. Megállapodás született viszont Németország megszállási övezetekre osztásáról, s a britek "tigrisként" való küzdelmének eredményeképpen a franciák is megszállhattak német területeket. Ez Churchill számára azért volt fontos, mert a háború után az amerikai csapatok távoztával csak egy erős Franciaországgal tudta elképzelni az európai erőegyensúlyt. A német jóvátétellel kapcsolatban a szovjet és az amerikai fél abban állapodott meg, hogy elfogadja tárgyalási alapnak a 20 milliárd dolláros német jóvátételt, melynek 50 %-a a Szovjetuniót illeti. Az angolok nem kötelezték el magukat ebben a kérdésben. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrehozásával kapcsolatban a Biztonsági Tanácsban alkalmazható vétójog körül alakult ki vita, melyet végül mindhárom fél elfogadott, csakúgy, mint azt a másik szovjet követelést, hogy Belorusszia és Ukrajna is alapító tagja legyen az ENSZ-nek.

A tárgyalások helyszíne

A lengyel kérdés az egyik legfontosabb probléma volt Jaltában, hiszen a nyolc plenáris ülésből hét alkalommal szó esett Lengyelország jövőbeni határairól és kormányáról. Lengyelország keleti határairól szólva Sztálin kijelentette: "a Curzon-vonal [ami megegyezik a Molotov-Ribbentrop paktumban meghúzott szovjet-német határral KJ.] nem orosz találmány. A Curzon-vonal szerzői Curzon, Clemenceau és azok az amerikaiak, akik 1919-ben részt vettek a párizsi konferencián. Az oroszok nem voltak ott. A Curzon-vonalat az oroszok akarata ellenére fogadták el, etnográfiai adatok alapján. Lenin nem értett egyet ezzel a vonallal. A szovjet kormány már kész eltekinteni a lenini állásponttól. Önök viszont azt kívánják tőlünk, hogy kevésbé legyünk oroszok, mint Curzon és Clemenceau volt? Ez szégyenletes lenne ránk nézve." Churchill megjegyezte "az után a tragédia után, amelyet Oroszországnak a német agresszió ellen védekezve át kellett élnie, s azok után az erőfeszítések után, amelyeket Oroszország Lengyelország felszabadításáért tett, az oroszoknak Lvovra és a Curzon-vonalra támasztott igénye nem erőszakon, hanem jogon alapszik." Roosevelt egyetértett az elmondottakkal, és kijelentette "Lengyelországot Németország rovására kell kárpótolni." Ez a kárpótlás végül az Odera-Neisse határt jelentette, amellyel 8 millió német került az új lengyel határok mögé. Lengyelország kormányáról hosszú vita után úgy döntöttek, hogy a londoni lengyel kormány, és a lublini lengyel kormány - amely akkor már Varsóban székelt és kommunistákból állt - közösen alakítsanak koalíciós kormányt.

Lengyelország határváltozásai

Talán az egyik legnagyobb jelentőségű eredmény a felszabadult Európáról szóló nyilatkozat volt, amelyben a konferencia résztvevői kimondták, hogy "minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar... a három kormány... együttesen támogatni fogja... hogy a lakosság összes demokratikus elemeit széleskörűen képviselő ideiglenes kormányhatalmat létesítsenek, amely köteles minél előbb szabad választások útján a nép akaratának megfelelő kormányt alakítani."

Ezek voltak a legfontosabb kérdések a jaltai konferencián. Igaz, volt egy titkos egyezmény is. Ebben a Szovjetunió ígéretet tett, hogy az európai háború befejezése után három hónappal belép a Japán elleni háborúba. Sztálin cserébe megkapta Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket, valamint Port Arthurt és a mandzsúriai vasútvonalak ellenőrzési jogát. A szovjet hadba lépést Japán ellen Roosevelt szorgalmazta az amerikai katonai vezetés nyomására, akik még hosszú háborúra számítottak a Csendes-óceán térségében, hiszen az atombombakísérletek Jalta idején nem kecsegtettek gyors eredménnyel. A Szovjetuniónak Japánnal megnemtámadási egyezménye volt, így a Távol-Kelettel kapcsolatos jaltai megállapodást nem hozták nyilvánosságra. A jaltai konferencia eredményeivel mindhárom résztvevő elégedett volt. Mindezek után joggal elmondhatjuk, hogy nem Jalta, hanem a jaltai egyezmények megsértése vezetett a kettéosztott Európához.

Honnan hát a felosztás legendája? Egyesek De Gaulle-hoz kötik, aki dühös volt amiatt, hogy nem hívták meg, és nem hagyott kétséget afelől, hogy sokkal jobban alakultak volna a dolgok, ha ő is ott van, mások szerint, viszont a Nyugatnak roppant kényelmes volt 1968-ban Jaltára hivatkozni, amiért magára hagyta a prágai tavaszt, holott Csehszlovákiáról egy szó sem hangzott el a Krímben. Megint mások úgy látják, hogy Jalta legendája az USA-ban született, ahol a republikánusoknak jó alkalom kínálkozott a kelet-európai származású amerikai választók előtt a demokrata Roosevelt lejáratására azzal a váddal, hogy kiszolgáltatta Kelet-Európát az orosz medvének. Jalta, amely generációk gondolkodásmódját határozta meg, ma már a múlt, a felosztás legendájával együtt.

                                                                                                  Kozári József

„Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy amint következnek… Az, aki a naplójában feljegyeztet a történetkét, sohase szokott hazudni másoknak se. Hát még saját magának miként hazudott volna? Igaz hát minden sora. Miért rontsam én el nem igazra?” – ezzel a bevezetéssel indítja, az 1900-ban megjelent Különös házasság című regényét Mikszáth Kálmán. A fikció és a valóság egymáshoz való viszonyát Kiszely Tóth Anett mutatja be. 

A regény cselekménye az 1810-es években játszódik, az akkor 21 éves – a könyvben is ugyanezzel a névvel szereplő – gróf Buttler János és a barátja Bernáth Zsigmond, húsvéti szünidőre térnek haza Hegyaljára, Bodrog-Olasziba (a kötetben Olaszröszkére) a sárospataki kollégiumból. Mikor megállnak egy fogadónál enni-inni valamit, meghívja a két diákot a kastélyába báró Dőry István (a valóságban gróf Döry Gábor). A látogatás előtt Buttler gróf feleségül kéri gyermekkori szerelmét, Horváth Piroskát (a valóságban Horváth Piroska nem létezett, személye tejes mértékben írói fikció). A két diák visszaindul a kollégiumba, de még előtte, – ígéretükhöz híven – betérnek Dőry báró kastélyába Röszkére, aki még aznap éjjel kényszeríti Buttler grófot, hogy feleségül vegye a lányát, Dőry Máriát (a valóságban gróf Döry Katalint), akit a katolikus pap, Szucsinka plébános titokban teherbe ejtett, így az esküvővel a külvilág szeme elől legalábbis, el lehetne rejteni a báró kisasszony szégyenét. Amint másnap reggel Buttler kiszabadul, máris gyámapja, Fáy István (a valóságban, Fáy Bertalan) segítségével pert indít az egyházi bíróságon, kényszerítésre hivatkozva a házasság érvénytelenné nyilvánítása ügyében. A pereskedés hosszú évekig húzódik, végül pedig annak érdekében, hogy a plébános szerelmi botránya miatt ne essen folt az egyház tekintélyén, a bíróság a házasságot érvényesnek nyilvánította. Gróf Buttler János személyes tragédiája, hogy így nem vehette feleségül választottját, Horváth Piroskát.

Gróf Buttler János

A konfliktus lezárása a regényben talányos. Gróf Buttler János kedélye rideggé vált, az emberektől elidegenedetten és magányosan halt meg Bécsben. Legalábbis a világ előtt így lett tálalva az, hogy ha már életében hozzá volt láncolva Dőry Máriához, akkor majd a „halál” elválasztja őket egymástól. A gróf tiszttartója a temetés után négyszemközt elmondja Buttler titkárának, hogy előző éjjel ő felnyitotta a koporsót és nem Buttler János holtteste volt benne, csupán egy bábu. A báb nyakában egy tábla, amelyen latin nyelven egyetlen szó állt: „Tace!” azaz, „Hallgass!”. Mikszáth rejtelmesen felveti a lehetőségét annak – mivel a temetés után Piroska is nyomtalanul eltűnik –, hogy a két fiatal ilyen módon lehetett csak egymásé és boldogan élnek, míg meg nem halnak egy távoli helyen, mint a mesében.

Gróf Döry Katalin

De lássuk, a valóságban hogyan is játszódtak le e különös események.Az író pedig, aki regénye elején leszögezi, hogy minden szava igaz, vajon milyen okból nem a valós történéseket írta meg, hiszen éppen elég „különösek” azok is?

A regényre nagy hatással volt a polgári házasságról szóló, nagy vitát kiváltó 1895. évi XXXI. törvénycikk, amit országgyűlési képviselőként maga Mikszáth Kálmán is támogatott. Ennek eredményeképpen megvádolták az írót azzal is, hogy egyházellenes propagandisztikus nézeteinek híresztelése okán Buttler János házassági perét a végletekig kifordítva és torzítva írta meg.1901-ben megszólalt az ügyben Mikszáth fő forrása, Bernáth Dezső, aki a regényben is szereplő, Bernáth Zsigmond fia volt. Azt állította, hogy ezt a történetet a szereplőktől maguktól hallotta és egy nagy köteg, poros, megsárgult levelezésekben olvasta. Mikszáth Kálmán jóhiszeműen, hitelt adott ennek a múlt század végén hallott érdekes és szokatlan történetnek. Mára már tudható, hogy Bernáth Dezső által elmondottak legnagyobb része valójában teljesen másképpen történt meg.

A valóság pedig makacs dolog. A könnyelmű természetű, fiatal és lobbanékony gróf Buttler János soha nem volt a sárospataki kollégium diákja, joghallgató pedig pláne nem. Bernáth Zsigmond nem lehetett osztálytársa Buttlernek, hiszen 17 évvel volt fiatalabb nála, ami azt jelenti, hogy a gróf házasságkötése idején még csak másfél éves gyermek. Buttler János, Sályon, báró Eötvös Ignácéknál ismerkedett meg annak unokahúgával, gróf Döry Gábor lányával, gróf Döry Katalinnal. Az eljegyzést 1792. május 31-én tartották Pesten. Az eljegyzési gyűrűváltással egyidejűen, házassági szerződést is kötöttek, ebben Buttler gróf kijelentette, hogy Dőry Katalint, „Isten Ő Szent Felsége vezérlése mellett szabad akaratombul és egyenes szívbéli indulatomtól viseltetvén” jegyezte el, és 30.000 rajnai forint kötbért állapítottak meg arra az esetre, ha valamelyik fél elállna a házasságtól.(Viszonyításképpen, milyen hatalmas összegről volt szó, amikor Pyrker János László egri érsek, 1829-ben a helyi gyógyfürdőt fejlesztette és bővítette az új szárnnyal, a teljes építkezés 8645 rajnai forintba került.)

