I. Frigyes Vilmos (1713–1740) porosz király minden bizonnyal a 18. századi Európa egyik legfurcsább és legellentmondásosabb uralkodója volt. Mi több, „egyike a legérdekesebb embereknek, akik valaha trónon ültek”. Voltak, akik egyenesen tébolyult elmének vagy „koronás pszichopatá”-nak tartották, a fösvénységig fukarnak tekintették. Valóban ilyen volt-e, vagy – országa, népe javát a legdurvább eszközökkel is szolgáló – végtelenül takarékos, jóságos „gazda”? Ezeket vizsgálja jórészt 19–20. századi irodalmak alapján Kiss László bejegyzése.

„Takarékossága piszkos fösvénységgé fajult” (Macaulay)

Az első porosz király, I. Frigyes (1701–1713) 1713-ban „szinte teljes csődben lévő államot hagyott fiára” – fogalmazott Németh István, a kiváló magyar Németország-kutató 2018-ban.

Németh István (1945–2020), a 19–20. századi német történelem jeles oktatója és kutatója

Frigyes Vilmos trónörökös tehát – hiú, pazarló és pompakedvelő apja hibáit tapasztalva és tagadva, annak halála előtt nem sokkal – így mérgelődött: az államban „nincs egyetlen ezred, csak 600 mázsa lőpor, pénz pedig semmi”. Íme, már körvonalazódott is leendő uralkodói programja: erős hadseregre és állami bürokráciára, ehhez rengeteg pénz, a gazdaság fejlesztésére és szigorú takarékosságra van szükség. Egy porosz trónörökös mérgelődésére még nem kapták volna fel a fejüket európai koronás fői, mint ahogy azt – az uralkodói körökben megszokott dolgot – sem furcsállották volna, hogy I. Frigyes tehát teljesen eladósította, a tönk szélére juttatta az országát. Azon viszont már nagyon megütköztek Londontól Szentpétervárig, ami rögtön I. Frigyes Vilmos (1713–1740) trónra lépése után történt. Az ifjú uralkodó ugyanis, először és utoljára, nem sajnálta a pénzt apja díszes temetésére (akkoriban erre is mindenhol számolatlanul szórták a pénzt), de a saját koronázására már igen. Aprólékosan kiszámolta, hogy a szegényes ceremónia nem kerülhet többe – írd és mondd! – 2547 tallérnál. Ám ezt, megbocsáthatatlan módon, 9 pfeniggel túllépték! Ez volt az utolsó pazarlás, amelyet eltűrök – ordította habzó szájjal. Hamarosan jött a folytatás.

Uralkodása másnapjától csak úgy záporoztak az újabb és újabb megszorító intézkedések. Ezek nem csak a fényűzéshez szokott udvari embereket és az elhunyt uralkodó bőkezűségét kihasználó – zömmel külföldről befogadott – haszonlesők ezreit-tízezreit ejtették rémületbe, hanem a berlini vagy potsdami mesterembereket, kézművesek, munkásokat, polgárokat is. „Az udvari eszem-iszom, a szemkápráztató menetek, az idegizgató bálok, a pénzenvett csillogás egyéb czafrangjai végkép eltüntek a trón közeléből.” – írták 1875-ben. Ettől kezdve nem volt több száz fős udvari étkezés, nem volt udvari zene, bál, hangverseny. Kíméletlenül megnyirbálta a felduzzadt udvari személyzet létszámát, beleértve a díszgárdát és a zenészeket is. A sajátkezű listázás után megtartott 50–55 személy fizetését a felére-harmadára csökkentette, miközben a fogai között szitkozódva sziszegte: Örüljetek gazfickók, hogy még ennyit is kaptok!  Közvetlen szolgálatában állítólag csak 8 inast, 3 apródot és 8 vadászt tartott meg. A királyi kastélyokból eladatta a díszes ruhákat, csillárokat, bútorokat, szőnyegeket (a porra egyébkéni is érzékeny volt), hintókat, lovakat és mindazt, amit feleslegesnek és haszontalannak tartott. Nyílt árverésen adták el a királyi pincéből a finom (tokaji, pozsonyi, ruszti, rajnai) borokat. Huszonnégy kastélya közül csak hatot tartott meg. Átmenetileg vagy végleg leállíttatta a berlini és egyéb nagy építkezéseket. Az arany- és ezüsttárgyakat átadta a pénzverdének beolvasztásra, pénzverés céljából. A német (újság)író 1979-ben papírra vetett sorai szerint: „A királyi udvartartás ettől fogva – az ezüst evőeszközöket nem számítva – jó polgári küllemet öltött.” „Ettől fogva nemkívánatos volt az udvarnál az elegáns öltözet, a parfüm és az arcfesték”, a francia nyelvű társalgásról nem is szólva.

Bernt Engelmann (1921–1994) német író, újságíró (jobbról)

A királyi udvar leállított építkezéséről elbocsátott munkások és mesteremberek nem véletlenül feszítették ki a főbejárat fölé a feliratot: „Ez a kastély Berlin székesfővárossal együtt eladó!”.

Rövid időn belül – fogalmazott a 19. századi magyar (kultúr)történész, az első és azóta is egyetlen I. Frigyes Vilmos monográfia szerzője 1888-ban – Európa-szerte „közmondásossá vált Frigyes Vilmos zsugorisága”. Egy kortársa pedig 1717-ben így írt a puritán udvaráról: „oly királyi udvarban vagyok, melyben nincs más ragyogó…, mint katonasága”. Berlini udvar alatt „csaknem kizárólag katonákat kell érteni”, hiszen „a tanácsosok, kamarások, udvari apródok és hasonlók, ha nincs egyúttal katonai rangjok, nem sokra becsültetnek”. Egyszóval: rövid idő alatt Athénból Spárta lett! 

Ballagi Aladár (1853–1928) (kultúr)történész, nyelvész, egyetemi tanár és hiánypótló könyve

Ez ugyanis – tette hozzá – egy olyan, takarékosságot nem ismerő, pazarló és gyönyörkedvelő kor volt (főúri körökben feltétlenül), amikor a francia „Conti herczeg porrá zúzott gyémánttal porozta be egy szépasszonyhoz írt levelét”. Vagyis zsugorinak kiáltották ki azt a takarékos királyt – folytatta –, akinek az éves udvartartási költségei talán még egy borsónyi gyémánt értékét sem haladták meg. A nagy hatású angol történetíró viszont 1842-ben igen kemény, rendkívül elítélő kritikát fogalmazott meg róla.

Thomas Babington Macaulay (1800–1859) báró, brit történész, politikus

Ilyen tébolyult, beteg jellemet „addig soha nem lehetett látni a tébolydán kívül”. Az elméje „olyan rosszul volt szabályozva, hogy minden hajlama szenvedéllyé változott, és minden szenvedélye erkölcsi és értelmi betegség jellegébe öltözött. Takarékossága piszkos fösvénységgé fajult.” Ugyanakkor – tette hozzá kissé megengedőbben – „volt némi érzéke a kormányzás iránt”. De másfél évszázaddal később sem volt megengedőbb az ugyancsak angol hadtörténész sem, aki szerint I. Frigyes Vilmos „erőszakos, brutális, faragatlan és nagy energiájú” uralkodó volt, igazi „vadember”.

Egyidejűleg volt takarékos és bőkezű

A kérdés tehát az, hogy a fösvénységig fukar volt-e, vagy csak végtelenül takarékos? A történelmi mérleg nyelve egyértelműen ez utóbbi felé billen. Az előbb idézett angol történetíró odavetett megjegyzése, miszerint „volt némi érzéke” a kormányzás iránt”, kiindulópont lehet I. Frigyes Vilmos ellentmondásos jellemének a megismeréséhez. Egyfelől olyan racionálisan gondolkodó, rendet és fegyelmet szerető, végtelenül céltudatos és pragmatikus ember volt, akinek – korlátolt szellemi képességei ellenére – igenis jó érzéke volt a kormányzáshoz. Másfelől viszont államát és népét átformálni akaró, dühödt igyekezetében az intézkedéseit katonásan durva, mi több, embertelen eszközökkel és módon hajtotta/hajttatta végre. Ismerjük már, hogy a maga kulturálatlan, faragatlan módján arra nem, vagy alig költött – legyen az udvari fényűzés, udvari könyvtár, tudomány, kultúra és sok annyi más – amit feleslegesnek tartott (és sok mindent tartott feleslegesnek), meg ami úgymond nem volt katonás. Kedvelte tehát a katonai ünnepeket, felvonulásokat és parádékat, a kimerítő vadászatokat és hadgyakorlatokat, de mégis a „pipázó kollégium”-ában érezte igazán jól magát. Itt – felvett uralkodói allűrjeit hetente egyszer levetve – káplár módra önmagát adhatta! A megfeszített napi munka után egy egyszerű szobában, faasztal mellett, fa székeken ülve, előkelő társaság (tanácsosok, katonai vezetők, diplomaták) gyűlt össze, amelynek tagjait személyesen maga hívta meg. Gomolygó pipafüstbe burkolózva (itt a pipázás mindenki számára kötelező volt), nehéz kőkorsókból itták a nehéz söröket, miközben a trágár élcelődéseken és a(z) – jó ízlés határán messze túllépő – otromba tréfákon röhögött a kulturált viselkedést elfelejtő, köpködő és böfögő társaság, miközben komoly államügyekről is szó esett. „Ebben a társaságban a király nem érezte magát királynak, sőt egyenesen megkövetelte, hogy mindenki a legtermészetesebben viselkedjék…”. Maga is ezt tette tehát. Előfordult, hogy „néhány pohár rajnai vagy tokaji után táncra perdült valamelyik öreg generálisával”.

A híres-nevezetes Tabaks–Collegium

I. Frigyes Vilmos tehát katonásan egyszerű és nagyon takarékos ember volt, amit az alattvalóitól is megkövetelt. Nagyon szerényen öltözködött és étkezett (bár jó étvágyú volt), viszont semennyi pénzt nem sajnált legfőbb kedvteléseire: dédelgetett hadseregére és – különösen – válogatottan magas legényekből álló „óriásezred”-ére, a potsdami gárdaezredre. Ugyanakkor, mivel nagyon sokba kerültek, takarékoskodott velük. „Oly érzéssel viseltetett katonái iránt, aminővel a fukar pénze iránt. Szerette gyűjtögetni, számlálgatni és növekvőben látni őket; de nem volt szíve ahhoz, hogy megbolygassa a drága gyűjteményt.”

Ismerjük már, hogy az udvari könyvtár vagy a tudományok támogatását nem tartotta fontosnak. A könyvtár részére 10 évig nem rendelt egyetlen könyvet sem! A 11. évben nagy kegyesen évi 4 tallért, majd ezt követően – még nagyobb „áldozatot” hozva – ötöt engedélyezett könyvvásárlásra. A berlini Tudományos Akadémiának is mindössze évi 800 tallért utaltatott ki. Meg volt ugyanis arról győződve, hogy a műveltség olyan felesleges és veszedelmes dolog, ami – az eszmékhez hasonlóan – megrontja az embereket, megzavarja a gondolkodásukat. „Mire jó az? El vele! – mondogatta nem egyszer. Elég, ha a bibliát, meg a zsoltároskönyvet forgatják.”, vagy a templomi prédikációkat hallgatják. Magából kiindulva úgy vélte, hogy a hadseregnél teljesen elegendő az altiszti műveltség. Az engedelmes alattvalóktól pedig nem szabad többet várni, mint hogy le tudják írni a nevüket. (Némelyik tábornoka egyébként még erre sem volt képes.) A tudós Leibnizről kijelentette, hogy „bolond ember, aki katonai őrszolgálatra sem alkalmas”. Kultúra- és tudományellenességét a 19. századi magyar (kultúr)történész az uralkodó gyakorlatiasságával, pontosabban a haszonelvűségével magyarázta. Idézzük: „ő előtte minden könyvtár hiába való holt tőke. mely egyedül fonák-eszű tudósok szertárául szolgálván, egyáltalán nem hajt hasznot”. Ellenben rendkívül sokat költött Poroszország gazdaságának, igazgatásának, oktatás-, szociális- és egészségügyének hatékony fejlesztésére. 1717-ben bevezette a tankötelezettséget, katonai iskolákat létesített. Megtiltotta a boszorkányégetést. A felsorolást napestig folytatni lehetne, mivel „királyi bőkezűséggel költött rengeteg vagyont üldözött polgárok letelepítésére, a kötelező iskoláztatás behozatalára, árva- és kórházak alapítására…”. Felszabadította (1719-ben) a kincstári parasztokat és elkezdte a pestis által évekkel korábban leginkább sújtott Kelet–Poroszország betelepítését. Polgári törvénykönyvet dolgoztatott ki.

Mindezek ismeretében a fösvénységi/fukarsági vád nyugodtan elejthető. Ismételten leszögezhető, hogy I. Frigyes Vilmos nem fösvény volt, hanem „csak” végtelenül takarékos (amit pazarló uralkodótársai fösvénységnek minősítettek). Ráadásul csak akkor volt ilyen, ha valaminek „a hasznosságát, czélszerűségét nem tudta fölfogni: de sohasem kímélte tallérjait, ha meggyőződése szerint hasznos vagy szükséges befektetésről volt szó”. Egyidejűleg volt tehát takarékos és bőkezű! Jelenbeli takarékosságával, spártai életvitelével, szegényes udvartartásával, egyszerű és csekély költségű étkezésével, egyszerű öltözetével, előrelátó módon a jövőt szolgálta, vagyis „távol eső nagy reményekért áldozta föl a jelent… Kortársai megfordítva tették!”

I. Frigyes Vilmos (1713–1740), a takarékos, ugyanakkor bőkezű porosz király

Uralkodásának mérlege

I. Frigyes Vilmos tehát a trónra lépésekor, 1713-ban teljesen leromlott állapotban vette át az országot. Amikor viszont 1740-ben meghalt, a fia, II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) egy minden ízében erősödő, militarizált országot örökölt. Erre a Poroszországra rá sem lehetett ismerni, már valóban „porosz” volt! A magát „Isten törvényszolgájá”-nak tekintő I. Frigyes Vilmos zsarnoki, abszolutista rendszere, növekvő népességű országa kevesebb, mint 3 évtized alatt fejlődő gazdasággal, fegyelmezett és hatékony állam- és közigazgatással, 820.000 főre növelt (nem csak létszámában erős) hadsereggel rendelkezett már. Persze nem volt minden fenékig tejföl! A német (újság)író szerint ugyanis: „A történészek hallatlanul eltúlozták rendelkezéseinek hatékonyságát. A korrupció kiirthatatlan maradt a katonaságnál és a közigazgatásban, jóllehet túlontúl arcátlan meggazdagodások esetén a legsúlyosabb büntetéseket foganatosították.” A szigorú takarékosság az árnyoldalakkal együtt is meghozta a gyümölcsét, bár az uralkodó tisztában volt azzal, hogy sokan még mindig zsugorinak tartják. „Nagyon jól tudom – mondta –, hogy Bécsben és Drezdában garaskuporgatónak neveznek, de majd örülni fognak az unokáim.” A számok pedig magukért beszéltek. A kincstár bevételei megduplázódtak, 7–8 millió tallérra nőttek. Ezzel a Poroszországgal már komolyan számolni kellett. I. Frigyes Vilmos az országát emelkedő pályára állította. Lefektette a porosz katonaállam alapjait. Kikövezte az európai nagyhatalmiság felé vezető utat a fia, II. Frigyes számára. Talán igaza volt a német történésznek, aki csaknem kilencven évvel ezelőtt így méltatta őt: „Lelkiismeretes atyja akart lenni népének, boldogabb örökséget akart hagyni utódaira. Önmegtartóztatása tiszteletet érdemel.” Az alattvalóit persze senki nem kérdezte meg arról, hogy ők hogyan vélekednek királyuk „atyai szeretet”-éről. Az eredmények mindent igazoltak.

                                                                                                             Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.

Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.

Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.

(Th. B.) Macaulay: Nagy Frigyes. Franklin, Bp. é. n.

 Németh István: A Hohenzollernek katonaállama. In: A porosz mítosz 1226–1947. Rubicon, 2018/1.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)                             

Az idén 200 éve, 1823. március 3-án született idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula, a Magyar Királyság harmadik miniszterelnöke, az Osztrák-Magyar Monarchia második közös külügyminisztere. Andrássy a 19. század legkiemelkedőbb magyar politikusai közé tartozik, valamint a dualizmus korának egyik legmeghatározóbb személyiségeként tartja számon a történeti köztudat. Andrássy Gyula tiszadobi emlékművének a felavatását mutatja be írásában Garas Norbert.

Id. gróf Andrássy Gyula

1823. március 3-án született idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula, a Magyar Királyság harmadik miniszterelnöke, az Osztrák-Magyar Monarchia második közös külügyminisztere. Andrássy a 19. század legkiemelkedőbb magyar politikusai közé tartozik, valamint a dualizmus korának egyik legmeghatározóbb személyiségeként tartja számon a történeti köztudat. Már az 1840-es évek második felében aktív politikai és katonai tevékenységet folytatott. 1845. szeptember 6-án Zemplén vármegye táblabírájává választották, 1846. augusztusától részt vett a Tiszai Gőzhajózó Társaság megalakításában, majd ugyanezen év decemberétől a Társaság szabolcsi testületének elnöki tisztségét is betöltötte. Lónyay Gáborral együtt, 1847. október 14-én Zemplén vármegye követévé választották. A nádor 1848. április 22-én a vármegye főispánjává nevezte ki. A népképviseleti országgyűlésen 1848. július 5-én megkapta a felsőház végleges jegyzői titulusát. Az 1848–1849-es katonai eseményekben is részt vállalt. Többek között 1848. szeptember 27–28. tájékán megjelent a dunántúli magyar fősereg velencei táborában és a szeptember 29-i pákozdi ütközetben parancsőrtisztént vett részt.

