Az 1938. november 2-án a Belvedere-palotában aláírt első bécsi döntés – etnikai nyelvi szempontokat figyelembe véve – egyesítette Magyarországgal az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés értelmében elcsatolt felvidéki területek egy jelentős részét. A Magyarországnak ítélt területek átvételét a magyar honvédség alakulatai 1938. november 5. és 11. között bonyolították le. Tekintettel arra, hogy az első bécsi döntés mind az anyaországi, mind a visszacsatolt területeken a magyar ajkú lakosság euforikus hangulatát váltotta ki, a katonai bevonulások pompás külsőségek között zajlottak, melynek csúcspontjait Horthy Miklós kormányzó november 6-i komáromi és november 11-i kassai bevonulásai jelentették. A szimbolikus eseményeket követően, az ünnepi hangulat elcsendesedésével hamar világossá vált, hogy a mindennapi élet megindítása során a magyar kormány és a felvidéki lakosság is komoly megoldandó problémákkal nézett szembe. Budapest legsürgetőbb feladatának a felvidéki területsáv Magyarország jogrendjébe való minél előbbi beillesztése számított, melynek során kiemelt helyen kezelte a közigazgatás kérdését.

Horthy Miklós komáromi bevonulása 

1938 novemberétől az 1945 januárjában aláírt fegyverszüneti megállapodásig – mely elrendelte a magyar csapatok és hivatalnokok 1937. december 31-én fennállott határok mögé való visszavonását – a felvidéki közigazgatást működésének jellege szerint három önállóan is értelmezhető periódusra lehet osztani. Az első szakaszt az 1938. november 5. és december 22. közé datálható katonai közigazgatás, a másodikat az 1938. december 22. és 1944. október 30. között működő polgári közigazgatás, a harmadikat az 1944. október 30-tól az 1945 első negyedévéig működő hadműveleti közigazgatás jelentette. Az első katonai periódust és a működését pedig Weis István (1889–1973), a korszak neves szociológusa, egyetemi tanára által megfogalmazott kritika alapján is ismertetjük.

Weis István mellszobra

Annak ellenére, hogy a két világháború között a magyar vezetés külpolitikai tevékenységét a trianoni határok revíziójának elérése mozgatta, a kormányzat csak akkor kezdett el komolyan foglalkozni a gyakorlati megvalósítás kérdésével, mikor az 1938 szeptemberében kiéleződött szudétanémet válság idején elérhető közelségbe kerül a vágyott határmódosítás lehetősége. A kései reakcióra az lehet a magyarázat, hogy sokáig nem lehetett tudni a majdan Magyarországhoz csatolt területek mértékét, így egy konkrét tervezet kidolgozása is nehézkessé vált. Mikor sürgetővé vált az integráció lépéseinek meghatározása a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács 1938. október 4-én úgy határozott, hogy egy esetleges területgyarapodás alkalmával a visszacsatolt részeken a polgári közigazgatás bevezetését megelőzően átmeneti katonai igazgatást állítanak fel, melynek legfontosabb feladata az átmeneti periódus áthidalása, a polgári közigazgatás minél előbbi bevezetésének előkészítése volt. Ezt megelőzően azonban a magyar vezetés körében nem volt egyetértés arról, hogy egy esetleges országgyarapodás esetén szükséges-e felállítása, csupán arról volt egyező álláspont, hogy a végleges közigazgatási rendszer bevezetését egy átmeneti időszaknak kell megelőznie. A Legfelsőbb Honvédelmi Tanács döntése alapján – ami tükrözte Imrédy Béla miniszterelnök és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter álláspontját is – végül az első bécsi döntést követően a Magyarországnak ítélt felvidéki területsávon felállt a katonai közigazgatás rendszere, melynek élén a vezérkar főnöke Werth Henrik és a mellé kirendelt kormánybiztos Jaross Andor állt.

Az ideglenes katonai közigazgatás megszervezése 1938. november közepére befejeződött. Az Imrédy Béla által jegyzett, a polgári közigazgatást bevezető 9.330/1938. számú miniszterelnöki rendelet decemberi kiadásáig, ennek keretei szabták meg a hivatali mindennapokat a Felvidéken. Az ideiglenes közigazgatást három szinten szervezték meg: az elsőt a járási/városi katonai parancsnokságok, a másodikat a hadtestparancsnokságok polgári osztályai és végül a harmadikat a vezérkari főnökség jelentette. A rendszer legnagyobb működésbeli problémáját a hadseregben megszokott merev hierarchikus gondolkodás jelentette, ami azzal járt, hogy a járási/városi parancsnokok olyan esetekben is felsőbb utasításhoz folyamodtak, amikor eljárhattak volna saját hatáskörben is. Mindez jelentősen megnövelte az ügyintézés idejét, egy 1939 novemberében keltezett jelentés szerint „a visszacsatolt területen még 11 hónapnyi magyar uralom után is vannak elintézetlen ügyek, mint például: állampolgársági, iparigazolványi ügyek, bankok, takarékpénztárak, betegsegélyezők, villanygyár átvétele”. Mindez arra utal, hogy az 1938 decemberében bevezetett polgári közigazgatás számos olyan befejezetlen esetet örökölt, amit már az ideiglenes katonai közigazgatás is lezárhatott volna.

Az ügymenetek gyors lefolytatását nagymértékben hátráltatta a megfelelő tisztviselők hiánya is, ugyanis a visszacsatolt területek csehszlovák kiürítése során a vezető beosztású tisztviselők kevés kivétellel elhagyták állomáshelyeiket. A helyzetet jól példázza a komáromi pénzügyőrség 56 tisztviselőjének esete, akik közül mindössze az egyetlen magyar származású maradt hivatali helyén a kiürítések után. A kialakult helyzeten az is rontott, hogy a bevonuló magyar katonai hatóságok azokat a hátramaradt tisztviselőket is kiutasították, akiket a csehszlovák kormány a történelmi Magyarország határain kívül eső területekről telepített be. Az ideiglenes igazgatás megszervezését és működését így a katonai hatóságoknak a hátramaradt felvidéki származású magyar ajkú tisztviselőkkel kellett megoldaniuk. Annak ellenére, hogy számos helyen ez problémát okozhatott, akadtak olyan régiók is ahol mindez nem jelentett különösebb fennakadást. Például a Komárom vármegyéhez tartozó somorjai-, dunaszerdahelyi- és komáromi járáshoz tartozó helységek vezetőinek többsége magyar származású volt és akadt olyan település ahol minden tisztviselő a helyén maradt.

Az előzőekben röviden felvillantott problémákra Weis István szociológus, A mai magyar társadalom (1930) és a Hazánk társadalomrajza (1942) című – a korabeli szociológia legjelentősebb munkái közé sorolható – kötetek szerzője is reagált egy hivatalos jelentésében. Ebből megtudható, hogy a miniszteri osztályfőnökként, valamint a katonai közigazgatás bevezetését követően a vezérkari főnökség polgári csoportjához kiküldött képviselőként is tevékenykedő tudományos szakember, már a revízió előtti tanácskozásokon aggályait fejezte ki a katonai közigazgatás bevezetésével kapcsolatban. Azt, hogy fenntartásai részben beigazolódtak, a katonai közigazgatás rendszerének egészét elmarasztaló jelentése is bizonyíthatja, azt azonban, hogy az ideiglenes igazgatás ideje alatt akadtak pozitív intézkedési példák is, már a történészek által végzett kutatások állapították meg. A továbbiakban Weis István álláspontjának ismertetése következik.

Jelentése elején általános kritikákat fogalmazott meg az ideiglenes igazgatás egészére nézve. Álláspontja szerint a „katonai közigazgatás szervei a nemzetellenes elemek eltávolítása és a megtorlás tekintetében túlzott humanizmussal jártak el.” Úgy látta, hogy a járási és városparancsnokságok vezetői azon a meggyőződésen voltak, hogy a katonai közigazgatásnak nem feladata ezeknek a kérdéseknek az elintézése, a két intézmény inkább azt az álláspontot képviselte, hogy nekik a magyar állameszmét kell népszerűvé tenniük a felvidéki területsávon. Emellett kifogásolta azt is, hogy a katonai közigazgatás szervei nem éltek a tényleges erőhatalmukkal, minden intézkedésükhöz jogalapot kerestek és ha azt a magyar jogrendszerben nem találták meg, azokkal a lehetőségekkel sem éltek, melyeket a figyelmükbe ajánlott csehszlovák jogszabályok alkalmazása jelentett. Weis véleménye alapján mindehhez az járult hozzá, hogy a katonai igazgatás vezetői megfelelő előképesítés nélkül kerültek pozíciójukba.

Az általános bírálatot követően a katonai közigazgatás mind a három szintjének működésére vonatkozóan megfogalmazta észrevételeit. Úgy látta, hogy az alsó fokú járási és városi parancsnokságok sok esetben olyan ügyben is felsőbb utasítást kértek, amelyekben maguk is eljárhattak volna. A másodfok szerepe nézete szerint teljesen összezsugorodott, a hadtestek polgári osztályai ahelyett, hogy a működési területükön az igazgatást irányították volna „egyszerű postaszerepre szorítkoztak.” A legnagyobb bírálatot a vezérkari főnökség polgári csoportja kapta, ugyanis ennek működését tapasztalhatta meg Weis testközelből. A katonai közigazgatási rendszer eredeti elképzelése szerint a fennhatósága alatt álló területeken az egész kormány kormányzati és igazgatási ügykörét a vezérkari főnök gyakorolhatta. Weis tapasztalata alapján ezzel szemben a gyakorlat úgy alakult, hogy a legtöbb miniszter képviselője minden ügyet a miniszteri ügyosztályokhoz továbbított, mely lényegesen lassította az ügyintézést. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy „a vezérkari főnök polgári csoportja nem érezte magát hivatottnak arra, hogy az eredeti elgondolásnak érvényt szerezzen és a vezérkari főnök számára megállapított kormányzati jogkörét igénybe vegye.”

Mindezek mellett kifogásolta azt is, hogy a katonai közigazgatás és a polgári elemek – különösen a felvidéki érdekeltségek – összehangolása is nehézkesen ment, a tárca nélküli miniszterhez sűrűn érkeztek olyan panaszok a miniszteri megbízottak részéről, hogy a járási és városparancsnokok nem hallgatták meg vagy nem vonták be őket az ügyek elintézésébe. Problémaként értékelte azt is, hogy az ideiglenes igazgatás ideje alatt a csehszlovák jogszabályokat kellett volna figyelembe venni, azonban a katonai közigazgatás a magyar szabályozásokat tartotta szem előtt, valamint azt, hogy az ügyek intézése során volt, hogy három-négy szerv is ugyanazzal a kérdéskörrel foglalkozott.

A számos kritikai észrevétel mellett a jelentés sorai közül kiolvasható Weis javaslata is egy újabb esetleges országgyarapodás esetére. Elgondolása szerint az első bécsi döntést követő újabb revízió esetén a katonai közigazgatás lehetőségét mellőzni kellett volna, „a hadtest, mint harcászati egység ne igazgasson.” Felállítását csak abban az esetben tartotta volna célszerűnek, ha a területek Magyarországhoz csatolása fegyveres erővel történt volna. Erre az esetre azt a javaslatot tette, hogy az ideiglenes igazgatás katonai és polgári elöljáróit az ország vezetése előre válassza ki és megfelelő kiképzés után helyezze őket hivatalba. Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntést követően Weis intelmeinek ellenére 1940. szeptember 5. és november 26. között Észak-Erdélyben mégis bevezették a katonai közigazgatási formát, mely működéséről a néhány elismerő szó mellett ez esetben is számos kritika megfogalmazódott.

                                                                                                                 Gyebnár Kristóf

Levéltári Források 

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K 28 Miniszterelnökségi Levéltár Nemzetiségi és kisebbségi osztálya (1923–1944), 1939-T-16020 Weis István miniszteri osztályfőnök jelentése a katonai közigazgatásról a felszabadított Felvidéken

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K 28 Miniszterelnökségi Levéltár Nemzetiségi és kisebbségi osztálya (1923–1944), 1939-P-20003 VII. hadtestparancsnokság helyzetjelentése

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

Az első bécsi döntés okmánytára. Diplomáciai iratok, 1938. augusztus–1939. június. Összeállította Szarka László – Sallai Gergely – Fedinec Csilla. Bp. 2017.

Bajcsi Ildikó: Regionális konfliktusok és elitszerveződés az első bécsi döntést követően Komáromban és a komáromi járásban. Clio Műhelytanulmányok (2020) 2. sz. 1–45.

Bukovszky László: A visszacsatolt Felvidék (Dél-Felvidék) közigazgatási szervezete. Limes 20. (2007) 2. sz. 53–64.

Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeáll. Sárándi Tamás. Csíkszereda 2016.

Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919–1944. Szerk. Romsics Ignác et al. Bp. 1995.

Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Bp. 2002.

Simon Attila: A magyar közigazgatás bevezetésének ellentmondásai az első bécsi döntés által visszakapott felvidéki területsávon. Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás (2018) 1. különszám 240–254.

Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken. Az első bécsi döntés és következményei. Bp. 2014.

Szabó Helga: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beilleszkedése 1938–1941. Fórum Társadalomtudományi szemle 4. (2002) 2. sz. 35–58.

Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938–1940. Bp. 1967.

Kiss László legújabb posztjában a túlnépesedett Versailles-i udvarban élők lakhatási gondjairól, az udvari társadalom/személyzet létszámáról, összetételéről, a „királyi nyilvánosság”-ról oszt meg néhány érdekes gondolatot, de továbbra sem feledkezik meg az udvari nemesekről/udvaroncokról.

Ez utóbbiakra célzott La Fontaine francia költő (1621–1695), aki látszólag az állatok királya, az oroszlán udvartartásáról írt szatírát, de valójában XIV. Lajos (1643–1715) udvari nemességét minősítette.

„Az udvar: ország, hol készséges szín alatt,

ha bús, ha víg, a nép csak közömbös marad,

és úgy tesz, ahogy a király parancsba adja,

vagy ha nem, legalább mutatja.

Kaméleon nép, majom nép, szolgafajta, –

egy szellem mozgat ott száz testet, ezreket

és igazán üres gépek az emberek.” (Szabó Lőrinc fordítása)

Jean de La Fontaine, a kiváló francia (állat)mese író és költő
 

Túlnépesedett udvar lakhatási gondokkal

Ismerjük már, hogy 1661 után, mivel a párizsi Louvre egyre szűkebbnek bizonyult az udvari ünnepségek számára, az ókori uralkodók mintájára, XIV. Lajos utasítására, 1661 (még inkább 1668) után hozzákezdtek egy új, állandó uralkodói központ felépítéséhez. 1682-ben az – egyébként még be nem fejezett – építkezések már lehetővé tették, hogy családjával, kormányzatával és udvari személyzetével együtt beköltözzön Versailles-i kastélyába.

A Napkirály kastélyának egyik (fő)épülete

De hamarosan az elkészült tizenhét pavilon is szűknek bizonyult! Kiélezett versengés folyt tehát, főleg az udvari nemesek között, akár egy melléképületi „odúért” is. A csípős tollú emlékirat-író, Saint–Simon herceg is örülhetett, hogy egy szűk, sötét és levegőtlen manzárdszobához jutott a kastély padlásterében/félemeletén. A helyzete akkor változott meg gyökeresen, amikor a felesége Berry hercegnő udvarhölgye lett, ami által egy ötszobás lakosztályhoz jutottak. Másoknak – írta Gustave Geoffroy –, csupán egy vagy két szűk szoba jutott, amelyeket a nagy lakosztályokból választófalakkal különítettek el „ideiglenesen”, vagyis akár évekig. Majd így folytatta: egyik a másik mellett szorong. Jönnek–mennek, „lejönnek nyomorúságos padlásaikról,… amelyekért, mint kegyért, oly állhatatossággal harcoltak, részt vesznek a királyi élet mindennapos szertartásain… Nem egy közülük nyög az élet e fordult körülményei alatt, nem egy átkozza ezt az óriási palotát,… ahol mindenki összegabalyodik…”.