A Buttler kastély

Buttler apja, az öreg Gábor gróf, ellenezte a fia, és a Döry grófkisasszony házasságát, de az eljegyzés után egy hónappal elhunyt, így érdemben nem tehetett semmit. János gróf apja halála után óriási vagyont örökölt, Ung vármegyétől Torontál vármegyéig, elsősorban földbirtokokat. Az eljegyzést követően Buttler olyannyira sürgette a házasságkötést jegyesével, hogy még a háromszori – vásár- és ünnepnapon való – kihirdetést sem akarta megvárni. A kihirdetés mellőzéséhez azonban püspöki engedélyre volt szüksége. Ezért kérelemmel fordult az egri püspökhöz, hogy adjon felmentést a háromszori kihirdetés alól. Gróf Eszterházy Károly egri püspök, aki a fiatal Buttler gróf iránt atyai jóindulattal viseltetett és minden bizonnyal jól ismerte éretlen, könnyelmű természetét, a felmentést megtagadta. Ugyanakkor kérte levelében a grófot, „hogy atyja anyja nem lévén, ily nagy dologban, minémű az házasság, curátorának tanácsával éljen.” A nősülni vágyó, elszánt férfiú ekkor birtokai gondnokához, Fáy Bertalanhoz fordult, hogy segítsen neki az egyházi méltóságot meggyőzni. Ebből is jól látszik, hogy Eszterházy püspök nem támogatta kezdetben a házasságkötést, bizonyára rosszat sejtett, de később mégis megenyhült. Mivel tapasztalta Buttler erőszakos hajthatatlanságát, végül megadta az engedélyt a giricsi katolikus templomban 1792. augusztus 20-án megtartásra került esketésre, amit a Girincs falu lakosai előtt, de a Buttler és a Döry rokonok nélkül tartottak meg. Másnap, ünnepélyes keretek között, zeneszóval vonult be a friss házaspár Erdőtelekre.

Egy ideig valóban zavartalan volt a fiatal pár boldogsága, azonban amikor első gyermekük halva született, ez a tragédia feldúlta a családi életüket. Alig két évvel az esküvő után kapcsolatukat kikezdte a féltékenység, amire elsősorban az ifjú Buttler gróf adott okot, aki nem igazán vette komolyan a házastársi hűséget és éppen olyan lendülettel és vehemenciával üldözte szerelmével a többi fiatal lányt, mint amilyen hevesen udvarolt egykor a feleségének. Katalin megelégelte férje folytonos kicsapongásait és elköltözött erdőteleki kastélyukból, majd keresetet adott be az egri püspökhöz, melyben kérte, hogy kötelezzék férjét arra, hogy őt visszafogadja és tisztességes házastársként éljen vele, ellenkező esetben adja ki a hozományát és róla megfelelő módon gondoskodjon.

A keresetlevélre Buttler válasza támadó és vádaskodó volt, mindazonáltal a bíróság ítéletében kötelezte rá, hogy fogadja vissza a feleségét és amíg ennek eleget nem tesz, addig évi 1800 rajnai forintot fizessen tartásdíj gyanánt. 1801-ben Buttler gróf 7 év különélés után végül visszafogadta feleségét és két éven át, viszonylag nyugodtan éltek. Később újra elmérgesedett a viszonyuk és a férj tél közepén, egy szál ruhában kidobta feleségét erdőteleki kastélyából. A várandós grófné a tárgyaláson maga vallotta be, hogy az érzelmi és a fizikai megpróbáltatások miatt elvetélt. 1803. december 20-i ítéletben a csanádi püspöki szék, mint választott bíróság megállapította, hogy a gróf engesztelhetetlen gyűlöletet táplál felesége iránt ezért nem lehetséges, hogy a grófné a férje házához súlyos lelki és testi veszély nélkül visszatérjen. Így nem maradt más megoldás, minthogy a bíróság ágytól és asztaltól véglegesen elválassza őket és a grófnőnek évi 2500 rajnai forint tartásdíjat állapított meg.

Gróf Buttler Jánost azonban nem csak tönkrement házassága aggasztotta, hanem az a sürgető és rendkívül fontos kötelezettsége, hogy a párdányi és erdőteleki gróf Buttler név fennmaradjon, a vagyont egybetartsa és fiú örököst produkáljon. Ehhez azonban törvényes házasságból született gyermekre volt szüksége, ami szerencsétlen helyzetében nem volt kivitelezhető. A polgári házasság intézménye még a korban nem létezett, így mivel más választása nem volt, indítványozta a házassága semmissé nyilvánítását. Ezt követően gyakorlatilag 28 éven keresztül ment a folyamatos pereskedés. Buttler gróf és ügyvédje, még a legalantosabb eszközöktől sem riadtak vissza – zsarolás, tanúk lefizetése – annak érdekében, hogy az ügyet sikerre vigyék.

Mindenáron bizonyítani akarták, hogy 35 évvel korábban Buttlert, a Döry család kényszerítette arra, hogy Katalint feleségül vegye. A gróf minden erőfeszítése és ármánykodása hiábavalónak bizonyult, hiszen 1831. június 30-án meghozott ítéletben az érseki bíróság a házasságot érvényesnek nyilvánította! Buttler persze fellebbezett az ítélet ellen. Minden bizonnyal a fellebbezése pozitív irányba terelése miatt, 1833-ban a dobóruszkai birtokán szétbontatta az egri várkapitány, Dobó István sírját és a fedlapot Egerbe szállíttatta. A fedlapot Pyrker János László érseknek adományozta annak érdekében, hogy az érsek tovább mélyítse az egri vár kultuszát és nyilvánvalóan hogy magát is jobb színben tüntesse fel. 

A kívánt hatást azonban ez sem érte el, 1833. június 19-én hozott ítélettel a bíróság a fellebbezést alaptalannak nyilvánította, ezzel pedig végleg lezárult a „különös házasság” pere. Mindezek után Buttler János gróf mérgében áttért a református hitre. Hatalmas összeggel, 126.000 pengő forinttal támogatta 1835-ben a Ludovika hadiakadémiát. Ezzel a nagylelkű felajánlásával azon túl, hogy beírta nevét a történelem nagykönyvébe, vagyonát is jelentősen leapasztotta. A feldúlt és csalódott gróf élete végéig fizette ugyan feleségének az évi 5000 rajnai forint tartásdíjat, de azt megakadályozta, hogy felesége özvegyi jogon, bármit is örököljön utána. Élete hátralévő részét Palágykomorócon töltötte, ahol a település református templomának felújítására, díszítésére nagyobb összeggel is hozzá járult. Itt is fejezte be életét, az utolsó párdányi és erdőteleki Buttler gróf, 73 évesen, 1845. május 7-én csalódottan és megkeseredetten halt meg. Felesége, Döry Katalin, 7 évvel élte túl a grófot.

                                                                                                  Kiszely Tóth Anett

Felhasznált irodalom:

Mikszáth Kálmán: Különös házasság. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1953.

Petrasowszky Anna: Sikertelen perből, különös házasság. In.: Miskolci Jogi Szemle 12. évf. 2. szám, 2017.

Pásztor Emil: Gróf Buttler János „különös házassága” In: Magyar Szemle, Új folyam VIII. 7-8. szám, 1999.

Hőgye István: Girincs község története, Kiadja: Girincs Község Önkormányzata, Girincs, 1999.

Gr. Eötvös Ignácné nyilatkozata (1827. jún. 4.) In: Vasárnapi Újság 1904. 14. szám 51. évf.. 219.

A csanádi püspöki szentszék választott bírósági ítélete, Egri Érseki Levéltár, 1818. évi per 2. sz. melléklet.

MNL-HML Protocollum In et Extabulationum 1794-1798. 13-14. l.

Az emberek szeretnek kirándulni, utazni, idegen tájakat, városokat felfedezni. Nem volt ez másképp nagyszüleink, dédszüleink idejében sem. A rohamosan fejlődő közlekedési eszközöknek köszönhetőent mind több lehetőségünk nyíl az utazásra. Részben ennek is köszönhető, hogy a 20. század a tömegturizmus évszázadává vált. A modern fapados utazás elődjét mutatja be Mácsainé Iván Éva. 

Az első magyar utazási iroda, az Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt. 1902-ben alakult meg, elnöke gróf Esterházy Miklós volt. A vállalat már 1925-ben rendszeres városnéző buszokat indított Budapesten. Miután beleolvadt az Általános Beszerzési és Szállítási Részvénytársaságba, létrejött az Idegenforgalmi Beszerzési Utazási és Szállítási Vállalat, vagyis rövidítve – ahogy azóta is ismerjük – az IBUSZ. Az új utazási vállalat tevékenységi köre a két világháború között meglehetősen kiterjedt volt. Idegenforgalmi információs tevékenysége mellett, foglalkozott utazásszervezéssel, jegyeladással, csomagszállítással, szálláshelyek értékesítésével, vendéglátóhelyek létesítésével, útlevél és vízum beszerzésével, utazással kapcsolatos brosúrák kiadásával és árusításával, közlekedési eszközök bérbe adásával, filmekkel és hirdetésekkel is.

Az első budapesti városnéző buszok

Bármilyen meglepő, de a „fapados utazás” nem a közelmúlt találmánya, már a harmincas években alkalmazta az IBUSZ. Híres „filléres vonatain” több mint egymillió utast szállítottak kilenc esztendő leforgása alatt, 1932 és 1941 között. De nézzük meg közelebbről is, hogy mi volt a filléres vonat, vagy hivatalos nevén „filléres gyors”. A kifejezés 1932-ben született. Az államvasutak igazgatósága pályázatot hirdetett a legötletesebb elnevezés megtalálására, amellyel az olcsó kirándulóvonatait illetni lehet. Közel negyvenezer kifejezés közül kellett a bíráló bizottságnak kiválasztania a legmegfelelőbbet. Nem volt könnyű dolguk! A legjobb pályázatok jutalmat kaptak. Olyanok például, mint a „hajrá-vonat”, a „ruccanó vonat”, a „vándorvonat”, a „garasvonat”, a „skót vonat”, vagy a „batyus vonat”. Szintén díjazták a „napsugárvonat”, „tulipánvonat”, „hipp-hopp vonat”, „turulvonat”, „murivonat”, „mesevonat”, „vaspillangó” és „de jó vonat” kifejezéseket. Az első díjat a „filléres gyors” kitalálója, Megyery Ella írónő kapta.

