77. Gárdonyi Géza halála és búcsúztatása

2022. október 30. 10:00 - a múltnak kútja

„Sír-íratom semmi egyéb ne legyen, csak felül a kereszt rajza, aztán a két név, alatta a két évszám, s jóval alább: Csak a teste.” Gárdonyi Géza halála nem csupán Eger népét, hanem az egész magyar nemzetet lesújtotta. Halálának századik évfordulóján Besenyei Dávid gyűjtötte össze az egri sajtó híradásait.

Gárdonyi Gézát 1922. október 30-án (vasárnapról-hétfőre virradóan) hajnali 1-órakor vagy más forrás szerint fél 3 órakor érte a halál saját egri otthonában, az 1912-től Gárdonyi Géza névre keresztelt utcában. Az Egri Népújság így ír a tragédiáról: „Ismét gyászol a nemzet. Legnagyobb íróját, szellemi kincsének egyik legnagyobb letéteményesét, kultúrájának egyik legbőségesebb forrását veszítette el. Gárdonyi Géza meghalt!” Eger és Magyarország köztiszteletben álló, elismert írója volt ő, akinek halálhíre lesújtotta, nem csak a régóta lakhelyéül szolgáló várost, hanem az egész nemzetet is. Az alábbiakban az egri megemlékezés bemutatása a célom.

Hiába titkolta, hogy beteg (a Budapesti Hírlap tudósítása szerint Gárdonyit megvizsgálta az egri főorvos, aki az írót szív-, máj-, és vese problémákkal diagnosztizálta), állapota hamar szembetűnő módon rosszabbodott. A doktor intenzív gyógykezelést javasolt a számára, de a beteg csak akkor szánta rá magát, a családja és a barátai noszogatására, mikor már egészségügyi állapota mindinkább leromlott, amelyet maga is érzékelt. Október utolsó péntekjén kellett volna Budapestre utaznia gyógykezelés céljából, de végül mégsem tudta rászánni magát, holott az illetékes hatóságok és barátai igyekeztek megteremteni számára a legmegfelelőbb kényelmet az utazáshoz. Vendégei is hamar észrevehették egyre romló állapotát. Fiának Gárdonyi Józsefnek azt mondta, hogy olykor sétát tesz a kertben, de ez valószínűleg nem volt igaz, ezzel inkább őt nyugtatta, és igyekezett titkolni betegségét előtte. Október 14-én már nem szállt ki az ágyából, hozzá érkező vendégeit jó kedéllyel, tréfálkozóan fogadta betegsége dacára. De nem volt ez szokatlan tőle, máskor is előfordult, hogy sokat feküdt, íróasztalával szembeni díványán fekve olvasott. Mindennek megvolt a helye nála, a legkisebb bútorrendezés is felkavarta gondolatait, erről így ír fia József: „Ha Gárdonyi elől az íróasztalt elhúzták vagy ha csak egy könyvszekrény áthelyezésével a környezetet megváltoztatták, napokig bizonytalankodó, lassan gondolkodó, nyugtalan emberré alakult, akit ez állapot munkájában hetekig zavart.” Gyengesége ellenére dolgát végezte. Október 24-én még hegedűn a Darumadár fönn a légben hazafelé szálldogál c. dalt játszotta, de gyenge testét hamar kifárasztotta a muzsikálás.

Utolsó napló bejegyzését október 1922. október 13-án ejtette meg, amely egy rövid és tömör, lényegre törő iromány: „Csepergős. Feküdtem.” Az írást nem hagyta abba, utolsó regényén melynek címe Bibi, nap mint nap dolgozott, egy két oldalt írt hozzá naponta. Élete utolsó napján elvesztette a látását, régi szokásához híven, ugyan segítséggel (meggyújtották neki), de pipára gyújtott. Édesanyja (aki ekkor már 82 éves volt) szóvá is tette káros szokásának művelését, melyre Gárdonyi válasza sejtette az író belenyugvását elkerülhetetlen sorsába: „Ugyan ne pipálj már. Legalább addig, míg beteg vagy. Az is csak ront rajtad. - Nézze édesanyám. Inkább élek én egy hétig, de jól, mint két hétig, de rosszul.” Vakságát tetézte, hogy képzelődött is, érezte, hogy hamarosan véget ér földi pályafutása: „Biztosan válik már a lélek a testtől.” - mondta egy alkalommal, mikor egy hozzá érkező látogatóval való beszélgetése során többízben olyan alakokat és tárgyakat látott, akik és amelyek nem voltak jelen, de hiszen ő ekkor már nem is látott, csupán képzelete szüleményei voltak a látni vélt foszlányok. Gárdonyi József leirata szerint Gárdonyi az egészségügyi állapotának rohamléptű romlásáról adott tanúbizonyságot az utolsó uzsonna alkalmával: „Szinte hihetetlen, hogy én ebből a gyenge állapotomból valaha talpra álljak. Ugyan gyújtsd fel már azt a villanyt.” - mondta. A szegény legyengült beteg, kinek szemeiből kihunyt a fény, hiába kérte a villany felgyújtását, hiszen minden égő izzott már a szobában.