A leggazdagabbak, ha szállás nélkül maradtak, a kastély mellett (a 18. század elejére már 15000 lakosra duzzadó) Versailles-ban építtettek maguknak díszes palotákat „XIV. Lajos stílus”-ban. Mások Párizsból – ahol kb. 20000 (nem mind udvari) nemes is élt – kocsiztak ki időnként, hogy „bolygók”-ként ők is ott keringhessenek az imádott „Nap” körül, hogy részt vehessenek a király mindennapos ceremóniáin, hogy láthassák és szolgálhassák: „Őt”.

Egy főúri palota Versailles-ban

A királyi udvar személyzete/társadalma

De kikből, milyen csoportokból állt, és mekkora lehetett XIV. Lajos (korántsem állandó létszámú) udvari személyzete? S egyáltalán: mit takar a „királyi udvar” fogalma? Jonathan Dewald ez utóbbira rövid válasszal szolgál: „Így nevezték a király környezetében élő szolgák, szállítók, vezető tisztviselők és kiváltságos nemesek gyülekezetét”. Az udvari személyzet összetétele viszonylag könnyen leírható, de összlétszámát – nagy szórásokkal – csak megbecsülni lehet. Az 1680-as évektől a Napkirály (Európában legnépesebb) udvarában, a legutolsó szolgát is ide számítva, akár tizenöt–húszezren is teljesíthettek ilyen vagy olyan szolgálatot. Egy mértéktartó tudósítás szerint 1744-ben – a személyzettel együtt – mintegy 10000 fő lakott a kastélyban.

A királyi udvar erősen hierarchikus társadalmának csúcsán természetesen a király, a családja és rokonsága állt. Alattuk helyezkedtek el az udvari tisztségviselők/méltóságok. Ők több ezer, zömmel arisztokrata/nemesi származású ember vezetői voltak. A legnépesebb csoportot azonban a kastély szolgálatában álló cselédek és szolgák jelentették. A számuk elérhette akár a tízezer főt is. Ehhez hozzá kell még számolni az udvari nemesek személyzetét (kocsisok, inasok, kukták) is.

Királyi nyilvánosság

És még nem is volt szó a kastélyban reggeltől–estig tébláboló, annak szinte minden zegzugát bejáró, bámészkodó párizsiak tömegéről, akiknek az oda–vissza szállításáról omnibusz-szerű járművek gondoskodtak. A Versailles-ba látogatók akár a király hálószobájába is bekukkanthattak, akár meg is szólíthatták. XIV. Lajos ugyanis nemcsak kedvelte, hanem igényelte is a nyilvánosságot. A fia számára készített emlékiratai szerint erre azért volt szüksége, mert így „tudok mindenről, meghallgatok minden rendű és rangú embert”. A monarchiának egyébként is különös jellegzetessége – írta –, hogy „az uralkodót alattvalói szabadon és könnyen megközelíthetik”.

A francia királyságnak ezt a régi jellegzetességét – mutatott rá Funck–Brentano –, már a velencei követjelentések is megörökítették a 16. század második felében. Megállapították, hogy „a francia királyok közeléből senkit sem zárnak ki, és még a legalantasabb osztályokhoz tartozók is kedvükre bejárhatnak a legintimebb szobákba” is. Száz évvel később, 1665-ben, Locatelli (egy bolognai pap) ezt írta: „Elmentem a Louvre-ba és egészen háborítatlanul jártam–keltem;… odaértem egy ajtóhoz, mely, amint megkopogtatják, azonnal kitárul, és legtöbbször maga a király nyit ajtót”. A közönséget főleg a királyi család névnapjaira és a „nagy teríték”-re engedték be. A király vasárnapi étkezései (amelyeken a királyi család tagjai, beleértve a vérbeli hercegeket is, jelen voltak) nyilvánosan, népes közönség előtt zajlottak. De olykor az uralkodó vacsoráinak és egyéb étkezéseinek is „közönsége volt”.

                                                                           A király ebédel

Megjegyzendő, hogy nemcsak a francia királyoknak, hanem a királyi család tagjainak az élete is nyilvánosság előtt zajlott, még száz évvel később is. Marie Antoinette, a leendő XVI. Lajos (1774–1792) tizenöt éves osztrák felesége is közönség előtt öltözködött 1770-ben. A nézők számára lépcsőzetes, amfiteátrum-szerű emelvényt építettek, hogy minél többen láthassák a kivételes eseményt. A főhercegnő (aki egyébként Mária Terézia 15. gyermeke és legfiatalabb leánya volt) így írt erről az anyjának: „Mindenki előtt rakom fel a rouge-mat és mosom meg a kezem; azután a férfiak kimennek, a hölgyek bennmaradhatnak és előttük öltözködöm”.

                                              A tizenhat éves Marie Antoinette vadászöltözetben    

A Napkirály Versailles-i kastélya tehát szó szerint mindenki előtt (beleértve a tolvajokat, koldusokat vagy örömlányokat is) nyitva állt. Ez nem egyszer túlzsúfoltsághoz, komoly rendetlenséghez és tisztasági problémákhoz vezetett. Ez utóbbira csak egyetlen példa a sok közül. Az udvar személyzetéhez hasonlóan, illemhelyek híján, a Versailles-ba látogató kíváncsiskodók is ott végezték el a dolgukat, ahol éppen tartózkodtak. Ennek kapcsán egy volt udvaronc ezt jegyezte fel: „Az udvarban… a felső folyosókon, az ajtók mögött és szinte mindenütt ezer trágyadomb látható,… elviselhetetlen szag bűzölög”.

Az udvari társadalom krémje: az udvari nemesség

A szűkebben vett udvari társadalomhoz visszatérve, ismerjük már, hogy a 17. század közepe előtt még csak udvarba utazó és ott rövidebb–hosszabb időt eltöltő nemesekről beszélhettünk, akik tehát csak ideiglenesen élvezték az uralkodó kegyeit és bizalmát. Ismeretlen volt a „vidéki nemes” – „udvari nemes” megkülönböztetés. Nem úgy a 17. század második felétől, amikor az igazán kiváltságos csoportot az uralkodó közvetlen környezetét alkotó, és a királynak bemutatott udvari („bemutatott” vagy inkább: „kitartott”) nemesek együttese jelentette, a maga 4000–5000 fős létszámával. (A forradalom előtti évtizedekben még mindig kb. 4000 udvari nemesi családot tartottak számon.) Az udvari nemesi státusz mögött – írta Papp Imre – „a külön privilégium (előjog az udvari tisztségek, az állami tisztségek, a magas tiszti rangok és egyházi méltóságok betöltésére, a kegydíjakra stb.) élvezete rejlett”. Az éles szemű kortárs, La Bruyère tehát a lényegre tapintott, amikor így fogalmazott: „Egy nemes, ha vidéki otthonában él, szabad, de nincs támasza. Ha az udvarban él, pártfogolt, de rab.” 

Bár törvény sokáig nem szabályozta, a nemesség előnyben részesítése az udvarban mindig is működött. Például a tábornoki rangok már XIV. Lajos korában is az udvari „született” arisztokrácia számára voltak fenntartva. Halála évében, 1715-ben, a 164 tábornok között mindössze 5 % volt a polgárok vagy nemrég nemesítettek aránya. Míg a tisztikar 25–30 %-a a 17. század második felében, a 18. század első harmadában még közrendű származású volt, ez az arány az 1780-as évekre 10 %-ra csökkent. Hasonló tendencia tapasztalható az egyházi főméltóságok születés szerinti összetételében is az arisztokraták/nemesek javára, a közrendűek kárára.

Francia (udvari) nemesi viseletek a 17 – 18. században

A központi kormányzati apparátus tagjait, akik a kastély város felé nyúló két szárnyában tevékenykedtek, szintén az udvari társadalomhoz szokták sorolni. Ezek a (fő)hivatalnokok (tanácsnokok, titkárok, írnokok és mások) voltak az állam nélkülözhetetlen, félelmetes képviselői. Tisztában voltak fontos kormányzati szerepükkel, de érdekes módon nem voltak annyira szemtelenek és ambiciózusak, mint az udvari nemesek. Törvény szintén nem mondta ki, hogy az államot irányító főtisztviselők csak nemesek lehetnek, de a 18. században a magas tisztségeket betöltők között már csak néhány közrendű származású akadt. Az udvartartás költségei – ilyen hatalmas létszámok mellett – igen tetemesek voltak. Az 1680-as években felemésztették a kincstár 96 millió livre-re tehető bevételeinek durván az 1/8-át.

                                                                                                               Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

F. Funck–Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.

Norbert Elias: Az udvari társadalom. Napvilág, Bp. 2005.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris, Bp. 2000.

Kilencven éve, hogy a magyar polgári repülés meghatározó személyisége, Kaszala Károly (Nyitra, 1894. február 20. – Kétútköz, 1932. szeptember 4.) egy repülőgép szerencsétlenség következtében életét vesztette. A tragédia Heves megyében, a Poroszlóhoz közeli Kétútközpusztán történt. A történetet Szuromi Rita mutatja be.

Burány Gyula szakíró Ernst Udet német repülő mondásával jellemezte Kaszalát: „Én a repülés rabja vagyok. Nem tudok a repülés nélkül élni. De egy szép nap mindnyájunkat elvisz az ördög.” Kaszala Károly veszélyes manővereinek emlékét, sportteljesítményeit és rekordjait szaklapok őrzik, haláláról még a korabeli filmhíradó is tudósított. „Az a fajta nagyvilági sportember volt, amilyen ma nem létezik. Motoron, autóval, de legfőképpen repülőgéppel óriási sikereket aratott, és nőügyei, meredek egyéb ügyletei is messze földön híresek voltak” – írta róla Burány Gyula.

Kaszala portjéra. A Graefl család hagyatékából

Kaszala Károly iskoláit Nyitrán végezte, géplakatosnak tanult. A repüléssel Dobos István, Prodám Guido és Kvasz András aviatikusokon keresztül került kapcsolatba, akik bemutatóikkal mágnesként vonzották a fiatalokat Rákosra, a magyar repülés bölcsőjéhez. A háború kitörésekor 1914-ben Kaszalát behívták katonának. Az alapkiképzés után önként jelentkezett repülőiskolára a Monarchia pilótaképző központjába, a Bécs mellett található Aspernbe. Itt a Fekete Örs században képezték ki felderítőgépekre. Pilótaigazolványát 1915. október 7-én a magyarok közül huszonharmadikként kapta meg. Frontszolgálatát keleten kezdte. Vakmerőségével hamar kitűnt, 1915 karácsonyán a Monarchia pilótái közül elsőként ő hajtott végre sikeres éjszakai repülést. A Farman gépekkel négy légi győzelmet aratott az oroszok felett, amiért 1916-ban a Monarchia első vadászgépére, a Brandenburgra kapott átképzést. Ezután őrmesteri rangban az olasz frontra vezényelték, ahol a Piave és az Isonzo felett olasz, angol és amerikai pilótákkal csatázott. Ezen a hadszíntéren öt légi győzelmet aratott. Nyughatatlanságára és vakmerőségére jellemző, hogy szabadságát nem Nyitrán, hanem a szerbek ellen harcoló öccsénél, a déli fronton töltötte, ahol a lövészárkokon átmászva a szerb parancsnok térképeivel és légi felvételeivel tért vissza öccse parancsnokához.

A Monarchia legkisebb repülőszázadának tagjait, a 41. vadászszázadot 1917-ben képezték át Albatros gépekre. Ekkor festették Kaszala repülőjére a fehér üstököst. A háborúból tiszthelyettesi rangban tért haza. Bátorságának mérlege nem csekély: több mint négyszáz alkalommal végzett az ellenség felett repülést, 72 légi harcban vett részt és 14 légi győzelméből 9-et igazoltak. Vitézségének elismerése két arany nagy vitézségi érem, három ezüst vitézségi érem, négy bronz és a II. osztályú Porosz Vaskereszt érdemrend. 1918 őszén pedig beválasztották őt a pilóták bizalmi testületébe. Kaszala, a „szárnyas ember” a háború után egy öreg, szíjhajtásos Puch motorkerékpárral körbeutazta a történelmi Magyarország területét. A tanácskormány alatt a román királyi csapatok ellen vívott harcokból felderítő-repüléseivel, az ellenség hátországának zavarásával vette ki részét. 

                                                                         Kaszala és az Albatros

1919 nyarára a Monarchia egykori pilótáinak az élete válságba jutott. Megélhetési gondok miatt sokan elhagyták az országot és vállaltak cirkuszi, légi akrobatikai munkát Amerikában, vagy kiképzőnek álltak. Mások az alakuló polgári repülésben próbáltak elhelyezkedni. Kaszala Károly itthon maradt és beállt a román megszállás ellen harcoló szabadcsapatok tagjai közé. Bátorságával itt is kitüntette magát, a Kecskemétre küldött román fegyverszállítmány utolsó vagonjait lekapcsolta és Lajosmizsénél a román őrséget társaival lefegyverezte. Belépett a Rongyos Gárdába, az augusztus 28-án vívott első ágfalvi összecsapás idején a felkelők egyik parancsnoka volt.

A repülésről és a sebesség élményéről nem tudott lemondani. Előfizetőket szervezett az Aviatika című lapnak, miközben Gombos Gyula főhadnagy sofőrjeként járta az országot és buzgón agitált a repülésért. Versenyzett kerékpáron és motorkerékpáron, nélküle kevés motor- és autóversenyt, repülőnapot rendeztek ez időben. 1921-ben bevezették a repülési tilalmat. Egy évvel később megalakult a József Nádor Műszaki Egyetem Repülő Egyesülete, amely új lehetőségeket nyitott a pilóta előtt. 1922. október 8-án az osztrák Alexander Kolowrat gróftól kölcsönkapott géppel győzelmet aratott a Svábhegyen. 1923-ban a repülésben szerzett érdemei elismeréseként oktatónak és berepülőpilótának nevezték ki. Az alakuló polgári légiforgalmi vállalatok lehetséges pilótalistájára viszont fel sem került, mert bravúrjait veszélyesnek tartották a polgári utasokra.

                                                                    Kaszala, mint motorversenyző

Fordulatot az 1924-es esztendő hozott számára. Elkészült az első magyar repülőgép, a „Mama kedvence” így immár Kaszala is a kis gép berepülőpilótái között lehetett. Motorversenyei száma is megszaporodott, az év végére a legjobb tíz motorversenyző közt tartották számon. Augusztusban háborús hőstetteiért Horthy Miklós kormányzó vitézzé avatta. Különös véletlen, hogy egyik legkiválóbb tanítványa a Műegyetemi Repülők Egyesületéből épp Horthy István lett. A sportsikerek hatására 1925-től egyre erőteljesebben kezdtek kibontakozni jellemének extrém vonásai: az ügetőpályán rendezett versenyen gentlemannek kiöltözve jelent meg keménykalapban, zsakettben és sétapálcával. A következő évben egy sérüléséből lábadozva afrikai vadászöltözetben, parafa sisakban keltett nem kis feltűnést, de előfordult az is, hogy Tom Mixként óriási cowboykalapban sokkolta a polgári közönséget.

A híres Kaszala jelmez. Családi tulajdon

1927-ben egy miskolci repülőnapon kis híján összetörte magát. A dugóhúzóból túl gyorsan ért földet és emiatt a gép megrongálódott, Kaszala háta pedig megsérült. A baleset ellenére még ebben az évben világcsúcsot repült Mátyásföld és Monor között a kétszáz kilogramm alatti repülőgépek zártkörű versenyében. Bravúrjait folytatta 1928-ban is, amikor a repülőnapon „két szép dugóhúzót bemutatva a lélegzetvisszafojtva figyelő közönség idegeinek megnyugtatására közvetlenül a föld felett ment át siklórepülésbe.” A hazai repüléstörténet legnagyobb bravúrja azonban csak ezután következett: 1928-ban a kis L2-essel 517 kilométeres repülés után Pulában landolt és ezzel világcsúcsot döntött. Innen átrepülte az Adriát, majd Rómában száll le. Itt keresztelték el az olasz hölgyek Róma névre az L2-t. Az extrém repülések ezután is folytatódtak: 1928-29 telén a Róma kisgépre sítalpakat szerelt, hogy bizonyítsa, a sportrepülést télen is lehet űzni.

