1950. szeptember 7-én jelent meg a szerzetesrendek működési jogát felfüggesztő törvényerejű rendelet (1950/34), amelynek értelmében a kommunista államhatalom a bencések, a piaristák, a ferencesek és a Szegény Iskolanővérek rendje kivételével az összes magyarországi szerzetesrendet megszüntette. A föloszlatott rendek tagjait 3 hónapon belül a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A megszüntetett rendek ingó és ingatlan vagyona az államé lett. A szerzetesrendek megszüntetéséig vezető utat mutatja be Cseresznyés Zsanett.

A II. világháború végén és az azt követő években, a Rákosi-rendszer megszilárdulása előtt, elsősorban a menekültek bújtatása, másodsorban a megszálló csapatok (elsősorban a 2. ukrán front), az önkényes rendvédelmi szervek (például partizánok, nyilasok) egyházellenes hangulata miatt voltak kereszttűzben az egyházi intézmények és szerzetesrendek kolostorai, számos szerzetestestvér halt vértanúhalált, vagy került internálótáborba. Kiemelkedően sok rendtag és pap is áldozatául esett a terrornak. Az általam vizsgált négy szerzetesrend (ferencesek, jezsuiták, bencések és pálosok) tagjai közül számos mártír került ki, rengeteg novíciusnak, rendtagnak külföldre kellett menekülnie, másokat lehallgattak, vegzáltak, vagy beszerveztek. A rendek felbecsülhetetlen értékű vagyonát, intézményeit felszámolták, és összességében nagymértékű vagyoni és lelki károkat okoztak a szerzeteseknek.

Jezsuita novíciusok Pécsen, 1934

Ferences vértanúk

Kálmán Peregrin OFM ferences szerzetes cikkében gyűjtötte össze hét magyar ferences élettörténetét, akik 1944 és 1954 között haltak hitükért vértanúhalált. Közéjük tartozott Kiss Szaléz OFM atya, akire demokráciát támogató megnyilatkozásai miatt hamar felfigyeltek. A nemzetiszocialista diktatúra vezetősége „fasisztaellenes”, „angolbarát” viselkedéséért Dachauba akarta internálni. A zsidóüldözések alatt öt zsidó családot bújtatott, majd 1944 júniusa után számos menekültet fogadott be a kolostorba. 1944 júniusának végén Gyöngyösre helyezték a ferences rend stúdiumházába, ahol a Kisgazda Párt helyi alelnökeként (!) 1945-ben megalapította a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Szövetséget, mely hamar feltűnt immár a kommunistáknak. 1946 tavaszától már sokat támadták a sajtóban, majd rövid időn belül elhurcolták. Szaléz atya naplóbejegyzéseiből kiderült, hogy körömtépéssel akarták elérni, hogy Mindszenty hercegprímás ellen vallomást tegyen, és – a gyónási titoktartási fogadalmat megszegve – a nála gyónók titkait felfedje. Számos alkalommal ájulásig verték a szovjet katonák, hogy különböző, általa el nem követett bűncselekmények (köztük gyilkosság) bevallására kényszerítsék, és ugyanilyen kínzásokat kellett elszenvednie több rendtársának is (például Lukács Pelbárt OFM szerzetesnek, a hatvani ferences rendház főnökének is). Mindeközben a Szaléz atya kapcsán zajló eljárásról a Szabad Nép egy májusi száma úgy nyilatkozott, hogy a páter „feloldozást adott a gyilkosoknak”, bátorította őket, hogy „legyenek ezentúl még magyarabbak” és pálinkázás mellett terveztek egy rendőrbiztos elleni merényletet. Egy Sopronkőhidán fogvatartott pap rabtárs elmondása alapján naponta kétszer kaptak lavórban levest, és 20 dkg kenyeret, majd végül a Szovjetunióba hurcolták őket: Szaléz atyát vélhetőleg még útközben, Sopronkőhidán agyonlőtték és jelöletlen tömegsírba temették, Pelbárt testvért pedig már Magyarországon kívül, egy marhavagonban érte a végkimerülés.