Élete utolsó estéjéhez ért, „Jó éjszakát kedveseim” - köszönt el forró szeretettel szűk családi körben, valamint szokásához híven megcsókolta szeretteit, mikor éjféltájt járt az óra. Az elmúlás gondolatával sokadszorra találkozott már ekkora, élete nehéz, nélkülözéssel, szomorúsággal telt szakaszaiban, ennek ellenére a halált nem emlegette, így tért nyugovóra immáron utoljára, 59 éves korában. Az elhunyt írót nyugodt, kedves mosollyal az arcán találták meg, holttestét még aznap, október 30-án, este 6 órakor átvitték a Líceum dísztermébe.

1922. október 31-én délelőtt a Líceum dísztermében ravatalozták föl, ennek okán több ezren látogatták meg az épületet, az ide érkezőket délután engedték be, hogy leróhassák tiszteletüket. Teste érckoporsóban (bronz) feküdt „leólomozva”, azért „mert családjának meghagyta, hogy halotti maszkot, fényképet, vagy rajzot ne készítsenek róla.” Körülötte nyolc gyertya gyúlt lángra. A ravatal virágdíszei Szmrecsányi Lajos egri érsek virágkertészetéből származtak. A ravatal jobb oldalára került Eger városának piros-kék szalagos koszorúja. Emellett koszorút helyezett el még: a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság, a Petőfi-Társaság, a Magyarországi Újságírók Egyesülete, az „Otthon” Írók és Hírlapírók Köre, a Magyar Nemzeti Szövetség, Budapest székesfőváros közönsége, a Nemzeti Színház, az egri helyőrség tisztikara, a Nép, az Élet, a Pesti Hírlap, az Egri Műkedvelők Köre és még sokan mások. Még a délelőtt folyamán a város értekezletet tartott a neves író végső nyughelyének kiválasztására. Dr. Torday Ányos indítványozta, hogy a várban kapjon díszsírhelyet. Végül a Bebek-bástyát választották ki, ahonnan rálátni a Gárdonyi-házra. Délben városszerte megjelentek a gyászkeretes plakátok, amelyek a temetésre invitáltak mindenkit. Sírhelyét a délután folyamán Harkabusz László áldotta meg. A ravatalon koszorút helyezett el többek között a Magyar Tudományos Akadémia (melynek tiszteleti tagja volt), a Petőfi társaság, a Kisfaludy Társaság, a Petőfi-Társaság, a Magyarországi Újságírók Egyesülete, az „Otthon” Írók és Hírlapírók Köre, a Magyar Nemzeti Szövetség, Budapest székesfőváros közönsége, a Nemzeti Színház, az egri helyőrség tisztikara, a Nép, az Élet, a Pesti Hírlap, az Egri Műkedvelők Köre a teljesség igénye nélkül felsorolva. Akik más módon nem képviseltették magukat, távirat formájában biztosították részvétükről a Gárdonyi családot és Eger városát. Részvéttáviratot küldött például Horthy Miklós kormányzó, Bethlen István miniszterelnök, Dr. Kupcsay Felicián miniszteri tanácsos a kormány nevében, és még megannyian magánszemélyek, intézmények. Bródy Sándor, Gárdonyi régi barátja táviratában Dr. Setét Sándort bízta meg, hogy tegyen helyette virágot szeretett barátjának koporsójára. Bródy ekkoriban szanatóriumban feküdt, ezért sem tudott megjelenni a temetésen. Kettejük kapcsolata az ezt megelőző években megromlott, az általa küldött irat egyfajta bocsánatkérés is volt Bródy részéről, régi barátságuk eltékozlása okán. „A sürgönyben éreztük mi család is (írja G. József), hogy több van, mint a szokásos részvét érzéstelen hangja: egy bánatos lelkű jóbarát könnycseppjeiből rakódtak össze a Morse-írás pontjai:

