Valószínűleg minden magyar ember nagyon jól ismeri azt a tényt, hogy a magyar sport minden egyes világversenyen kiemelkedően teljesít, és hogy élsportolóink a világ élmezőnyébe tartoznak. Gömöri Ádám a legelső egri vonatkozású olimpiai sportsikereket foglalja össze legfrissebb blogbejegyzésünkben.

Magyarország az olimpiai játékokon a legelső újkori olimpiától kezdve, azaz 1896-tól egészen a legutóbbi 2022-es pekingi téli olimpiáig, összesen eddig 184 aranyérmet szerzett. Ehhez hozzájön még természetesen a 158 darab ezüstérem és a 183 darab bronzérem is.

Szerencsére Eger városa is elmondhatja magáról azt, hogy az olimpiai játékokon számos egri születésű sportoló ért már el fantasztikus sikereket, így bővítve Eger városának sportsikereit. Akadnak olyan kiváló sportemberek is, akik, igaz, nem Egerben születtek, viszont tudható róluk, hogy az egri sportélet jeles képviselői voltak. Gondolhatunk itt például (pl. Pócsik Dénesre, aki az egri vízilabda kulcsfontosságú alakjának számít.).

A témánk viszont a legelső egri olimpiai sportsiker, mely történet az úszáshoz kapcsolható, de egy olyan rivalizálás is kapcsolódik hozzá, amelyet az egész sport- és úszóvilág mind a mai napig ismer. Megvizsgáltam, hogy az egri sajtó hogyan számolt be erről a sikerről az esemény ideje alatt, és hogyan fogadták szülővárosában a nagyszerű sikert elérő atlétát, illetve az olimpia után röviddel milyen élet várt rá.

A legelső komoly egri vonatkozású siker az olimpiákról egészen pontosan Dr. Bárány István nevéhez fűződik, akiről a Bitskey Aladár Uszoda mellett elhelyezkedő kültéri medencés, sportuszodát nevezték el a Frank Tivadar út 8-10. szám alatt. 1928-ban az olimpiát Hollandia fővárosában, azaz Amszterdamban rendezték meg. Ezen az olimpián jött el az akkor mindössze még csak 20 éves Bárány István nagy pillanata.

Bárány István 1907. december 20-án született Egerben. Szülei egy-egy nagybácsi révén kerültek Eger városába. Édesapja Bárány Géza, aki Csurgó városában született, a budapesti Műegyetemen szerzett mérnöki oklevelet, később pedig Eger városának mérnökeként tevékenykedett.

Édesanyja Katinszky Katalin, aki Budapesten született, viszont hat évesen már Egerbe került, később pedig egy egyházi iskolában szerzett tanítói oklevelet.

A fiatal Bárány az úszással az érsekségi Csillag csárda udvarán lévő szabálytalan alakú, méreteiben húsz méter hosszú uszodában ismerkedett meg még gyerekkorában, melyet még 1856-ban Bartakovics Béla egri érsek építtetett katonai úszásoktatás céljából, és így akarva akaratlanul letette alapjait az egri úszáskultúrának. Előtte ez  leginkább egy melegvízű pocsolya volt, mely kocsimosásra, és a tímárok bőreinek áztatására szolgált.

Bárány első edzője Ádám Mátyás volt, aki először a mellúszás rejtelmeibe vezette be, és egyben neki köszönhetően tudta elsajátítani az úszás alapjait a fiatal egri, később pedig Bitskey Zoltán, azaz Bitskey Aladár bátyja segítette őt tovább a fejlődésben, aki egész életében úszóstílusokkal foglalkozott, és gyorsúszást tanított a fiatal növendékeknek, így Bárány Istvánnak is.

Bárány István olimpiai ezüst- és bronzérmes egri úszó

1920-ban előbb az ETE, nem sokkal később pedig a MESE tagja lett. 1924-ben 17 évesen már ott volt a párizsi olimpián, melyen edzőjével, Bitskey Zoltánnal együtt indult, viszont akkor még nem ért el helyezéseket, de a francia fővárosban találkozott először későbbi nagy ellenfelével, az amerikai Johnny Weismüllerrel, aki azon az olimpián remekelt, és akiről azt kell tudni, hogy Weismüller János néven született Szabadfalun, a mai Romániában, Temesvárhoz egészen közel 1904. június 2-án. Ő alakította a legendásTarzan karakterét a mozivásznon amellett, hogy összesen öt olimpiai aranyat nyert karrierje során.

Johnny Weismüller 1928-ban Amszterdamban az olimpiai faluban

Bárány István 1925-ben érettségizett le a Dobó István Főreáliskolában, majd Bécsben a kereskedelmi akadémián tanult, Pécsett pedig jogi doktori címet szerzett, járt az egri érseki jogakadémiára is.1925. június 1-én adták át ünnepélyes körülmények között az egri versenyuszodát, melynek megépítése az édesapja nevéhez fűződik, mely versenyuszoda akkoriban Közép-Európa első forrásvízzel működő versenymedencéjének számított, mely összesen nyolc darab 50 méteres pályából áll. Egy évvel később 1926-ban egy másik nagyon neves uszoda követte, méghozzá a budapesti Császár-Komjádi Sportuszoda, mely sportlétesítmény azonnal az úszósport történetének legelső Európa-bajnokságának adott otthont a fővárosban. 1926. augusztus 22-én Budapesten az első hazai rendezésű Európa-bajnokságon szerezte meg első Európa-bajnoki aranyát 100 méteren, egyik legnagyobb ellenfelét legyőzve, a svéd Arne Borgot, aki például 1924-ben Párizsban az olimpián két ezüst és egy bronzérmet szerzett, 1928-ban Amszterdamban pedig olimpiai bajnok lett 1500 méteres gyorsúszásban. Miután Bárány hazai pályán megnyerte a 100 méteres gyorsúszás döntőjét, nem sokkal később Arne Borg volt az, aki először gratulált neki 1926 nyarán.

Arne Borg és Bárány István, az 1926-os budapesti Európa-bajnokság hősei

Sportolói karrierje során számos fantasztikus sikert ért el: huszonhétszeres magyar bajnok, négyszeres Európa-bajnok, olimpiai ezüst- és bronzérmes, öt Európa-csúcs és tizennyolc országos rekord fűződik a nevéhez. Kis érdekesség, hogy az úszás mellett kifejezetten kedvelte a vízilabdát is, melyet nagyon jó kiegészítő edzésnek tartott, és majdnem egy évtizeden át volt a törzstagja az egri vízilabdacsapatnak.

Az, hogy ki utazhatott ki az amszterdami olimpiára a nemzeti színek képviseletében, az a 1928. évi országos bajnokságon dőlt el, melyet júliusban rendeztek meg, konkrétan egy hónappal az olimpia előtt. Például július első hetében egy pénteki versenynap folyamán a 200 méteres gyorsúszás során dőlt el a váltó tagságok sorsa, mivel akkoriban a magyar 4x200 méteres férfi gyorsváltó határozott helyezési, vagy akár dobogós esélyekkel indult általában a különböző világversenyeken, mely váltónak teljes mértékben oszlopos tagja volt az egri fiatalember.

Július hónapjának utolsó előtti hétvégéjén pedig akkor rendezték meg az úszószámok legnagyobb zömét, mely hétvégén az egyéni nevezések rendje dőlt el. Érdekesség, hogy előtte július közepén Bárány István lázas betegségben szenvedett, és a háziorvosa, egy bizonyos Dr. Schwartz Sándor kijelentette, hogy két hétig még csak vízbe sem mehet. Viszont a fiatal úszót a versenyszellem vitte előre, és így három nap elteltével újra az egri uszodában volt és edzett.

Július 21. és 22-én az országos bajnokságon, előbb szombaton 200 méteren, vasárnap pedig 100 méteren új országos rekordot állított fel, utóbbi versenytávon ráadásul be tudta állítani Arne Borg egy évvel ezelőtti Európa-csúcsát, melyet az 1927-es Bolognában rendezett Európa-bajnokságon úszott, mely időeredmény pontosan 1 perc volt. Erről az 1928. július 24-i Egri Népújság is beszámolt, mely az időeredmény alapján konkrétan megjósolta Bárány olimpiai döntőben való részvételét, mely jóslat később be is igazolódott.

1928. augusztus 11-én már az olimpiai versenyek idején arról számolt be az Egri Népújság, hogy a 4x200 méteres magyar gyorsúszó váltó bejutott a döntőbe. Az előfutamokat csütörtökön kezdték el lebonyolítani: összesen három előfutam volt, ebből a magyar staféta a másodikban úszott. A váltó Wannie II., Tarródy, Wannie I. és Bárány összeállításban lépett a rajtkőre, mely azonnal az élre állt és végig vezetett a németek előtt, és végül 15 méteres előnnyel 9 perc 46,6 másodperces idővel győzte le Németország csapatát. Viszont az eredményhirdetés során kiderült egyhamar, hogy a németek szabálytalanul váltottak, így diszkvalifikálták őket, tehát így végül Spanyolország futott be másodikként, és jutott be a magyarokkal együtt a döntőbe.

Augusztus 12-én az Egri Népújságból kiderül, hogy a döntőben Magyarország stafétája negyedik lett Kanada váltója mögött 9 perc 57 másodperces idővel ugyanazzal a felállással, amely az előfutamban úszott. Bárány, mint ahogy az előfutamban is, úgy a fináléban is ő volt a befejezőember a váltón belül. Az olimpiai bajnoki címet az Amerikai Egyesült Államok stafétája hozta el a japánok elől természetesen Weismüllerrel az élen. Kiemelendő, hogy Magyarország stafétája a legjobb európai váltó volt a 4x200-as gyorsváltó döntőjében.

1928. augusztus 12-én arról számolt be az Egri Népújság, hogy a 100 méteres gyorsúszás döntőjében Európát egyedül az egri Bárány István fogja képviselni. Ez azért volt nagy szó, mert akkoriban is az úszószámokat leginkább az amerikaiak uralták. Erre a legjobb bizonyíték például az 1924-es párizsi olimpia, amelyen az összesen tizenegy megrendezett úszószámból kilencet az amerikai úszók nyertek meg. Muszáj kiemelni, hogy a váltószámok is (4x100 m női, 4x200 m férfi gyors) benne vannak abban a kilenc darab úszószámban, amelyeket az amerikaiak nyertek meg. Akkor azon az olimpián Johnny Weismüller (amerikai színekben) összesen három olimpiai bajnoki címet szerzett a francia fővárosban. Érdekesség, hogy 1924-ben a 100 méteres gyorsúszás dobogójának minden egyes fokán amerikai állt, mely versenyszámot akkor is Weismüller nyerte meg.

Bárány a harmadik elődöntőben úszott, amely futam során a második helyen végzett legnagyobb riválisa, a már említett Johnny Weismüller mögött. Az elődöntőkben Weismüller és Bárány István mellett még egyébként két amerikai, egy kanadai, egy japán és egy argentin jutott a 100 méteres versenyszám fináléjába.

1928. augusztus 14-én szenzációs hírről adott tudósítást az Egri Népújság: Bárány István az egész mezőnyt meglepve a 100 méteres gyorsúszás döntőjében a második helyen végzett, így egy nagyon fényes olimpiai ezüstérmet szerzett! Bárány István eredményét teljes joggal egyébként ,,olimpiai győzelemként” emelte ki az újság, mivel a mezőny borzasztóan erős volt, és arról is szót ejtett, hogy ,,győzelme nem csak a magyar nemzetnek, hanem egész Európának dicsőséget szerzett.”

A kis beszámolóból kiderül, hogy Weismüller még a döntő előtt nagyon magabiztosan kb. az ötödik-hatodik helyre jósolta az akkori ifjú magyar úszócsillagot, amely jóslatra Bárány erősen rácáfolt.

A verseny egyébként úgy nézett ki, hogy 80 méterig az egri úszó volt legelöl, maga mögé utasítva amerikai ellenfelét. Olimpiai aranyát valószínűleg amiatt veszítette el Weismüllerrel szemben a beszámoló szerint, hogy a lába az 50 méteres fordulónál megcsúszott a medencén. De még így is csak alig fél testhosszal tudta lenyúlni az egri úszókiválóságot az amerikai. Igaz, hogy Weismüller lett végül az olimpiai bajnok 58,6 másodperces időeredménnyel, mely ráadásul új olimpiai rekord volt, viszont Bárány István a második helyen célba érve még így is új európai rekordot, azaz Európa-csúcsot úszott, mely időeredmény 59,8 másodperc lett, ami tényleg elismerésre méltó teljesítmény.

Ez az időeredmény azt jelentette, hogy Európában ő lett az első, aki a 100 méteres gyorsot egy percen belül tudta teljesíteni. Később viszont ezt az 59,8 másodperces időt 58,4 másodpercre tudta javítani, amit csak későbbi tanítványa az olimpiai bajnok, Csík Ferenc tudott túlszárnyalni 1935-ben.

Egyébként Bárány István fantasztikus eredményét a Magyar Távirati Iroda jelentette az Egri Népújságnak nagy büszkeséggel. Fontos kiemelni, hogy a cikk szerint az ,,egész világ magyarsága” lelkesedéssel ünnepelte az egri úszót, és hogy Eger ünnepélyesen szeretné fogadni a hazatérő ,,Bárány Pistát”.

Részlet az Egri Népújság 1928. augusztus 14-ei cikkéből, mely Bárány István ,,olimpiai győzelmét" ünnepli

Érdekesség az amerikai Johnny Weismüller időeredményéhez kapcsolódóan, hogy ma a 100 méteres gyorsúszás világcsúcsa egészen pontosan 46,86 másodperc, mely rekord a mindössze 17 éves, román kétszeres világ- és Európa-bajnok, David Popovici nevéhez fűződik, melyet a 2022-es Rómában rendezett Európa-bajnokságon úszott meg, egészen pontosan augusztus 13-án.

Ez azért érdekes, mert 95 évvel ezelőtt az akkori amerikai úszósport legnagyobb sztárja, mint ahogy már említettem, 58,6 másodperces idővel tudta megnyerni a döntőt Bárány Istvánnal szemben, és az figyelhető meg, hogy ha Popovici és Weismüller most úsznák le a 100 métert, akkor bizony közel 12 másodperccel lenne gyorsabb most az amerikainál, mely időkülönbség konkrétan több, mint félmedencényi hátránynak felelne meg a románnal szemben, tehát az elmúlt több mint száz év során maga az úszósport minden szempontot figyelembe véve észrevehetően nagyon sokat gyorsult és fejlődött.

Természetesen országos lapok is beszámoltak Bárány István lenyűgöző olimpiai sikeréről. Például a Népszava, és ha már sport a téma, akkor a Nemzeti Sport, mely mindmáig a legjelentősebb sportnapilap Magyarországon, 1928. augusztus 12-én vasárnap számolt be elég részletesen Bárány fantasztikus eredményéről. És itt nagyon fontos kiemelni azt, hogy a 4x200-as gyorsváltó és a fiatal egri úszó egyéni döntője pontosan augusztus 11-én volt, azaz szombaton. Az előbbit délelőtt 10 óra 10 perckor, utóbbit pedig 16 óra 35 perckor rendezték meg, melyről az 1928. augusztus 10-i Nemzeti Sport adott tájékoztatást, tehát amint észrevehető, az az tulajdonképpen, hogy akkoriban az újságok túlnyomó része a kor technikai lehetőségeinek megfelelően, pár nap késéssel számolt be a különböző eseményekről. Erre a legjobb példa pontosan az Egri Népújság, mely mint ahogy már említettem 1928. augusztus 14-én számolt be Bárány István olimpiai ezüstérméről.

A Nemzeti Sport cikkei még részletesebben számoltak be az olimpiai eseményekről, így újabb érdekességekkel tudott szolgálni a téma kapcsán. Például az egyik érdekesség az, hogy a 4x200 méteres gyorsváltó második előfutamában Magyarország stafétája által elért 9 perc 46,6 másodperces eredmény új Európa-csúcsnak számított, és a németek közül egy bizonyos Schubert indult el előbb, így rontva el a váltást, és került kizárásra a versenyből a német csapat, melyről az 1928. augusztus 10-i pénteki Nemzeti Sport számolt be.

Továbbá a Nemzeti Sportban olvasható, hogy a három előfutamból a harmadikban úszott a magyar váltó, míg az Egri Népújság, mint ahogy azt már említettem pár bekezdéssel előbb, azt állította, hogy a második előfutamban úsztak a magyarok a döntőbe jutásért.

1928. augusztus 12-én a vasárnapi Nemzeti Sportból még az derül ki az egri úszócsillag egyéni döntője kapcsán, hogy halálosan nyugodt volt, és hogy Bárány egyértelműen azt tűzte ki célul még a finálé előtt, hogy 1 percen belül akarja leúszni a 100 méteres távot, mely célját teljesítette is. A döntőben Bárány kék úszósapkát viselt, aki a négyes rajtkőről indult el, mellőle az ötösről pedig Weismüller, tehát a két rivális egymás mellett harcoltak az olimpiai aranyért.

1928. Részlet a Nemzeti Sport 1928. augusztus 12-ei cikkéből Bárány István olimpiai döntőjéről

Miután Bárány második lett és megnyerte az ezüstérmet és kiszállt a medencéből, lihegve mondta a Nemzeti Sport újságírójának, Vadas Gyulának, aki a főszerkesztője volt a sportnapilapnak 1919-től, hogy boldog amiatt, hogy az amerikaiaktól elvehetett egy helyet, melyet a Nemzeti Sport emlékkönyvébe is beleírt az öltözőben, mint emléksort, mely így hangzott pontosan: ,,Nagyon örülök, hogy elvehettem egy helyet az amerikaiaktól a vén Európa és elsősorban Magyarország számára.”

Vadas (Weibl) Gyula (1886-1971) főszerkesztői tevékenysége idején /1919-1943/ élte első fénykorát a Nemzeti Sport, (1941-es felvétel)

Nagy volt az öröm a mindent eldöntő úszás után. Bárány rendkívül boldog volt, aki elejtett pár könnycseppet örömében és nevetett, és ráadásul ünneplésképpen keresztülugrotta az asztalt, miközben bekísérték az öltözőbe.

Nem sokkal később pedig megjelent Johnny Weismüller is, az amerikaiak úszókiválósága, és miközben folyt az ünneplés az öltözőben, és öltözködött a friss olimpiai ezüstérmes egri sportoló, megjelent Vadas Gyula, aki megkérte az amerikait is, hogy ő is írjon valamit Bárány győzelmével kapcsolatosan az emlékkönyvbe, aki némi gondolkodás után ezt írta a noteszba: ,,Keep swimming and you will be world champion.”

Érdemes emellett megemlíteni még, hogy  Amszterdamban 1928-ban, amikor Bárány olimpiai ezüstérmes lett, a magyar úszóválogatott szövetségi kapitánya a híres Halmay Zoltán volt, aki az 1904-es St. Louis-i olimpián két aranyérmet zsebelt be 50 és 100 yardos gyorsúszásban

Bárány István úgy emlékezett vissza a döntő utáni pillanatokra a Versenyben Tarzannal című könyvében, melyben életének és sportkarrierjének legfontosabb eseményeit meséli el, hogy a célba érve konkrétan semmit nem látott, és semmit nem tudott, később pedig észrevette Halmay Zoltán figyelmeztetését, azaz hogy, Weismüller gratulálni akar neki, de nem értette, hogy miért. Ekkor kiabálta be Szigritz Géza, a 4x200-as gyorsváltó és a magyar úszócsapat egyik tagja, hogy második lett.

Halmay Zoltán 1905-ben

Miután megvolt az ünnepélyes eredményhirdetés, mely során boldogan és könnyezve nézte a magyar lobogót, és közben az amerikai himnuszt játszották Weismüller tiszteletére, Bárány a vívóteremben találta magát, hogy láthassa Terstyánszky Ödön és Petschauer Attila kardvívók asszóját az olimpiai bajnoki címért, melyet az előbbi nyert meg 5:2-es arányban.

Este pedig már a kardvívók társaságában volt, és együtt nézték meg Kocsis Antalt, ahogyan légsúlyú ökölvívásban lett aranyérmes Hollandia fővárosában.

1928. augusztus 21-én, egészen pontosan egy keddi napon érkezett haza, Eger városába Bárány István. Az 1928. augusztus 22-ei Egri Népújságból megtudhatjuk, mely erről az eseményről természetesen beszámolt, hogy a magyar úszót az egri érsek nevében vitéz Subik Károly apát fogadta a vasútállomáson ,,az amszterdami olimpiász (megj.: akkoriban az olimpiai játékokat így hívták) egri úszóhősét.” Az is kiderül belőle, hogy délután fél hatkor érkezett Egerbe, és hogy Eger polgármestere, Trak Géza is természetesen üdvözölte.

