Kiss László előző bejegyzésében a(z) – XIV. Lajos Versailles-i kastélyában élő – udvari nemesség lakhatási gondjairól, az udvari személyzet létszámáról, összetételéről, a „királyi nyilvánosság”-ról írt, de szót ejtett arról is, hogy milyen előnyökkel, előjogokkal járt az udvari nemességhez való tartozás. Jelenleg a mindenkit gúzsba kötő etikettről, a rang és a hatalom kapcsolatáról, a főbb udvari tisztségekről/méltóságokról oszt meg néhány kultúr- és életmódtörténeti érdekességet. A helyszín továbbra is a Napkirály („aranykalitká”-nak is nevezett) udvara. Ám egy-egy történelmi példa erejéig kitér a töröktől „megszabadított” I. Lipót császár és király, és a „szabadító” Sobieski János lengyel „választott király” etikett-konfliktusára 1683-ban, valamint arra is, hogy egy angol főúrnak még a vérpadon is – az etikettet betartó – úrként kellett viselkednie (1746-ban).

Az etikett fogságában 

Norbert Elias az udvari társadalomról írott megkerülhetetlen könyvében többek között arra is rámutatott, hogy az etikett annyira rabul ejtette az udvari embereket – beleértve a királyt is, aki nem csak betartatta, hanem alkotta is ezeket a szabályokat –, hogy eszközből öncéllá vált. Vagyis egy idő után már nem az udvarban élők uralták az etikett-szabályokat, hanem fordítva. A pontosan kimért szabályok határozták meg életük minden percét, rezdülését. Mindenkit az etikett ejtett kitörhetetlen fogságba. „Az etikett és a ceremóniák… – írta a kiváló szociológus –, mindinkább holmi kísérteties örökmozgóvá váltak, amely azért létezett és működött tovább…, mert soha ki nem merülő motorként hajtotta egyre előre a benne egymással összefonódott emberek státus- és hatalmi esélyekért folytatott versengése…, valamint a világosan tagolt tekintélyfokozat iránti igénye”.

Norbert Elias (1897–1990) német szociológus

Papp Imre szerint az udvar és az etikett biztosította az arisztokrácia számára különleges társadalmi helyének, státuszának a megőrzését, más társadalmi csoportoktól (beleértve a „nem udvari nemesek”-et is) való – mesterségesen megnövelt – különbözőségét, a távolságtartást és a csúcson maradást. Az udvari emberek mindennapjait meghatározó/behatároló, ugyanúgy ismétlődő szertartásokat sokan ugyan kelletlenül viselték, valóban egyfajta aranyozott kalitkának tartották/tarthatták, de nem tudták, egy idő után már nem is akarták belülről áttörni. Elias úgy látta, hogy nem csupán azért, mert fenntartásukat megkövetelte a király, hanem azért is, mert „társadalmi egzisztenciájuk ehhez kötődött”. Az udvari nemesi lét feladása, láncaik letörése egyben „arisztokrata jellegük szétzúzásá”-val, előjogaik feladásával, hatalmi esélyeik elveszítésével járt volna. Egyenlő lett volna a lesüllyedéssel és az önfeladással.

Udvari ranglétra, avagy: rang hatalom nélkül, hatalom rang nélkül

A német szociológus „hatalmi esélyek”-et említett, bár maga is jól tudta, hogy az udvari jelenlétnek nem annyira hatalmi, sokkal inkább presztizs- és kiváltságértéke volt, főleg más (nem udvari, vidéken élő, vagy alacsonyabb udvari tisztséget viselő) nemesekhez képest. Az udvarban viselt tisztségek/méltóságok és egyéb befolyásos pozíciók főként csak az udvarban jelölték ki az illető hierarchiában elfoglalt helyét. Országosan inkább jelképesek voltak, de tagadhatatlan, hogy akár jelentős befolyást, tekintélyt is biztosíthattak.

A lényeg mégis az, hogy világos különbséget kell tenni az udvari rang és a hatalom között. A kettő ugyanis nem (feltétlenül) esett egybe sem Versailles-ban, sem máshol. „Lehetett valaki nagyhatalmú miniszter, győztes hadvezér, gyarmati kormányzó – fogalmazott a magyar kultúrtörténész –, az udvari életben kisebb rangja volt, mint akár egy pelyhedző állú fiatal hercegnek. Franciaország marsallja a táborban megelőzte a hercegeket és a paireket, de az udvari életben rangtalanná süllyedtek, és feleségüknek nem járt ki az irigyelt és sóvárgott tabouret”. A rangelsőbbség, rangkülönbség érzékeltetése és ezek szertartásszerű betart(at)ása, érvényesítése mindent felülírt. A rang a merev udvari etikett és hierarchia minden bizonnyal legfontosabb szabályozója és meghatározója volt.

„A rang” volt minden udvari ember ábrándja, vágyainak netovábbja, legfőbb célja és törekvése, amelyért (szinte) mindent – legyen az intrika, ígéretszegés, hízelgés, kétszínűség, csúszó-mászó talpnyalás vagy gyilkosság – képes volt megtenni! Ez az őrületig fajuló cím- és rangkórság már a francia „legkeresztényibb király”, I. Ferenc (1515–1547) uralkodása idején is megfigyelhető volt, és furcsa, mi több, nevetséges tisztségeket kreált. Ugyanis az összes udvari tisztség közül az egyik legirigyeltebb a „székhordozók”-é volt, akik érdemrendekkel telitűzdelt egyenruháikban, oldalukon karddal látták el a „szék” körüli létfontosságú szolgálataikat. Kedvező „eredmény” esetén a jutalom sem maradt el. Őfelsége nem fukarkodott a kegyosztással. Ennek az (addig nagy nyilvánosság előtt zajló, többnyire naponta visszatérő) „esemény”-nek a nyilvánosságát egyébként XIV. Lajos szűkítette le a vérbeli hercegek és hercegnők, Mme Maintenan, a miniszterek és az udvari főméltóságok körére.

Az a bizonyos „szék”

Az udvari nemesség származás és rang szerinti megoszlásáról egy korábbi (5.) bejegyzésben is olvashattunk. Inkább lássunk néhány anekdotikus példát az említett cím- és rangkórság szemléltetésére. Ha például a francia király és/vagy királyné a karosszékében helyet foglalt, még a bíbornokoknak (akik pedig a pápa után következő, legelőkelőbb méltóságok voltak) is állniuk kellett. Egyedül a király gyermekei és a vérbeli hercegnők ülhettek tabouret-en, ezen az összecsukható, kar- és támla nélküli, kényelmetlen zsámolyféleségen (régies nevén „guggony”-on).

Az „isteni tabouret”

Az udvari etikett tehát a tabouret-jogot is gondosan szabályozta. A királyi pár távollétében a királyi gyermekeket is megillette a karosszék, míg a királyi unokák (vagy mondjuk a bíbornokok) taboutet-en ültek. A vérbeli hercegek és hercegnők (akik bizonyos esetekben kar nélküli támlásszéken ültek) között viszont már a bíbornokoknak is kijárt a karosszék. Ami pedig az udvari összejöveteleket végig álldogáló udvarhölgyeket illeti, számukra sem volt teljesen elérhetetlen az „isteni tabouret”-hez való jog megszerzése, ami kivételes kegynek és kiváltságnak számított, így állandó versengés folyt érte.

Udvari fogadásokon nemcsak a hercegnők és a pairek feleségei csókolták meg a királyné ruhaszegélyét, hanem a kisebb rangú hölgyek is, de az előbbiek „valamivel magasabban”. Saint–Simon szerint a ruhauszály hosszát is rőfre pontosan (1 párizsi rőf = 1,19 méter) szabályozta az etikett-törvény. Királyné: 11 rőf; királylányok: 9 rőf; királyi unokák: 7 rőf; vérbeli hercegnők: 5 rőf; egyéb hercegnők: 3 rőf. Már hárommal is elegendő szemetet lehetett összesöpörni – állapította meg némi malíciával Ráth–Végh István. Az uszályok viszont egy idő után már kevés szemetet söpörtek össze, mivel az udvari szabályzat újabb udvari méltóságot teremtett. E súlyos és járást nehezítő ruhadarab hordozása az uszályhordozók kitüntetett feladata lett.

XIV. Lajos még a törvényes gyermekeinél is jobban szerette a – Mme Montespan-tól származó – két törvénytelen fiát, akiket elhalmozott címekkel, méltóságokkal. Maine hercege például már 4 évesen ezredes, 12 évesen pedig Lanquedoc prefektusa.

XIV. Lajos egyik törvénytelen fia, Maine hercege (1670–1736)

Másik törvénytelen fiát, Toulouse grófját 5 éves korában Franciaország tengernagyának neveztette ki, majd a prefektusi méltósággal is felruházta. Ám bármit is tett a király, a két törvénytelen fiú nem haladt előre kellő mértékben az udvari ranglétrán. Nagy felháborodást keltett például, amikor keresztülmentek a párizsi parlament (egyfajta legfelső bírósági testület) közepén. Erre csak az elnöknek és a vérbeli hercegeknek volt joga. Talán ennek (is) köszönhető, hogy XIV. Lajos 1714 nyarán, bő egy évvel a halála előtt, a párizsi parlamenttel rendeztette törvénytelen fiai rangkérdését. A vérbeli hercegek rangjára emelték őket.

A párizsi parlament ülésterme 1715-ben

Mondani sem kell, hogy a kora újkorban a rang- és tekintélykórság Európa más országaiban/birodalmaiban is virágzott. Miután a katolikus Stuartok második visszatérési kísérletét („jakobita összeesküvés”-ét) Nagy-Britannia trónjára 1746-ban meghiúsították, a magas rangú politikai bűnösökre lefejezés várt. Ám a vérpadon is betartatták a rangsorrendet. Miután ugyanis Lord Kilmarnock, a magasabb rangú főbűnös előzékenyen maga elé akarta engedni az idősebb, de nála alacsonyabb rangú Lord Balmerino-t, a sheriff megtiltotta ezt a megbocsáthatatlan szabálytalanságot. Az úr a vérpadon is úr!

Kilmarnock 4. earlje, William Boyd (1704–1746)

Köztudott, hogy I. Lipót (1657–1705) Habsburg uralkodó, német-római császár, cseh és magyar király a trónja és birodalma megmentését (III.) Sobieski Jánosnak (1674–1696) köszönhette. A vitéz lengyel király ugyanis 1683-ban szinte az utolsó pillanatban mentette fel a töröktől ostromlott Bécset (az európai hadtörténelem egyik legnagyobb és legfergetegesebb lovasrohamával). A fővárost Lipót már korábban a sorsára hagyta, és Linzben, egy dunai hajón húzta meg magát. A keresztény győzelem hírére azonban győztes hadvezérként vonult be Bécsbe, hogy ő arathassa le a győzelmi babérokat.

Nem sokkal később viszont már azon főtt a feje, hogy az etikett betart(at)ásával hogyan fogadja a schwechati táborban ő, mint magasabb rangú császár és király az igazi győztest, az alacsonyabb rangú Sobieskit, aki „csupán választott király” volt. Ha gyalog fogadja – ahogyan Lotharingiai Károly javasolta –, a tüzes lengyel biztosan megropogtatná gyenge csontjait, és nem tartaná be azt a lépésszámot sem, amit a spanyolos udvari etikett a császár megközelítésénél előírt. Az irigy és hiú Lipót tehát lovon ülve, gőgös merevséggel, fagyosan hideg arccal fogadta az igen népszerű Sobieskit, miközben néhány alig hallható köszönő szót rebegett. S ez csak a kezdet volt!

I. Lipót és Jan Sobieski találkozása a scwechati táborban

Sobieskinek hamar elege lett a megalázó, lekezelő bánásmódból. „Mon frère – mondta magát türtőztetve –, örülök, hogy ezt a csekély szolgálatot megtehettem önnek!” A feleségének viszont már őszintén vallott: „Úgy bánnak itt velünk, mintha bélpoklosok volnánk… Mindenki el van keseredve, kedvük szegetten mondják, hogy bár sohasem jöttünk volna ide, s pusztult volna el ez a gőgös fajzat örökre.”

Francia udvari tisztségek/méltóságok

A francia királyi udvarban (is) kiélezett küzdelem folyt az udvari tisztségek/méltóságok elnyeréséért, nem különben a vezető tisztségviselők szolgálatába kerülésért. Ezzel (is) közelebb, vagy – szerencsés esetben – igen közel lehetett kerülni a hőn áhított célhoz: a Napkirály mindennapi látásához, szolgálatához. Ez pedig az érvényesülés, az előrébb jutás, a felemelkedés újabb anyagi-pénzügyi és egyéb csatornáit nyithatta meg. De melyek is voltak a legfontosabb tisztségek/méltóságok XIV. Lajos udvarában?

Hetven fölé, más adatok szerint talán száz és kétszáz közé is tehető az udvari lelkészek és gyóntatók száma. De nem ők voltak a csúcson. A főudvarmesteré volt a legmagasabb méltóság.  Körülbelül 400 nemesi udvaroncnak parancsolt, beleértve – hogy csak a legfontosabbakat említsem – az első udvarmestert, a 12 udvarmestert, a szobamesterek hadát, a főpohárnokot, a főpéket, a főszakácsot és a fővincellért. A királyi konyha felügyeletével rajtuk kívül 96 uraság volt megbízva, köztük 36 asztalnok és 16 ellenőr.  Ezek alá 448 főnyi konyhai személyzet tartozott, akiknek szintén voltak szolgáik, nekik pedig inasaik.

A főkamarás utasításaira három–négyszáz udvari „szolga” figyelt, egyebek között a király 4 szobainasa, a tartományi kormányzók, a királyi ház levelezését bonyolító 22 futár, a királyi ruhatár 2 nagymestere, a 30 orvos és a 10 patikárius. A főistállómester alá 600 beosztott tartozott: istállómesterek, fuvarosok, kocsisok, szíj- és kerékgyártók, kovácsok. A fő-szertartásmester seregnyi szertartásmestert és beosztottat irányított. És ott voltak még az udvarhölgyek, valamint a vadászok, solymárok, agarászok… százai.

Papp Imre tehát találóan állapította meg, hogy a korabeli franciák „az udvari tisztséget, az udvari rangot tartották a legtöbbre, amit csak ember elérhetett. Valójában üres címek voltak, s a tényleges politikai funkciókhoz már semmiféle szál nem fűzte őket”.

                                                                                                            Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Norbert Elias: Az udvari társadalom. Napvilág, Bp. 2005.

Funck–Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Ráth–Végh István: Az emberi butaság. Gondolat, Bp. 1974.

Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

 „A halálharang siró hangja végigsivít az országon, hirdeti a nemzet gyászát: meghalt a király! Első Ferenc József átköltözött királyi kastélyából-a történelembe.” Ferenc József 1916 őszén bekövetkezett halálára adott egri reakciókat vizsgálja Besenyei Dávid a sajtó hírein keresztül.

Habsburg-Lotaringiai Ferenc József osztrák császár, magyar király 1916. november 21-én (3 nappal rég elhunyt feleségének névnapja után, melyről az Egri Újság is megemlékezett) este 9 órakor (pontosítva 9 óra 5 perckor) hunyt el schönbrunni kastélyában, mintegy 3 heti rosszullétet követően.

Legutóbb 1908-ban küszködött a király nagyobb betegséggel, amikor tüdőgyulladása volt. 1916-ban Dr. Kerzl volt, aki november eleje körül észrevette, hogy a király hangja rekedtes, ő kezdeményezte a kivizsgálást. A betegségéről az első jelentés 1916. november 11-én érkezett: „A királynak néhány nap óta könnyű hurutos bántalma van.” A következő napok jelentései alapján a király állapotában jelentős változás nem történt.

Nov. 18-án adta ki a hivatalos első orvosi jelentést Bécsben Dr.Ortner és Dr. Kerzl. A királynak ezen a napon hőemelkedése volt, a testhőmérséklete 38 fokig emelkedett. Hétfőn, azaz november 20-án pedig már tüdőbántalmak gyötörték, de nem hagyta abba a munkát, nem kötötte magát ágyhoz. A keddi nap legbaljósabb jelentése az esti órákban kiadott jelentés volt, amely a király állapotának nagymértékű romlásáról számolt be: „Az őfelségénél a jobb tüdőben megállapított gócbántalom terjedelme növekedett. Hőmérséklete reggel 38.1, délután 2 órakor 39.5, este 39.6, érverés 80, lágyabb. Lélegzés szaporább. Percenkint 30 lélegzetvétel. Étvágy csekély. Erőállapot láthatóan hanyatlott.” … A király sosem kedvelte a gyógyszereket, nehezen lehetett rávenni, hogy bevegye az orvosok által felírtakat, valamint ragaszkodott hajnali fél négykor kezdődő napirendjéhez még betegeskedései időszakában is. A már említett keddi reggelen az orvosok már érezték, hogy visszafordíthatatlan a király egyre rosszabbodó állapota. A beteg ezen a napon is felkelt az ágyából, majd a dolgozószobájába ment és forgatható támlájú, karosszékké alakítható székében foglalt helyet. Nem érezte magát jól, az első reggeli alkalmával csupán egy „kevés tejet evett”, de ez is megerőltetőnek bizonyult számára. Az uralkodóház minden tagjához, valamint Vilmos császárhoz, a bolgár királyhoz, a szultánhoz, a német birodalmi hercegekhez és a semleges államok uralkodóihoz naponta kétszer küldtek jelentést a király állapotáról.

