Két évszázad alatt két család élt a ludasi Tarródy kastélyban, de mintha e falak arra predesztinálnák használóikat, hogy történetük három nemzedék után véget érjen, mégpedig úgy, hogy a falak perről és viszályról meséljenek. A Tarródy kastély és a tulajdonosaik történetét Szuromi Rita mutatja be.
A Vas megyei Tarródy család a 17. század elején került Heves megyébe, németszecsődi Tarródy Istvánt 1700-ban választották meg esküdtnek. Két év múlva az egri vár lerombolásához kirendelt biztos lett, és még ebben az évben elfoglalta a tarnai járás szolgabírói székét. E tisztségében ismerte meg a járás birtok- és gazdasági viszonyait. A következő évtizedben szép karriert futott be a vármegyén, miközben saját vagyona is gyarapodott. Megvásárolta Verpelét és Vécs birtokát, de a királyi tábla ezeket visszaadta a Nyáry örökösöknek, Tarródy pedig ellenszolgáltatást megkapta Ludast. A birtokba azonban nem 1737-ben nem tudták beiktatni, ennek majd csak fia, József tudott érvényt szerezni 1751-ben.
Tarródyak berendezkedése után Ludas klasszikus jobbágyfalu lett. A família tudatosan fejlesztette a gyéren lakott, 50 lakóházas területet, 1754-ben megrendelést adtak a templom megépítésére, elkészíttették 1781-ben Nepumuki Szent János szobrát, és még ebben az évtizedben elkezdődött a klasszicizálódó, késő barokk stílusú kastélyt építése, amit egy pompás park övezett. Az 1111 holdas birtokos egy 1819-ben készült leltár szerint olyan „uradalmi házat” rendelt, amely 14 szobából állt, benne konyha, csűr, boros pince, káposztás pince, kukoricagóré, istálló, szerszámos kamra, kocsiszín. Az egyik cselédház két szobás volt kamrával és pincével, a másik cselédházban két szoba, négy kamra és egy konyha volt. A magtáros háza egy szobás, de három kamrával, konyhával, istállóval és kocsiszínnel. A kertészházban volt egy szoba, konyha, kamra, istálló, az ispánházban pedig két szoba, két konyha, két kamra és egy istálló. Emellett külön épült szerszámos raktár, ponyvaraktár, disznóól, juhakol, szénapajta és 160 szarvasmarhának istálló. A földbirtokos tulajdonát képezte az uradalmi vendégfogadó, aminek egy szobája, konyhája, kamrája, istállója volt és egy mészárszék is tartozott hozzá. A nagyszabású építkezések miatt Tarródy József hitel felvételére kényszerül. Adósságai miatt 1788-ban a ludasi birtokot Alatkával, Karácsonddal és Tarnaboddal együtt bérbe kellett adnia Bujanovics Károly bécsi ágensnek (a politikai ügyekben közvetítő szereppel bíró személynek). Bujanovics kihasználta Tarródy adósságait és szorult helyzetét, és elhatározta, hogy megszerzi Ludast magának. Az ágens Alatkán jelentős építkezést kezdett és felbiztatta Tarródy hitelezőit, hogy követeljék vissza kintlévőségeiket, sőt maga is arra törekedett, hogy újabb és újabb hitellel terhelje a családot, ezáltal rákényszerítve őket a birtok és a kastély eladására.
A birtokot végül Tarródy fia, István foglalta vissza. Bujanovics elkövette ugyanis azt a hibát, hogy nagymértékben pusztította a környék erdőit, és ezzel jogalapot teremtett ahhoz, hogy a csalárd módon megszerezni kívánt kastélyt visszavegyék a tulajdonosok. Tarródy József 1795-ben hunyt el, két örököse, István és Bertalan 1799-ben egyezett meg arról, hogy Ludas törvényes örököse a fiatalabb fiú, vagyis Bertalan lesz. Az idősebb fiú, Tarródy István ugyanis apja hivatását követte, pályája a vármegyén kezdődött, és csúcsra akkor ért, amikor helytartósági tanácsos, császári és királyi kamarás, aranysarkantyús vitéz lett. A harmadik Habsburg hű nemzedék a magyar nemesség udvarképes, szűk elitjébe emelkedett. A fiatalabb fiú, Bertalan Egerben szerzett jogi képesítést, majd táblabíró lett a vármegyén. Az utókor vendégszerető emberként emlékezett rá. Ő már életvitelszerűen használta a ludasi kastélyt nejével, Reviczky Máriával együtt, akinek vagyona átmenetileg enyhített a család nehéz anyagi helyzeten.
