Kiss László előző bejegyzésében a(z) – XIV. Lajos Versailles-i kastélyában élő – udvari nemesség lakhatási gondjairól, az udvari személyzet létszámáról, összetételéről, a „királyi nyilvánosság”-ról írt, de szót ejtett arról is, hogy milyen előnyökkel, előjogokkal járt az udvari nemességhez való tartozás. Jelenleg a mindenkit gúzsba kötő etikettről, a rang és a hatalom kapcsolatáról, a főbb udvari tisztségekről/méltóságokról oszt meg néhány kultúr- és életmódtörténeti érdekességet. A helyszín továbbra is a Napkirály („aranykalitká”-nak is nevezett) udvara. Ám egy-egy történelmi példa erejéig kitér a töröktől „megszabadított” I. Lipót császár és király, és a „szabadító” Sobieski János lengyel „választott király” etikett-konfliktusára 1683-ban, valamint arra is, hogy egy angol főúrnak még a vérpadon is – az etikettet betartó – úrként kellett viselkednie (1746-ban).
Az etikett fogságában
Norbert Elias az udvari társadalomról írott megkerülhetetlen könyvében többek között arra is rámutatott, hogy az etikett annyira rabul ejtette az udvari embereket – beleértve a királyt is, aki nem csak betartatta, hanem alkotta is ezeket a szabályokat –, hogy eszközből öncéllá vált. Vagyis egy idő után már nem az udvarban élők uralták az etikett-szabályokat, hanem fordítva. A pontosan kimért szabályok határozták meg életük minden percét, rezdülését. Mindenkit az etikett ejtett kitörhetetlen fogságba. „Az etikett és a ceremóniák… – írta a kiváló szociológus –, mindinkább holmi kísérteties örökmozgóvá váltak, amely azért létezett és működött tovább…, mert soha ki nem merülő motorként hajtotta egyre előre a benne egymással összefonódott emberek státus- és hatalmi esélyekért folytatott versengése…, valamint a világosan tagolt tekintélyfokozat iránti igénye”.
Norbert Elias (1897–1990) német szociológus
Papp Imre szerint az udvar és az etikett biztosította az arisztokrácia számára különleges társadalmi helyének, státuszának a megőrzését, más társadalmi csoportoktól (beleértve a „nem udvari nemesek”-et is) való – mesterségesen megnövelt – különbözőségét, a távolságtartást és a csúcson maradást. Az udvari emberek mindennapjait meghatározó/behatároló, ugyanúgy ismétlődő szertartásokat sokan ugyan kelletlenül viselték, valóban egyfajta aranyozott kalitkának tartották/tarthatták, de nem tudták, egy idő után már nem is akarták belülről áttörni. Elias úgy látta, hogy nem csupán azért, mert fenntartásukat megkövetelte a király, hanem azért is, mert „társadalmi egzisztenciájuk ehhez kötődött”. Az udvari nemesi lét feladása, láncaik letörése egyben „arisztokrata jellegük szétzúzásá”-val, előjogaik feladásával, hatalmi esélyeik elveszítésével járt volna. Egyenlő lett volna a lesüllyedéssel és az önfeladással.
Udvari ranglétra, avagy: rang hatalom nélkül, hatalom rang nélkül
A német szociológus „hatalmi esélyek”-et említett, bár maga is jól tudta, hogy az udvari jelenlétnek nem annyira hatalmi, sokkal inkább presztizs- és kiváltságértéke volt, főleg más (nem udvari, vidéken élő, vagy alacsonyabb udvari tisztséget viselő) nemesekhez képest. Az udvarban viselt tisztségek/méltóságok és egyéb befolyásos pozíciók főként csak az udvarban jelölték ki az illető hierarchiában elfoglalt helyét. Országosan inkább jelképesek voltak, de tagadhatatlan, hogy akár jelentős befolyást, tekintélyt is biztosíthattak.
A lényeg mégis az, hogy világos különbséget kell tenni az udvari rang és a hatalom között. A kettő ugyanis nem (feltétlenül) esett egybe sem Versailles-ban, sem máshol. „Lehetett valaki nagyhatalmú miniszter, győztes hadvezér, gyarmati kormányzó – fogalmazott a magyar kultúrtörténész –, az udvari életben kisebb rangja volt, mint akár egy pelyhedző állú fiatal hercegnek. Franciaország marsallja a táborban megelőzte a hercegeket és a paireket, de az udvari életben rangtalanná süllyedtek, és feleségüknek nem járt ki az irigyelt és sóvárgott tabouret”. A rangelsőbbség, rangkülönbség érzékeltetése és ezek szertartásszerű betart(at)ása, érvényesítése mindent felülírt. A rang a merev udvari etikett és hierarchia minden bizonnyal legfontosabb szabályozója és meghatározója volt.