Az augusztus 23-ai újságból azt tudhatjuk meg, hogy szülővárosa olyan ünnepi fogadtatásban részesítette a kiváló egri úszót, amelyre egészen addig nem volt példa Egerben. A cikk szerint a vasútállomáson ,,mintegy kétezer főnyi lelkes közönség” várta. Egy Okolicsányi László nevű gimnáziumi hetedik osztályos tanuló is köszöntötte a remek sportembert az ifjúság nevében, majd utána az Egri Torna Egyesület nevében Szász Imre nyújtott át virágcsokrot ,,Bárány Pistának.”

Miután vitéz Subik Károly apát és a polgármester is üdvözlésükben dicsőítették a fiatal sportolót és sikerét, Bárány István meghatódva, a könnyeivel küszködve felelt az üdvözlésekre, melyben megköszönte a nagyszerű fogadtatást, de köszönetet mondott Eger városának is azért, hogy lehetőséget adott neki arra, hogy a versenyuszodában tudjon felkészülni az olimpiai küzdelmekre, kiemelve általa azt, hogy erre a sportolói megmérettetésre ,,minden sportembernek négy évig kell készülni.” Ezután a sírástól elcsuklott a hangja, de remegve, akadozva azt mondta, mely így hangzott: ,,Én nem tudok erre mást mondani, mint ígéretet teszek, hogy négy évig megint szigorúan fogok készülni, hogy Los Angelesben Magyarország zászlója egy fokkal magasabban lobogjon!”

Bárány István szavai után a vasútállomás a szűnni nem akaró éljenzésektől harsogott, a hölgyek pedig virágokkal halmozták el az egri születésű úszót, utána pedig az egri érsek, azaz Szmrecsányi Lajos kocsijába szállt be. Az úti cél Deák Ferenc utcai lakása volt.

Fontos megemlíteni, hogy a vasútállomáson tett ígéretét nem sikerült beváltania, azaz nem lett meg a hőn áhított arany, mivel 100 méter gyorson 1932-ben nagy meglepetésre még döntőbe se jutott, viszont azt ki kell emelni, hogy a 4x200 méter gyorsváltó tagjaként ,,az angyalok városában” egy szépen csillogó olimpiai bronzérmet szerzett, mely eredményre szintén büszkék lehetünk. Az egyértelmű, hogy élete legnagyobb sikerét sportolóként 1928. augusztus 11-én érte el a IX. nyári olimpiai játékokon Amszterdamban.

1928. szeptember 2-án vasárnap délután Bárány István az egri versenyuszodában szülővárosa közönségének úszott. Még aznap az egri úszóverseny után, melyen egészen pontosan egy vízipóló mérkőzésen vett részt a MESE tagjaként, Budapestre utazott az FTC (Ferencvárosi Torna Club) vízilabdacsapatának társaságában, mivel másnapra rá hatalmas megtiszteltetés érte az egri úszót a fővárosban.

Szeptember 3-án Bárány Istvánt és a többi olimpikont Magyarország kormányzója, azaz Horthy Miklós fogadta őket. Az olimpikonokat, akik az amszterdami olimpián részt vettek, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter vezette az államfő elé. A kormányzó hosszasan elbeszélgetett a magyar sportolókkal, és elismerését, örömét fejezte ki, hogy ilyen nagyszerű sikereket értek el. Aznap este pedig Klebelsberg Kunó látta vendégül őket vacsorára.

Az Egri Népújság szeptember 3-i beszámolójából az is kiderül, hogy szeptember 4-én, azaz másnapra rá kedden Bécsbe utazott, hogy utána Kölnön és Oostende kikötővárosán át London felé vegye az irányt. Megemlítik, hogy egészen karácsonyig Londonban marad, és hogy december 24-ére érkezik vissza majd ismét Eger városába. Bárány István londoni tartózkodásának az volt a célja, hogy idejét teljesen a tanulmányainak szentelhesse, és hogy elsajátíthassa az angol nyelvet. Viszont Angliában nem vett részt nagyobb úszóversenyeken, de természetesen azért szorgalmasan látogatta a londoni uszodákat azért, hogy szinten tartsa magát.

Közben azt is megtudhatjuk, hogy 1929 januárjában az egri érseki jogakadémián a harmadik alapvizsgáját tette le a kiváló olimpiai ezüstérmes egri úszó, ezután pedig februárban Pécs városába utazott és egészen júniusig ott maradt, hogy az államtudományi doktorátushoz szükséges két szigorlatot is sikeresen letegye.

Egy kis érdekesség, hogy 1928. szeptember 28-án az Egri Népújságban egy távirati tudósítás arról számol be, hogy szeptember 26-án Liverpool városában mégiscsak részt vett egy 100 yardos úszóversenyen, miközben az 1928. szeptember 4-i újságban még arról olvashattunk, hogy ,,Angliában most nem vesz részt nagyobb úszóversenyeken.” Viszont természetesen fölényesen győzött azon a megmérettetésen is, egészen pontosan 54 másodperc alatt úszta le az adott távot, mely időeredmény angol rekord lett. 1928. december 25-én az Egri Népújság arról adott tudósítást az egri olvasóknak, hogy szombaton délben hajóra ült Doverben Bárány István, így féléves londoni tartózkodás után a karácsonyi ünnepekre hazatért Eger városába.

                                                                                                            Gömöri Ádám

Felhasznált irodalom

• Bárány István: Versenyben Tarzannal. Bárány István sporttörténetei. Budapest 1984.
• Bárány István: Szerelmes bajnokok. Budapest 1986.
• Szepesi György: 1925-1948. Budapest 1982.
• Mező Ferenc: Az újkori olimpia. Athéntől Melbourne-ig. Budapest 1956.

Felhasznált újságok/újságcikkek

• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 169. szám. 1928. július 24. 3-4. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 185. szám. 1928. augusztus 11. 2-3. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 186. szám. 1928. augusztus 12. 1-2. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 187. szám. 1928. augusztus 14. 2. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 192. szám. 1928. augusztus 22. 3. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 193. szám. 1928. augusztus 23. 1. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 202. szám. 1928. szeptember 2. 3-4. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 203. szám. 1928. szeptember 4. 1. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 223. szám. 1928. szeptember 28. 3-4. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1929/1. XLVI. évf. 11. szám. 1929. január 13. 3. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Nemzeti Sport XX. évf. 156. szám. 1928. augusztus 10. 6-7. (főszerkesztő: Dr. Vadas Gyula)
• Nemzeti Sport XX. évf. 157. szám. 1928. augusztus 12. 1. (főszerkesztő: Dr. Vadas Gyula)
• Nemzeti Sport XX. évf. 157. szám. 1928. augusztus 12. 3. (főszerkesztő: Dr. Vadas Gyula)
• Nemzeti Sport XX. évf. 157. szám. 1928. augusztus 12. 6. (főszerkesztő: Dr. Vadas Gyula)
• Népszava LVI. évf. 183. szám. 1928. augusztus 12. 12.
• Népsport XII. évf. 104. szám. 1956. május 24. 4.
• Nemzeti Sport VI. évf. 53. szám. 1995. február 23. 7. (főszerkesztő: Énekes Zoltán)
• Heves Megyei Hírlap VI. évf. 46. szám. 1995. február 23. 11. (főszerkesztő: Kaposi Levente)
• Heves Megyei Hírlap XVIII. évf. 296. szám. 2007. december 20. 15. (főszerkesztő: Laczi Zoltán)

Internetes források és cikkek

• Magyar Olimpiai Bizottság hivatalos weboldala Link: http://archiv.olimpia.hu/kezdooldal (Letöltés ideje: 2023. 02. 14.)
• Az olimpiai bajnok vízilabdázó Pócsik Dénes 75 éves lenne. Magyar Olimpiai Bizottság Link: https://olimpia.hu/hirek/az-olimpiai-bajnok-vizilabdazo-pocsik-denes-75-eves-lenne (Letöltés ideje: 2023. 02. 06.)
• Kis Szabó Ervin: Pócsik Dénes, akinek az egri vízilabdát köszönhetjük…Egri Vízilabda Klub Link: https://egrivizilabda.hu/hirek/31871-pocsik-denes-akinek-az-egri-vizilabdat-koszonhetjuk (Letöltés ideje: 2023. 02. 06.)
• Kis Szabó Ervin: Áprilisban folytatódik a Bárány Uszoda felújítása. Egri Vízilabda Klub. Link: https://egrivizilabda.hu/hirek/122-labtempo/30879-aprilisban-folytatodik-a-barany-uszoda-felujitasa (Letöltés ideje: 2023. 02. 07.)
• Paris 1924 Swimming – Olympic Results by Discipline Link: https://olympics.com/en/olympic-games/paris-1924/results/swimming (Letöltés ideje: 2023. 02. 08.)
• Bihari Dániel: Tarzan magyar állampolgár volt. 24.hu. Link: https://24.hu/tudomany/2017/06/03/tarzan-magyar-allampolgar-volt/ (Letöltés ideje: 2023. 02. 08.)
• Swimming World Records, National Records and Age Group Records. SwimSwam.com Link: https://swimswam.com/records/ (Letöltés ideje: 2023. 02. 09.)
• Kozák Péter: Bárány István - Névpont 2023. Link: https://www.nevpont.hu/palyakep/barany-istvan-95f8d (Letöltés ideje: 2023. 02. 10.)

Mária Teréziával (1717–1780) 1736. február 12-én kötött házassága után Lotharingiai Ferenc Istvánra (1708–1765) egyre nyomasztóbban nehezedett a – hitvesi ágyban és a kormányzati politikában is kizárólagosságra törekvő – királynő (1740–1780) féltékeny szerelmi és rangbéli/hatalmi túlsúlya. Német-római császárrá választása (1745) után is a felesége árnyékában maradt. A szigorú udvari etikett értelmében évekig csak az asztal végén jutott neki hely, mellőzötten és háttérbe szorítva. Kiss László legújabb posztjában ezt a kérdést járja körbe. 

Alacsony rang és hatalom

A rang és a hatalom voltak a kora újkori uralkodói udvarok szigorú etikett által szabályozott életének a legfőbb céljai, éltetői, motorjai. A rangkülönbségre épült az udvari társadalom hierarchiája, egész viselkedési rendszere. Legfelül helyezkedtek el a királyi család tagjai: a király és a királyné, az elsőszülött fiú (leányági örökösödés esetén a legidősebb leány), valamint a többi gyermek és unoka. Őket követték a király testvérei és elsőszülött unokatestvérei, valamint a király többi férfiági rokonai. A nőági rokonok (ilyen volt Lotharingiai Ferenc István is) már kevésbé számítottak rangosnak. Végül alattuk helyezkedtek el a királyi családba nem tartozó udvari főtisztviselők/főméltóságok, valamint a tőlük még alacsonyabb rangú udvari emberek.

Hofburg – a Habsburgok bécsi székhelye

Nem volt ez másként Bécsben sem. A császári/királyi udvar (Hofburg) társadalmában Mária Terézia nagyon magasan, Lotharingiai Ferenc István pedig nagyon alacsonyan helyezkedett el. A főhercegnő (dinasztikus-hatalmi okokból kötött) házassága a lotaringiai herceggel egyértelműen rangon alulinak számított. Ő ugyanis VI. (magyar királyként: III.) Károly legidősebb leánya volt, a Pragmatica Sanctio értelmében 1740 óta a Habsburg Birodalom uralkodója, több tucat cím és rang birtokosa. Ferenc István viszont „csak” egy – lotaringiai hercegségétől megfosztott, Európa hatalmi palettáján nem számottevő – nőági hercegi rokon. (A nagyapja, Lotharingiai Károly hadvezér, I. Lipót császár húgát vette feleségül 1678-ban.) Elveszített hercegségét kárpótlandó, 1737-től Toscana nagyhercege. Bár az udvarban „királyi fenség”-nek kellett volna szólítani, de az udvaroncok, megvetésük jeleként, nem így szólították az egyébként is idegennek tekintett „franciá”-t. 1745-ben ugyan I. Ferenc néven német-római császárrá választották, de ez a hatalom – ismert módon – súlytalan, névleges, mintsem tényleges volt.

Az apjához hasonlóan 1723 óta Ferenc István is Bécsben nevelkedett. Őt is befogadták a Habsburg-családba, de gyakran kellett szembesülnie (szembesítették is nem egyszer!) azzal a ténnyel, hogy – az igen merev spanyol etikett értelmében – az udvari társadalomban elfoglalt helye jóval Mária Teréziáé alatt maradt.

Csak a festményen tűnnek egyenrangúaknak

Akinek csak a második hely jutott

A nagy rangkülönbség már az esküvőjük napján kiütközött. A nyílt vacsorán ugyan – az etikettet megsértve, a megrökönyödött udvari emberek számára teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan módon – az ifjú pár még egymás mellett ült! Az ültetési rend szerint ugyanis a herceg csak az asztal végén foglalhatott volna helyet, a legutolsó főhercegnő után. Másnap reggel azonban az asztalnál már külön ültek, akárcsak az esti színházi előadáson is. „Ettől fogva a második sor, a második hely lett a férfi sorsa”. Felesége magyar „király”-lyá („rex noster”-ré) koronázásakor, 1741. június 25-én, újabb megaláz(tat)ás érte. A magyar rendek ekkor még visszautasították újdonsült uralkodójuk azon kérését, hogy a férje (aki egyébként 1732-től már Magyarország királyi helytartója volt) a társuralkodója legyen. Erre némi késéssel, szeptember 11-én került sor a nevezetes, „életünket és vérünket” felajánló pozsonyi diétán. A koronázási ceremónián Ferenc István egyszerű férjként vehetett csak részt. Kívülről, a pozsonyi Szent Márton templom ablakából, a falhoz épített magaslesről követte végig az ünnepi eseményt! Az esti díszlakomán részt vett, de a helyét az asztal végén jelölték ki.

Mária Terézia koronázási díszruhája

Férje német-római császárrá koronázására (1745. október 4-én) Mária Terézia először el sem akart menni. A frankfurti ceremónián ugyanis ő csak másodhegedűs lett volna. Kapásból visszautasította tehát engedékeny férje kettős koronázásra tett bátortalan javaslatát. A császár 1765-ben bekövetkezett halála után viszont viselte „az özvegy császárné” címet. (Mária Teréziát időnként még komoly történészek is „császárnő”-nek nevezik, megalapozatlanul.) Az osztrák udvari kancellár mindenesetre joggal gyanította, hogy a királynő „a császárné koronáját kevesebbre tartja, mint ama két férfiúi koronát (a csehet és a magyart – K. L.), melyek az ő fejét illetik”. Végül is magánszemélyként, nézőként csak részt vett a díszes ünnepségen. Előbb a dóm oldalkápolnájából figyelte a középkorias koronázási rituálét, majd odakint egy ablakból/balkonról nézte (állítólag kendőjét lobogtatva) a régi városháza felé gyalogosan haladó menetet, férje megdicsőülését.

A Szent Bertalan koronázó templom/katedrális Frankfurtban

Azt viszont kierőszakolta, hogy a díszebéden (ahol a birodalom főméltóságai szolgáltak fel) már ott lehessen, és császári férje oldalán ülhessen. Pedig az eseményen hagyományosan csak férfiak vehettek volna részt! Mária Terézia királyi koronáihoz képest a császári korona valóban nem sokat ért, de egy előnye feltétlenül volt. „… Ferenc István, a császár, immár nem a felesége után kullogott valahol hátul a sorban, s hivatalos alkalmakkor sem száműzték macskaasztalhoz vagy második sorba. Most már Mária Terézia előtt járhatott.”

1745 után egyenrangú uralkodókként már mindketten trónon ülhetnek

Ahol a feleség viselte a kalapot

A béketűrő, engedékeny és előzékeny férfit az is bántotta, hogy a családi életben is, a kormányzati politikában is a feleség akarata érvényesült, ő viselte a kalapot.

Ferenc császár otthoni köntösben és „papucs”-ban. (Az eredetileg holland polgári családi idillen csak a fejeket cserélték ki.)

A Habsburg Birodalom egyedüli örököseként, a főhatalom birtokosaként Mária Terézia kizárólagos jogot formált birodalma kormányzására ugyanúgy, mint a családi élet irányítására. Mi több, a Német-római Császárság ügyeinek intézését is kivette császári férje kezéből. Szeretett „Franci”-ját nem engedte a hatalom közelébe, legfeljebb csak egy-egy tanács erejéig. Egyesek szerint azért tette ezt, mert Ferenc István igazi, lusta főúr volt, olyan „semmittevő fajta”, aki kizárólag a kedvteléseinek élt, s aki önként húzódott vissza a politizálástól. Mária Terézia tehát, „mivel férje nem volt erre alkalmas, szinte kénytelenségből uralkodik”. Mások szerint nem volt sem lusta, sem tehetségtelen, sem érdektelen, csak a királynő nem hagyott neki politikai mozgásteret (sem). Ugyancsak mások tudni vélik, hogy – a gazdálkodástól és a pénzügyektől eltérően, amelyekhez nagyon jól értett – Ferenc Istvánnak nem volt érzéke a politikához, mint ahogy hadvezérként sem jeleskedett az 1737–1739-es Habsburg-török háborúban. Végül, de nem utolsó sorban, a mellőzés hátterében az is meghúzódhatott, hogy „politikai kérdésekben szinte sohasem jutottak dűlőre, mert lényeges dolgokat egészen másképp ítéltek meg”. Két példa ez utóbbira.

Az osztrák örökösödési háború (1740–1748) kezdetén a Sziléziára hadüzenet nélkül rátámadó II. Frigyes porosz király három delegációt is Bécsbe küldött, hogy a kompromisszumkészebbnek látszó Ferenc Istvánnal (akivel még az 1730-as évek elején kötött „tartós barátság”-ot Berlinben) egyezkedjen a gazdag tartomány átadásáról. A tárgyalásokat titokban kihallgató királynő – amikor az engedékenység első jeleit észlelte – egyszerűen kiparancsolta társuralkodó császári férjét a tárgyalóteremből. „Valószínűleg ez idő tájt keletkeztek az első finom hajszálrepedések a házastársi egyetértésen”. Podewils bécsi porosz követtől tudjuk, hogy amikor 1747-ben Ferenc István a koronatanácson véleményt formált egy ügyben, Mária Terézia durván letorkollta: ne avatkozzon bele olyan dolgokba, amelyekhez nem ért!

Ekkortájt már állandósultak közöttük a kisebb-nagyobb csetepaték, a napokig tartó, duzzogásig fajuló konfliktusok. Ezekben persze mindig a gáláns férfi engedett. »Végül odáig romlott a helyzet, hogy I. Ferenc egészen nyíltan hangoztatta udvari körökben: „A császári család a császárnéból és gyermekeimből áll. Én itt egyszerű magánember vagyok”.«

Bécsben is csak „gyereknemző férj”-i minőségében fogadták el „a franciá”-t. Ám 1741-ig erre a megbecsülésre is várnia kellett, mivel az első három újszülött nem „gyerek” (értsd: fiú) lett, hanem „csak” lány. A lenézés, megvetés és gúnyolódás egyre fokozódott. Bezzeg, amikor a várva-várt fiú, a leendő II. József 1741. március 13-án megszületett, máris megalázkodva hajbókoltak előtte! Íme, mégis megalkotta a mesterművét! Idétlen rigmusok terjedtek a városban. „Testvérek! Egy icce a királynőre, / Meg jó szíve szerelmére, / ő francia hercegére, / a kis herceg nemzőjére!” Ez az egyetlen versike is rávilágít a kor szemléletére. Még egy királynőben is pusztán „szülőgép”-et láttak, a császári férjben pedig egyfajta „tenyészbiká”-t! Az igazság kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy érdekes módon ez a szereposztás Mária Teréziától sem volt idegen. Nem egyszer hangoztatta ugyanis, hogy:  „Gyerekből soha nem lehet elég, ebben telhetetlen vagyok”.

Ezek a mellőzések és megaláztatások fájó tüskéket hagytak/hagyhattak az egyébként könnyed és nem haragtartó Ferenc Istvánban. Nem erősítették a házastársi kapcsolatot, ellenkezőleg. Felesége neheztelése ellenére egyre gyakrabban menekült holicsi és sassini birtokaira. Volt ideje bőven a kedvteléseire, beleértve az udvarhölgyek iránti fokozott érdeklődését is. Féltékeny felesége tilt(akoz)ása ellenére „Franci” bizony időnként félrelépett.

                                                                                                              Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Franz Herre: Mária Terézia. Magyar Könyvklub, Bp. 2001.

Habsburg lexikon. Új Géniusz, Bp. 1990.

Thea Leitner: Férfiak árnyékban. Gabo, Bp. 1999.

Marczali Henrik: Mária Terézia. Terra Maecenas, Bp. 1987. (Az 1891-es Franklin kiadás reprintje.)

Niederhauser Emil: Mária Terézia. Pannonica, Bp. 2000.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.           

1948. június 16-án a XXXIII. törvénycikk értelmében került sor az egyházi iskolák államosítására. Egerben többek között a római katolikus lány és fiú kereskedelmi középiskolával is ez történt. Az egri kereskedelmi középiskola államosításának előzményeit és következményeit Pócs Blanka mutatja be.

