Kiss László legújabb posztjában a túlnépesedett Versailles-i udvarban élők lakhatási gondjairól, az udvari társadalom/személyzet létszámáról, összetételéről, a „királyi nyilvánosság”-ról oszt meg néhány érdekes gondolatot, de továbbra sem feledkezik meg az udvari nemesekről/udvaroncokról.
Ez utóbbiakra célzott La Fontaine francia költő (1621–1695), aki látszólag az állatok királya, az oroszlán udvartartásáról írt szatírát, de valójában XIV. Lajos (1643–1715) udvari nemességét minősítette.
„Az udvar: ország, hol készséges szín alatt,
ha bús, ha víg, a nép csak közömbös marad,
és úgy tesz, ahogy a király parancsba adja,
vagy ha nem, legalább mutatja.
Kaméleon nép, majom nép, szolgafajta, –
egy szellem mozgat ott száz testet, ezreket
és igazán üres gépek az emberek.” (Szabó Lőrinc fordítása)
Jean de La Fontaine, a kiváló francia (állat)mese író és költő
Túlnépesedett udvar lakhatási gondokkal
Ismerjük már, hogy 1661 után, mivel a párizsi Louvre egyre szűkebbnek bizonyult az udvari ünnepségek számára, az ókori uralkodók mintájára, XIV. Lajos utasítására, 1661 (még inkább 1668) után hozzákezdtek egy új, állandó uralkodói központ felépítéséhez. 1682-ben az – egyébként még be nem fejezett – építkezések már lehetővé tették, hogy családjával, kormányzatával és udvari személyzetével együtt beköltözzön Versailles-i kastélyába.
A Napkirály kastélyának egyik (fő)épülete
De hamarosan az elkészült tizenhét pavilon is szűknek bizonyult! Kiélezett versengés folyt tehát, főleg az udvari nemesek között, akár egy melléképületi „odúért” is. A csípős tollú emlékirat-író, Saint–Simon herceg is örülhetett, hogy egy szűk, sötét és levegőtlen manzárdszobához jutott a kastély padlásterében/félemeletén. A helyzete akkor változott meg gyökeresen, amikor a felesége Berry hercegnő udvarhölgye lett, ami által egy ötszobás lakosztályhoz jutottak. Másoknak – írta Gustave Geoffroy –, csupán egy vagy két szűk szoba jutott, amelyeket a nagy lakosztályokból választófalakkal különítettek el „ideiglenesen”, vagyis akár évekig. Majd így folytatta: egyik a másik mellett szorong. Jönnek–mennek, „lejönnek nyomorúságos padlásaikról,… amelyekért, mint kegyért, oly állhatatossággal harcoltak, részt vesznek a királyi élet mindennapos szertartásain… Nem egy közülük nyög az élet e fordult körülményei alatt, nem egy átkozza ezt az óriási palotát,… ahol mindenki összegabalyodik…”.
A leggazdagabbak, ha szállás nélkül maradtak, a kastély mellett (a 18. század elejére már 15000 lakosra duzzadó) Versailles-ban építtettek maguknak díszes palotákat „XIV. Lajos stílus”-ban. Mások Párizsból – ahol kb. 20000 (nem mind udvari) nemes is élt – kocsiztak ki időnként, hogy „bolygók”-ként ők is ott keringhessenek az imádott „Nap” körül, hogy részt vehessenek a király mindennapos ceremóniáin, hogy láthassák és szolgálhassák: „Őt”.