Dr. Kerzl vezetőfőorvos állapította meg a halál beálltát, „a Felség kiszenvedett.” A királyt ő és Ortner tanár együtt újból megvizsgálták, de mást, mint a király életfunkcióinak megszűntét, nem tudtak diagnosztizálni. Fél óra múltán kezdődtek a vigíliák, mely során egyenruhát öltve megjelent a trónörökös, Habsburg-Lotharingiai Károly, az elhunyt császári-királyi felség unokaöccse. Akit a külügyminiszter, báró Burián felkért a trón elfoglalására és a kormányalakításra. Ferenc József halálhíre Budapestre és az ország nagyobb városaiba még aznap, november 21-én az esti, éjszakai órákban, Egerbe  viszont csupán november 22-én délelőtt érkezett meg. Ennek okát így tárta az olvasók elé a sajtó: „Este 9 óráig. Eddig vagyunk mi bekapcsolva a világforgalomba. Innentul este kilenc óra után el vagyunk zárva a világtól s történjék bármi széles e világon, mi erről tudomást nem szerezhetünk.” (Sic!) A panasz a 9 órakor záró egri postaszolgálatot bírálta, amely rendeleti úton került szabályozásra, és amely miatt az esti értesítések nem érkeznek meg csupán másnap: „…mert nekünk a póstaigazgatóság rendeletéből a tyukokkal kell lefeküdnünk (Sic!). Így értesült a király haláláról Eger (30 ezer fős népességet számláló) városa csak egy nappal késóbb. Az Egri Újság tudósítása szerint a hír Miskolcon keresztül érkezett Egerbe, először a katonasághoz. Rövid időn belül egyre több épületen hirdette fekete gyászlobogó a király halálát. Gróf Keglevich Gyula főispán a haláleset napjának délutánján Budapestről pétervásárai kastélyába utazott, így elutazásakor még nem lehetett tudomása róla, de amint másnap Egerből értesítették, irodájának üzent, hogy annak rendje és módja szerint intézkedjenek e különleges esetben. Emellett utasítást adott a gyászlobogó kihelyezéséről. Nov. 22-én délután 5 óráig csupán egy hivatalos lap érkezett a főispáni hivatalba, hivatalos értesítés viszont még nem érkezett a belügyminisztériumból. Jankovics Dezső királyi tanácsos, Eger polgármestere a délelőtt folyamán szembesült azzal, hogy a katonaság már megkapta a hírt, és azzal is, hogy már elkezdték kihelyezni a  gyászlobogókat is. Azonnal intézkedett ő is, hogy fekete lobogó kerüljön a „város közházára”. Isaák Gyula alispán a temetésre küldendő vármegyei küldöttség összeállítását vállalta, valamint igyekezett a vármegye városainak és járásainak elöljáróit informálni. Szmrecsányi Lajos érsekkel Melna Gyula posta- és táviroda- főnök személyesen tudatta a hírt az érseki udvarban délelőtt 9 óra után. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy az érsek el fog-e utazni a császárvárosba. Fridl Gyula rendőrkapitány a budapesti intézkedésekhez igazodva (ahol már 21-én este elrendelték) november 22-én rendeletet adott ki, hogy a további intézkedésekig a kávéházakban a zenélés és a mozielőadások az országos gyászra hivatkozva szünetelnek.

November 23-án már látványosan megmutatkozott a gyász Egerben (amint a főváros is feketébe burkolódzott). A belvárosban alig maradt olyan ház, melyen ne lobogott volna a fekete zászló. Isáák Gyula alispán gyászt rendelt el, a főszolgabíráknak, rendőrkapitányoknak és a községi elöljáróságoknak körrendeletet adott ki a halálesetről, elrendelte, hogy a középületekre tűzzék ki a gyászlobogókat, valamint, a magánházak lakóinak is figyelmébe ajánlotta e nemes gesztus végrehajtását, legalább a temetés napjáig. A nyilvános helyeken való zenélést, valamint előadások tartását betiltotta. Az egri érsek által elrendelt gyászmiséken a hatóságoknak részt kellett venniük. Javasolta, hogy a városok és községek hívjanak össze gyászközgyűlést. „A nép gyászérzetét felkeltő” gyászbeszédek tartására hívta fel a figyelmet, különös tekintettel a vármegye községei számára. Keglevich Gyula főispán november 23-án érkezett Egerbe, a délelőtt folyamán az alispánnal tárgyaltak a teendőkről. Elhatározták, hogy Heves vármegye törvényhatósági bizottságát rendkívüli közgyűlésre hívják össze, melynek egyetlen tárgya a gyász kifejezése. A közgyűlés időpontjában egyelőre nem állapodtak meg, ugyanis a belügyminisztérium rendelkezéseire vártak a döntéshozás előtt. Az este folyamán érkezett belügyminisztériumi határozat értelmében Heves vármegye egy legfeljebb két fős küldöttséggel képviseltethette magát az uralkodó temetésén, az egyik tagnak gróf Keglevich Gyula főispánt jelölte ki a rendelkezés.

November 23-án az „Egerben állomásozó összes katonaságot” feleskették az új királyra (IV. Károly). Délelőtt a honvédség, majd őket követően délután a császári és királyi csapatok tették le az esküt. A katonákhoz semmi különleges rendelkezés nem érkezett még 24-én sem. Egészen eddig a kincstári épületekre nem tűzték ki a gyászlobogót, azért, hogy a lakosság hangulatát ne nyomja le a lobogók látványa. „A tisztek gyászkarszalagot és fekete florral behuzott kardbojtot viselnek a gyász szimbolumául (Sic!) A legénység 1 napos szünetet kapott, de ezt követően nem mentesültek a menetek és a gyakorlatok alól. A zene tilalma a hadseregre is érvényes volt, még a menetek alkalmával sem szólhatott semmiféle formában, a dob is tiltott volt.

Az Egri Újság november 25-én megjelent számának címlapjára az egri érsek két részből álló pásztorlevele került, amelynek első részében a régmúltú magyar királyról való megemlékezés kapott helyet a második részben  pedig a főpapi rendelkezések. Utóbbi kimondta, hogy az egyházmegye minden áldozópapja a legközelebbi, lehetőleg egymást követő három napon, három szentmisét tartson a király lelki üdvéért. Emellett bejelentést tett, hogy november 30-án, valamint december első két napján „Liberával kapcsolt ünnepélyes gyászmisék” lesznek a főszékesegyházban, valamint minden plébániai és szerzetesi templomban. Erre a hatóságok, hivatalok, katonai parancsnokságok és iskolaigazgatóságok meghívást kaptak, valamint a polgárokat is buzdították  a részvételre. Előírta a gyászmiséket megelőző napok délutánján a templomok harangjainak fél órán át való megszólaltatását is, amely a királyért végzendő ima idejét hivatott jelezni. Az iskolai tanítások, előadások helyzetéről is rendelkezett, melynek értelmében november hónap 30-án, a temetés előrelátható napján az iskolákban az oktatás és a tanulás szünetel. Az istentiszteleteket követően az iskolák és a tanintézetek számára gyászünnepély tartását rendelte el az érsek, melyen egy tanár vagy tanító volt hivatott méltatni a királyt. November 25-én újabb gyász rázta meg az érseket, ugyanis bátyja, a zempléni nagybirtokos Szmrecsányi János 78 éves korában, vékei kúriájában elhunyt. A temetését Vékén november 27-én, hétfőn a délutáni órákban tartották, ahová az érsek 26-án már biztosan, de lehet, hogy már korábban elutazott.

November 26-án délelőtt az egri izraelita hitközség megtartotta a rendes évi közgyűlését, melyen Weimberger Zsigmond alelnök elnökölt. A gyűlés kezdetén dr. Setét Sándor iskolaszéki elnök emlékezett meg Ferenc Józsefről, nem csupán őt méltatta, hanem az általa szentesített törvényeket is, különös tekintettel az izraelita hittételekhez kapcsolódókat. A hitközség tagjai a beszédet állva hallgatták, annak végeztével egyhangúlag amellett döntöttek, hogy a király emlékezetét jegyzőkönyvbe foglalják. Elrendelték, hogy a temetés napján gyászistentiszteletet tartanak templomaikban és iskolai előadásaik szünetelnek. Valamint megállapodtak arról, hogy Keglevich Gyula főispánt felkeresik, hogy az egri izraelita hitközség nevében részvétüket IV. Károly király (dec. 30-án koronázták magyar királlyá, eredetileg viszont december 6-ra várták az újságok) számára eljuttassa. Ezt követően az alelnök szünetet rendelt el, majd csak ezután kezdődött el a gyűlés napirend szerinti megtartása. A gyászistentiszteletüket november 30-án délután fél 5 órakor tartották az Újvilág utcai zsinagógában.

November 25-én még kérdés volt, hogy meddig marad zárva az Uránia mozi, viszont november 29-én már köztudott volt, hogy december 2-án, szombaton délután 6 órakor nyitják meg újra, hogy bemutathassák a Király imája c. „hazafias zenei filmkölteményt.” Az egri pénzintézetek közös megegyezés alapján ugyancsak zárva tartottak a hónap utolsó napján Az Egri újság november 27-én értesült a temetésre utazó hivatalos vármegyei küldöttség tagjairól. Keglevich Gyula mellé Borhy Gyula udvari főtanácsost kérték fel az illetékesek.

Szmrecsányi Lajos, ahogyan az ország összes főpapja, hivatalos volt a temetésre, a  rá váró feladatokat még nem tisztázták, és az újság a későbbiekben sem tudósított az érsek szerepéről a temetési szertartáson, viszont az új király koronázási ceremóniáján már volt szerepe. A lap tudósított arról is, hogy a koronázás programjai között szerepelt (az ünnepély után) az udvari ebéd, amelyre a kalocsai, az esztergomi érsek, a miniszterelnök, valamint a pápai követ mellett az egri érsek is meghívást nyert, így ez első között volt, akik közvetlenül szűk körben üdvözölhették az új magyar királyt.

November utolsó napjaiban már felmerült a gyász egyik társadalmi problémája, a muzsikus cigányság helyzete, akik a kávéházakban és egyéb szórakozóhelyeken dolgoztak, napról-napra keresték meg a kenyérre valót, és akik így munkanélkülivé és ezáltal nélkülözőkké váltak. A lap úgy értesült, hogy már segélykérelemmel is fordultak a városi tanácshoz. Jogos igényükkel egyetértett az újság.

A temetés idejét, már korábban, nem sokkal a haláleset napját követően tudni lehetett, nagy előkészületek előzték meg. Ferenc Józsefet a bécsi Hofburg plébániai kápolnájában ravatalozták fel, ahová II. Vilmos német császár ellátogatott november 28-án IV. Károly kíséretében, negyedórán át tartózkodott az elhunytnál, halkan imádkozott, majd egy fehér koszorút helyezett el. A temetésen is részt kívánt venni, de ekkoriban betegeskedett. Mellette természetesen rengetegen látogattak el a ravatalhoz, a rokonságon túl bárki leróhatta tiszteletét. November 29-én az országgyűlés két házának elnökei koszorút helyeztek el a király ravatalán. A koszorún az alábbi felirat volt olvasható: „Magyarország és társországainak főrendei jobbágyi hűséggel.”

November 30-án délután 3 órakor Bécsben a kapucinusok templomának kriptájába temették el az uralkodót, mely napon Egerben is kicsit még jobban lelassult, elcsendesült az élet az utcákon, hiszen az üzletek is zárva tartottak egész délután. A királyt a spanyol ceremónia előírása szerint temették el, ahogyan IV. Károly óhajtotta, Ferenc József a végrendeletében nem rendelkezett a saját temetési szertartásáról.

Egerben nov. 30-án reggel 9-kor tartották az első ünnepélyes gyászmisét az elhunyt emlékezetére, lelki üdvéért, amelyen „az összes politikai hatóságok, a katonaság képviselői, az összes hivatalok vezetőikkel, az egyesületek s az összes iskolák megjelentek.” A gyászmisét Debreceni János címzetes püspök celebrálta, hiszen az érsek éppen Bécsben, a temetésen tartózkodott. A mise alatt a főszékesegyházi ének- és zenekar Meiszter Imre karnagy vezetésével előadta Thaler: Keresztelő János Requiemjét, valamint a karnagy sajátszerzeményű liberáját. Ezután gyászközgyűlést tartott a város képviselőtestülete délelőtt 11 órakor. A gyűlésen a polgármester Jankovics Dezső királyi tanácsos elnökölt, mellette beszédet tartott dr. Barsy István városi képviselő is, aki tovább méltatta a királyt. 

Az egri főszékesegyházban nemcsak november 30-án, hanem december 1-én, valamint 2-án megtartották az érseki rendelet értelmében a 3 napon át tartandó ünnepélyes gyászmiséket. Hasonlóképpen cselekedett a többi felekezet is: az egri református egyházközség előtt november 30-án délelőtt 10 órakor Tóth László lelkész mondott ünnepélyes hangvételű beszédet, az istentiszteletüket a hívek énekével zárták le. Az új zsinagógában délután fél 5-kor tartották meg a gyászistentiszteletet, melyen a „város összes felekezetei is képviselve voltak” dr. Schweiger Lázár főrabbi nagyhatású beszédet mondott a „magyarok legliberálisabb gondolkodású királyáról” - fogalmazott az Egri Újság. Az egri ortodox izraelita hitközség november 26-án Lusztig Ignác hitközségi elnök vezetésével gyűlést tartott, amelyen a felszólaló elnök a nemzetet ért csapást taglalta. Elhatározták, hogy november 30-án, a temetés napján Schreiber Simon főrabbi a templomukban gyászistentiszteletet fog tartani, valamint 30 napos gyászt rendeltek el, amely alapvetően minden olyan ünnepélyt megtiltott, amely a vallás szempontjából nem alapvető fontosságú. A 30 napon túl, is az év végéig imádkoztak a király lelki üdvéért. A gyűlés végén alázattal üdvözölték a trón jogos utódját, Károly királyt.

November 30-án,  csütörtökön délelőtt 10 órakor tartotta az angolkisasszonyok intézete a maga gyászünnepségét, ahol az „intézet növendékei” bemutatták Bartók Antal poetikus könyörgését, amelyhez a zenei kíséretet Meixner tanár írta.

Az egri érseki jogakadémia jog- és államtudományi karának valamennyi tanára november 30-án kari ülésre gyűlt össze, hogy kivegyék részüket az országos gyászból. Az ülés megnyitását követően dr. Csutorás László jogakadémiai tanár a tanári testület nevében méltatta az elhunytat.

Emlékünnepet tartott az egri ciszterci főgimnázium is, amelyen az egri iskolákban hivatalosan látogatást tévő Dr. Badics Ferenc királyi tanácsos, jelenlévő tankerületi királyi főigazgató is megjelent. Az ünnepséget Dr. Kalovits Alajos intézeti énektanárnak az erre az alkalomra szerzett gyászéneke nyitotta meg, amelyhez a szöveget Dr. Kovács Pius írta. Az emlékbeszédet Dr. Kürti Menyhért mondta, majd az ünnepséget a Himnusz zárta le.

A Heves megyei és Eger vidéki jótékony nőegylet is lerótta tiszteletét az elhunyt király előtt. Jankovics Dezsőné „urasszony” november 30-án délután 4 órára a városháza kistermébe rendkívüli gyászközgyűlésre hívta össze egyesületének tagjait.

IV. Károly, Zita királyné és Ottó trónörökös a temetési menetben

December 4-én Heves vármegye törvényhatósági bizottsága is megtartotta rendkívüli gyászoló közgyűlését. Ridarcsik Imre kanonok, megyebizottsági tag szólt a megye nevében a király életéről. Számba vette az osztrák magyar ellentéteket, és hogy ezek dacára, a kiegyezést követően milyen dicső korszak jött el a Monarchia életében. Történeti áttekintést tett Ferenc József életéből, kapcsolatáról a magyarsággal és az őt ért nehézségekről. A gyűlésen megjelent a megye összes előkelője, a főpapság is számos tagjával képviseltette magát. Keglevich Gyula főispán 10 órakor nyitotta meg a gyűlést fekete díszmagyarba öltözve. Mindenki fekete ruhában jelent meg, a bizottsági tagok mellett a Hadsegélyező Hivatal gyászplakettje volt látható, amelyen Ferenc József képe szerepelt. A közgyűlési terem falán Ferenc József életnagyságú álló olajfestménye állt, amelynek aranyszegélyű keretét fekete florral takarták el.

1916. december 2-án és 3-án bemutatásra került az Uránia Mozgókép Színházban a Király imája c. „lélekemelő hazafias zenei filmköltemény”, melyhez budapesti zenészeket hívtak meg. Az előadások 6 órakor és fél 9-kor kezdődtek (A jegyeket már nov. 29-én lehetett váltani). A nagy érdeklődést mutatja, hogy felemelt helyárakat hirdetettek. Hasonlóképpen december 5-én újabb vetítésen vehettek részt az érdeklődők, ugyanis ezen a napon a Bécsben lezajlott temetésről készült filmkrónika került bemutatásra. Miután a 250 méter hosszúságú képanyag a keddi előadás alkalmával nagy hatást váltott ki a közönségből, a teltházas előadásokra való tekintettel december 5-től december 8-ig volt látható.

Összességében elmondható, hogy az Egri Újság igyekezett minden fontos történésről hírt adni, amely az idős elhunyt és az új királyhoz kötődött. A budapesti gyászeseményekről is beszámoltak, amelyek intézkedéseit Eger városa is igyekezett követni. A lap tudósítója gyakorta friss hírekkel látta el a napilapot, így első kézből tudták értesíteni az olvasókat és nem kellett a budapesti hírközlésekre hagyatkozniuk. A temetés után értelemszerűen az új királykoronázás, az évezredes hagyományok felelevenítése, újra köztudatba emelése foglalkoztatta a sajtót. 

Az Egri Újság a halálhír beérkezte után, több héten át naponta foglalkozott a király halálával, emellett napi rendszerességgel beszámolt az I. világháború nemzetközi hadi eseményeiről, politikai fejleményeiről, az osztrák császári és a magyar királyi trón I/IV. Károly által való elfoglalásáról, magyar királlyá való koronázásának előkészületeiről, tervéről és megvalósításáról. A hadi állapot és a koronázás eseményei Eger város életének is szerves részét képezték, az új adófajták, a további járulékos gazdasági és társadalmi nehézségek ellenére.