Az államosítás jelentette megpróbáltatások előtt azonban még érdemes megismerkedni a kereskedelmi iskola történetével. Híresebb a kereskedelmi fiúiskola, de már 1916-ban megalakult Egerben egy leány felsőkereskedelmi iskola az angolkisasszonyok intézetében. Később Subik Károly érseki titkár kezdeményezésére 1921. szeptember 13-án a vallás- és közoktatásügyi miniszter engedélyt adott az Egri Római Katolikus Négyévfolyamú Fiú Felső Kereskedelmi Iskola alapítására. Számos támogató segített anyagi fedezetet nyújtani az iskola számára, köztük az érsek, a főkáptalan, Eger városa, az Egri Egyházmegyei Bank, de még az Egri Népújság is. Az iskola újonnan megalakult szervező bizottságának tagjai megbízták Veszprémy Dezsőt, a leány felső kereskedelmi iskola igazgatóját a szervezeti szabályzat és a költségvetés összeállításával, illetve a tanári kar megszervezésével. Szmrecsányi Lajos érsek biztosította az iskola számára a Líceumban való elhelyezést. A tanítás 31 ún. „kerista” diák számára 1921. október 17-én a Líceum falai között kezdődött meg, két teremben, melyből az egyik tanterem, a másik tanári szoba volt. A két terem a II. emeleten, a csillagvizsgáló torony alatt helyezkedett el.

Kodály Zoltán és a keristák a Líceum udvarán 1940-ben

Az iskola következő igazgatója dr. Óriás Nándor volt, aki az egri jogakadémián tanított római jogot. Ő a feladatkört 1923 és 1939 között látta el. Az iskolában tanuló diákok létszáma fokozatosan növekedett, 1928-tól kezdve már párhuzamos osztályok indultak. Az 1924 -1925-ös tanév kezdetén az iskola már négyévfolyamos középiskolaként nyitotta meg kapuit. A szegényebb fiúk így 4 év után juthattak érettségihez és egy szakmához. A következő tanév folyamán Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter is ellátogatott az intézménybe és a sikereket látva további támogatást biztosított. Óriás Nándor 1939-es távozását követően, az iskola új igazgatója Angyal Lajos lett. Az iskola és az egész város életében jelentős esemény volt, amikor az 1940. május 25-én megtartott középiskolai énekkari hangversenyen Kodály Zoltán is részt vett és gratulációját fejezte ki az iskolai énekkar részére. A keristák 1948-ig a magánkereskedelemben, magánvállakozóknál igyekeztek, egyre nehezebben munkát vállalni.

Végül a háború után 3 évvel történt meg az egri fiú kereskedelmi középiskola államosítása is. A szocialista propaganda szerint ekkor az iskola „felszabadítása” történt meg, amely a demokrácia győzelme volt, mivel a magyar iskolák nagy része évszázadokig egyházi főleg katolikus kézben volt. Az államosítás a kommunisták szerint azért is szükséges volt, mert a katolikus egyháznak Mindszenty József esztergomi érsek befolyása alatt álló tagjai az egyházi iskolákba járó magyar gyermekek lelkét állandóan „megmérgezték”. Az államnak viszont biztosítania kell a magyar ifjúság egyenlő „demokratikus” vagyis kommunista szellemben való nevelését. A valóság ezzel szemben az, hogy az egyházi iskolák államosítása a totális diktatúra kiépítésének érdekében történt. Betiltották a vallásos civil szervezeteket, a szerzetes tanárokat elbocsátották és koholt vádak alapján perbe fogták Mindszenty József érseket, melynek célja az egyház ellehetetlenítése és az egyház tagjainak megfélemlítése volt.

1945-ben még csak az egyházi földbirtokok elkobzására került sor, ennek hatására, az egri érsekség és káptalan is elveszítették földjeiket, ezért azok jövedelmeiből már nem tudták kellően támogatni az iskolákat, fizetni a tanárokat. Az 1948-as törvény második paragrafusába ezért azt foglalták bele, hogy az intézmények korábbi tanárait állami alkalmazottakká minősítik át. A harmadik paragrafus rendelkezett arról, hogy az iskolák felszereléseit, tehát könyveket, írógépeket és egyéb tanfelszereléseket az állam elkobozza. Az államosítás az iskola egyéb intézményeire is kiterjedt, tehát az Egerben a Káptalan utca 16. szám alatt lévő kollégium is az állam kezébe került.

Lóska Károly (1913-1993), aki 1950-1955 között volt az iskola igazgatója

Ezek után 1948 szeptemberében a kereskedelmi középiskola életében döntő változások következtek be. Megszűnt a hitoktatás, helyette a marxista ideológia szivárgott be az oktatásba. Az iskola tanári kara is változott, voltak, akik maradtak, voltak, akik távoztak, mivel nem szerettek volna részt venni a kommunista ideológia szerinti oktatásban. Helyükre új tanárok érkeztek a „megújult szellemiségű” iskolába. Megalakult a DISZ, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége, a közép- és felsőfokú iskolák diákjainak kommunista ifjúsági szervezete. 1949-ben az iskola neve ismét változott, ezentúl az Állami Kereskedelmi Középiskola nevet viselte. Ugyanebben az évben az intézményt kiköltöztették a Líceumból és ideiglenesen az államosított ciszterci gimnáziumban – a mai Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumban – helyezték el. A következő évben, 1950-ben a fiúiskolát egyesítették a leány felsőkereskedelmi iskolával és a leányiskola Klapka utcai épületében kapott végleges helyet. Lénárt János volt igazgatót hamis vádakkal elbocsátották.

Az 1954. május 12-én ballagó osztály az osztályfőnökével

Kezdetben a fiúkat és a lányokat még szétválasztották, a fiúosztályok a földszinten, a leányosztályok az első emeleten kaptak helyet. Az összevont iskola első igazgatója Lóska Károly volt. Az ő feladata volt az egység megteremtése a tanári kar illetve az iskola diákjai között, akiknek a környezetváltozás mellett a koedukáció jelentette változásokkal is meg kellett küzdeniük. Az 1950. december 1-jei igazgatói beszámoló alapján 449 diák iratkozott be az iskolába, a nevelőtestület 23 főből állt. Minden osztálynak saját terme volt, a nagy előadóteremnek pedig vetítőfala volt. Az intézményben eltöltött négy év alatt a diákok tizenhét tantárgyat sajátíthattak el. Mindegyik tárgy ugyanolyan fontosságot élvezett, a tantárgyak között volt a könyvvitel, magyar irodalom, történelem, földrajz, jogi ismeretek és az idegen nyelv is. Az iskola 1952-től közgazdasági technikumként működött tovább, később az általános közgazdasági irányú ágazatok ipari, mezőgazdasági, bel-kereskedelmi és pénzügyi ügyviteli szakmai gyakorlat szerint tagozódtak osztályokra, majd elindult az első gyors- és gépíró illetve az általános ügyviteli osztály. 1956-ban az iskolát a koncentrációs táborban meghalt Alpári Gyula (1882-1944) kommunista újságíróról nevezték el.

Egy 1954-ben ballagó diák a rokonaival

Az 1950. évi 41. törvényerejű rendelet világosan leírta az iskolatípus célját, szervezetét: „A közgazdasági középiskola célja, hogy a szocialista gazdaság számára adminisztrációs középkádereket (elsősorban könyvelőket, statisztikusokat és vállalati tervezőket) képezzen…” A rendelet előírta az igazgató, a tantestület, a kisegítő személyzet feladatait, az iskola tanulmányi rendjét, a tanulók felvételének, osztályozásának, vizsgáztatásának fontosságát és a kereskedelmi lánygimnáziumok átszervezését. Fontos volt a bizonyítvány magyarázata is: „A közgazdasági középiskola oklevele az államigazgatásban vagy az állami vállalatoknál és szövetkezeteknél mindazon állásokra képesít, amelyek betöltéséhez a jogszabályok középiskolai érettségi bizonyítványt kívánnak meg.” A középiskola ezután az állami kereskedelem vagy az egész gazdaság számára képzett érettségizett szakembereket.

A volt leányiskola Klapka utca 7.számú épülete

A rendszerváltozást követően 1991-ben az iskola felvette az Egri Közgazdasági Szakközépiskola nevet és az iskola korábbi szocialista szimbólumait eltávolították. Katolikus gyökereihez az iskola 2012-ben tért vissza, ekkor az Egri Főegyházmegye fenntartásába került. 2012. szeptember 1-től az iskola neve Andrássy György Katolikus Közgazdasági Szakközépiskola, majd később Andrássy György Katolikus Közgazdasági Középiskola lett. Az iskola számára a hitélet ismét kitüntetett szerepet kap. A volt „keristák” vagyis az iskola öregdiákjai minden év szeptemberében összegyűlnek és felelevenítik állami középiskolai élményeiket az öregdiák-találkozók keretein belül. Ezekre az eseményekre mindig nagy hangsúlyt fektetnek, hiszen ez a hagyomány már 1982 óta töretlenül tart, melyet még dr. Óriás Nándor az iskola legismertebb igazgatója hívott életre. 1991-ben a kerista öreg diákok baráti köre emléktáblát állított az iskolának a Líceum épületében, amelyet minden évben megkoszorúznak.

Emléktábla a Líceum épületében

Az 1948-as államosítás a mai napig nyomot hagyott az iskolában, de az Andrássy György Katolikus Közgazdasági Szakgimnázium Gimnázium és Kollégiumnak sikerült visszatérnie az intézmény eredeti katolikus neveléséhez. A 102 év alatt előbb vallásos elvekkel majd világi szellemben oktatták a diákokat, napjainkban ismét a vallásos világnézet a meghatározó.  A volt fiú felsőkereskedelmi iskola későbbi története jól példázza az 1948-as XXXIII. törvénycikk gyakorlatát, amely az összes felekezeti iskolát érintette vagyis Egri Római Katolikus Négyévfolyamú Fiú Felső Kereskedelmi Iskola csak egy példa a sok közül. Az államosított iskolák nagy része azóta visszatért az egyházi keretek közé és töretlenül működik tovább.

Emléktábla koszorúzása 1993-ban

                                                                                                                 Pócs Blanka

Felhasznált irodalom:

Csernik József 1971: Ötvenéves a „keri”. Népújság 22. évf. január 23. és január 24.

Kiss Péter: Az egri líceum az egyetemi gondolattól a „magyar Athen” jelképéig (1754-1950). In: Veres Gábor (szerk.): Agria 45. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2009), Eger.

Szecskó Károly 2012: Lénárt János 1896-1971. Eger.

Kikli Tivadar 1991: Magvetés. Az Egri Érseki Fiú Felsőkereskedelmi, kereskedelmi középiskola története 1921-1948. Eger.

1948. évi XXXIII. törvény a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggővagyontárgyak állami tulajdonba vétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában

https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=94800033.TV&txtreferer=99100025.TV

Izsák Lajos-Nagy József 2004: Magyar történeti dokumentumok 1944-2000. Budapest

1950. évi 41. törvényerejű rendelet a közgazdasági középiskoláról. https://jogkodex.hu/jsz/1950_41_tvr_5160730

Andrássy György Katolikus Közgazdasági Középiskola honlapja - Iskolánk története. https://ekszi.hu/index.php/a-joomla-attekintese/tortenetcikk, letöltés dátuma: (2022. 11. 28)

Öreg diákok baráti köre: https://ekszi.hu/index.php/oereg-diakok-barati-koere. Letöltés dátuma: (2022. 11. 28.)

Egerben a fertálymesterség intézménye a helyi értékek megőrzésének egy szép megnyilvánulási formája. A mára többnyire reprezentatív, közösségszervező és örökségvédő feladatokkal bíró szervezet egykoron országszerte jelen volt, mégis Egerben maradt fenn és alakult újjá a rendszerváltás után egyedül. Hogyan terjedt el hazánkban a fertálymesterség, majd tűnt el szinte teljesen? Mely városokban tartott ki az új idők dacára a legtovább az élő egri példa mellett? Ezen kérdésekre keresi a válaszokat ifj. Kovács Balázs, a Rendőrmúzeum munkatársa.

A török dúlás, a tizenöt éves háború, a különböző Béccsel szembeni szuverenitási és közjogi hadakozások utáni Magyar Királyság jelentős része olyan képet festhetett a benne élők számára, akár egy apokalipszis utáni táj. Nyilvánvaló volt, hogy a restauráció csak rendezett viszonyok között mehet végbe – közigazgatási és közrendvédelmi tekintetben is. A Habsburg Birodalmi katonaság és adminisztráció a visszafoglalt jelentősebb városokat is németes városrendezési elv szerint negyedekre osztották fel, és megjelent a saját negyedéért felelő Viertelmeister/fertálymester elnevezésű hivatásforma azon túl, hogy ugyanennek Nyugat-Magyarországon, Kolozsváron és a cipszer bányavárosokban már korábban is volt hagyománya. A fertálymesterek feladatköre városonként rendkívüli változatosságot mutat, általában azonban elmondható, hogy a városi magisztrátus és a lakosság közötti adminisztratív és információs kapocsként szolgáltak. Jellemzően hatáskörük alá tartozott az idegenrendészet és a tűzrendészet is, az 1880-as évek elejétől kezdve pedig inkább csupán reprezentatív és hivatali kézbesítői szerepkörük maradt, ahol addigra egyáltalán még működött ezen intézmény.

A városi önigazgatás történetének kutatói – mint Milleker Dezső (1939), vagy Csizmadia Andor (1942) – általában ugyan szoros párhuzamot vontak a fertálymesterség kialakulásának fejtegetésében a tízes, tizedes és utcakapitány elnevezésű régi magyar intézmények között, amivel esetleg még a tizenkettedes (Rottmeister) lehet relevanciában egyes Kárpát-medencei városokban. Ezen írás azonban kifejezetten a fertálymesterségre szorítkozik. Nemes Lajos eredetmagyarázata (2002) szerint Egerben a fertálymestereknek közük lehetett a hajdúk hadszervezetéhez, Petercsák Tivadar monográfiájában (2014) pedig kimutatta, hogy Eger esetében a korábbi tizedesi intézményt (decurio) keresztelték át 1736-ban fertálymesterségnek a hétköznapi megnevezésben. De hogyan terjedt el, majd pedig minek hatására tűnt el ez a hivatásforma hazánkban?

A reformkori Pest fertálymestereinek beosztottjai; az éjjeliőrök munkában. (A kép forrása: Tűzoltó Múzeum állandó kiállításából)

A negyedek, avagy fertályok és maga a fertálymesterség városonkénti első megjelenése a forrásokban több hullámban követhető nyomon. Ezek közül a legelső megelőzte a Habsburgok Magyarország feletti uralmát: Sopronban már 1424-ben negyedekre osztották a várost, Pozsonyban a 15. század végéből is maradt ránk nyoma közrendvédelmi tevékenységüknek. A 16. században számos felső-magyarországi városban megjelent a negyedmesteri hivatás, így Besztercebányán, Körmöcbányán, Lőcsén, Kassán és Selmecbányán. Ezeken a településeken még egy német mintájú, gyorsabb városfejlődés eredményeképpen gyökerezett meg a hivatásforma. A második hullámot azonban már az oszmánok kiűzése utáni űr hozta meg: Pesten, Budán, Székesfehérváron, Veszprémben és Esztergomban az újjáéledő városi adminisztráció valósította meg a negyedfelosztást a 17-18. század fordulóján. Az 1700-as évek derekán, részben a sváb betelepítéseknek köszönhetően, egy harmadik hullámban már mezővárosokban is (például Miskolc, vagy Gyöngyös) bizonyítottan megjelent a fertálymester az utcákon. A hivatás mind közigazgatási és közrendvédelmi jelentősége, mind pedig tekintélye vonatkozásában a napóleoni háborúk lezárásától a reformkor végéig élte hazánkban virágkorát. A fertály szerinti felosztás egy „utóvirágzása” a Bach-korszakra tehető, amikor a birodalom örökös tartományaiban bevett közigazgatási normákat utoljára próbálták erőteljesebben meghonosítani. Foki Ibolya tanulmánya (2000) szerint ez a hatás Zalaegerszeg igazgatásában, Kapusi Krisztián tanulmánya (2005) alapján pedig Miskolcon különösen érzékelhető volt, igaz, az előző esetben a városi tanács már 1852-ben nyilatkozattételre kötelezte a helyi fertálymestereket: vagy komolyan veszik feladatukat, vagy pedig elbocsátásra kerülnek.

Ahogyan azt már az 1930-as években Breznay Imre, majd napjainkban Petercsák Tivadar is megállapítja; az egri fertálymesterség elsősorban azáltal élhette túl a modern közigazgatás hajnalát, hogy a helyiek felismerték az intézményben a közösségszervező- és megtartó tradicionális értéket, és hagyomány-alapon ragaszkodtak meglétéhez a továbbiakban. A lokálpatriotizmus fontos elemének, örökségi kincsnek tartották, nem pedig a városra és lakosaira nehezedő tehernek. Ez a döntő felismerés máshol hiányzott. A hivatásforma más városokban való elsorvadásához nagyon sok tényező játszott közre. Feltételezhető, hogy minél nagyobb szerepe volt a negyedmesterek munkájában az adóbeszedés (például Veszprém „polétásai” esetében), annál kevésbé örvendett népszerűségnek az intézmény. Voltak városok, ahol a presztízst felülírta a munkával járó kellemetlenség, és maguk a fertálymesterek is keresték a szolgálat alóli kibúvót – ismerünk ilyen konkrétumokat, például Esztergom városi regesztáiból, de Egerből is, ahogy Fazola Henrik „kivásárolta” magát a megválasztott fertálymesteri tisztségből. Olyan városok is elfordultak (Miskolc, Vác), ahol a negyedmesteri hivatásnak – annak megszűnése előtti időben – már nem maradt annyi tekintélye, amely segítségével kellő eréllyel tudták volna tovább végezni feladataikat.

Komáromi fertálymester a 19. század végén (A kép forrása: Petercsák T.: A fertálymesterség)

A fertálymesterség eltünedezésében óriási szerepet játszottak az 1880-as években lezajlott közigazgatási törvényi reformok. Az 1883. évi I. tc. szakirányú végzettség meglétéhez kötötték a közigazgatási státuszokat, és nem mellesleg 1870-től kezdve zajlott egy jelentős centralizáció is a szektorban. A fertálymesterek maradék feladatkörét általában átvették a jegyzők, a városi írnokok, adóbehajtók. Megszerveződött a rendőrség premodern verziója is, amely – ha nem is országos lefedettségű, a városok területén mégis – kihúzta a fertálymesterek hatásköréből a közrendvédelmet. Újabb régi feladatköröket veszítettek a városi tűzoltóságok fejlődésével és hivatásossá válásával is. A városok hivatalos életének egyediségei, mint színfoltok, ezzel a legtöbb helyen kikoptak. Az egri példán kívül, a 20. század első évtizedében még, mint aktív intézmény, találunk pár utalást a létezésére: A Félegyházi Híradó c. lap 1903-ból tudósított a negyedmesterek kézbesítési kötelezettségének megszűnéséről. Ugyanebben az évben Kőszegen az ő segítségükkel gyűjtöttek a város szegényei számára, amely összeget Újévkor terveztek közöttük szétosztani. A Borovszky Samu szerkesztésében kiadott vármegyei monográfia 1910-ben működő hivatásként jegyzi a fertálymesterséget Eger mellett Vácott és Aradon. A Váci Hírlap hasábjain, utoljára 1942. október 17-én tűntek fel a fertálymesterek, mint a közélelmezés olyan segítői, akikkel az élelmiszerjegyeket házhoz kézbesítenék valamennyi jogosult váci család számára. Ugyanakkor az Esztergom és Vidéke 1933. február 26-i számában már csupán az esztergomi utca nemrégiben végleg eltűnt jellemző alakjaként írnak pár sort a fertálymesterekről, „ahogy felfalta, fölszippantotta, lehetetlenné tette őket a rohanó idő”

Hála a lokális kultúra erejének és elkötelezett hagyománytisztelőknek, Egerben 1996-ban – 46 évnyi kihagyás után – újra avattak fertálymestereket. Egyelőre azonban, mint állandó testületet – ha csak ünnepi, reprezentatív funkció ellátása végett is – mindezidáig nem élesztették fel más városban. A legéletképesebb törekvések Miskolcon és – a hasonló, már említett közigazgatási tradíciójú tizedesség terén – Pécsett jutottak érvényre. Csak remélhetjük, hogy előbb-utóbb talán több magyar városban a helyiek ráismernek majd saját közigazgatási örökségükre, és ennek bizonyos fokú érvényességére – legalább turisztikai jelleggel – a 21. században is.

                                                                                                              Ifj. Kovács Balázs

Felhasznált források:

Borovszky Samu (szerk.): Heves vármegye. Országos Monografia Társaság, Budapest: 1910.

Breznay Imre: Az egri fertálymesterségről. Egri Fertálymesteri Testület, Eger: 1939.

