Gárdonyi Géza halálának 100. évfordulóhoz közeledve – diákkori élményei után – érdemes hosszabban megvizsgálni utolsó éveinek néhány kevésbé ismert művét, amelyek az 1919-1922 közötti korszak kulturális, társadalmi és politikai viszonyait tükrözik. Bartók Béla elsőként az írónak 1919 őszén írt és a nemzeti hadsereget köszöntő versét elemzi.

Gárdonyi Géza egri dolgozószobájában 1921-ben

1919 augusztusában a bolsevik Tanácsköztársaság bukásakor Gárdonyi Géza Egerben élt a hosszú világháború és a forradalmi zűrzavar miatt súlyos anyagi körülmények és gyenge közbiztonság közepette. Valószínűleg nem támogatta olyan rokonszenvvel a forradalmat és a kommunista rezsimet mint amennyire a marxista irodalomtörténészek állították róla, de az is túlzásnak tűnik, hogy az ellenforradalom lelkes híve lett. Van ugyanis néhány olyan hazafias vagy nacionalista szellemű írása 1919-1920-ból, amelyek 1945 után nem illettek bele a hivatalos Gárdonyi-képbe. Gárdonyi a nemzeti és konzervatív Magyar Írók Nemzeti Szövetségének tagjaként már augusztus közepén az ellenforradalom mellé állt, - amelyről egy későbbi posztban lesz majd szó - a román katonaság Egerből történt kivonulása után pedig konkrét lehetőséget kapott a nemzetbe vetett hit megvallására. Horthy Miklós serege november 16-án vonult be Budapestre, majd a következő napokban a magyar alakulatok kelet felé indultak és a Tisza vonaláig átvették az ellenőrzést az ország többi része fölött. November 25-én például Miskolcra érkezett egy tüzérüteg 4 löveggel, ahol a magyar katonáknak ünnepélyes fogadtatásban volt részük, ezért Egerben is lelkesen készültek a katonák fogadására.

Horthy Miklós fővezér a nemzeti hadsereg sastollas tisztekkel beszélget 1919 őszén

1919. november 21-én az egri elit képviselői a városházán tartottak értekezletet, és elhatározták, hogy a bevonulás napján a színházba tervezett díszelőadáshoz egy prológ (bevezető vers) megírására Gárdonyi Gézát kérik meg, és a szöveget egy hölgy fogja előadni. Lipcsey Péter közjegyző, a Keresztényszociális Gazdasági Párt egyik egri és Heves megyei alapítója ezután látogatta meg Gárdonyit, hogy írjon verset az ünnepségre.

„- Kizavar a munkámból. És most verset írjak? Miért nem kérsz arra, hogy csináljak egy nadrágot?

– Ez kötelességed. Te nagy magyar író vagy és Horthy az első magyar ember. Őhozzá csak te írhatsz verset.

– Nem bánom, mikorra kell?

– Holnaputánra.

– Ejnye. Csakugyan nadrágot varratsz velem.

Elküldte hozzám a versét, melodrámának írta s azt követelte tőlem, hogy én szavaljam el.

– Ha megírattad velem, te meg szavald el. Zenét is komponáltass hozzá, én ráírtam, hogy mint képzeltem el a zenét. Minden versszakánál odaírtam, hogy milyen zenét kívánok.

Ma is megvan nálam a gyönyörű vers gépíráson s ráírva kézírással a Gárdonyi kívánsága, ahogyan lediktálta.”

Dr. Lipcsey Péter 1869-ben született Tiszafüreden, az egri érseki jogakadémián tanult, 1903-tól évtizedekig városi közjegyző majd református gondnok volt Egerben. Emellett Gárdonyi tisztelője, barátja, később az egri Gárdonyi Társaság egyik alapítója lett. A vers Az ötödik kard címet kapta és a folyton feltámadó magyar haderőt magasztalta. Elkezdődött a gyűjtés az ünnepségre, majd az Egri Népújságban megjelent Ábrányi Emil költő Az új magyar hadsereghez című költeménye (prolog), amelyet Bakó László színész szavalt el november 16-án az Operaházban a nemzeti hadsereg budapesti bevonulásának ünnepén. A november 25-én Egerben közölt Ábrányi-vers leírja a vörös terrort, Horthy Miklóst Szent Györgyhöz hasonlítja, és néhány kifejezéssel példát mutat. Muhi, Mohács, Majtény, Világos említése mellett a hadsereg és a kard azonosítása hasonlít Gárdonyi versére. („Te légy a nemzet villámsujtó kardja/ Te légy a kar, mely zászlónk büszke selymét/ Tisztán, szenny nélkül az egekre tartja!”)

Ábrányi Emil (1850-1920) költő, műfordító

Z. Szalay Sándor és Tóth Gyula már 1963-ban javasolta Gárdonyi Géza utolsó műveinek részletesebb vizsgálatát: „… a helyzet pontos ismerete és ismertetése nélkül méltánytalan lenne eltúlozni ’Az ötödik kard’ című vers jelentőségét is, melyet avatatlan kezek a posztumusz (egyébként csupa szedett-vedett anyagra épülő) ’December’ című, jóval az író halála után (!), 1929-ben megjelent kötetbe betettek. Számunkra ugyanis kérdéses, hogy Gárdonyi életében egyáltalán megjelent-e ez a költemény, avagy a Gárdonyi-szövegek szándékos meghamisítását lépten-nyomon tapasztalván nem hamisították-e meg ezt is? Mert mindeddig csak a hitelesnek nem tekinthető kötetből idézték, eredeti lelőhelyét még senki nem közölte.” E. Nagy Sándor 1967-os tanulmánya szerint Az ötödik kard című versét csak unszolásra írta meg, ezért ő a vers őszinteségét is megkérdőjelezte... Viszont Gárdonyi Géza már 1916-ban megírta Magyar sors című elbeszélését egy egri háborús jótékonysági hangversenyre, amelyben Árpád fejedelem haldoklását így fejezi be:

 „Távoli bús kürtszó búgott a Duna túlján által az éjjeli csenden, mintha az is kérdezné a táltossal, a vezérekkel, a nemzettel, a szellemek karjában másvilágra induló nagyfejedelmet:

- Mi a magyar sorsa a jövendő idők messzevégeiglen, mi a magyar sorsa itt ezen a földön?

Árpád szeme még egyszer megnyílott. Ujja is megmozdult, bágyadtan mutatott a falra. S kékülő ajka alig hallhatóan rebegte:

- A kard.”

Gárdonyi Géza 1929-ben megjelent posztumusz verseskötetének címlapja

Történelmi szempontból különös a szerző és a költemény szemlélete. Két nagy vesztes csata (Muhi, Mohács) után két fegyverletételt említ (Majtény, Világos), de feltűnik benne az Osztrák-Magyar Monarchia veresége, az olaszországi Piave folyó mellett vívott csata is (1918. június 15-22.). Ha a kardot a hadsereg szimbólumának tekintjük, akkor a vers címét jelentő ötödik (másképp számolva hatodik) kard az ötödik (vagy hatodik) haderő Horthy Miklós serege lehet. Gárdonyi gondolatmenete szerint az első kard a tatárjárás után talán a főnemesi bandériumokból álló hadsereg, a második kard a mohácsi vereség után szerveződő végvári katonaság, a harmadik kard a Rákóczi-szabadságharc bukása után kialakuló Habsburg császári és királyi hadsereg, a negyedik kard az 1867-től megszervezett magyar királyi honvédség az ötödik pedig az 1919 végén megalakult - később szintén magyar királyi honvédségnek nevezett - nemzeti hadsereg lehet. Ez a logika azonban hadtörténeti szempontból figyelmen kívül hagyja a nemzeti függetlenséget sokkal jobban jelképező Fekete Sereget, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc kuruc hadait illetve az 1848-ban megszervezett forradalmi honvédséget.

Az egri laktanya, amely 1919 december elején lett a nemzeti hadsereg bázisa

AZ ÖTÖDIK KARD

Horthy vitézeinek üdvözlése Egerben

Mohi puszta, Mohács, Majtény, Világos:
négyszer tört el a kardja magyarnak.
Négyszer kacagott rajta már a Sátán,
mellére topva diadalmasan:

- Voltál!

De Isten mindig fejét rázta rá:
uj kardot nyujtott a szerencsétlennek.
S a magyar talpra pattant. Széttekintett.
- Vagyok!

Utoljára a Piáve vizébe
sodorta bele a harcos magyart
mind-kardostól az örök-írigy Sátán,
s fölkacagott a csillagos egekre:
- Isten! Hol a te kedves magyarod?

S nehogy e föld még uj magyart teremjen,
nehogy Isten uj kardot nyujthasson le,
emberi testbe öltözött a Sátán.
S jött messiás képében miközénk.
Jött a pokol vörös zászlajával.
S az uj messiás, a vad Ántikrisztus
elüvölté az uj hegyi-beszédet:
- Nincs többé szegény: csak ide tartsa markát!
Nincs többé Isten! Az ember az isten!
Gyülöld felebarátod! Húzd le köntösét!
De gombold össze jól a magadét!
...................................................
És szétküldötte apostolait.

                      *

Mint a sivatag alélt vándora,
kit letepertek forgó viharok,
arcára bukva, selyem zászlaján,
hevert a magyar gyászos kábulatban.
De jöttek az uj vörös-messiás
apostolai s tanitványai:
- Csak bennünk bizzál: mink fölemelünk!

S megforditották arccal fölfelé.
Megforditották. Vélte: sebeit
mossák majd meg és bé is kötözik.
De azok csak belső zsebéért tették,
s hogy kihuzhassák selyem zászlaját,
s letépjék a keresztjét, - a szivéről.

De mint a sakált farkas marja félre,
hogy a prédát ő körmölhesse el,
úgy jöttek uj barátok a magyarra;
- Bizzál szomszéd: mink rendezzük a szénád!
S lefosztották róla az inget is.

Szegény hazánk! Haldokló nemzetünk!
Szép életed volt: ezer hosszu év!
Temetésed is szép lesz, elegáns
Párisban szövik szemfödeledet...

A nemzeti hadsereg alakulatai 1919 őszén bevonulnak Székesfehérvárra

Ám Isten ismét letekint az Égből.
....................................................
S im a bús circumdederunt helyett
kürtszó harsan meg, sziklát rengető,
amilyenre Árpád vitézei
serkentek fel és nyergeltek lovat.
Nyugat felől a Nap is visszatér:
a földből uj vitézek hada kél...
....................................................
Isten hozott ti sastollas vitézek!
Isten hozott visszatért lobogónk!
Isten hozott örök magyar-erő!

Magyar erő! Örök magyar-erő!
Te lobbantál fel Mohinak utána!
Te szántottál ujra Mohács alatt!
Te fujtad meg a Majténynál elnémult
Rákóczi-kürtökön az ébredőt!
Te tépted el a világosi láncot!
Te keltél ki a Piáve vizéből!
Te kelsz és kelten-kélsz itt minden rögből,
melyet valaha hős vér öntözött;
te kelsz némán és elszánt szent haraggal.
Képed miként szobrunknak képe itt
Eger közepén, zord kemény ércében.
.......................................................
Isten hozott örök magyar-erő!
Isten hozott ti sastollas vitézek!
Isten hozott ötödik fényes kardunk!

Áll még a vár omlott bástyáival
s áll fölötte magas fenségében
a kereszt is, áll diadalmasan.

Tekintsetek reá bizodalommal.
S érintsétek e vár  romköveihez
kardotokat Horthy vitézei.

Dobó lelke az, mely megrezgeti.

Gárdonyi Géza 1941-ben megjelent hazafias elbeszéléskötetének címlapja

A verset elsőként érdekessé teszi Isten és a Sátán mitikus vetélkedése a magyar nemzetért. A hun mondákból ismert Isten kardja említése után, 1918-1919 szereplőinek allegorikus bemutatása következik, amelyben a forradalmárok, kommunista agitátorok (sakálok) és a románok (farkasok) az ördög (Antikrisztus) küldöttjei. A circumderunnt a Körülvettek engem a halál fájdalmai kezdetű 17. (temetési) zsoltár első latin szava, a vér és a rög a szélsőséges nacionalizmus szimbólumai, a sastollak pedig a bátorság jutalmai mellett a bosszúálló tiszti különítmények jelvényei voltak. A vers utolsó szakaszának egyes szavai Egerre utalnak, hiszen itt vannak a vár részei (bástya és a Kálvária a kereszttel) Dobó István szobra, így a keresztény vallás a nemzeti érzéssel találkozik az uralkodó eszme jegyében.

Gárdonyi Géza versét először akkori munkaadója, a Pesti Hírlap közölte 1920. január 4-én, majd 1929-ben az író December című verseskötetében jelent meg, 1930-ban pedig a Királyi Közjegyzők Közlönye szerint Horthy Miklós kormányzásának 10. évfordulóján díszes üdvözlés mellékleteként adták át a kormányzónak. Ha előkerülne a Lipcsey Péternek küldött és jegyzetekkel ellátott kézirat, további kutatásokra adna lehetőséget. 1919 novembere második felében elkezdődött pénz és élelmiszer gyűjtése az érkező katonák számára. Az egri helyőrség végül 1919. december 4-én alakult újjá. Az egri csapatkeret parancsnokává Juhász László ezredest nevezték ki és 14 tisztből, 80 közlegényből álló géppuskásszázad vonult be Egerbe 4 gépfegyverrel. Horthy Miklós fővezér 1919. december 11-én este érkezett el Egerbe, másnap reggel tovább utazott, és Gárdonyi versének bármiféle nyilvános bemutatásáról semmi hír nincs.

                                                                                                             Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

E. Nagy Sándor: A korszerű Gárdonyi-kép problémái, Irodalomtörténeti Közlemények, 1967. LXXI. éf. 2. 140-150.

http://epa.oszk.hu/00000/00001/00250/pdf/00250.pdf

Z. Szalai Sándor - Tóth Gyula: Egy félreértett életmű - A Gárdonyi-centenárium előtt, Új Írás, 1963. 6.sz. 719-724.

https://adt.arcanum.com/hu/view/UjIras_1963_1/?query=feudalis&pg=748&layout=s

Gárdonyi Géza: Április, Fűzfalevél nyárfalevél, December, Költemények, Budapest, 1929.

https://mek.oszk.hu/10800/10896/10896.htm

Lipcsey Péter: Azokról, akik elmentek. A Gárdonyi Társaság első évkönyve 1925-ös naptárral, Eger, 1924.186-187.

Kiss László harmadik bejegyzésében azt vizsgálja, hogy az „Isten kegyelméből való uralkodókat”, valamint a velük közvetlenül érintkező személyeket olyannyira megszentelt lényeknek tekintették, hogy az udvari etikett merev szabályai értelmében „nem volt testük”, így aztán lábuk sem lehetett. S ha volt is nekik (persze hogy volt), azt csak úgy váratlanul megérinteni büntetlenül nem volt szabad. Mondani sem kell, hogy az uralkodók által használt lovak és tárgyak is megszenteltek voltak.

A meztelenség tilalma

Az emberek – természetes szeméremtől és a társadalmi elvárásoktól vezérelve – a kora újkorban sem szerettek mások előtt csupasz testtel vagy végtagokkal mutatkozni. Szemérmesen eltakarták, ruhával fedték testük lehetőleg minél nagyobb részét, különösen ügyelve a nemiségüket leginkább kifejező testrészek (mellek, csípő, nemi szervek) eltakarására. Mégis csak kevés nő hordott „száras bugyogó”-t. Általában nem viseltek alsóneműt, ami nem ritkán kellemetlenségekkel jár(hatot)t. Madame Lafayette (1634–1693) leesését a lóról XIV. Lajos és udvaroncai jelenlétében például egy csipkelődő versike meg is örökítette.

„Gőgös volt egykoron a szívem,

S most szolga lett, szerelmi rab,

Mert láttam seggecskéd a fűben,

S fényétől elsápadt a nap.” (Lackfi János fordítása)

Női lovas a 17. században

Az egyház, de számos világi személy is, felerősítette és állami szintre emelte a mezítelenség tilalmát. Különösen éberen őrködtek az „erkölcstelenségek” minden formája felett. Nem csoda, ha a párizsi irodalmi élet egyik fő szervezője, Nicolas Boileau (1636–1711) is keményen fellépett a túlságosan fedetlen női mellek és a tetszetős dekoltázsok ellen. Mások a meztelen női alsókart ostorozták, de nem tűrték a férfiak fedetlenségét sem. 1673-ban például egy francia hadügyi biztos azért nem tartotta meg a csapatszemlét, mert 2–3 tucat katona hanyag módon harisnya és cipő nélkül, vagyis „meztelenül” sorakozott fel!