                                                                                                       Besenyei Dávid

Felhasznált források

Egri Újság 1916. november 23. csütörtök,1-3. oldal 324.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=308&layout=s

Egri Újság 1916. november 24. péntek, 1-2. oldal 325.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=312&layout=s

Egri Újság 1916. november 25. szombat, 1-3. oldal 326.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=316&layout=s

Egri Újság 1916. november 26. vasárnap, 1-3. oldal 327.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=320&layout=s

Egri Újság 1916. november 28. kedd, 2-4 (a 4. oldal dátuma hibásan november 27.). oldal 329.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=326&layout=s

Egri Újság 1916. november 29. szerda, 1-3. oldal 330.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=330&layout=s

Egri Újság 1616. november 30. csütörtök, 2-3. oldal 331.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=334&layout=s

Egri Újság 1916. december 1. péntek, 1-3. oldal 332.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=338&layout=s

Egri Újság 1916. december 2. szombat, 1. és 3. oldal 333.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=342&layout=s

Egri Újság 1916. december 4. hétfő, 2.oldal 335.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=350&layout=s

Egri Újság 1916. december 5. kedd, 1. és 3-4.oldal 336.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=352&layout=s

Egri Újság 1916. december 7. csütörtök, 3-4. oldal 338.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=360&layout=s

Pesti Hírlap 1916. november 22. szerda, 1. és 14-16. oldal XXXVIII. évfolyam 325. (13,259.) szám.

https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1916_11/?pg=459&layout=s

Pesti Hírlap 1916. november 23. csütörtök, 1-6. oldal XXXVIII. évfolyam 326. (13,260.) szám.

https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1916_11/?pg=487&layout=s

Az Érdekes Ujság 1916 december 2, 1 és 3. oldal Rendkívüli szám

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1088&layout=s

Az Érdekes Ujság 1916 december 3. 11-12. oldal 49.szám. https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1116&layout=s

Képek:

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1114&layout=s

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1112&layout=s

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1113&layout=s

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1093&layout=s

1950. szeptember 7-én jelent meg a szerzetesrendek működési jogát felfüggesztő törvényerejű rendelet (1950/34), amelynek értelmében a kommunista államhatalom a bencések, a piaristák, a ferencesek és a Szegény Iskolanővérek rendje kivételével az összes magyarországi szerzetesrendet megszüntette. A föloszlatott rendek tagjait 3 hónapon belül a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A megszüntetett rendek ingó és ingatlan vagyona az államé lett. A szerzetesrendek megszüntetéséig vezető utat mutatja be Cseresznyés Zsanett.

A II. világháború végén és az azt követő években, a Rákosi-rendszer megszilárdulása előtt, elsősorban a menekültek bújtatása, másodsorban a megszálló csapatok (elsősorban a 2. ukrán front), az önkényes rendvédelmi szervek (például partizánok, nyilasok) egyházellenes hangulata miatt voltak kereszttűzben az egyházi intézmények és szerzetesrendek kolostorai, számos szerzetestestvér halt vértanúhalált, vagy került internálótáborba. Kiemelkedően sok rendtag és pap is áldozatául esett a terrornak. Az általam vizsgált négy szerzetesrend (ferencesek, jezsuiták, bencések és pálosok) tagjai közül számos mártír került ki, rengeteg novíciusnak, rendtagnak külföldre kellett menekülnie, másokat lehallgattak, vegzáltak, vagy beszerveztek. A rendek felbecsülhetetlen értékű vagyonát, intézményeit felszámolták, és összességében nagymértékű vagyoni és lelki károkat okoztak a szerzeteseknek.

Jezsuita novíciusok Pécsen, 1934

Ferences vértanúk

Kálmán Peregrin OFM ferences szerzetes cikkében gyűjtötte össze hét magyar ferences élettörténetét, akik 1944 és 1954 között haltak hitükért vértanúhalált. Közéjük tartozott Kiss Szaléz OFM atya, akire demokráciát támogató megnyilatkozásai miatt hamar felfigyeltek. A nemzetiszocialista diktatúra vezetősége „fasisztaellenes”, „angolbarát” viselkedéséért Dachauba akarta internálni. A zsidóüldözések alatt öt zsidó családot bújtatott, majd 1944 júniusa után számos menekültet fogadott be a kolostorba. 1944 júniusának végén Gyöngyösre helyezték a ferences rend stúdiumházába, ahol a Kisgazda Párt helyi alelnökeként (!) 1945-ben megalapította a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Szövetséget, mely hamar feltűnt immár a kommunistáknak. 1946 tavaszától már sokat támadták a sajtóban, majd rövid időn belül elhurcolták. Szaléz atya naplóbejegyzéseiből kiderült, hogy körömtépéssel akarták elérni, hogy Mindszenty hercegprímás ellen vallomást tegyen, és – a gyónási titoktartási fogadalmat megszegve – a nála gyónók titkait felfedje. Számos alkalommal ájulásig verték a szovjet katonák, hogy különböző, általa el nem követett bűncselekmények (köztük gyilkosság) bevallására kényszerítsék, és ugyanilyen kínzásokat kellett elszenvednie több rendtársának is (például Lukács Pelbárt OFM szerzetesnek, a hatvani ferences rendház főnökének is). Mindeközben a Szaléz atya kapcsán zajló eljárásról a Szabad Nép egy májusi száma úgy nyilatkozott, hogy a páter „feloldozást adott a gyilkosoknak”, bátorította őket, hogy „legyenek ezentúl még magyarabbak” és pálinkázás mellett terveztek egy rendőrbiztos elleni merényletet. Egy Sopronkőhidán fogvatartott pap rabtárs elmondása alapján naponta kétszer kaptak lavórban levest, és 20 dkg kenyeret, majd végül a Szovjetunióba hurcolták őket: Szaléz atyát vélhetőleg még útközben, Sopronkőhidán agyonlőtték és jelöletlen tömegsírba temették, Pelbárt testvért pedig már Magyarországon kívül, egy marhavagonban érte a végkimerülés.

Kiss Szaléz (1904-1946)

A Rákosi-rendszerben gyakori koncepciós perek a szerzetesrendeket sem kerülték el – egyik kiemelkedő áldozata volt Károlyi Bernát OFM ferences szerzetes. 1940-től kecskeméti házfőnökként annak ellenére, hogy szegények, zsidók, kommunisták és rendszeren kívüliek tucatjainak segített keresztelkedésben, menlevelek beszerzésében, vagy akár internálótáborokból való megszöktetésben, a vegzálás őt sem kerülte el. Letartóztatásokkal és kihallgatásokkal már 1945-ben is nyomást gyakorolt rá a népügyészség, de a későbbi eljárásoknak valószínűleg előidézője volt, hogy a Kisgazdapárt őt jelölte kecskeméti képviselőnek – ugyan csaknem háromnegyedét megszerezte a szavazatoknak, mégsem jutott mandátumhoz. Ezt követően 1949 adventje előtt letartóztatták, államellenes szervezkedés (koholt) vádjával, és egy éven belül már tizenöt év fegyházbüntetésre ítélték, melynek már első éveiben is válogatott verésekben, kínzásokban részesült. Rabtársai beszámolói alapján mosolyogva várta, és tűrte a bántalmazásokat, mivel így ő is „részesülhetett Krisztus szenvedéseiben”, illetve súlyos tüdőbetegsége ellenére szándékosan nem kapott, illetve késleltetve kapott orvosi ellátást, és végül 34 kilósan halt meg.

Károlyi Bernát (1892-1954) 

A Kistarcsán is vizsgázó jezsuiták

Számos jezsuita novícius, szerzetes és pap próbált meg elmenekülni Magyarországról, de többeket a határon elfogták és bebörtönöztek, azonban többen szerencsésen kijutottak, így a magyarországi provinciát két szekcióra bontották: egy belhoni (Sectio I), és egy külhoni tagságra (Sectio II).

A letartóztatások számos magas szintű jezsuitát is érintettek, mint például Tüll Alajos SJ provinciálist 1949-ben, Csávossy Elemér SJ tartományfőnököt 1951-ben, vagy Pálos Antal SJ provinciálist 1954-ben további rendi elöljárókkal együtt. Számos jezsuitát vegzáltak, voltak, akik Szenteste estek szovjet fogságba, további sorsuk azóta is ismeretlen. Több teológushallgatót koholt vádak alapján kényszermunkára ítéltek, számos szerzetestestvért internáltak, vagy koncepciós perek áldozatául estek.

            A kistarcsai internálótáborban olykor egyszerre csaknem kéttucat jezsuita is tartózkodott, azonban amíg az ÁVH át nem vette a Belügyminisztériumtól a tábor működtetését, a szerzetesek folytathatták teológiai képzésüket Mócsy Imre SJ vezetésével , és engedélyt kaptak tananyagok átvételére. Az internáltak közül kerültek ki az oktatók, vizsgákat is tartottak, és egyedülálló módon a világ számos egyetem teológiai fakultásán elfogadták az itt elért vizsgaeredményeit azoknak, akik később disszidáltak.

Mócsy Imre (1907-1980)

Bencés „kémek” és elkobzott könyvtáraik

A pannonhalmi apátság és a bencések történelme az államalapítás előtti évekig nyúlik vissza, így szinte magától értetődőnek tűnik, hogy a kolostor állományában lévő, ezer év alatt felhalmozott műkincsek értéke felbecsülhetetlen. A szovjet megszállás elől rengeteg írásos és tárgyi műkincset menekítettek a kolostorba. A bencés rend írott és tárgyi emlékei körül számos jogi probléma lépett fel a II. világháború után. Ugyan már 1949-ben született egy műtárgy-, majd műemlékvédelmi törvény, gyakorlatilag az összes rendház birtokában lévő ingóságokat kisajátították a megyei tanácsok és az ezért felelős állami szerv, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja. A muzeológusok még csak meg sem tekinthették őket: különösen fájó pont volt ez Tihany esetében. Ezen felül a megyei tanács a tihanyi rendházba – miután azt kollégiumnak és múzeumnak is alkalmatlannak minősítették – 116 „elagott és beteg (vérbajos, elmebeteg) tehetetlen embert helyezett el”, de a szűk hely miatt még a folyosókon is aludtak néhányan. A rend számára kapóra jött egy szovjet látogatás 1951 nyarán, akiknek nem tetszett, hogy egy ilyen festői környezetben betegházat üzemeltetnek, így 1952-ben már újra múzeumként üzemelhetett az apátság épülete.

A tihanyi apátság 1950-ben

A bencések tulajdonában álló könyvtárakat sem kímélte a rendszer, azokat úgy kobozták el („helyezték biztonságba”), hogy leltárba sem vették az állományt, melyet az egyházi könyvtárak „rossz kezelésével” indokoltak. Az 1950-ben hozott, szerzetesrendeket feloszlató törvényt követően a bakonybéli könyvtárat teljesen elszállították, a celldömölkit (mely többségében 18-19. századi, összesen nyolcezer darabos gyűjtemény) szétválogatták, és az egyházra jutó részt a helyi plébános kapta, a tatai rendházak, 20 tonnát kitevő könyvtárát (8-10 ezer darabos gyűjtemény) is ismeretlen gyűjtőhelyre szállították, de ugyanez történt a kőszegi, pápai, soproni és zalaapáti könyvtárral is. A győri bencés gimnázium megmaradt, így az részben megtarthatta könyvtárát. A tihanyi apátság könyvtárából az állami szervek mellett Illyés Gyula is válogathatott, de nagyrészben meghagyták a gyűjteményt. A pannonhalmi könyvtár válogatására 1951-52-ben került sor: a feljegyzések szerint „itt is, mint eddigi munkánk során majdnem mindenütt, fasiszta anyagot” találtak a könyvtári bizottság munkatársai, melyet az állami szervek zúzdáiba küldtek. A 80 ezer darabos gyűjteményből csupán 25 ezer került vissza a bencésekhez, és további 18 ezret nem válogattak szét.

A győri bencés rendház és templom 1950-ben

A bencéseket ért büntetőperes eljárások túlnyomórészt az iskolák államosítása ürügyén indultak, és kivétel nélkül mind esetében rögtönítélő bíróságok jártak el, legfeljebb háromszor 24 óra leforgása alatt, szóbeliség-dominálta eljárásokkal, a nyilvánosság teljes kizárása mellett, kifejezetten ellenséges stílusban. Ezek között előfordultak olyan esetek is, ahol katonai bíróság járt el, ebbe tartozott Vaszary Gábor és Jezerszky Ottó, egykori diákok és társaik ellen indított eljárás 1951-ben: az ÁVH „politikai, gazdasági és katonai kémadatok” Ausztriába és NSZK-ba csempészésével vádolta a diákokat. A kémkedés részleteit a vádirat nem konkretizálta, kizárólag egy budapesti egyetemi hallgató tanúvallomására és a gyanúsítottak beismerő vallomására támaszkodtak (akik a vád időpontjában már majdnem fél éve előzetes letartóztatásban voltak). A vallomásokról sokat elárul néhány idézet a négy diáktól, mint „[s]zármazásom és neveltetésem következtében ellensége vagyok a fennálló társadalmi rendszernek”. Az ’52 tavaszán lezajlott egynapos tárgyaláson elsőfokon kihirdették az ítéletet: a négy diák közül Vaszaryt és Jezerszkyt kötél általi halálra, a harmad- és negyedrendű vádlottat (Lengyel Ferenc és Horváth Zoltán) 15 és 10 évre ítélték. Az eljárás során csak súlyosbító körülményeket vettek figyelembe: „[k]émek beismerése, büntetlen előélet, fiatalabb életkora, mint enyhítő körülmény a jelenlegi feszült nemzetközi viszonyok között, számításba nem jöhet. [...] [K]émekkel szemben csak könyörtelen leszámolás útján védhető meg a szocialista társadalom.”  A másodfokú tárgyalás, mely ugyanazon év szeptemberében zajlott, helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, így októberben Vaszaryt és Jezerszkyt felakasztották, melyről azonban csak 1956-ban tájékoztatták a családtagjaikat. Horváthot ’56-ban szabadon engedték, de a büntetett előélet miatt igen nehéz helyzetben volt a munkaerőpiacon (a korábbi vagyonelkobzás jóvá-nem-tételéről nem is beszélve). Lengyelről azonban nincs információ.

Hasonló körülmények között zajlott az eljárás Pázmány Géza OSB bencés szerzetes és társai, köztük (a későbbiekben még az állambiztonság figyelmébe kerülő) Pálfy Aurél OSB ellen 1953-ban. Pázmány ausztriai teológiai tanulmányai alatt került az ÁVH figyelmébe: a vádirat szerint brit katonák beszervezték kémkedés céljával, melyet a megfigyelt levelek tartalmával próbáltak alátámasztani, míg Pálfyt a cserkészmozgalom illegális újraszervezésével vádolták. A vádlottak csaknem mindegyike beismerő vallomást tett, és néhány lefoglalt tárgy (mint bakancsok, térképek) perdöntőek voltak az eljárás során. Pázmányt 15 évre, a többi vádlottakat 2,5 év és 15 év közötti időtartamú fogházra ítélték (mely relatíve megbocsátónak tűnhet Vaszary és Jezerszky ítéletéhez képest).

A pannonhalmi és győri bencés rend tagjait megfigyelők jelentései alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a szerzetesek szűk környezetében a politikai rendőrség megbízottjai, besúgói voltak. Olyan dosszié is akadt, melyben 1949-ben próbáltak egy görög-latin szakos tanár rendtagot beszervezni – egy kizsarolt találkozást követően az ÁVH Andrássy út 60. alatti székházába vitték, ahol – vélhetőleg erőszak hatására – írásban együttműködést tanúsított a belbiztonsági szervekkel. Majd öt nappal a szabadon engedése után találkozott tartótisztjével, és „zaklatott állapotban” közölte vele, hogy „[...] inkább leüli a 3 évet, amit kiszabnak rá, mert mindentől fél”. Nemsokkal ezután az ÁVH egy Ausztriában élő bencés szerzetes (a már említett Pázmány Géza OSB) leveleiből észrevették, hogy az az ország elhagyására buzdítja levelezőpartnereit, köztük pannonhalmi diákokat, így, egy előre megtervezett akció során (vélhetőleg súlyos presszióval) a 18 éves bencés diákot, Felkai Ervint be is szervezték. Azonban Felkai nem bizonyult jó ügynöknek, így került a belbiztonság látókörébe Pálfy Aurél OSB, Felkai (illegális) cserkészvezetője – Felkai azonban részletesen megosztotta, hogyan járt el vele az ÁVH, mely a szervek előtt is ismert lett, így Pálfy beszervezésétől végül elálltak. Néhányan azonban kevésbé voltak szerencsések: Jámbor Mike OSB bencés szerzetes és tanár (igazgató), valamint Polgár Vilmos OSB az Olasz Kultúrintézeten keresztül kommunikált a Szentszékkel, valamint Bulányi György SchP piarista szerzetessel együtt külföldről csempészett egyházi brossúrákat fordítottak. Jámbor Mike előtt a győri kolostor gondnokát, Kapuy Vitált szervezték be 1954 tavaszán, hogy segítsen a szerveknek felhasználható anyagot gyűjteni az ellen. A Kapuy által szolgáltatott információk birtokában az ÁVH mindkét bencés szerzetest kihallgatta, majd azok „az eléjük tárt bizonyítékok hatására megtörtek” és vállalták az együttműködést a belbiztonsággal.

 Pannonhalma 1948-ban

A „nyilas” és „háborús bűnös” pálosok

A koncepciós perek a pálos rendet sem kerülték el, mely közül talán az egyik legismertebb történet Vezér Ferenc OSP szerzetesé. Állítólag Endre László, a Szálasi-kormány hírhedt belügyi államtitkára, Nyugat-Magyarországra történő menekülése előtt Vezért bízta meg a pálosszentkúti polgárőrség vezetésére, melyet 1944 őszén el is vállalt, de csak az orosz csapatok bevonulása után, ’44 novemberében alakultak meg. Azonban számos tényező látszólag elvi ellentmondásban áll a polgárőrségi tevékenységgel, többek között a tény, hogy egyrészről a korabeli szerzetesi regula szerint egy testvér sem vállalhatott semmilyen feladatot a renden kívül, valamint, hogy nem az volt a kolostor elöljárója, így ő maga sem adhatott felmentést önmagának. Ezen felül a pálos lelkiség három pillére (önmegtagadás és világi dolgoktól [köztük a politikától] való elfordulás, rendi szigor, akaratról való lemondás) sem lenne összeegyeztethető azzal, hogy Vezér elvállalta volna a csendőrség vezetését. Továbbá az 1944 októberében létrejött polgárőrségnek számozott fegyverei, megkülönböztető jelzései voltak, melyből következtethető, hogy a Vezér által vezetett polgárőrség nem azonos az 1944 októberében alakult helyi rendfenntartással. Azonban arról számos írásos bizonyíték is tanúskodik, hogy a maga módján ellátott minimális rendvédelmi feladatokat a Vezér-féle polgárőrség.