Csizmadia Andor: Népi közigazgatásunk tizedesi és fertálymesteri intézménye. Győri hadnagyok, tizedesek és fertálymesterek. In: Győri tanulmányok 5. MNL-GyMS Megyei Levéltára, Győr: 1983.

Ernyes Mihály: Pécs város rendőrsége – Az államosítás. James és James Bt., Pécs: 2000.

Foki Ibolya: Zalaegerszeg 1850-1860. - A város igazgatási szervezete és tisztviselői az abszolutizmus idején. In: Zalaegerszegi Füzetek 6. MNL-Zala Megyei Levéltára, Zalaegerszeg: 2000.

Kapusi Krisztián: Fertálymesterek Miskolcon. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. Herman Ottó Múzeum, Miskolc: 2005.

Milleker Rezső - A székely tízesek. In: Debreceni Szemle (1939.01.01.) 13.évf.128.sz

Nemes Lajos: Eger város önkormányzata 1687–1848. Eger Város Önkormányzata, Eger: 2001.

Parádi József: A dualista Magyarország rendvédelmi szervei. Rendőrtiszti Főiskola, Budapest: 1990.

Petercsák Tivadar: A fertálymesterség. Kossuth Kiadó, Budapest: 2014.

Tóth Krisztina: Esztergom szabad királyi város jegyzőkönyveinek regesztái 1735-1741. In: Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 17. MNL-KE Megyei Levéltára, Esztergom: 2009.

Véghely Dezső: Kik voltak a polétások? In: Dr. Csiszár Miklósné (szerk.): Múltidéző. Eötvös Károly Megyei Könyvtár, Veszprém: 1999.

Két évszázad alatt két család élt a ludasi Tarródy kastélyban, de mintha e falak arra predesztinálnák használóikat, hogy történetük három nemzedék után véget érjen, mégpedig úgy, hogy a falak perről és viszályról meséljenek. A Tarródy kastély és a tulajdonosaik történetét Szuromi Rita mutatja be. 

A Vas megyei Tarródy család a 17. század elején került Heves megyébe, németszecsődi Tarródy Istvánt 1700-ban választották meg esküdtnek. Két év múlva az egri vár lerombolásához kirendelt biztos lett, és még ebben az évben elfoglalta a tarnai járás szolgabírói székét. E tisztségében ismerte meg a járás birtok- és gazdasági viszonyait. A következő évtizedben szép karriert futott be a vármegyén, miközben saját vagyona is gyarapodott. Megvásárolta Verpelét és Vécs birtokát, de a királyi tábla ezeket visszaadta a Nyáry örökösöknek, Tarródy pedig ellenszolgáltatást megkapta Ludast. A birtokba azonban nem 1737-ben nem tudták beiktatni, ennek majd csak fia, József tudott érvényt szerezni 1751-ben. 

Tarródyak berendezkedése után Ludas klasszikus jobbágyfalu lett. A família tudatosan fejlesztette a gyéren lakott, 50 lakóházas területet, 1754-ben megrendelést adtak a templom megépítésére, elkészíttették 1781-ben Nepumuki Szent János szobrát, és még ebben az évtizedben elkezdődött a klasszicizálódó, késő barokk stílusú kastélyt építése, amit egy pompás park övezett. Az 1111 holdas birtokos egy 1819-ben készült leltár szerint olyan  „uradalmi házat” rendelt, amely 14 szobából állt, benne konyha, csűr, boros pince, káposztás pince, kukoricagóré, istálló, szerszámos kamra, kocsiszín. Az egyik cselédház két szobás volt kamrával és pincével, a másik cselédházban két szoba, négy kamra és egy konyha volt. A magtáros háza egy szobás, de három kamrával, konyhával, istállóval és kocsiszínnel. A kertészházban volt egy szoba, konyha, kamra, istálló, az ispánházban pedig két szoba, két konyha, két kamra és egy istálló. Emellett külön épült szerszámos raktár, ponyvaraktár, disznóól, juhakol, szénapajta és 160 szarvasmarhának istálló. A földbirtokos tulajdonát képezte az uradalmi vendégfogadó, aminek egy szobája, konyhája, kamrája, istállója volt és egy mészárszék is tartozott hozzá. A nagyszabású építkezések miatt Tarródy József hitel felvételére kényszerül. Adósságai miatt 1788-ban a ludasi birtokot Alatkával, Karácsonddal és Tarnaboddal együtt bérbe kellett adnia Bujanovics Károly bécsi ágensnek (a politikai ügyekben közvetítő szereppel bíró személynek). Bujanovics kihasználta Tarródy adósságait és szorult helyzetét, és elhatározta, hogy megszerzi Ludast magának. Az ágens Alatkán jelentős építkezést kezdett és felbiztatta Tarródy hitelezőit, hogy követeljék vissza kintlévőségeiket, sőt maga is arra törekedett, hogy újabb és újabb hitellel terhelje a családot, ezáltal rákényszerítve őket a birtok és a kastély eladására.

A birtokot végül Tarródy fia, István foglalta vissza. Bujanovics elkövette ugyanis azt a hibát, hogy nagymértékben pusztította a környék erdőit, és ezzel jogalapot teremtett ahhoz, hogy a csalárd módon megszerezni kívánt kastélyt visszavegyék a tulajdonosok. Tarródy József 1795-ben hunyt el, két örököse, István és Bertalan 1799-ben egyezett meg arról, hogy Ludas törvényes örököse a fiatalabb fiú, vagyis Bertalan lesz. Az idősebb fiú, Tarródy István ugyanis apja hivatását követte, pályája a vármegyén kezdődött, és csúcsra akkor ért, amikor helytartósági tanácsos, császári és királyi kamarás, aranysarkantyús vitéz lett. A harmadik Habsburg hű nemzedék a magyar nemesség udvarképes, szűk elitjébe emelkedett. A fiatalabb fiú, Bertalan Egerben szerzett jogi képesítést, majd táblabíró lett a vármegyén. Az utókor vendégszerető emberként emlékezett rá. Ő már életvitelszerűen használta a ludasi kastélyt nejével, Reviczky Máriával együtt, akinek vagyona átmenetileg enyhített a család nehéz anyagi helyzeten.

Az új földbirtokos 1814-ben megrendelést adott egy új, immár kőből készült harangtorony és oratórium építésére és a templomot is felszerelte. Mégsem adatott meg neki, hogy családot alapítson. Reviczky Máriától ugyanis nem született gyermeke, és ez felvetette az utódlás kérdését. „Tarródy Bertalan és annak neje Reviczky Mária, igen vagyonosak, de gyermektelenek lévén, 1829-ben Gosztonyi Ferencet és Reviczky Károlyt, unokaöccseiket végrendeletileg örököseiknek nevezték ki. Tarródy a végrendeletben azon megjegyzést tette, hogy neje, ha esetlegesen tovább élne mint ő, csak akkor tegye öccseit örököseinek, ha ezek iránta háládatosak lesznek és nem élnek könnyelműen. Tarródy meghalt nemsokára, ezután 1831-ben, neje Reviczky tudta nélkül egy más végrendeletet íratott. Reviczky azonban maradt nagynénjénél, és vezérelte a gazdaságot, mely Ludas és Karácsony birtokokból állott. Ezen két jószág ma már 1.300.000 forintot ér. Az 1847. évben Reviczky Mária meghalt. Most ezen második végrendelet is felbontatott, és íme az egyedüli örökös csak Gosztonyi Ferenc. Reviczky persze ezen végrendeletet valótlannak mondotta, de a törvényszék előtt semmit sem tehetett, mert az 1848. évi szabadsági harc őt abban akadályozta. 1853. évben perlekedni kezdett és a per 1857-ben Reviczky hátrányára dőlt el. 1865-ben a királyi kúriától engedélyt nyert perújításra, mert azt adta elő, hogy ezen utóbbi végrendelet formája olyan, hogy világos valótlansága. Az egri törvényszék azonban a perújítás után sem látta az ügy állást változtatva, tehát újra visszautasította Reviczkyt. A királyi tábla ma az első bírósági ítéletet egy kis módosítással hagyta helyben.”

A családfő már korábban is próbálta a Tarródy vagyont családi kézben tartani, ezért fogadott fiával, Gosztonyi Ferenccel 1819-ben szerződést kötött arról, hogy 5000 forintért átveszi a ludasi és karácsondi birtokot. Ezt módosította 1822-ben, miszerint ha Gosztonyi Ferenc fiú utód nélkül halna meg, a ludasi birtok összes épületének harmadát a gyöngyösi Szegény Asszonyok Intézete örökli. Reviczky Mária túlélte férjét, csak 1847-ben halt meg Pesten szélütés következtében. A következő évben vagyonát árverezték, de nem az adósságok miatt, hanem az elhunyt végakaratából. 1848. február 7-én Ludason több száz juh és kos, ugyanekkor Pesten ékszerek, bútorok kerültek eladásra. Március 24-én a gyöngyösi házra is vevőt kerestek.  

Tarródyné férje halála után bőkezű mecenatúrát folytatott. Reviczky Mária folytatta a ludasi templom szépítését is, az épület zsindelytetejét 1837-ben kijavították, amit az özvegy fizetett. 1838-ban alapítója volt a gyöngyösi szegényeknek fenntartott kórháznak, halála előtt a gyöngyösi Csapó utcai házát és telkét a Szegény Asszonyok Intézetére hagyta nagyobb mennyiségű ékszerrel együtt. Vagyonát, úgy tűnik, saját akaratából számolta fel. Nem tudjuk, ennek mi lehetett az oka. Reviczky Ádám Borsod megyei főispánná történt kinevezésekor 1828-ban még estélyt adott Ludason. Az új főispán a kastélyban audienciát tartott az egyházi és világi méltóságoknak. A család Tarródynét halálig segítette, Reviczky Hortenzia is gyakran vendégeskedett Ludason. A fiatal lány 1847-ben egy hirtelen jött idegláz következtében a ludasi kastélyban hunyt el.

Tarródyné és Reviczky Károly között bizonyára történt valami, mivel az asszony gyászjelentésén Károly neve még csak nem is szerepel, csupán Reviczky Imréé, Judité és a Gosztonyi családé. Reviczky ugyanakkor 1872-ben bekövetkezett haláláig perelt a ludasi javakért, vagyis nem fogadta el a végrendeletet.

A falu új birtokosa Reviczky Mária halála után a szintén Vas megyei Gosztony család lett, akiknek hevesi ágát Gosztony István jászkun kapitány alapította. Fia, Gosztony Pál (1740-1822) királyi tanácsos felesége Tarródy Anna (1749-1811) volt, akitől hat gyereke született. Közülük Ferencet adoptálta nagybátyja, Tarródy Bertalan. Nem tudni, hogy a Reviczky Károly által folytatott per mennyiben játszott szerepet abban, hogy Gosztony Ferenc rövidesen eladta a birtokot, melynek új tulajdonosa a többnyire Bécsben tartózkodó Almásy Móric (1808–1881) belső titkos tanácsos, kamarás lett.

A főnemesi Almásy család Tarna vidéki érdekeltségei ekkorra már jelentősen lecsökkentek. A gróf Almásy Kristóf és Haller Róza házasságából született fiúk közül Ernő Bódog alezredes megtartotta a tarnazsadányi kastélyt, de életvitelszerűen már nem használta azt. A másik fiú Mór, vagy Móricz, aki Bécsben élt, szintén főrangú házasságot kötött a Wolkenstein, majd a Festetics családok leányaival. Ludas nem volt az ősi Almásy vagyon része, a területet bizonnyal befektetésként vásárolta meg a bécsi pénzügyminisztérium osztályát is vezető, tehát a befektetési lehetőségeket jól ismerő Mór. Az 1200 kat. holdas birtokot azonban nem használta, hanem a kastély kivételével bérbe adta. Bérlője az egri Beökönyi Viktor lett. Beökönyi bizonyára a detki Tarródy kastélyba költözött a bérlet idejére, mivel gyermekei itt születtek: Zoltánt 1863-ban, Irént 1865-ben, Margitot 1866-ban, Ilonát 1868-ban, Bélát 1869-ben, Viktor 1874-ben keresztelték. A földbérlet 1863 előtt kezdődött, és 1880-ig folyamatos volt.

Almásy még életében eladta ludasi birtokát és a kastélyt bérlőjének. Az új tulajdonos a mindössze egy évszázada nemesi címet viselő egri Najmajer család leszármazottja, Beökönyi Viktor lett. A német eredetű polgári jogállású Najmajer – eredetileg Neumayer – család felemelkedése szinte példa nélküli a 18. századi Eger életében. Najmajer Ignác építőmester becsvágyó polgár volt, akit úgy választottak meg főbírónak, hogy korábban nem volt szenátor. Erre ugyan megvolt a lehetősége, de példa erre nem akadt. Najmajer Ignác Egerben 1783-1791 között töltötte be a főbírói tisztséget, ezt követően fia, János vette át helyét 1791-1826 között. Beökönyi Viktor nagyapja tehát még a németajkú rendi polgárságnak volt a tagja. A polgárság társadalmi mobilizációjának lehetőségét szakértelmük, vagyonuk és ambíciójuk teremtette meg. Ez jól követhető Najmajer Ferenc esetében is. A tekintélyes városi polgár 1760-ban nemesi címet is nyert. Ekkor már a fegyverrel nyert vitézségi érdemeket felváltották a polgári erények. A korszak rangra emeltjei közt nagy számban találhatók postamesterek, hivatalnokok, értelmiségiek, tisztviselők. Az állam és a történelmi szereplő viszonossági elve ekkor már az egyre magasabb színvonalon működő közigazgatásban és közszolgáltatásokban realizálódott.

A Najmajerek nemesi rangemelése több kérdést is felvet. Vajon miért tartották szükségesnek a magyar nemességhez tartozásukat, amikor a püspöki város társadalmában a nemesi rangnak nem volt akkora presztízse, mint vidéken. Bizonnyal asszimilációjukkal függ össze, hogy a „nemzetet alkotó” magyarság nemességhez kívántak tartozni. Német identitásuk viszont csak a 19. század közepén szűnt meg, amikor Bököny nevű földbirtokuk után előnevet kértek maguknak. Az eredeti családnév a 19. század közepén kikopott névhasználatukból, majd előnevük családnévvé vált. 1867-ben még a Najmajer-Beökönyi de Beökönye nevet használták, ami a század második felében egyszerűsödött a magyaros hangzású Bökönyire. A 19. század második felére identitásában és nevében is elmagyarosodott Beökönyi Viktor (1838-1922) ahhoz a markáns csoporthoz tartozott, akiknek attitűdjében a modernizáció korában felerősödött a magyar nemességhez tartozás tudata. Magyar érzelmét jól tükrözi 1913-ban írt levele. „Örömmel olvastam a Köztelek hasábjain (…), hogy szakíróink ne használjanak idegen kifejezéseket, mert szakíróinknak a nagyközönség számára kell írniok. Megtoldom e javaslatot még azzal, ne használjanak íróink németből szolgailag átfordított szavakat, ne írják például: lecsikózás, leborjazás, lebárányozás, lemalacozás.” A nemesi identitású csoportba tartozás csak akkor volt elég „fényes” ha ahhoz föld és vidéki életmód társult. Ehhez teremtett lehetőséget a ludasi földbérlet. A Beökönyi családnak ekkor bizonnyal még nem volt elegendő tőkéje ahhoz, hogy a bérletet egyedül fizesse, ezért Beökönyi Viktor neje, Keszlerffy Irén (1840-1902) compossessor, azaz birtokostárs lett. A több évtizedig tartó bérleti végén 1880-ban Beökönyi megvásárolta Almásytól a birtokot és a ludasi kastélyt. Tulajdonosként 1890-ben az épület átalakításakor és modernizálásakor meghagyta az épület homlokzatán az eredeti Tarródy címert, ami számára bizonnyal státusz értékű volt: kifejezte, hogy magáénak érzi a magyar nemesség hagyományait, családját kontinuusnak tekinti a régi magyar nemességgel és önmagára a nemesi kultuszközösség tagjaként tekint.

Beökönyi kastély

Beökönyi Viktor a 19. század második  felében életmódjában, értékrendjében elsajátította a nemesi identitású nagybirtokos csoportjának magatartását. Részt vett Ludas közéletében, a nemzeti ünnepek alkalmával beszédeket mondott, különösen a népoktatás és népnevelés ügyét tekintette sajátjának. 1892-ben miniszteri megbízással ideiglenes iskolalátogató lett, vagyis megismerte az oktatás és a nevelés helyzetét. Ezért tett 1896-ban felajánlást a ludasi óvoda megépítésére. A „visszapolgárosodott” Beökönyi 1922-ben hunyt el. Birtokainak nagy részét két gyermekére, Ilonára és Viktorra hagyta.  Az előbbi a ludasi, az utóbbi a detki kúriát és földeket foglalta el. Mindketten apjuk hagyományai alapján vezették a gazdaságot. Viktor a magyaróvári gazdasági akadémián szakirányú végzettséget is szerzett, de Ilona sem maradt el mögötte annak ellenére, hogy nőként két gazdatiszttel irányította Ludason a termelést.

Beökönyi Ilona életéről meglehetősen keveset tudtunk. Leánytestvéreivel együtt részt vett a 19. század leghíresebb társasági összejövetelein, báljain. Jelen volt azon a híres mulatságon is, melyet 1894-ben a fővárosban Munkácsy Mihály és neje jelenlétében „a legelőkelőbb megyei nemes családok s a székesfőváros előkelő gentry-körei” részvételével rendeztek abból az alkalomból, hogy Benczúr Gyula megfestette Ferenc József portréját. A század végén az ismerkedés, párválasztás lehetőségei voltak a bálok, ahol a Beökönyi lányok anyjuk kíséretében rendszeresen megjelentek. Így nem mulasztották el az EMKE vagy a jogászbálokat sem. Nem tudjuk, testvéreivel ellentétben miért nem ment férjhez. A gazdálkodást apjától és testvérétől tanulhatta, miután saját birtokot kapott, professzionálisan gazdálkodott. Az 1930-as években több szakcikket is írt a Köztelek című lapba, melyek arról tanúskodnak, hogy az agráriumban elért sikereinek a kulcsa a magas szintű szakmai tudás volt. Megállapításait egy gondosan összeállított táblázattal is alátámasztotta.

A világgazdasági válság idején, 1930-ban belépett a Badacsony Borvidéki Szőlősgazdák Pinceszövetkezetébe, hogy borát könnyebben értékesíthesse, de tagja volt a Heves Megyei Szarvasmarha-tenyésztő Egyesületnek és a Tisza-jobbparti Szarvasmarha-tenyésztő Egyesületnek is, melynek díjait többször elhozta, sikereinek elismeréseként pedig több esetben birtokán tartották a fajtabírálatokat. A fokozódó szociális feszültségek és az infláció éveiben testvérével, Bélával vállalta, hogy 7 héten át, heti 25 liter tejjel járulnak hozzá a gyöngyösi Állami Elemi Fiú és Leányiskolában osztott ingyen reggelihez. Az asszonynak esze is, szíve is volt a gazdasághoz. Megállapításait, javaslatait több éves adatsorokat tartalmazó kimutatásokkal támasztotta alá, ami azt mutatja, hogy a gazdálkodást nemcsak irányította, hanem abban komoly munkát is végzett.

Beökönyi Ilona nem vett részt a községi ügyekben, erre a hagyományos női szerepfelfogás és elvárás lehetőséget sem adott volna, de 1928-ban mégis kezdeményezte és támogatta a hősök emlékművének elkészítését, valamint saját költségén utat is épített. Kisebb-nagyobb adományokkal a hazafias ügyeket is támogatta, így például adakozott a fővárosi szabadságtéri szobrokkal szemben állítandó zászlótartókra is. Beökönyi Ilona jó kapcsolatban volt unokaöccsével, dr. Beökönyi Lászlóval, akinek 1942-ben ajándék címen átadott 854 kat. holdat Ludas, Detk és Ugra határában, de a haszonélvezetet megtartotta, rokona pedig lemondott a földeken termelt javak értékéről. Az asszonynak nem született utóda, így ahogy száz évvel korábban Tarródy Bertalan, úgy most Beökönyi Ilona is rokonát tette meg örökösének.

A kastély a második világháborút viszonylag sértetlenül vészelte át. Mindez dr. Beökönyi László házasságának volt köszönhető. Beökönyi neje a svéd Bergquist Márta volt. A belügyminisztérium segédtitkára felesége kapcsolatainak segítségével szervezte meg Ludason a vöröskereszt helyi részlegét. Beökönyi Lászlót 1944 őszén letartóztatták a nyilasok, és csak 1945 nyarán jutott ki Stockholmba, családjához. Beökönyi Ilona az 1945. évi földosztáskor több mint 500 kat. hold földet vesztett, ami ekkor már Beökönyi László nevén volt, az intéző lakást, 9 cselédházat, gazdasági épületeket, istállókat, munkaeszközöket és gépeket államosították. Alig 100 kat. holdjuk maradt, melyen Ilona már tudott termelni, hiszen ehhez sem a gazdasági eszközök, sem a munkaerő nem állt rendelkezésére, az aszály pedig a maradék termést is elvitte. Az orosz megszállás alatt Beökönyi Ilona kezdeményezte, hogy egykori javainak mostani tulajdonosát, Beökönyi Lászlót helyezzék gondnokság alá és nyilvánítsák ismeretlen helyen tartózkodó személynek, a nevén levő vagyon gondnokának pedig Takács József postatisztet nevezzék ki. Beökönyi Lászlóról többször is hírt adtak a lapok fogolyjegyzékei, 1945-ben például annak kapcsán, hogy a Sopronkőhidán raboskodók Simbachban vannak, ám a korszak akadozó postai szolgáltatásainak és a vidéki falvak elzártságának, szigorú ellenőrzésének ismeretében feltételezzük, nem valószínű, hogy ezek a hírek eljutottak az idős asszonyhoz.

