A dinasztikus érdekek és a személyes érzelmek megférhetnek egymás mellett, ha egy birodalom sorsáról van szó? Volt-e létjogosultsága a szerelmi házasságnak a 18. században? Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc kapcsolatát Kiss László mutatja be.
Mária Terézia (1717–1780) főhercegnő (1717–1740), királynő (1740–1780) és császárné (1745–1765) és Lotharingiai/Lotaringiai Ferenc István (1708–1765) herceg, majd német-római császár (1745–1765) 1736 februárjában házasodtak össze. Közel 30 évig tartó kapcsolatukat a témával foglalkozó hazai és külföldi szak-, és népszerűsítő irodalmak többnyire „szerelmi”-nek minősítik. Azon az alapon teszik ezt, hogy Mária Terézia tizenéves korában fülig szerelmes lett a bécsi udvarban nevelkedő, csinos és gáláns lotharingiai hercegbe. Ez úgymond felülírta, legalább is ellensúlyozta a házasság mindkét részről dinasztikus jellegét. A főhercegnő esetében a rideg dinasztikus érdek – kivételes módon – szerencsésen összefonódott a személyes érzelemmel. Esküvőjük után is még hosszú évekig őszintén, féltékeny ragaszkodással szerette férjét, de úgy tűnik, hogy ez a lángolás nem talált viszonzásra „Franci” részéről. Félrelépéseit megakadályozandó, Mária Terézia igyekezett őt minél rövidebb gyeplőszáron tartani. Az idő múlásával azonban a (testileg is megváltozott) királynő átértékelte addig követett, elhibázott házassági taktikáját. Eközben lángoló szerelme is megértő szeretetté, igaz barátsággá szelídült. Az említett irodalmak tehát, tisztelet a ritka kivételnek, egyfelől árnyalatlanul ítélik meg Mária Terézia – szerintük élethosszig tartó – szerelmét. Másfelől Lotharingiai Ferenc István hitvese iránt érzett szeretetét és ragaszkodását hajlamosak viszontszerelemnek minősíteni, a házasságukat pedig „szerelmi házasság”-nak beállítani, miközben ezek egyértelműen nem dokumentálhatók.
A szerelmes menyasszony és feleség
Amikor a 15 éves lotharingiai herceg 1723-ban Bécsbe költözött, a (vele rokonságban lévő) főhercegnő még csupán 5 esztendős volt. Már csak ezért is nagyon sommás és megengedő azt állítani, hogy: „Mária Terézia… megismerkedésük kezdete óta nagyon szerelmes volt a hercegbe”, és ez „a szerelem nem múlt el”. A cseperedő kislány szerelme a csinos, mindig vidám, jó modorú és jó társalgó fiatalember iránt apránként alakul(hatot)t ki a természetes gyermeki szimpátiából. A herceget ugyanis nem csak a főhercegnő apja, VI. Károly császár (III. Károlyként magyar király) kedvelte meg, hanem a leányai is. A kis Mária Terézia pedig állítólag „különösen rokonszenvezett” vele.
Mária Terézia kisgyermekként
Mária Terézia 11 esztendős korában
Hogy így volt-e vagy sem, biztosan nem tudni. Azt viszont igen, hogy 1735-ben, 18 éves korában már fülig szerelmes volt. A bécsi angol követ is fontosnak tartotta feljegyezte, hogy „gyengéd szerelem fűzi a lotharingiai herceghez. Éjszaka vele álmodik, és nappal csak róla beszélget az udvarhölgyeivel”. Azt gondolja róla, „hogy neki rendeltetett”. 1736. január végén Károly császár – aki egyébként több vasat is a tűzben tartott, és politikai/hatalmi okokból évekig lebegtette a lotharingiai herceggel való házasság lehetőségét – végül engedett legidősebb leánya érzelmének. Szabad utat kapott az (1732 óta Pozsonyban székelő) magyarországi helytartó leánykérő szándéka. A 18 éves menyasszony még hevesebb szerelemre lobbant. Erről három szerelmes levele is tanúskodik. (Bár az ördög ügyvédjeként meg kell jegyezni, hogy „minden tizenéves arisztokrata hölgy ilyeneket írhatott akkoriban”, akikbe alapkötelességként beléjük nevelték a leendő férjük iránti „szerelmet”, vagyis a feltétlen odaadást és alázatot.) Mindenesetre a boldog menyasszony az első levelében (ebben válaszolt visszafogottan udvarias vőlegényének) „kedves arc”-nak szólította, „egérké”-nek becézte – 1729 óta alig látott – kedvesét, akinek az állapota iránt úgy nyugtalankodott, „mint egy szegény kiskutya”. Egyúttal – s ez elgondolkodtató! – tőle is viszontszerelmet remélt. „Szeressen egy kicsit” – kérte szinte könyörögve. Talán nem volt meggyőződve Ferenc István viszontszerelméről? A díszes esküvőre 1736. február 12-én került sor.