„A rang” volt minden udvari ember ábrándja, vágyainak netovábbja, legfőbb célja és törekvése, amelyért (szinte) mindent – legyen az intrika, ígéretszegés, hízelgés, kétszínűség, csúszó-mászó talpnyalás vagy gyilkosság – képes volt megtenni! Ez az őrületig fajuló cím- és rangkórság már a francia „legkeresztényibb király”, I. Ferenc (1515–1547) uralkodása idején is megfigyelhető volt, és furcsa, mi több, nevetséges tisztségeket kreált. Ugyanis az összes udvari tisztség közül az egyik legirigyeltebb a „székhordozók”-é volt, akik érdemrendekkel telitűzdelt egyenruháikban, oldalukon karddal látták el a „szék” körüli létfontosságú szolgálataikat. Kedvező „eredmény” esetén a jutalom sem maradt el. Őfelsége nem fukarkodott a kegyosztással. Ennek az (addig nagy nyilvánosság előtt zajló, többnyire naponta visszatérő) „esemény”-nek a nyilvánosságát egyébként XIV. Lajos szűkítette le a vérbeli hercegek és hercegnők, Mme Maintenan, a miniszterek és az udvari főméltóságok körére.
Az a bizonyos „szék”
Az udvari nemesség származás és rang szerinti megoszlásáról egy korábbi (5.) bejegyzésben is olvashattunk. Inkább lássunk néhány anekdotikus példát az említett cím- és rangkórság szemléltetésére. Ha például a francia király és/vagy királyné a karosszékében helyet foglalt, még a bíbornokoknak (akik pedig a pápa után következő, legelőkelőbb méltóságok voltak) is állniuk kellett. Egyedül a király gyermekei és a vérbeli hercegnők ülhettek tabouret-en, ezen az összecsukható, kar- és támla nélküli, kényelmetlen zsámolyféleségen (régies nevén „guggony”-on).
Az „isteni tabouret”
Az udvari etikett tehát a tabouret-jogot is gondosan szabályozta. A királyi pár távollétében a királyi gyermekeket is megillette a karosszék, míg a királyi unokák (vagy mondjuk a bíbornokok) taboutet-en ültek. A vérbeli hercegek és hercegnők (akik bizonyos esetekben kar nélküli támlásszéken ültek) között viszont már a bíbornokoknak is kijárt a karosszék. Ami pedig az udvari összejöveteleket végig álldogáló udvarhölgyeket illeti, számukra sem volt teljesen elérhetetlen az „isteni tabouret”-hez való jog megszerzése, ami kivételes kegynek és kiváltságnak számított, így állandó versengés folyt érte.
Udvari fogadásokon nemcsak a hercegnők és a pairek feleségei csókolták meg a királyné ruhaszegélyét, hanem a kisebb rangú hölgyek is, de az előbbiek „valamivel magasabban”. Saint–Simon szerint a ruhauszály hosszát is rőfre pontosan (1 párizsi rőf = 1,19 méter) szabályozta az etikett-törvény. Királyné: 11 rőf; királylányok: 9 rőf; királyi unokák: 7 rőf; vérbeli hercegnők: 5 rőf; egyéb hercegnők: 3 rőf. Már hárommal is elegendő szemetet lehetett összesöpörni – állapította meg némi malíciával Ráth–Végh István. Az uszályok viszont egy idő után már kevés szemetet söpörtek össze, mivel az udvari szabályzat újabb udvari méltóságot teremtett. E súlyos és járást nehezítő ruhadarab hordozása az uszályhordozók kitüntetett feladata lett.
XIV. Lajos még a törvényes gyermekeinél is jobban szerette a – Mme Montespan-tól származó – két törvénytelen fiát, akiket elhalmozott címekkel, méltóságokkal. Maine hercege például már 4 évesen ezredes, 12 évesen pedig Lanquedoc prefektusa.
XIV. Lajos egyik törvénytelen fia, Maine hercege (1670–1736)
Másik törvénytelen fiát, Toulouse grófját 5 éves korában Franciaország tengernagyának neveztette ki, majd a prefektusi méltósággal is felruházta. Ám bármit is tett a király, a két törvénytelen fiú nem haladt előre kellő mértékben az udvari ranglétrán. Nagy felháborodást keltett például, amikor keresztülmentek a párizsi parlament (egyfajta legfelső bírósági testület) közepén. Erre csak az elnöknek és a vérbeli hercegeknek volt joga. Talán ennek (is) köszönhető, hogy XIV. Lajos 1714 nyarán, bő egy évvel a halála előtt, a párizsi parlamenttel rendeztette törvénytelen fiai rangkérdését. A vérbeli hercegek rangjára emelték őket.
A párizsi parlament ülésterme 1715-ben
Mondani sem kell, hogy a kora újkorban a rang- és tekintélykórság Európa más országaiban/birodalmaiban is virágzott. Miután a katolikus Stuartok második visszatérési kísérletét („jakobita összeesküvés”-ét) Nagy-Britannia trónjára 1746-ban meghiúsították, a magas rangú politikai bűnösökre lefejezés várt. Ám a vérpadon is betartatták a rangsorrendet. Miután ugyanis Lord Kilmarnock, a magasabb rangú főbűnös előzékenyen maga elé akarta engedni az idősebb, de nála alacsonyabb rangú Lord Balmerino-t, a sheriff megtiltotta ezt a megbocsáthatatlan szabálytalanságot. Az úr a vérpadon is úr!