A forradalom és szabadságharc eseményei alatt végig az ország érdekeit tartotta szem előtt, viszont nem kívánt a király ellen fordulni. Az 1848–1849-es történéseket követően Andrássyt halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, a halálos ítéletet 1851. szeptember 22-én jelképesen végrehajtották, in effigie kivégezték, azaz a bitófára akasztott fekete táblára a hóhér krétával felírta a nevét. Az eseményről később a Wiener Zeitung is cikkezett, ezt követően emlegették Andrássyt a „szép akasztott”-ként. Az emigrációban töltött évei alatt nem vett részt semmilyen Habsburg-ellenes szervezkedésben. A hazatérésére 1857-ben nyílt lehetőség, majd az uralkodó 1867. február 17-én nevezte ki miniszterelnökké. A kiegyezés érdekében és folyamatában jelentős munkát vállalt. Ferenc József 1867. június 8-i megkoronázáskor is kulcsfontosságú szerepe volt, ugyanis miniszterelnökként, a nádort pótolva, ő helyezte a király fejére a koronát. A Monarchia közös külügyminiszteri tisztségét 1871 és 1879 között töltötte be. Az Andrássy politikai és közéleti szerepeire vonatkozó kutatásokban némileg kevesebb hangsúlyt kap a Tisza-szabályozási és vízrendezési munkálatokban való részvétele, valamint a társulati tevékenysége. A Tisza folyó árterében fekvő, tekintélyes tiszadobi uradalom birtokosaként, továbbá a reformkor szellemiségét magáénak valló ifjúként egyaránt fontosnak tartotta a szabályozási és egyéb vízi munkálatok megkezdését.

Az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályzó Társulat megalakulása

A folyószabályozásokat, így a Tisza mentén végzendő munkálatokat is több tényező együttes hatása tette szükségessé. A szabályozatlan Tisza lefolyási viszonyai nagyon kedvezőtlenek voltak, a folyamatosan visszatérő árvizek hatására a folyó kilépve medréből hónapokig hatalmas területeket tartott uralma alatt, megnehezítve ezzel a mezőgazdasági tevékenységet. A felázott, vagy vízzel borított részeken szinte lehetetlenné tette a közlekedést. A mocsaras, lápos területek pedig sokszor a járványok melegágyaivá váltak. A reformkor célkitűzésekkel és változásokkal teli időszakában a Tisza folyó szabályozása is előtérbe került. A mederszabályozás, valamint a folyó gátak közé szorítása mellett, az összetett munka részét képezte a mellékfolyók szabályozása, valamint a mocsaras, lápos területek lecsapolása és a belvízmentesítés.

Széchenyi István, mint az Országos Közlekedési Bizottság elnöke, 1845-ben utazott arra a területre, ahol „főkép a gyakori vízáradások miatt, leginkább sínlik a hon, s hová ekkép legelősben vinni segítséget kötelesség. E táj pedig, fájdalom, nem más, mint a Tisza völgye.”. Széchenyi számára megerősítést nyert hosszú útja során, hogy a Tisza völgyében uralkodó állapotok nem tarthatóak fent, mihamarabbi megoldásra van szükség. A gróf 1845. szeptember 27-én indult el Pestről, majd útja során számos településre ellátogatott, köztük Gyöngyösre, Miskolcra, Sátoraljaújhelyre, Perbenyikbe, Vásárosnaményba, Debrecenbe, Tiszadobra, továbbá megfordult még Szolnokon és Szegeden.  

Széchenyi István 1845. évi őszi, Tisza-vidéki útjának állomásai. MNL SzSzBVL IV.1.b. (Fasc. 45. No. 1233. 1845.)

Széchenyi a meglátogatott településeken találkozott az érintett törvényhatóságok és vármegyék képviselőivel, valamint a községek elöljáróival és a térségek érdekelt birtokosaival is. Tanácskozásain a Tisza-szabályozás és az ahhoz kapcsolódó országos és helyi érdekű ügyek szerepeltek. 1845. október 9-én, Tiszadobon Bihar, Borsod, Szabolcs vármegyék, valamint a Hajdú és nagy Kun kerületek, továbbá Debrecen szabad királyi város képviselőivel folytatott megbeszéléseket. Andrássy Gyula kezdeményezésére, aki családi birtokán látta vendégül a küldöttségek tagjait, még ugyanezen a napon aláírtak egy társasági szerződést, majd 1845. december 1-jén az első közgyűlés megtartásával ténylegesen megalapították a Tiszadobi Társulatot. Elnökévé az akkor 22 esztendős Andrássy Gyulát választották. Andrássy ezt követően aktívan bekapcsolódott a szabályozási munkálatokkal összefüggő társulati munkába. 1846. január 20-án, mint a Tiszadobi Társulat elnöke, jelen volt a Tiszavölgyi Társulat alakuló ülésén. Szintúgy ott volt 1846. augusztus 23-án a tiszadobi gyűlésen, ahol határozatot hoztak a Dob–Szederkényi átvágásról és a balparti dobi gát építéséről, ami az Andrássy által vezetett társulat feladata lett. Pár nap múlva, augusztus 27-én elkezdődtek ezek a munkálatok, ahol az első kapavágást maga Széchenyi István tette meg. A Tiszadobi Társulat 1847-ben az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályzó Társulat nevet vette fel. A megindult munkálatokat az 1848–1849-es események megakasztották, a forradalom és szabadságharc leverése után Andrássy is emigrációba kényszerült. Az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályzó Társulat elnöki tisztét 1850-től Drevenyák Ferenc császári királyi kerületi főbiztos töltötte be.

A tiszadobi Andrássy-emlékmű

A magyarországi folyószabályozási munkákat a magyarság egyik legmonumentálisabb alkotásaként szokás emlegetni. A jelképesen 1846. augusztus 27-én megindult nagyszabású vállalkozásnak az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályzó Társulat először 1865-ben egy Széchenyi István tiszteletére Tiszadobon emelt 6,64 méter magas obeliszkkel állított emléket. A földművelésügyi minisztérium 1907-ben hirdetett pályázatot Andrássy Gyula tiszadobi emlékművének elkészítésére. Az alkotás egy évvel később Sárkány István budapesti műépítész tervei alapján készült el. 1909. március 4-én kelt 2952/1908. számú leiratában Darányi Ignác földművelésügyi miniszter arra kérte fel az Alsó-szabolcsi Társulatot, hogy a Tisza partján elkészült Andrássy-emlékmű, „amely késő utódoknak van hivatva hirdetni az ő dicsőségét és a Tiszavölgy körül szerzett nem múló érdemeit”, méltó felavatásáról gondoskodjon. A társulat az 1909. május 12-én tartott közgyűlésén elfogadta a felkérést és hozzáláttak az avatási ünnepség megszervezéséhez, amire egy külön bizottságot alakítottak. A július 23-ra összehívott bizottsági gyűlésen véglegesítették a felavatási ünnepség időpontját, a meghívó szövegét és meghívandó vendégek névsorát. Gondoskodtak az emlékmű díszítéséről, a vendégek ellátásáról, szállításáról.

Meghívó gróf Andrássy Gyula tiszadobi emlékművének felavatási ünnepélyére. MNL SzSzBVL IV.411.b (17463/1909.)

Az ünnepség időpontjának 1909. szeptember 5. délután 1 órát jelölték ki. A kedvezőtlen esős időjárás ellenére nagy volt az érdeklődés, folyamatosan érkeztek a meghívottak a helyszínre. Az országos méltóságok mellett több vármegye főispánja és további megyei és városi törvényhatóságok küldöttjei, valamint számos, más ármentesítő társulat képviselői gyarapították a vendégsereg sorait. Jelen volt az Andrássy család több tagja, köztük az akkori belügyminiszter, ifj. gróf Andrássy Gyula is. A közvetlen szomszédságban lévő Felső-tiszai Ármentesítő Társulat részéről gróf Vay Gábor miniszteri biztos, főispán, Kerekes József társulati igazgató-főmérnök, Okolicsányi Dezső főszolgabíró és Orosz Miklós kamarás tették tiszteletüket. Délután 1 óra körül a felavatási ceremónia Dessewffy Aurélnak, az Alsó-szabolcsi Társulat elnökének megnyitójával kezdődött. Ezután Dömötör György tiszalöki római katolikus plébános szavalata következett, majd Fekete Márton királyi tanácsosnak, a Tiszavölgyi Társulat központi bizottsági titkárának az emlékbeszéde is elhangzott. A szónoklatokat követően valamennyien megkoszorúzták az emlékművet, amely a Tisza partjától 500–600 méterre állt az Urkom nevű magaslaton. Az építmény teljes magassága 13 méter, a mészkőből faragott hármas oszlop, mint három kar egy kőpárkányt tart, rajta egy sárgarészből készült aranyozott gömb. A kőpárkányzatba aranyszínű betűkkel az „Andrássy” feliratot vésték, míg a domb oldalában elhelyezett emléktáblán a következő szöveg szerepel: „Gróf Andrássy Gyulának a Tisza-szabályozás körül szerzett érdemei elismeréséül. 1909.”

A tiszadobi Andrássy-emlékmű. Magyar Iparművészet 1910. (13.) 9. 344.

A tiszadobi Andrássy-emlékmű

A felavatási ünnepséget követően a több száz fős társaságot ifj. gróf Andrássy Gyula belügyminiszter látta vendégül. A pazar lakoma alatt Rácz Károly ebreceni cigányprímás és zenekara gondoskodott a jó hangulatról. Az asztaloknál ülők közül többen szólásra emelkedtek és köszöntőket mondtak a királyra és méltatták az id. Andrássy gróf érdemeit. A felszólalók között volt ifj. Andrássy Gyula is, aki meghitt szónoklattal emlékezett vissza apja értékteremtő munkásságára. „Atyám egész életét a hazának szentelte. Ifjú korában kardot rántott, hogy hazájának szabadságát életével, vérével védje meg, egy puskagolyó érintette is mellét, de kárt nem tett benne. […] Később egész életében nem a harc mezején, de a politikai küzdelemiben szolgálta nemzetét”– szólt beszédében az ifj. Andrássy. Az emelkedett hangulatú esemény délután 5 óra tájban ért véget.

Tiszadobon 60 évvel később, 1969-ben a Tisza-szabályozás másik nagy alakjának, Vásárhelyi Pálnak a tiszteletére is emlékművet avattak. A Széchenyi, az Andrássy és a Vásárhelyi-emlékmű ma is áll és őrzi annak az emberfeletti munkának az emlékét, amely Széchenyi szavait idézve, azért kezdődött, hogy „e magasztos célhoz lehetőleg és mielőbb közelítsünk”.

                                                                                                                      Garas Norbert

Források és felhasznált irodalom:

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára (MNL SzSzBML)

IV.1.b. Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének iratai, Közgyűlési iratok (Acta politica). Fasc. 45. No. 1233. 1845. Széchenyi István levele Szabolcs vármegyéhez.

 IV.152.c. Észak-Szabolcs Megyehatóságának iratai, Tisza-szabályozási iratok (1845–1860).

IV.411.b. Szabolcs, valamint Szabolcs és Ung k. e. e. vármegyék alispánjának iratai, igazgatási iratok (1872–1950). 17463/1909. Tiszadobon emlékmű felavatása.

Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István 1996: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Budapest.

Emlékművek Sárkány Istvántól. Magyar Iparművészet 1910. (13). 10. 352.

Gonda Béla (revid.) 1900: Az alsó szabolcsi tiszai ármentesítő társulat. In: Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Budapest. 292–300.

Hermann Róbert 2022: „A szép akasztott” – Id. Andrássy Gyula gróf 1848–1849-es pályafutása. In: dr. Holló József – dr. Hermann Róbert – dr. Szelier Erika – dr. Jeszenszky Géza (szerk.): A haza szolgálata, az egyházak, az alkotmányosság és a szabadság a két gróf Andrássy Gyula pályafutásában. Budapest. 48–65.

Ihrig Dénes 1973 (szerk.): A magyar vízszabályozás története. Budapest.

Ligeti Dávid 2022: A két gróf Andrássy Gyula és a magyar uralkodók. In: dr. Holló József – dr. Hermann Róbert – dr. Szelier Erika – dr. Jeszenszky Géza (szerk.): A haza szolgálata, az egyházak, az alkotmányosság és a szabadság a két gróf Andrássy Gyula pályafutásában. Budapest. 13–26.

Milyen volt egy szakmunkáscsalád háztartása, konyhája a huszadik század közepén? Milyen tényezők befolyásolták a táplálkozási szokásokat, az étkezés rendjét? Mi került az asztalra? Miként alkalmazkodtak az élelmiszerhiányos időszakokhoz? Mi készült a sparhelten és annak a sütőjében? Ezekre a kérdésekre válaszol Valuch Tibor blogbejegyzése, aminek a kiindulópontja egy, az 1940-es években megkezdett és az 1960-as évek közepéig vezetett kézírásos receptes füzet.

„35 liszt, 2 tojás, 2 d élesztő egy kis cukros tejben fel oldva kis sóval tésztát gyúrunk és jó vékonyra kinyújtjuk. 10 deka vajat két kanál vaniliás cukorral habosra kavarunk és a tésztára kenjük és szorosan összesodorjuk, mint a p(iskóta) tekercset és még hoszába jól meghúzzuk, hogy hoszabb legyen. 5 cm hosszú darabokra vágjuk és kikent tepsin kelni hadjuk, míg a vaj kilátszik belőle. Ekkor forró sütőbe teszük ha kezd pirulni 2 deci tejbe felfőzött 10 d vanilíás cukrot öntünk rá és végig sütjük. megjegyzés. ez a r(ecept) kipróbálva és az öntet felét kel csak venni így éppen elég, tehát (1 deci tej és 5 d cukor)”

Az idézett recept egy ózdi munkáscsalád irathagyatékában fenn maradt, az 1940-es és 1950-es években rögzített, főként süteményrecepteket tartalmazó receptes füzetből származik. A kis füzet, a kézzel lejegyzett receptek és azok tömör véleményezése mellett, 1950-es évekbeli újságokból kivágott recepteket és egy 1955-ös étel-recepteket tartalmazó zsebnaptárt tartalmaz. Ezek nyilvánvalóan „A mit főzzek/süssek ma?” örök háziasszonyi kérdésének a megválaszolását segíthették.

A gyűjtemény egykori tulajdonosa, Steller Valéria, 1908. július 9-én született Ózdon, ahol egész életét töltötte, 1976. április 12-én bekövetkezett haláláig. A római katolikus szakmunkáscsalád nyolcadik gyermekét 1908. július 16-án keresztelték meg. Az 1914/15-ös tanévben kezdte meg iskolai tanulmányait a RIMA Ózdi Gyártelepi Elemi Iskolában. Az iskolai anyakönyv szerint első osztályban „dicséretes magaviselettel, ernyedetlen szorgalommal” tanult és kitűnő eredménnyel zárta a tanévet. Az 1919/20-as tanévben fejezte be a hatodik elemit, mindvégig kitűnő tanuló volt. Ezt követően 1920-1923 között még három ismétlő osztályt végzett, mindegyik tanévet jeles eredménnyel zárta. Az ismétlő leányosztályok tananyagaiban hangsúlyosan szerepeltek a háztartás vezetéssel kapcsolatos ismeretek.

Jó tanulmányi eredményei ellenére sem tanult tovább, részben a kor társadalmi szokásai, részben a hagyományos férfi és női szerepfelfogás miatt. Másfelől a megbecsült hengerész szakmunkásként dolgozó apa átlagnál magasabb jövedelme lehetővé tette azt is, hogy az iskolai évek után ne vállaljon munkát, hanem a hagyományos női szerepek ellátására készüljön. Egy évi jegyesség után, 1929. április 27-én ment férjhez egy szintén többgenerációs munkáscsaládból származó kohólakatoshoz, akivel a közös életüket, átmeneti szülői házbeli tartózkodást követően az akkor jó minőségű lakásokat tartalmazó Hétes telep 10. szám szoba-konyhás lakásában kezdték meg 1932-ben.1948-ig voltak hétesi lakosok, akkor költöztek át az Újtelep 166. szám alatti kétszobából, konyhából, kamrából álló lakásba, ahol egészen 1976-ben bekövetkezett haláláig lakott. Steller Valéria négy fiúgyermeknek adott életet, közülük a másodszülött csecsemőkorában meghalt. Az első gyermek 1931-ben, a második 1944-ben, a harmadik és negyedik gyermek ikerpárként 1947-ben született.

Az 1930-as és 1940-es években elismert vasgyári szakmunkásként dolgozó, a második világháború után munkásból műszaki káderré váló férje jövedelme – az 1939-es bérjegyzék szerint 81 pengő volt a heti jövedelme (havonta 324 pengő), 1952-ben 1530 Ft/hó, 1962-ben 3200 Ft/hó - lehetővé tette, hogy Steller Valéria egész életében háztartásbeli legyen, a háztartásvezetésre, a családi életre és a gyermeknevelésre koncentráljon. Ez egyben azt is jelentette, hogy a felsőmunkássághoz tartozó családként 1945 előtt sem, műszaki káderként a tisztviselői középréteg tagjaként az 1950-es és 1960-as években sem voltak napi megélhetési gondjaik. Életvitelükben, lakótérhasználatukban, étkezési szokásaikban sokkal inkább felfelé reprezentálva, kispolgári, alsó-középosztályi életmód mintákat és szokásokat követtek.

A konyha, mindkét kolóniás lakásban kiemelt szerepet kapott, központi, többfunkciós lakóterek voltak, egyaránt használták főzésre, étkezésre, tisztálkodásra, nappali társas és családi életre. A Hétes-beli munkáslakásban még inkább, hiszen ott csak egy szoba és kamra tartozott a lakáshoz, aminek megközelítése is a konyhán keresztül történt. Az újtelepi két szobás lakás konyhájában a vajsárga-zöld színekre festett konyhakredenc mellett egy fiókos, meglehetősen nagyméretű étkezőasztal, négy-öt fiókos hokedli, egy sámli, egy ruhásláda/szennyesláda, vizespolc, tárolópolc, egy felmosó veder és szemetes láda, szenesláda és egy sütés és a főzés eszközeként szolgáló sparhert volt megtalálható. A konyhai falburkolat olajlábazat és meszelt fal volt. A konyhát és az előszobát hímzett, feliratos falvédők díszítették, de itt helyezték el a habverőt, a habverő rézüstöt is. Jól látható helyen falinaptárt, falra akasztott kefe és fésűtartót, fűszerespolcot függesztettek fel a konyha falára. A vizet kezdetben a közkútról hordták, majd később már falikút szolgáltatta.