Ekkor már működött a műszaki olajkereskedése a budapesti Podmaniczky utcában, ám mindenki biztosra vette, hogy „Kaszi” lesz az ország első magánrepülő-tulajdonosa. Nem így lett. Kaszala Károly nem vágyott az üzleti világba, ehelyett az 1930-ban végkielégítésként megkapott öreg kis Brandenburg géppel, a „Kulesz”-szel a megélhetésnek egy kevesebb felelősséget kívánó formáját választotta. Röpcédulákat szórt és éjszakánként repült a népszerű Schmoll Pasta cipőtisztító világító reklámjával Budapest és más vidéki városok felett. Egy alkalommal Szegeden reklámcédulák kiszórása után átrepült a Tisza-híd alatt. A vasárnapi korzó közönségének és a híd épségének veszélyeztetése miatt megbüntették. A büntetést a szegedi Tiszti Kaszinó fizette ki helyette. Kedvelt célpontjai voltak a budapesti hidak, melyek alatt szintén több alkalommal átrepült. Nem díjazták azt a mutatványát sem, amikor a svábhegyi versenyen a célbírói emelvény felett gépével megjelent. A budapesti rendőrfőnök a magas vendégek épségének veszélyeztetése miatt ekkor is bírságot szabott ki rá.

Az 1930-as évek elején Kaszala csillaga leáldozott. A gazdasági válság elérte a reklámszakmát, humora, bohémsága, vakmerősége már nem volt újdonság. Kaszalát 1932. szeptember 4-én Kétútközre hívta ifj. Graefl Andor. A pilóta Urbaschek János szerelővel (1898-1932) indult útnak. A gépben egy műtrágya gyár reklámanyagait is elhelyezte, amit az útba eső falvak fölött szórt ki. Kaszala ugyan elérte Kétútközt, de leszállnia már nem sikerült. Vasárnap délelőtt 10 óra 50 perckor gépe a vasúti töltés mellett lezuhant. Az Eger című lap tudósítója a helyszínen a következőket látta: „Torkot szorító látvány az alkonyuló pusztai ég alatt ez a romhalmaz. Furcsa égett szag terjeng a kiömlött benzin fanyar illatával keveredve a drótok, vasdarabok, gépalkatrészek, összegyűrt vásznak felett. Hanyatt fekszik a roncs, bal szárnya meglehetősen ép, de összelapított, széttöredezett jobb szárnyra ráfeküdt a gép törzse. A kormányszerkezeten még el lehet olvasni a felírást: Vitéz Kaszala Károly tulajdona. A vízhűtéses nagy Brandenburgi motor darabokban, a pilótaülés mellett felakadva lóg egy pilótaszemüveg, a földön vérrel itatott sál. A montőré volt. A szörnyű roncsok között pedig halk ketyegéssel még most is jár a gép kis órája. Tizenegy óra előtt érkezett a tanya fölé Kaszala Károly gépe. A pilóta, aki évek óta jó barátságban volt a kastély fiatal urával, most is látogatóba igyekezett ide. A kétfedelű gép körülbelül százötven méter magasságban szállhatott nagy kört írt le a kastély fölött leszállás előtt, mikor hirtelen megingott, fél oldalra billent és orrával lefelé zuhanni kezdett.”

A zuhanás után a gép 20 métert csúszott még a földön, aztán bukfencet vetve megállt a legelő füvén. A kastélyból kifutott a fiatal Graefl Andor is, de minden segítség hasztalan volt már. A véres arcú, összetört két férfit kivonszolták a roncsok alól, de mindketten halottak voltak. A zuhanás pillanatában érte utol őket a halál. Koponyaalapi törés, nyakcsigolyatörés, hátgerinctörés, belső vérzés, kettős combtörés okozta halálát.

Ifjabb Graefl a következő napokban több interjút is adott. Ebből tudható, hogy Kaszala rendszeres vendége volt a családnak, sőt három évvel korábban egyszer már kisebb baleset érte Kétútközben, mert leszállás közben összetörött a repülőgép egyik kereke, ezért induláskor egy eketaliga kerekét szerelték a futószerkezetre. „Vakmerő pilóta volt szegény – mondta Graefl –, örökösen bravúrokon törte a fejét. Egyszer én is repültem vele és akkor a kormánnyal mit sem törődve hátrafordult a pilótaülésen, úgy beszélgetett velem. Csak nevetett rajtam, mikor szemre hányást tettem érte neki. Úgy tudom, hogy szegény Karcsit eltiltották az utóbbi időben a Budapest fölötti repüléstől vakmerő bravúroskodása miatt. Mostanában reklámcédulákat szórt a vidéken, szépen keresett is. 1200 pengőt találtunk a zsebében.” A két holttestet a kastély kápolnájában ravatalozták fel, a halotti szemfedőt friss tölgy- és cser falevelekkel szórták tele. Kaszala mellére bőr pilótasapkáját és egy szál fehér rózsát helyeztek.

Kaszala sírja a Kerepesi úti temetőben

A vizsgálatot a Budapesti Légügyi Hivatal végezte. A jelentés szerint a tragédiát sebességvesztés okozta. A „Kulesz” motorja hirtelen leállt, Kaszala lendületből még átemelte a gépet egy jegenyesoron, ám a zuhanást már nem tudta megakadályozni. A sebességvesztést nem gépszerkezeti hiba okozta. A roncsoknál talált csekély súlyú röpcédula meg sem közelítette a gép engedélyezett hasznos súlyát. A baleset valószínű oka a sebességvesztés, amelyet vagy valamely pillanatnyi vezetési hiba, vagy valamely más ismeretlen ok, így például a déli hőségben a levegőnek a talaj közelében fellépő olyan áramlásai okozhattak, amelyekre a pilóta az adott helyzetben felkészülve nem lehetett.

A pilóta temetését a Magyar Aero-Szövetség rendezte a Kerepesi úti temetőben. Temetésén így emlékeztek rá: A háború után a sportrepülés terén tett nagy szolgálatokat a magyar aviatikának és értékes rekordot állított fel, amikor kis sportgépével Rómába repült. Dicsőséges élete derekán érte őt utol a pilótasors.

                                                                                                                            Szuromi Rita

1822. július 4-én – alig 200 évvel ezelőtt - hunyt el Egerben Fischer István érsek, aki 1807-től főispánként Heves és Külső-Szolnok vármegyét illetve érsekként az egri főegyházmegyét irányította az 1814-ig tartó franciaellenes háború időszakában. A Habsburg Birodalom és Magyarország védelme érdekében végzett honvédelmi tevékenységét egy halála után kiadott halotti beszéd alapján Bartók Béla foglalja össze.

A főnemeseknek, főpapoknak a középkortól kezdve egyházmegyéjük birtokai és bevételei alapján honvédelmi kötelezettségük volt. A 14. század elejétől a hadrendszer átalakulása után a főpapok is saját lovas egységeikkel, bandériumaikkal vonultak harcba. A bandérium (bandiera = zászló olaszul) több száz vitézből álló katonai alakulat (magyarul zászlóalj) volt a 13-18. századi magyar királyi hadseregben. Az egyházi bandériumok szervezését a török fenyegetés idején újra szabályozták, pl. a püspökök lovas alakulatainak létszáma jövedelmeik arányában változott, de jelentőségük a 18. századtól az állandó hadsereg létrehozása után csökkenni kezdett.

Fischer István 1807-1822 között volt egri érsek

A bandériumok mellett létező nemesi felkelés támogatása is az egyházi hatóságok kötelességei közé tartozott. Az insurrectio a franciaellenes háborúk idején kapott lehetőséget a megújulásra. Az 1808. évi 2. törvénycikk a nemesi felkeléssel kapcsolatban addig páratlan hatalommal ruházta fel a királyt. Megengedte, hogy ha 3 éven belül az ország határait fenyegető háború törne ki, a királynak jogában áll a nemességet országgyűlés nélkül is fegyverbe szólítani.

A 11-12. paragrafusban ez állt: „Mindenik káptalan, mint testület, egy-egy lovast adand. A káptalan tagjai pedig jövedelmök arányában más birtokosokkal egyformán állítandanak katonákat.- A czímzetes püspökök, apátok és prépostok, kiknek kezén oly javak vannak, melyek nincsenek a káptalanhoz csatolva, a javadalmas főesperesek, a birtokos monostorok, rendházak, székházak és conventek szintén kötelesek a megállapitott szabályelv szerint katonát állitani, annak megjegyzésével, hogy midőn valamely apát és prépost azelőtt elkülönzött, most összekapcsolt apátságot vagy prépostságot bír, vagy ha a királyi kamara és a vallási és tanulmányi közalapok birtokolják az üresedésben levő vagy eltörült püspökségek, prépostságok, apátságok, monostorok és rendházak jószágait, ezektől, úgy a mint régebben külön állottak, egy-egy lovast állitandanak.”

A törvény további részei a nemesek megfelelő katonai kiképzését és annak ellenőrzését rendelték el, külön bizottságot küldtek ki a bandériumok felülvizsgálatára, úgy rendelkeztek, ha háború törne ki, az ország 20 000 katonát állít ki, azzal a feltétellel, hogy azokat csak magyar ezredekhez szabad besorozni. Végül a törvény teljesítette a nemesség régi vágyát, és egy magyarországi katonatisztképző intézet felállításáról rendelkezett, amelyet I. Ferenc király felesége iránti tiszteletből Ludovica-nak neveztek. Az e célra már a törvénycikkben foglalt fölajánlások összege elérte a 900 000 forintot, amelyhez 1811-ig még 200 000 forint járult.

1809-ben kitört az újabb háború, a franciák bevonultak Bécsbe, a közben mozgósított 32 ezer magyar nemesi felkelő Győrnél július 14-én került szembe a francia hadsereggel, amelynek harcászati fölényét bátorsággal nem egyensúlyozhatták, így vereséget szenvedtek. Ferenc király családja ekkor költözött Egerbe, amelyről egy korábbi posztban már szó volt: 1809. március 22-én a király megbízásából Habsburg Ambrus Károly hercegprímás esztergomi érsek fényes kísérettel érkezett Egerbe, és Fischer érsek-főispán támogatásával a megyei közgyűlésen lelkesítő beszéddel buzdította a rendeket további önkéntes adakozásra. A magyarországi katolikus egyház vezetői erejükhöz mérten újra kivették részüket a franciaellenes háború anyagi és szellemi támogatásából, de közülük kiemelkedik Fischer érsek, akinek tetteit halála után Ferenczy József hittanár örökítette meg.

Ferenczy József 1822-ben megjelent nekrológjának címlapja

Ferenczy József 1780-ban született Besztercebányán, 1803-ban szentelték pappá Egerben, majd hosszabb plébániai szolgálat után 1823-ban az érseki pénztár és bíróság vezetőjeként az egri líceumban dogmatikát és hitvitát oktatott, illetve Heves- és Külső-Szolnok vármegye táblabírája volt, 1853-ban pedig bátai apátként és kanonokként ünnepelte szentelésének 50. évfordulóját. Fischer érsek kortársa 1862-ben hunyt el Egerben.

Műve valójában egy temetési nyomtatvány mert a temetés után nyomtatva sokszorosítva ismerteti az érsek tetteit. Mint a hasonló 17-18. századi nyomtatványok, ez is az elhunyt magas rangú személyiségre történő emlékezést és reprezentációt szolgálja. A halottakról jót vagy semmit mondás értelmében az írást dicséret, elismerés, magasztalás hatja át, ezért történészi óvatossággal, tapintattal kell olvasni a színes, adatgazdag művet. Vallásos szövegként sokszor tartalmaz bibliai utalásokat, imákat, amelyeket dőlt betűvel jelöltek az érseki nyomdászok.

A címben az is olvasható, hogy a szöveget az érsek halála után kb. 8 héttel adták ki, mivel augusztus volt régen Kisasszony (Kisboldogasszony) hónapja. A hosszú és adatokban gazdag lábjegyzetekkel ellátott (!) halotti beszédének azt a részét közöljük, amelyek az egri érsek honvédelmi tevékenységét jellemzik. Az eredeti szöveget mai helyesírással mutatjuk be és szögletes zárójelek közé helyeztük Ferenczy bibliai és egyéb hivatkozásait, illetve saját megjegyzéseinket.

Magyar huszárok és francia lovas vadászok összecsapása Pápa mellett 1809-ben

„A múlt [18.] századnak vége felé nem féltünk az efféléktől, Gyászos Hallgatóim, mindnyájan azt gondoltuk, hogy nyugodalomban tölthetjük napjainkat, midőn Európának nyugati részén egy hatalmas országban [Franciaország] a fejetlenség [forradalom] lerontván a felsőség [XVI. Lajos király] székét, halálos gyűlölséget esküdött minden fejedelmek, minden jó rend [abszolutizmus] ellen. Meghajolt ugyan végtére egy hirtelen támadó erősnek [Napóleon], de ennek is oly telhetetlenek valának vágyai, hogy boldogságát, s dicsősségét hiányosnak képzelné mindaddig, míg Európát megtörvén a vitéz magyar nemzet [nemesség] ősi szabadságainak, és polgári [inkább feudális] törvényes alkotmányának sírhalmán tábori sátrát fel nem üthetné. Közelített már ez a nyughatatlan hódító [Napóleon], kegyes fejedelmünk [I. Ferenc király] pedig, noha már nagy áldozatokat tett, hogy nyugodalmunkban meg ne háboríttassunk, amely úgy is a sok iszonyú véres háborúk által szüntelen zavartatott, zsoldos vitézein [hadsereg] kívül, kik a' dicsőség mezején vérrel izzadtak, nemzetünk [magyar nemesség] vitézségébe helyezi bizodalmát, s fegyverre kiáltja azt. A közelítő veszedelemre felriad minden magyar, éles fegyverét markába szorítva azon vágyásnak sebes szárnyain honja határára nyomul, hogy vakmerő ellenségével megmérkőzzön.

Lovas és gyalogos magyar nemesi felkelők a francia háborúk korából

Midön Árpádnak unokái [magyar nemesek] égve buzogtak hazájuk védelmére, te sem szunnyadoztál szeretett főispánunk, nem engedtél te hazád szeretetében másnak elsőségét, most is az a hazafiúság töri ki magát kebeledből, amely eddig lelkesítette szívedet. Jól tudjuk. fő gondod volt polgári megyédnek tekintetes rendjeit [nemességet, papságot, polgárságot] egybegyűjteni, királyunknak, és hazánknak veszedelmét eleibek [eléjük] terjeszteni, a nemességnek felkelését sürgetni, s azt jó rendbe hozni. Sőt, minek utána súlyosodtak a környülállások [körülmények], fő gondod volt felséges urunknak seregét egy könnyű lovas csapattal is erősíteni. Érezted ekkor fájdalmasan hazánknak mostoha sorsát, ugyan azért semmi terhes áldozat nem volt előtted nagy, csak hogy annak megszabadításában eszköz lehess.