Nem egyértelmű, hogy a polgárőrség keretein belül, vagy rendtagként, de a szerzetesek korabeli leveleiből egyértelműen megállapítható, hogy a háború végén Vezér a szovjet katonák elől bújtatta a falu női lakosságát a templomban és a rend épületeiben. Állítólag egy ilyen razzia alkalmával Soltvadkerten egy szovjet katona erőszakoskodni akart a bújtatott nőkkel, Vezér szembeszállt vele, a katona az elsült fegyverével pedig önmagát sebesítette meg végzetesen. A történetet a pálos szerzetestestvérek mellett a modern kutatási eredmények is alátámasztják. Az is nyilvánvaló az elbeszélésekből, hogy több csendőr is ölt meg orosz katonákat ezidő alatt, akiket mind eltemettek a helyszínen, bejelentés nélkül. Végül az 1951-es koncepciós eljárás során olyan elemeket is bevetettek Vezér ellen, hogy elhitették egy helyi férfival, hogy a feleségének viszonya volt az atyával abból a célból, hogy tanúskodjon ellene, illetve nyomás hatása alatt még a kolostor perjele is Vezér ellen vallott, sőt, többen egyenesen a hírhedt Kun Páterhez hasonlították. Végül Vezér Ferencet 1951 augusztusában akasztották fel, és jelöletlen sírba temették. A vádiratban számos szembeötlő időbeli, logikai és földrajzi ellentmondással lehet találkozni, azonban, ha Vezér tudott is az általa vezetett emberek tevékenységéről, aligha vett részt közvetlenül fegyveres cselekményben – még annak ellenére sem, hogy Vezér temperamentumának hevességéről többen is beszámoltak. A korabeli beszámolók szerint az atya „nagyon tüzesen prédikált”, ám Homonnay Sándor Miklós OSP rendtársának szavaival élve „nem volt meg benne a kellő bölcsesség” a disztingváláshoz, így 1945-ben egy félresikerült húsvéti prédikációja után megvádolták (először – azonban ekkor még nem merült fel a polgárőrségben betöltött szerepe). Ebben a prédikációban félreérthető kijelentéseket tesz, melyekből Nagypéntek és a szovjet megszállás közti párhuzamot lehet vélni, illetve a nehéz idők végezetéhez szánt bátorítását a „[k]itartás” felkiáltással fejezte ki a hívek felé, mely köztudottan a nyilasok köszöntése volt.

Abban számos kutató között egyetértés van, hogy a koncepciós per valós célja Grősz József kalocsai érsek perbe fogása volt (közvetlenül a Mindszenty-pert követően), még akkor is, ha csak földrajzilag kapcsolódott az érsek elleni eljáráshoz. A gyakori, nyomás alatti kényszervallomásoknak nagyon jó példája a Csellár István Jenő OSP-ből kikényszerített vallomás 1951-ből, melyben kijelenti, hogy a pálos rend működése “megfelelt a Horthy-féle fasiszta rendszer célkitűzéseinek”, valamint a rendtagok “a hitlerizmus mellett foglaltak állást”, és hogy a Gellért-hegyi sziklatemplomban “Szálasi-miséket” tartottak.

Számos pálos szerzetessors is Vezéréhez hasonlóan alakult. Sokan közülük a bányákban, a nehéziparban helyezkedtek el, de csak néhányan végezhettek értelmiségi munkát a börtönbüntetést követően. Bihar Árpád Tádé OSP, Oláh Ferenc Julián OSP a diósdi csapgyárban, majd a Váci úti cérnagyárban, Szabó Sándor László OSP templomőr lehetett, többen kántorok, pénztárnokok, szakácsok lettek – valamilyen szinten mindannyian igyekeztek szabadulásuk után is tartani a kapcsolatot az egyházzal, és nem mellékesen igyekeztek a szerzetesi fogadalmaikat is megtartani.

„Szeressétek ellenségeiteket…”

Mindent egybevetve, az erőszakos fellépés a szerzetesrendekkel szemben számos életet, szörnyű lelki megpróbáltatásokat, megalázásokat követelt, a rendek társadalmi és tudományos munkájának szinte teljes – sok esetben végleges – megszűnése mellett. Mindezeken túl a nagymértékű vagyoni kisemmizés sokaknak már csak a jéghegy csúcsa lehet. Rengeteget tanulhatunk a kor szerzeteseinek alázatából, mely óhatatlanul is Lukács evangéliumát juttatja eszünkbe: „[sz]eressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. [...] Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,27-30)

Bibliográfia

Balogh Margit. „»Isten szabad ege alatt« – az egyházak Magyarországon 1945 és 1948 között.” In Balogh, M. (szerk.), Felekezetek, egyházpolitika, identitás Magyarországon és Szlovákiában 1945 után, szerk.: Balogh Margit, 49-60. Budapest: Kossuth Kiadó, 2008.

Bánkuti Gábor. „A diktatúra és szétszóródás évtizedei.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 488-495; 497-499. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Bánkuti Gábor. „Jezsuiták a diktatúrában.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 502-507. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Bánkuti Gábor. „Jezsuita élet a kistarcsai internálótáborban.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 516. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Bertalan Péter. „A pálos rend és az állambiztonság küzdelme.” Egyháztörténeti Szemle 17,2 (2016): 79-97.

Bertalan Péter. „Történelmi hálózatok. Magyar Pálos Rend contra Állambiztonság.” Egyháztörténeti Szemle 18,1 (2017): 42-55.

Binder Richárd. „Az egyházak elleni politikai, ideológiai harc Magyarországon 1951/1952-ben.” Létünk 2010,3 (2010): 27-37.

Cúthné Gyóni Eszter. „»Rieger József« fedőnevű ügynök jelenti.” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején III., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 223-234. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2018.

Cseszka Éva. „Bencések a kommunista diktatúra szorításában. Pálfy Aurél munkássága és elítélése.” In Örökség és küldetés. Bencések Magyarországon. 2. kötet, szerk.: Illés Pál Attila és Juhász-Laczik Albin OSB, 587-599. Budapest: Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2012.

Fejérdy András. „»Itt a döntés egyoldalúan történik« – az 1950-es megállapodás és a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása,” MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020. augusztus 30., https://abtk.hu/ismerettar/evfordulok/1559-itt-a-dontes-egyoldaluan-tortenik-az-1950-es-megallapodas-es-a-szerzetesrendek-mukodesi-engedelyenek-megvonasa

Gergely Jenő. A katolikus egyház Magyarországon 1919-1945. Budapest: Pannonica Kiadó, 1997.

Horváth Attila. „A vallásszabadság korlátozása és az egyházak üldözése Magyarországon a szovjet típusú diktatúra idején.” Velünk élő múlt 10,1-2 (2014): 1-24.

Kálmán Peregrin. „Hét magyar ferences vértanú tanúságtétele a totalitárius rendszerek üldöztetései közepette.” Acta Pinteriana 2018,4 (2018): 39-87.

Kárpáti Zoltán Endre. „A pálos rend elleni 1951-es koncepciós per formálása és előzményeinek bemutatása.” Egyháztörténeti Szemle 11,1 (2010): oldalszám nem elérhető.

Keresztes Csaba. „A bencés rend írott és tárgyi műkincseinek sorsa 1949-1952 között.” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején I., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 35-58. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2017.

Klestenitz Tibor. „Jezsuiták a második világháborúban.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 476-479; 482-483. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Kovács Benedek és Lajtai Mátyás. „Magyarország vallási viszonyai a népszámlálások és egyéb lakossági adatfelvételek tükrében.” Statisztikai Szemle 98,6 (2020): 573-598.

Mikó Zsuzsanna. „A bencések elleni büntetőperek 1945-1963 között.” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején I., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 21-32. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2017.

Rajki Zoltán. „Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár-korszakban.” Egyháztörténeti Szemle, 3,2 (2002): 74-86.

Soós Viktor Attila. „»Mátrai« fedőnevű ügynök az állambiztonsági szervek szorításában.” Egyháztörténeti Szemle 8,1 (2007): 145-173.

Völgyesi Zoltán. „A kommunista egyházpolitika szakaszai Magyarországon 1948-tól 1964-ig.” Mediárium: társadalom-egyház-kommunikáció 5,4 (2011): 25-34.

Vörös Géza. „Állambiztonság és egyházak.” Egyháztörténeti Szemle 10,4 (2009): 3-19.

Vörös Géza. „Egyházak az állambiztonsági dokumentumokban.” In Csapdában. Tanulmányok a Katolikus Egyház történetéből, 1945-1989, szerk.: Bánkuti Gábor és Gyarmati György, 281-333. Budapest: L' Harmattan, 2010.

Vörös Géza. „»Pálfi Aurél beszervezésétől elálltunk.« A bencés rend a politikai rendőrség hálójában (1945-1956).” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején II., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 187-204. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2018.

Fényképek

Fortepan 5440, 11563, 13184, 100354

Wikipédia, Wikimedia Commons

Ma már kevesen tudják, hogy az 1956-os forradalom idején, az Egri Pedagógiai Főiskola Földrajz Tanszékének helységeiben működött - ha rövid ideig is - a Szabad Eger Rádió, amely a főiskola diákjainak és tanárainak segítségével sugározta adásait, s egyik vezető munkatársa Langmar Ilona, a földrajz tanszék oktatója volt. A rádió működését Kozári József foglalja levéltári források alapján.

Hogy kiben vetődött fel a gondolat az ÁVH épületében található adóvevő készülék felhasználásával a Szabad Eger Rádiót létrehozni, azt ma már homály fedi, de az bizonyos, hogy a műszaki feltételek megteremtéséhez a miskolci egyetemtől kértek segítséget. 1956. október 28-án Sklánic Vince, Bíró Lajos tanársegéd és egy másik főiskolai hallgató társaságában Miskolcon járt, és a diákparlament elnökével, Fekete Simonnal tárgyalt annak érdekében, hogy a miskolci egyetemisták segítsenek Egerben egy rádióállomást felállítani.Miskolcról már érkeztek Egerbe korábban is egyetemisták, – mint Törő Géza vagy Renn Oszkár – ők azonban nem a rádió felállításának ügyében jártak. A miskolci diákparlament egy hat fős delegációt küldött Egerbe a rádióval kapcsolatos műszaki problémák megoldására. A küldöttséget egy egyetemi oktató vezette. A munkálatok irányítására a már korábban érkezett miskolci, Törő Géza kapott megbízást az egri MEFESZ vezetőktől. A csapat kiszállt a főosztály épületébe, szemrevételezte a készüléket, majd miután úgy döntött, hogy annak jobb helye lenne a főiskolán, átszállították azt, és az épület tornyában állították föl, ahol már a vörös csillag helyén a nemzeti trikolor lengett.

Eger látképe 1957-ben

A stúdiót a szintén a toronyban található földrajz tanszéken rendezték be. Az antenna felszereléséről az egri postások gondoskodtak Szarka Gyula miskolci egyetemista felügyelete alatt. A munkálatok láttán a földrajz tanszék vezetője, Dr. Udvarhelyi Károly megkérdezte az ott sürgölődőktől, hogy van-e erre a tevékenységre valamiféle meghatalmazásuk, s egyáltalán milyen szervtől kapták a stúdió létesítésére az utasítást. A kérdésre egy antantszíjas, de egyébként civil ruhás férfi előhúzott a zsebéből egy pisztolyt és az asztalra dobva ezt mondta: itt a meghatalmazás. Ez elég meggyőző– felelte Udvarhelyi Károly, s a korábbi felszólításnak eleget téve távozott a főiskoláról. A szerelés irányítójának zsebében természetesen – mint azt már korábban leírtuk – ott volt az egri MEFESZ vezetés engedélye is, de úgy látszik, szerette a hatásvadász jeleneteket.

1956. okt. 28.  Hallgassátok a miskolci, győri rádiót!

Az adó üzembe helyezésére november 1-én került sor. Ezt a miskolciak és az egri rendőrség egyik alkalmazottja végezte. Délelőtt 10 óra körül bekötve és behangolva a rádió megkezdte a próbaadásokat, s az éterben felcsendült Nagy Mária főiskolai hallgató hangja: a Szabad Egri Rádió megkezdte működését a 43 méteres hullámhosszon. A próbaadások alatt üzembe helyeztek öt vevőkészüléket is, melyeken a külföldi adók magyar nyelvű adásait kívánták folyamatosan hallgatni. Törő Géza jelentette a MEFESZ vezetésnek, hogy a készülék adásra kész. A hírre Bíró Lajos ment fel a toronyba a munkálatok eredményét szemrevételezni. Felhívta az ott dolgozók figyelmét, hogy az adásba kerülő szövegeket a MEFESZ vezetésével előzetesen engedélyeztetni kell. A rádió a főiskola MEFESZ szervezetének irányítása alá tartozott. Ez az adót műszakilag üzemeltető miskolci egyetemisták határozott kérése volt, bár ők nem sok beleszólást engedtek a stúdió munkájába. A készüléket Himmer Miklós rendőr törzsőrmester, az egri rendőrkapitányság távírdásza hangolta be és ő is kezelte. Hogy milyen távolságra jutott el az adás, az talán azzal jellemezhető, hogy egyszer a Szabad Európa Rádió bemondta: „Halló szabad egri rádióállomás 20 kg. ciklussal menjetek feljebb, mert adásotok zavaros.” Majd mikor a hangolás megtörtént: „maradjatok ott, adásotok tiszta”.

A belépési engedélyeket is a miskolciak adták ki. Ilyen engedély nélkül, melyeket egyébként fedőnevekre állítottak ki, senki sem léphetett a rádió helyiségeibe. Bíró Lajos több tanár kollégáját is felkérte, hogy segédkezzenek az adó munkájában. Így megfordult a rádiónál Berzy András, az irodalomtörténeti tanszék és Nagy József, a történelem tanszék tanára, s dolgozott ott Langmar Ilona, a földrajz tanszék, Nyíri Lászlóné és Zbiskó Ernőné, az orosz tanszék tanárnői is. A rádió és a MEFESZ vezetőség közötti kapcsolattartással Kozári Piroska főiskolai hallgatót bízták meg.

A vevőkészülékek mellett ülő főiskolások a híreket gondosan leírták, és a főiskola oda irányított gépírónőivel legépeltették. A híranyagot tartalmazó papírlapon feltüntették az adót, ahonnan a hír származott, és azt is, hogy ki vette az adást. Albicz Szabina, Bátki Zsuzsanna, Kádár Katalin, Kormos Ilona, Nagy Angéla, Nagy Erzsébet, Nagy Mária, Nagy Tibor, Papp Gabriella, Sallai Ilona, Szlonka Ágnes, Wagner Teréz jegyzeteltek a rádiókészülékek mellett, az általuk rögzített híreket pedig Bóta Klára, Gál Gabriella és Elek Miklósné írták gépbe. A vevőkészülékek kezelésében egri híradós sorkatonák is segítettek.

 Nemcsak a magyar nyelvű adásokat figyelték, hanem az orosz, az ukrán és a cseh nyelvűeket is. Nyíri Lászlóné és Zbiskó Ernőné az ilyen nyelvű adásokat hallgatták és fordították. A gépelt anyagot Langmar Ilona tanárnő gyűjtötte dossziéba, majd ezeket átadta a bemondóknak, s a beolvasás után archíválta azokat. Hat ilyen dossziéja gyűlt össze a rádió működése alatt.

A rádióbemondói teendőket a város színészei látták el. Ők a MEFESZ kérésére vettek részt e munkában. Reggel 6-tól délelőtt 10 óráig Fontos Magda és Sárközi Zoltán, 10-től 14 óráig Bod Teréz és Forgács Kálmán, 14-től 18 óráig Solti Bertalan és Szende Bessy, 18-tól 22 óráig pedig Déri Mária, Kenderessy Tibor és Újlaki Béla teljesített szolgálatot a rádiónál. November 3-án csatlakozott hozzájuk Forgács Tibor és Kovács Emil, de megfordult a rádiónál Kalmár András rendező is. A beosztást Langmár Ilona, a földrajz tanszék oktatója készítette, feltehetően Kalmár András segítségével, mert a Bánk bán éppen folyó próbáit ez a munka nem zavarta.

Az egri adón sugárzott műsor három csoportra osztható: 1. hírek, 2. üzenetek, 3. irodalmi műsor. Az irodalmi műsort, bár a forrásokból egyértelműen nem állapítható meg, de nagyon valószínű, hogy az egyik színész állította össze. Főleg versek, elsősorban hazafias költemények hangzottak el. A beolvasott művek szerzői között Petőfi, Vörösmarty, József Attila, sőt az egyik budapesti MEFESZ küldött, Götzinger Károly neve is megtalálható volt. Az üzenetekben elsősorban elszakadt családtagok próbáltak kapcsolatot találni egymással, vagy tájékoztatni szeretteiket hogylétükről. Az egri rádió azokat az üzeneteket is sugározta, amelyek más, általuk lehallgatott magyar nyelvű adókon hangzottak el és Heves megyei vonatkozásaik voltak.

Hogy a hírszerkesztést valójában ki vagy kik végezték, a pillanatnyilag rendelkezésre álló dokumentumokból nem állapítható meg egyértelműen, de valószínű, hogy minden leadásra kerülő anyagot Törő Géza írt alá.