A konyha legfontosabb felszerelési eszközei 1 db vízmelegítéshez és ruhafőzéshez egyaránt használható 10-20 literes mosófazék, 1 db nagy mosogatótál (vájling), 2 db kis vájling, 3 db 2-3 literes lábos, egy félliteres kislábos, 1 db négyliteres fazék, egy tejeslábos, 1 vizes lábos, egy palacsintasütő,  1 nagy és 2 kistepsi, egy teafőző, kávéfőző, rézmozsár, konyhai mérleg, dobozos-tekerős kézi kávéőrlő, néhány fedő, 6 lapos és mélytányér, kistányérok, evőeszközök, vizes és tejes korsó, néhány bögre, hús-, dió-, és mákdaráló és főzőkanalak voltak.  A kredencen kapott helyet a mérleg, az ébresztőóra, a vasaló, a rézmozsár, a kávédaráló, a kredenc tetején pedig gyertyatartók álltak. A nagyobb méretű, ritkábban használt konyhai eszközök – gyúrótábla, kenyérdagasztó teknő, tálak, tepsik – a kamrában kaptak helyet a lisztesládával együtt. Az ünnepi étkezéshez használt csiszolt üvegpoharakat, porcelán kávés-, süteményes- és étkészletet nem a konyhában, hanem a nagyobbik szoba vitrines szekrényében tárolták, részben reprezentációs céllal is.

A család élelmezését megkönnyítette, hogy a gyári szolgálati lakásokhoz rendszerint kisebb konyhakert is tartozott, ahol a zöldségeket és gyümölcsöket legalább részben meg lehetett termelni. Az újtelepi lakás melléképületében baromfi- és disznóól is volt. Az állattartás szintén segítette az önellátást, hiszen lehetővé tette a hússzükséglet egy részének a fedezését. Egészen az 1950-es évekig otthon készült a kenyér, de később is házilag savanyították a káposztát s rendszeresen készültek a télire eltett házi befőttek, lekvárok, szörpök, savanyúságok.

A napi táplálkozáshoz szükséges élelmiszereket nagyrészt a gyár – provizerátnak nevezett – élelmezési főüzletének a boltjából, kisebb részben a helyi piacról, szerezték be a két világháború között. Az 1950-es évek elejétől, a gyári élelmiszerüzlet megszűnését követően a városi boltokban és a szabad piacon vásároltak. Az elfogyasztott ételek mennyisége és kalória tartalma, igazodott a munka energiaigényéhez, az ételek rendje pedig a vallási és családi szokásokhoz. A leggazdagabb étkezés a vasárnapi volt, húslevessel, baromfi vagy sertésből készült fő fogással, és süteménnyel. A heti étrendben kedden és pénteken tartottak húsmentes napot, ekkor sós vagy édes tésztaféle – juhtúrós sztrapacska, túrós csúsza, diós laska vagy mákos nudli - vagy ritkábban babból, lencséből, krumpliból, borsóból készült főzelék került az asztalra. Gyakran készítettek és fogyasztottak főként burgonyából, babból készített egytál ételeket is, paprikás krumplit, rakott krumplit, a könnyebb leves mellé a tócsnit, hagymás tört babot, babfőzeléket. Reggelire gyakori volt a pirítós teával, tejeskávéval. Vacsorára gyakran az ebédről megmaradt ételt fogyasztották el. Az évi egyszeri disznóvágás révén viszonylag gyakrabban került az étrendbe, szalonna, füstöléssel, sózással vagy szárítással tartósított húskészítmény is.

Az ünnepi étkezések összetételét és mennyiségét, a – családi-rokonsági kör előtti – reprezentáció szándéka és a tágabb értelemben vett nagycsaláddal – 40-50 fő – fenntartott intenzív kapcsolat, a gyakori vendégeskedés is befolyásolta. A hétközben, hétvégén elkészített ételek mennyiségét, főként a süteményekét a család ellátása mellett a szomszédsági kínálás szokása is határozta meg. Az élelmezési szempontból is válságos időszakokban, a második világháború alatt és az 1950-es évek elejének általános élelmiszerhiányos időszakában nyilvánvalóan nagyobb szükség volt a háziasszonyi találékonyságra is. Ha picit alaposabb megnézzük a fennmaradt receptes füzetet, akkor erre is találunk benne utalásokat.

A kisméretű füzet összesen harminc kézírásos receptet tartalmaz, többségében édes és sós sütemények leírását, de megtalálhatóak benne húspótló ételek elkészítési javaslatai, bolti péksüteményt kiváltó házi kifli és gyúrt tészta (házilag készített metélt tészta), vagy éppen a zöldséges ételízesítő receptje is. Dátumok ritkán szerepelnek a füzetben, a legkorábbi bejegyzés az 1940-es évek közepéről, a legkésőbbi 1965-ből származik, többségük az 1950-es években került lejegyzésre. Néhány esetben megtalálható a forrásmegjelölések, így ismerősök nevei vagy a rádió szerepel gyakrabban a receptek forrásaként.

A receptkönyv tulajdonosa gyakran saját tapasztalatai alapján kommentálta is a javaslatokat – „ezt is sütöttem, kiadós”, „finom, de nem olyan sok van belőle,” „igen kiadós és jó,” „igen mutatós, finom aprósütemény,” „ezt is sütöttem, nagyszerű,” illetve ezek alapján néha módosította is a recepteket. A sütemény receptek között megtalálhatóak, ismert – tiroli rétes, női szeszély – és ismeretlenebb tésztafélék, torták – puncstorta, csodatorta, mákos szelet, gyúró tészta –, aprósütemények és kekszek – nádorkifli, nonplusz ultra, bécsi keksz, londoni keksz, huszárcsók –, fánkfélék – csöröge, forgácsfánk, zsírban sült párnácska, farsangi fánk –, lepényfélék – cseresznyés, epres, túróslepény –, sós aprósütemény – túrós pogácsa – elkészítésének a leírása.

A kézzel írott feljegyzések mellett a gyűjteményben fennmaradt még egy 1955. évi zsebnaptár, ami a címlapján szereplő „Jobb munkával előre népünk életszínvonalának az emeléséért!” lelkesítő jelmondat mellett, a naptári lapok hátoldalain egy vagy két ételreceptet is tartalmazott. A recept-gyűjteménynek szintén részét képezi két tucat, heti étrendeket és/vagy egyedi ételrecepteket tartalmazó újságkivágás, elsősorban az 1950-es évekből. Összességében, mintegy 150 különböző étel elkészítésének a receptjét tartalmazza a háromnegyed évszázaddal ezelőtti gyűjtemény. Azt nem lehet pontosan tudni, hogy ezekből mi készült el és mi nem, erre csak a kéziratos füzet háziasszonyi kommentárjaiból lehet következtetni, azt viszont sejteni lehet, hogy a gyűjtemény egykori tulajdonosának valószínűleg kedvelt tevékenysége lehetett a sütés-főzés, a saját és családtagjai örömére, akár összetettebb süteményt készített, mint a túróslepényt, akár egyszerűbbet, mint a csodatortát, amit valószínűleg éppen egyszerű elkészíthetősége miatt neveztek el így.

                                                                                                       Valuch Tibor

Receptek

1./

“Túróslepény - ½ kg liszt, 12 dk vaj vagy valamivel kevesebb zsírt gyúrótáblán összemorzsolunk, 2 dk cukros tejben áztatott élesztő, kevés só, 2 tojás sárgája, evőkanál porcukor, egy kevés tejfel és annyi langyos tej, hogy könyű tészta legyen. Ezt összegyúrjuk 1 és fél óra hoszat kelesztjük. Ha megkelt, kinyújtjuk nagyobb részét tepsibe tesszük, turóval megtöltjük, tetejébe pedig a felmaradt tésztából keskeny csikot vágunk és azzal rácsozzuk, megkenjük tojással és sütjük. Turó töltelék: fél kgr tehén turó, 2 tojás sárgája, kevés tejföl cukor ízlés szerint citrom héjja reszelve és négy tojás habja.   -  Igen könyű jó tészta. Gyakran sütöm, szeressük.”

2./

„Krumpli pecsenye (húspótló)

2 tojás fehérjének a kemény habjába 2 tojás sárgáját kis sót reszelt vereshagymát és 5 darab nyers reszelt krumplit 1 evőkanálnyi lisztet és 2 evőkanál morzsát keverünk. Evőkanállal szaggatva, forró zsírban pirosra sütjük. Főzelékre feltétnek igen jó.”

3./

„Tojásfelfújt

4 tojás sárgáját 3 dek vajjal kavrunk kis sót s tojás fehérjének a habját e deka lisztet keverünk hozzá. Zsírozott tűzálló tálban 10 perccel tálalás előtt teszük a sűtőbe. Laskához spenóthoz finom feltét.”

4./

„Zsírban sült párnácska

50 dkg liszt két evőkanál cukrot, kevés sót 4 deci tejjel jól összegyúrunk majd kevés liszttel kevert Váncza-sütőport adunk hozzá. A kinyújtott tésztából derelye-vágóval négyzetalakú darabokat vágunk ki és forró zsírban sütjük. Még forrón fahéjas vagy vaniliás cukorban jól megforgatjuk. Melegen és hidegen is kitűnő.”

5./

„Csodatorta - (Ani féle recept)

4-5 darab tojás sárgáját 30 dkg porcukorral habosra keverünk, 10 evőkanál szódavizet, 20 dkg lisztet, 1 db sütőport, 10 dkg őrölt diót és végül a tojás keményre vert habját összekeverjük. 1 órai lassú tűznél sütjük.“

6./

„Gyúró tészta

25 vaj v(agy) 20 zsír 38 d liszt 3 t(ojás) sárgája 2 d t(ej) eláz(ott) élesztő kis sóval deszkán jól összegyúrjuk 3 részben kinyujtjuk. Az első lapot kikent tepsibe téve lekvárral gyengén megkenjük. 25 d őrölt diót 20 d por cukorral elkeverünk s a felével megszórjuk a tepsibe tett tészta lapot. A második lapot éppen úgy, ebbe aztán már az egész diómennyiséget beleszórjuk, csak 2 evőkanálnyit hagyunk meg. A harmadik lapot rátéve 2 óra hoszat kelesztjük. Aztán tojással megkenjük a kis felmaradt diót rászórjuk és sütjük.”

7./

„Mákos szelet

8 d zsírt 20 d cukorra egy egész tojással elkeverünk 20 d darált mák bele önteni ¼ liter tej ¼ lit liszt (grizes) 1 kávéskanál szóda b bóna 1 citrom leve és haja. Jól kikent ki lisztezett tepsibe kisütjük. A citrom helyet ecetet öntsünk a szóda bikarbonára, ha vékonyan sütjük azaz nagyobb tepsibe akkor valamilyen ízzel kenjük meg és felébe vágva olyan lesz mint a torta szelet: lehet 15 deka cukorral is, én így próbáltam ki és elég édes volt.(finom de nem oly sok van belőle)”

Felhasznált irodalom:

Csontos Györgyi-Vass Tibor: Ózdi munkáskolóniák. Gyári lakótelepek és lakásbelsők története a századfordulótól az ezredfordulóig. Pomáz, Kráter, 2001.

Nagy Péter: A Rima vonzásában. Az ózdi helyi és gyári társadalom a késő dualizmustól az államosításig. Budapest, 2016. Napvilág.

Valuch Tibor: Enni és lakni is kellene…. A nagyüzemi munkásság életkörülményeinek néhány sajátossága Ózdon a II. világháborút követő évtizedekben. In. Tischler János (szerk.): Kádárizmus: Mélyfúrások. Budapest, 1956-os Intézet, 2009. 75-114.

Apjától és fiától eltérően miért annyira ellentmondásos III. Frigyes brandenburg–porosz választófejedelem (1688–1713), és I. Frigyes (1701–1713) néven az első porosz király történelmi megítélése? Valóban a hiúsága miatt lett „király Poroszországban”? Uralkodása során épített vagy rombolt? Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre keres választ Kiss László bejegyzése. 

Az előtörténet

A 17. század elején/első felében a Brandenburgi Választófejedelemség „össznémet mérték szerint még szegény és elszigetelt állam volt”. Ott gubbasztott a Német–római Birodalom északkeleti csücskében. A kortársak szánakozva csak a birodalom homokosládájának nevezték. A 17. század közepén/második felében létrejött Brandenburg–Poroszország sem sok jelét mutatta még annak, hogy évtizedek múltán az (1701-ben megalakult) Porosz Királyság jelentős katonai és politikai szerepet fog játszani nem csak a német, hanem az európai történelemben is. Poroszország megteremtésében és naggyá tételében négy egymást követő, tudatosan építkező uralkodó munkált, bár a második (a bejegyzés alanya) kilógni látszik a sorból. Nemrég egy német történész egyenesen azt állította, hogy a leendő porosz állam » nem szerves növekedés eredményeként jött létre, Poroszországot „megcsinálták”….«. Ez már önmagában is mutatja a történelmi személyiségek olykor meghatározó, bár nem abszolutizálható szerepét.

Frigyes Vilmos választófejedelem (1640–1688) kb. 30000 főre növelte a kezdetben 3000 körüli, gyenge harci értékű „hadserege” létszámát. Az 1650–1670-es években megtörte a rendek ellenállását és egységesítette a területileg (is) széttagolt választófejedelemség kormányzatát.

A „Nagy Választófejedelem”/„Nagyválasztó”

A „Nagyválasztó” (mert rászolgált erre az elnevezésre) fia, III. Frigyes (1688–1713) választófejedelem jórészt eltékozolta atyai örökségét. Ugyanakkor, „bár ő maga kevés érzékkel rendelkezett a szellem magasabb régiói iránt”, mégis sokat tett a kultúra, a tudományok és a művészetek fejlesztéséért, Berlin városi arculatának kialakításáért, főleg pedig a királyi cím megszerzéséért. I. Frigyes (1701–1713) néven ugyanis ő lett az első porosz király (pontosabban: „király Poroszországban”). A fukarságig takarékos fia, a „Katonakirály”/„Káplárkirály” néven is ismert I. Frigyes Vilmos (1713–1740) ismét megtöltötte a kincstárt és 1740-re kb. 82000 főre növelte – nem csak „magas legényei”-ből – féltve őrzött hadseregét. Ezt az ütőképes (és több mint négyszeresére növelt) haderőt II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) aztán számos csatában és háborúban vezette sikerre. Tevékenységével, felvilágosult abszolutista reformjaival, a dédapjához hasonlóan, ő is rászolgált a „nagy” jelzőre. E négy uralkodó Poroszországot megkerülhetetlen katonai, politikai–hatalmi tényezővé tette a 17–18. századi Európában. A német történész gondolatát felidézve, a 18. század elején/első felében Poroszország ugyan még csak program szintjén létezett, de – egy hosszúra nyúlt előtörténetet követően – I. Frigyes Vilmos, majd II. Frigyes jóvoltából megkezdődött az ország tényleges története.

Ferde Fritz jelleme, egyénisége

A pazarló III/I. Frigyes (1688–1713) nem volt túl népszerű a lakosság körében. A kaján berliniek egymás között csak „Ferde Fritz”-nek gúnyolták, nem alaptalanul. Ez esetben ugyanis az alma messze esett a fájától! A jelleme és az egyénisége szinte mindenben eltért az apjáétól is, és a Hohenzollern–uralkodók (többnyire következetes és célratörő) természetétől is. Igen találóan így jellemezte őt egy (porosz történelemről írott) német nyelvű könyv szerzője 1864-ben. Úgy tetszett, „mintha a természet az apa nagyságát akarná… kiegyenlíteni a fiú kicsinységével”. „A természet mostohán bánt III. Frigyessel, beteges testet adományozott neki, s ezt még görbe hátgerince is torzította, középszerű szellemi képességekkel ruházta fel, uralkodó jellemvonásává pedig a hiúságot tette…”. A szerző nyilván ismerte II. Frigyesnek a nagyapjáról írott, szállóigévé vált „bon mot”-ját (rövid, szellemes mondását): „nagy volt kis dolgokban és kicsi nagyokban”.

III. Frigyes brandenburg–porosz választófejedelem

Nem volt benne semmi „poroszos”, semmi katonás. Nem csoda, ha a német történészek egy része egy időben meglehetősen mostohán bánt vele, mivel tényleg nem volt heroikus alkat. Nem illett bele a katonás német történelem fősodrába. Emberi/uralkodói gyengeségeit tehát vagy elhallgatták, vagy átsiklottak felettük. Mostanában viszont már olyan nem heroikus vonásait is megemlítik, mint például: a kultúra (beleértve az udvari kultúrát is), a műveltség vagy Berlin fejlesztése. Persze nem csak a német kutatókra (volt) jellemző III/I. Frigyes egysíkú megítélése. A kiváló angol történész is csak ennyire méltatta (az 1970-es évek közepén): „Uralkodásának az volt az egyetlen jelentős eredménye, hogy a dinasztiának megszerezte a Poroszország királya címet…”      

A közepes szellemi képességű III. Frigyes valóban görbe hátú, azaz púpos volt, ráadásul – talán emiatt is – roppant mód hiú.  Testi hibáját hosszú, deréig érő parókával próbálta elrejteni, sikertelenül. A berliniek tiszteletlenül ki is csúfolták. „Jobb, ha gyagya, mint ha púpos, mer’ így azt nem látni mingyán, oszt nézd csak, a kis Fritz gyagya is, púpos is!” Hiú természete a francia udvar költséges majmolásával, a külsőségek imádatával párosult, ami „leginkább udvara fényűzésében jutott kifejezésre. A kormányzás kevésbé érdekelte”. Ily módon 1688–1710 között a kegyencei uralkodtak.