Az 1930-as évek elejének nagy gazdasági válsága az élet minden területén éreztette a hatását. A MÁV forgalma elsősorban a helyközi személyszállításban esett vissza, hiszen az emberek könnyebben lemondtak a távoli utazásokról, kirándulásokról, mintsem arról a kényelemről, amit a munkahelyekre való eljutáshoz a városi tömegközlekedés nyújtott számukra. 1932-ben a filléres vonatok indításának az volt a célja, hogy fellendítse Magyarország belső utasforgalmát. A MÁV jelentős, mintegy 75%-os kedvezményt biztosított a filléres vonatokon.  A negyedáron eladott jegyek, még így is biztos hasznot jelentettek, mert a kirándulóvonatoknál a vasút 100%-os ülőhely kihasználtsággal számolhatott. A rendelkezésre álló ülőhelyeket előre eladták és csak akkor indult el a járat, ha az előirányzott létszámot elérték a foglalások.

Filléres gyors a ceglédi vasútállomáson 1935-ben

A magyar filléres vonat kezdeményezés, amely a résztvevőknek kedvezményes vasúti közlekedést biztosított, az olasz Treni Popolari mintájára alakult ki. A járatok indításának feltétele az volt, hogy legalább ötszáz résztvevő jelentkezzen az utazásra, a menetdíjat pedig minden esetben előre ki kellett fizetni. A kirándulások egy naposak voltak, vagyis a vonatoknak még aznap este vissza kellett indulniuk.

Az első szerelvény 1932 tavaszán Gyöngyösre szállította a kiránduló társaságot. A Keleti pályaudvaron feldíszítették a vonatot indulás előtt, a mozdonyra hatalmas „75%” feliratú tábla került. Az 1937-es év során Budapestről összesen 88 filléres gyorsvonat indult, vidékről Budapestre 46, vidéki városból vidéki városba pedig 42. Abban az évben összesen 176 kiránduló vonat több mint 167 ezer utast szállított és majdnem 73 ezer kilométert tett meg. A filléres vonatokból nem csak a vasútnak volt nyeresége hiszen az úticélként megjelölt települések idegenforgalmára is jó hatással voltak a kiránduló vonatok. A városok nagy igyekezettel mutatták be nevezetességeiket a látogatóknak. A filléres vonatok remek lehetőséget nyújtottak az országos jelentőségű kulturális eseményeken való részvételhez is. 1932. május 8-án Magyarországon, a Hungária körúti stadionban játszották az Európa Kupa labdarúgó mérkőzését Magyarország és Olaszország között. A foci már abban az időszakban is kiemelt sportágnak számított hazánkban. Az esemény apropóján, a MÁV minden főbb útvonalon indított filléres gyorsvonatokat a fővárosba, az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) pedig a Menetjegyirodán keresztül, a meccsre szóló belépőjegyekkel látta el a vonatok közönségét. A stadionban mintegy negyvenezer néző előtt 1-1-es döntetlent játszott a két csapat.

A Magyar Filmiroda a filléres gyors Szekszárdra érkezéséről hangosfilmet készített a filmhíradó számára 1932-ben. A filléres gyors sikere a filmipart is megihlette. A „Filléres gyors” című játékfilm – amelynek eredeti felvétele sajnos mára elveszett – bemutatója 1932. december 1-én volt. A hangosfilmet Gaál Béla rendezte, a forgatókönyvet Harmath Imre írta. A főszerepekben Kun Magda, Sziklay József, Radó Sándor és Csikós Rózsi volt látható. A film eredetileg filmszkeccsnek készült, de a New York-i magyar kölcsönzőcég, a Sugar Brothers egész estés filmmé egészítette ki.

A filléres turista járatok egyik legnépszerűbb célpontja Eger volt. 1932 áprilisában érkezett az első kiránduló vonat a városba, amelynek olyan nagy sikere volt, hogy az államvasutak rövidesen újabb járatokat indított. Az első filléreseket Budapestről indította a MÁV, de a felmerülő igényekre való tekintettel hamarosan a vidéki városokból is zöld utat kaptak a kedvezményes járatok. Az első filléres nap tapasztalatinak figyelembevételével készítette el a város vezetősége a programot a vendégek számára. A legnépszerűbb látványosság Egerben, természetesen a vár és a Líceum volt, ahová az ilyen filléres alkalmakkor szinte özönlöttek a turisták. Sokan keresték fel a fürdőket és a minaretet. Ez utóbbi műemlék okozott némi galibát az első kirándulóknak. Kellő tapasztalat hiányában a szervezők nem gondoltak arra, hogy szükség lesz egy felügyelőre, aki csak kis csoportokban engedi fel a turistákat a toronyba. A minaret szűk csigalépcsőjén mindenki felfelé igyekezett, majd, amikor az első nézelődök elindultak lefelé hirtelen forgalmi dugó keletkezett. Nem lehetett kellemes élmény a szűk lépcsőkön lefelé hátrálni. Az egriek mindenesetre tanultak az esetből és igyekeztek elkerülni a későbbiekben az ehhez hasonló malőröket. Eger látnivalói mellett rengeteg kirándulót vonzottak a Bükk turistaútjai is. Sokan csak a környéken barangoltak, de folyamatosan indultak autóbuszok Szilvásváradra és Lillafüredre, lehetőséget nyújtva egy-egy kellemes erdei kiránduláshoz. A Magyar Turista Egyesület 1932. évi vándorgyűlését is Egerben tartotta, amelyre a MÁV filléres járatot is indított. Természetesen az egrieknek is volt lehetőségük más városokba kirándulni és előszeretettel éltek is ezzel a lehetőséggel.  

Az egri minaret 1931-ben

                                                                                                     Mácsainé Iván Éva

Korabeli filmhiradó:

Szekszárdon a filléres-gyors utasainak bemutatják a Sárköz művészi népviseletét és táncait 1932. július Magyar Világhíradó 437.

Felhasznált források:

Budapesti Hirlap, 1932. április 3-i sz. 2.1. In: Nagy J. Béla (szerk.): Magyarosan – Nyelvművelő folyóirat 1. évf. (1932) 1. kötet 3-4. sz.

Csikós Mihály: A vasút utasforgalmát befolyásoló tényezők. In.: Közlekedéstudományi Szemle, 1961 (11. évf. 5. sz.)

Eger – napilap, 1932. 95–277. sz.

Magyar Nemzet, 1983. november 24. 46. évf. 277. sz.

Nemzeti Sport, 2005. április 14. 103. évf. 101. sz.

Ruisz Rezső: Filléres gyors és kisszakasz. In.: Magyar Szemle 19. kötet (1933. 9-12. sz.) 373–378.

Tolnamegyei Ujság 1932. 32–43. sz.

Új Idők Lexikona 9-10 Eötvös – Frémont (Budapest, 1938) 2440-2441.

Ha a 15-16. század az egri szőlő- és bortermelés első virágkora, a 18. század igazi reneszánsz. A város és környékének rohamos ütemű benépesedése mellett néhány évtized alatt kialakult a szőlő monokultúra. A város gazdasági életében a szőlőművelés vált meghatározóvá. Ezt a korszakot mutatja be Kozári József írása.

1687. december 17-én kelt a hír, hogy „isten segélyével Eger vára és a város a kereszténység kegyetlen ellensége kezéből kiragadtatott, és ezzel a nemes vármegye is a török igától felszabadult.” Rusztem pasa szabad elvonulás fejében átadta a várat és a várost az ostromló szövetséges csapatoknak, kikötve, hogy akik maradni akarnak Egerben, azok vagyonuk megtarhatására adott garancia mellett ezt megtehetik. Mintegy 100 török család élt ezzel a lehetőséggel. a 91 éves török uralom vége új lehetőségeket teremtett a vidék akkor még gyér számú lakosságának.

Ha a 15-16. század az egri szőlő- és bortermelés első virágkora, a 18. század igazi reneszánsz. A város és környékének rohamos ütemű benépesedése mellett néhány évtized alatt kialakult a szőlő monokultúra. A város gazdasági életében a szőlőművelés vált meghatározóvá. Ezt bizonyítja Eger szőlőgazdászatának jeles ismerője Martonffy Károly is, aki arról tudósít, hogy: "Eger főgazdaságát a szöllőmívelés teszi. Lakosainak nagy része, az úgynevezett kapások, tisztán szöllőmívelés által keresett napszámjaikból élnek, alig találtatik Egerben tisztesebb rendű polgár, ki hivatala, vagy mestersége mellett szöllőt is ne míveltetne."

Mártonffy Károly (1812-1896)

Ekkor alakultak ki a szőlőhegyek – akkori nevükön promontóriumok – ma is használt nevei. A földrajzi feltételek és a hozzáértő, gondos művelés különösen híressé tették az egri határban található Almagyar, Cigléd, Síkhegy, Tihamér, Ráchegy, Paphegy, Bajusz dűlőkben fekvő szőlőket. A legjobb bor azonban minden forrás egybehangzó véleménye szerint az Eged hegyről származott. Az itt termett vörösbort nevezték Bikavérnek, ami nem a mai értelemben vett Bikavért jelentette, hanem kétséget kizáróan a bor sötétvörös színére utalt, amely hasonlatos a bika vérére. A filoxérapusztításig, minden sötétvörös bort, így a szekszárdit is bikavérnek nevezték.

A korszakban termesztett szőlőfajták a kék kadarka, vagy törökszőlő, negotíni, nemes, lúdtalpú, kereklevelű, bolond (vagy rúgós), változataiban, a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator voltak. A legnevezetesebbnek közülük a kadarka lúdtalpú változata számított. Ez adta Egerben a legtöbb szőlőt, jó évben pedig az aszút. Az ültetvényeken megtalálhatóak voltak még a török góhér, a feketefrankos, a gordoványos, a kocsos, a kupakos, a tejfölös virágú és az égőszőlő nevű fajták is. A fehér fajták közül a polyhos, a juhfark, a fehér frankos, és a fehér góhér volt számottevő a bortermelés szempontjából. A legnagyobb területet a lúdtalpú, a kereklevelű, a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator foglalták el. Az ültetvények szerkezet szerint vegyesek voltak, azaz több fajtát vegyesen termesztettek egy-egy területen, majd együtt szüretelték és dolgozták fel a gyümölcsöt. Az egri kapás a lúdtalpú, a kerek- és a keresztes levelű fajokat egy szóval bortermőnek, a többit pedig „abajdos”-nak nevezte. Az idők folyamán ezek a fajok a német telepesek által meghonosított oportóval, merlot-val, kékfrankossal és nagyburgundival is bővültek.