Dr. Beökönyi László azonban előkerült, sőt nagyon is jó testi és lelki egészségben volt. Svédországban élt és pénzintézeti tisztviselőként dolgozott. A helyi és vármegyei jegyzőkhöz, gyámügyi hatósághoz küldött levelében leírta történetét, miszerint 1944 és 1945 telét a nyilasok fogságában vészelte át, majd kalandos úton Svédországba ment, ahonnan mihelyst megindult a postaforgalom, felvette itthon maradt rokonaival a kapcsolatot. Nem igaz tehát, hogy nem volt kapcsolata Ilonával, sőt az sem, hogy nem volt beszámítható. Ez inkább Beökönyi Ilonára érvényes, aki egy ismeretlen postatisztet akart megbízni a vagyon kezelésével. Hogy ennek az időskori demencia, esetleg valamilyen külső befolyás volt az oka, nem tudni. A pénzintézeti tisztviselő úgy döntött, hogy maradék vagyonának kezelésével a Karácsondon élő Csiszár Dezső nyugalmazott ezredest bízza meg. Eközben a jegyző is megtette saját jelentését. Ilona valóban nem fizetett adót, de nem is volt miből, mert a maradék 42 kat. holdján az aszály elvitte a termését. Valóban lebontatott egy házat, kettőt eladott, sőt még 6 szarvasmarhát is áruba bocsátott, de semmi nem bizonyítja, hogy elmebeteg lett volna, egyszerűen csak idős volt, egyetlen rokon nélkül. A megmaradt javak legjobb kezelője pedig a Detken élő Beökönyi Tibor lehetett, aki beleszületett a gazdaságba és ismerte a családi viszonyokat is.

Mi történt 1942 és 1947 között? Dr. Beökönyi László svéd kapcsolatainak köszönhetően a Beökönyi-gazdaságot nem érte nagyobb kár, a vöröskereszt jelenléte a falut is megkímélte. Beökönyi valóban élvezte a nyilasok „vendégszeretetét” Sopronkőhidán, majd életét mentve Svédországba távozott. Az idős földbirtokos asszony magára maradt, maradék földjén gazdálkodni már nem tudott, és bizonnyal jól felmérte a politikai helyzet megváltozását, ha egy postatiszt „védelmét” kereste. Ezt az érdekszövetséget bizonyára anyagiakkal akarta meghálálni, ám az is elképzelhető, hogy ez a „hála” kényszer hatására történt. A korszak viszonyainak, az egyre erőszakosabb szovjetizálásnak az ismeretében bátran kijelentető, Beökönyi Ilona nagyon is reálisan gondolkodott, amikor a teljes egzisztenciális megsemmisülés mellett fizikai létét próbálta menteni. A Svédországban élő László természetesen nem tudhatott az itteni viszonyokról, ezért gondolta, hogy az asszony elmebeteg, sőt még 1947-ben is hitt abban, hogy ő maga jelölheti ki szabadon javainak gondnokát. Az elmérgesedett családi viszony jól mutatja, hogy azok, akik 1945 után is az országban maradtak, milyen mértékben váltak kiszolgáltatottá az egyre erőszakosabb politikai-katonai hatalomnak. A Beökönyi család története épp úgy csúnya családi viszállyal ért véget, mint egy évszázaddal korábban a Tarródyaké. Beökönyi Ilona még megélte a Rákosi hatalomra kerülését. Ludason 83 éves korában, 1950. október 27-én halt meg agyvérzés következtében.

                                                                                                            Szuromi Rita

Lengyelország 1939 szeptemberi gyors katonai összeomlása után csak ez év őszén egyes becslések szerint közel 60 ezer menekült - civilek és katonák vegyesen - érkezett Magyarországra. Az Egerbe szállított menekültek helyzetét ismerteti bejegyzésében Gebei Sándor.

Lengyelország gyors katonai összeomlása az egyszerű magyar újságolvasó előtt is nyilvánvaló lett már 1939 szeptember közepén. Ugyanis a magyar sajtó, közte az „Eger” című napilap is, arról tudósított, hogy szeptember 19-ig „100.000 lengyel, polgári lakos és katona menekült át Romániába” a németek elől. Az egri napilap hasábjain szeptember 21-én bukkan fel az első olyan információ, amely a Magyarországra menekülő lengyeleket is említi. A kommentárok nélküli adatok szerint Munkácsra érkezett „Lemberg vajdája” tegnap (szeptember 20-án, szerdán), Ungvárra pedig az Uzsoki-hágón keresztül 53 lengyel menekült lépett magyar földre. Szeptember 23-án, szombaton az „Eger” azt közli, hogy „tegnap estére” a lengyel civil (polgári) és katonai menekültek száma Magyarországon elérte a 10.000-et. Egy szeptember 26-i lapértesülés már „közel 20.000” lengyel emigránsról beszél. Igazolhatóan a Magyarországra való menekülés szeptember 18 és 28. között volt a legintenzívebb. Becslések szerint, 1939 őszén Magyarországra 60 ezer lengyel katona és civil – egyedülállóak és családok vegyesen – érkezett. Jan Emisarski alezredes, a budapesti lengyel katonai attasé nyilvántartásába ekkor 10 ezerrel kevesebb személy, 40 ezer katona és 10 ezer polgári egyén került. (Marian Chomrański alezredes a visszaemlékezésében azt állítja, hogy 1939–1944 között kb. 120-130 ezer lengyel menekült fordult meg Magyarországon, de közülük 1940 májusáig kb. 70-80 ezer katonát sikerült kijuttatni legálisan és illegálisan nyugatra Jugoszlávián keresztül. Elsősorban Franciaországba és Angliába.)

Az Uzsoki-hágó határátkelő 1939-ben (Fortepan)

A Jolsván, Ungváron és Munkácson gyülekeztetett menekültek fogadásának, összegyűjtésének, ideiglenes elszállásolásának, étkeztetésének, a civilek és a katonák elkülönítésének, táborhelyekre való vasúti elszállításuknak stb. hallatlan bonyolult feladata első körben a VIII. (kassai), a VII. (miskolci) és a VI. (debreceni) hadtest mozgósítási (mobilizációs) kormánybiztosaira – báró Schell Péter, Borbély-Maczky Emil, Losonczy István – hárult. A lengyel menekülteket az országszerte létesített táborok hálózata fogadta be (Körösmezőtől Komáromon át Mosonmagyaróvárig, Jolsvától Ipolyhídvégen át Kiskunlacházáig, Érsekújvártól Sárváron, Balatonbogláron át Nagykanizsáig, Zalabérig terjedően stb.). Összesítetten 141 tábor lakóját regisztrálták a Honvédelmi Minisztérium XXI. osztályán, illetve a Belügyminisztérium IX. osztályán. Egerbe túlnyomórészt katonatisztek és hozzátartozóik érkeztek. A menekült katonákkal való bánásmód jogi alapja egyébként az 1913-ban törvényerőre emelt 1907. évi hágai szerződés II. fejezetének 11. pontja volt, amelynek értelmében a magyar kormánynak, mint nem hadviselő félnek jogában állt az országba menekült katonai személyeket internálni, s nem hadifoglyokként kezelni.

Menekültek a lengyel-magyar határon 1939 őszén (Fortepan)

Természetesen a budapesti Lengyel Követség és Konzulátus aktívan segítette a magyar hatóságokat a menekültek napi problémáinak megoldásában. A befogadó ország engedélyével és támogatásával elősegítette a lengyelek magyarországi szerveződéseit. Egyik ilyen, fontos szervezet volt a Magyarországra menekült katonák nyilvántartásával, alakulatok szerinti csoportosításával foglalkozó, a HM XXI. osztályához rendelt Lengyel Katonai Személyek Képviselete (Przedstawiciel Polskich Zolnierzy Internowanych w Królestwie Węgier), amelynek a parancsnoka, a magyar ’48-as szabadságharc Dembinski tábornokának a leszármazottja, Stefan Dembinski tábornok volt. A Belügyminisztérium IX. osztályához tartozó Lengyel Polgári Bizottság (Polski Komitet Cywylny) – vezetője a „lengyel Wallenberg”, Henryk Slawik újságíró volt – amellett, hogy a nem-katonai menekültek önálló tábori életét szervezte és „hivatalosan” irányította azt (pl. a lengyel iskolák munkájának beindítása, a lengyel nyelvű sajtó gondozása, a menekültek segélyezése, egészségügyi ellátása stb.), a Magyar-Lengyel Társaság és a Magyar Vöröskereszt közreműködésével a hírszerzésből és a hírek továbbításából is kivette a részét. Sőt, a konspiratív Budapest – London közötti, Placówka fedőnevű futárszolgálatuk révén beszerzett információk alapján, az 1939. november 2-tól Budapesten hetente kétszer, majd 1940. január 30-tól hetente háromszor megjelenő Wieści Polskie (Lengyel hírek) című lap a legfontosabb harci cselekményeken túl a legfrissebb lengyelországi eseményekről is be tudott számolni.

Az „egri Lengyel Katonatiszti Tábor” a várban létesült, a tisztek szálláshelyét a vár épületeiben jelölték ki. 1939 szeptember végén a táborban kb. 750 lengyel tiszt zsúfolódott össze. (Az egri katonatábor mellett – Heves megyében – még Selypen, Gyöngyösapátiban, Hatvanban is működött katonai tábor.) A zsúfoltság okozta feszültség enyhítésére a tábor magyar parancsnoka Gödry Géza ezredes már szeptember 26-án engedélyezte a városba szóló eltávozásokat, sőt a városba való kiköltözést is. A főtisztek pl. a Káptalan utcai (ma Kossuth u.) Nemzeti Szállodában és a Korona Szállóban (ma Park Szálló), az alacsonyabb rangú tisztek a városi fürdő épületeiben nyertek elhelyezést. A civilek számára a síkfőkúti turistaszálló, a Sas utcai villanytelep épületei szolgáltak átmeneti szállásul, de a város által fizetett „albérletbe” is jutottak szép számmal menekültek (pl. Almagyar u. 7., Csokonai u. 8., Apponyi Albert u. 2. (ma Mocsáry L. u.).

 Menekültek a lengyel-magyar határon 1939-ben (Fortepan)

Az egri katonai tábor létszámviszonyai

A táblázat 1939. december 6-i kimutatása szerint, a „hozzátartozók” rubrika még üresen maradt, viszont egy december 16-án keltezett, egri polgármesteri kérvényben azt olvashatjuk, hogy „a napokban” 118 lengyel polgári menekültet fogadott be Eger városa. A város első embere, Kálnoky István anyagi támogatást kért a Belügyminiszter IX. osztályától, konkrétan id. Antall József osztályvezetőtől a menekültek elhelyezése és ellátása érdekében. Ebből a felterjesztéséből kiderül az, hogy a menekültek felét, 60 személyt egri magánházaknál helyeztek el, s ott a szállásadók 6-8 pengő/személy havi bérért biztosítottak fekhelyet, fűtést, világítást (élelmezést nem!) az idegeneknek. Az Egerbe szállított és befogadott polgári menekültek másik csoportjáról a város csak akkor tud megfelelően gondoskodni – írja a polgármester –, ha a IX. osztály „készpénz, meleg ruha, fehérnemű, egyszerű ágyak, szalmazsákok, lepedő, takaró, törülköző” legsürgősebb kiutalásáról gondoskodik. Eger városának első hivatalnoka felhívja még a IX. osztály vezetőjének a figyelmét arra is, hogy a Városi Gyógyfürdő rendszeres használatért fizetendő 20 fillér/fő költséget ne felejtse ki a tervezett összegből. Nagyon finoman, de félreérthetetlenül az Egerből Budapestre küldött polgármesteri kérvény a közelgő Karácsonnyal, illetve az ünnepi étkeztetéssel összefüggő financiális kérdéseket is szóba hozta.

id. Antall József (1896-1974)

Ez és az ilyen típusú kérelmek pozitív elbírálásban részesültek, amit levéltári dokumentumok bizonyítanak. A kérdéses időszakra vonatkozóan több belügyminisztériumi készpénz átutalási utasítás (parancs), illetve „anyag átadási – átvételi jegyzőkönyv” beszél a városi gondoskodásról. Például az egri „Diákszálló” gondnoka (az egyetem Pedagógiai Karának az épülete a Klapka utcában) 1939. november 29-én az ott elszállásolt lengyel menekültek számára jegyzőkönyvileg átvette a Belügyminisztérium küldeményét, a 90 db. sötétszürke takarót, 90 – 90 db. „Belügyminisztérium tulajdona” pecsétes lepedőt, törülközőt. Ugyancsak id. Antall József osztályvezető intézkedésére utaltak át egy elkülönített csekkszámlára 5.000 pengőt az egri polgármesternek 1939. december 4-én, ezt követően december 15-én egy újabb 5.000 pengős átutalás futott be Egerbe. A BM IX. (Menekültügyi) osztályától – nyilvánvalóan a menekültek számától függően – folyamatosan érkeztek a városba a pénzügyi segélyek. 1940. január 9-én 10.000 pengő, január 13-án 20.000 pengő került a „Városi adóhivatal: Eger” 31.535. számú csekkszámlájára, február 7-én Kálnoky István polgármester nevére érkezett egy 7.000 pengős segélysumma.

A magyar kormány rendelete értelmében napidíjat folyósítottak a lengyel menekülteknek, a katonáknak és a civileknek egyaránt. Egy „Tábornok 8 pengő, a főtisztek 6 pengő (ezredes, alezredes, őrnagy), a tisztek 4 pengő (százados, főhadnagy, hadnagy), a tisztjelöltek (kadétok) 2 pengő, a tiszti hozzátartozók naponként és személyenként 2 pengő ellátmányt kaptak. A gyerekek kezdetben 1,50 pengő, majd 1940 elejétől a 12 évnél idősebbek 2 pengő, a fiatalabbak változatlanul 1,50 pengő napi segélyösszegben részesültek.” Tehát, a közkatonák és a katonatisztek rangjuktól függően 60-240 pengő/hónap zsoldot kaptak kézhez, ami a korabeli jövedelmi viszonyokhoz képest egyáltalán nem mondható kevésnek. 1943. január 1-től megemelték a zsoldösszeget az élelmiszerárak jelentős emelkedése miatt. A törzstisztek ezután napi 7, a tisztek napi 5, a tisztjelöltek napi 3, a tiszti hozzátartozók egyformán napi 5, az altiszti hozzátartozók napi 4 pengőre számíthattak.

A viszonyítás érdekében a magyarországi kereseteket néhány kiragadott példával illusztráljuk. Egerben egy kétkezi munkás órabére 1939-ben 0,50 pengő volt, következésképpen egy 10 órás munkanap után 5 pengőt tehetett zsebre. Folyamatos munkával 120-150 pengő/hó jövedelemre tehetett szert egy nem szakmunkás. A szellemi munkások közül kiemelve a tanárokat: munkabérük a munkahelytől függően komoly differenciát mutat. 1941-ben az egyetemen oktató-kutató fiatal pályakezdő havi 574 pengőt, a középiskolában dolgozó fiatal tanár havi 226 pengőt, az elemi iskolában tanító pályakezdő havi 163 pengőt keresett. Keresetük a szolgálati idő előrehaladtával természetesen emelkedett, nyugdíjazásukig 2-3-szoros volt a kereset növekedés.

Karácsony a kadarkúti lengyel általános iskolában

Visszatérve a lengyel menekültek segélyezéséhez megállapíthatjuk, hogy a kezdeti zűrzavaros periódust leszámítva, biztos megélhetést nyújtott számukra a magyar kormány. A magánházaknál lakó lengyel tisztek szállásáért és kosztjáért naponta 1,50 pengő körüli összeget, azaz havonta kb. 45 pengőt fizetett ki a magyar állam, ami egy altiszt esetében a havi zsold 75%-át tette ki. A tisztek havi illetményüknek kb. 40%-át fordíthatták fenntartásukra, a főtisztek illetményük kb. 30%-át adták ki havonta a lakásért, élelmezésért. Az egri Lengyel Tiszti Tábor magyar parancsnoksága 1940-től új fizetési gyakorlatot vezetett be. A magánházaknál elszállásolt katonatisztek után a lakbért és a kosztpénzt havonta egy összegben – pl. „Németh Pálné és még 28 társának” – számlázta és fizette ki. A havi számlák összegei sohasem azonosak, amiből arra következtethetünk, hogy az elszállásolt menekültek száma erősen ingadozott. Természetesen, hiszen a magyarországi 141 tábor közötti átcsoportosítások, utaztatások mindennapos gyakorlat volt. Az említett egri özvegyasszony, „Németh Pálné és 28 társa” pl. 1940. novemberi szállásdíjként az egri közpénztártól 609 pengőt, 1941. áprilisi járandóságként 1260 pengőt, 1941 májusi szállásdíj fejében 1381 pengőt vett fel. Ez a lakáskiadással foglalkozó „társaság” 1942 és 1943 folyamán – a nyugták (kvitanciák) erről árulkodnak – is létezett, 1033 pengő és 1605 pengő havi szálláspénz ütötte markukat. A mai napig is meglévő épületekről tudjuk, hogy lengyel menekültek egri lakhelyei voltak, a korábban említetteken kívül pl. az Orgonás tér 4., Érsek u. 3., 8., „Apponyi Albert” u. 2., 4., Káptalan u. 5., 13., (mai Kossuth u.) a „Diákszálló” (a mai Klapka utcán).

A lengyel internáltak akár a várban, akár magánházaknál éltek, a megspórolt pénzükből változatosan étkezhettek, a piaci választékból ízlésüknek megfelelően állíthatták össze mindennapi és ünnepi menüjüket. Érzékeltetésképpen idézzünk a korabeli helyi sajtó piacrovatából: 1939 őszén – 1940 tavaszán Egerben 1 liter tejet 15-20 fillérért mértek, a sertéshús kilója nem érte el a 2 pengőt. Közel hasonló áron lehetett vásárolni a sertészsírt, a füstölt szalonnát: 1,60-1,80 pengő/kg, max. 2,00 pengő/kg. 10 db. tojásért kb. 1 pengőt, 1 pár csirkéért 1,50-3 pengőt, 1 pár kacsáért 2,50-4 pengőt, 1 pár kövér libáért 10,00-16,00 pengőt kértek el a piaci árusok. A gyümölcsökben gazdag vidéken meglepően drágán árulták a körtét (16-40 fillér/kg), az őszibarackot (kb. 20 fillér/kg), de még a szőlőt (24-40 fillér/kg) is.

Az egri lengyel tiszti tábor 1940 tavaszán kiköltözött a várból a városba, a Káptalan u. (ma Kossuth u.) 5. és 13. szám alatti épületekbe, szabályozott belső élete ellenére is egyre inkább asszimilálódott a városi élethez. Mindennapi életüket a korlátlan szabadság jellemezte. Ott voltak mindenütt – a parkban, a gyógyintézetekben (szanatóriumokban), az ide menekített lengyel gyermekeket iskolai foglalkozásokra (A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium engedélyével működő, lengyel gyerekek oktatásával foglalkozó általános és szakiskolák hálózatában (Balatonzamárdi, Barcs, Kadarkút, Keszthely, Nagykanizsa) ott találjuk az egri általános iskolát is (Érsek u.). Az 1940/1941. tanévben 30 gyermek látogatta az egri intézményt, de a gyakori elköltözések, a családos internált katonatisztek áthelyezése miatt a tanulók száma erősen ingadozott. Van olyan, dokumentummal alá nem támasztott adat, hogy az 1941/1942. egri tanévben a Witalis Piotrkowski piarista paptanár és Stanisław Frankowski tartalékos tiszt (tanár) vezette iskolának 122 növendéke volt. A felnőttek hétköznapi programjába beleillett a könyvtárak és a város kulturális eseményeinek rendszeres látogatása. Nemcsak önmaguk szórakoztatására megalakították „A lengyel internált tisztek tábori színházát” és kórusát. A lengyel és a magyar állami ünnepeken rendszeresen felléptek, előadásaik nyilvánosak voltak, plakátokon hirdették városszerte kulturális rendezvényeiket. Egyesek még az egri templomi kórusban is énekeltek. A kórus karnagyáról, Stefan Zulawáról többek között azt is feljegyezték, hogy több hónapi „esztergomi száműzetésre” ítélte őt az egri táborparancsnok, mert csak így akadályozhatta meg a lánya és a karnagy között kibontakozó szerelmi viszony elmélyülését.