A MEFESZ röplapja

A hírek nagyon széles skálán mozogtak. A Fradi megalakulásától a legfrissebb versekig, s forrásokul nemcsak a már említett adókat, hanem a sajtót is felhasználták. Nemzetközi híranyag meglehetősen kevés volt. Legfeljebb a szuezi válsággal vagy a szovjet–magyar viszonnyal foglalkoztak, és azzal, hogy a Szovjetuniót nem számítva az egész világ Magyarországgal van, támogatnak bennünket, s mindenünnen özönlik a segély az országba. Sokat foglalkoztak az ÁVH tevékenységével. Több híradás szólt a Hatóság embereinek lefegyverzéséről, a „gyilkos bérencekről, akik magas fizetés ellenében képesek voltak saját honfitársaik százait börtönbe vetni, vagy halálra ítélni”. Elhangzott, hogy „a tisztító harcokban elesett ÁVH-sok pénzét a nép Júdás pénznek tekintette, és ÁVH igazolványával együtt a hulla mellére tűzte, mint olyat, amihez vér és átok tapad,” hogy a nép az utcára szórt káderlapokat a Szózat éneklése mellett elégette. Szívesen foglalkozott az egri adó a Köztársaság téri kazamaták borzalmaival. Tájékoztatták hallgatóikat, hogy „a nép lázas munkával igyekszik felkutatni az ÁVH kínzókamráiban sínylődő szerencsétlen áldozatokat. Beszámoltak arról is, hogy „az MDP székház alatt robbantani és fúrni kezdtek, és sok sikertelen kísérlet után végre feltártak egy labirintust, ahonnan derékig érő szakállú emberek jöttek ki, akiket az ÁVO-sok zártak oda, hogy élve eltemessék őket.” Ez utóbbi híradás azt is bizonyítja, hogy a hírek valódiságának ellenőrzésére nem igen volt módjuk, vagy idejük a műsor összeállítóinak, s ők is részesei voltak annak az általános vélekedésnek, hogy az ÁVH-ról a legelképesztőbb gonoszság is elképzelhető. Szó esett a hírekben arról, hogy nemzeti szabadságharcunk védelmében még a kisgyerekek és a lányok is harcolnak. Benzines palackokat dobálnak az orosz tankokra, eléfekszenek a páncélosoknak. A legszemléletesebben Langmár Ilona, a Szabad Eger Rádió egykori munkatársa jellemezte az egri adásokat: „szó esett elesett fiatalokról, tizenkét éves hősökről, ÁVH-s fogságból megtért édesapákról, öreg nénikről, akik az esti szürkületben sem félnek odamenni az őrt állókhoz, hogy forró kávét adjanak nekik. Ujjongás a felett, hogy az ÁVH-t leszerelték, és ami a lényeg, mindenkinek tudtára adni, hogy ilyen szent, tiszta, szeplőtelen forradalom még a világon nem volt, ilyen nemes és igaz célok népet még nem forrasztottak egybe, itt kivétel nélkül mindenki egyet akar, leváltani az árulókat és feddhetetlen embereket állítani helyükbe.”

 Az egri adó november 4-én délelőttig sugározta híreit, közöttük orosz nyelvűeket is, melyekben felszólították a szovjet csapatokat, hogy ne avatkozzanak a magyar eseményekbe, és ne lőjenek a magyarokra. A második szovjet invázió reggelén az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordult és kérte a nemzetközi szervezetet, hogy hozzon felelős döntést a magyar szabadságharc ügyében. Ezt a felhívást a magyar mellett német, angol, francia és orosz nyelven is beolvasták. Utoljára Nagy Mária főiskolai hallgató hangja szólalt meg az éterben az egri adóról: „Szovjet katonák! Ne támadjatok bennünket! Benneteket megtévesztettek, mi nem vagyunk ellenségeitek. Mi igaz szívvel állunk a történelem ítélőszéke elé!” Ezzel a Szabad Eger Rádió befejezte rövid pályafutását. Működtetői az adókészülék megrongálása után elhagyták az épületet.

                                                                                                            Kozári József

A Pedagógiai Főiskola tornya a '60-as években 

Források

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Jegyzőkönyv Bíró Lajos letartóztatott ügyészségi kihallgatásáról, 1957. június 8.

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Ruhman Imre kihallgatási jegyzőkönyvei

HTL56, 1. ő. e. Az Egri Pedagógiai  Főiskola jelentése 624. o.

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Nagy Mária 1956. április 6-i tanúkihallgatási jegyzőkönyve

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Fonád Gyula1957. április 10-i tanúkihallgatási jegyzőkönyve

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Lásd Bóta Klára, Gál Gabriella és Elek Miklósné tanúkihallgatási jegyzőkönyveit

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Zbiskó Ernőné 1957. február 20-i tanúkihallgatási jegyzőkönyve

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Langmár Ilona 1957. március 28-i kihallgatási jegyzőkönyve.

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Kenderesi Tibor kihallgatási jegyzőkönyve

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Götzinger Károly 1957. május 8-i kihallgatási jegyzőkönyve

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Jegyzőkönyv Himmer Miklós előzetes letartóztatott 1957. május 9-i ügyészségi kihallgatásáról

BMLFM, XXV-3/B 1192/1957 Gál Gabriella 1957. március 26-i tanúkihallgatási jegyzőkönyve

A képek forrása: Fortepan, OSZK plakáttár

„Sír-íratom semmi egyéb ne legyen, csak felül a kereszt rajza, aztán a két név, alatta a két évszám, s jóval alább: Csak a teste.” Gárdonyi Géza halála nem csupán Eger népét, hanem az egész magyar nemzetet lesújtotta. Halálának századik évfordulóján Besenyei Dávid gyűjtötte össze az egri sajtó híradásait.

Gárdonyi Gézát 1922. október 30-án (vasárnapról-hétfőre virradóan) hajnali 1-órakor vagy más forrás szerint fél 3 órakor érte a halál saját egri otthonában, az 1912-től Gárdonyi Géza névre keresztelt utcában. Az Egri Népújság így ír a tragédiáról: „Ismét gyászol a nemzet. Legnagyobb íróját, szellemi kincsének egyik legnagyobb letéteményesét, kultúrájának egyik legbőségesebb forrását veszítette el. Gárdonyi Géza meghalt!” Eger és Magyarország köztiszteletben álló, elismert írója volt ő, akinek halálhíre lesújtotta, nem csak a  régóta lakhelyéül szolgáló várost, hanem az egész nemzetet is. Az alábbiakban az egri megemlékezés bemutatása a célom.

Hiába titkolta, hogy beteg (a Budapesti Hírlap tudósítása szerint Gárdonyit megvizsgálta az egri főorvos, aki az írót szív-, máj-, és vese problémákkal diagnosztizálta), állapota hamar szembetűnő módon rosszabbodott. A doktor intenzív gyógykezelést javasolt a számára, de a beteg csak akkor szánta rá magát, a családja és a barátai noszogatására, mikor már egészségügyi állapota mindinkább leromlott, amelyet maga is érzékelt. Október utolsó péntekjén kellett volna Budapestre utaznia gyógykezelés céljából, de végül mégsem tudta rászánni magát, holott az illetékes hatóságok és barátai igyekeztek megteremteni számára a legmegfelelőbb kényelmet az utazáshoz. Vendégei is hamar észrevehették egyre romló állapotát. Fiának Gárdonyi Józsefnek azt mondta, hogy olykor sétát tesz a kertben, de ez valószínűleg nem volt igaz, ezzel inkább őt nyugtatta, és igyekezett titkolni betegségét előtte. Október 14-én már nem szállt ki az ágyából, hozzá érkező vendégeit jó kedéllyel, tréfálkozóan fogadta betegsége dacára. De nem volt ez szokatlan tőle, máskor is előfordult, hogy sokat feküdt, íróasztalával szembeni díványán fekve olvasott. Mindennek megvolt a helye nála, a legkisebb bútorrendezés is felkavarta gondolatait, erről így ír fia József: „Ha Gárdonyi elől az íróasztalt elhúzták vagy ha csak egy könyvszekrény áthelyezésével a környezetet megváltoztatták, napokig bizonytalankodó, lassan gondolkodó, nyugtalan emberré alakult, akit ez állapot munkájában hetekig zavart.” Gyengesége ellenére dolgát végezte. Október 24-én még hegedűn a Darumadár fönn a légben hazafelé szálldogál c. dalt játszotta, de gyenge testét hamar kifárasztotta a muzsikálás.

Utolsó napló bejegyzését október 1922. október 13-án ejtette meg, amely egy rövid és tömör, lényegre törő iromány: „Csepergős. Feküdtem.” Az írást nem hagyta abba, utolsó regényén melynek címe Bibi, nap mint nap dolgozott, egy két oldalt írt hozzá naponta. Élete utolsó napján elvesztette a látását, régi szokásához híven, ugyan segítséggel (meggyújtották neki), de pipára gyújtott. Édesanyja (aki ekkor már 82 éves volt) szóvá is tette káros szokásának művelését, melyre Gárdonyi válasza sejtette az író belenyugvását elkerülhetetlen sorsába: „Ugyan ne pipálj már. Legalább addig, míg beteg vagy. Az is csak ront rajtad. - Nézze édesanyám. Inkább élek én egy hétig, de jól, mint két hétig, de rosszul.” Vakságát tetézte, hogy képzelődött is, érezte, hogy hamarosan véget ér földi pályafutása: „Biztosan válik már a lélek a testtől.” - mondta egy alkalommal, mikor egy hozzá érkező látogatóval való beszélgetése során többízben olyan alakokat és tárgyakat látott, akik és amelyek nem voltak jelen, de hiszen ő ekkor már nem is látott, csupán képzelete szüleményei voltak a látni vélt foszlányok. Gárdonyi József leirata szerint Gárdonyi az egészségügyi állapotának rohamléptű romlásáról adott tanúbizonyságot az utolsó uzsonna alkalmával: „Szinte hihetetlen, hogy én ebből a gyenge állapotomból valaha talpra álljak. Ugyan gyújtsd fel már azt a villanyt.” - mondta. A szegény legyengült beteg, kinek szemeiből kihunyt a fény, hiába kérte a villany felgyújtását, hiszen minden égő izzott már a szobában.

Élete utolsó estéjéhez ért, „Jó éjszakát kedveseim” - köszönt el forró szeretettel szűk családi körben, valamint szokásához híven megcsókolta szeretteit, mikor éjféltájt járt az óra. Az elmúlás gondolatával sokadszorra találkozott már ekkora, élete nehéz, nélkülözéssel, szomorúsággal telt szakaszaiban, ennek ellenére a halált nem emlegette, így tért nyugovóra immáron utoljára, 59 éves korában. Az elhunyt írót nyugodt, kedves mosollyal az arcán találták meg, holttestét még aznap, október 30-án, este 6 órakor átvitték a Líceum dísztermébe.

1922. október 31-én délelőtt a Líceum dísztermében ravatalozták föl, ennek okán több ezren látogatták meg az épületet, az ide érkezőket délután engedték be, hogy leróhassák tiszteletüket. Teste érckoporsóban (bronz) feküdt „leólomozva”, azért „mert családjának meghagyta, hogy halotti maszkot, fényképet, vagy rajzot ne készítsenek róla.” Körülötte nyolc gyertya gyúlt lángra. A ravatal virágdíszei Szmrecsányi Lajos egri érsek virágkertészetéből származtak. A ravatal jobb oldalára került Eger városának piros-kék szalagos koszorúja. Emellett koszorút helyezett el még: a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság, a Petőfi-Társaság, a Magyarországi Újságírók Egyesülete, az „Otthon” Írók és Hírlapírók Köre, a Magyar Nemzeti Szövetség, Budapest székesfőváros közönsége, a Nemzeti Színház, az egri helyőrség tisztikara, a Nép, az Élet, a Pesti Hírlap, az Egri Műkedvelők Köre és még sokan mások. Még a délelőtt folyamán a város értekezletet tartott a neves író végső nyughelyének kiválasztására. Dr. Torday Ányos indítványozta, hogy a várban kapjon díszsírhelyet. Végül a Bebek-bástyát választották ki, ahonnan rálátni a Gárdonyi-házra. Délben városszerte megjelentek a gyászkeretes plakátok, amelyek a temetésre invitáltak mindenkit. Sírhelyét a délután folyamán Harkabusz László áldotta meg. A ravatalon koszorút helyezett el többek között a Magyar Tudományos Akadémia (melynek tiszteleti tagja volt), a Petőfi társaság, a Kisfaludy Társaság, a Petőfi-Társaság, a Magyarországi Újságírók Egyesülete, az „Otthon” Írók és Hírlapírók Köre, a Magyar Nemzeti Szövetség, Budapest székesfőváros közönsége, a Nemzeti Színház, az egri helyőrség tisztikara, a Nép, az Élet, a Pesti Hírlap, az Egri Műkedvelők Köre a teljesség igénye nélkül felsorolva. Akik más módon nem képviseltették magukat, távirat formájában biztosították részvétükről a Gárdonyi családot és Eger városát. Részvéttáviratot küldött például Horthy Miklós kormányzó, Bethlen István miniszterelnök, Dr. Kupcsay Felicián miniszteri tanácsos a kormány nevében, és még megannyian magánszemélyek, intézmények. Bródy Sándor, Gárdonyi régi barátja táviratában Dr. Setét Sándort bízta meg, hogy tegyen helyette virágot szeretett barátjának koporsójára. Bródy ekkoriban szanatóriumban feküdt, ezért sem tudott megjelenni a temetésen. Kettejük kapcsolata az ezt megelőző években megromlott, az általa küldött irat egyfajta bocsánatkérés is volt Bródy részéről, régi barátságuk eltékozlása okán. „A sürgönyben éreztük mi család is (írja G. József), hogy több van, mint a szokásos részvét érzéstelen hangja: egy bánatos lelkű jóbarát könnycseppjeiből rakódtak össze a Morse-írás pontjai:

„Napok óta Gézára gondolok. Megyek utána vándorútján. A becsületes föld füvét, mezei virágjának néhány szálát tedd helyettem és nevemben koporsójára. Nevem nélkül. Szó nélkül. Én tudom és érzem, hogy mennyi fájdalmas és igaz szeretettel gondolok rá. Az anyját és fiait öleli szeretettel neked hű barátod:

Bródy Sándor egri földi munkás”

Táviratot küldött még Mehmed Djelal bey főkonzul, a török nemzet képviseletében, valamint Eger városának címezve Klebersberg Kunó gróf kultuszminiszter is. Dr. Szmrecsányi Lajos érsek személyesen jelent meg a gyászszertartáson.

Gárdonyi egyszerű temetést szeretett volna, de hírnevéből és társadalmi megbecsültségéből adódóan ez lehetetlennek bizonyult. Azt szerette volna, ha családi körben és csendben, gyászoló tömeg nélkül temették volna el.

Családja hiába szerette volna a szűk körű búcsúztatást, hiszen Gárdonyi nem csak a családjának volt halottja, hanem Eger városának is, amely, már több mint 2 évtizede tudhatta falai között elismert íróját. Torday Ányos javaslatára az Egerben összehívott értekezlet Gárdonyi akaratánál nagyobb volumenű megemlékezést kívánt. Sírhelye az egri Bebek-bástya lett, amelyről letekintve láthatjuk a Gárdonyi-házat. Gárdonyi a sírhelyét „munkahelyén”, az íróasztala mellett jelölte ki, de ez az ismert okok miatt nem valósulhatott meg: „Íróasztalom legyen a síremlékem. Az az íróasztalom, ahol gondolataim testet öltöttek. Ahol a lelkem és szívem minden érzése átömlött tollam vonásaiba.”

1922. november. 1, szerda. A temetés napja. „Egy csillag lehúllott az egri csillagok közül, hogy annál fényesebben ragyogjon az égen…” A koporsót tíz óra után pár perccel vitték le az Eszterházy térre. Félkörben állt körülötte a gyászoló nép. A város és az ország súlyos veszteségnek tekintette az író elmúlását. A temetésre hatalmas tömeg gyűlt össze. Aki tehette, részt vett a szertartáson, hogy lerója tiszteletét a nagynevű író előtt: „Eljöttek a férfiak: a cilinderes úr, a kérgeskezű munkás, a földműves; eljöttek a nők: kalaposak vagy kendősasszonyok és eljöttek a gyermekek. S ha szegénységüktől nem tellett, szívükben hoztak virágokat.”

A temetésre összegyűlt tömeg az egri bazilika előtt

A szertartáson körülbelül 15 ezer ember vett részt. A nagy tömeg a Széchenyi és a Káptalan (ma Kossuth Lajos) utcán, valamint a Líceum épülete előtt helyezkedett el, az Eszterházy tér önmagában nem tudta fogadni a valamennyi megjelent gyászolót. Az egyszerű, hétköznapi emberek mellett sok híres-neves személy jelent meg, hogy végső búcsút vegyen a nemzet halottjától, hogy egyet említsek például: Kosztolányi Dezső. Az első búcsúbeszédet Trak Géza, Eger polgármestere tartotta.  A gyászszertartást az egri érsek vezette (miközben az egri koszorús daloskör gyászdalokat énekelt), koszorúzás zárta le, az utolsót Szávay Gyula helyezte el a Petőfi-Társaság, Győr városa és a győri Kisfaludy-kör nevében. A gyászmenet ezt követően az Eszterházy térről indult, úticélja a vár volt. A koporsót a halottaskocsira az egri írók és hírlapírók csoportja helyezte fel. A menetet, annak élén haladva az egri honvédgyalogezred zenekarának Beethoven gyászindulója vezette. A város összes harangja ugyanazért kondult meg, „hírdette a nemzet gyászát.” A tömeg a Káptalan utcán sétált, az út két oldalán díszsorfalat álltak a gyászolók. Voltak olyanok, akik házuk erkélyéről vagy ablakából adták meg a tiszteletet az elhunytnak. A várhoz érkezve az előbb említett egri írók csoportja emelte le a halottaskocsiról a koporsót, majd felmeneteltek vele egészen a török kertig. A kerthez érve helyükbe a budapesti írók és hírlapírók léptek, ők vették át a koporsó cipelésének súlyos terhét. A tömeg végül a Bebek-bástyára menetelt fel, a szertartás zárásaképpen búcsúzó gyászbeszédek sora következett. A búcsúztatók közül kiemelném Kosztolányi Dezsőt, aki a Pesti Hírlap nevében eképpen köszönt el az írótól: „Isten veled, te Mikszáth és Arany után való hatalmas harmadik, te láthatatlan ember, Isten veled.” A búcsúzások után elhantolták az egri remetét, Eger várának falai között, hol ő maga is sokat megfordult mikor egyik legnépszerűbb művét, az Egri csillagokat írta, valószínűleg sosem gondolta, hogy Eger hős várvédői után az ő földi maradványai is a hajdanán török sanyargatta erődben lelnek örök nyughelyet.