A 17. száza végére a prüdériát Madame Maintenon (1635–1719), XIV. Lajos ágyasa, majd titkos felesége jóvoltából már-már művészi tökélyre fejlesztették. A festményeken vagy szobrokon látható nemi szervekre „szeméremtakaró”-t, kis szövetdarabot illesztettek. A meztelen testet még a házastársak magánéletében sem tűrték meg. Ha például felsőosztálybeli házastársak időnként nem a külön lakosztályaikban aludtak, az együttlétre csak hálóingben kerülhetett sor. A 18. század elején, külön a feleségek számára, kitalálták a „házastársi ing”-et, kis lyukkal a megfelelő helyen. Legfelső körökben persze a meztelenségnek is megvolt az etikett által megszabott hierarchikus rendje. Fölfelé nem, de például az inas előtt már lehetett meztelenül mutatkozni. A királyra természetesen ezek a szeméremszabályok sem vonatkoztak, bár ők is igyekeztek betartani.

Amint Maintenon asszony példája is mutatta, az egyre bonyolultabb etikett béklyójában vergődő francia és más európai udvarokban a fedetlen testtel/testrészekkel kapcsolatos tilalmakat is isten(király)i magasságokba emelték. Az abszolút uralkodóknak, mint isteni lényeknek, és a hozzájuk közelállóknak (legyenek azok feleségek, lánygyermekek vagy szeretők) az isteni lény által érintett teste/testrésze, így a lába is, ugyanúgy érinthetetlen, megszentelt volt, mint az uralkodó által használt bármely tárgy (ágy, szék, evőeszköz…), étel vagy állat (pl. hátasló) is. De jöjjenek a történelmi példák, anekdoták, amelyek akár meg is történ(het)tek.

A királynőknek/királynéknak nem volt lábuk?

Persze hogy volt – mondanánk ma, de a kora újkorban, az udvari etikett szabályrengetegében, ez korántsem volt ennyire egyértelmű. Korabeli képek, festmények sokaságán látható, hogy a 17. századi „úrinők” földet súroló, „erényőrző”-nek is nevezett abroncsszoknyája nemcsak az alsó lábszárukat takarta el, hanem a cipőjüket is.

A francia, spanyol vagy angol… királynőknek/királynéknak már gyermekkorukban „sem volt lábuk”

Ám egy-egy váratlan vagy előre megtervezett helyzetben – például a már önmagában is erotikus töltetű hintázáskor – a női rafinéria ezektől sokkal többet is megmutat(hat)ott.

Szerelmes pillantás a hintázó kedves szoknyája alá (XV. Lajos udvarában)

Ám a spanyol udvari szabályok értelmében (amelyeket a versailles-i, bécsi és más európai udvarokban is így vagy úgy átvettek) az uralkodó közvetlen környezetéhez tartozó „isteni személyek”-nek „nem lehetett lábuk”!

Eric von Kahler a (spanyol és osztrák) Habsburgok legalapvetőbb vonásának a távoliságot tartotta. Nem volt érzékük a valósághoz, mert ők maguk sem voltak valóságosak. Nem vezetett tőlük híd az emberekhez, s az emberektől sem hozzájuk. Lidércnyomásszerű szigetek voltak. Áttetszőek, kétdimenziósak, megfoghatatlanok. „A valóságnak kell hozzájuk igazodnia, nem ők igazodnak a valósághoz.”

Az anekdota szerint III. Fülöp (1598–1621) spanyol király majdnem megégett, vagy talán meg is égett a kandalló (vagy egy parázzsal teli melegítő) előtt, mert nem volt jelen az a grand, akinek a feladata lett volna őt elhúzni onnan. Ő pedig az etikett értelmében nem rúghatta el magát. Az öregedő IV. Fülöp (1621–1665) másodjára is nősülni készült. A tőle majd negyven évvel fiatalabb főhercegnőt, Ausztriai Mária Annát (akit egyébként eredetileg az időközben elhunyt fia jegyesének szánt) szemelte ki magának.

A kis Ausztriai Mária Anna a 17. sz. elején

Több könyvben is olvasható az alábbi anekdota. A leendő kis királyné díszes kíséretével éppen a Spanyolországban kijelölt rezidenciája felé tartott, amikor egy harisnyakészítéséről híres városon (is) áthaladtak. A város vezetése egy tucat drága selyemharisnyával kívánt kedveskedni neki. Az udvari (fő)hoppmester/majordomus azonban felháborodottan leszidta a polgármestert, mondván: „Tudhatnád/tudnod kellene, hogy a spanyol királynéknak nincs(en) lábuk!” Egy másik változat szerint: „Tanulja meg, polgármester úr, hogy a spanyol királynénak nincs lába.” A fiatal főhercegnő ezt hallva rémületében sírva fakadt, máris fordult volna vissza. Az etikett-formulát ugyanis szó szerint vette, és azt hitte, hogy le fogják vágni a lábát!

Ez a királyi személyek lábnélküliségével kapcsolatos felfogás nemcsak spanyol sajátosság volt. Az osztrák Habsburgoknál vagy a franciáknál is jelen volt. Amikor az éppen betegen fekvő I. Lipót (1658–1705) testét megtapogatta az udvari orvosa, a császár rámordult: „Jajaj, hisz ez a Mi császári szent Felségünk testrésze!” A királyi test érinthetetlenségének mítosza még a francia forradalom elején is tartotta magát. Az alkotmányvita során az egyik nemzetgyűlési képviselő azt javasolta, hogy „a nemzet hódolatát rakja le a király lába elé”. Erre Mirabeau rákiáltott: „A királynak nincs lába”!

Az idők során az udvari ceremóniák szabályait olyan tökélyre fejlesztették, hogy még a hirtelen halálveszedelem elhárításának is megvolt a maga áthághatatlan szertartásrendje. Egy alkalommal a madridi udvarban a királynét elragadta a lova, és kengyelbe akadt lábánál fogva a földön vonszolta. Őfelsége lábát – az udvari etikettre fittyet hányva – két nemes úr (egyébként katonatiszt) szabadította ki, akiket rögtön az udvarból való száműzetéssel „jutalmaztak” (más verzió szerint a kivégzés elől ők maguk menekültek át lóhalálában a határon), mert hát a spanyol királynőknek/királynéknak „nincs lábuk”.

Az abszolút uralkodók tehát annyira szentek voltak, hogy azokat a személyeket is „megszentelték”, akikkel (feleség, szerető…) testileg érintkeztek. Ennek megfelelően a már említett I. Lipót udvari szertartásrendjének leírásában egy olyan illemszabály is szerepelt, ami azt is előírta, hogy a császárné hogyan hagyhatja el lakosztályának belső termeit. A mellette haladó főudvarmester kezére kellett támaszkodnia, de úgy, hogy azt a főudvarmester spanyol divatú köpenyével kellett letakarni. A királyné keze ugyanis véletlenül sem érintkezhetett egy földi halandó csupasz kezével. Ugyancsak rögzült szokássá vált, hogy az európai udvarokban megözvegyült királynéknak életük végéig fátyolt kellett hordaniuk és kolostorba kellett vonulniuk, hiszen a király választása őket a többi ember fölé emelte. Az udvari szabályok szerint azt a nőt, akit a király ölelése akár egyszer is megszentelt, más földi halandó már nem ölelhette. Ezért a megunt szeretőnek is kolostorban volt a helye. De volt ellenpélda is. Amikor IV. Fülöp (akinek egyébként a saját gyermekein kívül legalább 32 törvénytelen gyereke is volt) belehabarodott a soron következő udvarhölgybe, egy éjjel a szerelmével akarta kitüntetni. A kiszemelt hölgy azonban nem nyitott neki ajtót, mondván: ő bizony nem akar apáca lenni!

VI. Károlyt (1711–1740) német-római császárt és magyar királyt Pozsony alatt egy vadkan támadta meg. Az életét két (al)vadász mentette meg, akik életük kockáztatásával, késükkel leszúrták a dühös állatot. Ez esetben sem maradt el a „jutalom”: 2–2 hét áristom (zárka), hiszen a hivatalos szabályok szerint udvari vadászaton csak a király és a családtagjai ejthettek el vadat.

Vaddisznó vadászat a 16 – 17. században

Megszentelt állatok és tárgyak

Az uralkodó nemcsak a hozzá közel álló személyeket szentelte meg, hanem az általa használt állatokat és tárgyakat is. Ugyancsak udvari szabállyá merevült, hogy ha a király egy lóra felült, azt többé sem hátas-, sem igáslónak nem használhatták. IV. Fülöpnek, aki hosszú zarándokútra készült, állítólag felajánlottak egy párját ritkító lovat. A király nem fogadta el. „Ilyen nemes paripát – mondta –, nem lehet arra kárhoztatni, hogy… nyugalomba menjen és senkinek hasznára ne lehessem.”

Egy német utazónak szerencséje volt végig nézni I. Erzsébet (1558–1603) angol királynő asztali terítékének az előkészítését, és le is írta azt. A menet élén egy udvari méltóság haladt, kezében szertartásbottal. Ő és a mögötte jövő gentleman, karján asztalterítővel, az üres asztal előtt háromszor térdet hajtottak, amit megismételtek az abrosz szétterítése után is, majd ünnepélyesen kivonultak. Ezt követően egy komoly pálcás úr felvezetésével újabb gentleman hozta a sótartót, a tányért és a kenyeret. Háromszor ők is térdet hajtottak az asztal előtt, előtte is, utána is. Két lady hozta a késeket. Ők is többször térdet hajtottak. Majd a gárda katonái 24 tál ételt raktak le aranytálakon az asztalra kürtrivalgás és dobpergés közepette, miközben a királynő még mindig nem volt jelen. Nem volt ez másként évtizedekkel később a francia Napkirály udvarában sem. Miután elhagyta az ágyát, ezt is – mint általa használt, a teste által érintett tárgyat – megkülönböztető tiszteletben részesítették. Bárki haladt el előtte, mélyen térdet kellett hajtania.

A következő bejegyzés a hajdan dicső francia arisztokrácia és nemesség udvaronccá, „királyi szolgává” süllyedéséről szól majd a 17. század második felében.  

                                                                                                             Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Friedell, Egon: Az újkori kultúra története. Holnap Kiadó, Bp. 1993.

Hétköznapi élet a Napkirály korában. Corvina, Bp. 2006.

Ráth–Vég István: Az emberi butaság. Gondola, Bp. 1974.

Ráth–Vég István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986. 

A sorozatindító bejegyzésben – néhány bevezető gondolat után – Kiss László a téma egy-két alapvető irodalmára hívta fel a figyelmet. Majd a nagy történelmi személyiségek történelemformáló szerepéről osztotta meg kétségeit.  A mostani bejegyzésben ezen a vonalon tovább haladva, és az abszolút uralkodói hatalom atyai és isteni eredetével kapcsolatos korabeli teóriákat vizsgálja, számos példával alátámasztva.

Az abszolút hatalom atyai/családi eredete

Pierre Chaunu francia történész írta „A klasszikus Európa” koráról (1620/1640-es évek – 1750/1760-as évek), hogy: „A klasszikus kor majdnem mindenütt a monarchikus elv megerősödését tapasztalja”. Az „Isten kegyelméből való abszolút monarchiá”-ban a király „személyében ölt testet az állam, a király segítségével él az állam”. Ez a „rendi társadalomra épülő adminisztratív monarchia” Franciaországban érte el a legnagyobb tökéletességet 1660 és a 18. század közepe között. Ráth-Végh István művelődéstörténész is az abszolút monarchia alaptételének tartotta az uralkodók (a fejedelmek) Isten kegyelméből való voltát. Korának kiemelkedő politikai gondolkodója, a francia Jean Bodin (1529/1530 – 1596) pedig 1576-ban a hatalom másik alapjára mutatott rá definíciószerűen: „Az állam több családnak és az ő közös ügyeiknek jogszerű kormányzata szuverén hatalommal.” Majd hozzáfűzte: „A király úgy bánik alattvalóival, és úgy oszt közöttük igazságot, mint ahogy az apa kezeli a gyermekeket.” Szerinte ugyanis az államot nem egyének, hanem családok/nemzetségek alkotják. Ez által az állam nem más, mint a családfő, vagyis az uralkodó kormányzati joga a neki alávetett egyének felett. Egy francia író még a 18. században is hasonlóképpen fogalmazott: „Az állam nagy családját sok különböző család alkotja, s a fejedelem az atyák atyja.”

                Jean Bodin (1530 – 1596) neves francia politikai gondolkodó…

és egyik legismertebb műve

Ezt a hármas atya – Isten – király kapcsolatot Sir Robert Filmer (1588 – 1653) még átfogóbb, jogtörténeti alapra helyezte 1648-ban. Meglátása szerint ugyanis a teremtéssel Isten Ádámra és utódaira, mint családfőkre ruházta az abszolút főhatalmat. A családfők háztartásuk felett gyakorolt korlátlan tekintélyének analógiájával magyarázta a királyok örökletes, abszolút hatalomhoz való isteni jogalapját.

Sir Robert Filmer (1588 – 1653), a legismertebb angol abszolutista politikai író

A feudális időkben – a római jogra visszanyúlóan, főleg a vidéki Franciaországban – az atya, a családfő valóban mindenható, egyfajta „Atyaisten” volt a neki mindenben alárendelt családtagjai (felesége, lányai, felnőtt fiúgyermekei és testvérei, szolgái, a vele egy háztartásban élők) felett. S ez így van rendjén – írta Bodin –, hiszen a család csak egy gazdát, egy urat tűr el, nem tűri az örökös civakodást. Egy francia földműves a 18. század elején teljesen természetesnek tartotta, hogy: „Engedelmeskedem látható Istenemnek, atyámnak.” Nem csoda tehát, ha a hagyománytisztelő és mélyen vallásos Mária Terézia (1740 – 1780) 1766-ban ezt a tanácsot adta az egyik (éppen akkor férjhez adott) lányának. „Jól tudja, mi nők férjünk alávetettjei vagyunk, engedelmességgel tartozunk neki. Arra kell törekednünk, hogy egyszerre legyen hitvesünk, apánk és legjobb barátunk, hogy szolgáljuk őt és hasznosak legyünk számára.” 

Az isteni hasonmás, avagy „a király Isten képe a földön”

Teljesen érthető tehát, ha a 16 – 18. századi felfogás az uralkodókat nemcsak alattvalóik atyáinak tekintette, hanem olyan isteni eredetű személyeknek is, akik nem államuk/birodalmuk lakóitól kapták – jogilag korlátlan, de ma már tudjuk, hogy inkább csak kontrollálatlan – hatalmukat, legitimitásukat, hanem magától Istentől. Filmer kérdésbe sűrített válasza e tekintetben is magáért beszélt. Ha „az abszolút hatalmat maga Isten az apaságban helyezte el és alapította meg, hogyan lehetne a népnek bármilyen joga… ahhoz, hogy azt megváltoztassa…”?  Az Isten által abszolút hatalommal felruházott uralkodók tehát a döntéseikért (amelyek mindenkire nézve kötelező érvényűek, csak rájuk nem) egyedül Istennek tartoznak felelősséggel és elszámolással. S ez – ismét Bodinhez fordulva – azért van így, mert „a király Isten képe a földön”.

Az uralkodó már születése pillanatától, sőt már azt megelőzően is ilyen isteni lénynek számított. XIV. Lajosnak (1643 – 1715) például – állítólag az örömmámorban úszó Richelieu javaslatára – már akkor a „Louis Dieudonné” („Isten ajándékozta Lajos”) nevet tervezték adni, amikor 1638 elején Párizsban éppen csak szétkürtölték a királyné várandósságát. A várva–várt fiú trónörökös, a Dauphin születése valóban isteni csodának tűnhetett 1638 szeptemberében, hiszen az apja, XIII. Lajos akkor már 17 éve nem hált együtt a feleségével (Ausztriai Annával)! Amikor a kis Lajost 5 éves korában, 1643 májusában a trónra ültették, a párizsi parlament (egyfajta legfelső bírói testület) küldöttsége így hódolt előtte: „Őfelséged széke az élő Isten trónját jelképezi számunkra… A királyság rendjei tiszteletüket és hódolatukat tolmácsolják önnek, mint egy látható Istenségnek.”

              „Isten ajándékozta Lajos”, a fiatal Dauphin…

és a felnőtt „Napkirály”

Sokan úgy tudják, tévesen, hogy a francia Napkirály volt az első Isten kegyelméből való uralkodó Európában. A történelmi ellenpéldák gazdag tárházából elég csak a német–római császárrá választott V. Károly (1519 – 1556) választási kapitulációjára hivatkozni, amelyben közhírré tette, hogy „a Mindenható gondviseléséből”, a választófejedelmek jóvoltából „Isten kegyelméből választott római király” lett. A meglehetősen goromba és durva porosz királyról, a Káplárkirályként elhíresült I. Frigyes Vilmosról (1713 – 1740) is tudvalévő volt, hogy – a rendeletei kiadásaikor (is) – állandóan azt hajtogatta, hogy: „Isten kegyelméből Úr és Király vagyunk, s azt tesszük, amit akarunk.”