Az új földbirtokos 1814-ben megrendelést adott egy új, immár kőből készült harangtorony és oratórium építésére és a templomot is felszerelte. Mégsem adatott meg neki, hogy családot alapítson. Reviczky Máriától ugyanis nem született gyermeke, és ez felvetette az utódlás kérdését. „Tarródy Bertalan és annak neje Reviczky Mária, igen vagyonosak, de gyermektelenek lévén, 1829-ben Gosztonyi Ferencet és Reviczky Károlyt, unokaöccseiket végrendeletileg örököseiknek nevezték ki. Tarródy a végrendeletben azon megjegyzést tette, hogy neje, ha esetlegesen tovább élne mint ő, csak akkor tegye öccseit örököseinek, ha ezek iránta háládatosak lesznek és nem élnek könnyelműen. Tarródy meghalt nemsokára, ezután 1831-ben, neje Reviczky tudta nélkül egy más végrendeletet íratott. Reviczky azonban maradt nagynénjénél, és vezérelte a gazdaságot, mely Ludas és Karácsony birtokokból állott. Ezen két jószág ma már 1.300.000 forintot ér. Az 1847. évben Reviczky Mária meghalt. Most ezen második végrendelet is felbontatott, és íme az egyedüli örökös csak Gosztonyi Ferenc. Reviczky persze ezen végrendeletet valótlannak mondotta, de a törvényszék előtt semmit sem tehetett, mert az 1848. évi szabadsági harc őt abban akadályozta. 1853. évben perlekedni kezdett és a per 1857-ben Reviczky hátrányára dőlt el. 1865-ben a királyi kúriától engedélyt nyert perújításra, mert azt adta elő, hogy ezen utóbbi végrendelet formája olyan, hogy világos valótlansága. Az egri törvényszék azonban a perújítás után sem látta az ügy állást változtatva, tehát újra visszautasította Reviczkyt. A királyi tábla ma az első bírósági ítéletet egy kis módosítással hagyta helyben.”
A családfő már korábban is próbálta a Tarródy vagyont családi kézben tartani, ezért fogadott fiával, Gosztonyi Ferenccel 1819-ben szerződést kötött arról, hogy 5000 forintért átveszi a ludasi és karácsondi birtokot. Ezt módosította 1822-ben, miszerint ha Gosztonyi Ferenc fiú utód nélkül halna meg, a ludasi birtok összes épületének harmadát a gyöngyösi Szegény Asszonyok Intézete örökli. Reviczky Mária túlélte férjét, csak 1847-ben halt meg Pesten szélütés következtében. A következő évben vagyonát árverezték, de nem az adósságok miatt, hanem az elhunyt végakaratából. 1848. február 7-én Ludason több száz juh és kos, ugyanekkor Pesten ékszerek, bútorok kerültek eladásra. Március 24-én a gyöngyösi házra is vevőt kerestek.
Tarródyné férje halála után bőkezű mecenatúrát folytatott. Reviczky Mária folytatta a ludasi templom szépítését is, az épület zsindelytetejét 1837-ben kijavították, amit az özvegy fizetett. 1838-ban alapítója volt a gyöngyösi szegényeknek fenntartott kórháznak, halála előtt a gyöngyösi Csapó utcai házát és telkét a Szegény Asszonyok Intézetére hagyta nagyobb mennyiségű ékszerrel együtt. Vagyonát, úgy tűnik, saját akaratából számolta fel. Nem tudjuk, ennek mi lehetett az oka. Reviczky Ádám Borsod megyei főispánná történt kinevezésekor 1828-ban még estélyt adott Ludason. Az új főispán a kastélyban audienciát tartott az egyházi és világi méltóságoknak. A család Tarródynét halálig segítette, Reviczky Hortenzia is gyakran vendégeskedett Ludason. A fiatal lány 1847-ben egy hirtelen jött idegláz következtében a ludasi kastélyban hunyt el.