Aki jelen volt, mind azt mondta, hogy méltóképpen elbúcsúztatták a város halottját. A főváros törvényhatóságának képviselője ki is jelentette, hogy erre az eseményre nagyobb tömeget is meg lehetett volna mozgatni, ha Budapesten tartották volna, de ellenben közel sem tudták volna a „gyász méltóságában” Egert megközelíteni. „Kupcsay Felicián közoktatási miniszteri tanácsos így vélekedett az egri eseményekről: Ha mi tudtuk volna, hogy ez a város így érez, így gondolkozik és így gyászol, ha csak sejthettük volna is, hogy ilyen magasztos és ilyen méretű gyászt találunk itt: föltétlenül lehozatom valamelyik filmvállalatot. S ennek a temetésnek fölvételeit országszerte, kötelezően mutattatjuk be a magyar ifjúságnak. Hadd látta volna minden magyar ifjú: hogyan tiszteli meg nagyjait ez a szegény nemzet…”

Az Egri Népújság ide vonatkozó részének végén egy felkiáltás olvasható: „Mauzóleumot Gárdonyinak!” Eszerint az egri városi tanács Gárdonyi sírja fölé egy mauzóleum felállítása mellett döntött, mivel a temetés „oly nagy elismerést szerzett Egernek.” A hírértékű közlemény egyben országos felhívás az e célra felajánlott adományok gyűjtésére. A Budapesti Hírlapban is megjelent, hogy országos mozgalmat indítanak, amellyel adományozásra buzdítják az egész magyar társadalmat, a városokat, valamint közintézményeket és hozzá tették, hogy Eger városa 200 ezer koronát ajánlott fel e cél megvalósításáért. Az Egri Népújság a későbbi számaiban közzé tette az erre a célra való adományozók nevét és az addig már összegyűlt pénzösszeget is közölte. 1923-ban kiírták a tervpályázatot a mauzóleumra, sőt Eger városa a három nyertes pályázat terveit meg is vásárolta. Az építkezés soha nem indult el, jobbára anyagi okokból.

Sokan kísérték őt utolsó útjára, hiszen megannyi ember szerette Gárdonyit, mint írót, költőt, édesapát, fiút, jóbarátot, kedélyes tréfálkozó idős urat, régi ismerőst, szomszédot. Ugyanakkor Ő nem mindig érezte az emberek szeretetét. Közel 4 évtizeddel a halála előtt (1883. május 14-én) így ír naplójába: „Igen szomorú gondolatok leptek meg. Elkeseredtem mostoha sorsomra. Hogy nincs senki, aki gondolna velem. El vagyok hagyatva. Nem osztozik velem senki a bánatban. Irígylik örömömet."

A utolsó Gárdonyi Gézáról készült fénykép

Élete nagyot fordult, ünnepelt, híres író lett és akként is fejezte be földi pályafutását, Ő, aki a mai napig meghatározó alakja a magyar irodalomnak. Most halálának 100. évfordulóján korábbi bejegyzéseinkkel is emlékezünk életútjára (itt, itt, itt, itt, itt, itt, és itt olvashatók ).

                                                                                                         Besenyei Dávid

Felhasznált források:

• Egri Népújság. Eger, 1922. október 31. XXXIX. évf. 248.sz.
• https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1922_02/?pg=438&layout=s
• Egri Népújság. Eger, 1922. november 1. XXXIX. évf. 249.sz.
• https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1922_02/?pg=442&layout=s
• Egri Népújság. Eger, 1922. november 3. XXXIX. évf. 250.sz.
• https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1922_02/?pg=446&layout=s
• Egri Népújság. Eger, 1922. november 5. XXXIX. évf. 252.sz.
• https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1922_02/?pg=454&layout=s
• Budapesti Hírlap. Budapest, 1922. október 31. XLII. évf. 249.sz.
• https://adt.arcanum.com/hu/view/BudapestiHirlap_1922_10/?pg=224&layout=s
• Budapesti Hírlap. Budapest, 1922. november 1. XLII. évf. 250.sz.
• https://adt.arcanum.com/hu/view/BudapestiHirlap_1922_11/?pg=0&layout=s
• Budapesti Hírlap. Budapest, 1922. november 3. XLII. évf. 251.sz.
• https://adt.arcanum.com/hu/view/BudapestiHirlap_1922_11/?pg=12&layout=s

Letöltve: 2022. 10.14.

Felhasznált képek forrásai.

A gyászoló tömeg:

http://www.muzsakkertjemiskolc.hu/files/5092/G%C3%A1rdonyi%20temet%C3%A9se%20Egerben.png:

Gárdonyi sírja egy egri képeslapon:

https://gallery.hungaricana.hu/hu/SzerencsKepeslap/1166638/?img=0

Gárdonyi utolsó fényképe: Éri István szerk. Eger- Gárdonyi Géza emlékmúzeum. TKM Egyesület. Budapest. 1995.

A többi fénykép: Gárdonyi József: Az Élő Gárdonyi c. könyvéből származik.

Letöltve: 2022. 10.14.

A bűnszövetkezetek megjelenése nem a 20. század sajátja, hiszen ez a bűnelkövetési forma már jóval korábban, a 19. század első felétől jelen volt Magyarországon. Ennek ellenére a reformkorban, illetve a dualizmus időszakában elkövetett bűncselekmények esetében kevésbé volt jelentős a bűnözők közötti nagyfokú együttműködés, illetve a kooperáció. Ebben a két világháború közötti időszak hozott változást, majd különösen az 1930-as években volt megfigyelhető egyfajta professzionalizálódás ezen bűnözői csoportok esetében. Stefán Antal Krisztián írásában egy ilyen bűnelkövető csoportot mutat be egy egri példán keresztül. 

Az bűnszövetkezetek életében az átlagember számára is jelentős változások a második világháború után jelentek meg. Kezdetben a háborúban használt fegyverekkel és teherautókkal járták a fővárost, illetve a környező megyéket, településeket, ahol magánszemélyeket, majd később üzleteket raboltak ki, amivel jelentősen megnövelték a bevételeiket. Működésük azért lehetett sikeres, mert a rendőrség létszáma alaposan megcsappant a háború előtti időszakhoz képest, így felderítésük nehéz feladatnak bizonyult a hatóságok számára. Később ez a helyzet folyamatosan javult, aminek köszönhetően ez a fajta bűnelkövetés jelentősen visszaszorult. Az 1950-es évek elejére aztán a folyamatos rossz gazdasági helyzet, az államosítások és a kommunizmus kiépülése egy újfajta bűnözési formát hozott létre, amelyekben fontos szerepet kapott a munkahely. Az általában alacsony fizetésből élő, alacsony iskolai végzettséggel rendelkező szakképzetlen munkásosztály bizonyos tagjai szövetkeztek egymással, hogy a munkahelyük bizonyos anyagi és/vagy tárgyi javait megszerezve, esetleg azokat értékesítve növeljék bevételeiket. Nem volt ez másképp az egri dohánygyár dolgozói között sem, akik hasonló bűncselekményeket követtek el.

Az Egri Dohánygyár a századfordulón 

Az Egri Dohánygyár jelentős szerepet töltött be az Eger és a vonzáskörzetében élők életében az 1896 és 2005 közötti bő egy évszázadban. Egyrészt az idő előrehaladtával egyre jelentősebb munkaerőt szívott fel, másrészt ennek köszönhetően a társadalmi kapcsolatok kialakulásában is fontos szerepet töltött be a gyár. Az első néhány évnek még a tíz órás munkaidő és a korszellemnek megfelelően gyerekmunka is jellemzője volt. 1899-ben 91 gyerekmunkást is foglalkoztatott a gyár. A 20. század első évtizedeiben a fogyasztói kultúra változása jól megfigyelhető volt, ugyanis az eladásokból jól kitűnt, hogy a cigaretta lett „az úr” a piacon, a szivarfogyasztás pedig folyamatosan visszaesett.

A választék az ötvenes években

1936-ban a gyár napi kapacitása 450.000 Levente és Drama márkájú, kézi töltésű cigaretta volt. Ugyan megjelent a gépesítés is a gyártásban, de ez csak a dohány felvágását, a cigarettahüvely elkészítését, ragasztását és darabolását érintette, a cigaretta töltése továbbra is kézzel történt. 1938-ban a gyárban már egyáltalán nem készült szivar, viszont évi 95 millió cigaretta került le a sorról, továbbra is kézi töltéssel, ami ekkor az országos termelés 3,7%-át jelentette. A második világháború idején hadiüzemmé alakult át a gyár, a munkaidőt a front cigarettaszükséglete szabta meg. Egy nyolcórás műszak normája 1500 darab Levente volt töltőmunkásonként. A háború utolsó évében elkezdték helyreállítani a gyárat és a Vpirjod (Előre) elnevezésű cigarettát gyártották a szovjet hadsereg részére. 1945 nyarán az új magyar cigaretta, a Béke gyártása is megindult a városban. Az 1950-es években jelentek meg a kor új kommersz cigarettái a Kossuth, a Munkás és a Terv, valamint az Árpád, Csongor, Dózsa és Táncsics szivarok gyártása is megindult. A munkásság fizetése évről évre gyarapodott, amelynek vásárlóértéke azonban még 1952-ben sem érte el a háború előtti szintet. Ennek következtében voltak, akik a gyár termékeit használták fel fizetésük kiegészítésére.

Az Egri Dohánygyár 1998-ban (Barna Béla felvétele)

Az egri dohánygyári bűnszövetkezet működésének kezdete 1952 szeptemberére tehető. Ebben az időszakban az ekkor 41 éves és már 26 éve a dohánygyárban dolgozó, ekkoriban a tasakolásnál tevékenykedő munkásnő, Kameniczki Gyuláné (született: Bodnár Erzsébet) arra lett figyelmes, hogy György Sándor minőségellenőr 15-30 percenként több doboz Kossuth cigarettát tesz a zsebébe és azzal távozik, majd üres zsebbel tér vissza hozzá. Kameniczkiné vallomása szerint egy 8 és fél órás műszak alatt György nagyjából 5-6 ezer darab cigarettát vihetett el tőle. Egy bizonyos idő eltelte után a nő megszólította a férfit, hogy neki is adjon valamennyi pénzt, ha már ennyi cigarettát elhord tőle. Másnap a délután kettő órai munkakezdés előtt a férfi 10 forintot, a rá következő napon pedig 20 forintot adott a nőnek, aki azonban kevesellte ezt az összeget, így többet nem engedélyezte, hogy a férfi az ő asztaláról cigarettát vigyen el. Pár nappal ezen eseménysor után az ebédszünetben Kameniczkiné a csomagolási részlegen dolgozó Bornemissza Gyulánéval (született: Kun Lívia) beszélgetett az ebédszünetben és arra a megállapításra jutottak, hogy a cigaretták kicsempészésével, majd eladásával kiegészíthetnék a csekélynek gondolt fizetésüket (a két nő fizetése havi 680 forint volt, ami messze nem érte el a KSH szerint 1952-ben átlagkeresetnek számító 928 forintot). A 25 éves Bornemisszáné - aki alig két éve dolgozott ekkora a dohánygyárban - kiváló munkaerőnek számított, teljesítményét két ízben is díjazták, melyek közül az egyik sztahanovista oklevél volt.

Bornemissza Gyuláné (ekkor még leánykori nevén Kun Lívia) emléklapja 1951-ből

Bornemissza Gyuláné sztahanovista oklevele 1952-ből

A két nő egyetértett abban, hogy tervükhöz szükségük lesz megbízható, beépített emberekre, így esett elsőkörben a választásuk Beszteri Bertalan raktárosra. Miután beavatták a férfit, elhatározták, hogy pár hét múlva megkísérelnek egy kisebb zsák cigarettát kivinni a gyárból, majd értékesíteni. A terv működött, és első alkalommal 2700 darab Kossuth cigarettán sikerült túladnia a triónak, amiből 270 forint hasznot tudtak szerezni. A második akcióra nagyjából ezt követően három héttel került sor, ahol már 8000 darab cigarettát csempésztek ki, 800 forintos haszonnal, majd egy héttel később már 12.700 darabot adtak el, amiből 1270 forint bevételre tettek szert. Időközben a csapat tagja lett a 40 éves, 24 éve a dohánygyárban dolgozó Veres Lászlóné (született: Prokaj Rozália), aki Bornemisszánéhoz hasonlóan a csomagolási osztály munkatársa volt és a bűnszövetkezetben az egyre nagyobb számú tételek csomagolása, illetve bezsákolása miatt volt rá szükség. A módszerükben is változás volt megfigyelhető: korábban táskában vitték ki a bezsákolt cigarettákat, de az első pár eset után már inkább kidobták az ablakon a zsákokat, ahol Beszteri már várta a zsákmányt, így jóval feltűnésmentesen tudták megszervezni az áru kijuttatását. Ezt követően felgyorsultak az események és az ezutáni hetekben összesen 53.000 darab cigarettát vittek ki a gyárból, melyen négyen 5300 forintnyi hasznot zsebeltek be, amelyet úgy osztottak el egymás között, hogy a bevétel fele Beszterié lett, a másik felét pedig a három nő osztotta el egymás között.

Készülnek az 5 éves Terv cigaretták 1950-ben

A kicsempészett cigarettákat három trafikos vásárolta fel: Vincze Bernát, Kozma Béla, illetve Németh Józsefné (született: Lajos Ágnes). A csapat tevékenyége bő két hónapot ölelt fel, hiszen 1952. november 25-én az esti órákban, miután Kameniczki Gyuláné 10.000 darab tasakozott cigarettával tartott hazafele, egy véletlenszerű rendőrhatósági igazoltatás során lebukott és azonnal őrizetbe vették. A kihallgatás során a gyanúsított mindent bevallott és ezt követően rendőrségi nyomozás indult az dohánygyári munkások és a trafikosok ellen. Már másnap őrizetbe vették Bornemissza Gyulánét, Beszteri Bertalant, Vincze Bernátot és György Sándort, akik november 30-tól előzetes letartóztatásba kerültek, míg Veres Lászlóné, Kozma Béla és Németh Józsefné szabadlábon védekezett. A nyomozás eredménye szerint Kameniczki Gyuláné, Beszteri Bertalan és Bornemissza Gyuláné összesen legalább 80.000 darab Kossuth cigaretta lopásában vettek részt és ennek értéke a 12 filléres forgalmi árral számolva 9600 forint volt. Az elsőfokú tárgyalásra 1953. január 15-én került sor az Egri Megyei Bíróságon. Kameniczki Gyuláné, Beszteri Bertalan és Bornemissza Gyuláné ellen bűnszövetkezetben elkövetett társadalmi tulajdon elleni lopás és egyéb pénzügyi bűntettek, György Sándor ellen társadalmi tulajdon elleni lopás, Veres Lászlóné ellen bűnsegédként elkövetett társadalmi tulajdon elleni lopás, míg Vincze Bernát, Kozma Béla és Németh Józsefné ellen orgazdaság jogcímen emeltek vádat.

A tárgyaláson a következő ítéletek születtek:

A büntetés ellen az első hat vádlott enyhítésért, míg Kozma Béla és Németh Józsefné esetében a felmentés miatt az ügyész nyújtott be fellebbezést. Másodfokon az ügyet A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb bírósága tárgyalta 1953. április 7-én, és a büntetéseket – amelyek már jogerőre is emelkedtek - az alábbiak szerint változtatta meg:

,

A táblázatból látható, hogy a pénzbüntetéseket a legtöbb esetben megfelezték (Vincze Bernát esetében eltörölték), míg Kameniczki Gyuláné és Vincze Bernát börtönbüntetését egy évvel, Veres Lászlónéét fél évvel csökkentették. Ezzel szemben György Sándor börtönbüntetését megduplázták, valamint a közügyektől eltiltás mértékét is 3 évről 5 évre emelték. Kozma Bélát és Németh Józsefnét pedig 20, illetve 30 nap elzárásra ítélték, ami azonban így is eltörpült a többi büntetés mellett.

Összességében elmondható, hogy a viszonylag keveset kereső, alacsonyabb beosztásban lévő, alacsony iskolai végzettséggel, esetleg szakképzettség nélküli munkásság keretein belül voltak megfigyelhetőek olyan cselekmények, amelyek ütköztek a korabeli törvénnyel, ám ennek köszönhetően sikerül többletbevételhez jutni, hogy adott esetben önmagukat, családjukat el tudják tartani. A 9600 forintnyi bevétel nem számít kirívónak ebben az esetben (bár nyilván sokat jelenthetett a vádlottaknak havi 2-3-szor akkora „fizetés”, mint eddig), ám ami igazán különleges az esetben, hogy ezt a pénzt alig több, mint két hónap alatt keresték meg. Emellett az összeghez képest igen jelentős büntetést kaptak a vádlottak. Az esettel a helyi sajtó is foglalkozott, az erről szóló cikk a Hevesmegyei Népújság 1953. évi január 18-i számában jelent meg. A büntetések kiszabásánál, illetve a nyilvánosság bevonásával valószínűleg szempont volt a példastatuálás is, miszerint nem érdemes ujjat húzni az állammal, mert utána kellemetlen büntetésekkel kell számolni.

                                                                                                                       Stefán Antal Krisztián

Az 1938. november 2-án a Belvedere-palotában aláírt első bécsi döntés – etnikai nyelvi szempontokat figyelembe véve – egyesítette Magyarországgal az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés értelmében elcsatolt felvidéki területek egy jelentős részét. A Magyarországnak ítélt területek átvételét a magyar honvédség alakulatai 1938. november 5. és 11. között bonyolították le. Tekintettel arra, hogy az első bécsi döntés mind az anyaországi, mind a visszacsatolt területeken a magyar ajkú lakosság euforikus hangulatát váltotta ki, a katonai bevonulások pompás külsőségek között zajlottak, melynek csúcspontjait Horthy Miklós kormányzó november 6-i komáromi és november 11-i kassai bevonulásai jelentették. A szimbolikus eseményeket követően, az ünnepi hangulat elcsendesedésével hamar világossá vált, hogy a mindennapi élet megindítása során a magyar kormány és a felvidéki lakosság is komoly megoldandó problémákkal nézett szembe. Budapest legsürgetőbb feladatának a felvidéki területsáv Magyarország jogrendjébe való minél előbbi beillesztése számított, melynek során kiemelt helyen kezelte a közigazgatás kérdését.

Horthy Miklós komáromi bevonulása 

1938 novemberétől az 1945 januárjában aláírt fegyverszüneti megállapodásig – mely elrendelte a magyar csapatok és hivatalnokok 1937. december 31-én fennállott határok mögé való visszavonását – a felvidéki közigazgatást működésének jellege szerint három önállóan is értelmezhető periódusra lehet osztani. Az első szakaszt az 1938. november 5. és december 22. közé datálható katonai közigazgatás, a másodikat az 1938. december 22. és 1944. október 30. között működő polgári közigazgatás, a harmadikat az 1944. október 30-tól az 1945 első negyedévéig működő hadműveleti közigazgatás jelentette. Az első katonai periódust és a működését pedig Weis István (1889–1973), a korszak neves szociológusa, egyetemi tanára által megfogalmazott kritika alapján is ismertetjük.