Stefan Zulawa, aki 1941 és 1945 között tartózkodott Egerben és Magyarországon végezte el a Zeneakadémiát 2021-ben 103 éves korában hunyt el 

Az egri lengyelek számára felejthetetlen emlék maradt az 1944. február 5-i nap, mert színházuk és kórusuk a budapesti Magyar Mickiewicz Társaság által Egerben szervezett lengyel-magyar barátsági esten lépett fel a magyar és a lengyel menekültügyi főbiztosok, id. Antall József és Henryk Slawik előtt. Lengyel művészek előadásában csendült fel Frédéric Chopin: „A dúr polonaise-e”, Weiner Leó: „Divertimento III. tétele” („Magyar benyomások”) is.

Az „idillikusnak” tűnő helyzet ellenére a hivatalos szervek alaposan felzaklatták időnként a menekültek lelki nyugalmát. Így például 1940 tavaszán, amikor a HM 21. osztálya elrendelte, hogy minden internálótáborban lengyel nyelven ki kell hirdetni: a német kormány azokat a menekülteket hajlandó átvenni és hazaszállítani, akik munkakötelezettséget (mezőgazdasági munka végzését) vállalnak szülőföldjükön. A német kormány garantálja – állt a hirdetményben –, hogy a menekülteket csakis olyan területre szállítják, „mely 1939. augusztus 31-én lengyel fennhatóság alá tartozott.” Baló Zoltán ezredes, a HM 21. osztályának a vezetője szigorúan megparancsolta a magyar táborparancsnokoknak: „Hazaszállítás céljából … csak azok jöhetnek tekintetbe, akik ezt önszántukból, és minden külső befolyástól mentesen kérik. … Nyomatékosan felhívom a figyelmet arra, hogy a jelentkezésre semmiféle kényszereszközt vagy rábeszélést nem szabad alkalmazni.”Alighogy átvonult a front Magyarországon máris megkezdődött az ide menekült lengyelek hazaköltöztetésének előkészítése. A repatriálás ügyeivel az 1945. május 29-én életre hívott Repatriálási ügyek Bizottsága (Komitet do Spraw Repatriacji) foglalkozott és szeptember 25-ig kb. 25 ezer lengyel hazatelepítését oldotta meg. A kimutatások szerint 1946-ban 834 fő, 1947-ben 221 fő, 1948-ban 28 fő, 1949-ben 36 fő, az utolsó akciós évben, 1950-ben még 35 fő tért vissza hazájába. Amikor a lengyelek II. világháborúban elszenvedett iszonyú emberveszteségét emlegetjük (3 millió lengyel, 2,7 millió zsidó származású lengyel), nem feledkezhetünk meg a Magyarországon elhunyt lengyel áldozatokról sem: többek között a rákoskeresztúri temetőben nyugvó 100 lengyel katonáról, a győri katonaparcellában nyugvó 40 katonáról, a solymári katonatemetőben nyugvó 37 lengyel pilótáról stb., de az egri Kisasszony-temetőben nyugvó lengyel katonatisztekről sem. Még akkor sem, ha az „egri lengyelek” nem a fronton, nem a harcok közepette vesztették életüket. (Emlékük és sírjaik ápolásáról a lengyel, magyar hivatalos szerveken kívül az egri Páduai Szent Antal-plébánia gondoskodik.)  Albert Hornik hadnagy 1941. X. 26. † – élt 39 évet; Konstanty Mańko kapitány  1942. VII. 6. †– élt 46 évet; Leon Nowak őrnagy 1942. XI. 13. † – élt 51 évet; Ludwik Gruszczyński hadnagy 1942. XI. 16. † – élt 59 évet; Ignacy Kuzdrzal-Kicki kapitány 1943. II. 7. † – élt 59 évet; Franciszek Busz őrnagy 1943. V. 2. † – élt 52 évet; Bolesław Karbowniczek, a katonai hivatal tisztviselője 1943. V. 8. † – élt 51 évet; Stanisław Petry kapitány 1943. VI. 24. † – élt 57 évet; Eugeniusz Zamojski kapitány 1943. IX. 15. † – élt 61 évet. (Egy halotti anyakönyvi kivonatot nem sikerült felkutatni.) – utasította Baló ezredes a beosztottjait. A lengyel katona-menekülteket jól ismerő osztályvezető a németek felszólításának engedelmeskedett, de tisztában volt azzal is, hogy a lengyelek nem fognak élni tömegesen a németek által felkínált lehetőséggel. A családjuktól elszakított magányosok, a honvágytól gyötrődő katonák – országosan kb. 2500-an – mégis vállalkoztak a hazatérésre. Két év leforgása alatt, 1939 novemberétől 1941 végéig, az egri és a selypi tábort több százan hagyták el a „hazatelepítési akció” során.

Henryk Slawik (1894-1944)

A hazatelepítési akción kívül például Władisław Sikorski tábornok (1881–1943) halálhírének a fogadása is erősen megmérgezte a békésnek tűnő hangulatot. Az idősebb, a „több csillagos” tisztek ugyanis Sikorski-ellenesek voltak, mert – véleményük szerint – „a tábornok kiárusította Lengyelországot a kommunistáknak”. (Tudniillik, 1941. július 30-án Sikorski, mint az emigráns lengyel kormány miniszterelnöke is, Londonban együttműködési szerződést írt alá Szovjetunió londoni nagykövetével Ivan Majszkijjal. A megállapodás értelmében Szovjetunió területén lengyel hadsereg szervezhető.) A lengyel tiszti tábor lengyel parancsnoka, aki négy éven át töltötte be a parancsnoki funkciót, Józef Rymut tüzérezredes sem tudta megnyugtató módon kezelni ezt a problémát. Amikor 1943. július 10-én Egerben napiparancsban méltatta a repülőszerencsétlenségben július 4-én meghalt Sikorski tábornok érdemeit, csak „a kevés csillagos tisztek” voltak hajlandóak meggyászolni a volt miniszterelnöküket, hadsereg-főparancsnokukat.

Az egri Érsek utcai egykori lengyel gimnázium épületén elhelyezett emléktábla

Magyarország német megszállása, 1944. március 19-e után a menekült lengyelek helyzete gyökeresen megváltozott. A támogatott és segélyezett lengyelek egyre inkább üldözendő ellenséggé váltak. Szervezeteik működését betiltották, feloszlatták, vezetőiket letartóztatták, koncentrációs táborokba hurcolták. A németek és a magyar nyilasok elől a lengyel férfiak ezrével (csak Budapesten közel 3 ezren!) bujkáltak lakossági segítséggel, sokan a közelgő fronton igyekeztek átszökni a szovjet egységekhez. Az asszonyok és a gyerekek főleg az egyházi intézmények oltalmával igyekeztek túlélni az életveszélyes időszakot.

                                                                                                     Gebei Sándor

Ajánlott források, szakirodalmi feldolgozások

HM 21. osztály (M. Kir. Katonai internáló /lengyel/ táborparancsnokság) iratanyaga

MNL HML Eger város polgármesterének iratanyaga (V.-73/a/61. I)

Eger (napilap) – 1939-1944. évfolyam számai

Lengyel menekültek. Válogatás a Heves Megyei Levéltár dokumentumaiból. 1939–1944. (Az előszót írta, szerkesztette: Szabó Jolán) Eger, 2000.

Lagzi István: Adatok az egri lengyel katonai tiszti tábor történetéhez (1939-1945) In: Az Egri Múzeum Évkönyve – Annales Musei Agriensi. t. XV. (Szerk.: Bakó Ferenc) Eger, 1977.

Menekültrapszódia. Lengyelek Magyarországon, 1939-1945. (Szerk: Jan Stolarski – Szenyán Erzsébet. Bevezető és zárótanulmány: Grzegorz Łubczyk. Utószóval ellátta: dr. Kapronczay Károly) Bp., Írók Alapítványa, 2000.

Przewoźnik, Andrzej: Polacy w Królestwie Węgier – Lengyel menekültek Magyarország területén 1939-1945. Bp., Print Páros Bt., 2006.

Krystyna Łubczyk – Grzegorz Łubczyk: Pamięć. Polscy uchodźy na Węgrzech 1939–1946. – Emlékezés. Lengyel menekültek Magyarországon 1939–1946. I-II.k. (Bilinquis kiadvány: Magyarra fordította Józsa Péter, Szenyán Erzsébet) Warszawa, Wyd. RYTM, 2009.

Kapronczay Károly: Lengyel iskolák Magyarországon a második világháború idején. In: Magyar Pedagógia 1974/1. szám, 66-86.

Kapronczay Károly: Lengyel menekültek Magyarországon, 1939-1945. Bp., Mundus, 2009.

Jámbor Orsolya Ilona: Lengyel menekültek élete Magyarországon 1939–1945. In: Magyar Rendészet 2017/1. 77–89.

Aleksandra Sylburska: Repatriacja/reemigracja Polaków z Węgier po zakończeniu II wojny światowej. In: Zeszyty Naukowe Uniwersytetu Jagiellońskiego. Prace Historyczne 2021/2. 411–423.

A dinasztikus érdekek és a személyes érzelmek megférhetnek egymás mellett, ha egy birodalom sorsáról van szó?  Volt-e létjogosultsága a szerelmi házasságnak a 18. században? Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc kapcsolatát Kiss László mutatja be.

Mária Terézia (1717–1780) főhercegnő (1717–1740), királynő (1740–1780) és császárné (1745–1765) és Lotharingiai/Lotaringiai Ferenc István (1708–1765) herceg, majd német-római császár (1745–1765) 1736 februárjában házasodtak össze. Közel 30 évig tartó kapcsolatukat a témával foglalkozó hazai és külföldi szak-, és népszerűsítő irodalmak többnyire „szerelmi”-nek minősítik. Azon az alapon teszik ezt, hogy Mária Terézia tizenéves korában fülig szerelmes lett a bécsi udvarban nevelkedő, csinos és gáláns lotharingiai hercegbe. Ez úgymond felülírta, legalább is ellensúlyozta a házasság mindkét részről dinasztikus jellegét. A főhercegnő esetében a rideg dinasztikus érdek – kivételes módon – szerencsésen összefonódott a személyes érzelemmel. Esküvőjük után is még hosszú évekig őszintén, féltékeny ragaszkodással szerette férjét, de úgy tűnik, hogy ez a lángolás nem talált viszonzásra „Franci” részéről. Félrelépéseit megakadályozandó, Mária Terézia igyekezett őt minél rövidebb gyeplőszáron tartani. Az idő múlásával azonban a (testileg is megváltozott) királynő átértékelte addig követett, elhibázott házassági taktikáját. Eközben lángoló szerelme is megértő szeretetté, igaz barátsággá szelídült. Az említett irodalmak tehát, tisztelet a ritka kivételnek, egyfelől árnyalatlanul ítélik meg Mária Terézia – szerintük élethosszig tartó – szerelmét. Másfelől Lotharingiai Ferenc István hitvese iránt érzett szeretetét és ragaszkodását hajlamosak viszontszerelemnek minősíteni, a házasságukat pedig „szerelmi házasság”-nak beállítani, miközben ezek egyértelműen nem dokumentálhatók. 

A szerelmes menyasszony és feleség

Amikor a 15 éves lotharingiai herceg 1723-ban Bécsbe költözött, a (vele rokonságban lévő) főhercegnő még csupán 5 esztendős volt. Már csak ezért is nagyon sommás és megengedő azt állítani, hogy: „Mária Terézia… megismerkedésük kezdete óta nagyon szerelmes volt a hercegbe”, és ez „a szerelem nem múlt el”. A cseperedő kislány szerelme a csinos, mindig vidám, jó modorú és jó társalgó fiatalember iránt apránként alakul(hatot)t ki a természetes gyermeki szimpátiából. A herceget ugyanis nem csak a főhercegnő apja, VI. Károly császár (III. Károlyként magyar király) kedvelte meg, hanem a leányai is. A kis Mária Terézia pedig állítólag „különösen rokonszenvezett” vele.

Mária Terézia kisgyermekként

Mária Terézia 11 esztendős korában

Hogy így volt-e vagy sem, biztosan nem tudni. Azt viszont igen, hogy 1735-ben, 18 éves korában már fülig szerelmes volt. A bécsi angol követ is fontosnak tartotta feljegyezte, hogy „gyengéd szerelem fűzi a lotharingiai herceghez. Éjszaka vele álmodik, és nappal csak róla beszélget az udvarhölgyeivel”. Azt gondolja róla, „hogy neki rendeltetett”. 1736. január végén Károly császár – aki egyébként több vasat is a tűzben tartott, és politikai/hatalmi okokból évekig lebegtette a lotharingiai herceggel való házasság lehetőségét – végül engedett legidősebb leánya érzelmének. Szabad utat kapott az (1732 óta Pozsonyban székelő) magyarországi helytartó leánykérő szándéka. A 18 éves menyasszony még hevesebb szerelemre lobbant. Erről három szerelmes levele is tanúskodik. (Bár az ördög ügyvédjeként meg kell jegyezni, hogy „minden tizenéves arisztokrata hölgy ilyeneket írhatott akkoriban”, akikbe alapkötelességként beléjük nevelték a leendő férjük iránti „szerelmet”, vagyis a feltétlen odaadást és alázatot.) Mindenesetre a boldog menyasszony az első levelében (ebben válaszolt visszafogottan udvarias vőlegényének) „kedves arc”-nak szólította, „egérké”-nek becézte – 1729 óta alig látott – kedvesét, akinek az állapota iránt úgy nyugtalankodott, „mint egy szegény kiskutya”. Egyúttal – s ez elgondolkodtató! – tőle is viszontszerelmet remélt. „Szeressen egy kicsit” – kérte szinte könyörögve. Talán nem volt meggyőződve Ferenc István viszontszerelméről? A díszes esküvőre 1736. február 12-én került sor.

Az ifjú házaspár

A féltékeny és erkölcsvédő királynő

Házassága és uralkodása első éveiben Mária Terézia továbbra is őrülten szerelmes volt megnyerő külsejű és modorú férjébe, akin több udvarhölgy tekintete is megakadt, ami alkalmasint nem is maradt kihasználatlanul. A ragaszkodó királynő mindent megtett annak érdekében, hogy minél szorosabban láncolja magához, hogy minél rövidebb gyeplőn tartsa szerelme egyetlen tárgyát. Nem akarta maga mellől elengedni, főleg egyedül és ellenőrizetlenül nem. Ha erre mégis sor került, minden lépéséről tudni akart. Ez az erős akaratú, ellentmondást és engedetlenséget nem tűrő asszony tehát (császári) férje felett is ugyanúgy uralkodni akart, mint az országai és a birodalma felett!

Nem zavarta, hogy ez a törekvése teljes ellentétben állt a férfi–nő, férj–feleség viszonyáról vallott valláserkölcsi nézeteivel, amelyeket leányainak küldött leveleiben többször is megfogalmazott. 1769-ben Mária Amáliának például ezt írta. „A nők legfőbb kötelessége az Isten és férfiak iránti alázat… Akármilyen a férj, az asszonynak soha nem lehet igaza.” Azt is tanácsolta, hogy „férjünknek feltétlen engedelmességgel tartozunk. Alá kell vetnünk magunkat akaratának”, „urunkat és parancsolónkat kell látnunk benne.”  

A valóság azonban teljesen más volt. Minden fontos kérdésben ő döntött, nem pedig a (feleségét a maga módján szerető, megbántani nem akaró, engedékeny) „papucsférj”. Kapcsolatukban tehát ő volt az „úr”! A korabeli főúri szokásoktól eltérően közös hálószobájuk és ágyuk volt. Vagyis az ágyban is kisajátította magának „Franci”-ját, akit más nő ágyában nem akart látni. A szoros testi együttlétet, természetesen a vallási előírások betartásával, ő is szerette és igényelte. Azt az alaptalan rágalmat viszont csak a rosszakarói terjesztették róla, hogy olykor ő is félretette a házastársi hűséget, és magas termetű testőrökkel, udvari emberekkel (vagy akár lovakkal!) létesített testi kapcsolatot.

A fent leírtak ismeretében nem csoda, ha Ferenc Istvánnak még azt a bátortalan kezdeményezését is határozottan megtiltotta, hogy külön hálószobába költözhessen (ahonnan a férj, ahogyan az legfelső körökben lenni szokott, időnként meg-meglátogatta a hitvesét). Pedig a közös hitvesi ágy felmondásával – amit egy ezredes ismerőse tanácsolt neki – minden bizonnyal elérhette volna, hogy „szebben bánjanak vele”. Mária Terézia számára az „ura” iránt érzett szerelmén és féltékenységén túl, ezt a szoros házastársi együttlétet megkövetelte a Habsburg-dinasztia fennmaradásának mindenekfelett álló érdeke. Megnyugvással töltötte el az a tudat, hogy 11 életben maradt gyermeke között fiúk is voltak. A Pragmatica Sanctio (vagyis a Habsburgok nőági örökösödési joga) megléte ellenére egy férfi jogara alatt jobban biztosítottnak látta a trónutódlás folytonosságát is, a sokszínű birodalom sért(het)etlenségének és egységének a megőrzését is. A „növekedjetek és sokasodjatok" elv alapján tehát meggyőződéssel vallotta, hogy: „Gyerekből soha nem lehet elég, ebben telhetetlen vagyok.”

Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc István gyermekeik körében

Már viszonylag korán a tudomására jutott, hogy hiába a rövid gyeplőn tartás, hiába a közös hitvesi ágy, a férje bizony félrelép, miközben otthon példásan teljesíti szerető hitvesi és családapai kötelességeit. (A főúri férjek félrelépései egyébként, legyen szó alkalmi kapcsolatról vagy szerető tartásáról, teljesen megszokottnak, már-már elvártnak számítottak ebben az időben.) Az uralkodás terheit a vállán cipelő Mária Teréziának valamit tennie kellett. Túl lazának találta az udvari erkölcsöket, de kezdetben csak a férjét figyeltette. Állítólag még férfiruhát is öltött, hogy így kémkedjen a szabadkőműves páholyba járó Ferenc István után. Hogy a páholy összejöveteleire se járhasson (ami olykor valóban csak ürügy volt), egyszerűen betiltotta a működését. Később megszállott és könyörtelen erkölcsvédő lett. Előbb csak az udvar, majd Bécs, végül az egész ország erkölcsi magatartását figyeltette, és a félrelépőket kemény büntetésekkel sújtotta. A férfiakra pénzbüntetés, a lányokra, asszonyokra és özvegyekre az udvarból való kitiltás, vagy gyors férjhez adás, illetve kolostor várt. A papokból, rendőrökből és polgári spiclikből álló, kiterjedt hálózatú intézmény Szüzességi Bizottság néven híresült el. Giacomo Casanova véleménye szerint az uralkodóból „hiányzik a türelem legfőbb erénye, valahányszor az úgynevezett törvénytelen szerelemről van szó, bigottságig fajuló ájtatosságában úgy véli, érdemeket szerez Istennél, ha állhatatosan üldözi a két nem legtermészetesebb hajlandóságát.”

Lángoló szerelemből megértő szeretet és igaz barátság

Egy angol feljegyzés ugyan még az 1750-években is „a hitvesi ágyhoz makulátlanul hűséges császárné”-ról írt, ám Mária Terézia szépsége hervadni kezdett. A bőre petyhüdtté vált a 16 szüléstől, a teste pedig egyre jobban elnehezedett. Tisztában volt fiatalsága és bájai múlandóságával, és azzal, hogy az udvarban vannak tőle fiatalabb és kívánatosabb nők. Ám erkölcsvédő prüdériája, talán emiatt is, nem lankadt. Ma is látható, hogy még a férfi páncélöltözetekről is eltávolíttatta a szeméremvédőket! Ugyanakkor, ennek mintegy ellentmondva, egyre hosszabb gyeplőt engedett Ferenc Istvánnak. Szerelmi kalandjait ugyan továbbra sem fogadta el, de kezdett beletörődni. Rájött, hogy sem lángoló szerelme, sem kedveskedései, sem duzzogásai, sem könnyes kitörései nem vezettek eredményre. Csapodár férjét nem sikerült csak magához kötnie. A Szüzességi Bizottsághoz hasonlóan egy idő után már azt is elnézte, ha az udvarban valaki csak egy szeretőt tartott. Ha viszont többet, könyörtelenül kikergette az udvarból is, Bécsből is. A végén annyira elnéző lett, hogy – egy udvarhölgy elmondása szerint – még a szép és fiatal Auersperg hercegnét (akivel Ferenc István évekig tartó, nem is titkolt szerelmi viszonyt folytatott) is „odaengedte a játékasztalához.” Férje 1765-ben bekövetkezett halála után pedig a megtört özvegy állítólag ezekkel a szavakkal fordult egykori riválisához: „Mindkettőnknek nagy gyászunk volt.”

A gyászoló özvegy

Mária Terézia tehát nem csak testileg változott meg, hanem lelkileg-érzelmileg is. 1765 után, saját tapasztalataiból okulva, önvizsgálatot tartott. Elismerte, hogy a rövid gyeplőn tartás féltékeny taktikája elhibázott volt. Azzal is szembesülnie kellett, hogy a lángoló szerelem bizony múlandó. Ezekről a felismeréseiről tanúskodtak a lányának 1769-ben papírra vetett tanácsai. „Minél nagyobb szabadságot enged férjének, minél kevesebbet követel tőle, ő annál kívánatosabbnak látja majd Önt, annál mohóbban keresi az Ön társaságát.” Nagyon fontos, hogy „házukban minden tekintetben kellemesen érezze magát, úgy nem juthat eszébe, hogy másutt jobb lehet.” „A boldog házasság legfőbb záloga a kölcsönös bizalom és előzékenység. Az őrült szerelem hamar elszáll, és a házasságban csak azok maradnak boldogok, akik kölcsönösen becsülik a másikat, és egymásnak igaz barátai.” (A kiemelések tőlem – K. L.)

1765 után – a haláláig gyászruhát viselő, férje után készülő – Mária Terézia egyre gyakrabban révedt vissza a múltba, ami idealizálta és megszépítette hűtlen férjével kapcsolatos fájó emlékeit is. Szinte makulátlan tisztaságban látta már, szinte mennyei magasságokba emelte. Ezt írta róla: „Házastársamat, barátomat, szerelmem egyetlen tárgyát vesztettem el… gyengéd hitvestárs volt, igaz barát, egyedüli támaszom, akinek mindent köszönhetek.” Halálos ágyán, 1780. november 28-án állítólag az utolsó szavával is neki üzent: „Hozzád!” A szerelmes Mária Terézia mindössze hatvanhárom évet élt!

                                                                                                           Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

A Habsburgok. Egy európai dinasztia története. Gulliver, Bp. 1995.

Franz Herre: Mária Terézia. Magyar Könyvklub, Bp. 2001.

Niederhauser Emil: Mária Terézia. Pannonica, Bp. 2000.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.                      

Az 1848-as év az egész országban éreztette hatását. A társadalom számára új lehetőségek nyíltak, tömegek életét változtatták meg az április 11-én szentesített törvények. A „nagy év” eseményei közül a nemzeti emlékezetben természetesen kiemelkedő helyet foglal el március 15-e és annak pesti főszereplői. Ebben az írásban egy kevéssé ismert személy, Csiky Sándor, Eger első népképviselőjének, a független Magyarország eszme hű hívének kezdeti életpályáját és annak főbb eseményei mutatja be Pap József.

Csiky Sándor (1805-1892)

Csiky Sándor karrierjét is két részre osztja az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszaka, mely alapvetően változtatta meg azokat a lehetőségeket, melyben Csiky is élte életét. A székelyföldi származású Csikyek a 18. század közepén költöztek Egerbe és a római katolikus egyház szolgálatába álltak. Az 1805-ben született Sándor számára is ezt a pályát jelölte ki a családi hagyomány. Iskoláit zömmel Egerben végezte, a líceumi Jogakadémián szerzett jogi végzettséget 1822-ben. Jurátusi, joggyakornoki éveit először Aradon, majd Pesten Vitkovits Mihály ügyvédi irodájában végezte, itt ismerkedett meg Deák Ferenccel is, aki jurátustársa volt. 1825-ben összeült az országgyűlés, Csiky – a kor szokásának megfelelően – szintén Pozsonyba ment, hogy a jurátusokkal együtt a karzatról figyelhesse a törvényalkotási munkát. Az egri főkáptalan követe mellett töltötte a gyakorlati időt. Az országgyűlés alatt 1826-ban letette az ügyvédi vizsgát, majd ismét Vitkovits Mihály irodájában dolgozott. 1828-ban azonban meghalt az édesapja és az Ájtatos Alapítványnál megüresedett állására a káptalan Csiky Sándort hívta meg. A megbízást egyértelműen nagyapja és apja szolgálatának köszönhette. A 23 éves fiatalember számára tehát kikövezett volt az út, a családi kapcsolatok, a nemesi származás és a megfelelő eredménnyel elvégzett iskolák egy biztos anyagi megélhetést és közmegbecsülést jelentő állást biztosítottak számára.

Barabás Miklós: Pyrker János László egri érsek portréja

Egerben ekkor Pyrker János László érsek volt a meghatározó politikai tényező, aki érsekségének már első éveiben alapvető reformokat és változásokat hozott a főegyházmegye, a vármegye és a város életében. Pyrker ugyanis nemcsak a katolikus egyházat vezette, hanem a vármegye főispánja és a város földesura is volt egyszemélyben. Egy fiatal egyházi alkalmazott számára tehát a legfontosabb karrierépítő tényező az érsekkel kialakított jó kapcsolat lehetett. Csiky Sándor azonban a főispán érsek táborával szemben a vármegyei nemesség liberalizálódó ellenzéki csoportjához csatlakozott az 1830-as évek elején. Csiky az 1832 szeptemberi alispánválasztáson nyíltan fellépett az érsek jelöltjével szemben és az ellenzéki Rottenstein Józsefet támogatta. A káptalannal szembeni tiszteletlen „vakmerő és veszekedő magatartás” nem maradt következmények nélküli, két héttel később már el is bocsátották az egyházi szolgálatból.

Az 1832–36-os országgyűlés idején a vármegyei ellenzék és az érsek által vezetett kormánypárt élénk küzdelmet folytatott egymással. A vármegyei ellenzéket gróf Keglevich Miklós és báró Orczy László vezették, fontos szereplők voltak Puky Miklós, Récsky András, Schneé Pál, Borbély Tamás és Sághy László. 1833 októberében például szabályos összecsapásokra is sor került Egerben a nemzeti zászlók alatt felvonuló ellenzékiek és a kormányoldal hívei között. A kormány több megyei ellenzéki politikus ellen is pert indított, mely perben ügyvédként vett részt Csiky Sándor. Csiky népszerűsége nőttön nőtt és Eger városa 1836 januárjában tiszti ügyészének választotta. Felmerülhet a kérdés, miért választotta meg Eger egy fontos hivatalnokának a város földesura által diszkreditált, a politikába az érsekkel ellentétes oldalon bekapcsolódó ellenzéki jogászt. A megoldást erre Eger és a földesúr történelminek mondható viszálya jelentette. Eger ugyanis a török kiűzését követően próbálta sikertelenül elérni a szabad királyi városi rangot, tehát az egyházi földesuraság alóli felszabadulást. Ebben a perben volt kulcsszerepe a városi ügyésznek. Csiky Sándor energiáit a következő években a városi szabadságért folytatott küzdelem kötötte le, ami szorosan összekapcsolódott polgári átalakulásért nemzeti programjával. 1841-ben még nemesi címét is kétségbe volták, Fejér György kanonok ugyanis ezzel az eszközzel próbálta eltávolítani a megyei közéletből őt és egy másik ellenzéki személyt, Pap Pált. A nemességigazolási per is elhúzódott, annak ítélete 1848-ig nem született meg.

1848-ban tehát a szabadság Eger számára a földesúri hatalom alóli felszabadulást is jelentette. Az anyagi kérdések tisztázására és a városi földek jogállásának rendezésére még 1854-ig várni kellett ugyan, de a város élére polgármester került és a város lakosága népképviseleti országgyűlésbe is elküldhette képviselőjét. Csiky Sándor tagja volt annak a március 19-i népgyűlésen Egerben megválasztott küldöttségnek, melynek feladata volt a cenzúra egri eltörlésének az elérése. A helyi cenzort Bezzegh András kanonok személyében vélték megtalálni, aki valójában az érseki nyomda könnyvizsgálója volt és tevékenysége elsősorban teológiai jellegű volt, lévén a nyomda elsősorban katolikus egyház hitéletéhez és sokkal kevésbé a politikához kapcsolódott. Egerben ekkor még napilap nem létezett. Mindenesetre a nyomdában kinyomtatták a 12 pontot és a Nemzeti Dalt. Csiky Sándor a forradalom egyik legfontosabb helyi vezetője volt, aktív részt vállalt a nemzetőrség felállításában, melyek első vezetője, ezredese ő lett. A gyakorlati vezetést azonban a két gyakorlott zászlóaljparancsnok Lenkey Károly nyugalmazott százados és Miklósy Antal nyugalmazott főhadnagy látta el.

Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása 1848. július 5-én a Pesti Vigadóban

1848. június 26-án tartották az elő népképviseleti választásokat Egerben, mivel nem volt ellenjelölt, Csiky Sándort közfelkiáltással választották meg. Őt tisztelhetjük tehát a város első képviselőjeként. Csiky a szabadágharc végéig részt vett az országgyűlés munkájában. Érdekes eleme munkájának, hogy a város felvetésére kezdeményezte a vallás- és közoktatási minisztériumnál a Líceum egyetemi rangra emelését, melyre azonban ekkor sem kerülhetett sor. 1848 végén osztrák csapatok elől a képviselőkkel Debrecenbe távozott Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke 1849 januárjában kormánybiztosnak nevezte ki, feladata a heves megyei ellenállást megszervezése volt. Csiky január végén Gyöngyösön és Egerben tevékenykedett, próbálta szervezni a városok (katonailag igen hevenyészett) védelmét. Ezt követően azonban visszatért Debrecenbe. A megye önálló védelmére természetesen semmi esély sem volt. A kápolnai csatában győző Windisch-Grätz csapatai 1849. március 1-én megszállták Egert, ekkor azonban nemcsak a városra vetettek ki hadisarcot, hanem Csiky Sándor vagyonát is elkobozták. Csiky eközben a debreceni országgyűlésen politizált, majd a tavaszi hadjárat előkészületeinek során tért vissza újra Egerbe, mikor is tagja volt a Kossuthal a városba látogató küldöttségnek. (Lásd erről részletesen) Április elején azonban ismét Debrecenben találjuk, természetesen részt vett a függetlenségi nyilatkozatot megszavazó üléseken is. Április 21-én pedig szabadságot kért, hogy a függetlenségi nyilatkozat szövegét személyesen hozhassa el szülővárosába. A városban május 1-én tartották népünnepélyt.

Izsó Miklós A haldokló honvéd című szobráról (Vasárnapi Ujság, 1870)

A haza hányattatott sorsával azonban szorosan összekapcsolódott személyes élete. Június elején Komáromban tudta meg, hogy Árpád nevű fia április 26-án meghalt a Komárom melletti csatában. Országgyűlési képviselőként jelen volt a pesti üléseken és követte az egyesített osztrák orosz támadás elől menekülő országgyűlést. Szeged után Arad következett, Csiky ott volt a maradék 11 képviselő utolsó aradi ülésén, 1849. augusztus 11-én. Ezt követően Aulich Lajos tábornoknál katonai szolgálatra jelentkezett, aki Guyon hadtestébe osztotta be századosi rangfokozatban. A Világos melletti szőlősi fegyverletétel híre Facseten érte. Megpróbált visszajutni Aradra, de Soborsinban elfogták, ahonnan sikerült megszöknie. Október elejéig Nagyrév mellett bujkált, de elárulták az osztrák hatóságoknak. Ismét sikerült azonban kibújnia az üldözők kezéből és a Szatmár megyei Nagykároly melletti erdőkben bujkált. Itt ismerkedett meg Joó Mihállyal, akivel elhatározták, hogy Törökországba szöknek. 1850. augusztus 5-én azonban Orsován feltartóztatták őket, az országos körözés alatt álló Csikyt Pestre szállították és elkezdődött a haditörvényszéki eljárása.

Csiky további sorsáról, börtönéveiről, a kiegyezés időszakában folytatott tevékenységéről egy későbbi posztban számolunk be.

                                                                                                              Pap József

Irodalom:

Berecz Anita – Kristóf Ilona: Eger a polgárosodás útján. In: Eger ezer éve. szerk. Kristóf Ilona – Berecz Anita. Eger. 2020. 79–135.

Pap József: Magyarország vármegyei tisztikara a reformkor végétől a kiegyezésig. Szeged. 2003.

Sebestény Sándor: Csiky Sándor életpályája (1805-1892). Heves megyei Levéltár. Eger. 1981. (Tanulmányok Heves megye történetéből 6)

Képek forrása:

1. kép Csiky Sándor (1805-1892)

2. kép: Barabás Miklós: Pyrker János László egri érsek portréja

3. kép: Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása 1848. július 5-én a Pesti Vigadóban

4. kép: Izsó Miklós A haldokló honvéd című szobráról (Vasárnapi Ujság, 1870)

Gárdonyi Géza 1919 őszén nagyon nehéz körülmények között élt Egerben, ami kiszolgáltatottá tette anyagilag és szellemileg is. Így került kapcsolatba az ellenforradalom és a keresztény-nemzeti ideológia helyi képviselőivel és írta meg a nemzeti hadsereget köszöntő Az ötödik kard című versét, amelyről már volt szó. Az író további politikai sodródását, illetve egy másik ekkor írt és szintén vitatott művét Bartók Béla ismerteti.

Gárdonyi Géza egri dolgozószobájában

Egerben és a fővárosban még román megszálló csapatok állomásoztak, amikor 1919 augusztus közepén Budapesten kb. 200 hazafias gondolkodású író és újságíró részvételével megalakult a Magyar Írók Nemzeti Szövetsége. Az volt a céljuk, hogy a magyar irodalmat és sajtót a liberális és szocialista nézetektől megtisztítsák, keresztény és nemzeti szellemben újjászervezzék. Az alakuló gyűlésen a nemzeti radikális Szabó Dezső író, Az elsodort falu című propagandaregény szerzője lendületes beszédben fejtette ki a szervezkedés szükségességét és céljait. A gyűlés diszelnökökké választotta Ambrus Zoltánt, Ábrányi Emilt, Gárdonyi Gézát, Herczeg Ferencet, Hoitsy Pált, Kozma Andort, Prohászka Ottokárt, Rákosi Jenőt és Szabolcska Mihályt, ügyvezető elnökké Szabó Dezsőt. Bár Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond neve is szerepelt a vezetőségben, a szövetség az ellenforradalmi rendszert szolgálta, és belső viszályok gyengítették. Azt sem lehet kizárni, hogy több személyt úgy választottak meg, hogy nem voltak ott a gyűlésen.

1920. március elején ezek az írók, költők a budapesti Pannónia szállodában összejövetelt tartottak, ahol Szabó Dezső felolvasta Gárdonyi Géza levelét, amelyben az egri remete - állítólag - üdvözölte a szövetséget a magyarság érdekében vívott harcában. Valamely híres művész nevének politikai célú felhasználását ma már kulturális kalózkodásnak neveznék, nincs azonban kizárva, hogy Gárdonyi minimálisan valóban részt vett volna ennek a szervezetnek a tevékenységében. 1920. június 18-án a társaság elhatározta, hogy vidéken sorozatos propagandisztikus, kulturális és művészeti előadásokat rendez, melynek keretében a magyar irredenta szellemet viszi körül az országban.

Szabó Dezső (1879-1945) Az elsodort falu című regény nemzeti radikális írója

Gárdonyi Géza nem érezhette rokonszenvesnek a szervezet vezetőjét, mert 1920. szeptember 25-én ezt írta Az elsodort falu regényről és Szabó Dezsőről: „… bár lapról-lapra undorított, kábító képhalmazaiban tanulságos volt látnom a képekkel való jellemzés erejét." „Mely írók vannak ma Magyarországon belül a hírnév csúcspontján? – kérdezte hamarosan Szabó Dezső Faj és világirodalom című írásában 1921-ben A Nép című keresztényszocialista újságban - Akiknek hivatalos elismerés, irodalmi testületek hódolata, tisztelet és hazafias propaganda jár ki. Mindenekelőtt a germán Herczeg Ferenc. (…) A második: a szintén germán eredetű Gárdonyi Géza. Gárdonyi már sokkal erősebb, sokkal inkább földből nőtt tehetség. A Láthatatlan ember című pompás regénye mutatja, hogy több művészi szimata van a magyar lélek sajátos fakadásai iránt. De bármennyire is tiszteljük Gárdonyi művészetének egy részét, Jókai és Mikszáth után epigon. Kiváló epigon, de epigon.”

KNEP bélyegzős KSZGP tagsági igazolvány

1919 november elején látogatta meg otthonában Gárdonyi Gézát Jolbej Sándor (1895-1982) a Keresztényszociális Gazdasági Párt ifjú egri aktivistája. Jolbej 1892-ben született Szilágysomlyón, 1906-ban Egerben kezdte a ciszterci gimnáziumot, de az állami főreáliskolában érettségizett, majd a háborúban tisztként szolgált, 1919 őszén joghallgatóként belevetette magát a Heves megyei politikai életbe, később a tiszafüredi járásbíróságon dolgozott, a 2. világháborút viszont a székesfehérvári törvényszéken élte túl. A következőkben Jolbej Sándor tudósítása alapján mutatjuk be Gárdonyi nézeteit, tehát számolni kell az újságíró torzításaival, ferdítéseivel.

„Írónk éppen délutáni pihenője után, dolgozószobájában fogad, - írta a fiatal hazafi - mely több egy történelemnél, - ez egy múlt, jelen és jövő - irodalmunk legszebb, legtisztább, legmagyarabb, legkeresztényebb bölcsője.” A látogató érdeklődött politikai nézetei, jövőbeli irodalmi tervei felől. A Központi Sajtóvállalattal, valamint a Pesti Hírlappal való kapcsolatáról is beszélt, ami azért volt különös, mert az előző vállalkozás a konzervatív katolikus egyház tulajdona volt a másik lap a liberális polgárság nézeteit közvetítette. Említette, hogy a nemzeti radikális Milotay István az Új Nemzedék című lap főszerkesztője felkérte a közreműködésre. A Pesti Hírlappal kötött szerződése viszont 1919 őszén is érvényes volt és megakadályozta, hogy bármilyen más lapban dolgozzék. Jolbej nevezte keresztény-nemzeti eszme legerősebb mágnesének Gárdonyit.

Keresztény-nemzeti szellemű kiadványok egri hirdetése. Egri Népújság, 1919. november 25.

„A népnek kellene egy olcsó és erősen nemzeti, nemesen keresztény újságot szerkeszteni, - mondta Jolbej szerint Gárdonyi - a fővárosi újságok is mind csak a fővárosi közönségnek csinálódnak. Csodálom, hogy a keresztény sajtóközpont erre nem gondolt eddig. Szeretném, ha alábbi szerény szavam a városunk határán túl is eljutna és gondolkodóba ejtené ama hatalmas fejlődésnek indult keresztény sajtóvállalatot, mely zászlajára a keresztény és nemzeti jelszót írta. Öleljük végre keblünkre az igazán fajmagyar érzéstől áthatott, keresztény erkölcsi forrásból táplálkozó íróinkat.” Meglepő, milyen szavakat adott Gárdonyi szájába a látogató.

A Tanácsköztársaság megszűnése után 1919. szeptember végén megalakult a Keresztényszociális Gazdasági Párt. Mintegy 60 ezer tagja volt, akik között sok értelmiségi, kisiparos, kiskereskedő sőt pap is volt.  Ennek legtöbb frakciója valamint a Keresztény Nemzeti Párt 1919. október 25-én egyesült a Keresztény Nemzeti Egység Pártja néven. Vezetői többek között Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Prohászka Ottokár voltak. A KNEP programja a keresztény szociális terveket és nemzeti érdekeket hangoztatott. Az egyesülést támogatta a püspöki kar, de volt egy csoport, amely nem csatlakozott, mert a valódi keresztény és szociális reformtörekvések háttérbe szorulásától tartott.

A KNEP választási plakátja 1920 januárjában

A két konzervatív jobboldali pártból létrejött Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja egri szervezete 1919. november 23-án tartotta alakuló gyűlését a Katolikus Legényegylet nagytermében. Székely István jogtanár indítványára díszelnökké választották Gárdonyi Gézát és Babocsay Sándort. A KNEP egri elnöke választással Barsy István ügyvéd, ügyvezető elnöke Nagy János teológiai tanár lett, de megválasztottak még 50 alelnököt is. A Keresztény Nemzeti Egyesülés pártjának egri szervezete határozatot is hozott, hogy mindent el fog követni, hogy a liberális, demokrata, radikális és szociáldemokrata politikusok szereplését társadalmi és politikai téren lehetetlenné tegye.

Az egri KNEP megalakulása után Korodi Katona János ünnepelte Gárdonyi csatlakozását. Korodi 1890-ben született Nagybányán, Budapesten szerzett jogi diplomát, 1912-től Szatmár megyei tisztviselő lett, 1915-től Egerben szolgált katonaként, később részt vett az ellenforradalomban, 1919 őszén a KSZGP majd a KNEP Heves megyei párttitkára, később mátészalkai szolgabíró lett, 1921-ben választották meg nemzetgyűlési képviselőnek.