Buzdítottad majdnem ezen szavakkal a felkelő nemes sereget: „Induljatok hazánk reményei, induljatok királytok, 's hazátok védelmére. Hitünk, hazánk, vagyonunk forog veszedelemben. Elhunyt dicső eleink fegyverrel szerzették édes honunkat, vérekkel tartották fel számunkra. Mi vesztenénk-e el azt? Mi váltsuk-e fel szabadságunkat vasbéklyóval? Nem. Inkább törvényes polgári [inkább feudális] alkotmányunk omladéki alá temettessünk, semmint királyunkhoz, s hazánkhoz veszteglésünkkel méltatlanokká legyünk. Induljatok, és oly hathatósan munkálkodjatok, hogy általatok megtörettetvén [legyőzve] az ellenség, friss borostyánnal [inkább babérkoszorúval] térhessetek meg. Áldásunk kísérjen, az erősítse karjaitokat, az tegyen győzhetetlenekké benneteket!” Íme, Gyászos Hallgatóim, ez igékkel állhatatosak levének [voltak] nemes ifjaink, és a törvényekért, s hazájukért készek valának meghalni. [2Mak 8,21]

Fischer István egri érsek címere alul a Szent István Rend lovagkeresztjével

Itt csak főispáni kötelességét teljesítette boldogult érsekünk: hátra volt még, hogy hazafiúságát királya, és nemzete veszedelmében felszínre hozza. Arra nézve 24 lovas katonát saját költségén kiállított, s a lovakat minden készületekkel [eszközökkel], és a fegyvereket őfelségének ajánlotta. 1810-ben másfél mázsa ezüstöt tett le a haza oltárára 1812 - ben újra 12 lovakat, és 1000 akó [kb. 54 300 liter] bort adott a tábor szükségeinek pótlására, szemei előtt tartván azon kötelességet, hogy minden polgár [alattvaló]  a haza oltárán, midőn azt veszedelem fenyegeti, értékének egy részét feláldozni tartozik: illő pedig, hogy azok főképpen, kiket a köztársaság [állam] fő hivatalokkal magának lekötelezett, ezt cselekedni el ne múlassák [mulasszák]; mert igazságos, hogy az tartozzék többet tenni hazája kedvéért, aki többet nyert attól. [Kassai püspöki körlevelek könyve]

Ennél fogva nemcsak az ország rendjeitől ajánlott segedelmekben részesült [vett részt] mindenkor, hanem azonkívül többször önként készpénzben, búzában, rozsban, zabban, s egyebekben nevezetes áldozatokat tett fejedelmének és hazájának, mely hazafi tetteire nézve felséges urunknak kinyilatkoztatott tetszését meg is nyerte. [A király 1812. november 5.-i levele]

Az egri Líceum és környéke egy 1833-ban készült német üvegablakon

Időről időre nevekedett hazafiúi buzgósága, a Ludovika királynénk [Habsburg Maria Ludovika Beatrix I. Ferenc király harmadik felesége]  nevét viselő vitézi szerzeményre [katonatisztképző akadémia]; az erőtlen katonák [hadirokkantak], váczi siketnémák [1802-ben nyílt meg intézetük], jász betegek [jászberényi kórház], és az elméjükben megháborodott szerencsétlenek [elmegyógyintézet] intézeteire; a Nemzeti Museumra, és az esztergomi épületekre jóval többet mint 30,000 forintokat bőkezűleg ajándékozott. [1808. évi VIII.tc.]

De, bár mint szaporítsuk seregeinket, bár mely nagy áldozatokat tegyünk hazánk szükségeinek pótlására: ha a Magasságbelitől onnan felül nem segíttetünk, hasztalan várjuk a győzedelmet; hiába reméljük, hogy a békességnek áldott gyümölcseiben részesülünk; mert írva vagyon: Ha az Úr nem őrizi a várost, hiába vigyáz, aki őrzi azt. [Zsolt 126,1]. Erre nézve, hogy az Isten ellenségünket megalázván csendes békességgel vigasztaljon meg bennünket, egész nyájával naponként így könyörgött az Úrnak oltáránál: Kelj fel Uram, segíts meg minket, és szabadíts meg minket a te nevedért. [Zsolt 43,26] Úr Isten, ki a hadakat vezérled, és a benned bízóknak üldözőit hatalmas kezeddel megrontod; segéljed a Te irgalmasságodhoz folyamodó szolgáidat: hogy ellenségünk dühösséget lenyomván véghetetlen hálaadással dicsérjük szent nevedet; adj a te szolgáidnak oly békességet, melyet e világ nem adhat: hogy szíveinket parancsolatidba foglalván ellenségink félelmétől megmenekedjünk, s a te szárnyaid árnyéka alatt csendességben éljünk.  [Az egyház könyörgése békéért háború idején]

Osztrák sebesültek és francia halottak az 1809. június 22-i asperni csata ábrázolásán

Azonban megnehezedék az Úr keze mi rajtunk, [1Sám 5,6] s megvere minket nagy csapással; [1Sám 19,8] mert országunkban, és az ő sok jóvoltában, melyet nekünk adott, nem szolgáltunk neki, sem meg nem tértünk gonosz cselekedeteinktől [Ezd 9,35], s így a mi ünnepnapink siralomra, és keserűségre fordulának. [Tób 2,6] Emiatt seregeink minden vitézségek mellett is hátrálni kényszeríttettek [1809. június 14. győri vereség] a csatákban megöletteknek eltakaríttások után, a sebesek, és más nyavalygók hazánknak különféle népesebb helyeire szállíttattak. Felséges udvarunk nem ítélvén magát itten elegendő bátorságban lenni, Kassára költözött. [1805-ben] Azonnal mintegy 5000 sebes és beteges vitézek rendeltettek jobb gondviselés végett Egerbe, kik a Lyceumba, s más nagyobb épületekbe [kórház, kolostorok, kollégiumok] alkalmaztattak. Minden iparkodott tehetsége szerint a szenvedő vitézek sorsát enyhíteni: de leginkább boldogult főpásztorunk, ki, mint második Tóbiás [jámbor vallásos bibliai zsidó férfi], vigasztalja őket; osztogat közülök [közöttük] kinek kinek, amennyit lehete, marháiból [vagyonából]; az éhezőket táplálja; a mezíteleneknek ruházatot ád [Tób 1,19-20] úgy, hogy a mit ezen szenvedő vitézek sorsának könnyebbítésére készpénzben és holmi élelmekre valókban adott [támogatás] naponként, több ezerekre emelkedne. Ily költséges nagy áldozatokkal mutatta meg igaz hazafiúságát!”

A búcsúztatóban olvasható polgár, alkotmány, köztársaság szavak a szerzőnek mást jelentettek, mint a francia forradalmároknak, de modern díszítést adtak a feudális magyar államnak és a nemesi nemzetnek. Az egri érsekek és a káptalan honvédelmi áldozatvállalása pedig gyakorlatilag 1945-ig tartott, és Fischer érsek ebben is kiemelkedő munkát végzett.

Fischer István érsek sírjának fedőlapja az egri főszékesegyház altemplomában

                                                                                                                    Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

Áldott emlékezete Isten és emberek előtt kedves néhai ... báró Fischer István úrnak, ... az egri anyaszentegyház második érsekének, ... mellyet hirdetett Ferenczy Jósef ... midőn az egri érsekségnek árva rendeitől gyászos egyházi pompával tiszteltetnék az egri fő templomban 1822-dik esztendőben Kis-Asszony havának 28-dik napján Eger, 1822.

https://edit.elte.hu/xmlui/discover?scope=%2F&query=Fischer&submit=&filtertype_0=subject&filtertype_1=dateIssued&filtertype_2=subject&filter_relational_operator_1=equals&filtertype_3=dateIssued&filter_relational_operator_0=equals&filtertype_4=subject&filter_2=19.+sz.&filter_relational_operator_3=equals&filter_1=%5B1820+TO+1829%5D&filter_relational_operator_2=equals&filter_0=katolikus&filter_relational_operator_4=equals&filter_4=kisnyomtatv%C3%A1ny&filter_3=%5B1800+TO+1899%5D&rpp=10

Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, enthaltend die Lebensskizzen der denkwürdigen Personen, welche seit 1750 in den österreichischen Kronländern geboren wurden oder darin gelebt und gewirkt haben, von Constant von Wurzbach, Wien 1858. IV.k. 252.

https://books.google.hu/books?id=jgXAYXqB6ocC&pg=PA400&lpg=PA400&dq=Fischer+von+Nagy-Szalatnya,+Stephan+Freiherr+von&source=bl&ots=smUkWLrv33&sig=ACfU3U1iuCP-1b6Pjc3rX28nw1jT9E8LEw&hl=hu&sa=X&ved=2ahUKEwjH4uiu9Lv5AhVxnf0HHedGCyQQ6AF6BAgYEAM#v=onepage&q=Fischer%20von%20Nagy-Szalatnya%2C%20Stephan%20Freiherr%20von&f=false

Szederkényi Nándor: Heves vármegye története, Eger, 1893. IV.k. 34.f.

https://mek.oszk.hu/02100/02163/html/4kot/44r35fej.htm

Latorcai Csaba: Egy Habsburg a prímási székben – Lotharingiai Károly Ambrus esztergomi érseksége, Magyar Sion, 2009.2.sz. 262-272.

http://epa.oszk.hu/01300/01397/00006/pdf/MSion_2009_02_262-272.pdf

A 21. század egyik legnagyobb kihívását a globális klímaváltozás hatásainak kezelése jelenti majd, amelyek közül hazánk esetében várhatóan a vízhiány lesz a legjelentősebb. A klímakutatások szerint a Kárpát-medencében az elkövetkező évszázadban valószínűleg növekedni fog az időjárási szélsőségek, köztük a csapadékszegény évek száma, és ezzel együtt erősen egybecseng, hogy az ezredforduló óta már a második (2003, 2022) rendkívüli aszállyal kell szembenéznünk. A 2022-es aszály kapcsán igencsak elrettentő hírek jellennek meg a sajtóban a kiszáradóban lévő Velencei-tótól kezdve, a lakossági ivóvízellátás veszélybe kerülésén át az egyre gyakoribb nádas és bozóttüzekig, nem beszélve a mezőgazdaságot ért kritikus mértékű károkról. Noha ezek kétségkívül olyan tapasztalatok, melyek alapján rendkívüli helyzetről kell beszélünk, a történelmünkben ez aligha példa nélküli. A 21. század „újdonsága” (egyelőre) nem annyira az extremitások mértékében, hanem inkább azok gyakoriságában jelentkezik. Rózsa Sándor írásában a magyar történelem két igen emlékezetes aszályát, az 1794. valamint az 1863. évit veszi górcső alá, különös tekintettel azok hatásaira, valamint a korabeli válságkezelésre és kárelhárításra.

A 19. században 28 ínséges esztendő volt, melyből legalább húszat a tartós csapadékhiány okozott. Ezek közül legalább 11 olyan év volt, amikor jelentős terméskiesés következett be, melyek nagy része a csapadékhiánnyal, kisebb része pedig a hűvös, csapadékos időjárással függött össze, mely utóbbi az őszi vetések kifagyását eredményezhette vagy az érést, illetve a betakarítást nehezítette.

A hosszú 19. század két igen aszályos évvel vette kezdetét 1790-ben és 1794-ben. A források az 1790. évit még valamivel csekélyebb mértékűnek mutatják, azonban a szolnoki Ferences rendház háztörténetében, már ezt is kritikusnak jegyezték fel, mivel az árnövekedés miatt az ingyen ételosztáson naponta 300-nál is többen jelentek meg. Hasonló helyzetet írtak le Erdélyből is, ahol az éhínség miatt a halálozások száma jelentősen megnőtt. 1794-ben már az Alföld jóval több pontján jegyeztek súlyos ínséget. Egy debreceni feljegyzés szerint az enyhe és hó nélküli telet követően tavasszal „száraz szelek” fújtak, melyek teljesen tönkretették az őszi gabonavetést, a tavaszit pedig ellehetetlenítették. Júniusban megérkezett ugyan az eső, de az a gabonatermésen már nem segített. Füzesgyarmaton olyan mértékű volt a szárazság, hogy a városban található kutak kiapadtak és a kiszáradt Berettyó fenekén kellett újakat ásni. Érdekesség, hogy a munka során három már kiásott kútra bukkantak, amelynek keletkezési idejét nem tudták kideríteni, azonban ez arra utalhat, hogy hasonló vízhiányos helyzet már korábban is fennállt.

A Hármas-Körös békésszentandrási vízlépcső alvizén 2022. július 24-én. A Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság által közzétett felvétel

A régebbi aszályok egyik viszonylag keveset emlegetett következményére világít rá egy Békés megyéből származó beszámoló a sóhiánnyal kapcsolatban, amely a Maros alacsony vízállása, vagyis a szállítás akadozása miatt következett be. A 19. században végrehajtott folyószabályozások egyik alapelve volt, hogy a folyók esését a meder rövidítése (kanyarulatok levágása) révén megnöveljék, így az árhullámok levonulását felgyorsítsák. Csak később, a munkák elvégzése után figyeltek fel arra a problémára, hogy ugyanez a száraz nyári hónapokban a minimum vízszintek jelentős csökkenését eredményezte. Erre jelentett választ a 20. században a folyók kisvízi szabályozása, aminek legfontosabb eleme a vízlépcsők építése volt. Ezekből csak a Tisza mentén hármat terveztek (Tiszalök, Kisköre, Csongrád), és nem véletlen, hogy a folyó vízszintje 2022-ben a Felső-Tiszavidéken, valamint a meg nem épült csongrádi vízlépcső feletti szakaszon közelítette meg a minimum rekordokat. A probléma tehát régóta ismert, a kezelésére a 20. században komoly erőfeszítéseket tettek, azonban, mint látjuk, a mellékfolyókon már a szabályozások előtt is előfordultak kisvízi problémák.

A Jászkunságban 1794-ben megfigyelhető volt az aszály hosszabbtávú negatív társadalmi következménye is, ugyanis a kisparasztság a magas élelmiszerárak miatt kölcsönök felvételére, illetve földjeinek eladására kényszerült. Érdekes körülmény volt, hogy a kerület közgyűlése központi rendelettel csökkentette a pásztorbérekben a természetbeni szolgáltatások arányát, vagyis kisebb részt fizettek például kenyérben, míg a pénzbeli fizetség növekedett. Ez azonban gyakorlatilag a nélkülözés „áthárításával” volt egyenlő, hiszen a piacon ugyanekkor esetenként egyáltalán nem, vagy csak igen magas áron lehetett élelmiszerhez jutni.

A 19. század közepén minden kétséget kizáróan az 1863. évi aszály emelkedett ki leginkább. Az 1862/63-as tél – akárcsak a korábbi 1794-es aszály idején – meglehetősen csapadékhiányos volt, és az általános szárazságot a nyár elején további extrém időjárási események súlyosbították. Júniusban az ország több pontjáról jelentettek hirtelen lehűlést, amelyet pusztító jégeső, sőt egyes helyeken havazás követett. Budaörsön június 4-én elfagyott a szőlő, sőt a kukoricát és burgonyát is fagykár érte. A Gazdasági Lapokban megjelent összefoglaló szerint Szabolcs megyében és a Hajdúságban a búza nem teremte meg a jövő évi vetőmagot sem, Hevesben éppen hogy „magját adta”, Csanád, Csongrád és Békés megyében pedig két magot hozott, vagyis az elvetett vetőmagmennyiség mindössze kétszeresét takarították be. Különösen súlyos volt a helyzet az állattenyésztésben, mivel a kiégett rétek és legelők nem biztosítottak takarmányt, szemestakarmányokkal való pótlásról pedig nyilvánvalóan szó sem lehetett. A Nagykunságban 24 000 szarvasmarha, 8000 ló, 197 000 juh és 13 000 sertés veszteségével számoltak. Utazók szerint a Hortobágyon az elhagyott birkaállások mellett 4-500 darabos nyájak csontvázai hevertek. Egyes parasztok a lovaikat szabadon engedték, és azok az utak mentén hullottak el. Ilyen körülmények között az állatokat a piacokon potom pénzért lehetet venni, míg a gabona és a zöldségfélék ára az egekbe szökött. Jelentések érkeztek a Tisza mellékfolyóinak kritikusan alacsony vízállásáról is: a Körösön több helyen át lehetett gázolni, a Berettyón működő túrkevei halászok pedig kérvényt nyújtottak be Ecsegfalvára, melyben a folyó kiszáradása miatt kérték vissza a korábban kifizetett bérletidíjat. Az aszály nem érintette egyenlő mértékben az egész országot, a legsúlyosabb az Alföldön volt, de kiterjedt néhány északi (Zemplén, Abaúj-Torna, Borsod), valamint a Dunántúl (Esztergom, Komárom, Veszprém, Zala) egyes megyéire is, igaz utóbbiakban kisebb mértékű volt a kár. Az összes közigazgatási egységben közel 5 millió katasztrális holdnyi (2 877 500 hektár) termőterületet érintett, melynek nagyjából fele szántó, másik fele pedig rét- és legelő művelési ágba tartozott.