Tarródyné és Reviczky Károly között bizonyára történt valami, mivel az asszony gyászjelentésén Károly neve még csak nem is szerepel, csupán Reviczky Imréé, Judité és a Gosztonyi családé. Reviczky ugyanakkor 1872-ben bekövetkezett haláláig perelt a ludasi javakért, vagyis nem fogadta el a végrendeletet.
A falu új birtokosa Reviczky Mária halála után a szintén Vas megyei Gosztony család lett, akiknek hevesi ágát Gosztony István jászkun kapitány alapította. Fia, Gosztony Pál (1740-1822) királyi tanácsos felesége Tarródy Anna (1749-1811) volt, akitől hat gyereke született. Közülük Ferencet adoptálta nagybátyja, Tarródy Bertalan. Nem tudni, hogy a Reviczky Károly által folytatott per mennyiben játszott szerepet abban, hogy Gosztony Ferenc rövidesen eladta a birtokot, melynek új tulajdonosa a többnyire Bécsben tartózkodó Almásy Móric (1808–1881) belső titkos tanácsos, kamarás lett.
A főnemesi Almásy család Tarna vidéki érdekeltségei ekkorra már jelentősen lecsökkentek. A gróf Almásy Kristóf és Haller Róza házasságából született fiúk közül Ernő Bódog alezredes megtartotta a tarnazsadányi kastélyt, de életvitelszerűen már nem használta azt. A másik fiú Mór, vagy Móricz, aki Bécsben élt, szintén főrangú házasságot kötött a Wolkenstein, majd a Festetics családok leányaival. Ludas nem volt az ősi Almásy vagyon része, a területet bizonnyal befektetésként vásárolta meg a bécsi pénzügyminisztérium osztályát is vezető, tehát a befektetési lehetőségeket jól ismerő Mór. Az 1200 kat. holdas birtokot azonban nem használta, hanem a kastély kivételével bérbe adta. Bérlője az egri Beökönyi Viktor lett. Beökönyi bizonyára a detki Tarródy kastélyba költözött a bérlet idejére, mivel gyermekei itt születtek: Zoltánt 1863-ban, Irént 1865-ben, Margitot 1866-ban, Ilonát 1868-ban, Bélát 1869-ben, Viktor 1874-ben keresztelték. A földbérlet 1863 előtt kezdődött, és 1880-ig folyamatos volt.
Almásy még életében eladta ludasi birtokát és a kastélyt bérlőjének. Az új tulajdonos a mindössze egy évszázada nemesi címet viselő egri Najmajer család leszármazottja, Beökönyi Viktor lett. A német eredetű polgári jogállású Najmajer – eredetileg Neumayer – család felemelkedése szinte példa nélküli a 18. századi Eger életében. Najmajer Ignác építőmester becsvágyó polgár volt, akit úgy választottak meg főbírónak, hogy korábban nem volt szenátor. Erre ugyan megvolt a lehetősége, de példa erre nem akadt. Najmajer Ignác Egerben 1783-1791 között töltötte be a főbírói tisztséget, ezt követően fia, János vette át helyét 1791-1826 között. Beökönyi Viktor nagyapja tehát még a németajkú rendi polgárságnak volt a tagja. A polgárság társadalmi mobilizációjának lehetőségét szakértelmük, vagyonuk és ambíciójuk teremtette meg. Ez jól követhető Najmajer Ferenc esetében is. A tekintélyes városi polgár 1760-ban nemesi címet is nyert. Ekkor már a fegyverrel nyert vitézségi érdemeket felváltották a polgári erények. A korszak rangra emeltjei közt nagy számban találhatók postamesterek, hivatalnokok, értelmiségiek, tisztviselők. Az állam és a történelmi szereplő viszonossági elve ekkor már az egyre magasabb színvonalon működő közigazgatásban és közszolgáltatásokban realizálódott.