A „Danckelmann–hetesfogat”

A hollandiai Emslandból származó 7 Danckelmann–testvér közül a legidősebb Eberhard von Danckelmann volt. A tehetséges fiatalember az utrechti egyetemen tanult, majd tanulmányutakat tett Franciaországba, Angliába és Itáliába. „Refugié”-ként (menekültként) érkezett Berlinbe 1663-ban. Előbb a Nagyválasztó fiának, Frigyes trónörökösnek a nevelését bízták rá, majd 1688–1697 között a költséges kedvteléseinek élő egykori neveltjétől, III. Frigyes választófejedelemtől gyakorlatilag átvette (a meggazdagodás reményében Berlinbe érkező 6 testvére segítségével) az államügyek irányítását. A kormányzati kulcspozíciókat elfoglaló „Danckelmann–hetesfogat” tehát közel egy évtizeden át egyfajta családi vállalkozásként működött. A választófejedelem nevében „uralkodtak”, és persze gazdagodtak.

Eberhard von Danckelmann, Ferde Fritz kegyence és mindenese

A rendkívül képzett Eberhard von Danckelmann államminiszterként és a Titkos Tanács fejeként jó érzékkel azon fáradozott, hogy uralkodója költséges és nem egyszer káros szórakozásait korlátok között tartsa, ésszerű, országot gyarapító mederbe terelje.  A német történész elgondolkodtató szavaival élve: „Hogy ebből a jelentéktelen lényből mégis több s jobb lett üresfejű piperkőcnél, nevelőjének, a derék és okos Danckelmann-nak köszönhető”. Eleinte tehát csupa olyan feladatokkal igyekezett lekötni, „amelyek nemcsak hiúságát elégítették ki, hanem gyakorlati hasznuk is volt”. Például: építhette, bővíthette, szépíthette székhelyét, (az 5 település összevonásából 1710-ben létrejött) Berlint. Nagy pompával megünnepelhette bármely épület állami szintre emelt felavatását, beleértve a Szépművészeti Akadémiát (1796) vagy a leendő Tudományos Akadémia elődét, a Tudományok Társaságát (1700) is, amelynek első elnöke a híres tudós, Leibniz lett. Az országnak nem okoztak túl nagy károkat a Frigyes által megszervezett pompás ünnepségek vagy ünnepélyes felvonulások sem. Kitüntetéseket adományozott, új udvari rangsort tervezett, új etikett szabályokat vezetett be. Összességében: Egyetlen udvari marsall, egyetlen ceremóniamester sem tudott túltenni a cirkalmas szabályok kiötlésében és szigorú betartásában, egyetlen diplomata sem tudott nagyobb pátosszal kiejteni üres szólamokat.”

A „3 W”, avagy a „háromszoros jaj”

Nem csak a német államokban, hanem Európa-szerte híre ment annak, hogy Brandenburg–Poroszországnak olyan hallatlanul hiú és ostoba uralkodója van, akire szinte mindent rá lehet sózni, csak költséges és pompázatos legyen. A főleg Nyugat– Európából érkezett, letelepített protestáns vallási menekültekkel együtt – a könnyű meggazdagodás reményében – kalandorok, szemfényvesztők, aranycsinálók, színészek, örömlányok hada is érkezett. Ezek között volt a pfalzi Johann von Kolbe és Katharina Rickers, az emmerichi kocsmáros és borkereskedő 16 éves, könnyűvérű lánya is. Katharina feleségül ment – miközben Kolbe szeretője volt – egy udvari lakájhoz/szolgához, de rövidesen megözvegyült.

Johann von Kolbe (a leendő Kolbe von Wartenberg)

Katharina von Wartenberg

Johann von Kolbe hihetetlenül rövid idő alatt az istállómesterségig vitte. Befolyásos emberként fantáziát látott a csinos, sudár termetű és mindenre kapható fiatal özvegyben. Nyomban elkezdte kiközvetíteni a berlini udvar egyre magasabb rangú méltóságainak. Addig mesterkedett, amíg (az egyébként házas) III. Frigyes figyelmét is felkeltette. A hiú választófejedelem kapva kapott a dekoratív lehetőségen, hiszen nem akart lemaradni sem a példakép XIV. Lajos, sem más főurak mögött. (Akkoriban szinte minden házas nagyúr elengedhetetlennek, szinte kötelezőnek tekintette – többnyire férjezett vagy özvegy – szerető tartását.) A céltudatos Kolbe és és a főúri körökben „jól fekvő” Katharina tehát (a délcegnek éppen nem mondható, nála másfél fejjel alacsonyabb, púpos) Ferde Fritz címzetes szeretője („metresz en titre”) lett. A büszke, hivalkodó uralkodó elhalmozta méregdrága ékszerekkel (főként gyémántokkal), ruhákkal, pénzzé tehető kincstári utalványokkal, házakkal és egyéb drágaságokkal. Szeretője alacsony társadalmi rangját úgy ellensúlyozta, hogy istállómesteréhez, a férjnek örömmel felajánlkozó Kolbéhoz adta feleségül. Majd 1696-ban a mindig pénzszűkében lévő I. Lipót német–római császártól megvásárolta számukra a birodalmi bárói címet. Ugyanezzel a lendülettel a már bizalmi emberének számító Kolbe von Wartemberget (hiszen így hívták már) a kamarásává tette.

A kamarásnak 1697-ben sikerült udvari intrikával, jobbára igaztalan vádakkal megbuktatni az egyre pökhendibb Danckelmannt, akit a választófejedelem életfogytiglani várfogságra – ezt 1713-ban cottbusi száműzetésre mérsékelték – és vagyonelkobzásra ítélte. Ezzel párhuzamosan Kolbe von Wartemberg birodalmi báró 1699-től birodalmi gróf, majd 1701-től Poroszország királyi marsallja, s egyben a Fekete Sas Nagyrend kancellárja, valamint – évi 100000 talléros, páratlanul magas jövedelemért – első miniszter lett. Az uralkodó után tehát 1710-ig a legbefolyásosabb embernek számított. Ily módon 1697-től „a Kolbe házaspár szabta meg Brandenburg-Poroszország egész politikáját, s más céljuk nem volt, mint hogy a választófejedelmet továbbra is teljesen lekössék merő presztizsügyekkel, az országot pedig közben módszeresen kifosszák”.

Az államvagyon kifosztásában Kolbe von Wartemberg segítségére volt a neki és – főleg – Katharinának lekötelezett Wartensleben gróf (vezértábornagy), valamint Wittgenstein gróf (udvari főmarsall). Ők alkották azt a „három W” néven elhíresült rablótriót, amelyet  a berliniek keserűen csak „háromszoros jaj”-nak neveztek.

Alexander Hermann von Wartensleben (1703-tól gróf), a „rablótrió” egyik hírhedt tagja

1707-ben Kolbe von Wartemberg különleges császári kegyben részesült. Rajna–Pfalzban lévő tekintélyes méretű birtokaiból valóságos „országocska” lett azáltal, hogy I. József császár közvetlenül a birodalom alá tartozó grófság rangjára emelte. Az országot, amely 1710-re katasztrofális állapotba került, nemcsak a „3 W” fosztogatásai és az uralkodó pazarlásai sújtották. 1709–1711 között Lengyelország felől pusztító pestisjárvány csapott be. Egyedül Kelet–Poroszországban 240000 áldozatot követelt. Ebben a szorult helyzetben a már súlyosan beteg uralkodó engedett a trónörökös és tábornokai unszolásának. A három főkolompost felmentette hivatalaikból. Bár a vizsgálat gyorsan feltárta a rablótrió számos visszaélését, a Kolbe–házaspár meglepően enyhe büntetéssel megúszta. Összeharácsolt vagyonukat megtartva elhagyhatták Poroszországot. Frankfurtban telepedtek le. A király Katharinának még évi 24000 tallér nyugdíjat is folyósított. Ezt azonban nem sokáig élvezhette. I. Frigyest megelőzve rövidesen meghalt. Számos (különböző apáktól származó) gyereket és hatalmas vagyont hagyott hátra.

„Ferde Fritz” pénzen vett királysága

A becsvágyó III. Frigyes választófejedelem nem csak a kegyenceire és a szeretőjére pazarolta az ország pénzét, hanem élete nagy vágyára, a királyi korona megszerzésére is. Kerüljön, amibe kerül! Mindenáron ki akart tűnni a protestáns német fejedelmek közül. Jól tudta, hogy egy uralkodónak nem csupán ütőképes hadserege kölcsönöz tekintélyt, hanem másoktól magasabb méltósága (ez esetben a királyi cím) is. Ezért a hiúságát roppantmód sértette, hogy a szomszédos, rivális szász választófejedelemből, Frigyes Ágostból (Erős Ágostból) 1697-ben lengyel király lett. Az I. Lipót császár által 1692-ben választófejedelemségi rangra emelt Hannover uralkodója pedig az angol/brit trón várományosává lépett elő.

A vonakodó, katolikus I. Lipót és tanácsosai támogatását a szó szoros értelmében meg kellett vásárolnia III. Frigyesnek. Kezdetben ugyanis nekik ez a „protestáns terv” korántsem tetszett! Elképesztő vesztegetési összeg, összesen 6 millió tallér (az ország több mint 2 évi jövedelme!) áramlott a bécsi döntéshozók zsebeibe. A franciák elleni spanyol örökösödési háborúra (1701–1713/1714) készülő I. Lipót végül megenyhült, de ennek további ára volt. Szerződésbe foglalták a brandenburg–porosz hadsereg (kezdetben 8000 katona, később még több) támogatását. Arról is megállapodtak, hogy a legközelebbi császárválasztáson III. Frigyes a Habsburg–jelöltet fogja támogatni. Mindezek birtokában 1700. július 27-én a császár hozzájárult ahhoz, hogy a választófejedelem Kelet–Poroszországban (az ún. „Hercegi Poroszország”-ban), pontosabban annak fővárosában, Königsbergben  megkoronázhassa magát.

III. Frigyesből I. Frigyes lett

A káprázatos koronázási szertartásra 1701. január 18-án került sor. Ferde Fritz – főpapi közreműködés nélkül – saját kezűleg tette a maga, majd a felesége fejére a koronát. III. Frigyes brandenburg–porosz választófejedelemből ily módon I. Frigyes néven porosz király lett. Maga dolgozta ki a 49 napon át tartó koronázási ünnepségsorozat, valamint az udvari szertartásrend Versailles-t utánzó külsőségeit. Saját kezűleg szövegezte meg a 14 oldalas (őt dicsőítő, minden templomban felolvastatott) imádságot. Minden ruhát, ékszert, kelléket, felszerelési tárgyat Párizsból hozatott, még a legújabb divatú éjjeli edényeket is. Ünnepi öltözetén gyémántgombok szikráztak (darabjuk 3000 dukát), arany nyakláncán is hatalmas gyémántok ragyogtak (értéküket 1 hordó aranyra becsülték). Az országos ünnepségeken volt minden: „ágyúzás, harangozás, kivilágítás, tűzijáték, színház, állathecc, bál, dísz-szemle, díszfelvonulás, pénzhajigálás a nép közé, díszlakomák sora és dísz-ökörsütés”. Az ökröket kisebb állatokkal (őz, birka, malac, szárnyasok) töltötték meg. Az újdonsült király úszott a boldogságban, „másodosztályú királyság”-a (egy mai magyar történész elnevezése) viszont a hatalmas adósságban!

Uralkodásának mérlege

Beteg apja utolsó éveiben a trónörökös – a leendő I. Frigyes Vilmos „katonakirály (1713–1740) – így dühöngött: az egész államban „nincs egyetlen ezred, csak 600 mázsa lőpor, pénz meg semmi”. A királyi csapatok zöme Habsburg-érdekekért távoli frontokon harcolt, miközben: „Orosz, lengyel és szász csapatok vonultak át akadálytalanul az országon, s azt vittek magukkal, amire kedvük támadt”. 1713-ban a Porosz Királyság területe alig volt nagyobb, mint 1688-ban. A lakosság száma az 1688. évi kb. 1 millió főhöz képest jelentősen nem változott: kereken 1,6 millió volt. A hadsereg létszáma az 1688. évi kb. 30000 főről ugyan 1709-ig folyamatosan emelkedet és elérte a 42000 főt, de ebből 8000 Itáliában, 23000 pedig Flandriában tartózkodott. Amikor pedig az életben maradtak hazatértek, ennek a (még „nem tipikusan porosz”) hadseregnek a létszáma nem halad(hat)ta meg a 30000 főt.

A kulturális, tudományos és művészeti gyarapodástól is fontosabb volt, hogy az 1701. januári koronázással megvetették Poroszország államjogi/politikai alapjait. A közhiedelemtől eltérően I. Frigyesből nem „Poroszország királya” lett, hanem „király Poroszországban” (König in Preussen). Egyrészt ugyanis ismerjük már, hogy a koronázásra abban a Kelet–Poroszországban került sor, amely ugyan országa legnagyobb tartománya volt, de mégis csak egyik a sok közül.

Kelet–Poroszország (a térképen: Prussia): Brandenburgon és a birodalmon kívül

Másrészt Brandenburgon és a Német-római Birodalmon kívül helyezkedett el, így nem tartozott a császár fennhatósága alá, vagyis szuverénnek számított. Harmadrészt a történelmi porosz területek nyugati része (az ún. Királyi Poroszország) 1772-ig lengyel fennhatóság alatt állt. Ám a német történész szerint 1701-ben mégis jelentős változás történt. „1701-től valamennyi birtoka Poroszország része lett, jóllehet a brandenburgiak, a Rajna-vidékiek és vesztfáliaiak álmukban sem gondolták volna, hogy egyszer csak ennek a távoli, keleti tartománynak a nevét fogják viselni. Valamennyien porosz alattvalók lettek, porosz királyi hivatalnokok kormányozták őket…”.

                                                                                                         Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Bert Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.

Márki Sándor: Az újkor története. Laude, Bp. é. n. Hasonmás kiadás (Athenaeum, Bp. é. n.)

Sebastien Haffner: Poroszország egy porosz szemével. Európa, Bp. 2010.

Tokody Gyula–Niederhauser Emil: Németország története. Akadémiai, Bp. 1972.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. Kassák, Bp. 1992. Hasonmás kiadás. (A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása, Bp. é. n.) 

Ráth-Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Az abasári betlehemesek (1922) képével kívánunk áldott Karácsonyt és sikerekben gazdag új évet olvasóinknak!

A víz hiánya vagy túlzott bősége is gondokat okoz. Egy korábbi bejegyzésünkben az olvasó megismerkedhetett a 19. századi aszályokkal,  ebben a bejegyzésben pedig a 19. századi folyószabályozás  kapcsán az ártéri gazdálkodást mutatja be Rózsa Sándor. Tudják, hogy pontosan mit jelentenek a fokok és mi közük a "második honfoglaláshoz"?

Ha valakitől ma azt kérdeznénk, hány fok van a Tisza mentén, valószínűleg beütné az OMSZ honlapját a böngészőjébe, s nagyot csodálkozna azon, ha azt mondanánk, bizony inkább az Arcanum Történelmi térképeket kellett volna előhívnia. Napjainkban nyilván hamarabb jutna eszünkbe a Celsius-fok, mint egy hidrológiai fogalom, a 19. században vagy azelőtt élt emberek azonban – különösen, ha valamely folyó mentén gazdálkodtak – szinte biztosan az utóbbira gondolnának a szó hallatán.

A Kárpát-medence antropogén tájformálásának kezdete egyidős az ember megjelenésével, azonban kevés tevékenység gyakorolt akkora hatást a táj képére, mint a 19. század közepén meginduló rendszeres folyószabályozások. Az azóta eltelt időszak egymásra épülő vízi munkálatai teljes mértékben átformálták a vízrajzi viszonyokat, különösen az Alföldön. Mocsarak, lápok és tavak, sőt teljes folyóvizek kerültek felszámolásra, magukkal rántva számos foglalkozást – csíkász, pákász stb. – és egyéb archaikus tevékenységet. A magyarság egyik legmonumentálisabb alkotása volt ez, amely méreteit tekintve – kiépített töltéshossz, lecsapolt területnagyság – megelőzte Európa más hasonló munkálatait, többek között a Pó-völgyében, a Loire mentén vagy éppen Hollandiában. Aligha mondunk persze újdonságot azzal, hogy ez az óriási beavatkozás már a megindulásakor is igen vitatott volt, s a „második honfoglalásként” üdvözölt folyamatra, hamarosan ráaggatták a „verítékes” jelzőt.

Fokok a Duna mellett Decs településnél az Első Katonai Felmérésen

A vitatott „második honfoglalás”

A folyószabályozások egyik értékelése szerint, a tájátalakítás egy olyan kényszerű lépés volt, amely a folyómenti közösségek fejlődésének kizárólagos útját jelentette. Eszerint az Alföld több mint 1/3-át elfoglaló árterek lényegében hasznavehetetlen területek voltak, melyeken a környékbeli parasztság legfeljebb kényszerűségből gyűjtögetett, halászott vagy éppen vadászott, elsősorban rablógazdálkodás jelleggel. A 19. század közepére azonban a megnövekedett lakosság már teljes mértékben elfoglalta az árvízmentes, így mezőgazdasági termelésre alkalmas területeket, s az extenzív növekedés egyetlen lehetséges irányát az árterek jelentették. Ebben az értelemben 19. század közepe egy olyan tájhasználati fordulópont, amikor a tájátalakítási potenciál – lényegében a tőke, a munkaerő és a technikai feltételek összessége – elérte a lecsapolásokhoz szükséges szintet.

A 20. századra elég idő telt el ahhoz, hogy magát a szabályozást és annak szerteágazó hatásait nagyobb időperspektívában, több tudományterület nézőpontjából is vizsgálni kezdjék. Napvilágot láttak azok a hipotézisek, amelyek a közvetlen és jól látható következmények mellett – állat és növényfajok visszaszorulása stb. – hosszú távú közvetett hatásokat is a folyószabályozások számlájára írtak, úgymint a talajszikesedés vagy éppen a lokális klímaváltozás. A természettudományos oldalon túl persze a néprajz, valamint a gazdaság- és társadalomtörténet is egyre nagyobb figyelmet szentelt a témának. Felmerültek olyan kérdések, mint például, az érintett közösségek gazdasági és demográfiai fejlődésére vagy életmódjára gyakorolt hatások, a jövedelmezőség, a munkálatok összefüggése a mezőgazdasági piaci viszonyok alakulásával, és még sok más.