Az istenkirályság történelmi szálai a kora újkorból egészen a Római, illetve Kelet-római Birodalomig (Bizáncig) vezetnek vissza, ahol – egyiptomi, keleti (perzsa), ázsiai, stb. hatásokra – az isteni hasonmás kultusza szárba szökkent, és az uralkodóból egyfajta felségbálványt csinált. Már a római császárok is földi isteneknek számítottak, akiknek a képmásai (pénzérméken, szobrokon, gyűrűkön…) is szentek voltak. A keleti (perzsa) vagy indiai uralkodók előtt – homlokát a földhöz érintve – arcra kellett borulnia, hasra kellett vágódnia minden földi halandónak. (A feudális Európában később ez térdre borulássá szelídült.) Honorius és Arcadius (a nyugat–római és a kelet–római birodalom első, már keresztény császárai a IV – V. század fordulóján) is istenségeknek, szenteknek, olyan égi jelenségeknek minősültek, akik előtt mindenkinek arcra kellett borulni.

A kelet–római/bizánci állam egyenes folytatása volt – olvasható Katus László középkori szintézisében – a késő római dominatus államszervezetének. A személyében „szent” császár hatalma isteni eredetű, ő Isten képmása és földi helytartója. A megkoronázott bizánci császár az egész keresztény közösség urának tekintette magát, aki felette állt az összes többi uralkodónak. „A császár körül minden pontosan előírt szertartások szerint, szigorú formaságok között történt” – írta a kiváló történész.

Másokhoz hasonlóan ő is szó szerint idézte Liudprand (922 – 972?) cremonai püspök leírását, aki II. Berengár itáliai király követeként két ízben is járt a kelet–római birodalom fővárosában és „Bíborbanszületett” (VII.) Konstantin (913 – 959) császár udvarában. Feljegyezte a császári audiencián történteket is. A császár földhöz közeli arany trónusán arany (valójában aranyozott réz) fa alatt ülve fogadta. A fán mesterséges „arany madarak” fütyültek, a trón két oldalán pedig színarany(nak látszó) oroszlánok bömböltek. A püspöknek, aki kezdetben leborulni nem akart, ez már nemcsak sok, hanem valóságos sokk volt. Arcra borult! Ez a hatás tovább fokozódott, amikor a harmadik arcra borulásából feltekintve a császár már nem volt előtte! Más öltözetben, „égi magasságba”, a trónterem mennyezete alá repítette fel valamilyen rejtett emelőszerkezet.

           Bíborbanszületett  (VII.) Konstantin (913 – 959) bizánci császár

… és az udvari divat

A 11. századi Európában élők – olvashatjuk Georges Dubynél – a királyságukat Isten városa tükörképének tekintették, mondván: „Egyvalaki uralkodik a mennyek királyságában, …, rendjén való hát, hogy csupán egyvalaki, neki alárendelve uralkodjék a földön” is. Duby szerint a király mítoszának továbbélése a középkori kultúra egyik legjellegzetesebb vonásának tekinthető. „A királyság a germán múltból eredt”. A barbár germán király első feladata volt a háborúzás, a második, sokkal titokzatosabb pedig „a népük és az istenek közötti párbeszéd mágikus hatalma”. Ezt a hatalmat az istenségtől kapták leszármazás útján, isteni vér keringett az ereikben.

Az istenkirály(ság) európai kultusza tehát római – bizánci – barbár germán – ázsiai (és egyéb) forrásokból táplálkozott. A bizánci kultúra, s így az udvari szabályok hatása is, erősen rányomta bélyegét a spanyol, a francia vagy az osztrák Habsburg udvari szokásokra és életre. Még erőteljesebben hatott az orosz autokrácia (mint jogilag korlátlan uralmi forma) ázsiai–despotikus jellegének a kialakulására. Az autokrácia ideológiája már nem sokkal Bizánc 1453-as eleste után kialakult, és Joszif Volockij (1440 – 1515) apátnak köszönhető. III. Vaszilij (1505 – 1533) orosz nagyfejedelemhez 1507-ben írott levéltöredékéből valók az alábbi gondolatok. „A mennyek császára adta néked az égi hatalomhoz hasonlatos uralkodás” jelvényét, a jogart. Te korlátlan hatalmú császár vagy. „A császár porhűvelye akármely emberéhez hasonlatos, hatalma azonban a magasságos Istenhez hasonlatos”. Ezért „senkinek nem tartozol elszámolással csakis Istennek”. Volockij levele egyébként egy 6. században élt bizánci szerző műve parafrázisának (saját szavakkal történő leírásának) tekinthető.        

Tizenhat évvel később Filofej szerzetes (1465 – 1542) egyik levelében megszületett az orosz ortodox egyház és állam egyetemes küldetéséről szóló „Moszkva a harmadik Róma” kiteljesedett doktrínája is. Bizánc, a „második Róma” bukása után az ókeresztény korabeli transzcendentális „Római Birodalom” egyedüli földi megtestesítője az orosz állam és egyház lett, élén a mindenható cárral, az ortodox egyház fejével. E koncepció szerint az orosz ortodox egyház és „keresztény birodalom” úgy lép fel, mint a romlatlan ókeresztény világegyház egyedüli jogutódja. A „legfenségesebb és leghatalmasabb” mostani ortodox uralkodónk – írta a nagyfejedelem titkárának (gyjak) – , „az egész földkerekségen a keresztények egyetlen császára és az egyetemes szent apostoli egyház isteni szent katedráinak ura..”. Egyháza a világmindenségben egyedül ragyog a napnál fényesebben. „Róma és Konstantinápoly helyett az Isten oltalma alatti Moszkva városában áll”.

Íme, nem csak XIV. Lajosnál bukkant fel a napmotívum az 1660-as években, hanem a „Nyugat”-tól távoli Oroszországban is, már a 16. század elején. A már említett Joszif Volockij rövidre zárt kapcsolatot látott „a valamennyi teremtménynek világító” nap és a császár/cár államában és egyházában betöltött szerepe között.

Ezzel már vissza is kanyarodtam a 16 – 18. századi európai „napkirályok” udvarába. A következő bejegyzésemben azzal foglalkozok majd, hogy az uralkodóknak (mint isteni lényeknek) és a velük érintkező hozzátartozóiknak a teste/testrésze (beleértve a lábukat is) ugyanúgy érinthetetlennek számítottak, akárcsak az uralkodók által használt tárgyak vagy állatok is!

                                                                                               Kiss László

Tájékoztató irodalmak és források:

A középkori orosz történelem forrásai. Pannonica, Bp. 2005.

Pierre Chaunu: A klasszikus Európa. Gondolat, Bp. 1971.

Georges Duby: A katedrálisok kora. Művészet és társadalom 980–1420. Gondolat, Bp. 1984.

Frantz Funck–Brentano: Le roi. L’ancienne France. Librairie Hachette, Paris 1912.

Funck–Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n .

Katus László: A középkor története. Pannonica–Rubicon, Bp. 2001.

Pap Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris, Bp. 2000.

Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Egy öregedő, ám szenvedélyes katonaember házasságtörő viszonyain keresztül bepillanthatunk a 16. század végi Székelyudvarhely hétköznapjaiba. Pribék Gergely botrányos magánéletét Balogh Judit foglalja össze. 

Székelyudvarhely, a 16. század második felében jelentős változásokon és fejlődésen keresztülmenő székely város lakosainak a kedélyét az 1590-es években egy romantikus történet borzolta fel.

1562-ben, a segesvári törvények által János Zsigmond az ellene felkelt székelységet többek között azzal is büntette, hogy az addig zárt Székelyföldön két várat építtetett, amelyeknek a beszédes „Székelytámadt” és Székelybánja” neveket adta, és amelyekbe saját katonáit telepítette, hogy a lázadásra mindig kész székelyeket még a saját földjükön tartsa féken.

János Zsigmond (1540-1571)

Az egyik, Székelytámadt vára éppen az anyaszéknek számító Udvarhelyszéken, mégpedig Székelyudvarhely városában épült fel. A betelepülő katonaság várszolgálatra kényszerítette a városi lakosságot, földeket foglalt a várhoz, és gyakran megtörtént az is, hogy a várkapitány a katonái számára lefoglalt kerteket, sőt házakat is, és a házak korábbi tulajdonosainak a kárpótlása a város kötelezettsége volt. A beköltöző katonák és a városi lakosság között sajátos viszonyrendszerek alakultak ki, mert a városlakók egyrészt gyűlölték a betolakodókat, másrészt féltek tőlük, ezért csak véső esetben léptek fel ellenük.

Székelytámadt vára romjai 1895-ben

A béketűrő udvarhelyiek felháborodását minden félelmük mellett is kiváltotta az egyik, szintén erőszakosan  betelepülő katona, bizonyos Pribék  Gergely esete, aki sorozatosan „hasasította meg” a szolgálóit, mindegyiknek házasságot ígérve.

Az egyik leány, bizonyos  Szerecsen Kata családja perelte be a már korosodó Don Juant, és a per során a tanúként beidézett városiak vallomásaiból egész kis regény bontakozott ki. Az egyik tanú által „meg őszült vén szakál”-ként jellemzett, már nagy gyermekek apja, Pribék uram nem volt a kezdetektől ilyen kicsapongó, ám a felesége megbetegedésekor mellé fiatal leányokat fogadott. A tanú szerint már ez a tény is sértette a derék udvarhelyiek erkölcsi érzékenységét, mert nem volt szokás idős ember házába fiatal lányokat szolgálónak választani. Az idős katona, akinek a korát ennél pontosabban nem árulja el a forrás, a családjába fogadta az ifjú hölgyet, és étkezésekkor maga mellé ültette, „mint jámbor feleségét”. A családias érzület egyre melegedett, ugyanis Pribék uram délutánonként kizárta a házából a fiait, a leánnyal pedig „ki tudja, mit csinált”, de az bizonyos, hogy az nemsokára teherbe esett, és apaként az öreg Pribéket nevezte meg, aki később az apaság tényét nem is tagadta.  A kettejük viszonya meglehetősen szenvedélyes lehetett, ugyanis a lány Pribéket mások előtt is „édes uram”-nak szólította és a szeretetteljes törődésével vette körül, máskor viszont arról számoltak be a tanúk, hogy a férfi elűzte őt és ismerősöknél húzta meg magát, amíg az impulzív Pribék haragja elpárolgott. Az udvarhelyi kékszakáll azonban nem elégedett meg egyetlen lány szerelmével, többen vallották ugyanis azt is, hogy a mészárszékben paráználkodott bizonyos Solymossi Jánosnéval.  Mások hallani vélték, amint a Pribék Gergely szolgája veszekedett a feleségével, és azzal vádolta meg, hogy „gyakrabban vagy ágyassa Pribéknek, ne hogy nekem”. Egy bizonyos György nevű szolgáló pedig azt mondta a feleségének, hogy „bestye kurva nem avval eskettél vala meg, akivel egy házban berekezkedel”.

Erdélyi viseletek a 17. század elejéről

A vallomásokból kiderül, hogy a szenvedélyes katonaember a szolgálói mellett a városi lakosok között is tartott szeretőket, és többek előtt hangoztatta, hogy „szabadságom vagyon énnekem az paráznaságra”.

Pribék Gergely feleségének a sorsáról nem tudunk bizonyosat, a tanúk szerint az biztos, hogy még akkor is élt, amikor az előbb már említett Kata teherbe esett. Azt nagyjából egybehangzóan állították, hogy a paráználkodás már akkor elkezdődött, amikor Pribékné asszonyom betegeskedett. Időközben azonban meghalhatott, mert Pribék később többször kérkedett nem házas voltával. Kifejezetten azt állította, hogy addig egészen nyugodtan paráználkodik, amíg megházasodik, ami ezek szerint az újra házasodását jelenthette.

Házasságot viszont többször ígért az általa elcsábítottaknak, akik minden bizonnyal őszintén vonzódtak hozzá. Jó példa erre egy Márta nevű leány, akit „Vásárhelyről” hozott. Némelyek azt állították, hogy egyenesen „vásárolta” őt, mások csak úgy tudták, hogy egy vásáron járt, amikor elhozta. A lány érkezésének és jövetelének a körülményei meglehetősen regényesek. Sokan tudni vélték ugyanis, hogy úgy jött együtt Pribékkel, hogy a hegyeken át gyalogolva egymás kezét fogták, azaz újra csak gyengéd érzelmek is szerepet játszhattak ezzel a szintén fiatal és még a Katához hasonlóan szűzlánnyal való kapcsolat létrejöttében is.  Az egyik tanú szerint a tárgyalás idején már ez a bizonyos lány is félidős terhes volt. Akkor, amikor Székelyudvarhelyre hozta őt Pribék, a város közössége már minden bizonnyal meglehetős ellenszenvvel figyelte az eseményeket . A vallomások elég egybehangzó tartalma szerint ugyanis a „pár” éjszaka érkezett meg és a férfi szőnyegbe vagy pokrócba csavarta a lányt, úgy lopta be a házába.

Székely szolgálólány ábrázolása a 17. századból

A szolgálólányoknak házasságot ígért, különösen a felperes lányának, Katának az esetében hangsúlyozták ezt. És noha a megkérdezettek jó része ezt eleve irrealitásnak tartotta a jelentős vagyoni különbség miatt, az általa „megkörnyékezett” vagy „megrontott” lányok szeretettel vették körül, sőt rajongtak érte.

A vallomást tevők nagyobb része nő volt, a legtöbb rosszat ők mondták róla. A férfitanúk többsége vagy reálisan mesélte el a dolgokat, vagy igyekeztek felmentő körülményeket találni, esetleg azt állították, hogy nem láttak semmi erkölcstelent a Pribék viselkedésének egyes, általuk látott elemeiben. 

Az öregedő és forróvérű Pribék Gergely minden bizonnyal személyében testesítette meg a város számára mindazt a rosszat, amit a várnak valamint a katonaságának tulajdonítottak. Ugyanakkor lehetett némi személyes varázsa, ha ilyen hosszan és ennyi nő kegyeit meg tudta szerezni. Devianciája, öntörvényűsége  pedig akár némileg imponálhatott is a férfiaknak, hiszen talán az ő titkos vágyaikat is megvalósította. Mindenesetre a kor sajátos erkölcsiségét mutatja az, hogy határozottan és többen is elítélték, ha öreg ember fiatal szolgálót tartott, valamint a szüzesség elleni bűnöket. Minden egyébbel szemben jóval megbocsátóbbnak mutatkoztak.

A rendkívüli jelenség mindazonáltal kiváltotta a közösség határozott ítéletét, és vallomásaikban azt is megemlítették, hogy a vádlott a kapitány személyével kapcsolatban is becstelenül nyilatkozott, többször azt kiabálta, hogy neki a saját kapitánya nem számít, mert ő maga is elbánik vele.

Részegségről nem, csupán rendkívüli robbanékonyságról esik szó a vallomásokban.

Székelyudvarhely vára napjainkban

A város és a vár egészen különleges viszonyát jól mutatja, hogy a városlakók, noha elvileg ők voltak kiszolgáltatott helyzetben a várkapitánnyal szemben, elérték, hogy a kapitány kiszolgáltassa a katonáját a vádlóinak. Az ítélet végrehajtásáról semmit sem tudunk, de a város és a vádlók halálos ítéletet kértek Pribékre. Kétséges, hogy valaha is megtudjuk, akadt- e valaki, akinek megesett a szíve az udvarhelyi kékszakállon.

                                                                                                 Balogh Judit

https://bolt.rubicon.hu/collections/folyoirat-rendeles/products/2008-5-szudetanemetek-oceanrepulok-hazassag

Bár sokan ismerik Pablo Picasso Guernica című festményét, de kevesen tudják, hogy a szörnyű élményt kiváltó eseményhez, természetesen jócskán közvetve, de magyar vonatkozások is kapcsolhatók. Kozári József írásából ezeket az eseményeket ismerhetjük meg. 

1937. április 26-án pusztító bombazápor zúdult egy hétezer lakosú baszk kisvárosra Guernicára. A bombákat a törvényes Spanyol Köztársasági Kormány ellen fellázadt Franco tábornok megsegítésére küldött német Condor légió dobta le, és két óra negyvenöt perc alatt eltörölte a föld színéről a települést lakóival együtt. Először robbanóbombákat, dobtak a város fölé érkező Heinkel 111-esek, majd vadászgépek mélyrepülésben a menekülőket géppuskázták. Végül termit bombákkal lobbantották lángra a még megmaradt romokat bevégezve ezzel pokolbéli küldetésüket. A gyújtóbombákat egyébként már az első világháború végére kifejlesztette a német hadiipar. Párizsnak szánták tüzérségi lövedékek formájában, de a német had­vezetőség akkor visszarettent alkalmazásuktól. Milyen fontos katonai vagy ipari létesítmények indokolták a Guer­nica elleni elsöprő erejű légitámadást? Bizton állíthatjuk semmilyenek. Ipari létesítményei nem voltak. (Az ipari létesítményekkel egyébként is csínján bánt a Condor légió, hiszen a német tőkének, különösen a hadiiparnak nem jelentéktelen érdekeltségei voltak Észak-Spanyolországban.) Katonai fontossággal szintén nem bírt. A Bilbao, Baszkföld központja felé előrenyomuló francóisták akcióterületeitől is messze esett. A baszkok számára azonban nagyon fontos volt, hiszen a baszk kultúra egyik bölcsőjének, a baszk nemzeti szabadságjogok egyik szentélyének számított. Itt állt az a tölgy, melynek árnyékában a spanyol uralkodók esküt tettek a baszk nemzeti önkormányzat elismerésére. A támadás tehát szimbólum értékű, ráadásul alkalmat nyújtott a németeknek, hogy "szinte klinikai módon megfigyelhessék egy elsöprő terrortámadás hatását". Ezt később Göring is beismerte, amikor "próbaterepnek" nevezte Spanyolországot. Guernica tehát megsemmisült, de a baszk elszántság nem.

Guernica romjai

A Bilbaóban székelő baszk kor­mányt az tette a spanyol népfrontkormány töretlen hívévé, hogy 1936. október 1-én a köztársasági nemzetgyűlés, a Cortes elismerte függetlenségüket. Így a baszkok Franco tábornok esküdt ellenségévé lettek. Keményen kellett harcolniuk, mert ha Guernica nem is, az északi spanyol területek, a Biscayai-öböl környéke fontos iparvidéknek számított. Ráadásul a lázadók előrenyomulása elszakította Asturiát és Baszkföldet a központi területektől, és így nemcsak fontos, hanem könnyű zsákmánynak is tűnt a Madrid alatt alaposan elpáholt francóista hadseregnek. Óriási erőfölény vonult fel ellenük. A Bilbaót védő erődítményrendszerre, a "vasgyűrűre" acélzápor hullott, nem utolsó­sorban a Condor légió jóvoltából. A Spanyol Köztársaságtól katonailag elszigetelt, de annak részét képező Baszkföld elkeseredett harcban állt Franco tábornok csapataival, és a köztársasági kormány elhatározta, hogy egy nagy támadással köti le a francóista erőket, s így segít az északi fronton harcoló baszkokon. De itt már egy másik legenda kezdődik, hiszen ebben az ütközetben esett el a Moszkvából Spanyolországba küldött Zalka Máté.

A Zalka Máté vezette Garibaldi Brigád 1936-ban Madridban

A támadásra a köztársaságiak a Garibaldi és a Dabrowski nemzetközi brigádokból álló 45. hadosztályt választották ki. Ennek a parancsnoka volt Lukács Pál, azaz Zalka Máté. A támadásnak június 12-én kellett megindulnia egy addig csendes frontszakaszon Huescánál. A 45. hadosztály felvonult és megkezdte a felkészülést az ütközetre. A támadás megindítása előtti napon azonban a harcmezővel ismerkedő Lukács tábornok elesett. Halála kapcsán a későbbiek folyamán vad híresztelések kaptak lábra. Az ötvenes évek elején, nem hivatalosan ugyan, de tudni vélték, hogy az áruló Rajk László juttatta a fasiszta golyók elé, majd az terjedt el, hogy szántszándékkal tette ki magát az ellenség ágyútüzének, mert előző napon visszarendelték Moszkvába, és nem akart szovjet tábornoktársainak sorsára jutni, inkább a "hősi halált" választotta. Az ötvenes évek magyar koncepciós pereit igazolni akaró első verzió annyira gyermeteg, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. A második sokkal valósabbnak tűnik, ám ez sem igaz. Egyrészt azért nem, mert Zalka Máté akkori közvetlen munkatársai szerint visszarendelő parancsot a tábornok nem kapott, másrészt azért nem, mert a Sztálin börtöneiben örökre eltűnő "spanyolos" tábornokokat, - mint Emílió Klebert, vagy Gáll Jánost - csak Zalka eleste után fél évvel rendelték vissza Moszkvába.

Zalka Máté

Mi hát az igazság?  A kutatók szerint feltehetően az, hogy a hadosztály egységeinek harcálláspontjai között volt egy, a falangista tüzérség által belőtt útszakasz. Ezt tudta Zalka is, ezért lezáratta ezt az utat. Mégis, amikor június 11-én délután ellenőrző körútra indult, engedélyt adott két brigádparancsnokának, hogy a veszélyes útszakaszon áthajtson. Majd mikor látta, hogy a két autót bár lövik, de nem találják el, maga is utánuk indult. Igen kicsi volt a valószínűsége ugyanis akkoriban, hogy egy száguldó autót ágyúval eltaláljanak. Az első gránát nem is talált, de a második Zalka kocsijának bal első kereke alá vágódott. A kocsi négy utasa közül a gépkocsivezető azonnal, Zalka pedig a kórházban meghalt. Sebesüléssel úszta meg Gustav Regler a hadosztály politikai biztosa, aki a sofőr mellett ült, és Pavel Ivanovics Batov a szovjet tanácsadó. Ez a lövés szülte a már említett legendákat.

Picasso nagy hatású festményének reprodukciója Guernicában

A véletlen, illetve egészen pontosan a történelmi időrend két olyan eseményt sorolt e cikkben egymás mellé, ahol idegenek harcoltak spanyol földön. Természetesen mindkét fél a maga ügyét tekintette igaznak. De míg Guernica esete mind a mai napig magáért beszél, hiszen a felháborodás miatt Franco tábornoknak kommünikét kellett kiadnia, hogy a Condor légiónak semmi köze Guernicához, azt a baszkok rombolták le, addig az 1970-es években Spanyolországban Andreu Castells tollából megjelent munkában a nemzetközi brigádokról a következőket olvashatjuk: "Arra a kérdésre, hogy miért jött ide annyi külföldi önkéntes a polgárháború kitörésekor, csak azt a magyarázatot lehet találni, hogy a spanyol háború kitörése a baloldali érzelmű emberek között a nemzetközi szolidaritásnak olyan heves megnyilvánulását váltotta ki, amilyenre kevés példát találunk a történelemben. Bármit is mondjanak róluk, mindenekelőtt meggyőződésük élenjáró harcosai voltak ".

 Guernica ma

                                                                                                       Kozári József

Minden oktatási intézmény, de különösen egy egyetem elképzelhetetlen tudományos könyvgyűjtemény nélkül. A Bibliotheca Eszterhazyana – máig eleget téve alapítója, Eszterházy Károly püspök szándékának – az egri Líceum első emeletén, annak déli szárnyán csaknem 230 éve áll az olvasók és a kutatók szolgálatában. A jelen bejegyzésünkben ennek az önmagában is tudománytörténeti kuriózumnak számító intézménynek a történetét idézzük fel.

Főpapi gyűjtemények Magyarországon a 18. században

A 18. század második felében Magyarországon sorra jöttek létre olyan főpapi könyvtárak, melyeket alapítóik az oktatás, kiemelten a felsőoktatás szolgálatába kívántak állítani. Ezeknek a nyilvános használatra szánt könyvtáraknak a létrejöttében nagy szerepe volt annak, hogy a hazánkban akkor szolgáló, művelt és felvilágosult főpapok szinte kivétel nélkül a Habsburg Birodalom területén működő jezsuita iskolákban szerezték meg alapozó ismereteiket, majd Rómában a szintén jezsuiták által fenntartott Collegium Germanicum et Hungaricum papnevelő intézetben folytatták és végezték el felsőbb tanulmányaikat. Az Itáliából hazatérő főpásztorok azon munkálkodtak, hogy hazájukban és egyházmegyéjükben is a Nagyszombatban, Bécsben vagy Rómában megismerthez hasonló intézményhálózatot hozzanak létre. A főpapok közül elsőként Klimo György (1710–1777) pécsi püspök alapította meg könyvtárát 1774-ben, felsőoktatási használatra szánva a gyűjteményt. Időrendi sorrendben következőként Patachich Ádám (1717–1784) kalocsai érsek (1784), majd Szily János (1735–1799) szombathelyi püspök könyvtárát (1791) említhetjük.

A gyulafehérvári Batthyaneum nagyterme. Forrás: Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története II. 1606-tól 1830-ig. Budapest. Akadémiai Kiadó, 1988. nr. 328.

A felsorolt főpapi gyűjteményeket időben gyorsan követte az Eszterházy Károly (1725–1799) püspök által alapított egri Főegyházmegyei Könyvtár (1793), melyet mintaként vett alapul Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi püspök Gyulafehérváron szinte az egrivel egyszerre megnyitott könyvtára (Batthyaneum). A gyulafehérvári várban lévő egykori trinitárius kolostorban elhelyezett bibliotékának ásvány-, kagyló- és éremgyűjteménye is volt, és csillagvizsgálóként is működött, akárcsak Egerben Eszterházy intézménye. Batthyány püspök gyűjteményét bibliofil könyvtárnak tekinthetjük, hiszen a gyűjtésben elsődleges szerepet a könyv tipográfiai és esztétikai szépsége vagy ritkasága miatt megnövekedett értéke játszott. A megnevezett könyvtárak kezdettől fogva nyitva álltak az egyházi és világi személyek előtt, történetük során többnyire elkerülték a háborúk okozta veszteségeket és az államosítást. Közülük napjainkban az egri az egyetlen, amely megnyitása óta nyilvános gyűjteményként áll az olvasók és a kutatók szolgálatában.

Eszterházy Károly egri püspök-főispán portréja (Főegyházmegyei Könyvtár, Eger)

A Bibliotheca Eszterhazyana története

Az egri könyvtár történetét nem lehet elválasztani a Líceum történetétől és Eszterházy püspök egyetemalapítási törekvéseitől: ez magyarázza a gyűjtemény enciklopédikus jellegét. A könyvállományban a teológia mellett kezdetben kiemelt helyet kaptak a természettudományos művek is: matematika, fizika, csillagászat, földrajz, útleírások. A szépirodalomi jellegű kötetek ekkor még meglehetősen csekély számban képviseltették magukat az alapgyűjteményben, az ilyen jellegű nyomtatványok később kerültek be a bibliotéka állományába. Eger utolsó püspökének több évtizeden át zajló, tudatos előkészítő munkája előzte meg a könyvtár 1793-ban megtartott, ünnepélyes megnyitását.

Az egri Főegyházmegyei Könyvtár karzata a trienti zsinatot ábrázoló mennyezetfreskójával

A püspök a könyveket ügynökeivel úgy vásároltatta, maga pedig úgy gyűjtötte, hogy a könyvek a korabeli tudomány lehetőség szerinti legteljesebb metszetét fogják át. A művek felkutatásában leginkább római tanulótársa, Giuseppe Garampi (1725–1792) bíboros volt segítségére, aki ebben az időben, érseki rangban, Bécsben szolgált pápai nunciusként.

Guiseppe Garampi bíboros portréja

Mikor Eszterházyt kinevezték egri püspökké (1761), az akkor még a pápai levéltárban dolgozó Garampi lemásoltatta, és megküldte Egerbe a 14. században készült pápai tizedjegyzéknek az egri egyházmegyére vonatkozó dokumentumait. Nem sokkal bécsi nunciusi kinevezését követően meglátogatta Egerben Eszterházyt, aki megmutatta neki büszkeségét, a Líceumot, és elmondta, hogy bővíteni kívánja az egyházmegye könyvtárát. Barátja azonnal fölajánlotta, hogy segít beszerezni a szükségesnek ítélt külföldi teológiai és történelmi műveket, Eszterházy pedig kapva kapott a lehetőségen. Így a nuncius rövid idő alatt, 1781 októbere és 1785 januárja között 4336 mű 9323 kötetét vásárolta meg Európa minden tájáról. Az összegyűjtött könyveket a szervita rend pesti kolostorába juttatta el, és onnan szekereken hozták azokat Egerbe. Garampi kapcsolatrendszerén keresztül nemcsak a könyvkereskedőktől tudott vásárolni, hanem anyagi helyzetükben megroppant hercegi és más nemesi családoktól is. A könyvkereskedőktől jobbára a kurrens tudományos műveket, míg a nemesi családoktól a könyvritkaságokat tudta beszerezni és eljuttatni Egerbe. Itthon leginkább Büky József könyvtáros és Batthyány Ignác egri prépost-kanonok, a már említett, későbbi erdélyi püspök voltak Eszterházy gyűjtőmunkájának előmozdítói.

Batthyány Ignác erdélyi püspök portréja

Mivel a püspök kezdettől egyetemi könyvtárnak szánta kollekcióját, ennek megfelelően kezdte beszereztetni az ehhez szükséges könyveket is. Az egri egyetemet – Mária Terézia korlátozó rendelkezései ellenére is – klasszikus, négyfakultásos intézménynek álmodta meg, ahol a teológia, a bölcselet, a jogtudomány és az orvostudomány számára képeztek volna szakembereket. Az egri könyvtár megnyitása idején mind köteteinek számát illetően (16.000), mind tartalmi összetételében jelentős intézménynek számított, hiszen nagyobb állománnyal rendelkezett, mint az országban egyetlen univerzitásként működő nagyszombati egyetem bibliotékája. A püspök végrendelete alapján személyes könyvtárából később további négyezer kötettel gyarapodott a gyűjtemény, amely azonban soha nem tölthetett be egyetemi könyvtári funkciót.

Alapítása óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan gyarapszik a gyűjtemény. Eszterházy utódai, különösképp Pyrker János László (1772–1847) és Bartakovics Béla (1792–1873) érsekek nemcsak általánosságban bővítették, hanem nagyszámú bibliofil kiadvánnyal is gazdagították az állományt, melyet ma Európa-szerte ismernek. A gyarapítási folyamat mind a mai napig tart, hiszen az intézmény nem csupán műemlékkönyvtárként mutatja be a magyar könyvtártörténet egy mozgalmas korszakát, hanem lehetőségeihez mérten a legmodernebb szakirodalmak beszerzésével naprakészen igyekszik tartani állományát.

Könyvritkaságok a gyűjteményben

Az egri Főegyházmegyei Könyvtár állománya számos unikális, egyedi dokumentumot tartalmaz. Terjedelmi korlátok miatt csak néhányat említünk ezek közül. A legkorábbi kéziratos munka (kódex) a 11. századból származik. Elsősorban IX. Leó pápa (1002–1054) pergamenre írott teológiai értekezéseit, valamint egyéb diplomáciai iratokat tartalmazza gyűjteményes kötetként (kolligátum). A világon egyedülállónak számít a Serravalle-, más néven Dante-kódex. Giovanni da Serravalle (1350 k.–1445) fermói püspök 1417-ben fordította latinra Dante Alighieri (1265–1321) olasz nyelven írt Isteni színjátékát (Divina commedia). A gót betűkkel írt mű elején Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) császárnak szóló ajánlás található. Az első, bizonyíthatóan magyarországi személy által a Kárpát-medencében készített könyvillusztráció a Miskolci-missale-ban található, és 1394-ből származik. A misekönyv (missale) a kánon előtti kép festőjéről, Miskolci Lászlóról kapta nevét. Az egyetlen autográf, vagyis eredeti Mozart-kéziratot is a könyvtár őrzi hazánkban. A levelet Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) világhírű osztrák zeneszerző 1787. augusztus 2-án írta nővérének édesapjuk elhunyta alkalmából. A kéziratot Pyrker érsek vásárolta Velencében. Szintén a könyvtár ritkaságai közé tartozik Mikes Kelemen (1690–1761) Törökországi levelek című dokumentumgyűjteményének bizonyítottan eredeti kézirata is. A mű a II. Rákóczi Ferencet (1676–1735) emigrációjában is hűségesen szolgáló magyarok mindennapjait mutatja be távol hazájuktól. Különösen fontos művelődéstörténeti forrásunk.

Részlet Mikes Kelemen Törökországban készült leveleinek eredeti kéziratából

A sort még hosszan lehetne folytatni a könyvtárban őrzött, a világ első bestsellerének számító Thuróczy-krónika brünni ősnyomtatvány-kiadásától (1488) a Rákóczi-szabadságharcot 1711-ben lezáró Szatmári békesség (Pacificatio) magyar fordításán keresztül egészen a Mária Terézia császár- és királynő egész családjának aláírásával ellátott Barkóczi-albumig, valamint számos térkép és atlasz ritka példányáig.

A könyvtár jelentősége napjainkban

Noha a fentebb megnevezett könyvritkaságok páratlanok a maguk nemében, a könyvtár barokk termében őrzött dokumentumegyüttes legnagyobb értéke mégis abban áll, hogy az Eszterházy Károly egyetemalapítási tervének megfelelő, enciklopédikus jellegű gyűjteményben a 16., a 17. és a 18. századi tudomány egyfajta egységes lenyomata konzerválódott. A régi könyvek alkotta állomány könyv- és könyvtártörténeti jelentősége felbecsülhetetlen, kimeríthetetlen forrása a történeti kutatásoknak.

Az egri Főegyházmegyei Könyvtár barokk terme

Az Eszterházy és utódai által módszeresen összegyűjtött könyveket őrző barokk terem szomszédságában található a jelenleg is nyilvános, egyházi, tudományos szakkönyvtárként működő intézmény olvasóterme, ahol a könyvtár munkatársai egy napjainkra csaknem 170 ezer kötetre gyarapodott könyvállománnyal és a 21. század követelményeinek megfelelő szolgáltatásokkal várják az olvasókat és a kutatókat.

                                                                                                       Balogh Ferenc

A témával kapcsolatban bővebben a Líceumi szellemiség 18. (Balogh Ferenc: Az egri Főegyházmegyei Könyvtár c.) számából tájékozódhat. https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/az-egri-foegyhazmegyei-konyvtar-liceumi-szellemiseg-18

Felhasznált irodalom:

Antalóczi Lajos: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár története (1793–1996). Eger, 2001.

Az Egri Domus Universitatis és Líceum. Oktatás, tudomány, művészet (1763–2013). Szerk. Petercsák Tivadar. Eger, 2013.

Iványi Sándor: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár kéziratkatalógusa. 1850 előtti kéziratok. Budapest, 1986.

Kétszáz éves az Egri Főegyházmegyei Könyvtár 1793–1993. Emlékkönyv. Szerk. Antalóczi Lajos. Eger, 1993.

Löffler Erzsébet: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár. Eger, 2012.

Surányi Imre: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár könyvritkaságai. Válogatás a 11–19. századokban megjelent kéziratos és nyomtatott művek közül. Eger, 2009.

A választás a demokrácia ünnepe, tartja a közkeletű mondás. Az ünnephez pedig ünnepi hangulat illik. A politikusok és persze híveik szeretnek ünnepelni a győzelmet követően. Az ünnepre való készülés során az ellenfelekben gyakran minimum ünneprontókat látnak, de a politikai beszédek megfogalmazásaiba ennél durvább jelzők is vegyülnek. A közhellyel ellentétben – régen minden jobb volt – nem volt ez másként a magyar parlamentarizmus hőskorában, a dualizmus időszakában sem. Pap József legújabb posztjában a korszak választásainak világába enged egy rövid bepillantást. Az általános kereteket és konkrét példákat a blog tematikájának megfelelően Heves megyéből és Egerből vette.

Heves vármegye, a közkeletű nézet szerint az 1830-as évek közepe óta az ellenzéki megyék közé tartozott. Ezt a megállapítást a dualizmus időszakára is elfogadhatónak tarthatjuk. A megye (az 1876-ig hozzá tartozó Külső-Szolnok területeit nem számítva) hét választókerületre – egri, nagyfügedi, gyöngyösi, kápolnai, pétervásári, gyöngyöspatai és poroszlói – oszlott. A dualizmus korának választásain is igen jól szerepelt a függetlenségi ellenzék, a kiegyezés által létrehozott politikai rendszert támogató kormánypártoknak (1868 és 1875 között a Deák Párt, 1875 és 1906 között a Szabadelvű Párt, 1910 és 1918 között pedig a Nemzeti Munkapárt) jelentős küzdelmet kellett vívni a győzelemért. A kormánypárt számára a legjobb választási eredményt hozó év az 1875-ös és az 1896-os volt. A hevesi kerületek közül a poroszlói érdemli ki a „legkurucabb” elnevezést, itt ugyanis minden választás győztese a kiegyezést és a dualizmus rendszerét elutasító függetlenségi ideológiához hűek táborából került ki. Nagyfügeden csak 1896-ban győzött a kormánypárt, Egerben pedig 1875-ben, 1896-ban és 1910-ben. Pétervásárát négy alkalommal, Gyöngyöst és a gyöngyöspatai kerületet pedig hat alkalommal sikerült a kormányoldalnak meghódítania.

Korteskedés,1906. Fortepan /Széman György

A dualizmus időszakában a választójogot pusztán férfiak birtokolhatták, nekik is cenzusnak kellett ehhez megfelelniük. A vármegye választójoggal rendelkező lakosainak száma 1901-ben 14.462 fő, 1910-ben pedig 16.398 fő volt. A választásra jogosultak, a 6,1%-os országos átlagot kissé meghaladva, a megye lakosságának 7%-át adták. Egernek 2.112 (4,6%), Gyöngyösnek pedig 1.285 (7%) lakosa szerepelt a választói névjegyzékben. A választási küzdelem tehát csak a lakosság töredékét érintette közvetlenül. A választásokhoz kapcsolódó eseményekben azonban természetesen nem csupán a választók vettek részt.

A poszt első részében a dualizmus kori választásokhoz kapcsolódó kérdésekről, majd pedig két konkrét választási küzdelemről olvashatnak.

Választások jogi és gyakorlati keretei

A választások lefolytatása a vármegyék és törvényhatósági jogú városok Központi Választmányainak a feladata volt. Ezek a szervek állították össze a választók névsorait és felügyelték a választások lebonyolítását. Az országos és a helyi sajtó igen nagy teret szentelt a politikai küzdelemnek, a lapok már a konkrét események előtt több hónappal címlapon közölték a pártalakulásokat, a helyi fejleményeket, a gyakran kétes hitelességű híreket. A korabeli lapoknak egyértelmű politikai orientációja volt, melyet nem is lepleztek, tudósításaik ennek megfelelően igen elfogultak voltak. A szerkesztők célja általában elsősorban nem a pártatlan tájékoztatás, hanem az olvasók politikai igényeinek a kiszolgálása volt. A vidéki életet alaposan felbolydították a választásokhoz kapcsolódó események, melyekben bizonyos ciklikus állandóság figyelhető meg. A képviselőház feloszlatását és az új választások kiírását követően aktivizálódtak a helyi politikai pártok, szinte a semmiből keltek életre a pártszervezetek. A települések kaszinóiban, vendéglőiben elnököt és vezető bizottmányt választva indult újra a pártélet.

Támogató miniszterek, üdvözlő pártvezetők, helyi potentátok

A kampányidőszakban a jelöltek prominens személyeket igyekeztek bevonni a mozgósító munkába. A századfordulóhoz közeledve egy-egy miniszter, vagy legalább államtitkár jelenlétével is megtisztelte a kormánypárti szavazókat. Ha ezt nem sikerült elérni, akkor legalább egy-egy támogató levelet, táviratot próbáltak felmutatni a miniszterelnöktől vagy az ellenzéki párt(ok) vezető személyeitől. Emellett igen nagy hangsúlyt kapott a település vagy a kerület tradicionális nemesi családjának a támogatása is. 1896-ban például a pétervásárai kerületben gróf Károlyi Sándor lépett fel a Nemzeti Párt jelöltjeként. A társadalmi presztízs tekintetében a társadalom csúcsán álló gróf korteskörútját Ivádon, Ivády Béla otthonában kezdte, aki 21 éven át volt képviselője a kerületnek. A jelölt a volt képviselő fogatán kocsizott át egy 150 fős bandérium kíséretében Pétervásárára, ahol az agrárius érdekeket kidomborító kortesbeszédét megtartotta. Ellenjelöltjét, a kormánypárti Altorjay Sándort azonban Pétervására urai, a Keglevich grófok támogatták, akik nem engedték át a tulajdonukban lévő vendéglőt az ellenfelek részére.

Pétervására, gróf Keglevich Gyula kastélyának parkja, 1900, Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Klösz György fényképei

Károlyi nagygyűléséről az Egri Hiradó is közölt tudósítást. A lap egyértelműen az ellenzéki Károlyi mellett kötelezte el magát. Az ellentétpárok sokaságát felvonultató cikk kiemelte, hogy az „intelligencia” a nemzeti, a „bérenc csőcselék” pedig a koránypárti oldalon sorakozott fel. Hiszen a Nemzeti Párt a környékbeli birtokosok, a Károlyiak és Orczyk mellett a katolikus papságot is saját oldalán tudta. Ennek szinte tökéletes ellentéteként jelent meg a recski jegyző és Blum Izidor zsidó bérlő által „felbérelt” kormánypárti csoport – „hasukat minden körülmények közt gyöngéden ápoló liberálisok” –, akiket a csendőrségnek szuronyszegezve kellett elűznie a nemzeti párti nagygyűlésről. Ehhez hasonló eseményt szinte minden választási időszakban találunk a helyi sajtóanyagban.

Keresztények és izraeliták

Már a fenti példában is megjelent a keresztény és a zsidó támogatóknak a kérdése. A vármegyei tudósítások igen gyakran és nagy nyíltsággal beszéltek arról, hogy a zsidóságnak és a velük kapcsolatos érzelmeknek komoly szerepe volt a választási küzdelemben. Az egri függetlenségi újságok szerkesztői a nyílt választási rendszert kihasználva, előszeretettel közöltek olyan statisztikákat, melyek kimutatták, hogy a kormányoldalt milyen számban támogatta a helyi zsidóság. Az 1896-os választás után, melyen Lukács László pénzügyminiszter erős küzdelemben legyőzte a függetlenségi Szederkényi Nándort, a következőt írta az Egri Híradó: „Hogy a lefolyt választás eredményéről ne jusson eszébe valakinek az elvek győzelmére gondolni, ide állítjuk a kormánypárti választók statisztikáját. Ebből mindenki láthatja, hogy a kormánypárt magvát a hivatalos kirendeltség, a zsidóság és az elszegényedett föld népe képezte, a mely nyomasztó helyzetében annyira kapott a kormánypárt vigéczei által pazarul osztogatott bankókon”. Az Eger gyöngyösi választási tudósításaiban is visszatérő elem volt a zsidók politikai szerepének a kiemelése.

Eger, 1900. Fortepan/Vincent Till Baumgartner

Gyöngyös városa a kormánypárt fontos hídfőállásának számított, a két város rivalizálásának politikai alapja is volt. A Gyöngyös c. lap választási tudósításai rendszeresen szóltak az ellenzék által elkövetett atrocitásokról, melyek lehetetlenné tették a politikai ellenfelek közötti megbékélést. 1884-ben például a szabadelvű gróf, Batthyány László indult a város mandátumáért. A lap beszámolója szerint a gyöngyösi katolikus papság a szokásoknak megfelelően az ellenzék mellé állt, tették ezt akkor a ferencesek is, akik pedig rendszerint kivonták magukat a küzdelemből. Ennek ellenére a függetlenségiek elveszítették a választást, de több embert elő kellett a csendőröknek állítani a zsidóság szidalmazása miatt, emellett a zsidó kórháznak és több zsidó polgár lakóházának az ablakát is bezúzták.

A választás napja

A választás napján természetesen tovább fokozódott a feszültség, az ellenfelek kortesmenetekben közelítették meg a szavazás helyszínét, ahol csendőrkordon választotta el őket egymástól. A felvonultak rendszeresen gúnyolták egymást, de a szóváltások igen gyakran tettlegességig fajultak. Vármegyei szinten is ritka volt az olyan kampányidőszak, amikor ne történt volna legalább egy esetben erőszakos cselekmény. Az 1865. november 27-i tiszanánai eset azonban mégis egyedinek minősíthető. A véres verekedésbe torkolló eseménysorozat kiváltó oka Németh Albert jelöltségről való lemondása volt. Ezt azonban a Tiszanánára összegyűlt választók egy része nem fogadta el, és ennek ellenére rá kívánt szavazni. A szavazásra botokkal felfegyverzetten felvonult kömlői és sarudi tömeg, a kömlői bíró vezetésével rárontott az ellentáborra. A verekedésben három ember meghalt, és a jegyző házát is megrongálták. A rendzavarás miatt új választást kellett elrendelni.

Hogyan szavazzunk?

Komoly vita kerekedett Egerben a választás módját illetően, a központi választmány ugyanis az 1848. évi. V tc. 32. paragrafusát – „A szavazás a szavazó nevének a küldöttség általi feljegyzésével, – s valamint a szavazatok összeszámitása is nyilván történik.” – úgy értelmezte, hogy nyíltan csak a szavazó nevét kell feljegyezni, valamint a végeredményt összesíteni. A választásokat az önálló törvényértelmezés alapján az 1872-as szavazásig titkosan tartották, hiába tiltakozott ellene a helyi kormányoldal. 1875-től azonban áttértek a nyílt szavazásra, hiszen az 1874-es választójogi törvény ezt a sajátos jogértelmezési lehetőséget megszüntette.

A választások után

A választásokat követően a politikai feszültség hamar enyhült. A helyi újságokban még néhány lapszámban találkozhatunk a pártpolitikához kapcsolódó írásokkal, ezek azonban gyorsan lekerültek a címlapokról. Csupán egy-egy országgyűlési tudósításhoz kapcsolt megjegyzés utalt arra, hogy a megyében, a vidéki településéken létezik egyáltalán pártpolitika. Az élet visszatért a rendes kerékvágásba.

A következő részben egri két választás fontosabb korteseseményeiről olvashatnak. 1901-ben két függetlenségi ellenzéki jelölt közül Szederkényi Nándor ért el sikert, így visszahódította a várost a kormánypárttól. (Szederkényi pályafutásáról itt olvashatnak még.) 1910-ben pedig gróf Zichy Nándor vette el a függetlenségiektől a mandátumot és tette a várost újra kiegyezést támogatóvá.

„Kisütött a napsugára, Szederkényi ablakára” – hogyan nézett ki egy választási nap a 20. század eleji Egerben?

Az 1901-es választás során tehát két függetlenségi jelölt, Szederkényi Nándor és Babocsay Sándor mérkőzött meg a képviselői helyért. A választásra 1901. október 2-án került sor. A nap reggelén negyedenként összegyűlt szederkényi párti választók fehér zászlók alatt, fehér kokárdákkal a mellükön, hangos zeneszó mellett vonultak a belvárosba. Itt már várták őket a fehér kokárdás jogászok, akik az egri függetlenségiek nagy fehér zászlójával a menet élére álltak. Öt cigánybanda húzta a kortesnótákat az összegyűlt tömeg számára. A Szedekényi-párt emberei fél kilenckor foglalták el a Városháza előtti teret, a piros kokárdás Babocsay-párt pedig a Városháza udvarán gyülekezett. Mivel a katonaság kettős kordont vont a fehér és piros kokárdások közé, sikerült elkerülni a „meggyőződésből és lelkesedésből” fakadó verekedést. A szavazatszedő bizottságok munkáját is katonák biztosították. Miközben folyt a szavazatok számlálása élénk társasági élet zajlott a város utcáin, „politizáló asszonynép, rikoltozó gyereksereg, szavazókért ide-oda robogó kocsik, kapaczitáló kortesek, a zene mellett tánczolók” jelezték, hogy nagy események vannak készülőben a város életében.

Eger, belváros, 1900. Fortepan/Jurányi Attila

A szavazás során nyilvánvalóvá vált, hogy Babocsay hívei kisebbségben vannak, így ők elkeseredésükben sós kiflivel dobálták meg a sikerüket előre ünneplő fehér kokárdásokat. A Cifra hóstya szavazóhelyiségében csupán Babocsay kortese jelent meg piros kokárdával a mellén, végül ő is jobbnak látta Szederkényire szavazni. A voksolás egyedi módját választotta Bata István, aki cigányzene mellett vonult a bizottság elé. Ezzel kiérdemelte, hogy a városi sajtó – és ezt követően ez a poszt is – név szerint megemlékezzen róla. A kisváros életét felbolydító, izgalmakban bővelkedő választási nap Szederkényi Nándor ünneplésével ért véget. Szederkényi ünnepi beszédében két témával foglakozott: részletesen kitért az 1896-os „gyalázatos eseményekre”, melyek igen mély nyomokat hagytak az akkor vesztes függetlenségiek emlékezetében, valamint a házalóknak, zsibárusoknak nevezte ellenfeleit, akik „visszaéltek” Kossuth Lajos nevével és megpróbálták megtéveszteni Eger lakosságát.