„Napok óta Gézára gondolok. Megyek utána vándorútján. A becsületes föld füvét, mezei virágjának néhány szálát tedd helyettem és nevemben koporsójára. Nevem nélkül. Szó nélkül. Én tudom és érzem, hogy mennyi fájdalmas és igaz szeretettel gondolok rá. Az anyját és fiait öleli szeretettel neked hű barátod:

Bródy Sándor egri földi munkás”

Táviratot küldött még Mehmed Djelal bey főkonzul, a török nemzet képviseletében, valamint Eger városának címezve Klebersberg Kunó gróf kultuszminiszter is. Dr. Szmrecsányi Lajos érsek személyesen jelent meg a gyászszertartáson.

Gárdonyi egyszerű temetést szeretett volna, de hírnevéből és társadalmi megbecsültségéből adódóan ez lehetetlennek bizonyult. Azt szerette volna, ha családi körben és csendben, gyászoló tömeg nélkül temették volna el.

Családja hiába szerette volna a szűk körű búcsúztatást, hiszen Gárdonyi nem csak a családjának volt halottja, hanem Eger városának is, amely, már több mint 2 évtizede tudhatta falai között elismert íróját. Torday Ányos javaslatára az Egerben összehívott értekezlet Gárdonyi akaratánál nagyobb volumenű megemlékezést kívánt. Sírhelye az egri Bebek-bástya lett, amelyről letekintve láthatjuk a Gárdonyi-házat. Gárdonyi a sírhelyét „munkahelyén”, az íróasztala mellett jelölte ki, de ez az ismert okok miatt nem valósulhatott meg: „Íróasztalom legyen a síremlékem. Az az íróasztalom, ahol gondolataim testet öltöttek. Ahol a lelkem és szívem minden érzése átömlött tollam vonásaiba.”

1922. november. 1, szerda. A temetés napja. „Egy csillag lehúllott az egri csillagok közül, hogy annál fényesebben ragyogjon az égen…” A koporsót tíz óra után pár perccel vitték le az Eszterházy térre. Félkörben állt körülötte a gyászoló nép. A város és az ország súlyos veszteségnek tekintette az író elmúlását. A temetésre hatalmas tömeg gyűlt össze. Aki tehette, részt vett a szertartáson, hogy lerója tiszteletét a nagynevű író előtt: „Eljöttek a férfiak: a cilinderes úr, a kérgeskezű munkás, a földműves; eljöttek a nők: kalaposak vagy kendősasszonyok és eljöttek a gyermekek. S ha szegénységüktől nem tellett, szívükben hoztak virágokat.”

A temetésre összegyűlt tömeg az egri bazilika előtt

A szertartáson körülbelül 15 ezer ember vett részt. A nagy tömeg a Széchenyi és a Káptalan (ma Kossuth Lajos) utcán, valamint a Líceum épülete előtt helyezkedett el, az Eszterházy tér önmagában nem tudta fogadni a valamennyi megjelent gyászolót. Az egyszerű, hétköznapi emberek mellett sok híres-neves személy jelent meg, hogy végső búcsút vegyen a nemzet halottjától, hogy egyet említsek például: Kosztolányi Dezső. Az első búcsúbeszédet Trak Géza, Eger polgármestere tartotta. A gyászszertartást az egri érsek vezette (miközben az egri koszorús daloskör gyászdalokat énekelt), koszorúzás zárta le, az utolsót Szávay Gyula helyezte el a Petőfi-Társaság, Győr városa és a győri Kisfaludy-kör nevében. A gyászmenet ezt követően az Eszterházy térről indult, úticélja a vár volt. A koporsót a halottaskocsira az egri írók és hírlapírók csoportja helyezte fel. A menetet, annak élén haladva az egri honvédgyalogezred zenekarának Beethoven gyászindulója vezette. A város összes harangja ugyanazért kondult meg, „hírdette a nemzet gyászát.” A tömeg a Káptalan utcán sétált, az út két oldalán díszsorfalat álltak a gyászolók. Voltak olyanok, akik házuk erkélyéről vagy ablakából adták meg a tiszteletet az elhunytnak. A várhoz érkezve az előbb említett egri írók csoportja emelte le a halottaskocsiról a koporsót, majd felmeneteltek vele egészen a török kertig. A kerthez érve helyükbe a budapesti írók és hírlapírók léptek, ők vették át a koporsó cipelésének súlyos terhét. A tömeg végül a Bebek-bástyára menetelt fel, a szertartás zárásaképpen búcsúzó gyászbeszédek sora következett. A búcsúztatók közül kiemelném Kosztolányi Dezsőt, aki a Pesti Hírlap nevében eképpen köszönt el az írótól: „Isten veled, te Mikszáth és Arany után való hatalmas harmadik, te láthatatlan ember, Isten veled.” A búcsúzások után elhantolták az egri remetét, Eger várának falai között, hol ő maga is sokat megfordult mikor egyik legnépszerűbb művét, az Egri csillagokat írta, valószínűleg sosem gondolta, hogy Eger hős várvédői után az ő földi maradványai is a hajdanán török sanyargatta erődben lelnek örök nyughelyet.