Egy főúri palota Versailles-ban
A királyi udvar személyzete/társadalma
De kikből, milyen csoportokból állt, és mekkora lehetett XIV. Lajos (korántsem állandó létszámú) udvari személyzete? S egyáltalán: mit takar a „királyi udvar” fogalma? Jonathan Dewald ez utóbbira rövid válasszal szolgál: „Így nevezték a király környezetében élő szolgák, szállítók, vezető tisztviselők és kiváltságos nemesek gyülekezetét”. Az udvari személyzet összetétele viszonylag könnyen leírható, de összlétszámát – nagy szórásokkal – csak megbecsülni lehet. Az 1680-as évektől a Napkirály (Európában legnépesebb) udvarában, a legutolsó szolgát is ide számítva, akár tizenöt–húszezren is teljesíthettek ilyen vagy olyan szolgálatot. Egy mértéktartó tudósítás szerint 1744-ben – a személyzettel együtt – mintegy 10000 fő lakott a kastélyban.
A királyi udvar erősen hierarchikus társadalmának csúcsán természetesen a király, a családja és rokonsága állt. Alattuk helyezkedtek el az udvari tisztségviselők/méltóságok. Ők több ezer, zömmel arisztokrata/nemesi származású ember vezetői voltak. A legnépesebb csoportot azonban a kastély szolgálatában álló cselédek és szolgák jelentették. A számuk elérhette akár a tízezer főt is. Ehhez hozzá kell még számolni az udvari nemesek személyzetét (kocsisok, inasok, kukták) is.
Királyi nyilvánosság
És még nem is volt szó a kastélyban reggeltől–estig tébláboló, annak szinte minden zegzugát bejáró, bámészkodó párizsiak tömegéről, akiknek az oda–vissza szállításáról omnibusz-szerű járművek gondoskodtak. A Versailles-ba látogatók akár a király hálószobájába is bekukkanthattak, akár meg is szólíthatták. XIV. Lajos ugyanis nemcsak kedvelte, hanem igényelte is a nyilvánosságot. A fia számára készített emlékiratai szerint erre azért volt szüksége, mert így „tudok mindenről, meghallgatok minden rendű és rangú embert”. A monarchiának egyébként is különös jellegzetessége – írta –, hogy „az uralkodót alattvalói szabadon és könnyen megközelíthetik”.
A francia királyságnak ezt a régi jellegzetességét – mutatott rá Funck–Brentano –, már a velencei követjelentések is megörökítették a 16. század második felében. Megállapították, hogy „a francia királyok közeléből senkit sem zárnak ki, és még a legalantasabb osztályokhoz tartozók is kedvükre bejárhatnak a legintimebb szobákba” is. Száz évvel később, 1665-ben, Locatelli (egy bolognai pap) ezt írta: „Elmentem a Louvre-ba és egészen háborítatlanul jártam–keltem;… odaértem egy ajtóhoz, mely, amint megkopogtatják, azonnal kitárul, és legtöbbször maga a király nyit ajtót”. A közönséget főleg a királyi család névnapjaira és a „nagy teríték”-re engedték be. A király vasárnapi étkezései (amelyeken a királyi család tagjai, beleértve a vérbeli hercegeket is, jelen voltak) nyilvánosan, népes közönség előtt zajlottak. De olykor az uralkodó vacsoráinak és egyéb étkezéseinek is „közönsége volt”.
A király ebédel
Megjegyzendő, hogy nemcsak a francia királyoknak, hanem a királyi család tagjainak az élete is nyilvánosság előtt zajlott, még száz évvel később is. Marie Antoinette, a leendő XVI. Lajos (1774–1792) tizenöt éves osztrák felesége is közönség előtt öltözködött 1770-ben. A nézők számára lépcsőzetes, amfiteátrum-szerű emelvényt építettek, hogy minél többen láthassák a kivételes eseményt. A főhercegnő (aki egyébként Mária Terézia 15. gyermeke és legfiatalabb leánya volt) így írt erről az anyjának: „Mindenki előtt rakom fel a rouge-mat és mosom meg a kezem; azután a férfiak kimennek, a hölgyek bennmaradhatnak és előttük öltözködöm”.