Kiss Szaléz (1904-1946)

A Rákosi-rendszerben gyakori koncepciós perek a szerzetesrendeket sem kerülték el – egyik kiemelkedő áldozata volt Károlyi Bernát OFM ferences szerzetes. 1940-től kecskeméti házfőnökként annak ellenére, hogy szegények, zsidók, kommunisták és rendszeren kívüliek tucatjainak segített keresztelkedésben, menlevelek beszerzésében, vagy akár internálótáborokból való megszöktetésben, a vegzálás őt sem kerülte el. Letartóztatásokkal és kihallgatásokkal már 1945-ben is nyomást gyakorolt rá a népügyészség, de a későbbi eljárásoknak valószínűleg előidézője volt, hogy a Kisgazdapárt őt jelölte kecskeméti képviselőnek – ugyan csaknem háromnegyedét megszerezte a szavazatoknak, mégsem jutott mandátumhoz. Ezt követően 1949 adventje előtt letartóztatták, államellenes szervezkedés (koholt) vádjával, és egy éven belül már tizenöt év fegyházbüntetésre ítélték, melynek már első éveiben is válogatott verésekben, kínzásokban részesült. Rabtársai beszámolói alapján mosolyogva várta, és tűrte a bántalmazásokat, mivel így ő is „részesülhetett Krisztus szenvedéseiben”, illetve súlyos tüdőbetegsége ellenére szándékosan nem kapott, illetve késleltetve kapott orvosi ellátást, és végül 34 kilósan halt meg.

Károlyi Bernát (1892-1954) 

A Kistarcsán is vizsgázó jezsuiták

Számos jezsuita novícius, szerzetes és pap próbált meg elmenekülni Magyarországról, de többeket a határon elfogták és bebörtönöztek, azonban többen szerencsésen kijutottak, így a magyarországi provinciát két szekcióra bontották: egy belhoni (Sectio I), és egy külhoni tagságra (Sectio II).

A letartóztatások számos magas szintű jezsuitát is érintettek, mint például Tüll Alajos SJ provinciálist 1949-ben, Csávossy Elemér SJ tartományfőnököt 1951-ben, vagy Pálos Antal SJ provinciálist 1954-ben további rendi elöljárókkal együtt. Számos jezsuitát vegzáltak, voltak, akik Szenteste estek szovjet fogságba, további sorsuk azóta is ismeretlen. Több teológushallgatót koholt vádak alapján kényszermunkára ítéltek, számos szerzetestestvért internáltak, vagy koncepciós perek áldozatául estek.

            A kistarcsai internálótáborban olykor egyszerre csaknem kéttucat jezsuita is tartózkodott, azonban amíg az ÁVH át nem vette a Belügyminisztériumtól a tábor működtetését, a szerzetesek folytathatták teológiai képzésüket Mócsy Imre SJ vezetésével , és engedélyt kaptak tananyagok átvételére. Az internáltak közül kerültek ki az oktatók, vizsgákat is tartottak, és egyedülálló módon a világ számos egyetem teológiai fakultásán elfogadták az itt elért vizsgaeredményeit azoknak, akik később disszidáltak.

Mócsy Imre (1907-1980)

Bencés „kémek” és elkobzott könyvtáraik

A pannonhalmi apátság és a bencések történelme az államalapítás előtti évekig nyúlik vissza, így szinte magától értetődőnek tűnik, hogy a kolostor állományában lévő, ezer év alatt felhalmozott műkincsek értéke felbecsülhetetlen. A szovjet megszállás elől rengeteg írásos és tárgyi műkincset menekítettek a kolostorba. A bencés rend írott és tárgyi emlékei körül számos jogi probléma lépett fel a II. világháború után. Ugyan már 1949-ben született egy műtárgy-, majd műemlékvédelmi törvény, gyakorlatilag az összes rendház birtokában lévő ingóságokat kisajátították a megyei tanácsok és az ezért felelős állami szerv, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja. A muzeológusok még csak meg sem tekinthették őket: különösen fájó pont volt ez Tihany esetében. Ezen felül a megyei tanács a tihanyi rendházba – miután azt kollégiumnak és múzeumnak is alkalmatlannak minősítették – 116 „elagott és beteg (vérbajos, elmebeteg) tehetetlen embert helyezett el”, de a szűk hely miatt még a folyosókon is aludtak néhányan. A rend számára kapóra jött egy szovjet látogatás 1951 nyarán, akiknek nem tetszett, hogy egy ilyen festői környezetben betegházat üzemeltetnek, így 1952-ben már újra múzeumként üzemelhetett az apátság épülete.