A Najmajerek nemesi rangemelése több kérdést is felvet. Vajon miért tartották szükségesnek a magyar nemességhez tartozásukat, amikor a püspöki város társadalmában a nemesi rangnak nem volt akkora presztízse, mint vidéken. Bizonnyal asszimilációjukkal függ össze, hogy a „nemzetet alkotó” magyarság nemességhez kívántak tartozni. Német identitásuk viszont csak a 19. század közepén szűnt meg, amikor Bököny nevű földbirtokuk után előnevet kértek maguknak. Az eredeti családnév a 19. század közepén kikopott névhasználatukból, majd előnevük családnévvé vált. 1867-ben még a Najmajer-Beökönyi de Beökönye nevet használták, ami a század második felében egyszerűsödött a magyaros hangzású Bökönyire. A 19. század második felére identitásában és nevében is elmagyarosodott Beökönyi Viktor (1838-1922) ahhoz a markáns csoporthoz tartozott, akiknek attitűdjében a modernizáció korában felerősödött a magyar nemességhez tartozás tudata. Magyar érzelmét jól tükrözi 1913-ban írt levele. „Örömmel olvastam a Köztelek hasábjain (…), hogy szakíróink ne használjanak idegen kifejezéseket, mert szakíróinknak a nagyközönség számára kell írniok. Megtoldom e javaslatot még azzal, ne használjanak íróink németből szolgailag átfordított szavakat, ne írják például: lecsikózás, leborjazás, lebárányozás, lemalacozás.” A nemesi identitású csoportba tartozás csak akkor volt elég „fényes” ha ahhoz föld és vidéki életmód társult. Ehhez teremtett lehetőséget a ludasi földbérlet. A Beökönyi családnak ekkor bizonnyal még nem volt elegendő tőkéje ahhoz, hogy a bérletet egyedül fizesse, ezért Beökönyi Viktor neje, Keszlerffy Irén (1840-1902) compossessor, azaz birtokostárs lett. A több évtizedig tartó bérleti végén 1880-ban Beökönyi megvásárolta Almásytól a birtokot és a ludasi kastélyt. Tulajdonosként 1890-ben az épület átalakításakor és modernizálásakor meghagyta az épület homlokzatán az eredeti Tarródy címert, ami számára bizonnyal státusz értékű volt: kifejezte, hogy magáénak érzi a magyar nemesség hagyományait, családját kontinuusnak tekinti a régi magyar nemességgel és önmagára a nemesi kultuszközösség tagjaként tekint.
Beökönyi kastély
Beökönyi Viktor a 19. század második felében életmódjában, értékrendjében elsajátította a nemesi identitású nagybirtokos csoportjának magatartását. Részt vett Ludas közéletében, a nemzeti ünnepek alkalmával beszédeket mondott, különösen a népoktatás és népnevelés ügyét tekintette sajátjának. 1892-ben miniszteri megbízással ideiglenes iskolalátogató lett, vagyis megismerte az oktatás és a nevelés helyzetét. Ezért tett 1896-ban felajánlást a ludasi óvoda megépítésére. A „visszapolgárosodott” Beökönyi 1922-ben hunyt el. Birtokainak nagy részét két gyermekére, Ilonára és Viktorra hagyta. Az előbbi a ludasi, az utóbbi a detki kúriát és földeket foglalta el. Mindketten apjuk hagyományai alapján vezették a gazdaságot. Viktor a magyaróvári gazdasági akadémián szakirányú végzettséget is szerzett, de Ilona sem maradt el mögötte annak ellenére, hogy nőként két gazdatiszttel irányította Ludason a termelést.