Weis István mellszobra

Annak ellenére, hogy a két világháború között a magyar vezetés külpolitikai tevékenységét a trianoni határok revíziójának elérése mozgatta, a kormányzat csak akkor kezdett el komolyan foglalkozni a gyakorlati megvalósítás kérdésével, mikor az 1938 szeptemberében kiéleződött szudétanémet válság idején elérhető közelségbe kerül a vágyott határmódosítás lehetősége. A kései reakcióra az lehet a magyarázat, hogy sokáig nem lehetett tudni a majdan Magyarországhoz csatolt területek mértékét, így egy konkrét tervezet kidolgozása is nehézkessé vált. Mikor sürgetővé vált az integráció lépéseinek meghatározása a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács 1938. október 4-én úgy határozott, hogy egy esetleges területgyarapodás alkalmával a visszacsatolt részeken a polgári közigazgatás bevezetését megelőzően átmeneti katonai igazgatást állítanak fel, melynek legfontosabb feladata az átmeneti periódus áthidalása, a polgári közigazgatás minél előbbi bevezetésének előkészítése volt. Ezt megelőzően azonban a magyar vezetés körében nem volt egyetértés arról, hogy egy esetleges országgyarapodás esetén szükséges-e felállítása, csupán arról volt egyező álláspont, hogy a végleges közigazgatási rendszer bevezetését egy átmeneti időszaknak kell megelőznie. A Legfelsőbb Honvédelmi Tanács döntése alapján – ami tükrözte Imrédy Béla miniszterelnök és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter álláspontját is – végül az első bécsi döntést követően a Magyarországnak ítélt felvidéki területsávon felállt a katonai közigazgatás rendszere, melynek élén a vezérkar főnöke Werth Henrik és a mellé kirendelt kormánybiztos Jaross Andor állt.

Az ideglenes katonai közigazgatás megszervezése 1938. november közepére befejeződött. Az Imrédy Béla által jegyzett, a polgári közigazgatást bevezető 9.330/1938. számú miniszterelnöki rendelet decemberi kiadásáig, ennek keretei szabták meg a hivatali mindennapokat a Felvidéken. Az ideiglenes közigazgatást három szinten szervezték meg: az elsőt a járási/városi katonai parancsnokságok, a másodikat a hadtestparancsnokságok polgári osztályai és végül a harmadikat a vezérkari főnökség jelentette. A rendszer legnagyobb működésbeli problémáját a hadseregben megszokott merev hierarchikus gondolkodás jelentette, ami azzal járt, hogy a járási/városi parancsnokok olyan esetekben is felsőbb utasításhoz folyamodtak, amikor eljárhattak volna saját hatáskörben is. Mindez jelentősen megnövelte az ügyintézés idejét, egy 1939 novemberében keltezett jelentés szerint „a visszacsatolt területen még 11 hónapnyi magyar uralom után is vannak elintézetlen ügyek, mint például: állampolgársági, iparigazolványi ügyek, bankok, takarékpénztárak, betegsegélyezők, villanygyár átvétele”. Mindez arra utal, hogy az 1938 decemberében bevezetett polgári közigazgatás számos olyan befejezetlen esetet örökölt, amit már az ideiglenes katonai közigazgatás is lezárhatott volna.

Az ügymenetek gyors lefolytatását nagymértékben hátráltatta a megfelelő tisztviselők hiánya is, ugyanis a visszacsatolt területek csehszlovák kiürítése során a vezető beosztású tisztviselők kevés kivétellel elhagyták állomáshelyeiket. A helyzetet jól példázza a komáromi pénzügyőrség 56 tisztviselőjének esete, akik közül mindössze az egyetlen magyar származású maradt hivatali helyén a kiürítések után. A kialakult helyzeten az is rontott, hogy a bevonuló magyar katonai hatóságok azokat a hátramaradt tisztviselőket is kiutasították, akiket a csehszlovák kormány a történelmi Magyarország határain kívül eső területekről telepített be. Az ideiglenes igazgatás megszervezését és működését így a katonai hatóságoknak a hátramaradt felvidéki származású magyar ajkú tisztviselőkkel kellett megoldaniuk. Annak ellenére, hogy számos helyen ez problémát okozhatott, akadtak olyan régiók is ahol mindez nem jelentett különösebb fennakadást. Például a Komárom vármegyéhez tartozó somorjai-, dunaszerdahelyi- és komáromi járáshoz tartozó helységek vezetőinek többsége magyar származású volt és akadt olyan település ahol minden tisztviselő a helyén maradt.

Az előzőekben röviden felvillantott problémákra Weis István szociológus, A mai magyar társadalom (1930) és a Hazánk társadalomrajza (1942) című – a korabeli szociológia legjelentősebb munkái közé sorolható – kötetek szerzője is reagált egy hivatalos jelentésében. Ebből megtudható, hogy a miniszteri osztályfőnökként, valamint a katonai közigazgatás bevezetését követően a vezérkari főnökség polgári csoportjához kiküldött képviselőként is tevékenykedő tudományos szakember, már a revízió előtti tanácskozásokon aggályait fejezte ki a katonai közigazgatás bevezetésével kapcsolatban. Azt, hogy fenntartásai részben beigazolódtak, a katonai közigazgatás rendszerének egészét elmarasztaló jelentése is bizonyíthatja, azt azonban, hogy az ideiglenes igazgatás ideje alatt akadtak pozitív intézkedési példák is, már a történészek által végzett kutatások állapították meg. A továbbiakban Weis István álláspontjának ismertetése következik.

Jelentése elején általános kritikákat fogalmazott meg az ideiglenes igazgatás egészére nézve. Álláspontja szerint a „katonai közigazgatás szervei a nemzetellenes elemek eltávolítása és a megtorlás tekintetében túlzott humanizmussal jártak el.” Úgy látta, hogy a járási és városparancsnokságok vezetői azon a meggyőződésen voltak, hogy a katonai közigazgatásnak nem feladata ezeknek a kérdéseknek az elintézése, a két intézmény inkább azt az álláspontot képviselte, hogy nekik a magyar állameszmét kell népszerűvé tenniük a felvidéki területsávon. Emellett kifogásolta azt is, hogy a katonai közigazgatás szervei nem éltek a tényleges erőhatalmukkal, minden intézkedésükhöz jogalapot kerestek és ha azt a magyar jogrendszerben nem találták meg, azokkal a lehetőségekkel sem éltek, melyeket a figyelmükbe ajánlott csehszlovák jogszabályok alkalmazása jelentett. Weis véleménye alapján mindehhez az járult hozzá, hogy a katonai igazgatás vezetői megfelelő előképesítés nélkül kerültek pozíciójukba.

Az általános bírálatot követően a katonai közigazgatás mind a három szintjének működésére vonatkozóan megfogalmazta észrevételeit. Úgy látta, hogy az alsó fokú járási és városi parancsnokságok sok esetben olyan ügyben is felsőbb utasítást kértek, amelyekben maguk is eljárhattak volna. A másodfok szerepe nézete szerint teljesen összezsugorodott, a hadtestek polgári osztályai ahelyett, hogy a működési területükön az igazgatást irányították volna „egyszerű postaszerepre szorítkoztak.” A legnagyobb bírálatot a vezérkari főnökség polgári csoportja kapta, ugyanis ennek működését tapasztalhatta meg Weis testközelből. A katonai közigazgatási rendszer eredeti elképzelése szerint a fennhatósága alatt álló területeken az egész kormány kormányzati és igazgatási ügykörét a vezérkari főnök gyakorolhatta. Weis tapasztalata alapján ezzel szemben a gyakorlat úgy alakult, hogy a legtöbb miniszter képviselője minden ügyet a miniszteri ügyosztályokhoz továbbított, mely lényegesen lassította az ügyintézést. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy „a vezérkari főnök polgári csoportja nem érezte magát hivatottnak arra, hogy az eredeti elgondolásnak érvényt szerezzen és a vezérkari főnök számára megállapított kormányzati jogkörét igénybe vegye.”

Mindezek mellett kifogásolta azt is, hogy a katonai közigazgatás és a polgári elemek – különösen a felvidéki érdekeltségek – összehangolása is nehézkesen ment, a tárca nélküli miniszterhez sűrűn érkeztek olyan panaszok a miniszteri megbízottak részéről, hogy a járási és városparancsnokok nem hallgatták meg vagy nem vonták be őket az ügyek elintézésébe. Problémaként értékelte azt is, hogy az ideiglenes igazgatás ideje alatt a csehszlovák jogszabályokat kellett volna figyelembe venni, azonban a katonai közigazgatás a magyar szabályozásokat tartotta szem előtt, valamint azt, hogy az ügyek intézése során volt, hogy három-négy szerv is ugyanazzal a kérdéskörrel foglalkozott.

A számos kritikai észrevétel mellett a jelentés sorai közül kiolvasható Weis javaslata is egy újabb esetleges országgyarapodás esetére. Elgondolása szerint az első bécsi döntést követő újabb revízió esetén a katonai közigazgatás lehetőségét mellőzni kellett volna, „a hadtest, mint harcászati egység ne igazgasson.” Felállítását csak abban az esetben tartotta volna célszerűnek, ha a területek Magyarországhoz csatolása fegyveres erővel történt volna. Erre az esetre azt a javaslatot tette, hogy az ideiglenes igazgatás katonai és polgári elöljáróit az ország vezetése előre válassza ki és megfelelő kiképzés után helyezze őket hivatalba. Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntést követően Weis intelmeinek ellenére 1940. szeptember 5. és november 26. között Észak-Erdélyben mégis bevezették a katonai közigazgatási formát, mely működéséről a néhány elismerő szó mellett ez esetben is számos kritika megfogalmazódott.

                                                                                                                 Gyebnár Kristóf

Levéltári Források 

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K 28 Miniszterelnökségi Levéltár Nemzetiségi és kisebbségi osztálya (1923–1944), 1939-T-16020 Weis István miniszteri osztályfőnök jelentése a katonai közigazgatásról a felszabadított Felvidéken

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K 28 Miniszterelnökségi Levéltár Nemzetiségi és kisebbségi osztálya (1923–1944), 1939-P-20003 VII. hadtestparancsnokság helyzetjelentése

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

Az első bécsi döntés okmánytára. Diplomáciai iratok, 1938. augusztus–1939. június. Összeállította Szarka László – Sallai Gergely – Fedinec Csilla. Bp. 2017.

Bajcsi Ildikó: Regionális konfliktusok és elitszerveződés az első bécsi döntést követően Komáromban és a komáromi járásban. Clio Műhelytanulmányok (2020) 2. sz. 1–45.

Bukovszky László: A visszacsatolt Felvidék (Dél-Felvidék) közigazgatási szervezete. Limes 20. (2007) 2. sz. 53–64.

Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeáll. Sárándi Tamás. Csíkszereda 2016.

Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919–1944. Szerk. Romsics Ignác et al. Bp. 1995.

Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Bp. 2002.

Simon Attila: A magyar közigazgatás bevezetésének ellentmondásai az első bécsi döntés által visszakapott felvidéki területsávon. Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás (2018) 1. különszám 240–254.

Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken. Az első bécsi döntés és következményei. Bp. 2014.

Szabó Helga: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beilleszkedése 1938–1941. Fórum Társadalomtudományi szemle 4. (2002) 2. sz. 35–58.

Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938–1940. Bp. 1967.

Kiss László legújabb posztjában a túlnépesedett Versailles-i udvarban élők lakhatási gondjairól, az udvari társadalom/személyzet létszámáról, összetételéről, a „királyi nyilvánosság”-ról oszt meg néhány érdekes gondolatot, de továbbra sem feledkezik meg az udvari nemesekről/udvaroncokról.

Ez utóbbiakra célzott La Fontaine francia költő (1621–1695), aki látszólag az állatok királya, az oroszlán udvartartásáról írt szatírát, de valójában XIV. Lajos (1643–1715) udvari nemességét minősítette.

„Az udvar: ország, hol készséges szín alatt,

ha bús, ha víg, a nép csak közömbös marad,

és úgy tesz, ahogy a király parancsba adja,

vagy ha nem, legalább mutatja.

Kaméleon nép, majom nép, szolgafajta, –

egy szellem mozgat ott száz testet, ezreket

és igazán üres gépek az emberek.” (Szabó Lőrinc fordítása)

Jean de La Fontaine, a kiváló francia (állat)mese író és költő
 

Túlnépesedett udvar lakhatási gondokkal

Ismerjük már, hogy 1661 után, mivel a párizsi Louvre egyre szűkebbnek bizonyult az udvari ünnepségek számára, az ókori uralkodók mintájára, XIV. Lajos utasítására, 1661 (még inkább 1668) után hozzákezdtek egy új, állandó uralkodói központ felépítéséhez. 1682-ben az – egyébként még be nem fejezett – építkezések már lehetővé tették, hogy családjával, kormányzatával és udvari személyzetével együtt beköltözzön Versailles-i kastélyába.

A Napkirály kastélyának egyik (fő)épülete

De hamarosan az elkészült tizenhét pavilon is szűknek bizonyult! Kiélezett versengés folyt tehát, főleg az udvari nemesek között, akár egy melléképületi „odúért” is. A csípős tollú emlékirat-író, Saint–Simon herceg is örülhetett, hogy egy szűk, sötét és levegőtlen manzárdszobához jutott a kastély padlásterében/félemeletén. A helyzete akkor változott meg gyökeresen, amikor a felesége Berry hercegnő udvarhölgye lett, ami által egy ötszobás lakosztályhoz jutottak. Másoknak – írta Gustave Geoffroy –, csupán egy vagy két szűk szoba jutott, amelyeket a nagy lakosztályokból választófalakkal különítettek el „ideiglenesen”, vagyis akár évekig. Majd így folytatta: egyik a másik mellett szorong. Jönnek–mennek, „lejönnek nyomorúságos padlásaikról,… amelyekért, mint kegyért, oly állhatatossággal harcoltak, részt vesznek a királyi élet mindennapos szertartásain… Nem egy közülük nyög az élet e fordult körülményei alatt, nem egy átkozza ezt az óriási palotát,… ahol mindenki összegabalyodik…”.

A leggazdagabbak, ha szállás nélkül maradtak, a kastély mellett (a 18. század elejére már 15000 lakosra duzzadó) Versailles-ban építtettek maguknak díszes palotákat „XIV. Lajos stílus”-ban. Mások Párizsból – ahol kb. 20000 (nem mind udvari) nemes is élt – kocsiztak ki időnként, hogy „bolygók”-ként ők is ott keringhessenek az imádott „Nap” körül, hogy részt vehessenek a király mindennapos ceremóniáin, hogy láthassák és szolgálhassák: „Őt”.

Egy főúri palota Versailles-ban

A királyi udvar személyzete/társadalma

De kikből, milyen csoportokból állt, és mekkora lehetett XIV. Lajos (korántsem állandó létszámú) udvari személyzete? S egyáltalán: mit takar a „királyi udvar” fogalma? Jonathan Dewald ez utóbbira rövid válasszal szolgál: „Így nevezték a király környezetében élő szolgák, szállítók, vezető tisztviselők és kiváltságos nemesek gyülekezetét”. Az udvari személyzet összetétele viszonylag könnyen leírható, de összlétszámát – nagy szórásokkal – csak megbecsülni lehet. Az 1680-as évektől a Napkirály (Európában legnépesebb) udvarában, a legutolsó szolgát is ide számítva, akár tizenöt–húszezren is teljesíthettek ilyen vagy olyan szolgálatot. Egy mértéktartó tudósítás szerint 1744-ben – a személyzettel együtt – mintegy 10000 fő lakott a kastélyban.

A királyi udvar erősen hierarchikus társadalmának csúcsán természetesen a király, a családja és rokonsága állt. Alattuk helyezkedtek el az udvari tisztségviselők/méltóságok. Ők több ezer, zömmel arisztokrata/nemesi származású ember vezetői voltak. A legnépesebb csoportot azonban a kastély szolgálatában álló cselédek és szolgák jelentették. A számuk elérhette akár a tízezer főt is. Ehhez hozzá kell még számolni az udvari nemesek személyzetét (kocsisok, inasok, kukták) is.

Királyi nyilvánosság

És még nem is volt szó a kastélyban reggeltől–estig tébláboló, annak szinte minden zegzugát bejáró, bámészkodó párizsiak tömegéről, akiknek az oda–vissza szállításáról omnibusz-szerű járművek gondoskodtak. A Versailles-ba látogatók akár a király hálószobájába is bekukkanthattak, akár meg is szólíthatták. XIV. Lajos ugyanis nemcsak kedvelte, hanem igényelte is a nyilvánosságot. A fia számára készített emlékiratai szerint erre azért volt szüksége, mert így „tudok mindenről, meghallgatok minden rendű és rangú embert”. A monarchiának egyébként is különös jellegzetessége – írta –, hogy „az uralkodót alattvalói szabadon és könnyen megközelíthetik”.

A francia királyságnak ezt a régi jellegzetességét – mutatott rá Funck–Brentano –, már a velencei követjelentések is megörökítették a 16. század második felében. Megállapították, hogy „a francia királyok közeléből senkit sem zárnak ki, és még a legalantasabb osztályokhoz tartozók is kedvükre bejárhatnak a legintimebb szobákba” is. Száz évvel később, 1665-ben, Locatelli (egy bolognai pap) ezt írta: „Elmentem a Louvre-ba és egészen háborítatlanul jártam–keltem;… odaértem egy ajtóhoz, mely, amint megkopogtatják, azonnal kitárul, és legtöbbször maga a király nyit ajtót”. A közönséget főleg a királyi család névnapjaira és a „nagy teríték”-re engedték be. A király vasárnapi étkezései (amelyeken a királyi család tagjai, beleértve a vérbeli hercegeket is, jelen voltak) nyilvánosan, népes közönség előtt zajlottak. De olykor az uralkodó vacsoráinak és egyéb étkezéseinek is „közönsége volt”.