Válságkezelés, a korabeli paraszti gazdálkodás aszályérzékenysége

Amint látjuk, mind az 1794-es, mind az 1863-as aszály igen súlyos mértékű volt, és felmerül a kérdés, milyen eszközök álltak rendelkezésre a károk mérséklésére vagy megelőzésére, illetve a negatív szociális következmények kezelésére. A 18. századtól kezdve a vármegyék és szabad kerületek egyik fontos feladata volt a szegény lakosok segélyezése, szükség esetén a gabonaosztás szervezése. A központi kormányszervek – például a Helytartótanács – odafigyeltek ugyan az aszályokra, gyakran kértek jelentéseket az egyes törvényhatóságoktól, azonban közvetlen gabona- vagy egyéb élelmiszersegélyezésre ezektől viszonylag ritkán került sor, rendszerint inkább csak a helyi szervek intézkedéseit ügyelték fel vagy országos gyűjtéseket szerveztek. Még az 1863-as aszály idején is csak ott nyújtottak közvetlen segítséget, ahol a vármegyék ereje már végképp elégtelen volt. Ugyanebben az évben a szegény lakosság helyzetének enyhítése érdekében utasították a törvényhatóságokat, hogy fokozzák a közmunkákat, hogy a munkalehetőségek növekedésével megélhetést biztosítsanak a mezőgazdasági jövedelemtől elesőknek. Némiképp ellentmondásosnak tűnik, hogy ezek a közmunkák az Alföldön többnyire a területek kiszárítását eredményező töltésépítéseket és lecsapoló csatornák építését jelentették. Az ellentmondásra már a kortársak is felfigyeltek, az árvízmentesítések és az Alföld aszályhajlamának kapcsolatára még visszatérünk. Az országos kormányzat „közvetett eszköztárába” tartozott még az adók és egyéb terhek alkalmi csökkentése, különösen a természetbeni szolgáltatások kapcsán. Erre több esetben sor került, azonban 1790-ben a Nagykunságban például a rendkívüli ínség ellenére is ragaszkodtak a katonaszállásoláshoz, és a katonák élelmezése komoly nehézséget jelentett, amellyel szemben a települési tanácsok többször is panasszal éltek. A rossz termésből következő ínségek kezelését jelentősen nehezítette, hogy a 19. században a gabonaraktározási kapacitások még meglehetősen korlátozottak voltak. A parasztság által használt földbe vájt gabonavermek sem igazán tették lehetővé a jó termésű évek többletének hosszabbtávú felhalmozását.

Kubikosok

A mezőgazdaságban közvetlen termésmentő beavatkozásokra még kevéssé volt lehetőség. Annak ellenére, hogy Széchenyi István a folyószabályozásokkal kapcsolatos szervezőmunkája során több alkalommal is kiemelte az öntözés fontosságát, és az a Tiszavölgyi Társulat alapító okiratának egyik pontjában is helyet kapott, a kidolgozott koncepcióba végül nem került be. Még az ország legkevésbé csapadékosabb, és így az időszakos öntözésre leginkább rászoruló Közép-Tiszavidéken is majd egy évszázadot kellett várni a szántóföldi vízpótlás feltételeinek megteremtésére. Az 1930-as években épült meg Tiszafüred és Kenderes között a Horthy Miklósról elnevezett öntözőcsatorna, azonban az öntözhető területek kiterjedését nagyobb mértékben csak a szocialista időszakban, a Tisza-tóhoz kapcsolódó csatornarendszer kiépítésével növelték meg.

Fontos azonban kiemelni, hogy noha a közvetlen kárelhárítás eszköztára meglehetősen szűkös volt, a tradicionális paraszti gazdálkodásnak számos olyan eleme volt, amely mérsékelte annak aszály érzékenységét. A 18-19. században az Alföld nagy részén még differenciált gazdálkodást folytattak, amelyben a szántóföldi gabonatermesztést jól kiegészítette az állattenyésztés, valamint a zöldség-, szőlő- és gyümölcstermesztés, erdőgazdálkodás. Az időjárási kilengésekkel szembeni érzékenységét jelentősen csökkentette például a heterogén vetésszerkezet, vagyis az egyes gazdák többféle gabonanövényt (búza, árpa, zab, köles) és kapásnövényt (kukorica, burgonya, dinnye) termesztettek egyszerre. Mivel ezek eltérő környezeti igényekkel rendelkeznek, a csak egy-egy hónapot érintő csapadékhiányok nem tették tönkre a teljes termést. Ezen elv alapján volt szokásban az ún. kétszeresnek, vagyis a rozs és a búza keverékének a vetése is, amelyet később a piaci igények szorítottak ki, hiszen a legjobb áron a tiszta búzát lehetett értékesíteni. Az őszi vetések károsodása esetén (amely főleg a kelést hátráltató száraz ősz vagy a hótakaró nélküli téli hideg miatt következett be), általában megpróbálkoztak a tavaszi rávetéssel. Az állattenyésztésben szintén a heterogén állomány volt jellemző, amely révén jól ki tudták használni az eltérő értékű legelőket és a különböző takarmányforrásokat. Hegyvidéki területeken az állattartás szempontjából kifejezetten nagy szerepe volt a magas tápanyagtartalmú makknak, az ún. makkoltatásból komoly haszna származott az itteni birtokosoknak. Az alföldi gazdaközösségek többnyire távolabbi tájakon való bérlegeltetéssel próbálták átvészelni az aszályt, 1794-ben például a Nagykunság települései Zemplénbe küldték a sertéskondákat makkoltatásra. A korabeli állatfajták (szürkemarha, rackajuh, mangalica) elviselték a nagy távolságra való elhajtást is.

Az árvízmentesítés és az aszályok összefüggése

Az Alföld aszályhajlama kapcsán a tudományt és a közvéleményt is régóta foglalkoztató kérdés, hogy a 19. századi vízrendezések milyen hatást váltottak ki ezen a téren. A kettő összefüggésének gondolata, meglepően korán, már a 18. század végén, tehát még a rendszeres folyószabályozási munkálatok előtt felmerült. A Közép-Tiszavidéken 1786/87-ben került sor az első jelentősebb vízrendezési munkálatra, az ún. Mirhó-gát építésére, amely számos település határában csökkentette az árvizek mértékét. A sors fintora azonban, hogy az 1780-as évek nagy árvizei által kikényszerített környezeti beavatkozást alig néhány év múlva nagy aszály követte, amelyet a gazdák egy része a gát építésére vezetett vissza. Hasonló gondolatokat ébresztett az 1863-as aszály is, amit sokan a Tisza-szabályozás negatív következményének tekintettek. Az ezzel egyet nem értők legfontosabb érve azonban az volt, hogy kritikus aszályok a vízrendezések előtt is bekövetkeztek, ilyen volt például az 1841-es és 1846-os év, amely egyszerre volt árvizes és aszályos. A folyószabályozások meglehetősen szerteágazó hatásainak kutatása ugyan korántsem tekinthető lezártnak, azt azonban elég nagy bizonysággal állíthatjuk, hogy a vízrendezés és az aszályok közötti közvetlen és erős összefüggés aligha valószínű. A Kárpát-medencében a csapadék jelentősebb része az Atlanti-óceán felől érkező nedves légtömegekből származik, vagyis az itteni csapadékhiány kialakulásában nem a helyi tényezők játsszák a főszerepet. A terület aszályainak kialakulását tehát lokális okokkal kevéssé lehet magyarázni, azokat az igencsak összetett légkör globálisabb összefüggései okozzák. A lokális okok keresésének „hagyománya” azonban a magyar közbeszéd egyes köreiben ma is él, erre remek példa az az abszurd gondolat, hogy a 2022-es aszály a jégkárelhárító rendszerek működésével függhet össze. A mocsárlecsapolások és a csapadék csökkenésének kapcsolata persze ennél jóval megalapozottabb hipotézis volt, hiszen azon alapult, hogy a vízfelületek párolgásának csökkenésével visszaesett a levegő páratartalma, amely negatívan hatott a csapadékképződésre, így befolyásolva a kiszárított árterek és azok környékének csapadékviszonyait. Az eddigi kutatások azonban egyelőre nem igazolták, hogy ez meghatározó mértékben hatott volna a területek agrometeorológiai viszonyaira, a párolgásnak legfeljebb a harmatképződés szempontjából volt kiemelt jelentősége, ami azonban messze nem ellensúlyozhatja a gyökérzónába lehatoló csapadék hiányát. Mindebből az következik, hogy az ártéri gazdálkodást folytató közösségek gabonatermesztése – amelyet mindig is az állandóan árvízmentes magaslatokon folyt – a szabályozások előtt is kitett volt az aszálynak, amit a korabeli források is igazolnak.

Az ártéri környezet persze indirekt módon csökkenthette a közösség gazdálkodásának aszály érzékenységét. A tavaszi elöntés például jelentősen növelte a rétek és legelők szénahozamát, így egy esetleges májusi-júniusi csapadékhiány ellenére is elegendő takarmány állhatott rendelkezésre, a lápok/mocsarak pedig száraz években egyfajta szükséglegelőt jelentettek. Az ártéri gazdálkodás eme előnyét máig Györffy István fogalmazta meg a legszebben, már-már irodalmi stílusban: „Ahol máma zöld akácok között apró tanyák fehérlenek, ott a kövér füvű legelőmezőkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút beleveszett a haragos-zöld rétbe, ott a konda bányászott. Ha a nyári forróság leperzselte a legelőt, beverték a jószágot a rétbe, ahol még mindig talált harapnivalót…”. A korabeli feljegyzések tanúsága szerint takarmányhiány esetén jellemző volt, hogy a fiatal nádat (ún. nádfiókot) legeltették, illetve azt kaszálták le az állatoknak. A rétségek végszükség esetén emberi élelemforrást is jelentettek, több leírásban is találkozunk például az ún. bengyelével, ami egy a gyékény lisztes gumójából készített kenyérféle volt. Az, hogy a 19. század terméketlen évei viszonylag ritkán jártak együtt közvetlen halálozásokkal, részben az ilyen szükséges élelmiszereknek (például a Felvidéken a makkőrlemény) lehetett köszönhető. Korántsem arról van persze szó, hogy az általános korabeli paraszti gazdálkodás, vagy épp az ártéri gazdálkodás rendszere alkalmas lett volna a demográfiai katasztrófák elkerülésére, ugyanis az élelemhiánytól legyengült szervezetek gyakran estek áldozatul különböző megbetegedéseknek, így ha a közvetlen éhhalál viszonylag ritka is volt, az aszályos évek szinte minden esetben együtt jártak a halálozások számának megnövekedésével, és hosszabb távú demográfiai hatásokkal is bírtak, például a születések és házasságkötések elmaradásán keresztül.

Vastag Géza: Verekedő bikák

A magyar történelemben tehát viszonylag sok esetben találkozunk aszállyal, melyek mértéküket tekintve (folyók kiszáradása, gabonatermés szinte teljes megsemmisülése) nem maradtak el a maiaktól, a különbségek inkább azok társadalmi-gazdasági hatásaival kapcsolatban foghatók meg. A 19. században az alföldi paraszti közösségek még jelentős mértékben önellátásra utaltak voltak, így az időjárási kilengések komolyabb mértékű ellátási zavarokat is okozhattak. Hiányzott például az a közlekedési infrastruktúra, amely az ország egyes régiói közötti termeléskülönbségeket hatékonyan kiegyenlíthette volna, ebben a tekintettben persze éppen a 19. század hoz majd jelentős változást a vasútépítések révén. Nem állt rendelkezésre egy kárelhárításra alkalmas vízgazdálkodási rendszer sem, a 19. század fő környezetszemléleti irányelve a vizek levezetése vagyis a „szárazítás” volt. Csupán a 20. században került előtérbe a többletvizek mellett a vízhiány kezelése is. A magyar vízgazdálkodás történetének talán legfontosabb tanulsága, hogy változékony időjárásunk megköveteli a szélsőségek minél több típusára való felkészülést, függetlenül attól, hogy az aktuális évtizedben melyik volt a markánsabb. A modern korban a globális ellátási láncok lehetővé tették, hogy az aszály ne okozzon közvetlen hatást mindennapi életünkre, a jövő kérdése azonban, hogy erre hosszútávon mennyire építhetünk.

                                                                                                               Rózsa Sándor

A téma néhány felhasznált irodalma:

Boa Krisztina: Az 1863-1864. évi aszály és ínség Békés megyében. Fons. Forráskutatás és Történeti Segédtudományok. 19. évf. 2. sz. 2012.

Katus László: Az 1863-64. évi aszály és éhínség az Alföldön. In: Hudi József (szerk.): A fogyasztás társadalomtörténete. Rendi Társadalom – polgári társadalom 18. Budapest- Pápa. 2007.

Katus László: A modern Magyarország születése. Magyarország története 1711-1914. Pécs. 2021.

Mika János: Az éghajlatváltozás néhány sajátossága Észak-Kelet Magyarország térségében. In: Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei (Új sorozat 36. köt.). Tanulmányok a földrajztudományok területéről. Eger. 2009.

Rácz Lajos: A kis jégkorszak éghajlati változásainak hatása az őszi búza terméseredményeire a Kárpát-medencében. In. Demeter G. – Kövér Gy. – Pogány Á. – Weisz B. (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2021. Környezettörténet – Historiográfia. Bp. 2021.

Rácz Lajos: Magyarország éghajlattörténete az újkor idején. Szeged. 2001.

Réthly Antal (szerk.): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701-1800. Bp. 2009.

Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon. Bp. 2000.

Szabó Lajos: Aszály a Nagykunságban a XVIII. század végén. In: Zounuk – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 6. Szolnok. 1991.

Gyakorta szeretünk arra gondolni, hogy régen mindig jobb volt, mindenki jobban viselkedett, mint a mai összezavarodott világunkban. Ezt a múltba vetített aranykort az oktatás, az iskolák történetével kapcsolatban is szeretjük vallani. Vagyis azt, hogy a múltban a tanár tekintélye nagyobb volt és a diákok jóval engedelmesebbek voltak, mint manapság. Ennek a tetszetős ám minden alapot nélkülöző elméletnek a történelem folytonosan ellentmond. Balogh Judit elbeszéléséből ismerhetik meg a 17. századi Erdélyből származó történetet, arról, hogy a diákok a kora újkorban sem voltak éppen angyalok.

A Nagyenyedi Kollégium, amit még Jókai Mór is megénekelt

Jókai híres, Nagyenyedi két fűzfa című művében szép és romantikus emléket állított az enyedi kollégiumnak, a diákságnak és annak a szigorúságnak, professzorok iránti tiszteletnek is, ami a kollégiumban létezett… általában. Azt azonban már Jókai is megemlítette, hogy a diákok időnként szembe szegültek a professzoraik akaratával, bár az író szerint természetesen a jó ügy érdekében tették azt.

A fennállása 400. évfordulóját idén ünneplő Nagyenyedi Református Kollégium első fénykorát a Rákócziak fejedelemsége alatt élte, bár ekkor az intézmény még Gyulafehérváron volt. 1660 után látványosan csökkent az európai hírű professzorok száma a tanári karban. A diákok száma ugyanakkor egyre nőtt, az erdélyi református nemesség egyre jobban birtokba vette az intézményt és az így egyre inkább a református nemesség képzőhelyévé vált.