Az ifjú házaspár
A féltékeny és erkölcsvédő királynő
Házassága és uralkodása első éveiben Mária Terézia továbbra is őrülten szerelmes volt megnyerő külsejű és modorú férjébe, akin több udvarhölgy tekintete is megakadt, ami alkalmasint nem is maradt kihasználatlanul. A ragaszkodó királynő mindent megtett annak érdekében, hogy minél szorosabban láncolja magához, hogy minél rövidebb gyeplőn tartsa szerelme egyetlen tárgyát. Nem akarta maga mellől elengedni, főleg egyedül és ellenőrizetlenül nem. Ha erre mégis sor került, minden lépéséről tudni akart. Ez az erős akaratú, ellentmondást és engedetlenséget nem tűrő asszony tehát (császári) férje felett is ugyanúgy uralkodni akart, mint az országai és a birodalma felett!
Nem zavarta, hogy ez a törekvése teljes ellentétben állt a férfi–nő, férj–feleség viszonyáról vallott valláserkölcsi nézeteivel, amelyeket leányainak küldött leveleiben többször is megfogalmazott. 1769-ben Mária Amáliának például ezt írta. „A nők legfőbb kötelessége az Isten és férfiak iránti alázat… Akármilyen a férj, az asszonynak soha nem lehet igaza.” Azt is tanácsolta, hogy „férjünknek feltétlen engedelmességgel tartozunk. Alá kell vetnünk magunkat akaratának”, „urunkat és parancsolónkat kell látnunk benne.”
A valóság azonban teljesen más volt. Minden fontos kérdésben ő döntött, nem pedig a (feleségét a maga módján szerető, megbántani nem akaró, engedékeny) „papucsférj”. Kapcsolatukban tehát ő volt az „úr”! A korabeli főúri szokásoktól eltérően közös hálószobájuk és ágyuk volt. Vagyis az ágyban is kisajátította magának „Franci”-ját, akit más nő ágyában nem akart látni. A szoros testi együttlétet, természetesen a vallási előírások betartásával, ő is szerette és igényelte. Azt az alaptalan rágalmat viszont csak a rosszakarói terjesztették róla, hogy olykor ő is félretette a házastársi hűséget, és magas termetű testőrökkel, udvari emberekkel (vagy akár lovakkal!) létesített testi kapcsolatot.
A fent leírtak ismeretében nem csoda, ha Ferenc Istvánnak még azt a bátortalan kezdeményezését is határozottan megtiltotta, hogy külön hálószobába költözhessen (ahonnan a férj, ahogyan az legfelső körökben lenni szokott, időnként meg-meglátogatta a hitvesét). Pedig a közös hitvesi ágy felmondásával – amit egy ezredes ismerőse tanácsolt neki – minden bizonnyal elérhette volna, hogy „szebben bánjanak vele”. Mária Terézia számára az „ura” iránt érzett szerelmén és féltékenységén túl, ezt a szoros házastársi együttlétet megkövetelte a Habsburg-dinasztia fennmaradásának mindenekfelett álló érdeke. Megnyugvással töltötte el az a tudat, hogy 11 életben maradt gyermeke között fiúk is voltak. A Pragmatica Sanctio (vagyis a Habsburgok nőági örökösödési joga) megléte ellenére egy férfi jogara alatt jobban biztosítottnak látta a trónutódlás folytonosságát is, a sokszínű birodalom sért(het)etlenségének és egységének a megőrzését is. A „növekedjetek és sokasodjatok" elv alapján tehát meggyőződéssel vallotta, hogy: „Gyerekből soha nem lehet elég, ebben telhetetlen vagyok.”
Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc István gyermekeik körében
Már viszonylag korán a tudomására jutott, hogy hiába a rövid gyeplőn tartás, hiába a közös hitvesi ágy, a férje bizony félrelép, miközben otthon példásan teljesíti szerető hitvesi és családapai kötelességeit. (A főúri férjek félrelépései egyébként, legyen szó alkalmi kapcsolatról vagy szerető tartásáról, teljesen megszokottnak, már-már elvártnak számítottak ebben az időben.) Az uralkodás terheit a vállán cipelő Mária Teréziának valamit tennie kellett. Túl lazának találta az udvari erkölcsöket, de kezdetben csak a férjét figyeltette. Állítólag még férfiruhát is öltött, hogy így kémkedjen a szabadkőműves páholyba járó Ferenc István után. Hogy a páholy összejöveteleire se járhasson (ami olykor valóban csak ürügy volt), egyszerűen betiltotta a működését. Később megszállott és könyörtelen erkölcsvédő lett. Előbb csak az udvar, majd Bécs, végül az egész ország erkölcsi magatartását figyeltette, és a félrelépőket kemény büntetésekkel sújtotta. A férfiakra pénzbüntetés, a lányokra, asszonyokra és özvegyekre az udvarból való kitiltás, vagy gyors férjhez adás, illetve kolostor várt. A papokból, rendőrökből és polgári spiclikből álló, kiterjedt hálózatú intézmény Szüzességi Bizottság néven híresült el. Giacomo Casanova véleménye szerint az uralkodóból „hiányzik a türelem legfőbb erénye, valahányszor az úgynevezett törvénytelen szerelemről van szó, bigottságig fajuló ájtatosságában úgy véli, érdemeket szerez Istennél, ha állhatatosan üldözi a két nem legtermészetesebb hajlandóságát.”