Kadarka

A török hódoltságtól a 19. század közepéig tartó „reneszánsz”-ot a vörösbort adó szőlőfajták túlsúlya jellemezte, de a vörös borok mellett kisebb részben világosabb színű, úgynevezett siller típusú bort és kevés fehérbort is készítettek. Egy 1828. évi egri beszámoló szerint a teljes termelésnek összesen 2%-a fehér bor volt. Ezt a kis mennyiségű fehérbort nagy valószínűséggel csak az igényesebbek és módosabbak készíthették, akiknek nagyobb kiterjedésű szőlőjében számottevő fehér szőlő is volt. A termelők nagyobb része viszont a kevesebb fehérszőlő mennyiséget válogatás nélkül összeszűrte a vörössel, s az így kapott bort, sillernek kezdte nevezni. Az is megesett, hogy rosszabb évjáratokban, amikor a szőlő nem tudott rendesen beérni még a jó termőhelyről származó vörös szőlő mustjából is fehér bort szűrtek. De ugyanezt tették a kevésbé jó fekvésű területek éretlen szőlőfürtjeivel is a következő módon: „a kitaposott szőlőlé mielőtt a szőlő hajától a legkevesebb színt is kapná, tüstént hordókba szüretik. Az ilyen időben szűrt must tökéletes fehérbort ád, a törkölybül színt nem, így fanyarságot sem kaphatván, kellemes ízű ital válik belőle, mely is korcsmára s asztali szükségre, ez utolsó évtizedben, veres közönséges bornál sokkal keresettebb volt.”  Voltak olyan gazdák, akik egész termésüket fehérként szűrték le, de leggyakoribb az volt, amikor a must 1/3 részét vagy a felét fehérként szűrték le, a megmaradt rész törkölyön forrt ki, s így a bor kicsit színesebb lett.

 A minőségi vörösbor készítését szintén csak a tehetősebb birtokosok engedhették meg maguknak. Ők a minőségi egri vörös bor előállítását szem előtt tartava a nagy festéktartalmú sötét fürtökből „vinum rubrum”-ot, azaz valóban vörös bort szűrtek, ami a század során elvezetett az egri bikavér kialakulásához.

A bikavér nem más, mint egy borházasítás (Cuvée), ami különböző megkötéseknek eleget téve, bizonyos szőlőfajtákat, adott arányban tartalmaz. Az Egri Bikavér mai formáját csak a filoxéra vész után vette fel, mikor a 19. században megfogalmazott, jó minőségű vörösbor készítésének alapelvét Grőber Jenő az újonnan betelepített szőlőfajtáknak megfelelően korszerűsítette.

Grőber Jenő (1869-1941)

A szőlők művelése szabályozott keretek között zajlott. Eger város bírája és magisztrátusa (tanácsa) szervezte és irányította a hegyrendészetet. Meghatározták a szüret idejét, a napszámosok bérét és munkaidejét, ellátásuk módját, megszervezték a szőlők őrzését. Az 1713-ban már működő hegybírák felügyelték a kerülőket, de a szőlőmunkák minőségét is, hiszen a nem megfelelően, vagy hanyagul művelt ültetvények a tanács 1772-es végzése szerint gazdáiktól elkobozhatóak voltak. Ami a szőlőművelés módját illeti, Egerben az úgynevezett soros művelés volt elterjedve. Ezt úgy kell érteni, hogy a szőlőhegy lába felé futó barázdák hasábokra osztották a szőlőt. Ezeket a hasábokat 6-10 ölre vagyis 11-18 méterenként kereszt irányú barázdák szakítottak meg. A barázdák metszéspontjában mindenütt megtalálhatóak voltak az úgynevezett iszapfogó gödrök, egriesen "sánk gödrök." A kereszt irányú barázdák a sorok közül lefutó vizet a "sánk gödörbe vezették, ahol az a magával mosott iszapot lerakva folyt tovább a legalul lévő nagy sánk gödörbe. Ezt az iszapot a szőlőmunkások visszahordták, és talajjavításra, illetőleg szőlőültetésnél táptalajnak használták. A barázdák egyébként nemcsak vízelvezetőül, hanem gyalogútként is szolgáltak. Az egyes birtokokat az úgynevezett közös barázdák választották el. A szőlőhegyen lévő birtokok pásztorjárásokat alkottak. Egerben 1853-ban 31 pásztorjárás volt. "16 pásztorjárás képezi az Eger vizétől keletre eső szőlőrészt, vagy vízen túli részt, más 15 pásztorjárás a vízen inneni, vagy nyugati részt."

Eger környéki szőlőhegy

Az Eger környéki szőlőket kopaszfejre metszették, vagyis alacsony tőkét növesztettek, így nem volt szükség karóra, ami tetemes költségtől kímélte meg a szőlősgazdákat. Természetesen ezen a vidéken is előfordult a karózás, de általában csak fiatal tőkék mellé használták, nehogy munka közben megsértsék, esetleg kivágják őket, vagy azokat erősítették velük, amelyeket a termés nagy súlya miatt kidőlés fenyegetett.

Az egri szőlőbirtokok nem csupán szőlőültetvényekből álltak. Minden birtokon megtalálható volt az úgynevezett szőlőalj, amelyen szántó, veteményes, gyümölcsös, de esetenként kaszáló terült el, s ezzel mintegy kert alakot adott az Eger környéki szőlőhegyeknek. A szőlőkben mindenütt ott volt a "gunyhó", vagyis az az épület, ami nem a szüreti munkálatokhoz szolgált elsősorban, hanem az időjárás viszontagságaitól védte a szőlőmunkást. Esős szüret idején a gunyhó védelmében állították föl a szedőkádat is.

Történeti források szerint az egri borvidék szőleit a föld minősége, a terület lejtése és a napfény mennyisége alapján minőségi osztályokba sorolták. 1760-ban három minőségi osztályt állítottak föl, s az egri szőlők közel 50%-át az első osztályba sorolták. A későbbiek során 6, majd nyolc minőségi osztály felállítására került sor. A püspöki pinceleltárak viszont a bor színe alapján minősítettek „vinum rubrum”-nak nevezve az igazi vörös bort, míg „subrubrum”-nak a sillert.

                                                                                                               Kozári József

Bővebb tájékozódásra ajánljuk: Berecz Anita - Kristóf Ilona (szerk.): Eger ezer éve. Líceum Kiadó, Eger, 2020.

https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/eger-ezer-eve

Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem könyvtára 2011. december 15-e óta Tittel Pál nevét viseli. Pap, matematikus, csillagász. Ennyit írnak róla a lexikonok. De nézzünk bele egy képzeletbeli távcsőbe, hátha ki tudunk venni még egy-két részletet. Gál Tibor bejegyzése.

Tittel Pál 1784. június 28-án született Pásztón. Iskoláit szülővárosában, Gyöngyösön és Kecskeméten végezte, majd 1800 őszén jelentkezett az egri szemináriumba. Előbb mint diák járta a Líceum széles folyosóit, 1806-tól már matematikát is tanított az épületben. Fischer István érsek az egri csillagda, a Líceum tornyában 1776 óta működő Specula igazgatójává nevezte ki. 1810 szeptemberében tanulmányútra indult a bécsi csillagvizsgálóba. Bécsben tanulmányozta Carl Friedrich Gauss – a „matematika fejedelme” – munkásságát, megvásárolta könyveit. Hazatérése után úgy határozott, hogy a neves német tudós tanítványa lesz.

Tittel Pál arcképe

Fischer érsek támogatásával 1815 őszén elindulhatott Göttingenbe. Tanulmányai mellett részt vett Gauss tudományos kutatásaiban is: a kisbolygók pályájának elemzéséhez szükséges bonyolult számításokat végezte. Eredményeiről csillagászati folyóiratokban számolt be. Önálló könyve is megjelent 1816-ban a naptárszámításról, ami az egyházi ünnepek meghatározásához nélkülözhetetlen volt. Gauss másokhoz írott leveleiből tudjuk, hogy Tittelt nemcsak tanítványának, hanem megbecsült munkatársának tartotta. Egyik levelében így írt róla: „Ő [Tittel], mint ahogy ön is tapasztalni fogja, derék jellem, alapos ismeretekkel és forró szorgalommal.” Később Gauss ajánlóleveleivel Tittel eljutott Párizsba és Londonba is. Útja során meglátogatta „Uránia európai templomait,” többek között Frankfurt am Main, Heidelberg és Strasbourg obszervatóriumait. Párizsban meghallgatta az akadémia üléseit, megfigyeléseket végezhetett a csillagvizsgáló híres műszereivel. 1817 őszén már Greenwich-ben a Királyi Csillagda vendége. Fogadja őt William Herschel, az Uránusz bolygó felfedezője.

Tittel Pál útlevele az egri Főegyházmegyei Könyvtár gyűjteményéből

Tittel élményekkel és könyvekkel gazdagon tér vissza Egerbe 1817 végén. Európai tanulmányútja után hat évet töltött Egerben kutatással, cikkek írásával és oktatással. 1819 novemberétől már csillagászatot is taníthatott: „… érsekem rendeléséből Lyceumunkban astronómiai letzkéket adok…”. Az 1820-as napfogyatkozásról magyar nyelven írt cikket. Több kéziratát is szerette volna az olvasók elé tárni, hiszen ezzel – mint írta tanulmányában – „én lehetnék első magyar tolmáttsa az égi testek törvény-könyvének”. Tittel Pált egy 1824. szeptember 13-án kelt királyi határozat a pesti egyetem tanárának és a Gellért-hegyi csillagda igazgatójának nevezte ki. Magával vitte tanítványát, Albert Ferencet, aki később – mint líceumi professzor, csillagász és könyvtáros – méltó módon ápolta mestere emlékét Egerben.

Tittel 1816-ban Göttingenben megjelent naptárszámítási szakkönyve

Tittel pesti éveiről ezt írta Albert: „… Buda-Pesten is közkedvességű és nagy tekintélyben és tiszteletben állott…” Nemcsak az elismert tudóst, hanem a népszerű társasági embert is felkeresték a politikai, tudományos és irodalmi élet szereplői. Széchenyi István számos alkalommal járt a Gellért-hegyi csillagdában, ahol Tittellel „társadalmi, tanügyi, tudományos és nevelészeti” kérdésekről beszélgettek, „melyeken rendesen magam is jelen lehetni szerencsés voltam”, írja Albert Ferenc. Kölcsey Ferenc leveléből is idézhetünk: „De ne feledd el Tittelnek is tiszteletemet bemutatni. Pesten létemnek egyik legszebb örömei közé tartozik, hogy e tiszteletre méltó férfiút ismerhetém.” „Voltam a Szent Gellért hegyén is, s láttam a magyar ég egyik csillagát, Tittel urat” – emlékezik Kazinczy Ferenc egyik levelében 1828-ban.

Tittel Pál számításai egy csillagászati évkönyv borítóján

Egy rövid magyar nyelvű művet is írt Budán, amikor az egyetem tanácsa megbízta, hogy a csillagda jelezze a városban a déli tizenkét órai pontos időt. A Rövid Túdosítás a’ buda-pesti torony órák regulázása végett című könyvét 1830-ban adta ki a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda. A Közhasznu Esméretek Tára című lexikon számára magyar nyelvű csillagászati szócikkeket írt, de szerkesztője volt a Mathematikai műszótárnak is. Tittel 1830 novemberében lett a Magyar Tudós Társaság rendes tagja.