Bethlen Gábor (1580-1629)

Az enyedi kollégiumot Bethlen Gábor fejedelem alapította, de az az intézmény, ami végül Enyedi Kollégium néven ismert, egy bonyolult fejlődés eredménye. Az oktatást és ebben az állami ösztönzést sokra tartó Bethlen Gábor európai színvonalú képzést szem előtt tartva 1622-ben alapította meg az Academicum Collegium seu Gymnasium Illustre-t Gyulafehérváron, amit eredeti tervei szerint egyetemmé kívánt fejleszteni, később azonban megmaradt az akadémiai szintnél. Bethlen az alapításkor nagy nevű európai professzorokat is hívott a tanintézetbe, akik végül a fejedelem halála után érkeztek meg. Utódja, I. Rákóczi György hűségesen követte a bethleni terveket, bőkezűen támogatta az akadémiát és a külföldi professzorokat. Ezt a hagyományt követte II. Rákóczi György is, ám a sikertelen lengyelországi hadi vállalkozása utáni oszmán büntetőhadjáratban az akadémia épületét lerombolták és a tanárok, diákok is szétszéledtek. Az oktatás 1662-ben kezdődött újra, ekkor azonban már Nagyenyeden, ahová Apafi Mihály fejedelem helyeztette át a Kollégiumot. Ekkor már nem vetődött fel nagy nevű professzorok meghívása. A tanári kar erdélyi tanárokból állt, legtöbbször olyanokból, akik maguk sem tanultak európai egyetemeken. Ennek köszönhetően a színvonal nem érte el többé a korábbi szintet. A diákság a 17. század folyamán fokozatosan gyarapodó erdélyi református nemesség gyermekei közül került ki, akik aztán egyre több rokonukat küldték a híres kollégiumba. Apafi fejedelem uralmának idejére a kollégium egykori diákjai jelentős alumnusi hálózatokat hoztak létre Erdély szerte és hűségesen ápolták az iskola hagyományait. Teleki Mihály, Apafi nagyhatalmú tanácsosa számos rokonát maga vitte az enyedi kollégiumba. Ezek között a rokonok között volt Wass Albert egyik távoli őse, czegei Wass György is, aki szintén az enyedi kollégium diákja volt és a naplója egy szokatlanul heves iskolai botrányt is megemlített, ami a diákok érdekérvényesítésének egy sajátos módját mutatta be.

II. Rákóczi György  (1621-1660)

A naplóíró czegei Wass György

A naplóírónk egyik őse Bethlen Gábor fejedelem kamarása volt. A feleségétől, Kendeffy Judittól (†1661) két fia született, László és János. A források szerint ők is, akár a korábbi Wass fiúk, jó nevelésben részesültek. Az apa korai halála minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy László, aki 1662-ben halt meg, nem tudta megismételni az apja karrierjét, még kevésbé fölülmúlni azt. Bár többször részt vett az országgyűléseken, nincs információ arról, hogy országos tisztséget tudott volna nyerni. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy II. Rákóczi György lengyel hadjárata után a fejedelem hívei között maradt a kapcsolatrendszerével együtt.  Ugyanebből a körből házasodott is, ugyanis széki Teleki Mihály kővári kapitány, fejedelmi tanácsos Anna nevű testvérét vette feleségül. Az ő fiuk volt az a György, aki naplóírásba kezdett. 1658-ban vagy 1659-ben született, és már 3-4 évesen elveszítette az apját, ezért a nevelésében központi szerepet játszott a nagybátyja, Teleki Mihály. Valószínűleg ő döntött arról is, hogy rövid cegei és kolozsvári tanulmányok után már 1670-ben az enyedi református kollégium diákja lett, ahol kis megszakításokkal 1677-ig tanult. Wass György számára Enyed és az enyedi diákélmények alapjaiban határozták meg a későbbi életét. Nem véletlen, hogy a diákélményeit is papírra vetette. Az emlékei elsősorban a diákévei végéről származnak, mint ahogyan egy 1675-76-ból származó emlék is, egy elég súlyosnak tűnő kollégiumi botrány leírása. Maga Wass György kétszer nősült, először szerelemből, reformátusként egy katolikus lányt véve feleségül, aki azonban a házasságuk elején meghalt. Másodszor hídvégi Nemes János háromszéki főkapitány lányát vette el, akivel klasszikus „megszervezett” házasságot kötött, ám aki a gyermekei anyja lett végül. Wass György élete végéig írta a naplóját, a magánéleti és a politikai eseményeket egyaránt megemlítve. A fejedelemség végnapjai idején fontos szerepet töltött be a Bécsben tárgyaló erdélyi delegációkban, majd pedig Kolozsvár kapitányaként halt meg a Rákóczi szabadságharc idején.

Az enyedi kollégium 1858-ban...

Professzorok és diákok

Amint már korábban említettük, Apafi Mihály korában már nem tanítottak külföldi professzorok a kollégiumban, és azok száma is csökkent, akik külföldi akadémiákon tanultak korábban. Az 1670-es években azonban Csernátoni Pál személyében olyan számtan, történelem és filozófia professzora volt az intézménynek, aki heidelbergi, leideni és bázeli tanulmányok után tért haza. Ő választotta maga mellé a külföldi egyetemeket ugyan nem járt, de tehetséges tanárt, Ladiver Illést, aki az evangélikus iskolák tanára volt és Segesváron jelentős reformokat hajtott végre. A modern szellemiségű, nagy tudású Csernátoni minden bizonnyal komoly segítségnek tekintette Ladivert és 1675 novemberében Rhetoricus praeceptorként kívánta alkalmazni a tanintézetben. A kezdeményezés persze mai szemmel is érdekes, praeceptori állást ugyanis elsősorban az idősebb diákok töltöttek be, nem pedig már végzett tanárok. Csernátoni talán a színvonalat igyekezett volna emelni azáltal, hogy egy valós tanári kart épít ki maga körül. A diákság azonban ezt az újítást nem fogadta el, hanem kereken ellene szegült a professzor törekvésének. Azt, hogy Ladiver alkalmazása szokatlan módon történt, mutatja Wass György megfogalmazása, aki szerint „Csernátoni uram erővel csak reánk adta,”. Az első „csatát”, úgy tűnt, Csernátoni nyerte, de hamar kiderült, hogy ez pirruszi győzelem volt. A diákok ugyanis nem voltak hajlandók bejárni Ladiver óráira: „de mi mégis leczkéjére fel nem jártunk; szólunk Csernátoni uramnak, philosophiae históriáé professornak, hogy tegyen mást, mert mi csak fel nem veszszük, leczkéjére sem járunk.” Wass György, bár nem ír erről, a diákok rangidős képviselője lehetett, mert Csernátoni őt hívatta magához és vele tárgyalt, mint az enyedi diákság képviselőjével. Csernátoni Ladiver kiváló képzettségével érvelt, míg Wass úgy válaszolt, hogy: „még nem vagyunk oly tudósok, hogy csak deák is ne tudna tanítani bennünket”. A konfliktus és a professzor próbálkozása Ladivernek a diáksággal való elfogadtatására mintegy két hónapon keresztül tartott, és a diákok egyre erősebb ellenállását váltotta ki. A napló azonban utal arra, hogy nem minden diák volt Ladiver ellen, csak azok a hangadók, akik közé Wass György is tartozott. Az ügy 1676 január elejére annyira elmérgesedett, hogy erre Wass is reflektált: „Anno ,1676, die 5 Januarii. Ily dolog soha többé nem történt az enyedi collegiomban,”. A Ladiverrel szembeni ellenszenvről a naplóban sehol sem tett említést, a feszültség azonban egyre nőtt, míg arra jutottak, hogy „conjuráltunk mint ifjú elmék, hogy menjünk még az professorokra, hogy ha ugyan mást nem tesznek, vessük ki az ablakon; valaki pedig közülünk egyet nem ért, azt is azon poénával büntessük mingyárt. Elmenénk közönségesen professor uramékhoz, ő kegyelmeknek voltaképen megbeszélték az dolgot, utoljára azt is oda mondók, hogy ha többször késő hozzánk tanítani, bizony az ablakon vetjük ki. Látván ezt az rosz dolgot következhetni ebbűl az professorok, magokhoz hívatták Ladiver uramot s megbeszéltették az dolgot, hogy csak nem acceptáljuk, sőt azt ígértük, hogy az ablakon vetjük ki.”

...és napjainkban

A diákság tehát a professzorokat megzsarolta, mégpedig nem is akármilyen fenyegetéssel. Nemcsak Ladivert fenyegették meg azzal az ekkor már 17-18 éves ifjak, hogy kidobják az ablakon, de azokat a diáktársaikat is, akik ezt nem akarták támogatni. Maga Wass is ifjúkori és talán szégyellni való csínynek tekintette mindezt, amiben ő volt a főszereplő, de az bizonyos, hogy a diákság Érdekérvényesítő törekvése eredményes volt: Ladiver életrajzából teljesen hiányzik a nagyenyedi kitérő, bármilyen okok vezettek is a diáksággal kirobbant konfliktusához. A kora újkori diákság erejét és sokszor egészen különleges harcainak ez a naplóbejegyzés is kitűnő példája.

                                                                                            Balogh Judit

Kraus, Georg: Erdélyi krónika. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Vogel Sándor. Bp. 1994.

1. Kovács András: A czegei Wass család története.

Nagy Gyula (közli): Monumenta Hungariae Historica 2. Scriptores 35.: Magyar történelmi évkönyvek és naplók a XVI—XVIII. századokból. III. (Bp., 1896) Czegei Vass György naplói. 4-5.

Balogh Judit, Horn Ildikó: Fejedelmi oktatáspolitika és az erdélyi középfokú oktatás. In: Hunyadi Attila – Lupescu Makó Mária – Nagy Róbert – P. Kovács Klára: Oktatás Erdélyben – az elmélettől a gyakorlatig, a középkortól a 20. századig. Kolozsvár, Románia : Egyetemi Műhely Kiadó (2022) pp. 63-114.

A kora újkori európai uralkodói udvarok kialakulásáról és a francia arisztokrácia/nemesség udvaronccá tételéről (a 17. század második felében) már beszámolt egy korábbi bejegyzés. A jelenlegi bejegyzés azt mutatja be, hogy a 17–18. századi Franciaországban kikből lehetett udvari nemes, illetve a francia udvari nemesség származásáról és rang szerinti összetételéről lehet olvasni – fontos, de kevéssé ismert – információt.

„Íme, az arisztokrácia – írta Robert Mandrou, francia történész –, amelyet a király azért tart el, hogy semmit se csináljon, s főleg, hogy ne lázongjon; meghódolt a királynak, és be van zárva – aranyozott kalitkába, de bezárva.”

Ezek az udvaroncok akkor is ott voltak, amikor a királyi család bármelyik tagját „szólította a szükség”

Kikből le(hete)tt udvari, „bemutatott nemes”?

Eredetileg nem volt szabályozva Franciaországban (sem), hogy ki lehet udvari nemes (udvaronc), de a hagyomány szerint a régi arisztokrata és nemesi családoknak, és a központi apparátusban tisztséget betöltők családjainak volt erre a legnagyobb esélyük. Egy idő után, a 18. századtól azonban ez nem „hagyományos jog” volt már, hanem királyi kegy. Az a nemes és családja nyerhette el ezt a megtisztelő státuszt/méltóságot (amelyet a 18. században egyébként már szabályoztak, és kérvényezni kellett), akit az udvarban – egy befolyásos támogató (protektor) közbenjárására és kíséretében – bemutattak a királynak. Ezért nevezték/nevezik az udvari nemeseket „bemutatott nemesek”-nek is. XV. Lajos (1715–1774) és XVI Lajos (1774–1792) alatt már minden tábornok, követ és udvari tisztségviselő bemutatott nemes volt. Az udvari nemesség tehát „a király környezetében élő és a királynak bemutatott nemesek együtteséből állt.”

A 17. század közepéig/második feléig azonban még ismeretlen volt a vidéki és udvari nemes megkülönböztetés. Csak az udvarban ideig–óráig időző nemesekről lehetett beszélni. Még nem alakultak ki az udvari társadalom keretei, sem a bemutatás szertartása. Ennek az átmeneti időszaknak a vége felé, az 1690-es évek elején mutatta be a(z) – Versailles-ban egyébként régen járt (herceg és pair) – apa a fiát, a leendő emlékirat-író Saint–Simon herceget (1675–1755) abból a célból, hogy elérje: fiatal fia katonai szolgálatba léphessen, ami egyfajta udvari belépőül szolgált.

Saint–Simon herceg (1675–1755)

Maga a katonai szolgálat feltételekhez volt kötve. „A király mereven ragaszkodott hozzá – írta Saint–Simon –, hogy mindazoknak, akik katonai szolgálatba lépnek,… egy teljes esztendőt valamelyik muskétás lovastestőr-ezredben kell tölteniök…” egy lovasszázad élén, vagy – választás szerint – egy gyalogosezred tisztjeként. „Atyám, miután hódolattal meghajolt előtte, bemutatott, mint reménybeli muskétást… Őfelsége azzal tisztelte meg, hogy háromszor megölelte, s amikor rám fordult a szó… megjegyezte, hogy zsenge még a korom…”. Végül csak hozzájárult, hogy a fiatal főnemest beosszák ahhoz a lovasszázadhoz, amelyet atyja jó barátja vezetett, akiről tudni lehetett, hogy „különös gonddal foglalkozik majd” vele.

Egy korábbi bejegyzésben – Saint–Simon segítségével – már utaltunk arra, hogy az uralkodó nem csak kegyeibe fogadhatott, hanem kegyvesztetté is tehetett bárkit. De szóljon ismét a legilletékesebb, a fiatal udvari főnemes. 1694-ben, amikor az emlékirataihoz hozzákezdett, ugyan már egy nevét viselő lovasezred ezredese volt, de továbbra sem kedvelte a katonaéletet. Egy idő után úgy döntött, hogy visszavonul a birtokaira. Annál inkább, mivel több jelből úgy ítélte meg, hogy az uralkodó már nem kedveli, hogy mellőzik az udvarban. Ráadásul a katonai előmenetelével sem volt megelégedve. Ezért az udvari fősebész/főkirurgus közbenjárásával kihallgatást/audienciát kért az uralkodótól, hogy tisztázza a helyzetét.

A negyedik bejelentkezésekor, a királyi vacsora végén végre sikerült megszólítania. A „Király karosszékéhez léptem, és azt mondtam, könyörgök, szíveskedjék emlékezetébe idézni, hogy remélnem engedte a kegyet: kihallgatáson fogad”. A szívélyes uralkodói döntés egy perc múlva megszületett. „Talán holnap reggel, ha Ön is így kívánja?” „Arra születtem, feleltem én, hogy megvárjam, mikor kegyeskedik ráérni és fogadni, s igen nagy megtiszteltetésnek tekintem, ha másnap reggel megjelenhetek színe előtt.” Másnap a király a belső szobájában fogadta is, és a tisztázó beszélgetés során egyre jobban megenyhült.  

Ennek hatására Saint–Simon átmenetileg lemondott a tervéről, de a kegyvesztettséget később mégsem tudta elkerülni.

Egy belső szoba a sok közül Versailles-ban

Az udvari nemesség származás és rang szerinti megoszlása

Több ezer társához hasonlóan tehát Saint–Simon herceg is udvari nemes volt. A 18. századi udvari nemesi társadalomról magyar nyelven Papp Imre értekezett a legátfogóbban. Meglátása szerint a származás a nemesi állapot egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) hordozója volt a 15. század végétől/16. század elejétől kezdve. A nemesség a származással és az ezzel járó öröklött erényekkel (kiválóság, különleges képességek, társadalmi elismertség, kardforgatás, kiváltságok) különböztette meg/különítette el magát a közrendűektől, de más nemesi csoportoktól is. Egy 1583-ban kibocsátott királyi ediktum a francia nemesség két csoportját különböztette meg: az apai ágon legalább 4 generációra visszavezethető múlttal rendelkező „ősi” nemesi nemzetségek tagjait (a születés, a származás, a „vér nemesség”-ét, az ún. gentilhomme-okat), és azokat, akik csupán királyi levéllel vagy hivatallal szereztek nemességet maguknak és családjuknak. Egy 18. századi akadémiai szótár le is szögezte, hogy a fejedelem ugyan teremthet nemeseket, de csak a vér teremthet igazi (született) nemest. A 16–18. századi nemesi tudat tehát egyfajta nemzetségi múlttudatnak is nevezhető, amit nap, mint nap ápolni kellett.

Ám az is megkérdőjelezhetetlen ténnyé vált, hogy XIV. Lajos óta már nem elsősorban a nemesség töltötte fel a saját sorait, mint eddig, hanem az állam, az abszolút hatalom, amely tehát bárkit bármikor felemelhetett (akár a lenézett harmadik rend soraiból is) és letaszíthatott. Az azonos nemesi privilégiumok ellenére az udvari nemesi rangok (is) a nemesek közötti különbségeket fejezték ki. Az állam hat-hét rangot ismert el. Felülről lefelé haladva: királyi hercegek (a vér hercegei), hercegek, őrgrófok, grófok, algrófok és bárók. A 18. század második felében az uralkodó címzetes rangokat is adományozhatott. Például márkivá emelhetett olyan nemest is, akinek ezt a birtokai nem tették lehetővé. Pierre Chaunu könyvéből ismerjük, hogy a fent említett udvari rangok nagy vonalakban a nemesi rend (amely köztudottan a papi után a 2. kiváltságos rend volt Franciaországban) hagyományos, lépcsőzetes hierarchiáját követték: királyi hercegek, az uralkodó távolabbi rokonságában álló hercegek, főnemesi lovagok (hűbérbirtokuk nagysága szerint rangsorolva), hercegek, márkik, grófok, bárók, várurak. Végül ide tartoztak még a rangos, fegyverforgató köznemesek, valamint az igazságszolgáltatási és pénzügyi tisztviselők (hivataluknál és méltóságuknál fogva).

A kora újkori francia királyi udvarban a legnagyobb rangjuk, presztízsük a királyi hercegeknek (akik a 16. század végétől automatikusan hercegek és pairek/főnemesek lettek, és akiknek a rangjuk – amibe csak beleszületni lehetett – a legmagasabb, mindenekfelett álló volt), a hercegeknek–paireknek, valamint a hercegeknek volt. Náluk a rang szintje is szabályozott volt. Esetükben összefonódott a rang, a régi származás, a nagy vagyon és a politikai befolyás. Vér szerinti királyi hercegeknek azok számítottak, akiknek az ereiben Capet Hugo, illetve Szent Lajos óta férfiágon királyi vér csörgedezett. Az udvari szokások értelmében csak törvényes házasságból születhettek, de ezt IV. (Bourbon) Henrik, majd XIV. Lajos is megsértette.

XIV. Lajos potenciális örökösei körében

A 18. században a Bourbon királyi rokonságon belül három csoportot különböztettek meg. Az elsőbe a szűken vett királyi család tartozott: király, királyné, elsőszülött fiú (a trónörökös, akit szintén „Felség”-nek kellett szólítani), valamint a többi gyerek és unoka. A másodikat a király testvérei és elsőszülött unokatestvérei alkották „Fenséges Úr”, „Őexelenciája” megszólítással. Végül a harmadik csoportot a király többi férfiági rokona jelentette. Nekik a „Nagyuram” megszólítás dukált.

Végül előkelő, bár politikai szerep nélküli udvari rangja volt a hat–nyolc egyházi pairenek, valamint a néhány tucat világi paire-nek. Ezt a rangot szinte kizárólag csak igen kevés herceg, gróf és báró viselhette, bár elvileg a király egyszerűbb nemest is pair-ré emelhetett. A herceg és egyúttal paire családok száma 1643-ban ötven, 1723-ban hatvannyolc volt, de 1789-re harmincnyolcra csökkent. A papi rend magas tisztségviselői is a nemességből nyertek utánpótlást. 1516 óta a királyok csak nagyon kevés közrendűt neveztek ki püspöknek. A 17. század végén a 194 püspökből csak tizenhat (8 %), száz év múlva viszont a 192-ből már csupán 2 (1 %) volt közrendű.  

                                                                                                               Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Pierre Chaunu: A klasszikus Európa. Gondolat, Bp. 1971.

Georges Duby – Robert Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat, Bp. 1975.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Saint–Simon herceg: A Napkirály udvarában. Szépirodalmi, Bp. 1970.

1922. április 30-án – alig 100 éve – Bethlen István miniszterelnök politikustársaival Egerbe látogatott, hogy egy nagygyűlésen az újonnan alakult kormánypárt az Egységes Párt támogatására buzdítsa a lakosságot. Aznap délután pedig az érsekkerti sportpályán megnézte a helyi fiatalok sport-seregszemléjét valamint az egri és gyöngyösi labdarúgók mérkőzését. A különleges program körülményeit Bartók Béla mutatja be.

1922 februárjában alakult meg a Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Párt, amelyet hamarosan Egyéges Pártnak neveztek és vezetői hosszú körútra indultak, hogy kifejtsék céljaikat. Ennek egyik állomása Eger volt, ahová Bethlen István kormányfő Gömbös Gyula államtitkár, Borbély Maczki Emil borsodi főispán, Eckhardt Tibor sajtófőnök, Kozma Miklós MTI-igazgató, Ráth Sándor pártigazgató, Madarassy Gábor, Maresovszky György titkárok, Reviczky György, Kubinyi László és Lándor Tivadar látogattak el, dr. Nagy János papképviselő támogatására. A miniszterelnök és kísérete 1922. április 30-án érkezett Egerbe, 10 órakor nagygyűlés volt a mai Dobó téren, 12 órakor a vármegye képviselői találkoztak a politikusokkal a városházán, 1 órakor pedig több mint 300 fős ebédet rendeztek tiszteletükre. Délután 3-tól sportversenyekre látogattak, 5 órakor Szmrecsányi Lajos egri érsek teára hívta a miniszterelnököt és társaságát, akik este 7-kor visszaindultak Budapestre.

Gömbös Gyula államtitkár és Bethlen István miniszterelnök sportos öltözetben

1922 április közepére készült el Egerben a felújított érsekkerti sporttelep. A pályát sikerült az előírásos méretre, 110 x 65 m-re kibővíteni, és a MOVE április 30-án délután fél 4 órakor futballmérkőzéssel avatta fel. A Magyar Országos Véderő Egyesület egyébként 1919 januárjában alakult hivatásos katonák érdekvédelmi szervezeteként, de tagjai egyre jobban beleszóltak a politikai életbe, 1920-tól Gömbös Gyula irányításával pedig átvették sportélet szervezését. Ezzel párhuzamosan épült ki 1921-től az iskolán kívüli testnevelést terjesztő leventemozgalom, amely a 12-21 éves fiúk (leventék) félkatonai kiképzését szolgálta 1945-ig.

A futballmérkőzésen az ellenfél Eger örökös riválisa, Gyöngyös csapata volt, amely addig a MESE (Magyar Országos Véderő Egyesület Egri Sportegylete, röviden: MESE) minden győzelmére ugyanolyan vagy nagyobb arányú diadallal válaszolt. Az utolsó három mérkőzést, köztük egy bajnokit, Eger nyerte meg, a kapott és adott gólok alapján a győzelem és a vereség mérlege egyenlő volt. Az egri MOVE csapata azonban 1922 április közepéig még nem is látott pályát, és csak a legnagyobb érdeklődés és szurkolás segítségével számíthatott arra, hogy fölényét arra az évre is biztosítsa magának. Az 1921. évi tudósítások szerint a következő játékosok alkották a csapatot: Ragyák, Szőllőssy, Kéri csatárok, Kacsán jobbszélső, Zeley balszélső, Molnár, Bory, Seftsik középpályás, Merz, Payer hátvéd, Baráth kapus voltak, de Paláncz, Eperjessy is pályára lépett, és úgy tűnik, nem voltak állandó beosztások.

Magyar Országos Véderő Egyesület Egri Sportegyletének jelvénye

A MESE vezetésében nem minden működött könnyen és egyszerűen, mert a február elején megválasztott Payer Sándor két hónap után lemondott titkári rangjáról, őt Halmay Sándor a „sokoldalú sportsman” követte, aki április 14-én távozott posztjáról, így hiányos volt a vezetés.1922. április 29-én vasárnap délután 3 órakor – állítólag – addig nem látott nagy közönség lepte el az egri sportpálya nézőterét. Fél 4 előtt néhány perccel érkezett meg az Egerben tartózkodó Bethlen István miniszterelnök is a kíséretével. A miniszterelnököt Horváth Géza dr. a MESE ügyvezető elnöke, az egri irgalmas rendi kórház főorvosa köszöntötte. Az üdvözlés után a programnak megfelelően, a MESE A és B füleslabda-csapata rövid mintajátékot mutatott be, amit nagy tapssal fogadott a szép számú nézősereg.

A német eredetű és nálunk elavult füleslabda mérkőzés egyik mai pillanata

A füleslabda-csapatok távozása után apró, mezítlábas iskolásgyermekek vonultak a sportpályára katonás rendben. Ezek a cifranegyedi állami elemi iskola tanulói voltak, akik Medák Alajos tanító vezényletére tag-szabadgyakorlatokat mutattak be, végül díszmenetben vonultak el a miniszterelnök előtt. „A csöppségek kipirult arcokkal, katonásan vágták a sarat. – írta az Egri Népújság tudósítója - Maguk vezényeltek. A miniszterelnök láthatóan meghatódott, amikor a kis mezítlábas katonák előtte meneteltek.” Amellett, hogy szomorú látvány lehetett a sárban mezítláb taposó kisgyermekek csapata, legfeljebb jövőbeli katonáknak lehetett őket tekinteni. 20-22 év múlva sokan indultak közülük családapaként a frontra.

A Cifrakapu téri állami elemi iskola épülete

Ezután a cifranegyedi Levente Ifjúsági Egyesület tagjai vonultak ki a pályára Medák Alajos egyesületi elnök és levente-oktató vezetésével. Medák Alajos a 12. honvéd gyalogezred tisztjeként harcolt a Nagy Háborúban, majd tanítóként és leventeoktatóként dolgozott, ő volt a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) alelnöke, 1933-ban felvette a Dombrády nevet, 1945 után még évekig tanított, 1985-ben 95 évesen hunyt el Egerben. Ő nevelte, képezte ki éveken át a városrész 6-21 év közötti fiúit. A levente mozgalom 1921 tavaszán kezdett el rohamosan terjedni Heves vármegyében, különösen a falusi parasztfiúk körében sikerült népszerűsíteni a sportolásba bújtatott katonai kiképzést. Medák tanító úr külvárosi diákjainak vezényszó nélkül, egyszerű füttyjelre végzett tag-szabadgyakorlatai nagy szorgalmat és figyelmet mutattak. A tagszabadgyakorlatok - a korabeli testnevelési tanmenetek szerint - karlendítések, karlökések, ütések, törzshajlítások és lendítések, sarok-, térd- és lábemelések, lábvetések és lábforgatások voltak. A tudósító szerint különösen a földműves-legények szakaszának nagyszerű fegyelmezettsége ejtette bámulatba a közönséget. Gyakorlataik végeztével tisztelegve vonultak el a miniszterelnök előtt, aki megdicsérte Medák Alajost, mint akinek először sikerült a vármegyében a levente egyesületet ilyen egységessé nevelni. A csapat kerete a Cifranegyedi Római Katholikus Földműves Olvasókör és Ifjúsági Egyesület volt, amelyről már szó esett ezen a blogon.

Levente fiúk jellegzetes öltözetükben

Hangos tapssal fogadta a közönség a pályára futó kék inges egri és a fehér inges gyöngyösi labdarúgókat. Mindkét csapat tudásának legjavát adta. A mérkőzés látványát egyedül a nagy sár rontotta, amely csaknem hasznavehetetlenné tette a pályát. Eger fölénye azonban mindjárt az első percekben rúgott gólban kifejezésre jutott. „A hátvédeket az elszántság, a fedezetsort az ellenfél agilis levezetése, a csatársort a nagyszerű összjáték jellemezte.” – dícsérte az egrieket a tudósító.  Paláncz kapus – úgymond - klasszis formát mutatott, minden védése külön látványosságszámba ment. A csapatban kitűnt még Erhardt, aki 1 és Ragyák, aki 3 gólt juttatott Gyöngyös hálójába. Az utolsó pillanatban Zeley 11-est okozott, amit a gyöngyösieknek sikerült góllá értékesíteniük. Halmay Sándor „példásan” bíráskodott. Így a végeredmény ez lett: Eger - Gyöngyös 4:1 (4:0).

A mérkőzés végén Bethlen István lelkesítő szavakat intézett a csapatokhoz, amit a fiúk hármas éljennel köszöntek meg. A tudósítás befejezése meglepőnek tűnik: ez volt az első labdarúgó mérkőzés, amit a miniszterelnök eddig végignézett.

Olyan komoly volt Gyöngyös és Eger versengése a sportban is, hogy május 4-én a gyöngyösi MOVE azzal a kéréssel fordult az Egri Népújsághoz, írja meg, hogy az egri MOVE nem a gyöngyösi MOVÉ-val hanem „csak” a Gyöngyösi Athletikai Klubbal mérkőzött meg. Ez utóbbi nem a katonás és hazafias lakosok hanem a polgári és liberális gyöngyösi polgárok sportegyesülete volt, így a vereség szégyenét rájuk lehetett hárítani.

Egy korabeli mérkőzés izgalmas pillanata

Május elején a futball szakosztály vezetését Kis Béla vette át, a MESE az egri jegyzőtanfolyam csapatával játszott 1:1 eredményű barátságos mérkőzést, bár azt is ki kellett jelenteni a bírálatok miatt, hogy az egyesület nem ad fizetést a titkárának. Az viszont kedvező volt, hogy 20 sportegyesületnek – köztük az egrinek is – sportszereket, felszerelést ígért a MOVE. Májusban budapesti csapatokkal mérkőztek meg az egri focisták, előbb a fővárosi posta-takarékpénztár csapata, aztán az óbudai egyesület majd a VII. kerület legénysége érkezett az érsekkertbe.

A labdarúgás fokozódó társadalmi népszerűségét jelezte Egerben, hogy június közepén a tanév végén a ciszterci gimnázium két osztálya mérte össze futballtudását, majd az érseki tanítóképző játszott az állami főreáliskola csapatával, de az iparosok, kereskedők katolikus legényegylete is kihívta egy mérkőzésre a mezőkövesdi legényegyletet.

Nem tudjuk, hogy gróf Bethlen István miniszterelnök látott-e még máskor is futballmérkőzést, de az egriek büszkék voltak a látogatására, mert megjelenésével az érsekkerti pályán is kifejezte a sport nemzeti és politikai megbecsülését.

A MESE játékosai 1938-ban híres csíkos dresszükben

                                                                                                          Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

A magyar futball hőskora, Rubicon, 29. évf. 6.sz. 2018.június

https://epa.oszk.hu/03100/03122/00027/pdf/

Sugár István: Az első futballmérkőzés Egerben – 1900.június 17. Népújság, 15. évf. 62. sz. 1964. március 14.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/HevesMegyeiNepujsag_1964_03/?query=labdarugas%20Sugar%20Istvan&pg=82&layout=s

Az etatizmus szellemében korszerűsített testnevelés és sport korszaka (1920–1944). In Magyarország a XX. században, Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000.

http://vmek.niif.hu/02100/02185/html/581.html

Varga László: A testi nevelés Heves megyei története - Sportélet a két világháború között. Népújság, 24. évf. 45. sz. 1973. február 23.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/HevesMegyeiNepujsag_1973_02/?query=sportelet&pg=169&layout=s

Váradi Levente: A levente – egy emblematikus ifjúságnevelő szervezet a Horthy-korszakból

2019.05.24. https://ujkor.hu/content/levente

Hazánkban az 1919. évi  szélsőbaloldali forradalmi hatalomátvétel, a Tanácsköztársaság, az oroszországi szovjet mintát követve hirtelen és radikális módszerekkel próbálta a korábbi társadalmi rendet felszámolni, egy általuk igazságosabbnak vélt világot alkotni és megbüntetni a minden bajért bűnösnek tartott burzsoáziát. Az ideális világkép részévé vált az alkoholfogyasztás megszüntetésének vágya is. Bejegyzésében Benkó Martin  foglalja össze a rendelet hatásait.  

