A sorozatindító bejegyzésben – néhány bevezető gondolat után – Kiss László a téma egy-két alapvető irodalmára hívta fel a figyelmet. Majd a nagy történelmi személyiségek történelemformáló szerepéről osztotta meg kétségeit.  A mostani bejegyzésben ezen a vonalon tovább haladva, és az abszolút uralkodói hatalom atyai és isteni eredetével kapcsolatos korabeli teóriákat vizsgálja, számos példával alátámasztva.

Az abszolút hatalom atyai/családi eredete

Pierre Chaunu francia történész írta „A klasszikus Európa” koráról (1620/1640-es évek – 1750/1760-as évek), hogy: „A klasszikus kor majdnem mindenütt a monarchikus elv megerősödését tapasztalja”. Az „Isten kegyelméből való abszolút monarchiá”-ban a király „személyében ölt testet az állam, a király segítségével él az állam”. Ez a „rendi társadalomra épülő adminisztratív monarchia” Franciaországban érte el a legnagyobb tökéletességet 1660 és a 18. század közepe között. Ráth-Végh István művelődéstörténész is az abszolút monarchia alaptételének tartotta az uralkodók (a fejedelmek) Isten kegyelméből való voltát. Korának kiemelkedő politikai gondolkodója, a francia Jean Bodin (1529/1530 – 1596) pedig 1576-ban a hatalom másik alapjára mutatott rá definíciószerűen: „Az állam több családnak és az ő közös ügyeiknek jogszerű kormányzata szuverén hatalommal.” Majd hozzáfűzte: „A király úgy bánik alattvalóival, és úgy oszt közöttük igazságot, mint ahogy az apa kezeli a gyermekeket.” Szerinte ugyanis az államot nem egyének, hanem családok/nemzetségek alkotják. Ez által az állam nem más, mint a családfő, vagyis az uralkodó kormányzati joga a neki alávetett egyének felett. Egy francia író még a 18. században is hasonlóképpen fogalmazott: „Az állam nagy családját sok különböző család alkotja, s a fejedelem az atyák atyja.”

                Jean Bodin (1530 – 1596) neves francia politikai gondolkodó…

és egyik legismertebb műve

Ezt a hármas atya – Isten – király kapcsolatot Sir Robert Filmer (1588 – 1653) még átfogóbb, jogtörténeti alapra helyezte 1648-ban. Meglátása szerint ugyanis a teremtéssel Isten Ádámra és utódaira, mint családfőkre ruházta az abszolút főhatalmat. A családfők háztartásuk felett gyakorolt korlátlan tekintélyének analógiájával magyarázta a királyok örökletes, abszolút hatalomhoz való isteni jogalapját.

Sir Robert Filmer (1588 – 1653), a legismertebb angol abszolutista politikai író

A feudális időkben – a római jogra visszanyúlóan, főleg a vidéki Franciaországban – az atya, a családfő valóban mindenható, egyfajta „Atyaisten” volt a neki mindenben alárendelt családtagjai (felesége, lányai, felnőtt fiúgyermekei és testvérei, szolgái, a vele egy háztartásban élők) felett. S ez így van rendjén – írta Bodin –, hiszen a család csak egy gazdát, egy urat tűr el, nem tűri az örökös civakodást. Egy francia földműves a 18. század elején teljesen természetesnek tartotta, hogy: „Engedelmeskedem látható Istenemnek, atyámnak.” Nem csoda tehát, ha a hagyománytisztelő és mélyen vallásos Mária Terézia (1740 – 1780) 1766-ban ezt a tanácsot adta az egyik (éppen akkor férjhez adott) lányának. „Jól tudja, mi nők férjünk alávetettjei vagyunk, engedelmességgel tartozunk neki. Arra kell törekednünk, hogy egyszerre legyen hitvesünk, apánk és legjobb barátunk, hogy szolgáljuk őt és hasznosak legyünk számára.” 

Az isteni hasonmás, avagy „a király Isten képe a földön”

Teljesen érthető tehát, ha a 16 – 18. századi felfogás az uralkodókat nemcsak alattvalóik atyáinak tekintette, hanem olyan isteni eredetű személyeknek is, akik nem államuk/birodalmuk lakóitól kapták – jogilag korlátlan, de ma már tudjuk, hogy inkább csak kontrollálatlan – hatalmukat, legitimitásukat, hanem magától Istentől. Filmer kérdésbe sűrített válasza e tekintetben is magáért beszélt. Ha „az abszolút hatalmat maga Isten az apaságban helyezte el és alapította meg, hogyan lehetne a népnek bármilyen joga… ahhoz, hogy azt megváltoztassa…”?  Az Isten által abszolút hatalommal felruházott uralkodók tehát a döntéseikért (amelyek mindenkire nézve kötelező érvényűek, csak rájuk nem) egyedül Istennek tartoznak felelősséggel és elszámolással. S ez – ismét Bodinhez fordulva – azért van így, mert „a király Isten képe a földön”.