Tittel Pál dedikációja Széchenyi Istvánnak (Rövid Túdosítás a’ buda-pesti torony órák regulázása végett)

Tudományos pályáját derékba törte az 1831-es kolerajárvány, augusztus 26-án hunyt el. Vörösmarty Mihály Tittel halálára című versében – amely Móra Ferenc szerint a legszebb magyar epigramma – „egek s csillagkoronák éjféli barátjának” nevezi őt.

Kéziratos bejegyzés Tittel haláláról az 1832-es egri egyházmegyei schematizmus egyik példányában (Egri Hittudományi Főiskola Könyvtára)

Vörösmarty megjelent verse a Hasznos Mulatságokban 

Albert Ferenc 1868-ban írta meg Tittel életrajzát, amely az egyik legfontosabb forrásunk. Az Egri Pedagógiai Főiskola 1961-es évkönyvében két fiatal matematikus – később az intézmény főiskolai tanárai –, Pelle Béla és Perge Imre a szakember szemével értékelte Tittel életművét. Vargha Domokosné és Kanyó Sándor monográfiája az Akadémiai Kiadónál jelent meg 1988-ban. Az egyetem Líceumi Szellemiség című sorozatában olvashatjuk a Tittel Pál, egri csillagász című kötetet.

Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Tittel Pál Könyvtára

2021-ben volt Tittel Pál halálának 190. évfordulója. A Líceum második emeletén még megtekinthető az eseményhez kapcsolódó kiállítás. Az egyetemi könyvtár által készített Tittel Podcast is foglalkozik a témával (Ki volt Tittel Pál?). Ajánljuk az érdeklődők figyelmébe a Tittel Pálról készült rövidfilmet is. A Tittel Pál Könyvtár honlapján meg lehet tekinteni Tittel digitalizált műveit, valamint elérhető több róla szóló cikk is.

                                                                                                         Gál Tibor

Felhasznált források:    

Albert Ferenc: Tittel Pál. In: Kátai Gábor és Albert Ferenc (szerk.): A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1868. augusztus 21-től 29-ig Egerben tartott XIII. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Eger, 1869. p. I-XIII.

Gál Tibor: Tittel Pál, egri csillagász. Eger : Líceum Kiadó, 2016

Kelényi B. Ottó: Az egri érseki líceum csillagvizsgálójának története. Budapest, 1930.

Küssner, Martha: Gauss magyar tanítványa, az egri és budai csillagvizsgáló igazgatója: Tittel Pál. In: Csillagászati évkönyv az 1982. évre. Budapest, 1981. p. 313–337.

Pelle Béla – Perge Imre: Tittel Pál élete és munkássága. In: Az Egri Pedagógiai Főiskola évkönyve (7.). Eger, 1961. p. 593–615.

Vargha Domokosné – Kanyó Sándor: „...csillagkoronák éjféli barátja". Tittel Pál élete és működése. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1988.

A Széchenyi Istvánnak szóló dedikált kötet a soproni Széchenyi István Városi Könyvtár tulajdona. Köszönjük a digitális változatot.

Eger hírneve legalább olyan mélyen gyökerezik több évszázados szőlő és borkultúrájában, mint a Tinódi Lantos Sebestyén által megénekelt, és Gárdonyi Géza méltán híres regénye révén általánosan ismertté vált 1552-es ostromban. A szőlő azonban nemcsak hírnevet, de jelentős jövedelmet is biztosított az itt élőknek. Kinek a megtermelt szőlő vagy az eladott bor, kinek az elvégzett szőlőmunkák után fizetett napszám, kinek pedig a szőlőműveléshez és borászathoz szükséges szerszámok, hordók, és különféle eszközök készítéséből és eladásából származó jövedelem útján. A város nem egy nemzetközileg is híres műemlék épülete foglalja kőbe a nemes lelkű mecénások emlékén túl az egri szőlők gazdasági erejét. Az egri bor történetét Kozári József mutatja be.

A sok évszázados, virágzó szőlő és borkultúra kialakulásához jelentős mértékben járultak hozzá a kedvező éghajlati és talajviszonyok. Az itt található, túlnyomó részt riolittufára települt kavicsos agyagból, illetve mészkőkőzetre rakódott pannonagyagból összetevődő talaj különösképp kedvez a szőlőnek, ráadásul a könnyen vájható riolittufa szinte kínálja magát a pincekészítéshez. A napsütéses órák száma – annak ellenére, hogy az átlagos évi középhőmérséklet csupán 10°C körül mozog - évi átlagban meghaladja az 1800-at, sőt időnként a 2000-et is, ugyanakkor a Bükk déli, dombokká szelídülő, harántvölgyekkel barázdált lankáin a napsugarak beesési szöge is ideális. Az évi csapadékmennyiség 600 mm. A kedvező természeti feltételek azonban csak az itt élők szorgalmas és kitartó munkájával, valamint szakértelmével párosulva hozhatták létre Magyarország egyik legjelesebb történelmi borvidékét, az egrit. Az egriekről és a környező községekben lakókról a múlt században többen is leírták, hogy „különösen tiszta, ügyes és jó szőlőmunkások,… s bár takarékosság iránti  hajlamuk kevés, jellemük nyílt és őszinte, csakhogy iszákosságra s néhol verekedésre hajlandó."

A Nagy-Eged

Az egri borvidéken a vonatkozó gazdaságföldrajzi és szőlészeti irodalom szerint a Bükk hegység lejtőin virágzó szőlőkultúrát kell értenünk. Közigazgatásilag ez a vidék a 19. század második felének törvényalkotása szerint Eger városát, valamint Andornak és Kistállya (ma Andornaktálya), Bakta (ma Egerbakta), Deménd (ma Demjén), Egerszalók, Felnémet, Felsőtárkány, Kerecsend, Maklár, Nagytálya, Noszvaj, Ostoros, Szólát (ma Egerszólát) és Szomolya községeket jelentette. A modern szabályozás már két eredetvédelmi körzetre, az Egrire és a Debrőire tagolja a borvidéket. Az Egribe tartozik Eger, Andornaktálya, Demjén, Egerbakta, Egerszalók, Egerszólát, Felsőtárkány, Kerecsend, Maklár, Nagytálya, Noszvaj, Novaj, Ostoros és Szomolya, a Debrőibe pedig Aldebrő, Feldebrő, Tófalu, Verpelét, Kompolt és Tarnaszentmária.  (9/2006. FVM rendelet)

Az egri borvidék térképe

Az Eger környéki szőlőtermesztés kezdete a történelem homályába vész. A Kis-Eged hegy oldalában talált régészeti leletek 30 millió éves ősszőlő emlékét őrzik, melyet Vitis hungarica néven tartanak számon. Természetesen ez még nem sokban hasonlít a mai szőlőhöz, de kétség kívül jelképértékű. 

Ha történeti források nem is tárják elénk az egri szőlőtermesztés kezdeteinek időpontját, arra mindenképpen utalnak, hogy a 11. században számottevő szőlőültetvény díszítehette az egri lankák irtásait, s a 13. század elejére már virágzó szőlőkultúráról számolnak be. Köszönhető ez az I. Szent István király által alapított egri püspökség szervezőmunkájának. Az egyház mindig megkülönböztetett figyelmet szentelt a szőlőtermesztésnek, hiszen a bor, legyen akár fehér, akár vörös a keresztény liturgia elengedhetetlen tartozéka. (Kezdetben inkább a Krisztus vérére utaló vörös borok voltak használatosak a szentmiséken, később azonban az egyre terjedő vörösbor hamisítások miatt a fehér vált általánosan elterjedtté. Csak a keleti egyház tartott ki továbbra is a vörös borok mellett.) A szertartások szükségleteinek kényszerén túl a szőlőtermelésből és borkészítésből származó jövedelem is hozzájárult a szőlőkultúra fejlesztéséhez. IV. Béla királyunk 1261-ben kelt birtokmegerősítő oklevelének kiadását az indokolta, hogy a tatárjárás során elvesztek a püspökség korábbi oklevelei. Ezért huszonöt egyházmegyei nemes eskü alatt tett tanúsága alapján írták össze az egri püspök birtokait és kiváltságait a fennmaradt oklevélben. Ugyanez az oklevél rendelkezik az egri püspökség bortized bevételeiről is, ezért annyit biztosan állíthatunk, hogy ha Szent István korában még nem is – hiszen nem az eredeti oklevelet írták át, hanem szóbeli információk alapján szerkesztették meg –, de a 13. század közepén már élénk szőlőművelés folyt az egri völgyben.

Középkori szőlőművelés a Fécamp Psaltérium miniatúráján 1180 körül

 Az Árpád-korban betelepülő szerzetesrendek – így például a bencés szerzetesrendet megújító burgundiai Citeaux szerzetesközösségének fíliájából, Clairvaux-ból Magyarországra érkezett ciszterci szerzetesek élen jártak a mezőgazdasági technika fejlesztésében és terjesztésében. Valószínűleg hozhattak magukkal eredeti hazájukból termesztésre szánt szőlővesszőket is. Fontos szerepet játszottak a gyéren lakott területek benépesítésére toborzott francia, német és itáliai telepesek, akik saját kultúrájukkal gazdagították a már itt meglévő földművelési, szokásokat. Különös jelentőséggel bírnak a valószínűleg a 11. században, de biztosan még a tatárjárás előtt ide telepített vallonok, akik nemcsak a szőlőtelepítést lendítették fel, hanem új gazdálkodási szokásokat, szőlőmetszési és borkezelési ismereteket is meghonosítottak. Az ő nevükhöz fűződik például a bor hordókban való tárolása a korábbi bőrtömlők helyett. A hordókat általában két, Egerben kantárfának nevezett gerendára szokták fektetni.

Ciszterci szerzetesek munka közben egy 13. századi német kódexben

 A szépen gyarapodó szőlőterületekről származó bor tárolásának szükségessége hívta életre az egri és Eger környéki pincéket. Különösen az egyház, a püspökség és a káptalan számára volt fontos a tárolás megoldása, hiszen nemcsak a saját birtokukban lévő szőlőkből származó bort, hanem a teljes püspökség területéről természetben beszolgáltatandó adót, a bordézsmát is tárolni kellett. A püspökség késő középkori gazdasági iratai szerint a legfontosabb bevételnek a bortized számított. Eger környékén egészen a 16. századig a fehérszőlőből készült borok domináltak. Először Estei Hippolit számadáskönyveiben találunk adatot vörösbor tárolására. Ahogy a délvidéki, szerémségi borvidék elpusztult, oszmán megszállás alá került, úgy váltak egyre fontosabbá a hadszínterektől egyelőre távol eső északi borvidékek, Eger is. A 15-16. században jelentőssé lett az északi, Krakkóba irányuló borkivitel erről a vidékről. A bor tárolásához ideális feltételeket biztosított a könnyen megmunkálható tufa. A legkorábbi írásos adataink az akár kőbe vágott, akár épített, boltozott egri pincékről a 15. századból származnak. (A legrégebbi gótikus, kőbe vágott pincerészletet Egerben a Dobó u. 8. alatt tárták fel.) Adománylevelekben, a püspökség számadáskönyveiben egyre gyakrabban említettek pincéket, mind a város területén, mind a püspökség egyéb birtokain, pl. Gyöngyöspüspökiben (ma Gyöngyösön).