A tizenhat éves Marie Antoinette vadászöltözetben
A Napkirály Versailles-i kastélya tehát szó szerint mindenki előtt (beleértve a tolvajokat, koldusokat vagy örömlányokat is) nyitva állt. Ez nem egyszer túlzsúfoltsághoz, komoly rendetlenséghez és tisztasági problémákhoz vezetett. Ez utóbbira csak egyetlen példa a sok közül. Az udvar személyzetéhez hasonlóan, illemhelyek híján, a Versailles-ba látogató kíváncsiskodók is ott végezték el a dolgukat, ahol éppen tartózkodtak. Ennek kapcsán egy volt udvaronc ezt jegyezte fel: „Az udvarban… a felső folyosókon, az ajtók mögött és szinte mindenütt ezer trágyadomb látható,… elviselhetetlen szag bűzölög”.
Az udvari társadalom krémje: az udvari nemesség
A szűkebben vett udvari társadalomhoz visszatérve, ismerjük már, hogy a 17. század közepe előtt még csak udvarba utazó és ott rövidebb–hosszabb időt eltöltő nemesekről beszélhettünk, akik tehát csak ideiglenesen élvezték az uralkodó kegyeit és bizalmát. Ismeretlen volt a „vidéki nemes” – „udvari nemes” megkülönböztetés. Nem úgy a 17. század második felétől, amikor az igazán kiváltságos csoportot az uralkodó közvetlen környezetét alkotó, és a királynak bemutatott udvari („bemutatott” vagy inkább: „kitartott”) nemesek együttese jelentette, a maga 4000–5000 fős létszámával. (A forradalom előtti évtizedekben még mindig kb. 4000 udvari nemesi családot tartottak számon.) Az udvari nemesi státusz mögött – írta Papp Imre – „a külön privilégium (előjog az udvari tisztségek, az állami tisztségek, a magas tiszti rangok és egyházi méltóságok betöltésére, a kegydíjakra stb.) élvezete rejlett”. Az éles szemű kortárs, La Bruyère tehát a lényegre tapintott, amikor így fogalmazott: „Egy nemes, ha vidéki otthonában él, szabad, de nincs támasza. Ha az udvarban él, pártfogolt, de rab.”
Bár törvény sokáig nem szabályozta, a nemesség előnyben részesítése az udvarban mindig is működött. Például a tábornoki rangok már XIV. Lajos korában is az udvari „született” arisztokrácia számára voltak fenntartva. Halála évében, 1715-ben, a 164 tábornok között mindössze 5 % volt a polgárok vagy nemrég nemesítettek aránya. Míg a tisztikar 25–30 %-a a 17. század második felében, a 18. század első harmadában még közrendű származású volt, ez az arány az 1780-as évekre 10 %-ra csökkent. Hasonló tendencia tapasztalható az egyházi főméltóságok születés szerinti összetételében is az arisztokraták/nemesek javára, a közrendűek kárára.
Francia (udvari) nemesi viseletek a 17 – 18. században
A központi kormányzati apparátus tagjait, akik a kastély város felé nyúló két szárnyában tevékenykedtek, szintén az udvari társadalomhoz szokták sorolni. Ezek a (fő)hivatalnokok (tanácsnokok, titkárok, írnokok és mások) voltak az állam nélkülözhetetlen, félelmetes képviselői. Tisztában voltak fontos kormányzati szerepükkel, de érdekes módon nem voltak annyira szemtelenek és ambiciózusak, mint az udvari nemesek. Törvény szintén nem mondta ki, hogy az államot irányító főtisztviselők csak nemesek lehetnek, de a 18. században a magas tisztségeket betöltők között már csak néhány közrendű származású akadt. Az udvartartás költségei – ilyen hatalmas létszámok mellett – igen tetemesek voltak. Az 1680-as években felemésztették a kincstár 96 millió livre-re tehető bevételeinek durván az 1/8-át.
Kiss László
A téma néhány felhasznált irodalma:
F. Funck–Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.
Norbert Elias: Az udvari társadalom. Napvilág, Bp. 2005.
Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.
Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.
Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris, Bp. 2000.