Az uralkodó már születése pillanatától, sőt már azt megelőzően is ilyen isteni lénynek számított. XIV. Lajosnak (1643 – 1715) például – állítólag az örömmámorban úszó Richelieu javaslatára – már akkor a „Louis Dieudonné” („Isten ajándékozta Lajos”) nevet tervezték adni, amikor 1638 elején Párizsban éppen csak szétkürtölték a királyné várandósságát. A várva–várt fiú trónörökös, a Dauphin születése valóban isteni csodának tűnhetett 1638 szeptemberében, hiszen az apja, XIII. Lajos akkor már 17 éve nem hált együtt a feleségével (Ausztriai Annával)! Amikor a kis Lajost 5 éves korában, 1643 májusában a trónra ültették, a párizsi parlament (egyfajta legfelső bírói testület) küldöttsége így hódolt előtte: „Őfelséged széke az élő Isten trónját jelképezi számunkra… A királyság rendjei tiszteletüket és hódolatukat tolmácsolják önnek, mint egy látható Istenségnek.”

              „Isten ajándékozta Lajos”, a fiatal Dauphin…

és a felnőtt „Napkirály”

Sokan úgy tudják, tévesen, hogy a francia Napkirály volt az első Isten kegyelméből való uralkodó Európában. A történelmi ellenpéldák gazdag tárházából elég csak a német–római császárrá választott V. Károly (1519 – 1556) választási kapitulációjára hivatkozni, amelyben közhírré tette, hogy „a Mindenható gondviseléséből”, a választófejedelmek jóvoltából „Isten kegyelméből választott római király” lett. A meglehetősen goromba és durva porosz királyról, a Káplárkirályként elhíresült I. Frigyes Vilmosról (1713 – 1740) is tudvalévő volt, hogy – a rendeletei kiadásaikor (is) – állandóan azt hajtogatta, hogy: „Isten kegyelméből Úr és Király vagyunk, s azt tesszük, amit akarunk.”

Az istenkirályság történelmi szálai a kora újkorból egészen a Római, illetve Kelet-római Birodalomig (Bizáncig) vezetnek vissza, ahol – egyiptomi, keleti (perzsa), ázsiai, stb. hatásokra – az isteni hasonmás kultusza szárba szökkent, és az uralkodóból egyfajta felségbálványt csinált. Már a római császárok is földi isteneknek számítottak, akiknek a képmásai (pénzérméken, szobrokon, gyűrűkön…) is szentek voltak. A keleti (perzsa) vagy indiai uralkodók előtt – homlokát a földhöz érintve – arcra kellett borulnia, hasra kellett vágódnia minden földi halandónak. (A feudális Európában később ez térdre borulássá szelídült.) Honorius és Arcadius (a nyugat–római és a kelet–római birodalom első, már keresztény császárai a IV – V. század fordulóján) is istenségeknek, szenteknek, olyan égi jelenségeknek minősültek, akik előtt mindenkinek arcra kellett borulni.

A kelet–római/bizánci állam egyenes folytatása volt – olvasható Katus László középkori szintézisében – a késő római dominatus államszervezetének. A személyében „szent” császár hatalma isteni eredetű, ő Isten képmása és földi helytartója. A megkoronázott bizánci császár az egész keresztény közösség urának tekintette magát, aki felette állt az összes többi uralkodónak. „A császár körül minden pontosan előírt szertartások szerint, szigorú formaságok között történt” – írta a kiváló történész.

Másokhoz hasonlóan ő is szó szerint idézte Liudprand (922 – 972?) cremonai püspök leírását, aki II. Berengár itáliai király követeként két ízben is járt a kelet–római birodalom fővárosában és „Bíborbanszületett” (VII.) Konstantin (913 – 959) császár udvarában. Feljegyezte a császári audiencián történteket is. A császár földhöz közeli arany trónusán arany (valójában aranyozott réz) fa alatt ülve fogadta. A fán mesterséges „arany madarak” fütyültek, a trón két oldalán pedig színarany(nak látszó) oroszlánok bömböltek. A püspöknek, aki kezdetben leborulni nem akart, ez már nemcsak sok, hanem valóságos sokk volt. Arcra borult! Ez a hatás tovább fokozódott, amikor a harmadik arcra borulásából feltekintve a császár már nem volt előtte! Más öltözetben, „égi magasságba”, a trónterem mennyezete alá repítette fel valamilyen rejtett emelőszerkezet.