Összességében elmondható, hogy megindult és egyre erősödött egyfajta kritikus gondolkodás a vízrendezésekkel kapcsolatban, s ennek egyik úttörője kétség kívül Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató volt, aki a Sárköz és a környező Duna menti területek alapos vizsgálatát hajtotta végre, főként levéltári forrásokra alapozva. Eredményei és felvetései mind a napig meghatározók a vízgazdálkodás történeti kutatásában.

Az ártér, mint hasznos terület

Andrásfalvy a Sárköz és a környező Duna vidék gazdálkodásának vizsgálata során számos olyan megfigyelést tett, amely nehezen volt összeegyeztethető a folyószabályozásokról alkotott korábbi képpel. A rendszeres szabályozások előtti gazdálkodást egy olyan differenciált rendszerként jellemezte, amely a különböző környezeti adottságú területeket a legoptimálisabban igyekezett hasznosítani. A folyómenti falvak határában három ilyen térszín különíthető el: (1) A legmagasabban fekvő árvízmentes területeké, amelyek maguknak a településeknek, valamint a szántóföldi művelésnek és az egyéb vizet nem tűrő nővénykultúráknak adtak helyet. (2) Az ún. magas ártereké, melyeket az évenkénti árvizek csak rövid ideig öntöttek el, s főleg a külterjes állattenyésztés terepét jelentették. (3) Végül a mély ártereké, ahol az állandó nádasok és mocsarak foglaltak helyet. Az ökológiai adottságoknak megfelelő hasznosításnak számos előnye volt, amely leginkább a magas árterek hasznosításával kapcsolatban mutatkozott meg. Ezek a rétek ugyanis az évenkénti természetes öntözés miatt kiemelkedő szénahozammal bírtak, kiválóan megfeleltek a rideg szarvasmarhatartásra. Számos forrás bizonyítja, hogy ezek kiemelkedő értékével a lakosság tisztában volt. Lényegében ezek a legelők tették lehetővé, hogy a 18. században az alföldi szarvasmarhatartás virágkorát élje. Az ártéri környezet további jelentős haszonvételét a halászat jelentette. A fő és mellékfolyókon, valamint az azok által táplált ereken és különböző állóvizeken folytatott halászat a belső élelmezésében betöltött szerepe mellett komoly piaci bevételt is jelentett. Ezeket a haszonvételeket egészítette ki továbbá a gyümölcstermesztés, a nádvágás, a kenderáztatás és egyéb tevékenységek, amelyek csak ártéri környezetben voltak folytathatók. Andrásfalvy számos olyan forrást tárt fel – levelezések, kérvények stb. – amelyek alapján a lakosság nem csupán kényszerűségből élte az ártereket, de fenntartásukhoz ragaszkodott, például amikor a sárközi lakosok a felső kormányszervek szabályozó törekvéseivel szemben foglaltak állást a 19. század elején.

Mik azok a fokok?

Az ártéri gazdálkodás elmélete nem csak azt igyekezett cáfolni, hogy a vízzel való érintettség gazdaságilag előnytelen lett volna, hanem azt is, hogy a szabályozások előtt az egyes területeken ne létezett volna tudatos és szervezett vízgazdálkodás. Ennek legfőbb bizonyítékát pedig a „fokokban” látta meg. A fok a vízügy műszaki értelemében olyan vízkitörési pontot jelent, amelyen keresztül a folyómederből a víz az ártérbe áramlott, majd apadáskor ugyanott visszatért a mederbe. Ennek megértéséhez először is le kell szögeznünk, hogy a látszólag síknak tűnő alföldi területek domborzata is meglehetősen összetett, a néhány méteres vagy akár deciméteres magasságkülönbségek szabadszemmel ugyan alig észrevehetők, vízrajzi szempontból azonban komoly jelentőségük van. A folyók mellett a ritmikusan érkező árvizek, illetve az azokból lerakódó üledék miatt évszázadok vagy évezredek alatt ún. övzátonyok jöttek létre, amelyek lényegében a medret hosszan kísérő „természetes gátak” voltak. Ebből következett, hogy a folyók vize a szabályozások előtt sem egyenletesen a meder teljes hosszában árasztotta el a környező ártereket. A folyó emelkedő vize előbb-utóbb a változatos felépítésű és magasságú övzátony egy gyengébb pontján utat talált magának az ártér felé, s a viszonylag nagyerővel kitóduló víz a kitörési pontot kimélyítette. Így aztán adva volt, hogy a következő áradás alkalmával a víz ugyanitt találjon utat, még tovább formálva a terepet. Ez a folyók középszakaszának sajátossága, ahol a víz egyszerre végez építő és romboló tevékenységet. Ide tartozik alföldi folyóink szinte mindegyike, így fokokat nemcsak a Duna mentén, hanem a Tiszán és mellékfolyóin is szép számmal találunk.

A fokgazdálkodás sematikus modellje - 1. folyóvíz, 2. övzátony v. folyó menti hát, 3. fok, 4. ártér, 5. depresszió, 6. állandóan árvízmentes magaslat, 7. település

Andrásfalvy ártéri gazdálkodással kapcsolatos hipotézise alapvetően nem a fokok köztudatba emelésével hozott újdonságot. A fokot az eddig leírt műszaki értelemben az alföld lakosságának nagyrésze ismerte, már csak azért is, mivel a szabályozásokat övező mérnöki szakzsargonban is rendszeresen előfordult. Egy-egy terület 19. századi „modern” vízrendezése gyakran kezdődött a környékbeli fokok elzárásával, egy keresztirányú gát segítségével. Erre a legismertebb példa a tiszadobi Hortobágy-fok, ahol Széchenyi 1846 augusztusában megejtette a nagy Tisza szabályozás jelképes nyitányának tartott kapavágását.

Andrásfalvy leginkább a fok fogalom szemantikai boncolgatásával hozott újdonságot, azt állítva, hogy az archaikus szavunk eredetileg olyan vízkitörési pontot jelentett, melyet mesterségesen alakítottak ki. Az a gondolat, hogy a lakosság tudatosan nyitotta meg az övzátonyokat a víz előtt, újabb bizonyítékát jelenthette az ártérhez való ragaszkodásnak, s táj és parasztság viszonyának újra értelmezését kívánta. A kutató megfigyelte, hogy a Sárköz lakossága a rendkívüli árvizek megelőzéseként helyenként megnyitotta az övzátonyokat, sőt csatornák építésével is igyekezett szétvezetni a vizet. Egyik legérdekesebb megfigyelése a fok szelekció volt, amely arra utalt, hogy a lakosság tudatosan és szervezetten igyekezett beavatkozni a vízrajzi környezetbe. Ennek alapelvét az jelentette, hogy az árvíz csak akkor hasznos a gazdálkodás számára, ha a víz apadáskor visszajut a folyómederbe. Egyéb esetben olyan „pangó” vizek jönnek létre, melyek a nyári időszakban hasznavehetetlen mocsárrá változnak. Ebből a szempontból a fokok az előnyös alsó- és az előnytelen felső töltésűek csoportjába sorolhatók be. Alsó töltésű fok esetén a vízkitörési pont az ártéri öblözet egy mélyebb pontján helyezkedett el, így a víz lassan töltötte fel a medencét és gond nélkül vissza tudott térni az anyamederbe. A felső töltésűek az öblözet szempontjából magasan feküdtek, az itt kitörő víz nagy intenzitással jutott az ártérbe, visszafolyásra pedig nem volt lehetősége. Úgy kell ezt elképzelnünk, mintha egy poharat alulról és felülről is feltölthetnénk. Alsó töltés esetén a pohár szépen lassan telítődik, később pedig gravitációsan kiüríthető. Andrásfalvy szerint ez volt az oka annak, hogy a környékbeli parasztok egyes fokokat gátakkal zártak el, míg másokat nemhogy eltűrtek, hanem rendszeresen tisztították is azokat.

A fokokhoz kapcsolódik a korábban említett rekesztőhalászat is, melynek lényege az volt, hogy a fokokra merőlegesen rácsszerű rekeszeket helyeztek el, amelyek apadáskor lényegében kiszűrték a vízáramból a halakat. Ez egy a 20. században már egyáltalán nem alkalmazott, nagy hatékonyságú halászati forma volt. Eredményessége mellett azonban komoly szakértelmet is kívánt, különösen a rekeszek behelyezési időpontját illetően. A túl hamar behelyezett rekeszek ugyanis meggátolták, hogy a halak a mederből az ártérbe jussanak, míg késlekedés esetén a zsákmány egy része visszaúszhatott a folyóba. A halak kifinomult érzékszerveik révén nagyon hamar megérezték a víz apadását, s megindultak a meder felé, ezért néhány órás késés is jelentős kárral járhatott. Ezt tudván a halászok folyamatosan figyelték a vizet, még éjszaka is, amikor égő szalmacsomót vagy taplógombát dobtak rá, s amint az a meder felé mozdult, elrekesztették a fokot. Megfigyelhető az is, hogy a rekesz léceinek távolságát úgy állították be, hogy azon a kisebb halak még gond nélkül átjussanak, ezzel biztosítva a jövő évi fogást. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a parasztság komoly vízgazdálkodási ismeretekkel bírt, s az ökologikus szemlélet is megfigyelhető volt bizonyos mértékben.

Rekesztő halászat

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon. 4. kötet. Szerk.: Ortutay Gyula

A fokgazdálkodás elméletének hatása a 19. századi szabályozások értékelésére

Összefoglalásképpen, Andrásfalvy fokgazdálkodási elméletének három fő mondanivalóját határozhatjuk meg. Az egyik, hogy a folyómenti árterek nem voltak haszontalanok, számos bizonyíték van azok kihasználására, a 19. századi folyószabályozás tehát nem teljesen egyenlő ezek birtokba vételével, így szó sincs „második honfoglalásról”. A második, hogy az árterek hasznosítása, különösen az ártéri legeltetésre építő állattartás és a sajátos halászati formák, sőt akár az ártéri gyümölcsészet is, komoly bevételt jelentettek. Az sem tűnik tehát teljesen helytállónak, ha az agrárárutermelésbe való bekapcsolódás egyetlen útjának a folyószabályozást tekintjük. Ebből adódhatott elsősorban, hogy a folyómenti lakosok gyakran nem fogadták kitörő örömmel az érkező mérnökök szabályozási terveit, bizonyos mértékig ragaszkodtak a fennálló állapotokhoz. Végezetül a harmadik fontos megállapítás, hogy szervezett és tudatos vízgazdálkodás már a szabályozások előtt is létezett, ráadásul olyan elveket is magába foglalt – például a vizek szétvezetésének árvédelmi szerepét vagy a víz gazdálkodáson belüli jelentőségének szem előtt tartását – amely a 19. századi vízrendezésekben nem vagy csak alig mutatható ki. Andrásfalvy elmélete egy vízbe dobott kőként zavarta fel a téma kutatását, számos vitát generált, amelyekből újabb és újabb kérdések fejlődtek ki. A vita elsősorban nem a Sárközre vonatkozó megállapításaival, hanem az elméletének tér és időbeli kiterjeszthetőségével volt kapcsolatos. Ebbe a párbeszédbe egyaránt szálltak be néprajzkutatók, vízügyi szakemberek, történészek, sőt geográfusok és más szakemberek is, ez azonban már egy következő blog bejegyzés témája lesz.

                                                                                Rózsa Sándor

Néhány ajánlott irodalom

Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az árvízmentesítés befejezéséig. Szekszárd. 1975.

Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Vízügyi Történeti Füzetek 6. Bp. 1973.

Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében. A Kárpát-medence felszínének változása a földhasználat és az életmód változásának tükrében. Szerk.: Andrásfalvy Bertalan – Vargyas Gábor. Bp. 2009.

A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Szerk.: Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István. Bp. 1996.

A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon. Szerk.: Somogyi Sándor. Bp. 2000.

Mérlegen a Tisza-szabályozás. Egy XIX. századi mérnöki természetátalakító munka – mai szemmel. Szerk.: Fejér László – Kaján Imre. Bp. 1992.

Csath Béla – Deák Antal András – Fejér László – Kaján Imre: Magyar vízügytörténet. Baja. 1998.

A vasút Magyarországra érkezése a modernizáció előszelét jelentette a 19. század első felében. A vasútépítések kezdetekor a pályahálózat kialakításához – nemzetközileg elterjedt szokás szerint – az állam földeket sajátított ki a kijelölt vasútvonalak mentén. A kisajátítások néhány gazdasági–társadalmi hatását villantja fel Rakita Eszter, egy Pest melletti település, Vecsés példáján keresztül. 

A kisajátítások természetesen a helyi földbirtokosok és jobbágyok érdekeibe ütköztek, hiszen számukra ez termőföldvesztéssel járt. Az elvett földekért ugyan az állam köteles volt kárpótlást fizetni, de ennek összege általában nem fedezte a kieső termelést. Emellett az elvett vagy megcsonkított földek művelése is problémássá vált azok elaprózottsága és persze a vasúti töltés által jelentett akadály miatt. A vasúti kisajátítások két okból is érdekesek lehetnek. Az egyik az, hogy a vasút nem csak a gyakorlatban, hanem szimbolikusan is a modernizáció jele. A vasútépítések miatti kisajátítások révén a feudális társadalom elsőként egy negatív kollektív élmény formájában találkozott a modernizációval. A másik ok pedig az, hogy a kisajátítás körüli vita azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a jobbágyok és földesuraik egy oldalon álltak az állammal szemben.

Magyarországon elsőként 1846. június 1-jén nyílt hagyományos, gőzvontatású, közforgalmú vasútvonal, Pozsony és Nagyszombat között. Egyébként már ennél jóval korábban, 1827-ben is helyeztek üzembe vasutat az országban, azonban ez még úgynevezett lebegő lóvasút volt, ami Pest és Kőbánya között, 7,5 km hosszú szakaszon közlekedett. Hamar kiderült viszont róla, hogy hiába olcsó, de mégsem kifizetődő. A pálya ugyanis nem bírta a terhelést, ezért alig egy évvel később, 1828. március 20-án fel is számolták.

A Pest-Vác vonal megnyitása 1846-ban

A magyarországi vasútépítést az 1836. évi XXV. törvénycikk szabályozta. Az 1832–1836-os országgyűlésen — javarészt Széchenyi Istvánnak köszönhetően — fontos pont volt a vasútépítés ügye, aminek eredményeképpen hazánkban európai viszonylatban is igen hamar megszületett az azt szabályozó törvény. Ez volt az első úgynevezett kisajátítási törvény Magyarországon, amelyet még ugyanebben az évben, majd pedig 1840-ben továbbiak követtek. Ennek nyomán indult el ország szerte a birtok-kisajátítások sorozata, amely az 1845 és 1850 közötti időszakban Vecsésen is zajlott. A folyamat 169 személyt érintett a kb. 1.500–1.600 főt számláló településen, ami az akkoriban még túlnyomóan földművelésből élő lakosság egy része számára komoly megterhelést jelenthetett. A törvény szövegében elsőként kijelölték azokat az útvonalakat, ahol a magyar vasúthálózat alapvető vonalainak húzódnia kellett. Ezután meghatározták a kivitelező társaságok jogköreit a kisajátításra vonatkozóan, majd a kárpótlás felőli szabályokat hozták meg. A kisajátítási törvény úgy rendelkezett, hogy „a vállalatok egész vonalába eső földek és épületek tulajdonosai kötelesek az e végre szükséges és egyedül ezen czélra fordítandó helyet, tökéletes és teljes mértékű kárpótlás mellett, általengedni…” Ennek általánosan bevett módja az volt, hogy a vasúti társaság és a bizottmány megbízásából kiküldött becsűsök felmérték a földek értékét és megállapítottak egy kártérítési összeget. Természetesen Vecsés esetében is így jártak el. Az ekkor felajánlott összeggel sem az uradalom, sem az érintett jobbágyok nem voltak elégedettek. A törvény értelmében a döntést a kisajátítási bíróságok mondták ki, fellebbezési kérelemmel pedig a vármegyei törvényszékek polgári ügyekkel foglalkozó üléseihez lehetett fordulni.

A Pest–Szolnok vonalat a Pest–Debrecen vasút részeként (és mellesleg Magyarország történetének harmadik gőzvontatású vasútvonalaként) 1847-ben adták át a forgalomnak. A tényleges kereskedelmi forgalom 1847. szeptember 1-jén indult meg. A térképvázlat az 1857-ig elkészült magyarországi vasúthálózatot mutatja. Ezen már látható a Pest–Szolnok vonal.

Magyarország 1857-ig elkészült vasútjai

A térképen pirossal kiemelve látható a szóban forgó vasútvonal. Vecsés ezen a vonalon Pest délkeleti „kapujaként” helyezkedett el. A vasútvonal rövid időn belül rendkívül kedvező hatást gyakorolt Vecsés gazdasági életére, a településfejlesztésre és a községszerkezet alakulására is. 1877-re már postahivatala, távírdája és vasútállomása is volt a községnek. A kereskedelem fellendült, a Vecsést átszelő Pest–Szolnok vasútvonal már az önkényuralmi időszak alatt is, de a kiegyezés után még inkább fellendítette a település gazdaságát. Ez annak is köszönhető volt, hogy kereskedelmi szempontból kiválóan ki tudta használni a leendő főváros közelségét. A fejlődő Budapest piacain a századfordulóra már nagy hírnévre tett szert a vecsési konyhakertészet, különösképpen a káposzta.

A vasútépítés viszont először rossz hírként érkezett a községbe. A vasútvonal kiépítése során, 1845-ben az országok szokásnak megfelelően Vecsés határának ügyében is összeült az úgynevezett Vasúti Kisajátítási Bizottmány. Az üléseken a település részéről jelen volt a jegyző, a bíró, a törvénybíró és egy öt tagot számláló esküdtszék. A gödöllői uradalom részéről az uradalom igazgatója, inspektora és mérnöke vett részt a tárgyalásokban. A vasúttársaság pedig az igazgató főmérnökét, egy osztálymérnököt, két társasági meghatalmazott ügyvédet és ezeknek egy segédjét delegálta az ülésekre. Ezeken az üléseken részletesen, pontról pontra megvitatták a kisajátítási ügyeket, a felek bemutatták a felmérések eredményeit, a vecsési küldöttek panaszokkal éltek, amelyekre a társaság benyújtotta válaszait.

A fennmaradt levéltári források között található jegyzőkönyvekben és a csatolt iratokban olvashatóak és jól végig követhetőek a kisajátítási folyamat vitái, illetve hogy milyen problémákkal kellett szembenéznie a vecsési jobbágyoknak (és persze az uradalomnak). A szóban forgó kisajátított terület összesen 48 hold 304 négyszögölt tett ki, amelyen a bizottmány a szántók „silányságára” és a gyakori gyér termésre hivatkozva próbálta minél lejjebb alkudni a kártérítés összegét. Holott ez a terület nagyrészt a halomi puszta nevű dűlőn helyezkedett el, ahol igen jó minőségű földek voltak. Ezt a becsűsi vizsgálat is alátámasztotta. A kisajátítandó területek között volt még egy majorsági tábla is, ami pedig egyenesen Vecsés legjobb földje volt. Ez azonban a társaság állítása szerint csak burgonyatermelésre volt alkalmas, emellett – ahogy írták – igen gyakran belepte a homok. A gödöllői uradalom ebben a kérdésben a község védelmére kelt. Mivel a falu jobbágy lakói önállóan nem számítottak jogi személynek, így peres ügyben nem volt jogi képviseletük. II. József jobbágyrendeletének 1787-es kiegészítése szerint a parasztok képviseletének ellátása az állami ügyvédek kötelessége volt. Ez eredetileg a földesurakkal szembeni védelmet jelentette, itt azonban már egy állami szervvel szembeni perről volt szó. Emiatt az uradalom segítségével pártfogó ügyvédet jelöltek ki számukra. Ez az ügyvéd Egressy G. Sámuel Pest megyei táblabíró, főügyvéd volt. Ez az Egressy valószínűsíthetően azonos lehet azzal az Egressy Samu nevű főügyvéddel, aki később, 1848 augusztusában Kossuth Lajostól kapott megbízást arra, hogy segítsen Szalay László kormánybiztosnak szabadcsapatot szervezni a Hajdúkerületben.

A kijelölt uradalmi pártfogó ügyvéd vitába szállt a Kisajátítási Bizottsággal, hogy a felajánlott kártérítési összeget vizsgálja felül, mert az semmiképpen sem elég a veszteségek fedezésére. A jegyzőkönyvekhez csatolt egyik levélben például úgy érvelt, hogy még ha igaz is lenne, hogy csak burgonyát lehet a földön termelni, akkor sem lenne elég a felajánlott összeg. A homokos burgonyát illetően megjegyzi, hogy még „a társaság és Ügyvéde is látott szóba lévő homokos földekben sok szép tiszta búzát”, tehát a művelésre alkalmatlan homokkal borított földekről tett állítás egyáltalán nem állta meg a helyét. Az itt említett jogász Simon Florian főügyvéd, aki a korszakban szintén Pest-Pilis-Solt vármegye állami ügyvédei közé tartozott, ő képviselte a vasúttársaságot.

A jobbágyok alázatos levelek formájában panaszkodtak és kéréseket fogalmaztak meg, legfőképpen a pártfogó ügyvéd felé, hogy képviselje ügyüket a társasággal szemben. A legtöbb panaszlevél a kisajátítandó területek helytelen kijelölésével, a munkálatok során okozott károkkal, illetve az alacsony, vagy teljesen elmaradt kárpótlásokkal kapcsolatos. Az egyik panasz szerint például a vasúttársaság kárt okozott azzal, hogy a földjeiken lévő kukoricát kivágta az előmunkálatok során. Ráadásul a pálya-kiszélesítési munkát a helyi jobbágyok eszközeinek, szerszámainak igénybevételével végezték, az ezért járó napi béreket viszont nem fizették ki. A vasúttársaság ügyvédje ezeket a panaszokat mind visszautasította. A kukoricában keletkezett károk kifizetését azzal hárította el, hogy a vecsési elöljárók nem nyújtották be időben a panaszigényüket. A bérek kifizetéséről pedig azt írja, hogy a társaság kifizette a jegyzőt és a bírót, a törvény szerint pedig másokat „díjjazni nem köteles”. Tehát ne is próbálkozzanak tovább hasonló panaszok benyújtásával. Ebből az is látható, hogy az ügyvédi érvelés már 1846-ban is a maihoz hasonló módon működött.

Egy más jellegű problémát vázol fel Vermes Mihály uradalmi ügyvéd 1845. szeptemberi levelében. Vermesről annyit lehet tudni, hogy nemesi családból származott és egy Bartal János nevű jogásszal ketten látták el a gödöllői uradalom jogi képviseletét. Az ügyvéd levelében a kárpótlási összeg felemelését kéri a kisajátítási bíróságtól a lőrinci határban található úrbéres földekre vonatkozóan. Arra hivatkozik, hogy ezek a földek „nem egy vagy két hanem az egész Jobbágyság kőzött apróbb darabokban felosztva” vannak, amelyek ha „jobban szét daraboltatnak, így a’ mívelés, trágyázás messzebb való kerülésének által kétszer háromszor is több fáradságába és munkájába kerül a’ szegény Jobbágynak, sok idő veszteséggel”. Tehát a földek szétdarabolása technikailag is problémát okozott, hiszen például a szántást a vasúti töltés által kettévágott földeken ugyanúgy el kellett végezni, mint azelőtt.

Még erősebben fogalmaz a pártfogó ügyvéd, Egressy Sámuel ebben a kérdésben. Azt írja az ügyben, hogy „bár mint szeretne is a’ társaság ügyvéde (…) vitatott ugar által mulasztott haszon felett tréfálódzni, tegye kezét szívére, ’s magát a’ (…) tengődő jobbágy helyzetébe gondolván, vallja meg, miért hagyná magát földének bár legcsekélyebb részecskéjétől, azért megfosztatni, hogy jövőre, még ketté szelt föld mívelésében is egy új kényúr, a’ társaság önkényeskedéseinek legyen folyamatosan kitéve.” Talán ez a mondat illusztrálja a legszemléletesebben, hogy a jobbágyok számára mit is jelentett valójában, a hétköznapokban a kisajátítási folyamat.

Problémák merültek fel a kisajátított földeken végzett szántás és vetés költségét illetően is, amit a társaság természetesen  nem akart kifizetni. A kisajátítások kárpótlásaira pedig még 5% kamat is járt volna, amit szintén meg akartak spórolni a kivitelezők. Ezek körül is hosszas jogi vitát folytatott a község és a vasúttársaság, amiből ismét az látszik, hogy a vasút megjelenése negatív formában érintette a község jobbágyait, hiszen ezek mind újabb terheket és bosszúságot jelentettek számukra. Mindemellett a felajánlott kárpótlási összegek is méltatlanul alacsonynak számítottak. A kisajátított földek nagy része ugyanis az úgynevezett halomi pusztán (mely a nevét a szomszédos Halomegyházáról kapta), a Szentlőrinc és Vecsés közötti határvonalon helyezkedtek el. Az itteni dűlőkön lévő földek művelési águkat tekintve szántók voltak, terméshozamuk tekintetében pedig a vizsgált időszakban a település legjobb földjei közé tartoztak.

A vasút átszeli Vecsés határát

A levéltári anyagok között található Vecsés szerződéses község úrbéri térképén a különböző kisajátítás-ügyi források leírásai alapján megpróbáltam hozzávetőlegesen bejelölni azt a vonalat, amely mentén a kijelölt vasút vonala átszelte a vecsési jobbágyok földjeit. A három dűlőn kívül (amely valószínűleg azonos azzal a területtel, amit a korszakban Halomi puszta névvel illettek) a legelőkön, a korábban is említett majorsági táblán, és az igen értékes kender- és káposztaföldek egy kis részén is áthalad. A halomi pusztán történt kisajátítások a forrásokban talált táblázatok szerint 405 kisebb-nagyobb földdarabot érintettek. Ezek összesen 169 személy között oszlottak meg, tehát a falu lakosságának legalább 10 százalékát érintette a kisajátítás (ha családjaikat nem számoljuk).

A forrásokban hosszasan, több oldalas táblázatokban olvashatóak a kárpótlási összegek részletes felsorolásai. A rengeteg adat között ott találhatók a kisajátított földmennyiségek négyszögölben megadva és a becsült kártérítési összegek is. Szerepelnek a vetéstípusok (búza, árpa, rozs) és a kamatok összegei is. A 19. századi vidéki társadalom kutatói számára ez azért is hasznos forrás lehet, mert értékes adatokkal szolgál többek között a terméshozamra nézve is. E poszt olvasói számára talán nem releváns a több száz sorra való név és számadat, így ezek közlésétől itt eltekintek. Annyi mindenesetre jól látható az összegeket tanulmányozva és összevetve a földterületek hozamával, hogy a helyi parasztok panaszai a legtöbb esetben érthetőnek tűnnek, hiszen néhányuknak a földjei árát csak épphogy megtérítették, de jobbára még azt sem. Ehhez kell figyelembe venni még azt is, hogy ez a terület a község legjobb minőségű termőföldjén volt található – amit a vasúttársaság igyekezett a perek során eltagadni. Nem csak a kisajátított földek jelentették azonban a problémát. A vasúttársaság ugyanis nem volt hajlandó kifizetni a jobbágyoknak a vetőmag és a szántás árát (ami pedig az uradalom szerint járt volna), ez pedig a zsellérek számára igencsak komoly veszteséget jelenthetett. Nekik lehetett ez valódi csapás, mivel eredetileg is sokkal kisebb területekkel rendelkeztek a szerződéses jobbágyoknál. Ez is csak növelte tehát a lakosság felháborodását. A kisajátítások ugyan leginkább szántóföldekre vonatkoztak, de fontos még megemlíteni, hogy a vecsési kavicsbánya kisajátítása során is tetemes kár keletkezett a jobbágyi földekben. Ezeknek – az eddigiek ismeretében már talán nem meglepő módon – szintén csak egy töredékét volt hajlandó kifizetni a vasúttársaság.

A források alapján elmondható, hogy a vecsési jobbágyok ugyan megszenvedték a kisajátítási procedúrát, de helyrehozhatatlan káraik nem keletkeztek miatta. A vasútépítés atrocitások nélkül lezajlott, a lakosság méltatlankodva ugyan, de végül beletörődött a kárpótlási összegekbe és a munka visszaterelődött a korábbi mederbe. Sőt, ahogyan fentebb láthattuk, a vasút hamarosan igen kedvező hatással volt a község gazdaságára. A nehézkes procedúra és a vasúttársaság kicsinyessége a pereskedés során viszont mindenképpen kellemetlen kollektív élménye volt a vecsési lakosságnak. A modern világ megjelenése a falu határában negatív hatásként érte ezt a paraszti mikrotársadalmat, és egészen bizonyos, hogy Vecsés példája nem volt egyedülálló az országban. A polgárosodás útján épp csak elindult Magyarországon talán a vasúti kisajátítás lehetett az első példa arra, hogy a „régi rend” társadalma az új típusú bürokráciával találta magát szembe.

                                                                                                             Rakita Eszter

Irodalom:

Czére Béla: A vasút története. Corvina, Bp. 1989.

Horváth Ferenc: A magyar vasút építési és fenntartási szervezetének története, 1827–2004. MÁV, Bp. 2005.

Lakatos Ernő (szerk.): Vecsés története. Vecsés. 1986.

Ruszoly József: Kisajátítási törvények Magyarországon. In Uő: Alkotmány és hagyomány. Újabb jog-és alkotmánytörténeti tanulmányok. JATE Press, Szeged. 1997. 253–265.

A leendő II. József (1741–1790) 19 éves koráig nem mutatott különösebb érdeklődést a nők iránt. Ám már az első pillanatban beleszeretett első feleségébe (1760–1763), a szép és intelligens Pármai Izabellába (1741–1763). Ő azonban férje húgába, Mimibe volt szerelmes. József második házassága (1765–1767) a csúnyácska bajor Mária Jozefával (1739–1767) viszont maga volt a tragédia. Jozefa annyira taszította, hogy valószínűleg már a nászéjszakát sem hálták el. A nőkből végleg kiábrándult özvegy császárt (1765–1790) és királyt (1780–1790) ezután már beérte könnyűvérű bécsi nők olcsó „szerelmével” is. A lelki–szellemi felüdülést viszont az „öt hercegné”-től remélte. Egyikükbe (viszonzatlanul) bele is szeretett. Végül is II. József mindössze két nőt szeretett, de őt egyikük sem szerette. A trónörökös, majd császár és király házasságon belüli és kívüli sivár szerelmi életébe enged bepillantást Kiss László bejegyzése.

Pármai Izabella

József még alig töltötte be a 18. életévét, amikor Mária Terézia és Kaunitz kancellár – a főherceget kész helyzet elé állítva – tüzetesen szemügyre vet(et)ték Európa uralkodó udvarait, hogy a Habsburg–család, a dinasztia és a birodalom politikai/hatalmi érdekeinek legjobban megfelelő feleséget találjanak a számára. A pillanatnyi Habsburg–érdek azt kívánta, hogy a (spanyol és francia) Bourbonokkal fűzzék szorosabbra az elhidegült kapcsolatokat. Így a választás a – leánykéréskor 17 és fél éves, spanyol–francia–lengyel felmenőkkel rendelkező – pármai spanyol–Bourbon hercegnőre esett. A kissé fiús kinézetű, okos, csinos és sokoldalúan művelt Izabella Madridban született. A gyermekéveit is részben a spanyol, 8 éves korától pedig a francia királyi udvarban töltötte. Nem véletlen tehát, hogy Mária Terézia és császári férje kérésére maga XV. Lajos francia király (aki a hercegnő anyai nagyapja volt) kérte meg Izabella kezét. Bécsben azt várták tőle, hogy minél több gyereket, főleg fiúkat szül majd.

A leendő II. József és első felesége, Pármai Izabella

József előtt az eljegyzési előkészületek jórészt titokban maradtak. Egyébként is nagyon félt a házasságtól. Nem csak azért, mert félszeg és gátlásos volt, hanem azért is, mert – bevallása szerint – „nem vagyok szerelmes természetű, nem tudok udvarolni, bókolni”. De már jövendőbelije miniatűr arcképének láttán gyorsabban kezdett dobogni a szíve! Amikor pedig először pillantotta meg Izabellát, fülig elpirult, és azon nyomban beleszeretett. A házasságukat követő hetekben–hónapokban József egy percre sem tágított a felesége mellől. Eközben nem vette észre, hogy a tartózkodó „Izabella inkább tűrte, mint élvezte férje heves érzelmeit”. A főherceg nem csak önző volt, hanem nyers, cinikus modorú, és a nőügyekben valóban tapasztalatlan is, aki „mit sem tudott a bonyolult női lélek rejtelmeiről”. Még az „eszébe sem jutott, hogy cserébe neki is nyújtania kellene valamit”. Izabella viszont engedelmes feleség volt amellett a férfi mellett, akit nem szeretett. A leveleiben a férjét következetesen csak „a főherceg”-nek nevezte, „akit teste–lelke nem kívánt, akinek azonban mégis megadta mindazt, amit az engedelmesség, a politikai érdek és a házasság szentsége megkövetelt”. A rárótt anyaszereppel azonban nem tudott megbarátkozni. Ennek ellenére a 3 koraszülés során 2 élő gyermeket hozott a világra, de csak az első élt néhány (nyolc) évig.

József viszont felhőtlenül boldog volt e boldogtalan asszony oldalán. Felesége hitvesi kötelességteljesítése teljes mértékben kielégítette. Izabella halála után néhány nappal így jellemezte a házaséletüket pármai apósának: „A legjobb házasélet volt, melyet valaha is találni lehet. Mily boldogító nyugalmat élvezhettem otthonomban, egy imádott nő karjaiban.”    

Fogas kérdés annak eldöntése, hogy Izabella miért nem szerette Józsefet? Mitől és miért volt annyira boldogtalan? A válaszokat részben tudjuk, részben sejtjük. Tudjuk, hogy teljesen tisztában volt azzal, hogy ő egy dinasztikus házasság áldozata lett. „A hercegnők sorsa” című kis értekezésében (több értekezést is írt) egyebek között kifejtette, hogy olyan csillogó, de számára – a férjét is beleértve – idegen és ismeretlen világban kell élnie, amelyben „nincsenek sem ismerősei, sem barátai: el kell hagynia családját és otthonát”. Édesanyja halálát sem tudta feldolgozni, hiszen egyedül őt szerette tiszta szívből. Ettől kezdve egyre melankolikusabb és búskomorabb lett, állandóan a közelgő halálra gondolt. Más magyarázat szerint elhatalmasodó melankóliája, halálvárása/halálvágya mögött egy szerelmi tragédia rejlett. Még Pármában történt, hogy Izabella és egy, a hercegi udvarban tartózkodó spanyol ifjú között szerelem szövődött. Amikor megtudták, hogy Izabella kezét Józsefnek ígérték, szök(tet)ést terveztek. Ám erről (egy komorna révén) tudomást szerzett a mindenre elszánt apa, aki a szöktetés éjszakán két kardforgatóval orvul meggyilkoltatta a fiatalembert. A halálhörgés irányába rohanó Izabella a park fái alatt vérbe fagyva találta hátba szúrt kedvesét, aki már csak annyit tudott suttogni neki, hogy: „Még három…”. Másnap, mintha mi sem történt volna, sor került a gyűrűváltásra. Izabella ezt a csapást élete végéig nem tudta kiheverni. Azt remélte, hogy már az esküvőjük napját sem éli meg. Három óra, három nap, legkésőbb három hónap múlva biztosan meg fog halni. A halálra azonban 3 kemény évet kellett várnia. Háromévnyi boldogtalan házasság után a harmadik koraszülésbe (meg az időközben megkapott fekete himlőbe) belehalt. 22 évesen végre spanyol kedvese után mehetett!

Izabelláról még azt is feltétlenül tudni érdemes, hogy bécsi magányát némileg bearanyozta egy boldogító fénysugár: József húga, a családban csak Miminek becézett Mária Krisztina.