Beökönyi Ilona életéről meglehetősen keveset tudtunk. Leánytestvéreivel együtt részt vett a 19. század leghíresebb társasági összejövetelein, báljain. Jelen volt azon a híres mulatságon is, melyet 1894-ben a fővárosban Munkácsy Mihály és neje jelenlétében „a legelőkelőbb megyei nemes családok s a székesfőváros előkelő gentry-körei” részvételével rendeztek abból az alkalomból, hogy Benczúr Gyula megfestette Ferenc József portréját. A század végén az ismerkedés, párválasztás lehetőségei voltak a bálok, ahol a Beökönyi lányok anyjuk kíséretében rendszeresen megjelentek. Így nem mulasztották el az EMKE vagy a jogászbálokat sem. Nem tudjuk, testvéreivel ellentétben miért nem ment férjhez. A gazdálkodást apjától és testvérétől tanulhatta, miután saját birtokot kapott, professzionálisan gazdálkodott. Az 1930-as években több szakcikket is írt a Köztelek című lapba, melyek arról tanúskodnak, hogy az agráriumban elért sikereinek a kulcsa a magas szintű szakmai tudás volt. Megállapításait egy gondosan összeállított táblázattal is alátámasztotta.
A világgazdasági válság idején, 1930-ban belépett a Badacsony Borvidéki Szőlősgazdák Pinceszövetkezetébe, hogy borát könnyebben értékesíthesse, de tagja volt a Heves Megyei Szarvasmarha-tenyésztő Egyesületnek és a Tisza-jobbparti Szarvasmarha-tenyésztő Egyesületnek is, melynek díjait többször elhozta, sikereinek elismeréseként pedig több esetben birtokán tartották a fajtabírálatokat. A fokozódó szociális feszültségek és az infláció éveiben testvérével, Bélával vállalta, hogy 7 héten át, heti 25 liter tejjel járulnak hozzá a gyöngyösi Állami Elemi Fiú és Leányiskolában osztott ingyen reggelihez. Az asszonynak esze is, szíve is volt a gazdasághoz. Megállapításait, javaslatait több éves adatsorokat tartalmazó kimutatásokkal támasztotta alá, ami azt mutatja, hogy a gazdálkodást nemcsak irányította, hanem abban komoly munkát is végzett.
Beökönyi Ilona nem vett részt a községi ügyekben, erre a hagyományos női szerepfelfogás és elvárás lehetőséget sem adott volna, de 1928-ban mégis kezdeményezte és támogatta a hősök emlékművének elkészítését, valamint saját költségén utat is épített. Kisebb-nagyobb adományokkal a hazafias ügyeket is támogatta, így például adakozott a fővárosi szabadságtéri szobrokkal szemben állítandó zászlótartókra is. Beökönyi Ilona jó kapcsolatban volt unokaöccsével, dr. Beökönyi Lászlóval, akinek 1942-ben ajándék címen átadott 854 kat. holdat Ludas, Detk és Ugra határában, de a haszonélvezetet megtartotta, rokona pedig lemondott a földeken termelt javak értékéről. Az asszonynak nem született utóda, így ahogy száz évvel korábban Tarródy Bertalan, úgy most Beökönyi Ilona is rokonát tette meg örökösének.
A kastély a második világháborút viszonylag sértetlenül vészelte át. Mindez dr. Beökönyi László házasságának volt köszönhető. Beökönyi neje a svéd Bergquist Márta volt. A belügyminisztérium segédtitkára felesége kapcsolatainak segítségével szervezte meg Ludason a vöröskereszt helyi részlegét. Beökönyi Lászlót 1944 őszén letartóztatták a nyilasok, és csak 1945 nyarán jutott ki Stockholmba, családjához. Beökönyi Ilona az 1945. évi földosztáskor több mint 500 kat. hold földet vesztett, ami ekkor már Beökönyi László nevén volt, az intéző lakást, 9 cselédházat, gazdasági épületeket, istállókat, munkaeszközöket és gépeket államosították. Alig 100 kat. holdjuk maradt, melyen Ilona már tudott termelni, hiszen ehhez sem a gazdasági eszközök, sem a munkaerő nem állt rendelkezésére, az aszály pedig a maradék termést is elvitte. Az orosz megszállás alatt Beökönyi Ilona kezdeményezte, hogy egykori javainak mostani tulajdonosát, Beökönyi Lászlót helyezzék gondnokság alá és nyilvánítsák ismeretlen helyen tartózkodó személynek, a nevén levő vagyon gondnokának pedig Takács József postatisztet nevezzék ki. Beökönyi Lászlóról többször is hírt adtak a lapok fogolyjegyzékei, 1945-ben például annak kapcsán, hogy a Sopronkőhidán raboskodók Simbachban vannak, ám a korszak akadozó postai szolgáltatásainak és a vidéki falvak elzártságának, szigorú ellenőrzésének ismeretében feltételezzük, nem valószínű, hogy ezek a hírek eljutottak az idős asszonyhoz.