Aki jelen volt, mind azt mondta, hogy méltóképpen elbúcsúztatták a város halottját. A főváros törvényhatóságának képviselője ki is jelentette, hogy erre az eseményre nagyobb tömeget is meg lehetett volna mozgatni, ha Budapesten tartották volna, de ellenben közel sem tudták volna a „gyász méltóságában” Egert megközelíteni. „Kupcsay Felicián közoktatási miniszteri tanácsos így vélekedett az egri eseményekről: Ha mi tudtuk volna, hogy ez a város így érez, így gondolkozik és így gyászol, ha csak sejthettük volna is, hogy ilyen magasztos és ilyen méretű gyászt találunk itt: föltétlenül lehozatom valamelyik filmvállalatot. S ennek a temetésnek fölvételeit országszerte, kötelezően mutattatjuk be a magyar ifjúságnak. Hadd látta volna minden magyar ifjú: hogyan tiszteli meg nagyjait ez a szegény nemzet…”

Az Egri Népújság ide vonatkozó részének végén egy felkiáltás olvasható: „Mauzóleumot Gárdonyinak!” Eszerint az egri városi tanács Gárdonyi sírja fölé egy mauzóleum felállítása mellett döntött, mivel a temetés „oly nagy elismerést szerzett Egernek.” A hírértékű közlemény egyben országos felhívás az e célra felajánlott adományok gyűjtésére. A Budapesti Hírlapban is megjelent, hogy országos mozgalmat indítanak, amellyel adományozásra buzdítják az egész magyar társadalmat, a városokat, valamint közintézményeket és hozzá tették, hogy Eger városa 200 ezer koronát ajánlott fel e cél megvalósításáért. Az Egri Népújság a későbbi számaiban közzé tette az erre a célra való adományozók nevét és az addig már összegyűlt pénzösszeget is közölte. 1923-ban kiírták a tervpályázatot a mauzóleumra, sőt Eger városa a három nyertes pályázat terveit meg is vásárolta. Az építkezés soha nem indult el, jobbára anyagi okokból.

Sokan kísérték őt utolsó útjára, hiszen megannyi ember szerette Gárdonyit, mint írót, költőt, édesapát, fiút, jóbarátot, kedélyes tréfálkozó idős urat, régi ismerőst, szomszédot. Ugyanakkor Ő nem mindig érezte az emberek szeretetét. Közel 4 évtizeddel a halála előtt (1883. május 14-én) így ír naplójába: „Igen szomorú gondolatok leptek meg. Elkeseredtem mostoha sorsomra. Hogy nincs senki, aki gondolna velem. El vagyok hagyatva. Nem osztozik velem senki a bánatban. Irígylik örömömet."

A utolsó Gárdonyi Gézáról készült fénykép

Élete nagyot fordult, ünnepelt, híres író lett és akként is fejezte be földi pályafutását, Ő, aki a mai napig meghatározó alakja a magyar irodalomnak. Most halálának 100. évfordulóján korábbi bejegyzéseinkkel is emlékezünk életútjára (itt, itt, itt, itt, itt, itt, és itt olvashatók ).

Besenyei Dávid

Felhasznált források: