Mária Teréziával (1717–1780) 1736. február 12-én kötött házassága után Lotharingiai Ferenc Istvánra (1708–1765) egyre nyomasztóbban nehezedett a – hitvesi ágyban és a kormányzati politikában is kizárólagosságra törekvő – királynő (1740–1780) féltékeny szerelmi és rangbéli/hatalmi túlsúlya. Német-római császárrá választása (1745) után is a felesége árnyékában maradt. A szigorú udvari etikett értelmében évekig csak az asztal végén jutott neki hely, mellőzötten és háttérbe szorítva. Kiss László legújabb posztjában ezt a kérdést járja körbe.
Alacsony rang és hatalom
A rang és a hatalom voltak a kora újkori uralkodói udvarok szigorú etikett által szabályozott életének a legfőbb céljai, éltetői, motorjai. A rangkülönbségre épült az udvari társadalom hierarchiája, egész viselkedési rendszere. Legfelül helyezkedtek el a királyi család tagjai: a király és a királyné, az elsőszülött fiú (leányági örökösödés esetén a legidősebb leány), valamint a többi gyermek és unoka. Őket követték a király testvérei és elsőszülött unokatestvérei, valamint a király többi férfiági rokonai. A nőági rokonok (ilyen volt Lotharingiai Ferenc István is) már kevésbé számítottak rangosnak. Végül alattuk helyezkedtek el a királyi családba nem tartozó udvari főtisztviselők/főméltóságok, valamint a tőlük még alacsonyabb rangú udvari emberek.
Hofburg – a Habsburgok bécsi székhelye
Nem volt ez másként Bécsben sem. A császári/királyi udvar (Hofburg) társadalmában Mária Terézia nagyon magasan, Lotharingiai Ferenc István pedig nagyon alacsonyan helyezkedett el. A főhercegnő (dinasztikus-hatalmi okokból kötött) házassága a lotaringiai herceggel egyértelműen rangon alulinak számított. Ő ugyanis VI. (magyar királyként: III.) Károly legidősebb leánya volt, a Pragmatica Sanctio értelmében 1740 óta a Habsburg Birodalom uralkodója, több tucat cím és rang birtokosa. Ferenc István viszont „csak” egy – lotaringiai hercegségétől megfosztott, Európa hatalmi palettáján nem számottevő – nőági hercegi rokon. (A nagyapja, Lotharingiai Károly hadvezér, I. Lipót császár húgát vette feleségül 1678-ban.) Elveszített hercegségét kárpótlandó, 1737-től Toscana nagyhercege. Bár az udvarban „királyi fenség”-nek kellett volna szólítani, de az udvaroncok, megvetésük jeleként, nem így szólították az egyébként is idegennek tekintett „franciá”-t. 1745-ben ugyan I. Ferenc néven német-római császárrá választották, de ez a hatalom – ismert módon – súlytalan, névleges, mintsem tényleges volt.
Az apjához hasonlóan 1723 óta Ferenc István is Bécsben nevelkedett. Őt is befogadták a Habsburg-családba, de gyakran kellett szembesülnie (szembesítették is nem egyszer!) azzal a ténnyel, hogy – az igen merev spanyol etikett értelmében – az udvari társadalomban elfoglalt helye jóval Mária Teréziáé alatt maradt.
Csak a festményen tűnnek egyenrangúaknak
Akinek csak a második hely jutott
A nagy rangkülönbség már az esküvőjük napján kiütközött. A nyílt vacsorán ugyan – az etikettet megsértve, a megrökönyödött udvari emberek számára teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan módon – az ifjú pár még egymás mellett ült! Az ültetési rend szerint ugyanis a herceg csak az asztal végén foglalhatott volna helyet, a legutolsó főhercegnő után. Másnap reggel azonban az asztalnál már külön ültek, akárcsak az esti színházi előadáson is. „Ettől fogva a második sor, a második hely lett a férfi sorsa”. Felesége magyar „király”-lyá („rex noster”-ré) koronázásakor, 1741. június 25-én, újabb megaláz(tat)ás érte. A magyar rendek ekkor még visszautasították újdonsült uralkodójuk azon kérését, hogy a férje (aki egyébként 1732-től már Magyarország királyi helytartója volt) a társuralkodója legyen. Erre némi késéssel, szeptember 11-én került sor a nevezetes, „életünket és vérünket” felajánló pozsonyi diétán. A koronázási ceremónián Ferenc István egyszerű férjként vehetett csak részt. Kívülről, a pozsonyi Szent Márton templom ablakából, a falhoz épített magaslesről követte végig az ünnepi eseményt! Az esti díszlakomán részt vett, de a helyét az asztal végén jelölték ki.
Mária Terézia koronázási díszruhája
Férje német-római császárrá koronázására (1745. október 4-én) Mária Terézia először el sem akart menni. A frankfurti ceremónián ugyanis ő csak másodhegedűs lett volna. Kapásból visszautasította tehát engedékeny férje kettős koronázásra tett bátortalan javaslatát. A császár 1765-ben bekövetkezett halála után viszont viselte „az özvegy császárné” címet. (Mária Teréziát időnként még komoly történészek is „császárnő”-nek nevezik, megalapozatlanul.) Az osztrák udvari kancellár mindenesetre joggal gyanította, hogy a királynő „a császárné koronáját kevesebbre tartja, mint ama két férfiúi koronát (a csehet és a magyart – K. L.), melyek az ő fejét illetik”. Végül is magánszemélyként, nézőként csak részt vett a díszes ünnepségen. Előbb a dóm oldalkápolnájából figyelte a középkorias koronázási rituálét, majd odakint egy ablakból/balkonról nézte (állítólag kendőjét lobogtatva) a régi városháza felé gyalogosan haladó menetet, férje megdicsőülését.
A Szent Bertalan koronázó templom/katedrális Frankfurtban
Azt viszont kierőszakolta, hogy a díszebéden (ahol a birodalom főméltóságai szolgáltak fel) már ott lehessen, és császári férje oldalán ülhessen. Pedig az eseményen hagyományosan csak férfiak vehettek volna részt! Mária Terézia királyi koronáihoz képest a császári korona valóban nem sokat ért, de egy előnye feltétlenül volt. „… Ferenc István, a császár, immár nem a felesége után kullogott valahol hátul a sorban, s hivatalos alkalmakkor sem száműzték macskaasztalhoz vagy második sorba. Most már Mária Terézia előtt járhatott.”
1745 után egyenrangú uralkodókként már mindketten trónon ülhetnek
Ahol a feleség viselte a kalapot
A béketűrő, engedékeny és előzékeny férfit az is bántotta, hogy a családi életben is, a kormányzati politikában is a feleség akarata érvényesült, ő viselte a kalapot.
Ferenc császár otthoni köntösben és „papucs”-ban. (Az eredetileg holland polgári családi idillen csak a fejeket cserélték ki.)
A Habsburg Birodalom egyedüli örököseként, a főhatalom birtokosaként Mária Terézia kizárólagos jogot formált birodalma kormányzására ugyanúgy, mint a családi élet irányítására. Mi több, a Német-római Császárság ügyeinek intézését is kivette császári férje kezéből. Szeretett „Franci”-ját nem engedte a hatalom közelébe, legfeljebb csak egy-egy tanács erejéig. Egyesek szerint azért tette ezt, mert Ferenc István igazi, lusta főúr volt, olyan „semmittevő fajta”, aki kizárólag a kedvteléseinek élt, s aki önként húzódott vissza a politizálástól. Mária Terézia tehát, „mivel férje nem volt erre alkalmas, szinte kénytelenségből uralkodik”. Mások szerint nem volt sem lusta, sem tehetségtelen, sem érdektelen, csak a királynő nem hagyott neki politikai mozgásteret (sem). Ugyancsak mások tudni vélik, hogy – a gazdálkodástól és a pénzügyektől eltérően, amelyekhez nagyon jól értett – Ferenc Istvánnak nem volt érzéke a politikához, mint ahogy hadvezérként sem jeleskedett az 1737–1739-es Habsburg-török háborúban. Végül, de nem utolsó sorban, a mellőzés hátterében az is meghúzódhatott, hogy „politikai kérdésekben szinte sohasem jutottak dűlőre, mert lényeges dolgokat egészen másképp ítéltek meg”. Két példa ez utóbbira.
Az osztrák örökösödési háború (1740–1748) kezdetén a Sziléziára hadüzenet nélkül rátámadó II. Frigyes porosz király három delegációt is Bécsbe küldött, hogy a kompromisszumkészebbnek látszó Ferenc Istvánnal (akivel még az 1730-as évek elején kötött „tartós barátság”-ot Berlinben) egyezkedjen a gazdag tartomány átadásáról. A tárgyalásokat titokban kihallgató királynő – amikor az engedékenység első jeleit észlelte – egyszerűen kiparancsolta társuralkodó császári férjét a tárgyalóteremből. „Valószínűleg ez idő tájt keletkeztek az első finom hajszálrepedések a házastársi egyetértésen”. Podewils bécsi porosz követtől tudjuk, hogy amikor 1747-ben Ferenc István a koronatanácson véleményt formált egy ügyben, Mária Terézia durván letorkollta: ne avatkozzon bele olyan dolgokba, amelyekhez nem ért!
Ekkortájt már állandósultak közöttük a kisebb-nagyobb csetepaték, a napokig tartó, duzzogásig fajuló konfliktusok. Ezekben persze mindig a gáláns férfi engedett. »Végül odáig romlott a helyzet, hogy I. Ferenc egészen nyíltan hangoztatta udvari körökben: „A császári család a császárnéból és gyermekeimből áll. Én itt egyszerű magánember vagyok”.«
Bécsben is csak „gyereknemző férj”-i minőségében fogadták el „a franciá”-t. Ám 1741-ig erre a megbecsülésre is várnia kellett, mivel az első három újszülött nem „gyerek” (értsd: fiú) lett, hanem „csak” lány. A lenézés, megvetés és gúnyolódás egyre fokozódott. Bezzeg, amikor a várva-várt fiú, a leendő II. József 1741. március 13-án megszületett, máris megalázkodva hajbókoltak előtte! Íme, mégis megalkotta a mesterművét! Idétlen rigmusok terjedtek a városban. „Testvérek! Egy icce a királynőre, / Meg jó szíve szerelmére, / ő francia hercegére, / a kis herceg nemzőjére!” Ez az egyetlen versike is rávilágít a kor szemléletére. Még egy királynőben is pusztán „szülőgép”-et láttak, a császári férjben pedig egyfajta „tenyészbiká”-t! Az igazság kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy érdekes módon ez a szereposztás Mária Teréziától sem volt idegen. Nem egyszer hangoztatta ugyanis, hogy: „Gyerekből soha nem lehet elég, ebben telhetetlen vagyok”.
Ezek a mellőzések és megaláztatások fájó tüskéket hagytak/hagyhattak az egyébként könnyed és nem haragtartó Ferenc Istvánban. Nem erősítették a házastársi kapcsolatot, ellenkezőleg. Felesége neheztelése ellenére egyre gyakrabban menekült holicsi és sassini birtokaira. Volt ideje bőven a kedvteléseire, beleértve az udvarhölgyek iránti fokozott érdeklődését is. Féltékeny felesége tilt(akoz)ása ellenére „Franci” bizony időnként félrelépett.
Kiss László
A téma néhány felhasznált irodalma:
Franz Herre: Mária Terézia. Magyar Könyvklub, Bp. 2001.
Habsburg lexikon. Új Géniusz, Bp. 1990.
Thea Leitner: Férfiak árnyékban. Gabo, Bp. 1999.
Marczali Henrik: Mária Terézia. Terra Maecenas, Bp. 1987. (Az 1891-es Franklin kiadás reprintje.)
Niederhauser Emil: Mária Terézia. Pannonica, Bp. 2000.
Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.