Szederkényi Nándor. Wikipédia

A szederkényi-párti Egri Hiradó különös beszámolót közölt Választási statisztika címmel. A szerkesztőség egyik szorgalmas tagjának adatai alapján. A lelkes zsurnaliszta kimutatta, hogy a Babocsay Sándorra szavazott 294 polgár közül 115 zsidó vallású volt, 81 pedig kinevezett – elsősorban megyei–hivatalnok. „Ezen pártnak zömét tehát, vagyis 196 szavazót olyan választók képezték, akikre sehogysem lehet reámondani, hogy függetlenségi és 48-asok.” A fennmaradó 98 választó közül 15-20 fő volt csupán, aki a 1896-ban nem a kormánypártot támogatta. Babocsay tehát, vonja le a következtetést, a kormánypárt embereire támaszkodva próbálta az ellenzék egységét megbontani. Különösen szembeötlő az újság ekkor megjelent melléklete, melyben választási emlék címmel részletesen, név szerint és kerületi bontásban közölte a két személyre esett szavazatokat. Így tehát a városi polgárság maga is meggyőződhetett arról, hogy a kuruc hagyományokat visszautasítók elsősorban a városi zsidósághoz és a hivatalnokok közösségéhez tartoznak. A pártküzdelem kapcsán tehát enyhe antiszemitizmus és megyeellenesség olvasható ki a városi újság sorai közül.

Tojászápor a miniszterre és az autómobilon érkező pártvezér – az 1910-es egri választás kortesbeszédei

1910. március 20-án a Széchenyi utcai kávéház nagytermében alakult meg az egri Munkapárt, ami a korábbi kiegyezést támogató Szabadelvű Párt helyére lépett. A függetlenségiek kezében lévő Egri Hiradó tudósításában fontosnak tartotta kiemelni, hogy a Tisza István oldalán álló párt helyi alapítói „zsidó polgártársaink, kik egyébként is törzsvendégei ama kávéháznak” és „30-40 keresztény szocialista földmíves” közül kerültek ki. A frissen megalakult pártszervezet gróf Zichy János kultuszminisztert kérte fel Eger országgyűlési képviselőjének. Ez az erősítés rá is fért az újjászerveződő, kiegyezést támogató csoportnak. Méltán gondolhatták úgy, hogy a miniszter képviselőjelölt segítségével hasonló sikert tudnak elérni, mint 1896-ban, amikor a pénzügyminiszter csatasorba állításával tudták meghódítani az ellenzék fontos bástyáját.

Egri főszékesegyház, 1910. Fortepan/Kiss László

Március végén, április elején már javában folyt a korteskedés Egerben, de a választási harc legjelentősebb eseménye gróf Zichy János egri látogatása volt. A kultuszminiszter április 24-én vasárnap érkezett meg az érseki székvárosba. A jelölt bevonulását a legapróbb részletekig megtervezték és ügyeltek a pontos kivitelezésre. Az állomáson Szmrecsányi Lajos püspök fogadta a képviselőjelölt-minisztert és hivatalosan meghívta őt az érseki rezidenciára. Lovas legények és dohánygyári gyalogos lányok kíséretében vonultak végig a város központjába. Útjukat a vasárnapi bámészkodó nép néma sorfala szegélyezte. A Líceum épülete előtt azonban a függetlenségi párt hívei hangos abcugolásban törtek ki és záptojással hajigálták meg a díszes vendéget és kíséretét. Ezt a menet biztosítására kivezényelt 65 csendőr és 40 rendőr „kiméletlen attakja” követte és a hangoskodókat kardlapozással oszlatták szét. A miniszter 11 órakor tartotta meg a beszédét, melyet a Nemzeti Munkapárt hivatalos programjának az ismertetésére alapozott. Konkrétan a város számára jobb közlekedési lehetőségeket és a kulturális terhek országos átvállalását ígérte.

Délben az érseki palotán fogadták a jelöltet, aki az ebéd után a vármegye vezetőinél tett látogatást. Zichy János, Begovcsevich Róbert nagypréposttal folytatott beszélgetés során kijelentette, hogy ő vallásához hű ember, melynek alapelveit hivatalának gyakorlásában is éreztetni fogja. Érdekes párbeszéd zajlott a választójog kiterjesztésének a kérdésében. Zichy a programbeszédében azt mondta, hogy ebben a tárgyban később fog a párt nyilatkozni. Samassa József bíboros-érsek pedig a megbeszélésükön a kor egyik legveszélyesebb fekélyének nevezte a választójog jelentős kiterjesztését, mivel „független cselekvésre és gondolkodásra … kevés ember bír elegendő ésszel és jellemerővel”. Ezekkel a szavakkal a miniszter is egyetértett.

A függetlenségi párt a miniszterrel szemben csak Babocsay Sándort tudta kiállítani, ugyanis Szederkényi Nándor nem vállalta a jelöltséget. Babocsay kampányának legjelentősebb eseménye Justh Gyula egri látogatása volt. Justh, igazi modern politikusként viselkedett, hiszen autóján járta az országot és mielőtt Egerbe érkezett volna, három hónap alatt 33 vármegyében és 11 törvényhatósági városban, összesen mintegy nyolcvan kerületben vett részt nagygyűlésen. A városi hívek május 27-én délután egy órára várták a politikust, a kerecsendi úton biciklis hírnököket állítottak fel, kiknek az volt a feladatuk, hogy az érkező automobilt megelőzve értesítsék a városi lakosságot Justh feltűnéséről. A kissé késő látogatót a vasútállomásnál fogadta az 5-6 ezer főt számláló tömeg. A Zichy-párt emberei megpróbálták útját állni a menetnek, de a fehértollasok elsodorták őket. A fáradhatatlan politikus a főtéren összegyűlt 7-8 ezer ember előtt másfél órás beszédet mondott. A szónoklat szokásos függetlenségi programpontok helyett vallási kérdésekkel foglakozott. Justh a katolikus autonómiáról és a szekularizációról is nyilatkozott. A katolikus egyház államtól független, protestáns mintájú autonómiájának megteremtését nevezte pártja legfontosabb egyházügyi programpontjának, a szekularizációtól, az egyházi vagyon államosításának lehetőségétől, azonban mereven elhatárolódott. Justh Babocsay Sándor támogatására szólította fel az egrieket, majd autóba ülve Gyöngyösre távozott, ahol még aznap egy másik beszédet tartott.

A választást azonban gróf Zichy János nyerte, 1593 megjelent szavazóból 1068 fő voksolt rá. Így Eger valóban elveszett az ellenzék számára. Zichy ekkor összesen négy kerületben indult. Megnyerte még a szabadbárándi és a pécsi választást és elveszítette a székesfehérvárit. A három megnyert kerület közül az egrit választotta, így a másik kettőben pótválasztást kellett tartani.

A választási küzdelem a 19. században is igen heves volt, a politikai ellenfelek gyakran nem válogattak a jelzőkben, ha a másik oldalt akarták jellemezni. A politikai vita harc volt, a szavazóhelység csatatér. A győzelem vagy a vereség a nemzet jövőjét alapvetően befolyásoló esemény. Így látta ezt többek között Szederkényi Nándor is, amikor 1910-ben megindokolta, miért nem indul a választási küzdelemben. Szederkényi a választási harc során tapasztalt törvénytelenségekre hivatkozva lépett vissza. 1910. május 21-én nyílt levélben közölte ezt választóival. Döntését azzal indokolta, hogy a voks „kótyavetye” tárgyává vált, minden városi negyedekben folyik a „borvásár” - melyet a hazaárulással tartott egyenértékűnek. „Vajha a gondviselés elhárította volna városunk, szent István városa közéletéről a bűnök ezen özönét!” – sóhajtott fel a kiérdemesült politikus.

                                                                                                            Pap József

Források:

Feldolgozott újságcikekk:

Az egri függetlenségi és 48-as párt gyűlése. In: Egri Hiradó 1901. szeptember 10. 1-3.

Választási harczok a vármegyében. In: Egri Hiradó 1901. szeptember 10. 3.

Szederkényi Nándor programbeszédje. In: Egri Hiradó 1901. szeptember 17. 1-3.

Éljen Szederkényi! In.: Egri Hiradó, 1901. október 5. 1-3.

Választási statisztika. In.: Egri Hiradó, 1905. október 5. 5.

Választási emlék az Egerben, 1901. október hó 2-án megtartott országos képviselő választásról. Melléklet az Egri Hiradó 1901. évi 80. számához. 1-4.

Egy különös pártalakulás Egerben. In: Egri Hiradó 1910. március 22. 1-2.

A kormány korteskedése. In: Egri Hiradó 1910. április 6. 1.

A vasárnapi mozgalmak. In: Egri Hiradó 1910. április 26. 1.

Választói értekezlet a hatvan I-II. negyedben. In: Egri Hiradó 1910. május 3. 1-2.

Választói értekezlet a város III-IV. negyedben. In: Egri Hiradó 1910. május 7. 1-2.

Választási mozgalmak. In: Egri Hiradó 1910. május 3. 2.

Tilos korteseszközök. In: Egri Hiradó 1910. május 18. 1.

Szederkényi Nándor visszalépése In: Egri Hiradó 1910. május 21. 2.

Boríték Szederkényi Nándor „nyilt leveléhez” In: Egri Hiradó 1910. május 24. 1.

Justh Gyula Egerben In: Egri Hiradó 1910. május 28. 1-2.

Szakirodalom:

Cieger András 2011: Politikai korrupció a monarchia Magyarországán 1867-1918. Budapest.

Cieger András 2021: A magyar országgyűlés a dualizmus korában I. A képviselőház (1865-1918). Budapest.

Pap József 2014: Tanulmányok a dualizmus kori magyar parlamentarizmus történetéből. Budapest.

Egy kora újkori művelődéstörténettel foglalkozó új sorozatot indítunk útjára. Szerzőnk, Kiss László sok évtizedes oktatói, kutatói tapasztalatait foglalja össze a bevezető bejegyzésben, sorba véve a témát érintő módszertani kérdéseket és az alapvető szakirodalmat.

A felsőoktatásban eltöltött évtizedek során gyakran tapasztaltam, hogy az egyetemes történelem hazai oktatásában – talán elegendő idő, nem megfelelő érdeklődés vagy kellő felkészültség híján, néhány kivételtől eltekintve – kevés figyelem irányult/irányul a művelődéstörténetre, s ezen belül az életmód- és viselkedéstörténetre. Ezt a hiányt jómagam is sokszor megtapasztaltam. Elsősorban ezért döntöttem úgy, hogy a soron következő blogbejegyzéseimet – egyfajta utólagos hiánypótlás, lelkiismeret megnyugtatás gyanánt – ennek az alcímben jelzett, érdekes és szórakoztató, de kevéssé ismert kultúrtörténeti témának szentelem. Mivel az életmód- és viselkedéstörténet maga is sokrétű, nem a „köznép” vagy a polgárság, sőt nem is a nemesség vagy az arisztokrácia életével, szokásaival, viselkedésével foglalkozom. A „legfelső körök”, vagyis a 16 – 18. századi (elsősorban spanyol, francia és osztrák) uralkodók (császárok, királyok) és udvaraik életébe, az udvari életet gúzsba kötő – ma már mosolyra fakasztó vagy nagyon távolinak tűnő – etikett merev szabályaiba, az „aranykalitkába” zárt udvari emberek csillogóan egyhangú életébe szeretnék bepillantást nyújtani, reményeim szerint szórakoztató módon.

A 16 – 18. századi udvari etikett előírásait és szabályait „nagyon távoli”-nak neveztem, pedig nem az. Számos – akár az ókorig visszavezethető, az évszázadok során elhalványult vagy megváltozott – eleme, megszólítása, gesztusa, viselkedésformája élte meg a 20. századot, sőt napjainkat is! Ebbe engedett bepillantást Supka Géza (1883 – 1956) egyik 1940-es szellemes írása. Szerinte mindez azzal az úr – szolga viszonnyal magyarázható, amely az alá – fölé rendeltségre épült (és épül). Az abszolút hatalmuk fényében sütkérező, vagy erre sóvárgó császárok/királyok/fejedelmek udvaraiban ugyanúgy jelen volt, mint a modern bürokratikus intézményekben (is).

 Supka Géza munka közben

Supka 1940-es írása szerint szerint számos ilyen szolga(i)sággal kapcsolatos megszólítás, formula létezik. Például: uram, szervusz, alászolgája, mit parancsol, parancsoljon (pl. helyet foglalni), kezét csókolom, összetett/összekulcsolt kézzel kérem/rimánkodom/könyörgök, térden állva kérem, a lába elé veti magát, hasra vágódik/esik előtte, a fejét teszi rá, majd kiszúrta a szemét, kötelessége megtenni, házassági kötelék, talpnyaló stb. S valóban, minden fény és csillogás ellenére, az európai uralkodói udvarokban (is) összeért a talpnyaló szolgaiság, a megalázkodó lakájszellem a hihetetlen gőggel és fennhéjázással, mások lenézésével, megvetésével, vagy a gerinctelen törtetéssel, a cím- és rangkórsággal.

A téma néhány alapirodalma

De honnan, milyen – megbízható vagy kritikával kezelendő – forrásokból és feldolgozásokból ismerhetjük meg a kora újkori európai udvari életet és etikettet? Szerencsére jócskán maradtak ránk bennfentes udvari emberek levelei, levelezései, emlékiratai, valamint követi jelentések, utazók útleírásai, uralkodói rendeletek és egyebek. Ezek egy részét azonban – elsősorban elfogultságuk, szubjektivitásuk miatt – kellő kritikával kell kezelni. Ennek dacára mégis kikereked(het) belőlük egy viszonylag átfogó és életszerű kép a kora újkori uralkodók életéről, az udvari élet mindennapjairól, az udvari illemről, viselkedésről, szokásokról, etikettről.

Ennek az életnek az egyik legelső, átfogó forrásgyűjteményét és krónikáját, állítja Ráth–Végh István (1870 – 1959), Johann Christian Lünig (1662 – 1740) német történetíró tette közzé két (súlyra is hatalmas, kb. 10 kg-ot nyomó) kötetben „Theatrum Ceremoniale…” („Szertartások könyve…”) címkezdettel 1719 – 1720-ban. Lünig munkája a kora újkori udvari élettel foglalkozó későbbi kutatók számára megkerülhetetlen ősforrássá vált. Tíz évvel később az ő anyagait kívánta tudományos rendszerbe foglalni Julius Bernhard von Rohr (1688 – 1742) „Bevezetés a nagyurak szertartástudományába” címmel. A forráskritika fontosságára visszatérve, az udvari anekdoták, pletykák és leírások megbízhatóságáról már Lünig is óvatosan fogalmazott, kitérő választ adott. Azt írta ugyanis, hogy bővebbeket D’Aulnoy grófnő – 1690-ben a spanyol udvarról készített, ugyancsak ősforrásnak számító – emlékirataiban találni. Pedig ezeket megvizsgálva nyilvánvaló, jegyezte meg Ráth–Végh, hogy írás közben a grófnő is dúsan kozmetikázott, és az udvari pletykákat, szóbeszédeket a valóság színeiben tüntette fel.

Ráth–Végh István...

... és az egyik legsikeresebb könyve

Minden potenciális veszély ellenére a jogi végzettségű író és művelődéstörténész, a nagy olvasottságú Ráth–Végh szellemesebbnél – szellemesebb könyveiben számos alkalommal foglalkozott az udvari élet, szokások, viselkedés, etikett (általa az emberi butaság körébe sorolt) furcsaságaival is. Soron következő bejegyzéseimhez természetesen nem csak ezeket forgattam haszonnal, hanem a már említett Supka Géza egyéb írását is. Frantz Funck–Brentano (1862 – 1947) francia történész és könyvtáros udvari világról írott alapművei is ugyanúgy a hasznomra voltak, mint az újkori kultúra történetét több kötetben feldolgozó osztrák Egon Friedell (1878 – 1938) összegzése is.

Franz Funck–Brentano....

... és egyik magyarra (is) lefordított könyve

S még nem is szóltam az alcímben jelzett életmód-történeti téma hátterét, szélesebb összefüggéseit megvilágító, még mélyebb történeti munkákról, élükön a francia Fernand Braudel (1902 – 1985) úttörő jelentőségű, hatalmas szintézisével, amelyben a 15 – 18. századi Európa anyagi kultúrájával és mindennapi életével foglalkozott. De nem kerülhető meg a Poór János által szerkesztett „Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény” sem. Az irodalmak listája a következő bejegyzésekben természetesen változni, gyarapodni fog.

Egon Friedell...

... több kötetes kultúrtörténeti főműve

A nagy történelmi személyiségek, mint „hősök”

A 16 – 18. századi uralkodók jó része magát „Isten földi helytartójá”-nak, olyan Istentől kapott hatalommal rendelkező személynek tekintette, aki az alattvalói felett korlátlan hatalommal bír (bár már tudjuk, hogy ez a jogilag korlátlan hatalom valójában korlátozott volt). Államában/birodalmában, vagy az akkori világban többnyire rá is így tekintettek. Ebben az értelemben tehát Barta János méltán adta a 16 – 18. századi Európa történetével foglalkozó könyvének – nyilván XIV. Lajos, „a” Napkirály példája nyomán – a „Napkirályok tündöklése” címet. Az olyan uralkodók, mint a spanyol világbirodalom urai, V. Károly és II. Fülöp, vagy a kontinentális hegemóniára törő XIV. Lajos arról is meg voltak győződve, hogy ők „csinálják” a történelmet, hogy akaratuknak megfelelően képesek a saját képükre formálni államukat/birodalmukat, Európát, sőt az egész világot.

Azt a gondolatot, miszerint a nagy történelmi személyiségek, az ún. hősök alakítják a történelmet (és nem az arctalan embertömegek, akik a hátukon viszik államuk/birodalmuk minden terhét), a címben szereplő idézet szerzője, Thomas Carlyle (1795 – 1881) skót történetíró átfogó történetfilozófiai koncepcióvá szélesítette. Felfogása szerint az egyetemes történelem nem annak a története, amit „az emberek e világon cselekedtek”, hanem „ama nagy emberek története, akik itt működtek. Az emberek vezérei voltak ők, a nagyok; alakítói, mintázói s teremtői… mindannak, amit az emberek összessége létrehozni vagy elérni igyekezett”. Mindaz, ami a világon megvalósult, tulajdonképpen nem egyéb tehát, mint a világba küldött nagy emberek gondolatainak a külső megtestesülése. Az egész világtörténelem végül is „az ő történetük”.

Thomas Carlyle...

... és nagyhatású könyve

A hősimádás utolsó formájának Carlyle a királyságot nevezte, miközben – Cromwell-től vagy Napóleontól eltérően, akikkel részletesen foglalkozott – meg sem említette V. Károly, XIV. Lajos, Mária Terézia, II. Frigyes vagy I. Péter nevét. Mindenesetre úgy látta, hogy a király az „emberek parancsnoka, akinek akarata irányadó mindnyájunk fölött, akinek híven alárendeljük magunkat”.

A hazai történelemoktatásról

Félreértés ne essék, nem szeretném kategorikusan tagadni, hogy a nagy történelmi személyiségek (a „hősök”) nem hagy(hat)tak kisebb – nagyobb, maradandó vagy múlandó nyomatokat a történelem szövetén. De azt már erősen kétlem, hogy egyedül ők formálták olyanná a történelmet, amilyenné – számos tényező együttes hatására – vált. Két szarvashibát pedig egyenesen fájlalok, pedig – a jobb taníthatóság és tanulhatóság érdekében –jómagam is elkövettem. Nem mentség, hogy a felsőoktatásban használt tankönyveink is ezt teszik. Miről van szó? Egyrészt arról, hogy – az egyébként is Európa-, s azon belü Nyugat-Európa centrikus egyetemes történelem oktatásunk – Európa kora újkori történelmét (is) felparcellázza állami/birodalmi/nemzeti történetekre. Ez által éppen a lényeg sikkad el: a történelem folyamat jellege, a belső és külső összefüggések, hatások, párhuzamok, azonosságok és különbözőségek dinamikája, a külső kihívások és a belső válaszok párbeszéde (horizontálisan és vertikálisan metszetekben). Ez a maitól lényegesen eltérő szemléletet, látásmódot követelne. Nem csoda (s ezt szintén többször megtapasztaltam), hogy még az internet sokszínű világán felnövekvő egyetemi hallgatók többsége is (hiszen az általános és a középiskolában őket is így tanították) furcsállóan, ne adj’ Isten idegenkedve tekintenek az ilyen új szemléletű írásokra vagy előadásokra.

Kora újkori egyetemes történelem oktatásunknak másik gyengeségét is látom. Mintha még mindig Carlyle szelleme kísértene akkor, amikor tankönyveinkben (is) az egyetemes (és hazai) történelem tovább parcellázódik, és az adott állam/birodalom egymást követő uralkodóinak a történetévé redukálódik. Szó esik a bel- és külpolitikájukról, a reformjaikról, a háborúikról stb., de nem vagy alig tudunk meg valami „életszagút” például arról, hogy jó volt-e uralkodónak lenni hajdanán? Milyen emberek voltak? Hogyan, milyen illem- és viselkedési szabályok szerint folyt az életük és az udvar élete? Hogyan teltek a mindennapjaik? Mit ettek és ittak, hogyan öltözködtek? Milyen volt a házassági kapcsolatuk és az azon kívüli intim életük?

Nos, a kérdéseket nem szaporítom tovább. Ilyen és hasonló kérdésekre keresem majd a válaszokat a következő bejegyzéseimben, jobbára könnyed stílusban. Jó szórakozást!

                                                                                                     Kiss László

A téma néhány (bejegyzésben is említett) irodalma és forrása:

Ifj. Barta János: „Napkirályok” tündöklése. Európa a 16 – 18. században. Csokonai, Debrecen. 1996.  

Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV – XVIII. század. A mindennapi élet struktúrája… Gondolat, Bp. 1985.

Thomas Carlyle: Hősökről. N–Press, Bp. 2003.

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.

Func–Brentano: Udvari világ. Athenaeum. Bp. é. n.

Ráth–Végh István: Az emberi butaság. Gondolat, Bp. 1974.

Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek. Neumann Kht. Bp. 2004.

Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris, Bp. 2000. 

Eger városa széles körben ismert egyházi és oktatási központja hazánknak. Ennek a két területnek a kölcsönös virágzása a 18. században vette kezdetét a régióban, amikor a város püspökei megteremtették az oktatás és nevelés évszázadokra meghatározó lehetőségeit. Pyrker érsek folytatva az elődök által megkezdett építő munkát, a kor igényeinek megfelelően oktatási intézményeket hozott létre, templomokat építtetett, és a kultúra különféle területein alkotott maradandót. Az elődök által megkezdett munka folytatásának pedig kétség kívül az egyik szembetűnő és impozáns példája az Eszterházy püspök által eltervezett székesegyház felépítése volt a „tudományok templomával” szemben.

Az Egerbe vezető út

Pyrker János László 1772. november 2-án a Fejér vármegyei Nagylángon született, apja uradalmi tiszttartó volt. Az ifjú Pyrker kimagasló szellemi képességeit már székesfehérvári gimnáziumi tanárai, Ányos Pál és Virág Benedek is felismerték. A középiskola elvégzése után Pécsett a Bölcseleti és Jogi Akadémián folytatta tanulmányait, de családja megváltozott anyagi helyzete miatt már nem fejezhette be az iskolát. Először Budán a Helytartótanácsnál helyezkedett el, majd egy szicíliai gróf mellett vállalt titkári állást, aki magával vitte Itáliába. Utazásait befejezve 1792. október 18-án Lilienfeldben belépett a ciszterci rendbe, ahol négy évvel később pappá szentelték.

 A lilienfeldi ciszterci apátság

A tehetséges fiatal szerzetes eleinte a kolostor pénzügyeit intézte, majd a ranglétrán gyorsan emelkedve 1812-ben a kolostor apátjává választották. Ebben az időszakban ismerkedett meg I. Ferenc osztrák császárral, magyar és cseh királlyal, amikor az a Napóleon fölött aratott győzelemért a máriazelli kegyhelyen adott hálát. Pyrker ekkor meghívta az uralkodót, hogy töltse az éjszakát a közeli lilienfeldi apátságban. Pyrker karrierje ezután gyorsan ívelt felfelé: I. Ferenc a következő évben császári titkos tanácsosnak, majd 1819-ben szepesi püspöknek, 1820-ban pedig velencei pátriárkának nevezte ki. Pyrker a Velencében töltött első éveiben írta a Rudolf von Habsburg című hősi eposzt, melynek főszereplőjét a császárról mintázta. Pyrker a császár és egyben patrónusa halála után naplójában így emlékezett meg róla: „Őtőle kaptam a jólétet, a méltóságot és a kitüntetést, melyekre az olyan születésű ember, mint én soha nem is gondolhatott volna!”

Pyrker János Lászlót 1826. november 9-én nevezték ki az egri főegyházmegye élére. XII. Leó pápa 1827. április 15-én kiállított bullájában erősítette meg kinevezését, és még ugyanazon év június 18-án a Velencéből Egerbe helyezett új érseknek az „egri pátriárka érsek” címet adományozta. Az érseki installációra 1827. szeptember 17-én került sor a régi székesegyházban, majd azt követően a megyeházán az országbíró iktatta be őt Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyék örökös főispáni tisztébe. Az egri főegyházmegye élén eltöltött két évtizedes érseki működése során pedig számos maradandó alkotással gazdagította Eger városát.

Az első magyar nyelvű tanítóképző intézet

Pyrker János László jelentős kulturális tevékenységének első cselekedete az egri magyar nyelvű tanítóképző intézet megalapítása volt 1828-ban. Pyrker már rövid szepesi püspöksége alatt is felismerte, hogy a legtöbbször komolyabb képzettség nélkül tevékenykedő tanítók a gyermekek nevelésében eredményes munkát természetszerűleg nem végezhetnek. Ezért már néhány hónappal Egerbe érkezése után elhatározta, hogy az általa Szepeskáptalanon alapított német nyelvű tanítóképző intézet mintájára Egerben magyar nyelvű tanítóképző intézetet létesít. Szándékáról tudósította az uralkodót, kérve tervének jóváhagyását. A király 1828. február 13-ai leiratában engedélyezte Pyrker tervét. Az intézet 1828. december elején nyitotta meg kapuit a Foglár Intézetben (ma Kossuth Lajos utca 8.), majd Bartakovics Béla érsek 1852-ben az egri Líceum épületébe helyezte át.

Az egri tanítóképző első szervezeti és működési szabályzata, a „Regula et Constitutiones Instituti Praeparandorum ad Ludi-Magisteria” a szepesi tanítóképző intézet szabályzata alapján készült, első igazgatója Rajner Károly kanonok lett. A jelentkezés feltétele a megfelelő testalkat és egészségi állapot volt, a felvételi pedig írásból, számtanból és nyelvismeretből állt. Az intézet indulásakor az oktatás két évet vett igénybe, mely során az első évben hittant, Ó- és Újszövetséget, olvasást, írást és számtant tanítottak a hallgatóknak, de a legfontosabb tantárgynak a pedagógia számított. A második tanévben éneklést és orgonálást tanultak, mivel a tanítók általában kántori feladatokat is elláttak. Az intézetbe felvett növendékek ingyenes oktatásban és ellátásban részesültek. Az iskola népszerűségéhez hozzájárult, hogy Pyrker érsek kifejezett kívánságára a tanítói állások betöltésénél az egri intézetben végzetteket előnyben kellett részesíteni. Az egri tanítóképző intézet az 1948-ban bekövetkezett államosításig működött egyházi intézményként, majd 1959-ben végleg megszüntették. Pyrker János László érsek a tanítóképző létrehozásával nemcsak megőrizte, hanem építette is Eger nagy püspökeinek örökségét, amelyben mindig fontos volt a nevelés és az oktatás ügye. Az alapításnak köszönhetően Pyrker is jelentős szerepet vállalt abban, hogy Eger a mai időkben is büszkélkedhessen az „iskolák városa” címmel.

Az új székesegyház építése

A főegyházmegyéhez és székvároshoz méltó új főtemplom építését is elhatározta, ugyanis a Telekesy és Erdődy püspökök által átépíttetett szerény barokk székesegyházat nem tartotta méltónak Eger városához és az érsekséghez. Egy új székesegyház építésének a gondolata a 18. század második felében, már Eszterházy püspök fejében is megfogant. Az elkészült tervek közül azonban életében egyik sem valósulhatott meg. Nem úgy a váci székesegyház, amelynek az alapját Eszterházy Károly rövid váci püspöksége alatt rakták le. Pyrker a Rómában tanult Hild Józsefet kérte fel a munka elvégzésére. A tárgyalások rövid időn belül eredményre vezettek, és az érsek 1829. december végén tájékoztatta Eger város bíráját és tanácsát az új székesegyház felépítésének szándékáról. A városi tanács gyűlése megértően fogadta Pyrker felhívását, és felajánlott 3600 forintot a célra, javasolva, hogy az új székesegyház a város plébániatemploma is legyen.

A régi templom elbontását 1830. november 2-án kezdték meg, és a munkálatok olyan gyorsan haladtak, hogy az ünnepélyes alapkőletételre 1831. március 22-én már sor is került. Két évvel később már álltak a falak, az oszlopok és a boltozatok java része, október 27-én pedig megtartották a bokrétaünnepséget is. A korízlésnek megfelelően klasszicista stílusú új székesegyház felszentelésére 1837. május 6–7-én került sor fényes ünnepség keretében. A berendezési, felszerelési munkálatok természetesen tovább folytak. A székesegyház belső díszítésén olyan neves művészek dolgoztak, mint Marco Casagrande, a Velencei Képzőművészeti Akadémia elnöke. A főoltár képét Joseph Danhauser, a mellékoltárokét pedig Adeodato Malatesta, Giovanni Schiavoni, Michelangelo Grigoletti és Giovanni Busato festették, de az Egerben több helyen is alkotó Johann Lucas Kracker két oltárképe is átkerült az épületbe az elbontott barokk templomból. Az új székesegyház külső hossza az oszlopsoros előcsarnokkal együtt 93 m, a belső hossza 80 m, a szélessége 33,6 m, a kereszthajó pedig 53 m hosszú. A főhajó centrumában emelkedő kupoladob átmérője 18 m, a magassága pedig 40 m. A két torony 54 m magasra emelkedik a város fölé. A homlokzatán a következő felirat látható: „Venite adoremus Dominum!”, azaz „Jöjjetek, imádjuk az Urat!”, fölötte pedig a három isteni erény, a Hit, Remény és Szeretet allegorikus alakjai láthatóak.

Az egri bazilika axonometrikus ábrázolása 

Az érseki képtár és az érseki palota új szárnyának felépítése

Amikor Pyrker Egerbe érkezett, a velencei pátriárkasága alatt szerzett, mintegy 190 darabból álló képgyűjteményét is magával hozta, mivel az érsek saját bevallása szerint a művészetek közül a festészetet kedvelte legjobban. Az igen értékes gyűjtemény nagyobb részt a velencei iskola válogatott eredeti festményeiből állott. Pyrker János László az 1836. évi országgyűlésen gyűjteményéből 140 darabot a Nemzeti Múzeumnak adományozott. Az adományozást később továbbiakkal egészítette ki, s végül 190 darab festmény került Pyrker képtárából a Nemzeti Múzeum tulajdonába. A festményeket 1845-ben szállították el a Nemzeti Múzeumba, majd 1906-ban a megnyíló Szépművészeti Múzeumban helyezték el, ahol ma is őrzik azokat.

Kezdetben Pyrker érsek nagy értékű képgyűjteményét nem tudta méltó körülmények között elhelyezni az érseki palotában, ezért az épülethez egy új szárnyat építtetett 1834-ben Zwenger József egri építőmesterrel. Az érseki palota déli, földszintes részén az ott lévő tiszti lakást elbontatta, a helyén pedig egy új, klasszicista stílusú emeletes szárnyat építtetett, az épületszárny két végén lévő filagóriát pedig megmagasíttatta, hogy illeszkedjen az összképbe, így téve az érseki palota együttesét délről nézve is jellegzetessé. Az új épületszárny egész első emelete kizárólag a képgyűjtemény elhelyezésére szolgált, amely a város lakossága előtt nyilvános képtárként funkcionált. Miután Pyrker érsek a festményeket az éppen épülő Nemzeti Múzeumnak adományozta, feladatát vesztette az egész első emeletet elfoglaló hatalmas terem, ezért ezt az érsek szobák sorára tagoltatta. Az „új rezidencia” földszintjén 8, emeletén pedig 15 szobát alakítottak ki.

Az érseki palota déli szárnya 1924-ben 

Az egri vár kultuszának megteremtése

Pyrker János László már az Egerbe érkezése utáni napokon ellátogatott az egri várba, ahol felismerte annak megőrzendő történeti jelentőségét. Ezt követően rendelkezései nyomán megkezdődött a vár történeti emlékhellyé való kialakítása. Elsőként egy hét stációs klasszicista kálváriát építtetett ki a vár központi fekvésű ágyúdombja köré. A kálvária útvonalának a végén, a felső kaszárnyateremben kápolnát alakíttatott ki, a kápolna feletti dombtetőn, az ún. Kálvária-hegy tetején pedig három keresztet állíttatott fel. A Kálvária-hegyet a 20. századi feltárások során szükségszerűen lebontották, azonban 2016-ra ismét helyreállították. Pyrker a középkori katedrális maradványait is kerestette a várban, de csak egy késő gótikus templombővítésből származó oszloppillért találtak, melyre az egyházmegyét alapító Szent István király Casagrande által faragott szobrát helyezték el. Pyrker ajándékozás útján hozzájutott Dobó István dobóruszkai sírjának vörösmárvány fedőlapjához is, melynek külön kápolnát alakíttatott ki, ezzel megvetve az egri vár kultuszának alapját.