A tihanyi apátság 1950-ben

A bencések tulajdonában álló könyvtárakat sem kímélte a rendszer, azokat úgy kobozták el („helyezték biztonságba”), hogy leltárba sem vették az állományt, melyet az egyházi könyvtárak „rossz kezelésével” indokoltak. Az 1950-ben hozott, szerzetesrendeket feloszlató törvényt követően a bakonybéli könyvtárat teljesen elszállították, a celldömölkit (mely többségében 18-19. századi, összesen nyolcezer darabos gyűjtemény) szétválogatták, és az egyházra jutó részt a helyi plébános kapta, a tatai rendházak, 20 tonnát kitevő könyvtárát (8-10 ezer darabos gyűjtemény) is ismeretlen gyűjtőhelyre szállították, de ugyanez történt a kőszegi, pápai, soproni és zalaapáti könyvtárral is. A győri bencés gimnázium megmaradt, így az részben megtarthatta könyvtárát. A tihanyi apátság könyvtárából az állami szervek mellett Illyés Gyula is válogathatott, de nagyrészben meghagyták a gyűjteményt. A pannonhalmi könyvtár válogatására 1951-52-ben került sor: a feljegyzések szerint „itt is, mint eddigi munkánk során majdnem mindenütt, fasiszta anyagot” találtak a könyvtári bizottság munkatársai, melyet az állami szervek zúzdáiba küldtek. A 80 ezer darabos gyűjteményből csupán 25 ezer került vissza a bencésekhez, és további 18 ezret nem válogattak szét.

A győri bencés rendház és templom 1950-ben

A bencéseket ért büntetőperes eljárások túlnyomórészt az iskolák államosítása ürügyén indultak, és kivétel nélkül mind esetében rögtönítélő bíróságok jártak el, legfeljebb háromszor 24 óra leforgása alatt, szóbeliség-dominálta eljárásokkal, a nyilvánosság teljes kizárása mellett, kifejezetten ellenséges stílusban. Ezek között előfordultak olyan esetek is, ahol katonai bíróság járt el, ebbe tartozott Vaszary Gábor és Jezerszky Ottó, egykori diákok és társaik ellen indított eljárás 1951-ben: az ÁVH „politikai, gazdasági és katonai kémadatok” Ausztriába és NSZK-ba csempészésével vádolta a diákokat. A kémkedés részleteit a vádirat nem konkretizálta, kizárólag egy budapesti egyetemi hallgató tanúvallomására és a gyanúsítottak beismerő vallomására támaszkodtak (akik a vád időpontjában már majdnem fél éve előzetes letartóztatásban voltak). A vallomásokról sokat elárul néhány idézet a négy diáktól, mint „[s]zármazásom és neveltetésem következtében ellensége vagyok a fennálló társadalmi rendszernek”. Az ’52 tavaszán lezajlott egynapos tárgyaláson elsőfokon kihirdették az ítéletet: a négy diák közül Vaszaryt és Jezerszkyt kötél általi halálra, a harmad- és negyedrendű vádlottat (Lengyel Ferenc és Horváth Zoltán) 15 és 10 évre ítélték. Az eljárás során csak súlyosbító körülményeket vettek figyelembe: „[k]émek beismerése, büntetlen előélet, fiatalabb életkora, mint enyhítő körülmény a jelenlegi feszült nemzetközi viszonyok között, számításba nem jöhet. [...] [K]émekkel szemben csak könyörtelen leszámolás útján védhető meg a szocialista társadalom.”  A másodfokú tárgyalás, mely ugyanazon év szeptemberében zajlott, helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, így októberben Vaszaryt és Jezerszkyt felakasztották, melyről azonban csak 1956-ban tájékoztatták a családtagjaikat. Horváthot ’56-ban szabadon engedték, de a büntetett előélet miatt igen nehéz helyzetben volt a munkaerőpiacon (a korábbi vagyonelkobzás jóvá-nem-tételéről nem is beszélve). Lengyelről azonban nincs információ.

Hasonló körülmények között zajlott az eljárás Pázmány Géza OSB bencés szerzetes és társai, köztük (a későbbiekben még az állambiztonság figyelmébe kerülő) Pálfy Aurél OSB ellen 1953-ban. Pázmány ausztriai teológiai tanulmányai alatt került az ÁVH figyelmébe: a vádirat szerint brit katonák beszervezték kémkedés céljával, melyet a megfigyelt levelek tartalmával próbáltak alátámasztani, míg Pálfyt a cserkészmozgalom illegális újraszervezésével vádolták. A vádlottak csaknem mindegyike beismerő vallomást tett, és néhány lefoglalt tárgy (mint bakancsok, térképek) perdöntőek voltak az eljárás során. Pázmányt 15 évre, a többi vádlottakat 2,5 év és 15 év közötti időtartamú fogházra ítélték (mely relatíve megbocsátónak tűnhet Vaszary és Jezerszky ítéletéhez képest).