Dr. Beökönyi László azonban előkerült, sőt nagyon is jó testi és lelki egészségben volt. Svédországban élt és pénzintézeti tisztviselőként dolgozott. A helyi és vármegyei jegyzőkhöz, gyámügyi hatósághoz küldött levelében leírta történetét, miszerint 1944 és 1945 telét a nyilasok fogságában vészelte át, majd kalandos úton Svédországba ment, ahonnan mihelyst megindult a postaforgalom, felvette itthon maradt rokonaival a kapcsolatot. Nem igaz tehát, hogy nem volt kapcsolata Ilonával, sőt az sem, hogy nem volt beszámítható. Ez inkább Beökönyi Ilonára érvényes, aki egy ismeretlen postatisztet akart megbízni a vagyon kezelésével. Hogy ennek az időskori demencia, esetleg valamilyen külső befolyás volt az oka, nem tudni. A pénzintézeti tisztviselő úgy döntött, hogy maradék vagyonának kezelésével a Karácsondon élő Csiszár Dezső nyugalmazott ezredest bízza meg. Eközben a jegyző is megtette saját jelentését. Ilona valóban nem fizetett adót, de nem is volt miből, mert a maradék 42 kat. holdján az aszály elvitte a termését. Valóban lebontatott egy házat, kettőt eladott, sőt még 6 szarvasmarhát is áruba bocsátott, de semmi nem bizonyítja, hogy elmebeteg lett volna, egyszerűen csak idős volt, egyetlen rokon nélkül. A megmaradt javak legjobb kezelője pedig a Detken élő Beökönyi Tibor lehetett, aki beleszületett a gazdaságba és ismerte a családi viszonyokat is.
Mi történt 1942 és 1947 között? Dr. Beökönyi László svéd kapcsolatainak köszönhetően a Beökönyi-gazdaságot nem érte nagyobb kár, a vöröskereszt jelenléte a falut is megkímélte. Beökönyi valóban élvezte a nyilasok „vendégszeretetét” Sopronkőhidán, majd életét mentve Svédországba távozott. Az idős földbirtokos asszony magára maradt, maradék földjén gazdálkodni már nem tudott, és bizonnyal jól felmérte a politikai helyzet megváltozását, ha egy postatiszt „védelmét” kereste. Ezt az érdekszövetséget bizonyára anyagiakkal akarta meghálálni, ám az is elképzelhető, hogy ez a „hála” kényszer hatására történt. A korszak viszonyainak, az egyre erőszakosabb szovjetizálásnak az ismeretében bátran kijelentető, Beökönyi Ilona nagyon is reálisan gondolkodott, amikor a teljes egzisztenciális megsemmisülés mellett fizikai létét próbálta menteni. A Svédországban élő László természetesen nem tudhatott az itteni viszonyokról, ezért gondolta, hogy az asszony elmebeteg, sőt még 1947-ben is hitt abban, hogy ő maga jelölheti ki szabadon javainak gondnokát. Az elmérgesedett családi viszony jól mutatja, hogy azok, akik 1945 után is az országban maradtak, milyen mértékben váltak kiszolgáltatottá az egyre erőszakosabb politikai-katonai hatalomnak. A Beökönyi család története épp úgy csúnya családi viszállyal ért véget, mint egy évszázaddal korábban a Tarródyaké. Beökönyi Ilona még megélte a Rákosi hatalomra kerülését. Ludason 83 éves korában, 1950. október 27-én halt meg agyvérzés következtében.
Szuromi Rita