Mária Krisztina főhercegnő, Pármai Izabella érzelmeinek „tárgya”

A szerelmes József nem vette észre a két nő között szövődő, a barátságtól mélyebb érzelmi/szerelmi kapcsolat. Erről tanúskodik Izabella kb. kétszáz, Miminek írott levele. (Mimi válaszleveleit Mária Terézia elkoboztatta.) Ezekben a leveleiben Izabella – naponta akár többször is – a sógornőjét ostromolta. (A levelezésre azért volt szükség, mert egy palotában laktak ugyan, de a szigorú etikett miatt négyszemközt, bizalmasan csak néhanapján találkozhattak.) Mondani sem kell, hogy kapcsolatuk jellegéről, mibenlétéről és mélységéről ma is megoszlanak a vélemények. Tény, hogy Izabellának – amint ezt „Értekezés a férfiakról” című gúnyiratában külön is kifejtette, jórészt saját tapasztalatai alapján – lesújtó véleménye volt a férfiakról. „A férfi haszontalan állata a világnak, csak arra való, hogy rosszat tegyen, türelmetlenkedjék”. Meg lévén fosztva az érzésektől, „csak magukat szeretik”. „Kár, hogy Isten nem valaminő alárendelt állatot csinált belőle, mert akkor… szolgálhatna az értelmes halandóknak, amilyenek a nők”. Meggyőződése szerint a nők egészen jól meglennének férfiak nélkül. Ez az egyetlen idézet is mindent elárul Izabella József iránti érzelmeiről.

A jeles magyar történész óvakodott az ehhez hasonló túlzásoktól. A már felnőtt Izabella és (a vele egyidős, de visszafogottabb és józanabb) Mimi kapcsolatában nem látott többet „gyermeki, ártatlan szerelem”-nél. „Ez a szenvedély – folytatta – csupán egy különös, érzéki fiatal nő menekülése volt a magány elől”. Izabella lelkében azonban az érzékiség összefonódott az őrült szerelmi vágyódással. Egyik levelében így vallott erről: „csak az irántad érzett szerelemre tudok gondolni; őrületesen szeretlek”. Számos leveléből viszont „nagyon nehéz eldönteni, hogy milyen jellegű kapcsolat kifejezői” voltak. Egy osztrák szerzőnő sem akart egyértelmű állast foglalni kapcsolatuk jellegéről. Először úgy fogalmazott, hogy „sajátos, a bizalmas barátságon túlmutató kapcsolat alakult ki köztük”, ami messze túlhaladta „a fiatal lányok közt szokásos rajongást”. Majd visszafogottabban rögtön hozzáfűzte, hogy: „Valószínűleg ez a kapcsolat is megmaradt a kölcsönös verbális intimitás keretei között”. Ugyanakkor (mások véleménye mögé bújva) egy merészebb narratívát sem tartott kizártnak: „a mai történészek alighanem arra hajlanának, hogy valamiféle leszbikus szerelem bontakozott ki köztük”. Nem egy történész „Izabella és testi–lelki barátnője között homoszexuális kapcsolatot tételez fel”. Sokat mond, hogy ezt a kapcsolatot már – a gyermekei közül Mimit legjobban szerető, éles szemű, erkölcsvédő – Mária Terézia is túlzottnak tartotta, mivel „rajongásában túllép jóformán azokon a határokon, amelyeken belül mai fogalmaink szerint kívánatosnak tűnhet, hogy egy ilyen rokonszenv mozogjon”. Nyitott a kérdés, hogy a „verbális intimitás”-on túllépve beteljesült-e Izabella testi szenvedélye is? Nem tudjuk. Ha (esetleg) így is volt, a téma szempontjából nem kulcsfontosságú.

Bajor Mária Jozefa

Rajongásig szeretett felesége halála után József teljesen összetört. Önkínzó szerelmi bánatából Mimi próbálta meg felrázni, meglehetősen taktikátlan módon. Megmutatta neki Izabella hozzá írt szerelmes leveleit, köztük azt is, amiben ez állt: „Senkit sem szeretek kívüled”. József teljesen kiábrándult a nőkből! Nem kívánt már újranősülni, ám Izabella temetése után nem sokkal újból közbeszólt a Habsburg–dinasztia politikai érdeke. A megözvegyült főherceg kivételesen nagy kegyben részesült. Maga dönthetett jövendőbelije személyéről. Rögtön Izabella húgára gondolt, aki állítólag némileg hasonlított elhunyt feleségére. Lujza kezét azonban már elígértek a spanyol király fiának. Mária Terézia ugyan, hogy a fia kedvébe járjon, tőle szokatlan módon, még „könyörgő levele”-t is írt a madridi udvarba, bár tudta, hogy kérésének nem lesz semmi foganatja. Nem is lett. Újból mozgásba lendült az osztrák diplomácia. Az európai és – főleg – a katolikus német fejedelmi udvarok „felhozatalát” vették alaposan szemügyre. A „választék” két rokon hercegnőre szűkült: a szász „szakállas Kunigundá”-ra és a bajor Jozefára.

Mindeközben József teljes érdektelenséget mutatott, hiszen „csak olyan élettársat keres, aki nyugalmát nem zavarja”. Mária Terézia azt az engedményt is megadta neki, hogy a szokásoktól eltérően ne csak jövendőbelije miniatűr arcképét láthassa, hanem – előre egyeztetett ürügyekkel és helyszíneken – személyesen is találkozhasson a politikai okokból kiszemel két hercegnővel. A biztonság kedvéért a királynő a nőügyekben meglehetősen jártas Dietrichstein grófot is a helyszínekre küldte, hogy mielőtt meghozná a döntést (hiszen a végső döntést mindig ő hozta meg) adjon le előzetes „szakvéleményt” a hercegnőkről. A csehországi vadászatról rémülten hazatérő József ezt írta a szüleinek Kunigundáról. Erényes és értelmes ugyan, de semminemű testi vonzerővel nem bír. Olyan vékony, mint egy pózna, horgas orra van, és ráadásul csinos kis szakállat visel! Egy hónappal később a (tőle 3 évvel idősebb) bajor Mária Jozefát is szemrevételezte. Pármai apósának ezt írta róla: „alakja kicsi és kövér, nélkülöz minden fiatalos vonzerőt, apró hólyagokkal és piros foltokkal az arcán, a fogai rosszak; mindez egyáltalán nem csábít, hogy visszatérjek a házasság állapotába”. Ráadásul testének minden négyzetcentimétere tele volt pattanásokkal is. S itt jön a képbe Dietrichstein gróf. Az ő jelentése sem volt biztató. Ő bizony önként egyiket sem választaná. De ha kést szegeznének a torkának, „hát Isten neki, mégis inkább a bajor hercegnőt választanám, lévén, hogy ennek legalább alapos melle van”. József sorsa ezzel pecsételődött meg. Jozefát, a másod-unokatestvérét kellett elvennie, noha Mária Teréziának is komoly fenntartásai voltak a (gyermekszülésre egyébként alkalmatlan) menyével kapcsolatban. „Meggyőződésem, érzésem ellenére beszéltem rá szegény fiamat erre a házasságra – írta. „Mindebben az a legszomorúbb, hogy vidámságot, derűt kell mutatnom.”

József második felesége, (a csak a festményen szép) Mária Jozefa császárné

Ez a bő két évig (1765. január–1767. május) tartó házasság mindkét részről nagyon szerencsétlennek és boldogtalannak bizonyult. „Az új feleség határozottan csúnya volt és buta, de feltétlenül jólelkű, aki valami példátlanul rajongó szeretettel csüggött az urán, holott az igazán az első perctől kezdve… undorral és megvetéssel kezelte.”. Minden bizonnyal már a nászéjszakát sem hálták el. A szó testi értelmében tehát ez nem is volt igazi házasság. József minden lehetséges módon kerülte, „sértő, sőt kegyetlen módon elszigetelte magát tőle: … még közös erkélyükön is fallal választotta el egymástól a két lakosztályt”, nehogy közelednie kelljen. Izabellától eltérően Mária Terézia sem szívlelte második menyét. Amikor Jozefa is elkapta a halálos himlőt, József – az anyjától eltérően – csak egyetlen egyszer látogatta meg néhány percre a felismerhetetlenségig eltorzult arcú és testű, már haldokló feleségét. A temetésén már nem vett részt.

Olcsó szerelmek – sivár szerelmi élet

1767-től a még csupán 26 éves özvegy császár végleg megszűnt férj, majd – első lánya (1762–1770) halála után – apa lenni. Egy újabb házasságot Mária Terézia sem erőletett már. A következő években/évtizedekben József szerelmi élete futó kalandokból állt. Könnyűvérű lányok, névtelen színésznők, komornák stb. olcsó „szerelmét” kereste, beleértve az egyik kertész lányát is, akit hosszú időn át heti rendszerességgel meglátogatott egy–egy félórára. Ezeket a könnyű és gyors hódításokat és kalandokat a lustaságával magyarázta, bár „sem szívem, sem lelkem, szellemem nem talált bennük élvezetet”. Nem választott rangos udvarhölgyeket, mert ők – az alacsonyrendű nőktől eltérően – igen sokba kerültek volna. Így tehát, anyja kétségbeesésével mit sem törődve, esténként Bécs sötét utcáit járta polgári ruhában, utcalányok olcsó szolgáltatásait keresve. Több alkalommal kapott nemi betegséget: trippert, gonorrhoeás fertőzést. Sanyarú helyzetét így jellemezte Lipót öccsének: „Három dolog közül választhatok: otthon maradok” és megelégszem alkalmi társaságokkal. Kipróbáltam már utcalányok társaságát is. „Ez azonban annyi fizikai kellemetlenséggel jár, olyannyira lealacsonyítja a szellemet, és olyan undorral tölt el, hogy csak a harmadik megoldást választhatom”. Megpróbálok az „öt hercegné” társaságában néhány kellemes esti órát társalgással eltölteni. 1770 táján az egyikükbe, Eleonórába, Karl von Liechstenstein hitvesébe állítólag bele is szeretett, de félszeg és esetlen próbálkozásait a hercegné rendre visszautasította.

József császár második szerelme, Eleonóra hercegné

Összegezve megállapítható, hogy II. József házasságai és szerelmi élete – első házasságát leszámítva – egyoldalú, színtelen, boldogtalan és sivár volt. Vágyott volna mélyebb érzelmi kapcsolatokra, de nem volt alkalmas rá. A szerelem csupán kétszer érintette meg. Személyes tragédiája, hogy egyik nő (Pármai Izabella és Eleonóra hercegné) sem viszonozta az érzelmeit. Nehéz, összeférhetetlen természete, önzősége miatt senki nem kedvelte, „egész életében nem volt egyetlen igaz barátja sem”. A császár és király magányosan, utódok nélkül, megkeseredett emberként halt meg 1790-ben, 49 éves korában.

                                                                                                                        Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Habsburg lexikon. Új Géniusz, Bp. 1990.

Helga Thoma: Boldogtalan királynék. Gabo, Bp. 2005.  

Fejtő Ferenc: II. József. Atlantisz, Bp. 1997.

Molitor Ferenc: II. József, a császári Don Quijote. Gondolat, Bp. 1987.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.                      

Gyöngyösön járva sokak számára szemet szúrhat egy koránt sem hétköznapi épület. A városban található ugyanis Heves megye legnagyobb lakóépülete, a 70 méter magas 20 emelettel rendelkező ,,toronyház”. Az épület felkiáltójelként magasodik az egész város fölé. De mégis mi indokolta egy ilyen típusú beruházás megvalósítását? Ennek a történetét mutatja be írásában Burai Patrik.

Az államszocialista rendszer idején Heves megye nem tartozott a gazdaságilag kiemelten fontos területek közé. A megye adottságaiból is fakadóan az emberek jelentős része az agrárszektorban dolgozott. Ez a helyzet azonban alapvetően megváltozott az 1950-es évek végére, amikor a Gyöngyöstől néhány kilométerre fekvő Visonta község határában egy lignitmezőre bukkantak. Már a korabeli jelentések beszámoltak róla, hogy az anyag fűtőértéke nem a legjobb, ennek ellenére az 1960-as évek elején döntés született arról, hogy a területen célszerű lenne a lignitet felhasználni, és el is rendelték egy Hőerőmű megépítésének a kivitelezését. Első körben biztosítani kellett a lignit kitermelésének a feltételeit, ezen munkálatokat 1965-re sikerült is megvalósítani. Az Erőmű építését is megkezdték ugyanebben az évben, Kallós József miniszteri biztos vezetésével. Visontán az emberek nem igazán örültek a beruházásnak, több konfliktusra is sor került a helyi lakosokkal, és többször előkerült az az ötlet is, hogy az egész falut el kellene költöztetni az akkori helyéről (ez végül soha nem valósult meg). 1968-ra készült el az Erőmű I. és II. számú blokkja, és ekkor született döntés arról, hogy Jurij Gagarin szovjet űrhajós nevét fogja felvenni a vállalat. 1969-ben az Erőművet már az országos hálózatra is rákapcsolták. Azonban már ekkor komoly fejtörést okozott annak a kérdésnek a megoldása, hogy az Erőműben dolgozó közel 1000 fő hol is fog majd lakni. Visonta szóba sem jöhetett, ugyanis itt 1962-től építési tilalom volt életben, így az Erőmű vezetőségének más lehetőséget kellett találnia, ekkor esett a választás Gyöngyösre.

A Gagarin Hőerőmű 1968-as avatási ünnepsége. Dr. Szekér Gyula köszönti a megjelenteket, a képen megtalálható továbbá Kallós József az Erőmű igazgatója valamint Kádár János 

Az mindenki számára köztudott volt, hogy a Gagarin Hőerőmű vezetősége nagyon jó kapcsolatot ápolt Gyöngyössel. Már az első időszakban is rengeteg ,,Erőműves” élt a városban, így a későbbiek folyamán egyre több személy lakásigénylésére kellett hatékony megoldást találni. Éppen ezért az Erőmű vezetősége igyekezett egy olyan költséghatékony megoldást kigondolni, aminek köszönhetően nagyszámú embert lesznek képesek elhelyezni viszonylag rövid idő alatt. Egy miskolci tervezőirodát kértek fel az imént vázolt követelmények megvalósítására, és ekkor született meg az ötlete annak, hogy Gyöngyösön egy ,,toronyházat” kellene építeni. A miskolci tervezőiroda javaslata elsőre talán meglepőnek tűnhet, de valójában nem volt az, ugyanis 1968-ban pont Miskolcon épült fel az ország első vidéki ,,toronyháza”. A javaslat mindenki számára kedvezőnek tűnt és gyöngyösi vezetés biztosította is az építkezéshez szükséges telket. Így 1969-ben a forgalmas 3-as főút mellett el is kezdődtek a munkálatok..

A gyöngyösi toronyházat 4 emeletes épület vette körbe, és a 3-as főút is több problémát okozott

A házat egy új építési technológiával kezdték el építeni, ez volt az úgynevezett csúszózsalus eljárás, aminek lényege abból állt, hogy a ház szintjeit az építkezés közben felfelé haladva fogják majd kialakítani. Természetesen a beruházás számtalan fontos eszközt igényelt, de ezen eszközök közül is kiemelkedik a toronydaru. Magyarországon ekkoriban összesen egy darab ilyen gépezet volt megtalálható és az az építkezés ideje alatt ez nem volt elérhető, ezért Nyugat-Európából kellett egy darut beszerezni. Gyakorlatilag félév után a ház teljesen kész volt kívülről, ebben elévülhetetlen érdemei voltak a Heves Megyei Állami Építőipari Vállalat munkásainak, illetve Racskó Gyula építésvezetőnek. Sokan már 1969 decemberében arról beszéltek, hogy a ház hamarosan készen áll az átadásra, azonban mint majd látni fogjuk ezek még nagyon korai kijelentések voltak. Az új technológiának köszönhetően külsőre valóban nagyon látványos eredményt sikerült elérni viszonylag rövid idő alatt, viszont a belső terek kialakításához már a hagyományos munkafolyamatokat kellett alkalmazni, ami jelentős mértékben lassította a munkálatokat. Ráadásul a technika is sokszor cserben hagyta a munkásokat. A Lengyelországból hozott hatalmas betonkeverő gyakran elromlott, a téli munkálatokhoz szükséges fűtési rendszer nem volt biztosítva. 1970 nyarán már látható volt, hogy a ház abban az esztendőben már biztosan nem fog elkészülni. Az idő viszont egyértelműen az erőmű vezetősége ellen dolgozott, ugyanis 1971. július 1-jével egy új lakbértörvény lépett életbe, ami viszont jelentős plusz költségeket rótt a fenti dátum után új lakásba költöző személyekre.Így a munkálatokat minden szempontból igyekeztek felgyorsítani. Végül egy érdekes megoldás született, a házat 1971. június 30-án egy sürgősségi eljárás keretében átadták, és megkezdték az első lakók beköltöztetését a felső szintektől haladva lefelé, ugyanis a ház alsó része még nem volt lakható állapotban. Többen támadták is a házat a magas építési költség, illetve a menet közben fellépő problémák miatt. Fontos leszögezni, hogy az itt jelentkező problémákból és későbbiek folyamán szinte semmit nem tanultak más városok esetében, elég ha csak Szolnokra gondolunk. Ez azonban nem igazán zavarta az első beköltözőket, végül közel 160 család kezdhetett új életet Gyöngyös legmagasabb lakóházában.

A ház építésének szakaszai. Ahogy egyre nagyobb lett az épület, úgy sokasodtak a darukezelő problémái

Az épületet 1971. augusztusára teljesen átadták, végső építési költsége 50 millió forint volt. Azt mondhatjuk, hogy egy igen fiatal társaság gyűlt itt össze, ugyanis a ház első lakóinak az átlag életkora alig érte el a 24 évet. A ház teljes egészében a Gagarin Hőerőmű tulajdonát képezte, így vállalaté (igazgatóé) volt a döntő szó azzal kapcsolatosan is, hogy kik lakhattak itt (csak az Erőmű dolgozói). Kizáró indoknak számított az, ha valaki egyedülálló volt, éppen ezért csak családok költözhettek ide, továbbá előnyt jelentett az is, ha valaki párttag volt. A lakások kapcsán a források férőhelyeket és nem szobákat említenek, ennek alapján megkülönböztethetünk 3, 4, illetve 6 férőhelyes lakásokat. A házon belül gyakori jelenségnek számított az, hogy az emberek egymás között lakást cseréltek. Ha a helyiségek felszereltségét szeretnénk megvizsgálni láthatjuk, hogy a beépített bútorokon kívül szinte teljesen üresek voltak. Minden lakás rendelkezett viszont angol WC-vel, illetve külön fürdőszobával, ami a kor viszonyaihoz képest kiváltságnak számított. A lakások berendezéséhez, az Erőmű 50 ezer forint vállalati kölcsönt biztosított a dolgozóinak, de Gyöngyösön ebben az időben mindösszesen egy bútorüzlet volt megtalálható, így nagyon gyorsan hiány keletkezett a különböző berendezési tárgyakból. Budapest segítségének köszönhetően azonban hamar sikerült túllendülni ezeken az akadályokon, így mindenki a legmodernebb szocialista divatnak megfelelően rendezhette be a lakását.