A keresztény-nemzeti párttitkár is büszkén díszítette vallásos és hazafias címkékkel az egri remete nevét és örült, hogy most kapcsolódik be a politikai küzdelembe. „Mit féltek kicsinyhitűek? – kérdezte Korodi - A táborunk erősebb lett Gárdonyival. Velünk van Eger egyik csillaga, Nyugatosokkal, a magyarság megtagadóival soha nem alkuvó, puritán lakója az egri Sáncnak.” A tudósító is megbélyegezte azokat az írókat, akik „idegen származásúak” vagy támogatták a Tanácsköztársaságot majd hangsúlyozta, hogy a bolsevizmus olyan próbatétel volt, amely Gárdonyit nem győzte le, bár 25 év múlva már az író 1919-es szocialista kapcsolatait kezdték bizonygatni. A nemzeti radikális Gárdonyit nem vették már komolyan.

A Pesti Hírlap 1919. október 17-i száma a román hadsereg engedélyével

Gárdonyi 1919 októberében régi folyóiratokkal fűtötte szobáját, sötétben pipázgatta végig hideg őszi estéit. A proletárdiktatúra és a román megszállás után borzalmasan nehéz volt számára is a mindennapi megélhetés. Ekkor látogatta meg Budapestről Porzsolt Kálmán (1860-1940) újságíró, hogy a Pesti Hírlap 1919. évi karácsonyi számába vezércikket keressen. Gárdonyi Géza tisztességesen megírta és megrázó tárcája az első oldalon Karácson-est 1919-ben címmel jelent meg 1919. december 25-én. Légrády Imre az elátkozott liberális újság megbélyegzett főszerkesztője egy vagon aprított tűzifát és két hatalmas láda gyertyát küldött honoráriumként az egri írónak, hogy szobáját felmelegítsék és fényt gyújtsanak íróasztalán.

KARÁCSON-EST 1919-BEN
ÍRTA: GÁRDONYI GÉZA

Csillag ne gyúljon ezen az estén. Angyalok ne zengjék: Békesség... glória! Asztalotokra fenyőfa helyett állítsátok a feszületet. Ne öltözzetek ünnepi víg ruhákba. Öltözzetek illőn, tompa fekete gyászba. Éli, Éli, lamma szabaktáni!

Óh, denevérként felszegezett, hóhérkezektől véresre vert, hóhérlábaktól kékre rugdosott, tépett hajú, könnyektől szennyes arcú, vad tövissel megkoronázott Krisztusom, te vagy ez estén a mi nemzeti címerünknek a képe.

Nem zeng a magyar föld felett Betlehem öröméneke ez éjen. Nem trilláz itt a pásztorok boldog dudaszója. Nem röpködnek itt fehér angyalok. Testvér testvértől eltépve könnyes szemmel néz a távolból az éjbe. Hollók szállongnak itt a levegőben, hízott hollók, ötéves lakmározás után. S fölborzadt szőrrel csatangol a házi eb a mezőn: keresi gazdáját, kit a vörös bakók akasztottak fel magyar volta miatt. A karácsoni fenyők balzsamos illata helyett gyászszag nehezíti a melleket.

Anyák máskor ezen a szent estén a meleg szobában boldog mosolygással nézték a gyermeket. S elgyönyörödve mondogatták reá:

— Óh, áldott kicsinyem.

Anyák ez idei szent estén, a hideg szobában, a sovány asztalnál, sokan-sokan még a fekete ruhában, búsan rebegik:

— Nem áldott a ti nevetek szegények, hanem átkozott.

Mert nincs többé magyar, csak átkozott. És nincs többé Magyarország, csak Mártírok Országa. A nemzet küldöttei indulnak már a civilizáció fővárosába. Ahol franciául beszél a béke angyala. Mit nyújt nekik franciául a béke angyala? Franciául és angolul? Mit nyújt nekik? Pálmaágat? Koporsószegeket!

A történelmi Magyarországot megfeszített Krisztusként ábrázoló allegória 1919-ben

Dehát nem ilyen volt-e a magyar karácson a tatárjárás évében? Mikor saját országából kivert kutyaként futott a király is.

Nem ilyen volt-e a karácson Mohács évében? Mikor Budára félholdas zászlót tűzött a török.

Nem ilyen volt-e Világos után? Mikor maga Ferenc József akasztatta nemzetünk hőseit? Volt-e akkor is csillaga a karácsonnak? Boldog arcokra világított-e a karácsoni gyertyák fénye? Nem nevezték-e bitangnak a magyart saját hazájában? Csak a nemzeti zászló nem volt ronggyá tépve, sárba tiporva, arcunkba verve, szemétdombra dobva soha!

Hát most ezt is megértük, ezt is megszenvedtük, ezt is megbúsuljuk.

De most mégis van egy név, amely könnyes szemünk előtt kiemelkedik a mindent elromboló viharból. Kiemelkedik mint tengeri vészben a világító torony halvány fényjele. Név, amelyet már a vörös börtönök falai sóhajtoztak. Név, amelyet az ajkak nem mertek kimondani, de amelyet a könnyek kiáltottak. Név, amelynek hangzása mint a haldokló vitéz utolsó hörgése. Mint a harci paripa hortyanása. Mint az ébredő oroszlán hazaordítása! Mint az ágyú-morranás…

Horthy Miklós! A te nevedet rebegi ez a bús karácson. A te nevedet zúgják itt még a fák is. A sirhalmok is a távoli katona-temetőkben. A te neved a mi karácsoni gyertyánk. A te neved a mi karácsoni énekünk. A te fejed fölött ragyog elő a mi gyászfátyolba vont csillagunk.

Láncra verhették ezt a nemzetet. Mellére gázolhatott az álnok cseh. Gúzsba csavarhatta a bocskoros oláh. Arcul köphette a vörös bandita. Széjjel szaggathatták Szent István palástját. Eltéphették a testvért a testvértől. De élőkre hiába kongatják akár Párisban is a halálharangot!

Horthy Miklós, nemzetem reménycsillaga, izend meg a magyar anyáknak, hogy ne sírják ezt a szót: átkozott, hanem mondják csak mint szokták: áldott, oh, áldott!

Horthy Miklós, oroszlánok acélos vezére, keserű magyar, nézd meg a budai kalendáriumot: mennyire van karácsontól a másik nagy ünnep: a feltámadás?”

A nemzeti hadsereg budapesti bevonulásának emléklapja

Gárdonyi tárcája nagyon végzetes hangvétellel kezdődik, mert a szent este öröme helyett Jézus szavaival (Éli éli lamma sabaktami=Istenem, istenem, miért hagytál el?) nagypéntek tragédiáját idézi. A hideg szoba, sovány asztal a nyomorúság jelei, a Muhi, Mohács, Világos utáni karácsonyok emléke pedig Az ötödik kard című versre emlékeztet. A Tanácsköztársaság mellett a békekonferencia is felsejlik, majd a fővezér magasztalása, nevének ismétlésével - mint a korábbi versben is - a húsvéti megváltás, a feltámadás reményét fejezi ki.

A Karácson-est 1919-ben című írás ma is kényelmetlen és elhallgatott epizódja Gárdonyi Géza munkásságának, pedig az is a korízlés hatására keletkezett mint sok más jobban ismert és sokat dicsért alkotása és megvan a jogos helye a szerző életművében.

                                                                                                             Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi Dante Kiadó, Budapest, 1934. 2. k. 282-283.

J.S. Látogatás Gárdonyi Gézánál, Egri Népújság, 1919. november 12.1-2.

K.K.J: Üdvözlet Gárdonyinak! Egri Népújság, 1919. november 27.1.

Karácson-est 1919-ben, Pesti Hírlap, 1919. december 25.1.

Varga Lajos: 1919 októbere: pártok vergődése ... a koalíciós tárgyalások hálójában, Múltunk, 2021. 4.sz. 113-145.

A szerelem és a szerelmi házasság a kora újkori Európában, így Magyarországon és Franciaországban is, teljesen szokatlannak, tiltott és elítélendő dolognak számítottak. A hitbuzgók szerint „csakis az isteni szeretettől lángolhatunk”. A párkapcsolatokat – különösen a főúri és a királyi udvarokban – nem a szerelem határozta meg, hanem az érzelemmentes, rideg számításon, társadalmi/politikai alkun alapuló családi-dinasztikus, politikai-hatalmi, vagyoni vagy egyéb érdek. A szerelmi házasságot alapvető tévedésnek tartották, amelyet „rosszul és vak szenvedélyből kötöttek”. A szerelmeseknek tehát, ha nagyon eltökéltek voltak, kényszer szülte megoldásokhoz kellett folyamodniuk. Kiss László legújabb bejegyzése a XVII. századi szerelem hátterét vizsgálja, de nem csak francia példák segítségével.

A szerelmi érzés káros és elítélendő

Napjainkban természetesen már a szerelmi házasság számít, bármeddig tartson is, „a házasság”-nak, bár tagadhatatlan, hogy időnként vannak érdekházasságok, vagy rangon aluli házasságok is. Ez utóbbiak kapcsán gondoljunk csak például az angol/brit uralkodócsalád kisebb-nagyobb szerelmi/házassági botrányaira. A szerelemből kötött rangon aluli házasság egyik kiemelkedő példája volt VIII. Eduárdnak/Edwardnak, az angol/brit történelem legrövidebb ideig uralkodó királyának (1936.01.20–1936.12.11) az esete. Miután fülig belehabarodott egy amerikai (férjes, majd elvált) asszonyba, a szerelemtől elvakulva, teljesen rendhagyó módon, lemondott a trónjáról! (Kár volt, mert a csapodár feleség hamarosan őt is megcsalta.)

A lemondott VIII. Edward és amerikai felesége

A 16–18. századi királyi udvarok történetében még kivételesebbnek számított Mária Terézia (1740–1780) – állítólagos – szerelmi házassága 1736-ban. Ráadásul ez rangon alulinak is minősült, hiszen a házasságkötéskor Lotaringiai Ferenc István „csak” Lotaringia hercege volt, Mária Terézia viszont – a Pragmatica Sanctio értelmében – a nagy múltú Habsburg-dinasztia hatalmas birodalmának a trón-várományosa.

Mária Terézia és férje, Lotaringiai Ferenc István

Az akár csecsemőkorú (vagy meg sem született!) királyi hercegnők és hercegek – az alsóbb rendűek gyermekeihez hasonlóan – puszta eszközei, áldozatai, engedelmes megvalósítói voltak a fejük felett, sokszor ellenükre meghozott, de a családnak/dinasztiának előnyös, többnyire házassági szerződésekbe foglalt érdekházasságoknak. Mária Terézia ezt világosan meg is fogalmazta, amikor Mária Jozefa nevű lányának feleségül kellett menni egy nápolyi Bourbonhoz: „Jozefára úgy tekintek, mint a politika áldozatára, és ha teljesíti a házastársával és Istennel szembeni kötelességét, meg leszek elégedve”.

De mi is a szerelem? „A szerelmet nehéz meghatározni” – írta La Rochefoucauld (17. századi herceg, moralista). Annyi azért elmondható, hogy a szerelem nem más, mint „a lélekben uralomvágy, az agyban rokonszenv, testünkben pedig csak lappangó és gyöngéd vágyakozás, hogy sok rejtelmeskedés után birtokoljuk azt, akit szeretünk”. Ez a megközelítés szép ugyan, de meglehetősen elvont. Köszönő viszonyban sincs a XVII. század eleji Franciaország durva erkölcsi valóságával. Az őszinte szerelemhez, majd a házassághoz – mai szemmel nézve, kis leegyszerűsítéssel – két, egymást megismerő, elfogadó és egymás iránt mély vonzalmat érző fél szükséges. Ezen az érzelmi (és értelmi) kapcsolaton alapul(hat) a testi szerelem. Ez a fajta érzelmi kapcsolat viszont szinte teljesen ismeretlen volt a kora újkori Franciaországban (és Európában is).

A szerelmet és a házasságot ugyanis nem az egyéni érzelem határozta meg hajdanán. „Az egyén nem számított: a család volt a legfőbb és a legelső” – írta a francia történész-könyvtáros. Az uralkodóházak frigyeit sem a szerelem szabályozta. Erről álmodni sem lehetett. Jól ismert XIV. Lajos (1643–1715) esete, aki 20 (más források szerint 18) éves korában igaz szerelemre gyulladt Jules Mazarin unokahúga, a csúnyácska Marie Mancini iránt. Mégis az államminiszter volt az első (pedig érdekében állhatott rokoni kapcsolatba kerülni a francia Bourbon-dinasztiával), aki – más főméltóságokhoz hasonlóan – hevesen tiltakozott egy ilyen házasság ellen, mondván: az ifjú uralkodónak a régi ellenség, a szomszédos Spanyolország uralkodójának a leányát, Mária Terézia infánsnőt kell elvennie. Így is történt.

XIV. Lajos fiatalkori szerelme (Marie Mancini) és felesége (Mária Terézia)

Mazarin nem véletlenül tanította őt – az etatizmus (vagyis az állam és az államérdek mindenhatósága) szellemében – már korábban arra, hogy az uralkodó magánügyeit mindig alá kell rendelni az állam, illetve a dinasztia érdekeinek.

A szerelmi, ráadásul rangon aluli házasságokra az egyszerű francia parasztok ugyanolyan érzékenyek voltak, mint a polgárok, nemesek, arisztokraták vagy a királyi család tagjai. Ugyanazt vallották, amit a párizsiak 1714-ben meg is énekeltek:

 „Akikhez tartozol, azokhoz kösd magad,

Kiknek szakmája ugyanaz…”  

Faluhelyen az apák gyakran ostorral verték ki a szerelmi érzést fiuk vagy lányuk fejéből, főleg ha az rangon aluli házasságot eredményezett volna. Egy korabeli francia regényben egy gazdag péknek a városban inaskodó, libériába (vagyis díszes, zsinóros ruhába) bújtatott fia el akarta venni egy parasztgazda lányát. A gazda azzal utasította vissza, hogy: mi parasztok, akik egymásnál vállalunk szolgálatot, „nem szíveljük és nagyon lenézzük a libériát; utolsó dolognak tekintjük a lakájrokonsággal való megtiszteltetést". Egy másik, atyai jogát ugyancsak érvényesítő apa szerelmes fia házassági akaratával szemben döntött. Az engedelmes fiú fájó szívvel ugyan, de alávetette magát atyja akaratának. Ő pedig ezekkel a szavakkal vigasztalta: „Igen, szegény fiam, a jó Isten látja, hogy arra szánod magad, ami atyádnak kedves. Ő is jóvá fogja hagyni az áldásomat.” Corneille komédiája a szerelmes lányok reménytelen helyzetét is megörökítette.

Clarisse: Vágyaim atyám kényétől függnek.

Lucrèce: Egy leánynak dolga az engedelem.”

Előzetes ismeretségen alapuló szerelemről tehát szó se nagyon eshetett a 17. században, hiszen a jegyesek a házasságkötés előtt csak a legritkább esetben találkoz(hat)tak. A házastársi szerelem pedig – írta a néhány éve elhunyt francia történésznő –, „ha olykor megszületik ezekben az előre kitervelt házasságokban, megbotránkoztató, már-már szégyenletes érzésnek tűnik.” Ennek példája Madame de Lafayette „Clèves hercegnő” című, névtelenül publikált regénye (1678), amelyben a herceg csak közvetlenül a halála előtt vallotta meg a feleségének, hogy világéletében szenvedélyesen szerette. Azért csak a legutolsó pillanatban szánta rá magát erre, „nehogy terhére legyek, vagy elveszítsem becsülését férjhez nem illő magatartásommal”. (A kiemelés tőlem – K. L.)

A testi szerelem durva és egyoldalú

A 17. század eleji Franciaországban, de máshol is Európában, a szerelmi házasság tehát valóságos fehér hollónak számított. Nem úgy, mint a – legtöbbször erőszakos, csak az egyik fél kielégülését szolgáló – testi „szerelem”. Ennek elszenvedői többnyire a lányok és a nők, illetve a férjes asszonyok voltak. A főúri társadalomban (is) durva, szemérmetlen erkölcsök uralkodtak. Nem állítható ugyan – olvasható egy 17. századi szerelemről szóló könyvben –, hogy „ez a kezdődő XVII. század megcsúfolja a szemérmet; egyszerűen csak nem ismeri”. Teljesen természetesnek számított például, hogy Sully herceg, IV. Henrik (1589–1610) „pénzügyminisztere”, miközben egész háznépe szeme láttára fenekelte el serdülő leányát, egyben azt is ellenőrizte, hogy lesz-e majd mivel kielégítenie a férjét. A 17. század közepéig az előkelő francia hölgyeket gyakran nem komornák, hanem komornyikok öltöztették és fésülték. Pedig a férjeiknek tudniuk kellett, hogy hitveseik időnként a szolgák (akiket egyébként nem vettek emberszámba) férfiasságát is igénybe vették. A szemérmes XIII. Lajos (1610–1643) sem vette zokon, pedig táncolt az „Apolló” című balettelőadáson, hogy az egyik (kéményseprőt játszó) nemes ilyen szavakkal fordult a szépnem felé:

Híjjatok meg – talán biz

Lelek egy-két likat, mely

Csupán kotrásra vár. (Timár György fordítása)

A XVII. század elején/első felében tobzódtak azok a trágársággal teli, dévaj, sikamlós francia „irodalmak”, amelyekben a nők csupán az élvezeti cikk szerepét játszották! „A nők túlnyomó része – így a francia történésznő – a XVII. század elején beletörődött elnyomatásába, alárendeltségébe. Valóban csak annyi szabadságot igényeltek, hogy csecsebecséket vásárolhassanak, bálba vagy sétára mehessenek, látogatókat fogadhassanak, és társaságba járjanak.”

Szöktetés, titkos házasság, hatósági felmentés

Ebben a fent felvázolt, szinte reménytelen helyzetben mit tehettek hát a szerelmesek? Választhatták az öngyilkosságot vagy a lányszöktetést. Ez utóbbira főleg akkor került sor, ha – a kor főúri szokásai szerint, a szemérmet megőrizendő – a férjhez adandó leányt egy időre kolostorba zárták, esetleg szigorú szülői felügyelet alatt egyfajta „házi őrizet”-be helyezték.

A (jelképes) halálbüntetéssel való fenyegetés ellenére a 17–18. században igen gyakoriak voltak a leányszöktetések. Miután a szerelmes ifjú előkészítette azt, egyedül vagy barátai segítségével, olykor valóságos ostrom árán, elrabolta/kiszabadította imádott kedvesét. A későbbi II. József első felesége, Izabella Bourbon–pármai hercegnő és spanyol szerelmese is szök(tet)ést terveztek, amikor megtudták, hogy a dinasztikus érdek Bécsbe fogja kényszeríteni. A tervről azonban értesült az eltökélt apa. Így éjjel, a megbeszélt helyen nem Izabella várta a spanyol lovagot, hanem a felbérelt gyilkosok. Másnap reggel az apa közölte megmásíthatatlan akaratát. Még aznap megtörtént a gyűrűváltás.

A leendő II. József első felesége (1760–1763), a szép Bourbon–pármai Izabella

Az egyházi hatóságok és a parlamentek tilalmai ellenére a 17. században szaporodóban voltak a titkos házasságok is. Ezeket késő éjszaka (többnyire éjfél tájban), tanúk nélkül vagy néhány beavatott jelenlétében, pap vagy jegyző előtt kötötték. Ha az ilyen házasságkötést konszummáció (elhálás) is követte, teljesen törvényesnek és felbonthatatlannak számított. XIV. Lajos a felesége halála (1683) után, valószínűleg 1684 nyarán, szintén titkos házasságra lépett akkori szeretőjével, a királyi gyermekek nevelőnőjével, az özvegy Mme de Maintenon-nal. Az udvari pletykák szerint az esküvőn csak egy pap és Louvois miniszter voltak jelen. Ezt követően a pár ún. morganatikus házasságban élt. Vagyis a frigyüket a nyilvánosság előtt nem ismerték el, és a „második feleségnek” nem lehettek királynéi jogai.

A szerelmes fiatalok számára, beleértve az alacsonyabb rendűeket is, volt még egy végső menedék: a szüleiktől magasabb tekintélyekhez (a parlamentekhez, a magas rangú tisztviselőkhöz, végső soron pedig a királyhoz, mint a családok fejéhez) való fordulás. Mind a háromnak joga volt – bizonyos  feltételek teljesülése esetén – a szülők gyerekekre vonatkozó házassági ígéreteit megszüntetni, a kolostorba zárt leányt kiszabadítani, és szíve választottjához feleségül adni. IV. Henrik és XIV. Lajos a szerelmesek különösen nagy védelmezői voltak.

                                                                                                                Kiss László                                                                                            

A téma néhány felhasznált irodalma:

Claude Dulong: A szerelem a XVII. században. Gondolat, Bp. 1974.

F. Funck-Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.

Hétköznapi élet a Napkirály korában. Corvina, Bp. 2006.

A Habsburgok. Egy európai dinasztia története. Gulliver, Bp. 1995.