A pannonhalmi és győri bencés rend tagjait megfigyelők jelentései alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a szerzetesek szűk környezetében a politikai rendőrség megbízottjai, besúgói voltak. Olyan dosszié is akadt, melyben 1949-ben próbáltak egy görög-latin szakos tanár rendtagot beszervezni – egy kizsarolt találkozást követően az ÁVH Andrássy út 60. alatti székházába vitték, ahol – vélhetőleg erőszak hatására – írásban együttműködést tanúsított a belbiztonsági szervekkel. Majd öt nappal a szabadon engedése után találkozott tartótisztjével, és „zaklatott állapotban” közölte vele, hogy „[...] inkább leüli a 3 évet, amit kiszabnak rá, mert mindentől fél”. Nemsokkal ezután az ÁVH egy Ausztriában élő bencés szerzetes (a már említett Pázmány Géza OSB) leveleiből észrevették, hogy az az ország elhagyására buzdítja levelezőpartnereit, köztük pannonhalmi diákokat, így, egy előre megtervezett akció során (vélhetőleg súlyos presszióval) a 18 éves bencés diákot, Felkai Ervint be is szervezték. Azonban Felkai nem bizonyult jó ügynöknek, így került a belbiztonság látókörébe Pálfy Aurél OSB, Felkai (illegális) cserkészvezetője – Felkai azonban részletesen megosztotta, hogyan járt el vele az ÁVH, mely a szervek előtt is ismert lett, így Pálfy beszervezésétől végül elálltak. Néhányan azonban kevésbé voltak szerencsések: Jámbor Mike OSB bencés szerzetes és tanár (igazgató), valamint Polgár Vilmos OSB az Olasz Kultúrintézeten keresztül kommunikált a Szentszékkel, valamint Bulányi György SchP piarista szerzetessel együtt külföldről csempészett egyházi brossúrákat fordítottak. Jámbor Mike előtt a győri kolostor gondnokát, Kapuy Vitált szervezték be 1954 tavaszán, hogy segítsen a szerveknek felhasználható anyagot gyűjteni az ellen. A Kapuy által szolgáltatott információk birtokában az ÁVH mindkét bencés szerzetest kihallgatta, majd azok „az eléjük tárt bizonyítékok hatására megtörtek” és vállalták az együttműködést a belbiztonsággal.

 Pannonhalma 1948-ban

A „nyilas” és „háborús bűnös” pálosok

A koncepciós perek a pálos rendet sem kerülték el, mely közül talán az egyik legismertebb történet Vezér Ferenc OSP szerzetesé. Állítólag Endre László, a Szálasi-kormány hírhedt belügyi államtitkára, Nyugat-Magyarországra történő menekülése előtt Vezért bízta meg a pálosszentkúti polgárőrség vezetésére, melyet 1944 őszén el is vállalt, de csak az orosz csapatok bevonulása után, ’44 novemberében alakultak meg. Azonban számos tényező látszólag elvi ellentmondásban áll a polgárőrségi tevékenységgel, többek között a tény, hogy egyrészről a korabeli szerzetesi regula szerint egy testvér sem vállalhatott semmilyen feladatot a renden kívül, valamint, hogy nem az volt a kolostor elöljárója, így ő maga sem adhatott felmentést önmagának. Ezen felül a pálos lelkiség három pillére (önmegtagadás és világi dolgoktól [köztük a politikától] való elfordulás, rendi szigor, akaratról való lemondás) sem lenne összeegyeztethető azzal, hogy Vezér elvállalta volna a csendőrség vezetését. Továbbá az 1944 októberében létrejött polgárőrségnek számozott fegyverei, megkülönböztető jelzései voltak, melyből következtethető, hogy a Vezér által vezetett polgárőrség nem azonos az 1944 októberében alakult helyi rendfenntartással. Azonban arról számos írásos bizonyíték is tanúskodik, hogy a maga módján ellátott minimális rendvédelmi feladatokat a Vezér-féle polgárőrség.

Nem egyértelmű, hogy a polgárőrség keretein belül, vagy rendtagként, de a szerzetesek korabeli leveleiből egyértelműen megállapítható, hogy a háború végén Vezér a szovjet katonák elől bújtatta a falu női lakosságát a templomban és a rend épületeiben. Állítólag egy ilyen razzia alkalmával Soltvadkerten egy szovjet katona erőszakoskodni akart a bújtatott nőkkel, Vezér szembeszállt vele, a katona az elsült fegyverével pedig önmagát sebesítette meg végzetesen. A történetet a pálos szerzetestestvérek mellett a modern kutatási eredmények is alátámasztják. Az is nyilvánvaló az elbeszélésekből, hogy több csendőr is ölt meg orosz katonákat ezidő alatt, akiket mind eltemettek a helyszínen, bejelentés nélkül. Végül az 1951-es koncepciós eljárás során olyan elemeket is bevetettek Vezér ellen, hogy elhitették egy helyi férfival, hogy a feleségének viszonya volt az atyával abból a célból, hogy tanúskodjon ellene, illetve nyomás hatása alatt még a kolostor perjele is Vezér ellen vallott, sőt, többen egyenesen a hírhedt Kun Páterhez hasonlították. Végül Vezér Ferencet 1951 augusztusában akasztották fel, és jelöletlen sírba temették. A vádiratban számos szembeötlő időbeli, logikai és földrajzi ellentmondással lehet találkozni, azonban, ha Vezér tudott is az általa vezetett emberek tevékenységéről, aligha vett részt közvetlenül fegyveres cselekményben – még annak ellenére sem, hogy Vezér temperamentumának hevességéről többen is beszámoltak. A korabeli beszámolók szerint az atya „nagyon tüzesen prédikált”, ám Homonnay Sándor Miklós OSP rendtársának szavaival élve „nem volt meg benne a kellő bölcsesség” a disztingváláshoz, így 1945-ben egy félresikerült húsvéti prédikációja után megvádolták (először – azonban ekkor még nem merült fel a polgárőrségben betöltött szerepe). Ebben a prédikációban félreérthető kijelentéseket tesz, melyekből Nagypéntek és a szovjet megszállás közti párhuzamot lehet vélni, illetve a nehéz idők végezetéhez szánt bátorítását a „[k]itartás” felkiáltással fejezte ki a hívek felé, mely köztudottan a nyilasok köszöntése volt.

Abban számos kutató között egyetértés van, hogy a koncepciós per valós célja Grősz József kalocsai érsek perbe fogása volt (közvetlenül a Mindszenty-pert követően), még akkor is, ha csak földrajzilag kapcsolódott az érsek elleni eljáráshoz. A gyakori, nyomás alatti kényszervallomásoknak nagyon jó példája a Csellár István Jenő OSP-ből kikényszerített vallomás 1951-ből, melyben kijelenti, hogy a pálos rend működése “megfelelt a Horthy-féle fasiszta rendszer célkitűzéseinek”, valamint a rendtagok “a hitlerizmus mellett foglaltak állást”, és hogy a Gellért-hegyi sziklatemplomban “Szálasi-miséket” tartottak.

Számos pálos szerzetessors is Vezéréhez hasonlóan alakult. Sokan közülük a bányákban, a nehéziparban helyezkedtek el, de csak néhányan végezhettek értelmiségi munkát a börtönbüntetést követően. Bihar Árpád Tádé OSP, Oláh Ferenc Julián OSP a diósdi csapgyárban, majd a Váci úti cérnagyárban, Szabó Sándor László OSP templomőr lehetett, többen kántorok, pénztárnokok, szakácsok lettek – valamilyen szinten mindannyian igyekeztek szabadulásuk után is tartani a kapcsolatot az egyházzal, és nem mellékesen igyekeztek a szerzetesi fogadalmaikat is megtartani.

„Szeressétek ellenségeiteket…”

Mindent egybevetve, az erőszakos fellépés a szerzetesrendekkel szemben számos életet, szörnyű lelki megpróbáltatásokat, megalázásokat követelt, a rendek társadalmi és tudományos munkájának szinte teljes – sok esetben végleges – megszűnése mellett. Mindezeken túl a nagymértékű vagyoni kisemmizés sokaknak már csak a jéghegy csúcsa lehet. Rengeteget tanulhatunk a kor szerzeteseinek alázatából, mely óhatatlanul is Lukács evangéliumát juttatja eszünkbe: „[sz]eressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. [...] Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,27-30)

Bibliográfia

Balogh Margit. „»Isten szabad ege alatt« – az egyházak Magyarországon 1945 és 1948 között.” In Balogh, M. (szerk.), Felekezetek, egyházpolitika, identitás Magyarországon és Szlovákiában 1945 után, szerk.: Balogh Margit, 49-60. Budapest: Kossuth Kiadó, 2008.