A házban folyó közösségi élet élénknek volt mondható. Természetesen ebben közrejátszott a közös munkahely is. Egy fáradt nehéz nap után az Erőmű dolgozói a 20. emeleten gyűltek össze, ugyanis ez a szint volt a közösségi élet színtere. Itt voltak kialakítva a különböző klubhelyiségek, ahol esténként az izgalmas kártyapartik zajlottak, de ha valakinek dohányozni támadt kedve az is ide jött fel. A 20. emeleten találkoztak egymással a különböző szinteken lakó emberek is, ugyanis erre máshol nem nagyon volt lehetőség. A kikapcsolódás azonban nemcsak az épület falai között zajlott, a ház lakói körében is megfigyelhető volt az a klasszikus Kádár-korszakbeli jelenség, hogy az emberek visszavágytak a természetbe. Ennek nyomán a ház lakói közül sokan vásároltak telket, a közelben fekvő Markazi-tó partján. Erre azért is volt lehetőségük, mert az ottani terület és a tó is teljes egészében az Erőmű tulajdonát képezte. Sokan építettek itt hétvégi házat maguknak, az ehhez szükséges alapanyagot egyesek a munkáltatójuktól vették ,,kölcsön”. A ház közösségéhez, a gyerekek is hozzátartoztak. Több száz gyerek élt itt, így az ő igényeiket is figyelembe kellett venni. Az épület mellett kialakításra került egy játszótér, illetve a házzal szemben volt megtalálható a strand is, amint nyáron gyakran vettek igénybe.

Hétvégi ház a Markazi-tó partján

A rendszerváltás, a ház életében is nagy változásokkal járt. Az épület 1995-re kikerült az Erőmű tulajdonából, ami magával hozta a lakóközösség átalakulását is. A legelső beköltözők közül napjainkra már csak egy ember maradt. Az emberek 50 év alatt megszokták az épületet, azonban a létjogosultságát ismételten egyre többen vonják kérdőre.

2016-ban a toronyház 45 éves lett, amit az akkori lakói is megünnepeltek

                                                                                                                      Burai Patrik

Néhány ajánlott irodalom:

Bakó Ferenc (szerk.): Fejezetek Visonta történetéből. Eger-Szolnok. 1975.

Nagy József: A szocializmus építése Heves megyében. Eger. 1970.

Sereg József: Gyöngyös a szocializmus útján. Gyöngyös. 1971.

Néhány ajánlott forrás:

Népújság, 1969. július 13.

Népújság, 1969. szeptember 6.

Népszava, 1970. június 27.

Népújság, 1971. május 16.

Magyar Nemzet, 1971. október 22.

A felesége árnyékában élő Lotharingiai Ferenc István magánéletének egy érdekes, de kevéssé ismert, és többnyire félreért(elmez)ett részébe, házasságon kívüli szerelmi életébe enged betekintést Kiss László bejegyzése, ami azért is figyelmet érdemel, mert Mária Terézia férjéről „igazán komoly biográfia a mai napig nem született. Személyét is leginkább a feleségéről, Mária Teréziáról szóló munkákból ismerhetjük” meg.

A féltékenyen szerelmes Mária Terézia (1717–1780) a házasságkötésük (1736) után hosszú évekig igyekezett kizárólagosan birtokolni imádott „Franci”-ját, Lotharingiai Ferenc Istvánt (1708–1765). Nem csak a nőktől próbálta meg távol tartani, hanem a hatalomtól is. Nem csoda, ha a 18. századi főurak életét élő (nagy)herceg és német-római császár (1745–1765) lazítani igyekezett a fojtogató szorításon. Figyelme a hobbijai, a gazdálkodás, a pénzügyek, s nem utolsó sorban az udvarhölgyek felé fordult. Náluk kereste, többek szerint meg is találta a szerelmet. Engedelmes és szerető férjként, gáláns nagyúrként viszont mindig visszatért a hitvesi ágyba. Mindvégig kitartott szerető felesége mellett.

Hűséges vagy csapodár?

A „boldog, példaszerű szerelmi házasság és családi élet” magyarázatai, a „szerelmes és hűséges Ferenc István” mítosza ma is uralják a Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc István közel 30 éven át (1736–1765) tartó házasságával foglalkozó hazai narratívákat. Ezt az álláspontot a közelmúltban nagyon határozottan fogalmazta meg egy kapcsolatukkal foglalkozó népszerűsítő cikk szerzője, aki már a bevezetőjében leszögezte: „Csalódni fog, aki akár Mária Terézia, akár Lotaringiai Ferenc életében pikáns szerelmi történeteket, gáláns kalandokat keres, ilyenek nem voltak.” Annál több viszont – folytatta – az olyan anekdota és levélrészlet, „amely a császári pár 42 éven keresztüli (sic!) bensőséges viszonyáról, egymás iránt érzett szeretetéről, megbecsüléséről és szerelméről tanúskodik.”

Nem is a bensőséges viszonnyal, a kölcsönös szeretettel és megbecsüléssel van a baj, hanem azzal, hogy Ferenc Istvánnak egyáltalán nem voltak „szerelmi történetei”, gáláns kalandjai. Ennek ugyanis éppen az ellenkezőjét tanúsítják a mértékadó (magyar, vagy magyarul is olvasható külföldi) szak- és népszerűsítő irodalmak! Időrendi sorrendben haladva, ezek közül lássunk néhányat. 1891-ben Mária Terézia magyar monográfusa – visszafogottan, de sokat mondóan – így fogalmazott a (nejét és gyermekeit szerinte szenvedélyesen szerető) férj félrelépéseiről. „Igen gáláns a nők irányában, és bár mintaszerű házas életet él, néha mégis felkelti neje féltékenységét.”   Az 1932-ben elkészült „Habsburg-krónika” (amelyből 1968-ban egy válogatás megjelent) polihisztor szerzője, bécsi levéltári források felhasználásával, több oldalon át foglalkozott Mária Terézia féltékenységével, gyanakvásaival, amelyeket férje félrelépései, nőügyei váltottak ki. Ferenc Istvánból ugyanis „a francia vér minduntalan kiütközött…, úgyhogy Mária Teréziának minden oka meglehetett a féltékenykedésre”. Felesége szigorodó ellenőrzése miatt „Ferenc császárnak… mind nehezebben sikerült kis szerelmi kalandjait megjátszania”. Néhanapján azért – például vadászat ürügyén – „mégiscsak tudott magának… egy kis szabadságot szerezni”.

Két régi könyv, amelyek ma is haszonnal forgathatók

A „Habsburg-lexikon” (1990) osztrák szerzője sem megalapozatlanul említ „joggal féltékenykedő Mária Teréziá”-t. Futólag a Habsburgok történetét feldolgozó reprezentatív kötetben (1995) is említés történik „Ferenc István néhány félrelépésé”-ről. Mária Terézia kölni életrajzírója (2001) pedig megállítja, hogy „1756-ban nem tudott nem tudomást venni Ferenc István félrelépéseiről”. Szinte ugyanekkor (2000-ben) a királynő magyar monográfusa sem vonta kétségbe, hogy a csinos férfi „képes lehetett megdobogtatni a női szíveket. Meg is tette…”.

Félrelép(het)ett?

Mária Terézia (1740–1780) – uralkodói és főúri körökben teljesen szokatlan módon – a férjét közös hálószobába és hitvesi ágyba parancsolta. Minden (félre)lépését figyel(tet)te. Tizenhat gyermekük születése már önmagában is mutatta, hogy Ferenc István a testi szerelmet – ha akarta, ha nem – jórészt megtalálta „telhetetlen feleség”-e mellett. Ennek ellenére (vagy talán éppen emiatt) az udvarhölgyek körében is kereste a testi és lelki vigaszt. Ferenc császár valóban „őszintén rajongott a női nemért, a királynőt viszont beteges féltékenység gyötörte.” A kortársak viszont, beleértve egy porosz diplomatát és Podewils bécsi porosz követet is, úgy látták, hogy a császárban ugyan megvolt a hajlandóság arra, hogy letérjen a házastársi hűség ösvényéről, de erre nem, vagy alig nyílott lehetősége. A jó szemű követ szerint a császárné mindent elkövetett annak érdekében, hogy a férje ne léphessen félre. „A császárné mihelyt észreveszi, hogy férje teszi a szépet valamely asszonynak, megorrol rá és elviselhetetlenné teszi életét”. A nőt még az udvarból és Bécsből is eltávolíttatta. A „császár körül egyébként is folyton ott lebzseltek felesége spionjai”. Podewils azt is hozzáfűzte, s ez már a dolog másik oldala, hogy „a császár lelkiismerete tiltja, hogy bárki is áldozatául essen felesége bosszúálló hangulatainak”. Egykori debreceni professzor szerint viszont „Ferenc István vidáman töltötte napjait. Mária Terézia féltékenysége csak kevéssé zavarta.” Évtizedekkel korábban a magyar kultúrtörténész is hasonlóan vélekedett. A 48 éves császár „akkor már nem sokat törődött felesége kellemetlenkedéseivel, sőt haragjával”.

A feleségét szerető, de félrelépő Ferenc István

Valóban, Ferenc István a korlát(ozás)ok ellenére sem volt a hitvesi hűség bajnoka. Tipikus 18. századi arisztokrata volt, aki – főúri társaihoz hasonlóan – élvezte a könnyű élet minden édességét, kihasználta minden lehetőségét. Apósa félrelépése sem volt ismeretlen számára. Az udvarban ugyanis mindenki tudta, hogy VI. Károly császár és király (1711–1740) szeretőt tartott. Miért is ne tartott volna, hiszen a bécsi udvarban (is) megfértek „a szeretők és a férjes asszonyoknak hódoló gavallérok is”. De akár a magyar történetírás klasszikusához is fordulhatunk. „Egész törekvése oda fordúl, hogy méltóságának megfelelően kellemesen töltse idejét. Szakít a VI. Károly korabeli szigorú etikettel, ellensége minden kényszernek. Ritkán ölt spanyol díszruhát, és már nem engedi, hogy a nők kezeit csókolják”. Franciás könnyedséggel valamelyest lazított tehát az udvari etikett merev szabályain, de összességében ő is elfogadta és követte azokat, beleértve a szerelmi játékszabályokat is.

„Mindig szerelmeskedők, de sohasem szerelmesek komolyan”

Tudjuk, hogy a 17–18. századi európai uralkodói udvarokban, főúri körökben – különösen a férfiaknak – nem illett, mi több, tilos volt szerelmesnek lenni! Nem alaptalanul merül fel tehát az a kérdés, hogy Lotharingiai Ferenc István – ez a francia nyelvű, műveltségű és kötődésű, a bécsi udvari szerelmi etikett szabályait és viselkedési normáit jól ismerő, a könnyű élet adományait kihasználó főúr – vajon kilóg(hat)ott-e a sorból? Ha megengedjük, hogy szerelmes volt Mária Teréziába, a kérdés akkor is nyitott marad. (Fő)hercegként, társuralkodóként és német-római császárként felrúghatta-e az udvari szerelmi játékszabályokat? Vállal(hat)ta-e az udvari társadalom megvetését, vagy maga is beállt a sorba, és szerelmi ügyekben is az elvárt módon viselkedett?  Minden jel ez utóbbira utal. Ha tehát – a kiváló német kultúrtörténész segítségével – bepillantunk a 18. századi uralkodói udvarok szerelem játékszabályaiba, közelebb kerülhetünk annak eldöntéséhez is, hogy Lotharingiai Ferenc István őszintén szerelmes volt-e Mária Teréziába, vagy „csak” szerette a szerelmes feleségét?Együtt vagy csupán egymás mellett?

A barokkal ellentétben a rokokó jellegzetes épülete már nem annyira a pompás palota volt, hanem a „la petite maison” (a „kis ház”), egy, „a fényűzés minden igényével felszerelt kéjlak”. E kornak egyetlen vágya: „az életet szakadatlan élvezetté alakítani”. Élvezni az életet a nélkül, „hogy az árát megfizetnék. Élvezni akarják e gazdagság gyümölcseit a munka fáradalmai, a társadalmi hatalom tündöklő fényét annak kötelességei, és a szerelem örömeit annak fájdalmai nélkül. Menekülnek tehát a nagy szenvedély elől, az ilyet megbélyegzik, mert nem… „sikk” – és a szerelemről csak az édes, habkönnyű tejszínt fölözik le. Mindig szerelmeskedők, de sohasem szerelmesek komolyan”. Egymáséi lesznek „anélkül, hogy szeretnék egymást, elválnak anélkül, hogy gyűlölnék egymást”. „Az erotika könnyed társasági játékká változik, mulatságosan utánozza a szerelmet, és határozott szabályoknak vetik alá. A szerelem műkedvelő színházzá válik, kitervelt komédia, amelyben mindent előre látnak, és előre meghatároznak”.

A hölgy, mint szeszélyes „uralkodó”, valamint a lovagi imádó végigjárják a „szerelem” mindkettőjük által előre látott állomásait: udvarlás, vonakodás, meghallgatás, boldogság, csömör, válás. Ha tehát – az egyébként is dinasztikus házasságot kötő, gáláns, lovagias – Ferenc István követte ezeket az udvari játékszabályokat, s miért ne követte volna, akkor (amikor amúgy is tilos volt őszintén szerelmesnek lenni) nem volt/nem lehetett szerelmes Mária Teréziába! Más volt a helyzet Wilhelmine/Wilhelmina Auersperg hercegnével, a császár legismertebb „szerelmi kalandjá”-val. Bár itt is nyitott a kérdés, hogy csak játszották-e a szerelmet, vagy – amint sok történész állítja – Ferenc István ez esetben megbotlott és valóban beleszeretett ebbe a szép férjes asszonyba.   

Szerelmeskedők vagy valóban szerelmesek?  

„A mai napig titokzatos homály borítja Ferenc István és Wilhelmine Auersperg kapcsolatát, de sok történész minden további nélkül a császár szeretőjének nevezi a hercegnőt.” Ha viszont az udvarhoz közelálló embereknek hiszünk, semmi biztosat nem mondhatunk, legfeljebb annyit, hogy a (szerencsejátékokat űző és hatalmas adósságokat csináló) „fiatal szépség alaposan kihasználta a császárt”. A 48 éves, dúsgazdag Ferenc István és – a férjezett, 19 éves – Wilhelmine valószínűleg 1756 kora nyarán kerültek közel(ebb)i kapcsolatba, amikor egy esküvőre közös hintóban utaztak. Az idősödő császár ez esetben valóban felrúg(hat)ta az udvari szerelmi etikett előírásait. Ez a 9 évig tartó románc ugyanis szerelemnek, vagy „akár szerelemnek is mondható”, legalább is Ferenc István részéről. Tudjuk, hogy ez év telén együtt szánkóztak. Egy sokat sejtető leírás szerint „a császár korántsem mutatkozott idősödő úrnak”. Ekkor már Mária Terézia is közbelépett. Az Auersperg házaspár neve ugyanis csak három év múlva, 1759-ben tűnik fel újra a császári pár vidéki (laxenburgi) kastélyának a vendéglistán. Nem sokkal később – s erről még többet pletykáltak az udvarban – Ferenc István egy elegáns nyári „lakot” (kastélyt) ajándékozott a hercegné(ék)nek Laxenburg közvetlen szomszédságában. Így közel lehettek egymáshoz. Azt is ismerjük, hogy a császár gyakran meglátogatta Wilhelminét az udvari színházban. Amikor a hercegné páholyában tartózkodott, összehúzták a függönyt. Csak a látogató időnkénti köhögése hallatszott ki.

Wilhelmine von Auersperg

Ez a viszony tehát a császár részéről több lehetett egy megszokott udvari szerelmi kalandnál. Ezzel Mária Terézia is tisztában volt. Nem sokkal férje halála után nem véletlenül mondta (állítólag) a hercegnének, hogy „mindkettőnknek nagy gyászunk volt”. Egy jól értesült udvarhölgy végül is így összegezte a császár szerelmi ügyeit. „Ferenc császárnak különböző szerelmi ügyei voltak, amelyekről részben tudtak, részben nem. A felesége bizonyára tudott róluk. Szenvedett, de ettől még ugyanolyan lángolóan szerette halálig az ő csapodár emberét.” Ám az is tény, hogy Ferenc István „mindig visszatért a feleségéhez, nemcsak azért, mert ezt várták el egy keresztény uralkodótól, hanem főleg azért, mert képtelen volt bárkit is boldogtalanná tenni, főleg a feleségét nem, aki őt oly forrón és szívből szerette”.

                                                                                                          Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I-III. Holnap, Bp. 1993.

Franz Herre: Mária Terézia. Magyar Könyvklub, Bp. 2001.

Habsburg lexikon. Új Géniusz, Bp. 1990.                                           

Thea Leitner: Férfiak árnyékban. Gabo, Bp. 1999.

Marczali Henrik: Mária Terézia. Terra Maecenas, Bp. 1987. (Az 1891-es Franklin kiadás reprintje)

Niederhauser Emil: Mária Terézia. Pannonica, Bp. 2000.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.

Vajnági Márta: Valódi szerelem fűzte Mária Teréziát a legszegényebb kérőjéhez Lotaringiai Ferenchez. Múlt-kor Történelmi Magazin, 2021. 08. 14. https://mult-kor.hu/valodi-szerelem-fuzte-maria-tereziat-a-legszegenyebb-kerojehez-lotaringiai-ferenchez-20210814