                                                                           A király ebédel

Megjegyzendő, hogy nemcsak a francia királyoknak, hanem a királyi család tagjainak az élete is nyilvánosság előtt zajlott, még száz évvel később is. Marie Antoinette, a leendő XVI. Lajos (1774–1792) tizenöt éves osztrák felesége is közönség előtt öltözködött 1770-ben. A nézők számára lépcsőzetes, amfiteátrum-szerű emelvényt építettek, hogy minél többen láthassák a kivételes eseményt. A főhercegnő (aki egyébként Mária Terézia 15. gyermeke és legfiatalabb leánya volt) így írt erről az anyjának: „Mindenki előtt rakom fel a rouge-mat és mosom meg a kezem; azután a férfiak kimennek, a hölgyek bennmaradhatnak és előttük öltözködöm”.

                                              A tizenhat éves Marie Antoinette vadászöltözetben    

A Napkirály Versailles-i kastélya tehát szó szerint mindenki előtt (beleértve a tolvajokat, koldusokat vagy örömlányokat is) nyitva állt. Ez nem egyszer túlzsúfoltsághoz, komoly rendetlenséghez és tisztasági problémákhoz vezetett. Ez utóbbira csak egyetlen példa a sok közül. Az udvar személyzetéhez hasonlóan, illemhelyek híján, a Versailles-ba látogató kíváncsiskodók is ott végezték el a dolgukat, ahol éppen tartózkodtak. Ennek kapcsán egy volt udvaronc ezt jegyezte fel: „Az udvarban… a felső folyosókon, az ajtók mögött és szinte mindenütt ezer trágyadomb látható,… elviselhetetlen szag bűzölög”.

Az udvari társadalom krémje: az udvari nemesség

A szűkebben vett udvari társadalomhoz visszatérve, ismerjük már, hogy a 17. század közepe előtt még csak udvarba utazó és ott rövidebb–hosszabb időt eltöltő nemesekről beszélhettünk, akik tehát csak ideiglenesen élvezték az uralkodó kegyeit és bizalmát. Ismeretlen volt a „vidéki nemes” – „udvari nemes” megkülönböztetés. Nem úgy a 17. század második felétől, amikor az igazán kiváltságos csoportot az uralkodó közvetlen környezetét alkotó, és a királynak bemutatott udvari („bemutatott” vagy inkább: „kitartott”) nemesek együttese jelentette, a maga 4000–5000 fős létszámával. (A forradalom előtti évtizedekben még mindig kb. 4000 udvari nemesi családot tartottak számon.) Az udvari nemesi státusz mögött – írta Papp Imre – „a külön privilégium (előjog az udvari tisztségek, az állami tisztségek, a magas tiszti rangok és egyházi méltóságok betöltésére, a kegydíjakra stb.) élvezete rejlett”. Az éles szemű kortárs, La Bruyère tehát a lényegre tapintott, amikor így fogalmazott: „Egy nemes, ha vidéki otthonában él, szabad, de nincs támasza. Ha az udvarban él, pártfogolt, de rab.” 

Bár törvény sokáig nem szabályozta, a nemesség előnyben részesítése az udvarban mindig is működött. Például a tábornoki rangok már XIV. Lajos korában is az udvari „született” arisztokrácia számára voltak fenntartva. Halála évében, 1715-ben, a 164 tábornok között mindössze 5 % volt a polgárok vagy nemrég nemesítettek aránya. Míg a tisztikar 25–30 %-a a 17. század második felében, a 18. század első harmadában még közrendű származású volt, ez az arány az 1780-as évekre 10 %-ra csökkent. Hasonló tendencia tapasztalható az egyházi főméltóságok születés szerinti összetételében is az arisztokraták/nemesek javára, a közrendűek kárára.

Francia (udvari) nemesi viseletek a 17 – 18. században

A központi kormányzati apparátus tagjait, akik a kastély város felé nyúló két szárnyában tevékenykedtek, szintén az udvari társadalomhoz szokták sorolni. Ezek a (fő)hivatalnokok (tanácsnokok, titkárok, írnokok és mások) voltak az állam nélkülözhetetlen, félelmetes képviselői. Tisztában voltak fontos kormányzati szerepükkel, de érdekes módon nem voltak annyira szemtelenek és ambiciózusak, mint az udvari nemesek. Törvény szintén nem mondta ki, hogy az államot irányító főtisztviselők csak nemesek lehetnek, de a 18. században a magas tisztségeket betöltők között már csak néhány közrendű származású akadt. Az udvartartás költségei – ilyen hatalmas létszámok mellett – igen tetemesek voltak. Az 1680-as években felemésztették a kincstár 96 millió livre-re tehető bevételeinek durván az 1/8-át.

                                                                                                               Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

F. Funck–Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.

Norbert Elias: Az udvari társadalom. Napvilág, Bp. 2005.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris, Bp. 2000.

Kilencven éve, hogy a magyar polgári repülés meghatározó személyisége, Kaszala Károly (Nyitra, 1894. február 20. – Kétútköz, 1932. szeptember 4.) egy repülőgép szerencsétlenség következtében életét vesztette. A tragédia Heves megyében, a Poroszlóhoz közeli Kétútközpusztán történt. A történetet Szuromi Rita mutatja be.

Burány Gyula szakíró Ernst Udet német repülő mondásával jellemezte Kaszalát: „Én a repülés rabja vagyok. Nem tudok a repülés nélkül élni. De egy szép nap mindnyájunkat elvisz az ördög.” Kaszala Károly veszélyes manővereinek emlékét, sportteljesítményeit és rekordjait szaklapok őrzik, haláláról még a korabeli filmhíradó is tudósított. „Az a fajta nagyvilági sportember volt, amilyen ma nem létezik. Motoron, autóval, de legfőképpen repülőgéppel óriási sikereket aratott, és nőügyei, meredek egyéb ügyletei is messze földön híresek voltak” – írta róla Burány Gyula.

Kaszala portjéra. A Graefl család hagyatékából

Kaszala Károly iskoláit Nyitrán végezte, géplakatosnak tanult. A repüléssel Dobos István, Prodám Guido és Kvasz András aviatikusokon keresztül került kapcsolatba, akik bemutatóikkal mágnesként vonzották a fiatalokat Rákosra, a magyar repülés bölcsőjéhez. A háború kitörésekor 1914-ben Kaszalát behívták katonának. Az alapkiképzés után önként jelentkezett repülőiskolára a Monarchia pilótaképző központjába, a Bécs mellett található Aspernbe. Itt a Fekete Örs században képezték ki felderítőgépekre. Pilótaigazolványát 1915. október 7-én a magyarok közül huszonharmadikként kapta meg. Frontszolgálatát keleten kezdte. Vakmerőségével hamar kitűnt, 1915 karácsonyán a Monarchia pilótái közül elsőként ő hajtott végre sikeres éjszakai repülést. A Farman gépekkel négy légi győzelmet aratott az oroszok felett, amiért 1916-ban a Monarchia első vadászgépére, a Brandenburgra kapott átképzést. Ezután őrmesteri rangban az olasz frontra vezényelték, ahol a Piave és az Isonzo felett olasz, angol és amerikai pilótákkal csatázott. Ezen a hadszíntéren öt légi győzelmet aratott. Nyughatatlanságára és vakmerőségére jellemző, hogy szabadságát nem Nyitrán, hanem a szerbek ellen harcoló öccsénél, a déli fronton töltötte, ahol a lövészárkokon átmászva a szerb parancsnok térképeivel és légi felvételeivel tért vissza öccse parancsnokához.

A Monarchia legkisebb repülőszázadának tagjait, a 41. vadászszázadot 1917-ben képezték át Albatros gépekre. Ekkor festették Kaszala repülőjére a fehér üstököst. A háborúból tiszthelyettesi rangban tért haza. Bátorságának mérlege nem csekély: több mint négyszáz alkalommal végzett az ellenség felett repülést, 72 légi harcban vett részt és 14 légi győzelméből 9-et igazoltak. Vitézségének elismerése két arany nagy vitézségi érem, három ezüst vitézségi érem, négy bronz és a II. osztályú Porosz Vaskereszt érdemrend. 1918 őszén pedig beválasztották őt a pilóták bizalmi testületébe. Kaszala, a „szárnyas ember” a háború után egy öreg, szíjhajtásos Puch motorkerékpárral körbeutazta a történelmi Magyarország területét. A tanácskormány alatt a román királyi csapatok ellen vívott harcokból felderítő-repüléseivel, az ellenség hátországának zavarásával vette ki részét. 

                                                                         Kaszala és az Albatros

1919 nyarára a Monarchia egykori pilótáinak az élete válságba jutott. Megélhetési gondok miatt sokan elhagyták az országot és vállaltak cirkuszi, légi akrobatikai munkát Amerikában, vagy kiképzőnek álltak. Mások az alakuló polgári repülésben próbáltak elhelyezkedni. Kaszala Károly itthon maradt és beállt a román megszállás ellen harcoló szabadcsapatok tagjai közé. Bátorságával itt is kitüntette magát, a Kecskemétre küldött román fegyverszállítmány utolsó vagonjait lekapcsolta és Lajosmizsénél a román őrséget társaival lefegyverezte. Belépett a Rongyos Gárdába, az augusztus 28-án vívott első ágfalvi összecsapás idején a felkelők egyik parancsnoka volt.

A repülésről és a sebesség élményéről nem tudott lemondani. Előfizetőket szervezett az Aviatika című lapnak, miközben Gombos Gyula főhadnagy sofőrjeként járta az országot és buzgón agitált a repülésért. Versenyzett kerékpáron és motorkerékpáron, nélküle kevés motor- és autóversenyt, repülőnapot rendeztek ez időben. 1921-ben bevezették a repülési tilalmat. Egy évvel később megalakult a József Nádor Műszaki Egyetem Repülő Egyesülete, amely új lehetőségeket nyitott a pilóta előtt. 1922. október 8-án az osztrák Alexander Kolowrat gróftól kölcsönkapott géppel győzelmet aratott a Svábhegyen. 1923-ban a repülésben szerzett érdemei elismeréseként oktatónak és berepülőpilótának nevezték ki. Az alakuló polgári légiforgalmi vállalatok lehetséges pilótalistájára viszont fel sem került, mert bravúrjait veszélyesnek tartották a polgári utasokra.

                                                                    Kaszala, mint motorversenyző

Fordulatot az 1924-es esztendő hozott számára. Elkészült az első magyar repülőgép, a „Mama kedvence” így immár Kaszala is a kis gép berepülőpilótái között lehetett. Motorversenyei száma is megszaporodott, az év végére a legjobb tíz motorversenyző közt tartották számon. Augusztusban háborús hőstetteiért Horthy Miklós kormányzó vitézzé avatta. Különös véletlen, hogy egyik legkiválóbb tanítványa a Műegyetemi Repülők Egyesületéből épp Horthy István lett. A sportsikerek hatására 1925-től egyre erőteljesebben kezdtek kibontakozni jellemének extrém vonásai: az ügetőpályán rendezett versenyen gentlemannek kiöltözve jelent meg keménykalapban, zsakettben és sétapálcával. A következő évben egy sérüléséből lábadozva afrikai vadászöltözetben, parafa sisakban keltett nem kis feltűnést, de előfordult az is, hogy Tom Mixként óriási cowboykalapban sokkolta a polgári közönséget.

A híres Kaszala jelmez. Családi tulajdon

1927-ben egy miskolci repülőnapon kis híján összetörte magát. A dugóhúzóból túl gyorsan ért földet és emiatt a gép megrongálódott, Kaszala háta pedig megsérült. A baleset ellenére még ebben az évben világcsúcsot repült Mátyásföld és Monor között a kétszáz kilogramm alatti repülőgépek zártkörű versenyében. Bravúrjait folytatta 1928-ban is, amikor a repülőnapon „két szép dugóhúzót bemutatva a lélegzetvisszafojtva figyelő közönség idegeinek megnyugtatására közvetlenül a föld felett ment át siklórepülésbe.” A hazai repüléstörténet legnagyobb bravúrja azonban csak ezután következett: 1928-ban a kis L2-essel 517 kilométeres repülés után Pulában landolt és ezzel világcsúcsot döntött. Innen átrepülte az Adriát, majd Rómában száll le. Itt keresztelték el az olasz hölgyek Róma névre az L2-t. Az extrém repülések ezután is folytatódtak: 1928-29 telén a Róma kisgépre sítalpakat szerelt, hogy bizonyítsa, a sportrepülést télen is lehet űzni.

Ekkor már működött a műszaki olajkereskedése a budapesti Podmaniczky utcában, ám mindenki biztosra vette, hogy „Kaszi” lesz az ország első magánrepülő-tulajdonosa. Nem így lett. Kaszala Károly nem vágyott az üzleti világba, ehelyett az 1930-ban végkielégítésként megkapott öreg kis Brandenburg géppel, a „Kulesz”-szel a megélhetésnek egy kevesebb felelősséget kívánó formáját választotta. Röpcédulákat szórt és éjszakánként repült a népszerű Schmoll Pasta cipőtisztító világító reklámjával Budapest és más vidéki városok felett. Egy alkalommal Szegeden reklámcédulák kiszórása után átrepült a Tisza-híd alatt. A vasárnapi korzó közönségének és a híd épségének veszélyeztetése miatt megbüntették. A büntetést a szegedi Tiszti Kaszinó fizette ki helyette. Kedvelt célpontjai voltak a budapesti hidak, melyek alatt szintén több alkalommal átrepült. Nem díjazták azt a mutatványát sem, amikor a svábhegyi versenyen a célbírói emelvény felett gépével megjelent. A budapesti rendőrfőnök a magas vendégek épségének veszélyeztetése miatt ekkor is bírságot szabott ki rá.

Az 1930-as évek elején Kaszala csillaga leáldozott. A gazdasági válság elérte a reklámszakmát, humora, bohémsága, vakmerősége már nem volt újdonság. Kaszalát 1932. szeptember 4-én Kétútközre hívta ifj. Graefl Andor. A pilóta Urbaschek János szerelővel (1898-1932) indult útnak. A gépben egy műtrágya gyár reklámanyagait is elhelyezte, amit az útba eső falvak fölött szórt ki. Kaszala ugyan elérte Kétútközt, de leszállnia már nem sikerült. Vasárnap délelőtt 10 óra 50 perckor gépe a vasúti töltés mellett lezuhant. Az Eger című lap tudósítója a helyszínen a következőket látta: „Torkot szorító látvány az alkonyuló pusztai ég alatt ez a romhalmaz. Furcsa égett szag terjeng a kiömlött benzin fanyar illatával keveredve a drótok, vasdarabok, gépalkatrészek, összegyűrt vásznak felett. Hanyatt fekszik a roncs, bal szárnya meglehetősen ép, de összelapított, széttöredezett jobb szárnyra ráfeküdt a gép törzse. A kormányszerkezeten még el lehet olvasni a felírást: Vitéz Kaszala Károly tulajdona. A vízhűtéses nagy Brandenburgi motor darabokban, a pilótaülés mellett felakadva lóg egy pilótaszemüveg, a földön vérrel itatott sál. A montőré volt. A szörnyű roncsok között pedig halk ketyegéssel még most is jár a gép kis órája. Tizenegy óra előtt érkezett a tanya fölé Kaszala Károly gépe. A pilóta, aki évek óta jó barátságban volt a kastély fiatal urával, most is látogatóba igyekezett ide. A kétfedelű gép körülbelül százötven méter magasságban szállhatott nagy kört írt le a kastély fölött leszállás előtt, mikor hirtelen megingott, fél oldalra billent és orrával lefelé zuhanni kezdett.”

A zuhanás után a gép 20 métert csúszott még a földön, aztán bukfencet vetve megállt a legelő füvén. A kastélyból kifutott a fiatal Graefl Andor is, de minden segítség hasztalan volt már. A véres arcú, összetört két férfit kivonszolták a roncsok alól, de mindketten halottak voltak. A zuhanás pillanatában érte utol őket a halál. Koponyaalapi törés, nyakcsigolyatörés, hátgerinctörés, belső vérzés, kettős combtörés okozta halálát.

Ifjabb Graefl a következő napokban több interjút is adott. Ebből tudható, hogy Kaszala rendszeres vendége volt a családnak, sőt három évvel korábban egyszer már kisebb baleset érte Kétútközben, mert leszállás közben összetörött a repülőgép egyik kereke, ezért induláskor egy eketaliga kerekét szerelték a futószerkezetre. „Vakmerő pilóta volt szegény – mondta Graefl –, örökösen bravúrokon törte a fejét. Egyszer én is repültem vele és akkor a kormánnyal mit sem törődve hátrafordult a pilótaülésen, úgy beszélgetett velem. Csak nevetett rajtam, mikor szemre hányást tettem érte neki. Úgy tudom, hogy szegény Karcsit eltiltották az utóbbi időben a Budapest fölötti repüléstől vakmerő bravúroskodása miatt. Mostanában reklámcédulákat szórt a vidéken, szépen keresett is. 1200 pengőt találtunk a zsebében.” A két holttestet a kastély kápolnájában ravatalozták fel, a halotti szemfedőt friss tölgy- és cser falevelekkel szórták tele. Kaszala mellére bőr pilótasapkáját és egy szál fehér rózsát helyeztek.

Kaszala sírja a Kerepesi úti temetőben

A vizsgálatot a Budapesti Légügyi Hivatal végezte. A jelentés szerint a tragédiát sebességvesztés okozta. A „Kulesz” motorja hirtelen leállt, Kaszala lendületből még átemelte a gépet egy jegenyesoron, ám a zuhanást már nem tudta megakadályozni. A sebességvesztést nem gépszerkezeti hiba okozta. A roncsoknál talált csekély súlyú röpcédula meg sem közelítette a gép engedélyezett hasznos súlyát. A baleset valószínű oka a sebességvesztés, amelyet vagy valamely pillanatnyi vezetési hiba, vagy valamely más ismeretlen ok, így például a déli hőségben a levegőnek a talaj közelében fellépő olyan áramlásai okozhattak, amelyekre a pilóta az adott helyzetben felkészülve nem lehetett.

A pilóta temetését a Magyar Aero-Szövetség rendezte a Kerepesi úti temetőben. Temetésén így emlékeztek rá: A háború után a sportrepülés terén tett nagy szolgálatokat a magyar aviatikának és értékes rekordot állított fel, amikor kis sportgépével Rómába repült. Dicsőséges élete derekán érte őt utol a pilótasors.

                                                                                                                            Szuromi Rita