Bánkuti Gábor. „A diktatúra és szétszóródás évtizedei.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 488-495; 497-499. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Bánkuti Gábor. „Jezsuiták a diktatúrában.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 502-507. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Bánkuti Gábor. „Jezsuita élet a kistarcsai internálótáborban.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 516. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Bertalan Péter. „A pálos rend és az állambiztonság küzdelme.” Egyháztörténeti Szemle 17,2 (2016): 79-97.

Bertalan Péter. „Történelmi hálózatok. Magyar Pálos Rend contra Állambiztonság.” Egyháztörténeti Szemle 18,1 (2017): 42-55.

Binder Richárd. „Az egyházak elleni politikai, ideológiai harc Magyarországon 1951/1952-ben.” Létünk 2010,3 (2010): 27-37.

Cúthné Gyóni Eszter. „»Rieger József« fedőnevű ügynök jelenti.” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején III., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 223-234. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2018.

Cseszka Éva. „Bencések a kommunista diktatúra szorításában. Pálfy Aurél munkássága és elítélése.” In Örökség és küldetés. Bencések Magyarországon. 2. kötet, szerk.: Illés Pál Attila és Juhász-Laczik Albin OSB, 587-599. Budapest: Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2012.

Fejérdy András. „»Itt a döntés egyoldalúan történik« – az 1950-es megállapodás és a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása,” MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020. augusztus 30., https://abtk.hu/ismerettar/evfordulok/1559-itt-a-dontes-egyoldaluan-tortenik-az-1950-es-megallapodas-es-a-szerzetesrendek-mukodesi-engedelyenek-megvonasa

Gergely Jenő. A katolikus egyház Magyarországon 1919-1945. Budapest: Pannonica Kiadó, 1997.

Horváth Attila. „A vallásszabadság korlátozása és az egyházak üldözése Magyarországon a szovjet típusú diktatúra idején.” Velünk élő múlt 10,1-2 (2014): 1-24.

Kálmán Peregrin. „Hét magyar ferences vértanú tanúságtétele a totalitárius rendszerek üldöztetései közepette.” Acta Pinteriana 2018,4 (2018): 39-87.

Kárpáti Zoltán Endre. „A pálos rend elleni 1951-es koncepciós per formálása és előzményeinek bemutatása.” Egyháztörténeti Szemle 11,1 (2010): oldalszám nem elérhető.

Keresztes Csaba. „A bencés rend írott és tárgyi műkincseinek sorsa 1949-1952 között.” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején I., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 35-58. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2017.

Klestenitz Tibor. „Jezsuiták a második világháborúban.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 476-479; 482-483. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Kovács Benedek és Lajtai Mátyás. „Magyarország vallási viszonyai a népszámlálások és egyéb lakossági adatfelvételek tükrében.” Statisztikai Szemle 98,6 (2020): 573-598.

Mikó Zsuzsanna. „A bencések elleni büntetőperek 1945-1963 között.” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején I., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 21-32. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2017.

Rajki Zoltán. „Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár-korszakban.” Egyháztörténeti Szemle, 3,2 (2002): 74-86.

Soós Viktor Attila. „»Mátrai« fedőnevű ügynök az állambiztonsági szervek szorításában.” Egyháztörténeti Szemle 8,1 (2007): 145-173.

Völgyesi Zoltán. „A kommunista egyházpolitika szakaszai Magyarországon 1948-tól 1964-ig.” Mediárium: társadalom-egyház-kommunikáció 5,4 (2011): 25-34.

Vörös Géza. „Állambiztonság és egyházak.” Egyháztörténeti Szemle 10,4 (2009): 3-19.

Vörös Géza. „Egyházak az állambiztonsági dokumentumokban.” In Csapdában. Tanulmányok a Katolikus Egyház történetéből, 1945-1989, szerk.: Bánkuti Gábor és Gyarmati György, 281-333. Budapest: L' Harmattan, 2010.

Vörös Géza. „»Pálfi Aurél beszervezésétől elálltunk.« A bencés rend a politikai rendőrség hálójában (1945-1956).” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején II., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 187-204. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2018.

Fényképek

Fortepan 5440, 11563, 13184, 100354

Wikipédia, Wikimedia Commons