Kilmarnock 4. earlje, William Boyd (1704–1746)
Köztudott, hogy I. Lipót (1657–1705) Habsburg uralkodó, német-római császár, cseh és magyar király a trónja és birodalma megmentését (III.) Sobieski Jánosnak (1674–1696) köszönhette. A vitéz lengyel király ugyanis 1683-ban szinte az utolsó pillanatban mentette fel a töröktől ostromlott Bécset (az európai hadtörténelem egyik legnagyobb és legfergetegesebb lovasrohamával). A fővárost Lipót már korábban a sorsára hagyta, és Linzben, egy dunai hajón húzta meg magát. A keresztény győzelem hírére azonban győztes hadvezérként vonult be Bécsbe, hogy ő arathassa le a győzelmi babérokat.
Nem sokkal később viszont már azon főtt a feje, hogy az etikett betart(at)ásával hogyan fogadja a schwechati táborban ő, mint magasabb rangú császár és király az igazi győztest, az alacsonyabb rangú Sobieskit, aki „csupán választott király” volt. Ha gyalog fogadja – ahogyan Lotharingiai Károly javasolta –, a tüzes lengyel biztosan megropogtatná gyenge csontjait, és nem tartaná be azt a lépésszámot sem, amit a spanyolos udvari etikett a császár megközelítésénél előírt. Az irigy és hiú Lipót tehát lovon ülve, gőgös merevséggel, fagyosan hideg arccal fogadta az igen népszerű Sobieskit, miközben néhány alig hallható köszönő szót rebegett. S ez csak a kezdet volt!
I. Lipót és Jan Sobieski találkozása a scwechati táborban
Sobieskinek hamar elege lett a megalázó, lekezelő bánásmódból. „Mon frère – mondta magát türtőztetve –, örülök, hogy ezt a csekély szolgálatot megtehettem önnek!” A feleségének viszont már őszintén vallott: „Úgy bánnak itt velünk, mintha bélpoklosok volnánk… Mindenki el van keseredve, kedvük szegetten mondják, hogy bár sohasem jöttünk volna ide, s pusztult volna el ez a gőgös fajzat örökre.”
Francia udvari tisztségek/méltóságok
A francia királyi udvarban (is) kiélezett küzdelem folyt az udvari tisztségek/méltóságok elnyeréséért, nem különben a vezető tisztségviselők szolgálatába kerülésért. Ezzel (is) közelebb, vagy – szerencsés esetben – igen közel lehetett kerülni a hőn áhított célhoz: a Napkirály mindennapi látásához, szolgálatához. Ez pedig az érvényesülés, az előrébb jutás, a felemelkedés újabb anyagi-pénzügyi és egyéb csatornáit nyithatta meg. De melyek is voltak a legfontosabb tisztségek/méltóságok XIV. Lajos udvarában?
Hetven fölé, más adatok szerint talán száz és kétszáz közé is tehető az udvari lelkészek és gyóntatók száma. De nem ők voltak a csúcson. A főudvarmesteré volt a legmagasabb méltóság. Körülbelül 400 nemesi udvaroncnak parancsolt, beleértve – hogy csak a legfontosabbakat említsem – az első udvarmestert, a 12 udvarmestert, a szobamesterek hadát, a főpohárnokot, a főpéket, a főszakácsot és a fővincellért. A királyi konyha felügyeletével rajtuk kívül 96 uraság volt megbízva, köztük 36 asztalnok és 16 ellenőr. Ezek alá 448 főnyi konyhai személyzet tartozott, akiknek szintén voltak szolgáik, nekik pedig inasaik.
A főkamarás utasításaira három–négyszáz udvari „szolga” figyelt, egyebek között a király 4 szobainasa, a tartományi kormányzók, a királyi ház levelezését bonyolító 22 futár, a királyi ruhatár 2 nagymestere, a 30 orvos és a 10 patikárius. A főistállómester alá 600 beosztott tartozott: istállómesterek, fuvarosok, kocsisok, szíj- és kerékgyártók, kovácsok. A fő-szertartásmester seregnyi szertartásmestert és beosztottat irányított. És ott voltak még az udvarhölgyek, valamint a vadászok, solymárok, agarászok… százai.
Papp Imre tehát találóan állapította meg, hogy a korabeli franciák „az udvari tisztséget, az udvari rangot tartották a legtöbbre, amit csak ember elérhetett. Valójában üres címek voltak, s a tényleges politikai funkciókhoz már semmiféle szál nem fűzte őket”.
Kiss László
A téma néhány felhasznált irodalma:
Norbert Elias: Az udvari társadalom. Napvilág, Bp. 2005.
Funck–Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.
Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.
Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.
Ráth–Végh István: Az emberi butaság. Gondolat, Bp. 1974.
Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.