A Saint-Germain-des-Prés apátság pincéje 1530 körül 

A 16. századra már a környező falvakban is jelentős szőlőültetvények díszlettek, háttérbe szorítva minden más művelési ágat. Ez volt az Eger vidék szőlőkultúrájának első virágkora, melyet az egri vár 1596-os elestével beköszöntött hódoltsági időszak tört meg.

Eger a 17. század elején

 Bár a muszlim vallás tiltja az alkoholfogyasztást, az egri szőlő és borkultúra csillaga a hódoltság korában sem áldozott le.  Egyrészt mert a fejlett török kertkultúra ismerte és kedvelte a szőlőt, másrészt mert a török, ha nem is fogyasztotta a bort, az abból származó jövedelem neki sem volt ellenére. A bor iránti igény pedig nem csökkent, hanem nőtt, mert a két, majd három részre szakadt ország végvári csatározásaiban, és hadjárataiban részt vevő zsoldos hadinép szinte mérték nélkül fogyasztotta. Ennek oka persze nem pusztán a részegeskedésben gyökerezett. Korabeli források egybehangzóan állítják, hogy Magyarországon a felszíni vizek fertőzöttek, ihatatlanok voltak. Különösen háborúk idején volt veszedelmes vizet inni, hiszen a halottakat egyszerűen vízbe hajították, mivel a vesztesnek nem nagyon maradt ideje a temetésre, a győztes pedig nem igen vesződött vele. Takáts Sándor, a kor jeles kutatója idézi, hogy „a katonák, ha a Duna vizéből ittak, úgy elhullottak, mint a legyek”. Két évvel Eger eleste előtt, 1594-ben egy Egerben szolgáló zsoldos járandóságai közé napi 7 deciliter bor is tartozott (évi 15200 csöbör 700 fős legénység számára). Sajnos a katonák nem mindig elégedtek meg a járandósággal, és mint Ormány Józsa sümegi várkapitány panaszolja: „soha nem lehet az magyar had részegség nélkül, mert csak csatára menjen is, azonnal meg kell valahol részegedni”. És bizony a törökkel is megesett, hogy fittyet hányt Mohamed törvényeire. Több török szpáhitól vették el a tímárt (birtokot) részegeskedés miatt, de az is előfordult, hogy - török források szerint - az Esztergom felmentésére küldött török sereg vezérpasája félelmében úgy berúgott, hogy „holtrészegen ülve a lován kisebb megszakítással okádott.”

A mértéktelen borfogyasztás ellen számos jeles hazánkfia felszólalt. Pázmány Péter esztergomi érsek például a következő szavakkal ostorozta részegeskedő honfitársait: „a haza szabadulásáért annyi részegítő köszöntések lettek, hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, (hadseregét) és reá eresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittanak Magyarország szabadulásáért, nem kellene vízözön sem a török veszedelmére, mind borban fúlnának meg.” A kritikák azonban nem a borfogyasztást, pusztán annak mértéktelenségét bírálták. Mint Szenczi Pál debreceni prédikátor megjegyezte: „Más a Bor, s más a Részegség. Az első Isten teremtése, a második az Ördög tojománya.”

Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros (1570-1637)

A növekvő borfogyasztás jelentős borkereskedelmet hívott életre. Ez a növekvő igény azonban nem minőségi, hanem mennyiségi volt, s így minőségi bor előállítására nem ösztönzött. A növekvő mennyiség eladásából származó haszonról azonban a hódoltsági török urak sem kívántak lemondani. A hódoltság időszakával foglalkozó kevés számú forrás tehát egybehangzóan virágzó szőlőkultúráról tudósit. Evlia Cselebi török világutazótól azt is megtudhatjuk, hogy „9600 kertjük van, szőlőjük savanykás és nem nagyon ízletes”, ami egyértelműen nem minőségi borszőlő termesztésére utal.

Evlia Cselebi szobra Egerben (2014-2020)

A hódoltság időszakához köthető az első jelentős fajtaváltás az Eger környéki szőlő-hegyeken. Már a 16. század elején kezdetét vette az addig uralkodó fehérbor szőlőfajták visszaszorulása, a török elől menekülő rác telepesek által hozott és meghonosított kékszőlő javára, vagyis már az Eger 1596-os eleste előtti évtizedekben az ország nagy részét kitöltő török hódoltság területéről beszivárgott és fokozatosan teret nyert az egri szőlőhegyeken a kadarka. Mártonffy Károly, a 19. század jeles szakírója megfogalmazásában: hogy „mikor cseréltettek fel a fejérek fekete fajokkal, mely most is e vidéken kizárólag uralg, azt ismét nem tudjuk, csak gyanítjuk, hogy ez a törökök által közvetlen, vagy legalább is általok hozott vesszőkkel… mert hagyományból és régi iratokból tudjuk, hogy a magyarországi törökök is a bort kedvelték.”

Matthaeus Merian Eger visszafoglalását megörökítő metszetén jól láthatók a város környéki gondozott kertek 

Akár a rácok, akár a törökök tevékenységének tulajdonítjuk a történteket, az semmiképpen sem vitatható, hogy a vörösborszőlő fajták lassan, de biztosan kiszorították a fehér fajokat az egri borvidékről. A törökök elől menekülő rácok hozták magukkal a kadarka különböző fajtái mellett a héjon erjesztéses vörösborkészítés technológiáját is. Az a ma is élő, bár helytelen feltételezés, hogy az egri borvidék azonos a vörösbortermeléssel, ebben az időszakban alakult ki.

                                                                                              Kozári József

Bővebb tájékozódásra ajánljuk: Berecz Anita - Kristóf Ilona (szerk.): Eger ezer éve. Líceum Kiadó, Eger, 2020.

https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/eger-ezer-eve

Hogyan készültek az emberek 100 évvel ezelőtt a Karácsonyra Egerben? A válasz nem meglepő, ugyan úgy mint mi. Friss meleg kalácsokat sütöttek, szaloncukrot eszegettek, disznótorokat tartottak, nagy karácsonyi leárazásokat hirdettek, karácsonyfát díszítettek és karácsonyi misére jártak. Az első világháború utáni karácsonyi készülődést Bóta Anna írása mutatja be.

„Ugyan mit hoz a Jézuska? Ez izgatja most a gyermeklelkeket, ezzel a töprengő gondolattal fekszik, kel e napokban Csonkamagyarország minden eszét tudó kis csemetéje.”

Egri Népújság 1921.12.22 Jézuska útján – részlet

Nehéz idők jártak akkoriban, hiszen alig pár éve lett vége a szörnyű áldozatok követelő első világháborúnak. Gyászolták az elhunyt családtagokat, rokonokat, a megcsonkított Magyarországot, próbáltak talpra állni abból a csapásból, amit a trianoni békeszerződés okozott sok ezer magyar családnak az új határon kívül és belül. Szembe kellett nézni az élelmiszerhiánnyal és a nagymértékű inflációval, voltak, akiknek kenyérre is alig futotta. Az emberek azonban a legnagyobb nehézségek közepette is várták a szeretet ünnepét, hiszen a Karácsony megnyugvást hozott a léleknek, az otthont, a szeretetet és meghittséget jelentette még azok számára is akik a sötétebbnek látták az életet. 

Mindenkinek a maga módján, de az adventi készülődés ugyanazzal a sürgés-forgással járt, mint napjainkban. A ’20-as évek elejétől a kereskedelem évről-évre élénkült, egyre több kisbolt és kiskereskedő várta a vevőit, a boltok polcai megteltek. Már a kis fizetésű emberek is megengedhették maguknak, hogy Karácsonyra megajándékozhassák hozzátartozóikat, a kereskedők pedig hatalmas karácsonyi árengedményekkel csalogatták a vevőket. A legelterjedtebb ajándékok a gyerekeknek a babák, bababútorok, mackók, ügyességi játékok, mesekönyvek, állatfigurák, építőkockák, faállatkák voltak míg felnőttek elsősorban ruhát ajándékoztak egymásnak, a nők leginkább a harisnyanadrágoknak örültek. Mindezek mellett kínáltak imakönyveket, képeslapokat, díszdobozos levélpapírokat, íróeszközöket. 

Az 1920-as évek elejétől egyre nagyobb választékban kerültek forgalomba irredenta árucikkek is. A jellegzetes motívumok a dísz- és emléktárgyak mellett megjelentek társasjátékokon, kártyapaklikon és mindenféle használati tárgyon. Különösen népszerű volt az egri Huszár Aladár által szabadalmaztatott Geolotto nevű társasjáték.

Nagy volt a kínálat a piacon is: tejföl, tojás, baromfi, apró malac, liba, kacsa, pulyka, hal, alma, dió és minden egyéb karácsonyi asztalra való bőven akadt eladásra. A tehetősebb családoknál elterjedt volt a fenyőfa állítás, az szegényebb családok beérték egy-egy ág feldíszítésével. A cukrászdák nagy választékban kínálták a cukorkákat, csokoládé díszeket, szaloncukrokat.

A távoli rokonoknak, ismerősöknek a legszebb kézírásukkal megírt szebbnél szebb karácsonyi képeslapokon kívántak boldog karácsonyt. Az adventi időszak kedves látványossága volt a betlehemi jászolt vivő gyerekek csapata is. Ám a nagy sürgés-forgásban az emberek nem feledkeztek meg egymásról sem, minden évben különböző intézmények szerveztek jótékonysági adománygyűjtést a rászoruló árváknak, családoknak, szegény iskolásoknak. 1920-ban Szmrecsányi érsek karácsonyi adomány adott át a hadirokkantaknak, árváknak és özvegyeknek de az Egri Szociális Misszió Társulat is rendszeresen gyűjtött a rászorulóknak. Az Egri Polgári Asztaltársaság a karácsonyi ünnepek során a szegény iparos tanulókat támogatta, a Keresztény Szociális Egyesület pedig a hadiárváknak gyűjtött. 

Az évtized végére a pénz romlása miatt a karácsonyok megint egyre szűkösebbek lettek, a fákra kevesebb dísz jutott, egymás után tűntek el róla a finomabb cukorkák. A lapok egyre többet cikkeztek arról, hogy elmaradt a nagy karácsonyi vásárlási hullám és forgalom. Az üzletek roskadásig megpakolt polcai mellett unott arcú eladók várták, hogy betévedjen egy-egy kósza vásárló. A játék-kereskedések sorsa különösen rossz volt, hiszen a szülők örültek, ha a napi élelmiszeradagot be tudták szerezni és gondoskodni tudtak a melegebb téli ruházkodásról.