           Bíborbanszületett  (VII.) Konstantin (913 – 959) bizánci császár

… és az udvari divat

A 11. századi Európában élők – olvashatjuk Georges Dubynél – a királyságukat Isten városa tükörképének tekintették, mondván: „Egyvalaki uralkodik a mennyek királyságában, …, rendjén való hát, hogy csupán egyvalaki, neki alárendelve uralkodjék a földön” is. Duby szerint a király mítoszának továbbélése a középkori kultúra egyik legjellegzetesebb vonásának tekinthető. „A királyság a germán múltból eredt”. A barbár germán király első feladata volt a háborúzás, a második, sokkal titokzatosabb pedig „a népük és az istenek közötti párbeszéd mágikus hatalma”. Ezt a hatalmat az istenségtől kapták leszármazás útján, isteni vér keringett az ereikben.

Az istenkirály(ság) európai kultusza tehát római – bizánci – barbár germán – ázsiai (és egyéb) forrásokból táplálkozott. A bizánci kultúra, s így az udvari szabályok hatása is, erősen rányomta bélyegét a spanyol, a francia vagy az osztrák Habsburg udvari szokásokra és életre. Még erőteljesebben hatott az orosz autokrácia (mint jogilag korlátlan uralmi forma) ázsiai–despotikus jellegének a kialakulására. Az autokrácia ideológiája már nem sokkal Bizánc 1453-as eleste után kialakult, és Joszif Volockij (1440 – 1515) apátnak köszönhető. III. Vaszilij (1505 – 1533) orosz nagyfejedelemhez 1507-ben írott levéltöredékéből valók az alábbi gondolatok. „A mennyek császára adta néked az égi hatalomhoz hasonlatos uralkodás” jelvényét, a jogart. Te korlátlan hatalmú császár vagy. „A császár porhűvelye akármely emberéhez hasonlatos, hatalma azonban a magasságos Istenhez hasonlatos”. Ezért „senkinek nem tartozol elszámolással csakis Istennek”. Volockij levele egyébként egy 6. században élt bizánci szerző műve parafrázisának (saját szavakkal történő leírásának) tekinthető.        

Tizenhat évvel később Filofej szerzetes (1465 – 1542) egyik levelében megszületett az orosz ortodox egyház és állam egyetemes küldetéséről szóló „Moszkva a harmadik Róma” kiteljesedett doktrínája is. Bizánc, a „második Róma” bukása után az ókeresztény korabeli transzcendentális „Római Birodalom” egyedüli földi megtestesítője az orosz állam és egyház lett, élén a mindenható cárral, az ortodox egyház fejével. E koncepció szerint az orosz ortodox egyház és „keresztény birodalom” úgy lép fel, mint a romlatlan ókeresztény világegyház egyedüli jogutódja. A „legfenségesebb és leghatalmasabb” mostani ortodox uralkodónk – írta a nagyfejedelem titkárának (gyjak) – , „az egész földkerekségen a keresztények egyetlen császára és az egyetemes szent apostoli egyház isteni szent katedráinak ura..”. Egyháza a világmindenségben egyedül ragyog a napnál fényesebben. „Róma és Konstantinápoly helyett az Isten oltalma alatti Moszkva városában áll”.

Íme, nem csak XIV. Lajosnál bukkant fel a napmotívum az 1660-as években, hanem a „Nyugat”-tól távoli Oroszországban is, már a 16. század elején. A már említett Joszif Volockij rövidre zárt kapcsolatot látott „a valamennyi teremtménynek világító” nap és a császár/cár államában és egyházában betöltött szerepe között.

Ezzel már vissza is kanyarodtam a 16 – 18. századi európai „napkirályok” udvarába. A következő bejegyzésemben azzal foglalkozok majd, hogy az uralkodóknak (mint isteni lényeknek) és a velük érintkező hozzátartozóiknak a teste/testrésze (beleértve a lábukat is) ugyanúgy érinthetetlennek számítottak, akárcsak az uralkodók által használt tárgyak vagy állatok is!

                                                                                               Kiss László

Tájékoztató irodalmak és források:

A középkori orosz történelem forrásai. Pannonica, Bp. 2005.

Pierre Chaunu: A klasszikus Európa. Gondolat, Bp. 1971.

Georges Duby: A katedrálisok kora. Művészet és társadalom 980–1420. Gondolat, Bp. 1984.

Frantz Funck–Brentano: Le roi. L’ancienne France. Librairie Hachette, Paris 1912.

Funck–Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n .

Katus László: A középkor története. Pannonica–Rubicon, Bp. 2001.

Pap Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris, Bp. 2000.

Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.