Az egri gyógyfürdő kiépítése

Ahogy az új főpap értesült a gyógyvízű forrásokról, azonnal elrendelte az akkor még szegényes fürdőház bővítését, majd 1829-ben megkezdték a négy fürdőhelyiségből álló új épületszárny építését. Az építkezés nyomán a fürdő látogatottsága gyorsan nőtt, a gyógyulni kívánó vendégeknek már több nappal előbb be kellett jelentkezniük. Pyrker a fürdő népszerűsége láttán hamarosan további négy kétkádas és két egykádas fürdőszobát alakíttatott ki. A fürdő túlfolyó gyógyvize táplálta szabadtéri kisebb medencét, az ún. „garasos fürdő” is ekkor épült meg, amely átépített formában napjainkig fennmaradt a strandfürdő területén. Az érsek a gyógyfürdő vezetésével egy orvost bízott meg, és egy külön kiadványban orvosi szakvéleménnyel népszerűsíttette az egri fürdőt. Az építkezésekkel együtt a fürdő környékét is rendezték és kikövezték. Pyrker János Lászlónak fürdőépítkezései révén jelentős és el nem évülő érdeme van napjaink magas fokú fürdőkultúrájának megteremtésében, mely a város idegenforgalmának is megvetette alapjait.

Pyrker János László emléktáblája az egri Líceumban

Az érsek emlékezete

Eger városa nem maradt hálátlan Pyrker érsek kimagasló jelentőségű fejlesztéseiért és áldozatos kormányzásáért. Hálából, még életében Barabás Miklóssal megfesteti egész alakos képét, melyet 1843. április 30-án a városi tanácsteremben helyeztek el. Az ünnepségen azonban az ünnepelt személyesen nem tudott jelen lenni. Pyrker János László, az egri főegyházmegye harmadik érsekeként 1847. december 2-án Bécsben, egy évvel I. Ferdinánd osztrák császár - V. Ferdinánd néven magyar és cseh király - lemondatása előtt, a nagy változások kapujában hunyt el. A békés időszakban élő és a polgári fejlődéshez sokban hozzájáruló érsek a szabadságharcot, illetve az azt követő zivataros éveket már nem érhette meg. Végakarata szerint holttestét december 9-én egykori rendházában, a lilienfeldi temetőben helyezték örök nyugalomra, de szíve, mely Egerért dobogott, az általa építtetett székesegyház altemplomában lelt nyughelyre. Végrendeletében, hogy halála után is gondoskodhasson nagy műveiről, 10 ezer forintot hagyott a székesegyházra, 6 ezret a Líceumra, 2 ezret a szemináriumra és 20 ezret az irgalmas rendi nővérek számára egy egri leánynevelő intézet felállítása céljából. Ugyanebben a dokumentumban egyúttal kérte majdani utódját, hogy a leányiskola ügyét is támogassa és karolja fel. A székesegyházban a gyászmisét csak 1848. február 29-én – már a párizsi forradalom kitörése után – mondták el érte, s a szívét tartalmazó urnát is csak ekkor helyezték el a kriptában. A város megbecsülése jeléül már életében, 1840 körül utcát nevezett el róla (a mai Egészségház utca). Ma a tér, amelyen legfőbb építtetett remekműve, az egri székesegyház áll – méltó módon – Pyrker János László érsek nevét viseli, ahogy az egri Líceum kápolnája (Oratorium Artium Pyrkerianum), vagy Bécs egyik utcája (Pyrkergasse) szintén a nagy érsekről lett elnevezve.

Horváth István

A témával kapcsolatban bővebben a Líceumi szellemiség 4. (Horváth István: Pyrker János László érsek egri öröksége c.) számából tájékozódhat. https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/pyrker-janos-laszlo-ersek-egri-oroksege-liceumi-szellemiseg-4

A képek forrása:

1. kép: https://de.steinschalerwiki.at/w/images/3/3f/Stift_Lilienfeld_-_Gem%C3%A4lde.jpg

2. kép: Guzmics Izidor (szerk.): Vallási és Egyházi Tár 1833.

3. kép: Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár Képeslapgyűjteménye

4. kép: Szántó György fényképe

Szekszárd történetében már hosszú ideje meghatározó szerepet játszik a szőlőtermesztés és a borászat. A Szekszárdi borvidék napjainkban a huszonkét magyar borvidék egyike. A mindössze kétezer hektáros terület Magyarország egyik legősibb bortermelő vidékének számít. Mácsainé Iván Éva bejegyzéséből az is kiderül, hogy mi a helyzet a Szekszárdi és az Egri bikavérrrel.

Szekszárd történetében már hosszú ideje meghatározó szerepet játszik a szőlőtermesztés és a borászat. A Szekszárdi borvidék napjainkban a huszonkét magyar borvidék egyike. A mindössze kétezer hektáros terület Magyarország egyik legősibb bortermelő vidékének számít. A szőlőművelésre utaló régészeti leletek között számos olyan akad ezen a vidéken, amely a római korból származik. A szőlőmetsző kések, úgynevezett kacorok mellett, egyes vélemények szerint, a Kr. u. IV. századból származó „szekszárdi szarkofág” is figyelemreméltó bizonyítéka a szőlőművelés évezredes múltjának. A III. századi római források tudósítanak arról, hogy Marcus Aurelius Probus császár utasítására kezdtek a környéken szőlőt termeszteni. Az 1845-ben megtalált szarkofág oldallapjain a mitológiai ábrázolások mellett, egy kettős kehelyből ágazó termő szőlőtő látható.

Szőlő ábrázolás a "szekszárdi szarkofág" másolatán a Wosinsky Mór Megyei Múzeum kiállításában

A szarkofágban talált üvegedényen ógörögül a következő felirat olvashat: „Áldozz a pásztornak, igyál és élni fogsz!” A szarkofágban üvegkorsókat is találtak, amelyek közül az egyikben Kubinyi Ágoston szerint bor, méz és olaj keveréke volt.

A "szekszárdi szarkofág" másolata a Wosinsky Mór Megyei Múzeum kiállításában

Virágzó borkultúra jellemezte ezt a területet – a szekszárdi bencés apátság közreműködésének köszönhetően – a kora középkorban is. A szekszárdi bencés apátság alapító oklevelét I. Béla király adta ki 1061-ben. Az oklevélben adományként szerepelt egy Bika nevű szőlőskert, ezért sokan arra következtettek, hogy ebből a – ma is létező – dűlőnévből alakult ki a bikavér kifejezés. Ha ilyen messzemenő következtetéseket nem is vonhatunk le az oklevélből, arról minden bizonnyal megalapozottan tanúskodik, hogy a Szekszárd környéki szőlőművelés említésre méltó volt a korszakban.

A szekszárdi bencés apátság romjai a mai megyeháza udvarán

Szekszárd történetét legendák sora színesíti. Még a 19. században is élt az a helyi hagyomány, amely szerint a tavaszi metszés után, a „könnyező” szőlőtőkék „I. Béla királyt siratják” a szekszárdi dombokon, de a hajdani szőlőhegy, a Bartina nevét is az apátságalapító királyhoz kapcsolja a népetimológia. A Tolnamegyei Ujságban 1936 februárjában jelent meg Tóth Nándor írása „Mióta vörös a szekszárdi bor?” címmel. A történet a mohácsi csatát követő napok viharos időszakába repíti vissza az olvasót. A bátai szent vér ereklyét a török elől menekítő bencés szerzetesek egy sugallat hatására megálltak Péter remete barlangjánál a szekszárdi Balremete dombon. Lovaikat elvesztették és mivel nem tudtak tovább menekülni, a barlangban ásták el a bátai apátság kincseit a szent vér ereklyével együtt. A következő évben a hegy feletti szőlők piros bort termettek és innen ered a szekszárdi kadarka vérvörös színe. Talán ez az újságcikk is egy régi legenda hatására keletkezett? Valószínűbb, hogy csupán az író képzeletének szüleménye, mindenesetre kedves történet.

Garay János (1812-1853) szobra Szekszárdon 

A tudományos kutatás szerint, Magyarországon a török hódoltságig kizárólag fehérbort készítettek. Név szerint pedig csupán egyetlen bort említenek a középkori Magyarországról, mégpedig a „Szerémség arany színű italát”. A vörösbor készítési eljárásokat, a kadarka szőlőfajtával együtt, a török hódítás elől északra húzódó délszláv népcsoportok, elsősorban rácok hozták magukkal. A bikavér kifejezést a szekszárdi születésű költő, Garay János írta le először 1846-ban, Szegzárdi bordal című versében.

„Töltsd pohárba, és csodát látsz!

Színe, mint a bikavér,

S mégis a gyöngy, mely belőle

Fölragyog, mint hó, fehér.

És a tőke, melyen termett,

Nemde oly zöld, mint a rét?

Hol leled föl szebben együtt

Szép hazánk háromszínét?”

(…)

„Ide hát, te bazsarózsa!

Poharunkba, bikavér!”

A korabeli jelentősebb lexikonok arról tájékoztatnak bennünket, hogy a bikavér mély, sötétvörös színű bor volt, amelynek alapját a kadarka szőlője adta. Annak ellenére, hogy a bikavér kifejezés csak a 19. század közepe óta használatos, már korábban is készültek ilyen jellegű borok a szekszárdi borvidéken. A kadarka termesztése túlsúlyban volt ezen a területen, de a szőlőültetvényekre a kevert fajtaállomány volt a jellemző. A különböző dűlők vegyes fajtájú szőlőterméseit egyszerre szüretelték és dolgozták fel. Az egybeszüretelt fajtákból készített vegyes bor, tulajdonképpen a mai cuvée 19. századi változatát jelentette.

 Háry János és a szekszárdi bor. Streicher András grafikája (WMMM újkortörténeti gyűjtemény)

A leszüretelt szőlőt mezítláb törték össze, majd egy felfelé szűkülő oldalú fakádba (káciba) öntötték az egész zúzalékot. Szekszárdon a vörösbor készítésének módszere a balkáni típusú vörösborkészítés hagyományát őrizte. Az erjedő mustba naponta többször lenyomkodták a törkölyalapot, az erjedés végén pedig a kád tetejét löszös sárral letapasztották és a bort a törkölyről fogyasztották el. Ezt a kadarkából készült, sötétbordó színű, csersavakban gazdag, sűrű és erős bort, amelyet hosszú ideig, akár nyolc-tíz évig is eltarthattak, bikavérnek nevezték. Ez a bor rendkívül kelendő volt belföldön és külföldön egyaránt, a legnagyobb felvásárlói az osztrák tartományok, Lengyelország, és a német fejedelemségek voltak. A 19. században, annak érdekében, hogy a magyar bor továbbra is versenyképes maradjon az európai piacon, újításokra volt szükség. A vörösborok esetében elkerülhetetlen volt a borkészítési eljárás megváltoztatására, mivel a hosszú héjon áztatással készült borok, a túl sok csersav miatt, ekkor már nem voltak kelendőek. Továbbra is törekedni kellett viszont arra, hogy megmaradjon a vörösbor sötét színe, ezért az új eljárás során a szőlőt lebogyózták, és szár nélkül erjesztették ki. Az erjedés után a bort leszűrték, hordókba tették, végül a pincében érlelték tovább, és évente többször átfejtették annak érdekéből, hogy minél tisztább legyen.

Az első tudatos bikavérkészítők a 19. század végén jelentek meg. A bortermelő gazdáknak ebben az időszakban kellett szembenézniük a súlyos szőlővésszel, amit a filoxéria okozott. Ez a betegség az 1890-es években kipusztította a dombvidéki szőlők mintegy 90%-át. A betegségnek a szekszárdi borvidék is áldozatul esett, és a pusztítás olyan mértékű gazdasági és társadalmi következményekkel járt, hogy elkerülhetetlen volt a kormányzati beavatkozás. A filoxéria miatt tönkrement szőlők állami támogatással végbement rekonstrukciója, újratelepítése körülbelül 1910-re valósult meg. A rekonstrukciónak köszönhetően a szőlőültetvények egyre egységesebb képet mutattak, az eltérő szőlőfajtákat már külön dűlőkben ültették és nem együtt szüretelték. Az elkülönítve tárolt, fajtiszta borokból pedig házasítással készítették a bikavért. A kadarka túlsúlya megmaradt, de megnőtt az aránya az egyéb kékszőlőkkel telepített területeknek is.

Szekszárdi szőlők

A szekszárdi borvidék termelői a 19. század vége óta használták a bikavér nevet kereskedelmi forgalomban. Erről Geiger Gyula szekszárdi ügyvéd hirdetései tanúskodnak. A bikavér nevet viszont egy egri gazdálkodó, Grőber Jenő tette ebben az időben híressé. A különszüretelt szőlőből, külön feldolgozással készült borok házasításával hozta létre azt a bort, amit 1900-tól kezdődően már egészen biztosan bikavér névvel illetett. 1912-ből már pontos leírás maradt fenn az Egri bikavér összetételéről. Ezzel ellentétben a Szekszárdi bikavér továbbra is titkos recept szerint készült. A két borvidék között feszültség alakult ki a bikavér név használata miatt. 1929-ben jelent meg az a bortörvény, amelyben megnevezték a történelmi borvidékek egyedi borait. A Szekszárdi borvidéken azonban csak a kadarkából készített vörösbort nyilvánították védetté, míg Egerben a bikavért is.

A második világháború után a borvidékeknek szembe kellett nézni a szocialista korszak tervutasításos rendszerének „áldásos” hatásaival. 1949-től megkezdődött a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok megszervezése. Az 1970-es évek közepén pedig a borexport területén új célok kerültek előtérbe. A Mezőgazdasági- és Élelmezésügyi Minisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium döntése alapján, az Egri bikavér vált kiemelkedő exportmárkává (a Tokaji aszú mellett). Ahhoz, hogy növelni tudják az Egri bikavér exportját, tömegtermékké kellett alakítaniuk. Mindezzel párhuzamosan Szekszárdtól elvették a bikavér névhasználati jogát, és a Szekszárdi borvidék hagyományos bora ezután csak, mint „Szekszárdi óvörös” kerülhetett palackokba. Szekszárd elveszítette a Szekszárdi bikavér hírnevét.

Szekszárdi szüret 1964-ben (Fortepan/Bojár Sándor)

1970 és 1990 között a Szekszárdi borvidéken a kadarka helyét a kékfrankos vette át, mivel ez a fajta jobban megfelelt a tömegtermelés kívánalmainak. Az érlelés technológiája is módosult, a fahordós érlelést a fémtartályos tárolás váltotta fel. A rendszerváltozás óta azonban a szőlősgazdák folyamatosan keresik az utat a bikavér eredeti ízvilágához. Szorgalmazzák a kadarka és a kékmedoc telepítését és újra meghatározóvá vált a kisméretű fahordók alkalmazása a bikavér érlelésében. Szekszárd 1997-ben, az új bortörvény elfogadásával, visszakapta a bikavér névhasználati jogát. A 16. § kimondta, hogy „Szekszárdi Bikavér bort (…) kizárólag a szekszárdi borvidékbe sorolt településeken szabad előállítani”.

A szekszárdi borvidék napjainkban a magyar vörösbortermelés meghatározó területe, ahol évente 200 ezer palack bikavért állítanak elő. Ez a mennyiség csupán töredéke annak a 8 millió feletti palacknak, amit az egri borvidék produkál, azonban minőségben nem marad el mögötte. A borvidékek közötti feszültséget nem a minőséget képviselő bikavér okozza, hanem a megjelenő olcsó házasítások, melyek szintén a bikavér nevet viselik. A két borvidék összefogása és kemény munkája, az utóbbi években újra elkezdte megalapozni a bikavér hírnevét. Ennek jegyében 2013 óta minden év februárjában megrendezik az Eger – Szekszárd Bikavér Párbajt, amely valójában – elnevezése ellenére –, egy „békés bikavér seregszemle”. Ilyenkor az egri és a szekszárdi borászok felvonultatják boraikat a nagyközönség előtt egy közös kóstoltatáson. A cél, hogy bebizonyítsák, a bikavérnek kiemelt jelentősége van a magyar borkultúrában, akár az egri, akár a szekszárdi borról legyen is szó.

                                                                                       Mácsainé Iván Éva

Felhasznált irodalom:

Baglyas Ferenc: Szőlőtermesztés. 2016. (Szőlőtermesztés c. tantárgy jegyzet)

Fuksz Márt: A bikavér múltja és jelene (A bikavér, a kadarka és a kékfrankos szerepe a Szekszárdi borvidéken) In: A Wosinsky Mór Megyei Múzeum évkönyve – XLII. (2020) 461–493.

Máté Andrea: Egy hungarikum története: a bikavér. Korunk 19 (2008) 9. sz. 19–27.

Magyar Katolikus Lexikon (Tóth Nándor szócikk)

Tolnamegyei Ujság 1936. február 29. (18. évf. 17. sz.)

Töttős Gábor: A szekszárdi szőlő és bor. 1987.