„…A karácsony ünnepe azonban önként kínálkozó alkalom arra, hogy mintegy a szeretet békés magaslatáról egyszerre fogjuk be szemünkkel a mögöttünk elmaradt vidéket, elmondjuk, mi volt szép, mi volt csúnya benne s mit kellene tennünk, hogy a jövő képe szebben alakuljon...”

Eger napilap 1929.12.25. 245.szám

                                                                                                 Bóta Anna

Felhasznált források:

Tomka Béla – Felszálló ágban  https://rubicon.hu/cikkek/felszallo-agban

Vonyó József: Trianon árnyékában – A magyar gazdaság és társadalom strukturális problémái a két világháború között

Egri Népújság 1920.10.02

Egri Népújság 1921.12.24 292. szám 3.p.

Egri Népújság 1925.12.23 291. szám 1.p.

Egri Népújság 1921.12.13 282. szám 2. p.

Egri Népújság 1920.12.19 291. szám 1.p.

Egri Népújság 1922.12.08 280. szám 2.p

Egri Népújság 1927.12.04  276. szám 3.p

Egri Népújság 1924.11.01 253. szám 3.p.

Egri Népújság 1924. 12.02. 278.szám 3.p.

Egri Népújság 1925.12.18 287. szám 2-3.p.

Egri Népújság 1927.12.23.  291. szám 3.p.

Eger napilap 1930.12.19. 288. szám 1.p.

Ziegler Géza III. évfolyamos 18 éves egri tanítóképzős tanuló 1881. szeptemberében kezdte meg a tanítást a Somogy megyei Karádon. Az utókor idealizálni próbálja Gárdonyi tanítói tevékenységét, de a 18 éves szőlősgyöröki fiatalember nagyon hamar megismerte a falusi tanítók számtalan munkáját és nyomorúságos életét. Ezeket az élményeket foglalja össze és elemzi Bartók Béla következő posztjában.  

A karádi Gárdonyi Géza Általános Iskola és a római katolikus templom napjainkban

Az 1881. augusztus 3-án 18. évét betöltő Ziegler Géza tanítójelölt 1881. szeptember 28 - 1882. augusztus 13. között dolgozott a karádi római katolikus elemi iskolában. Úgy tűnik, hogy az első tanév annyi szenvedést okozott, hogy élményei hozzájárultak ahhoz, hogy 4 év múlva 1885-ben végleg lemondott a tanítói állásáról.

Karád akkoriban a távoli veszprémi püspökség birtoka volt, az iskola az egyházmegye tanfelügyelői hivatalához tartozott, a karádi katolikus elemi iskola igazi irányítója azonban 1872-1907 között Neumayer Károly plébános volt. A községben álló három kastélyt a püspöki birtokok bérlői lakták, a templomot, a községházát és jegyzői lakot a veszprémi püspök építtette, de a 19-20. század fordulóján működött a községben takarékpénztár, segélyegylet, önkéntes tűzoltóegyesület, kaszinó, iparos olvasókör és egy gőzmalom is.

Az ifjú tanítójelölttel Karádon Huber Antal vezető tanító ismertette meg a nélkülözést, hiszen az iskolaigazgatók országszerte fiatalabb beosztottaik élelmezésén, tüzelőjén, fizetésén takarékoskodtak. 1924-ben Gárdonyi József azt állította, hogy apja 1881-1882-ben 10 hónapig havonta 2 forint 50 krajcárt kapott a karádi tanítótól és ugyanannyit a községtől, ami havonta átlagban 5 forintot jelentett. Étkezése valamennyire biztosítva volt a főtanítónál, bár annak felesége nem a legjobb szakács volt, de az ajándékba hozott gyümölcsökből, disznótoros ételekből ő is kapott iskolai érdemeiért valamennyit és ez az éhségét időnként csillapította.

Szőllősgyörök és Karád Somogy megyében a Balatontól délre

Fűtött szobája azonban nem volt, az 1881-1882-es hideg telet éjszakánként átdideregte. A gyerekek által a kötelezően behordott fadarabok a tantermet nappal még felmelegítették, de éjszakára mindegy volt, hol fekszik le, mivel a szobájában is hasonlóan hideg volt. Reggelenként a kútvödör volt a mosdótála, szalmazsákon aludt - néha a tanterem padlóján - téli kabátként használt ujjatlan hosszú körgallérjába burkolózva a törött ablaküveges szobában. „Átkozott község ez! Alig várom, hogy meneküljek belőle!" – írta 1881. október 24-én majd így folytatta: „Huber a főtanító kocsisként bánik a tanítóval s még arra sem méltatja, hogy néha napján legalább egy pohár borral megkínálja."

Az első hónapokban nagy lelkesedéssel kezdett hozzá a tanításhoz és a népműveléshez. Ábécéskönyv írásába fogott, de nehezen ment és abbahagyta. Ennek vázlata sokáig megvolt az egri vármúzeumban. Újságot is indított Karádon Köpönyeg címmel, amelyből három számot írt meg és illusztrált saját kezűleg, de egy sem maradt fenn belőle. Mivel az ifjú tanítójelölt a pap mellett imádkozott és énekelt a temetéseken, 1881. október végén írta Halottak napján című versét, amelyet a Pesti Hírlapnak küldött el, de nem jelentették meg. Még 1881 végén küldött egy írást a budapesti Ország-Világ című folyóiratnak is, de onnan sem kapott választ.

Egy dolgozó kisiskolás az Ország-Világ című folyóirat képén 1881-ben

Karádot egyébként így jellemezte később – nem túl hízelgően - a Hosszúhajú veszedelem című regényében szereplő falusi tanító: „Micsoda nyomorúságos viskók! Nádtető, fűz-sövénykerítés, oldalt dűlő hídkarfa, libák, kacsák a híd alatt a pocsolyában, tyúkok a kocsiúton, buta, lompos kutyák a kapuk előtt. Időnkint egy ökrös szekér lassálkodik el a bolt előtt. Mellette hosszú ostorral ballag a hajtója. Aki férfi, mind csizmás és mind ballagó. Aki asszony, mint mezítlábas és mind sietve járó.”

Ziegler Géza bekapcsolódott a karádi fiatalok szórakozásába, amelyről fennmaradt egy sajátos 1881. decemberi tudósítás:  „E hó 11-én a karádi ifjúság által rendezett tánczestély fényesen sikerült; kis számú, de díszes társaság gyűlt össze a nagyvendéglőben, hol is a jelenvoltakat az a rémületes hír lepte meg, hogy itten szó sincs tánczvigalomról, a kinek tánczolni mégis kedve van, a „kis korcsmába“ menjen. Silány világítás mellett, pinczébe való tégla lépcsőkön jutottak az érkezők a kisebb-nagyobb tükrökkel díszített, teremmé átalakított kis korcsmai ivószobába, hol kedélyesen folyt a táncz a szokásos szünóráig. Említésre méltó azonban, minthogy az egyik rendezőnek a táncz terén elsajátított szerény tehetségei csupán lengyelkéig értek - mindig olyant huzatott.” Amellett hogy ez a szokványos esemény újsághír lett, úgy tűnik, Karádon 140 éve legalább két szórakozóhely működött, a lengyelke pedig a mazurka nevű tánc magyar neve volt.

A karádi katolikus iskola és tanulói a két világháború között

Az ifjú segédtanerő még az ősz folyamán megismerkedett Csík Ilkával, a karádi főerdész lányával, akit később Finom Ilka néven örökített meg a Hosszúhajú veszedelem című regény tizedik agglegény-történetében. 1881. nyarán Szőlősgyörökön már többször találkozott Csutorás Lujzával, de Ilkának már komolyabban udvarolt, ezért fájt neki később az elutasítás. 1882 elején viszont már Farkas Vilmával, a tabi útbiztos leányával randevúzott, és a lány hatására írt szerelmes versekben még Karád is megszépült. Karád így a borzalmas tanítói nyomor és a szerelmi csalódás ellenére hosszan tartó élményt adott az írónak, mert később több versében is feltűntek karádi motívumok, Az én falum című novelláskötetében pedig a tanítói élmények mellett több korabeli karádi személynév is olvasható.

Gárdonyi Gézára és párjára emlékeztető szerelmesek rajza Az én falum 1996-os kötetében

A nyomor azonban nem törte le a gyermekek és a falusi nép iránt érzett szeretetét. Erre bizonyíték Az én falum című elbeszélésgyűjteménye, amelynek minden darabja Gárdonyi falusi - nagyrészt karádi -  tanítóskodásából született. Karádon ismerte meg a könyv mindenki által kedvelt gyermek alakjait, akiket írásaiban halhatatlanná tett, például Tabi Jóskát és Kovács (Vas) Rozikát. Vasárnaponként, amikor csendes volt az iskola, öreg parasztembereknek tartott előadást a Föld forgásáról vagy más népek életéről. Közben verseket írt (A karádi fasorban), udvarolni járt Tabra, majd ironikus verset írt a nélkülözésről az iskolai szekrény ajtajának belső lapjára, amely évtizedekig fennmaradt. Így hangzott:

„Míg urad én voltam oh sifonér – ruha nem volt benned

De boros üvegek glédája táborozott itt

Hej, tele egykor mind valamennyi jó bikavérrel

Nézz ide, drága utód s kebeledből szálljon a sóhaj

Rakd be ruhádat, hogyha talán van, megjön a bor is

Csak legyenek jó pajtásaid mint Don Vigolénak.”

Az alkalmi disztichonszerű versben a sifonér (franciául chifonnier) ruhásszekrényt jelent, de azt, hogyan kerültek a sorba (gléda) állított bikavéres üvegek ilyen messzire Egertől, nem lehet tudni. Ha volt bor, a karádi szegénység biztosan viszonylagos volt. A Don Vigole álnév pedig egy középkori verses regényben Arthur király egyik lovagjára (Wigalois) utal, akinek története eltorzított fordításban jelent meg korábban magyarul Kerekes Wigolais története címen.

Versecske az egykori szekrény oldalfaláról

A Somogy vármegyei Általános Tanítóegyesület 1924. június 5-én leplezte le két napos ünnepség keretében a karádi Gárdonyi emléktáblát. Megnyitó beszédet a kerületi tanfelügyelő mondott, 5 környékbeli tanító pedig Gárdonyi-költeményeket szavalt, majd előadták A bor című Gárdonyi színmű I. felvonását. Másnap a karádi esperes gyászistentiszteletet tartott, amely után a tanítóegyesület elnöke, a somogyi főispán és mások mondtak beszédet, majd lehullott a lepel az emléktábláról, amelyen a következő felirat látható:

„Gárdonyi Géza emlékének Somogy vármegye tanítósága 1924.

„Kik áldozunk itt szóval, hittel, kővel:

Elmúlunk a forgó-szálló idővel.