Lángoló szerelemből megértő szeretet és igaz barátság
Egy angol feljegyzés ugyan még az 1750-években is „a hitvesi ágyhoz makulátlanul hűséges császárné”-ról írt, ám Mária Terézia szépsége hervadni kezdett. A bőre petyhüdtté vált a 16 szüléstől, a teste pedig egyre jobban elnehezedett. Tisztában volt fiatalsága és bájai múlandóságával, és azzal, hogy az udvarban vannak tőle fiatalabb és kívánatosabb nők. Ám erkölcsvédő prüdériája, talán emiatt is, nem lankadt. Ma is látható, hogy még a férfi páncélöltözetekről is eltávolíttatta a szeméremvédőket! Ugyanakkor, ennek mintegy ellentmondva, egyre hosszabb gyeplőt engedett Ferenc Istvánnak. Szerelmi kalandjait ugyan továbbra sem fogadta el, de kezdett beletörődni. Rájött, hogy sem lángoló szerelme, sem kedveskedései, sem duzzogásai, sem könnyes kitörései nem vezettek eredményre. Csapodár férjét nem sikerült csak magához kötnie. A Szüzességi Bizottsághoz hasonlóan egy idő után már azt is elnézte, ha az udvarban valaki csak egy szeretőt tartott. Ha viszont többet, könyörtelenül kikergette az udvarból is, Bécsből is. A végén annyira elnéző lett, hogy – egy udvarhölgy elmondása szerint – még a szép és fiatal Auersperg hercegnét (akivel Ferenc István évekig tartó, nem is titkolt szerelmi viszonyt folytatott) is „odaengedte a játékasztalához.” Férje 1765-ben bekövetkezett halála után pedig a megtört özvegy állítólag ezekkel a szavakkal fordult egykori riválisához: „Mindkettőnknek nagy gyászunk volt.”
A gyászoló özvegy
Mária Terézia tehát nem csak testileg változott meg, hanem lelkileg-érzelmileg is. 1765 után, saját tapasztalataiból okulva, önvizsgálatot tartott. Elismerte, hogy a rövid gyeplőn tartás féltékeny taktikája elhibázott volt. Azzal is szembesülnie kellett, hogy a lángoló szerelem bizony múlandó. Ezekről a felismeréseiről tanúskodtak a lányának 1769-ben papírra vetett tanácsai. „Minél nagyobb szabadságot enged férjének, minél kevesebbet követel tőle, ő annál kívánatosabbnak látja majd Önt, annál mohóbban keresi az Ön társaságát.” Nagyon fontos, hogy „házukban minden tekintetben kellemesen érezze magát, úgy nem juthat eszébe, hogy másutt jobb lehet.” „A boldog házasság legfőbb záloga a kölcsönös bizalom és előzékenység. Az őrült szerelem hamar elszáll, és a házasságban csak azok maradnak boldogok, akik kölcsönösen becsülik a másikat, és egymásnak igaz barátai.” (A kiemelések tőlem – K. L.)
1765 után – a haláláig gyászruhát viselő, férje után készülő – Mária Terézia egyre gyakrabban révedt vissza a múltba, ami idealizálta és megszépítette hűtlen férjével kapcsolatos fájó emlékeit is. Szinte makulátlan tisztaságban látta már, szinte mennyei magasságokba emelte. Ezt írta róla: „Házastársamat, barátomat, szerelmem egyetlen tárgyát vesztettem el… gyengéd hitvestárs volt, igaz barát, egyedüli támaszom, akinek mindent köszönhetek.” Halálos ágyán, 1780. november 28-án állítólag az utolsó szavával is neki üzent: „Hozzád!” A szerelmes Mária Terézia mindössze hatvanhárom évet élt!
Kiss László
A téma néhány felhasznált irodalma:
A Habsburgok. Egy európai dinasztia története. Gulliver, Bp. 1995.
Franz Herre: Mária Terézia. Magyar Könyvklub, Bp. 2001.
Niederhauser Emil: Mária Terézia. Pannonica, Bp. 2000.
Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.