S utánunk száz tanító-nemzedék,

S Ő még mindig tanítja nemzetét. Móra István”

Gárdonyi Géza Karádon 1924-ben felavatott emléktáblája

A sors iróniája, hogy az a Móra István (1864-1957) nevű tanár írt alkalmi verset az emléktáblára, akinek öccse, Móra Ferenc szintén tanítóként kötelezte el magát a szegény emberek mellett és hagyta el a tanítói pályát, hogy teljes erejével az irodalmi pályán haladjon. A karádi tapasztalatok azonban később megszépültek és hozzájárultak a népművelő pedagógus Gárdonyi legendájának kialakulásához, amit ő így alapozott meg egyik elbeszélésében: „…kell egy hídnak lenni, amely a parasztosztályt az úri osztállyal egybeköti. Ez a híd a néptanító. Én szeretek az lenni, ami vagyok. Az én foglalkozásom kedves nekem. Én a faluban minden szíven és minden lelken uralkodom. Ez nekem öröm. És gazdag is vagyok.”

                                                                                                              Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem (Finom Ilka)

Korompai János. Gárdonyiról – a jó tanítóról, Hevesi Szemle, 1985. 5. sz. 43-45.

Kelemen elemér: Néptanítók Somogyban a kiegyezés korában, Somogyi Almanach 34-35. (Kaposvár, 1981)

Dr. Almássy Gyula: Gárdonyi nyomában, Beszámoló a dunántúli Karádról, Népújság, 1956.január 28.4.

Népújság, 1956. február 1. 9. szám

Népújság, 1956. február 4. 10. szám

Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi Budapest, 1924. I. 80-91.

1552, Eger. A történet ismert, ahogy a vár hőseinek névsora is. Mindenféle rangú és nemű embernek, a deáktól a tisztig, a paptól a nemesig, legyen férfi vagy oroszlánként harcoló nő, része volt a híres diadalban. Számos történet, és annál több életút találkozott akkor egy helyen, a töröktől szorított egri várban - s ott egy név: „Fügedy János lovas hadnagy”, akit még Tinódi is többször megemlít summájában, vitézségéről és sérüléséről is beszámolva a hallgatónak: „Az Figedinek foga kiesék.” Gárdonyi Géza csillagai közt is megtaláljuk a „farkas üstökű, kék szemű legénynek” leírt „Fügedyt” egy rövid, kedélyes párbeszédben, melyet Bornemissza Gergellyel folytat. Az írói-költői fantáziáról még szó lesz a későbbiekben, és arról, hogy ez milyen haszonnal kecsegtetheti a tanárokat a hétköznapi oktatásban. Kovács Dániel ezt a posztjában a főhős, Figedy János alakján keresztül mutatja be.

Fügedy utcatábla Egerben

Névleg a Heves megyei Nagyfügedhez, birtokait nézve Szabolcs és Borsod vármegyéhez egyaránt kötődött a Figedy család említett tagja. János 1558-ban lett Noszvaj birtokosa - innen a borsodi kötődés, hiszen akkor még a falu nem Heves megye része volt. A hat évvel korábban zajló események sodrába Figedy akkor, mint az egri káptalan tisztje került bele, mikor is „huszonhetedmagával”, azaz huszonhat gyalogossal érkezett a várba erősítés gyanánt. Jóval a török ostrom megkezdése előtt Dobó István már hónapokon át folyamatosan „harcolt”, főleg a környék nemességével azért, hogy a tőlük várt és remélt katonák kiállításával minél jobban megnövelje Eger védőseregét, az akkor mindössze 400 főt számláló állandó őrség mellé. Az 1552. augusztus végére összegyűlt körülbelül kétezer védő soraiban hamar megmutatkozott mind a bátorság, mind pedig a vezetői erény. A török haditaktika részének tekinthető, a vár feladására szólító fenyegető hangvételű levél, melyet Ahmed pasa küldetett be a várba egy paraszttal - nem nyílvesszőn belőve, ahogy a legendás filmben láthattuk - nyilván nem maradhatott kellő válasz nélkül, már csak a magyar virtust tekintve sem. Szeptember 9-én éjszaka a védők egy majd 100 fős csapattal, Bornemissza Gergely, Pethő Gáspár, Zolthay István és Figedy János vezetésével rajtaütöttek a török előőrsön, akik akkor Maklárnál állomásoztak. A sikeres zsákmány- és fogolyszerző akciók egymást követték - szeptember 19-én Figedy - Zolthay és Pethő mellett - újra vezetője volt annak a lovaskitörésnek, amely a Boldogasszony templomnál lévő török ágyúállások ellen irányult; az ellenséges fegyverek megrongálása és az azokat védő őrség elkergetése újabb pont volt az egriek javára az ekkor már három napja a várat ágyúzó törökökkel szemben.   

A harcok alatt, Tinódi leírásából is tudjuk, hogy Figedy „jól forgolódott” a várvédők között, többször bizonyította vitézségét. A diadal után sem került le az egri színpadról, fontos feladatot szánt neki Dobó: az 1552. november 20-ára Göncre összehívott nemesi gyűlésre Figedyt küldte, hogy az ostrom alatt tönkrement vár helyreállítására támogatást, segítséget kérjen, sajnos megint eredménytelenül. Dobó és Mekcsey István másodkapitány csakhamar belefáradva a folyamatos parttalan viaskodásba, lemondtak tisztükről és a következő év januárjában átadták a várat a királyi megbízottaknak; Eger új kapitánya Bornemissza Gergely lett.

Eger vára anno

Bornemissza a harcokban teljesen kifulladt várat, de harcedzett és hűséges tisztikart örökölt, köztük a mi „Fügedinkkel”. Az egykori „Gergely deák” gyakorlatilag ugyanazzal az erővel és odafigyeléssel irányította a vár életét kapitányként, mint elődje Dobó, és továbbra is számíthatott azokra a vezetőkre, akikkel bajtársi viszonyba került az ostrom ideje alatt. A török veszély, az emberi akarat és kitartás hősöket teremtett Eger várának falainál 1552 őszének hónapjaiban - a védők érdeme elévülhetetlen. A későbbi évek történései viszont, a sors fintoraként, a politika vagy éppen az emberi gyarlóság miatt kissé beárnyékolta néhányuk életét, így Figedyét is. Miután Bornemissza 1554-ben török fogságba esett, Zárkándy Pál másodkapitány kapitánnyá lett, mellé pedig Figedy került az alkapitányi posztba. A barátság kettejük között nem tartott sokáig: Figedyt csakhamar azzal támadta Zárkándy - kissé ironikus hasonlattal élve -, hogy (szó szerint) a saját malmára hajtja a vizet, mert többek között azzal vádolták, hogy az egri karthauzi barátok malmát (amely a mai Tűzoltó téren volt egykor) a saját hasznára foglalta el. Nem tisztünk az egykori egri tiszt megítélése, az igazság feltárása (maradjunk némaságban, ahogy a karthauzi barátok anno), de annyi bizonyos, hogy Figedy 1555-ben felmentését kérte másodkapitányi posztjáról.

A noszvaji De la Motte kastély ritkábban fotózott nyugati homlokzata

Ahogy az egri várvédők közül többen is helytállásukért és vitézségükért földadományban részesültek, úgy „Fügedy úr” is kapott egy Egertől mintegy 11 km-re lévő, lélekszámát tekintve akkor 250-300 között mozgó kis települést birtokul, „a mi falunk”-nak nevezett Noszvajt. Figedyről köztudott volt, hogy az „új vallás” híve és 1558-as faluba érkezésével lényegében a helyi protestáns közösség alapjait rakta le. Udvarházát a mai De la Motte kastély helyéhez kötik, mely kastély egyébként helyszínéül szolgált egy másik kor másik neves alakjának életének, gróf Széchenyi István döblingi szanatóriumának díszletéül a Hídember című filmben. De térjünk vissza most az irodalomhoz, kissé vakmerően és szerénység nélkül Gárdonyi és Tinódi nyomdokain haladva, a dráma jegyében, de korántsem drámai módon.

Noszvaj község címere, rajta Figedy karjának ábrázolásával

A noszvaji Figedy János Általános Iskola három évvel ezelőtti diáknapjai különlegesen zajlottak. Az akkori apropó egy évforduló volt: 2018-ban, 460 éve vette birtokba Figedy Noszvajt. „Fügedy urunk” falujának és oskolájának apródjai, a török korszakot megidézve, díszes-zenés felvonulással, játékos vetélkedőkkel, szabadtéri sütés-főzés közepette merítettek „a múltnak kútjából” egy jóízű színdarabot, melynek címe „Figedy vitézei” lett. (A darab azóta kiegészült egy második résszel is, amely a „Figedy kardja” címet viseli.) Képzeljük el, hogy ez a derék nemesúr az általa hozott 26 embert Noszvajról, illetve a Noszvaj felé vezető kalandos útjáról verbuválta; ennek kitalált, szándékosan humoros történetét az iskola drámaszakkörösei színpadra vitték és nagy sikerrel be is mutatták, még a község „népe” előtt is. A „Gyalog Galopp” és „Indul a bakterház” elegyének tekinthető ízig-vérig magyar középkori story valóságos és kitalált elemeket egyaránt tartalmaz, de mindezt azon nem titkolt szándékból, hogy az iskola gyermekei, ha játékos és mesés formában is, de tanuljanak saját iskolájuk névadójáról, a korszakról, amiben Figedy élt. A hely szellemével átitatott és a falu nevezetességeit burkoltan felvonultató meséből a tanulók ráismerhetnek saját közegükre, a településre, ahol élnek, ahová minden nap iskolába járnak.   

Figedy János levelet kapott

Levelet kapott

Egerből

Dobó István írta azt néki

Írta azt néki

A törökről

Jó vitézeket Figedy János

Figedy János

Hozz nekünk

Az török ellen ebben a várban

Ebben a várban

Reményünk.

A színdarabhoz írt egyik nyitó dal szövege a szerző tollából       

Az iskolai történelemtanítás mindig összekapcsolódik a helyismerettel, az adott település történetével, amelyből akár tisztán-tudományosan, akár egy kis fantáziával megfűszerezve, de mindig meríthetünk és érdekesebbé tehetjük egy korszak tanórai vagy éppen tanórán kívüli feldolgozását.  

                                                                                                                Kovács Dániel

Felhasznált források:

Nagy József: Eger története. Gondolat, Budapest, 1978.

Száz magyar falu könyvesháza sorozat - Noszvaj. Írta: Kovács Béla. Szerkesztette: Bán Péter.

P. Kovács Melinda: Malmok az egri völgyben a 16. század végéig. (Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei)

Pallas Nagylexikon (mek.oszk.hu)

Tinódi Sebestyén - Egri Históriának Summája (mek.oszk.hu)

Gárdonyi Géza - Egri Csillagok (mek.oszk.hu) 

A képek forrása:

Fügedy utcatábla Egerben. Szerző saját fotója 

Eger vára anno

A noszvaji De la Motte kastély ritkábban fotózott nyugati homlokzata

Noszvaj község címere, rajta Figedy karjának ábrázolásával