A Tanácsköztársaság rövid története alatt megszületett egy olyan rendelet, amely szigorában nem csak Magyarországon, de az egész világon ritkának számít: egy teljes, országos, zéró toleranciát alkalmazó tiltás bármiféle alkoholos ital fogyasztására vonatkozóan.

Erős üzenetet hordoz

A 20. század első világégése, a nagy politikai változások, a gazdasági és a társadalmi feszültségek és az elégedetlenség kiváló táptalaja volt a radikálisabb, azonnali megoldásokat kínáló eszmék szélesebb körben való elterjedésének. Hazánkban a szélsőbaloldal forradalmi hatalomátvételével az oroszországi szovjet mintát követve az ún. Tanácsköztársaság formájában tett próbát hirtelen és radikális módszerekkel arra, hogy a korábbi társadalmi rendet felszámolva, egy általuk igazságosabbnak vélt világot alkossanak és megbüntessék a minden bajért bűnösnek tartott burzsoáziát. Az ideális világkép részévé vált az alkoholfogyasztás megszüntetésének vágya is. A kommunista gondolkodók kapcsolatot találtak az alkohol és az általuk romantikus magasságokba emelt fizikai munka között: a szesz meggátolja a proletárt abban, hogy eredményesen termeljen, katonáskodjon, illetve bűncselekmények elkövetésére ösztönözheti. Az alkoholt méregnek tartották. Egy, a béke és a nyugalom, illetve hosszú távon a kommunizmus építésének útjába állított gátat láttak ezekben a nedűkben és magukban az alkoholizálókban. Forradalmi tűzben égve radikális lépéshez folyamodtak: az alkohol gyártásának, forgalmazásának és fogyasztásának teljes felszámolására és tiltására szánták el magukat

A szesz a kommunizmus építésének útjában áll

Olyannyira fontosnak ítélték a szeszes italok kérdését, hogy a statárium kihirdetése után, ez volt a rendszer második rendelete. Fontos azonban kiemelni, hogy nem voltak egyedül utópisztikus jövőképükkel egy „józanabb” társadalomról: a marxi-lenini úttól függetlenül megszületett az igény több országban is arra, hogy az alkoholt, mint már a kor tudománya által is egészségügyi szempontból károsnak ítélt élvezeti cikket, végérvényesen eltávolítsák az emberek mindennapjaiból. A korszakból fennmaradt propaganda plakátok tökéletesen megörökítik a párt azon szándékát, hogy az italozás tilalmát észérvekre, elrettentésre és fenyegetésekre alapozva legitimálják. A kampányt az újonnan létrehozott Alkoholellenes Tanács irányította. Azokat, akik (illegálisan) szeszes italt fogyasztottak, egy lapon említették a bűntényeket és rendszerellenes zendüléseket elkövetőkkel. A Tanácsköztársaság időszaka alatt egyáltalán nem léteztek a hagyományos értelemben vett függetlenül ítélő bíróságok, büntetőtörvénykönyv sem volt. A forradalmi törvényszékek döntéseit sokszor egyáltalán nem lehetett fellebbezni, a képesítés nélküli bírák gond nélkül adhattak halálos ítéletet abban az esetben, ha a vádlottat kellően ellenforradalmi gondolkodásúnak ítélték meg.

„fődolog az, hogy megéljünk s nem pedig, hogy mulassunk”

Az egri sajtó rendszeresen tájékoztatta olvasóit arról, hogy milyen büntetéssel sújtották az alkoholtilalom megszegőit. Szakács Pál parádi lakost a tilalom megszegése (és „veszélyes fenyegetés bűntette miatt”) 30 nap fogházra ítélték. A füzesabonyi Sebők Béla és Ferenczi Zoltánt is a rendelet be nem tartása tette vétkessé: Ferenczi esetében ez 500 koronát, illetve „nem fizetés esetén 14 napi elzárásra átváltoztatható” pénzbüntetést jelentett. Sebők esetében az összeg 1000 korona, nem fizetés esetén az elzárás pedig egy hónap, illetve a nála talált szesz elkobzása. Schultz Ignácz egri lakos számára 1090 korona, vagy 2 hónap elzárás volt a kimondott ítélet; Szombati János, hevesi lakost 15000 korona, vagy másfél év elzárásra ítélte az egri forradalmi törvényszék. Március 26-án két kocsmárost ért retorzió. Infeld Miksa 2500 koronás bírságot kapott és egyhónapi teljes italkimérési tiltást. Grünbaum Károly esetében a büntetés csupán 1000 korona és 14 nap tiltás volt. Június 7-én Preszler Gizella, felsőtárkányi lakos kapott egy rendkívül magasnak mondható 20000 koronás büntetést szeszesital forgalomba hozás miatt. Összehasonlításképpen, egy pincér átlagos havi fizetése ebben az időben 1300 korona volt, míg a proletárokból verbuvált Vörös Hadseregben egy baka havi zsoldja 450 korona volt. A téves bejelentés sem volt példanélküli a törvényszék működésé alatt: Kovács András egri lakost például feljelentették részegség vádjával, azonban a törvényszék megállapítása alapján csupán a hordók kénezése alatt felszabaduló gőz belélegzése idézte elő esetében az ittas állapothoz hasonló eszméletvesztést.

Az ébredő öntudatnak állít emléket

Híres eset volt még a korabeli intézkedéseknek a Gallasy család noszvaji Berta-majori kastélyának átkutatása. A korabeli sajtó bűnügyi krimibe illő módon mutatta be Jackwerth Ede kormányzótanácsi biztos nyomozását, ahogy vizsgálódása során rejtekhelyeket, csapóajtókat talált meg és nyitott ki a noszvaji birtokon, miközben egyre több, a proletárok elől elrejtett, kincsekre bukkant: pénzre, nemesfémtárgyakra, élelmiszerre, fegyverekre és nem utolsó sorban nagy mennyiségű borra és likőrre. Május 28-án a két Gallasy testvért, név szerint Istvánt és Lászlót, letartóztatták és a fővárosban fogságba zárták pár hétre. Pár hónnappal a Tanácsköztársaságot követően az Egri Népujság már úgy fogalmaz az esetről, hogy a kommunisták a lakók „bebörtönözése és sanyargatása után még a szöget is kilopták a falból.

A Gallasy-kastély

A Tanácsköztársaság működésére általánosságban jellemző volt a gyors, de meggondolatlan lépések hozatala. Az ilyen szintű korlátozásnak ugyanis komoly gazdasági visszhangja lehetett volna: például a borvidékek teljes leépítése megszüntette volna a külföldön is kedvelt, minőségi, Magyarországon termesztett borok exportálását. Ennek hatására, az anyagi károk csökkentése érdekében, kénytelenek voltak feloldani a szőlő cefrére (ide értve a törkölyt is) vonatkozó lefőzési tilalmat. Propagandájukba innentől belefoglalták, hogy miért van mégis szükség bizonyos vidékeken az alkohol előállítására, termesztésen pusztán gazdasági szempontból. Biermann István, budapesti kiküldött, a húsvéti népgyűlés kapcsán az egriekhez idézett beszédében szintén említést tesz arról, hogy a borra elsősorban azért van szükség, hogy külföldről behozott élelemre cseréljék, hiszen a „fődolog az, hogy megéljünk s nem pedig, hogy mulassunk”. A tervek ellenére a stabilitását vesztett vezetés nem bírta meggátolni, felszámolni a szeszfogyasztást. Az enyhítés kérdése júliusra egyre égetőbbé vált.

Eger, 1919-es emlékmű (Vöröstüzér emlékmű), Orbán József, 1959. november 7.

A városban először orvosi javaslatra (bizonyos esetekben már a tavasszal is) enyhítettek a korlátozásokon. Később általánosan, minden dolgozó felnőtt férfinek járó, jegyrendszer útján igénybe vehető alkohol fogyasztást tettek lehetővé, napi fél liter bor formájában. (A nők esetében továbbra is szükséges volt hozzá az orvosi igazolás). Egerben a városi munkástanács is tárgyalta és el is fogadta a borjegyen keresztül való igénylést a város lakosai számára. Az Egri Munkás írása alapján a borjegyen kívül hat koronában szabta meg a kijelölt bormennyiség igénybevételének árát. Ezzel a rendelettel korlátozássá szelídült a szesztilalom. Természetesen visszaélések továbbra is történtek: az újságokban véres vasárnapként jelent meg az az esemény, amikor az egri Népkertben részegen garázdálkodók egy csoportja járőrökre támadt, melynek következtében a támadók egyikét, Ónodi Ferencet, Csank István járőr önvédelemből leadott lövésével halálosan megsebesítette. Pár nappal később lezárult egy korszak: augusztus elsején a Tanácsköztársasággal együtt végleg sírba szállt az országos magyar szesztilalom. Az új egri napilap, az Egri Népujság pár nappal később ezekkel a sorokkal summázta a „boldog békeidőket” követő pár év fejleményeit:

„Romokon állunk, kétségbeejtően szomorú romokon; Magyarország romjain.”

                                                                                      Benkó Martin

Felhasznált linkek/irodalmak:

https://mult-kor.hu/az-amerikainal-is-szigorubb-volt-az-1919-es-magyar-szesztilalom-20160321

https://hu.museum-digital.org/singleimage.php?imagenr=531100

https://delamottekastely.hu/data/file/az-illuzionista.pdf

https://www.kozterkep.hu/19691/1919-es-emlekmu#

https://www.youtube.com/watch?v=hTi-YB57NPg&t=470s 7:48

Egri Ujság.1919.03.25. – 70. szám. 1.

Egri Ujság.1919.03.27. – 72. szám. 3.

Egri Ujság.1919.04.01. – 76. szám 2.

Egri Ujság.1919.04.09. – 83. szám. 2.

Egri Ujság.1919.04.10. – 84. szám. 3.  

Egri Ujság.1919.04.19. – 92. szám. 2.

Egri Ujság.1919.04.22. – 94. szám. 2-3.

Egri Ujság.1919.05.04. – 103. szám. 1.

Egri Vörös Ujság.1919.05.22. – 118. szám 2.

Egri Vörös Ujság.1919.05.27. – 122. szám 2.

Egri Vörös Ujság.1919.05.31. – 125. szám 1.

Egri Vörös Ujság.1919.06.04. – 128. szám 2.

Egri Vörös Ujság.1919.06.07. – 131. szám 2.

Egri Vörös Ujság.1919.07.01. – 149. szám. 1.

Egri Vörös Ujság.1919.07.02. – 150. szám. 2.

Egri Vörös Ujság.1919.07.10. – 157. szám. 1-2.

Egri Munkás.1919.07.19. – 5. szám. 3.

Egri Munkás.1919.07.20. – 6. szám. 3.

Egri Munkás.1919.07.22. – 7. szám 3.

Egri Népujság.1919.08.07. 1. szám 1.

Egri Népujság.1919.10.19. – 61. szám. 1.

Felhasznált képek forrása:

• Gábor Imréné: A Magyar Tanácsköztársaság plakátjai. Budapest.1969.
• Bajai Honpolgár.2019. július-augusztus. XXX. évf. 7-8. (344-345.) szám. 15.
• https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/8/81/Hungarian_Soviet_Republic_memorial_by_J%C3%B3zsef_Orb%C3%A1n_in_Eger%2C_2016_Hungary.jpg/675px-Hungarian_Soviet_Republic_memorial_by_J%C3%B3zsef_Orb%C3%A1n_in_Eger%2C_2016_Hungary.jpg?20161005220943
• https://tunderkerthotel.hu/a-noszvaji-de-la-motte-kastely-es-tunderkert-hotel-tortenete-2/

A folytatásos bejegyzés első részében Kiss László felvillantotta, hogyan és mikor alakultak ki az állandó királyi udvarok (a kora újkori Franciaországban és néhány európai államban/birodalomban). A második részben pedig – bár ez nem egyedi francia eset volt – dióhéjban arra kereste a választ, miért és hogyan került sor Franciaországban 1661 után az addig független arisztokrácia és nemesség királyi hatalom alá rendelésére, jellegadó csoportjaik udvari nemessé tételére. Ez a két – jobbára párhuzamosan futó, és az abszolút monarchiák kiépítéséhez nélkülözhetetlen – hatalmi/politikai feladat feltételezte egymást. Állandó udvar nélkül nincs „megszelídített” és ellenőrzött udvari nemesség, nélkülük viszont nincs az abszolút hatalom fényét és erejét megjelenítő díszes királyi udvar. A Napkirálynak és az udvaronccá tett „kitartott nemesek”-nek tehát kölcsönösen szükségük volt egymásra. Egymás nélkül nem létezhettek.   

Az állandó királyi udvarok kialakulása Európában

A 16–17. századig a francia uralkodóknak sem volt állandó székhelyük, állandó uralkodói központjuk. Valamilyen udvar és udvartartás persze mindig volt, de éppen ott, ahol laktak, ahol tartózkodtak. Vagyis az udvar „az a hely, ahol a király lakik”. Járták a birtokaikat, az országot, és ahol átmenetileg megáll(apod)tak, többek között bíráskodtak is. Némi leegyszerűsítéssel: a király ment el az „országá”-hoz, a – jelentős gazdagsággal és helyi hatalommal, szuverenitással rendelkező, az uralkodóval számos esetben szembefeszülő – főnemesekhez/főpapokhoz, és nem fordítva. Ezek a nagyurak a váraikban, majd kastélyaikban nemegyszer fényűzőbb élet éltek, nagyobb udvart vittek, mint maga a király. Gondoljunk csak XIV. Lajos pénzügyi főfelügyelőjének – a Versailles-i kastély felépítésére inspiráló – csodálatos palotájára. Az 1660-as évek első felében Fouquet lényegében emiatt lett kegyvesztett, na meg amiatt, hogy (bár ez nem volt szokatlan a korabeli Európában) az állam pénzét a sajátjaként kezelte.

A francia és európai királyoknak tehát – néhány kivételtől eltekintve – sokáig nem volt népesnek és állandónak nevezhető udvaruk. A gazdag francia nemesek még a 16. század közepén is csak akkor „mentek fel” az udvarba vidéki birtokaikról, ha nagyon muszáj volt. Uralkodása kezdetén – állítja Jonathan Dewald – VIII. Henrik (1509 – 1547) angol király is arról panaszkodott, hogy csak kevés nemes látogat el hozzá, s hogy nincs elegendő vacsoravendége. „1600-ra azonban már minden nemes égett a vágytól, hogy megjelenhessen az udvarban. Időnként túl sokan is voltak, úgyhogy erővel kellett visszaküldeni őket vidékre”. Az 1630-as években I. Károly, angol király (1625–1649) már külön uralkodói meghívóhoz kötötte a vidéki nemesek londoni jelenlétét, és beperelte azokat, akik ezt megszegték.

Hol előbb, hol később, Európa egyre több országában megtörtént a (király és a rendek között megosztott, és ez által gyenge) rendi monarchiáról az erősebb, hatékonyabb abszolút monarchiára való áttérés. Az etatizmus (vagyis az állam és a királyi hatalom mindenhatóságába vetett hit és politika) erősödésével az uralkodó nem tűr(het)te a központosító törekvései útjában álló önálló helyi hatalmak és hatalmasságok, a regionális, tartományi, rendi és egyéb autonómiák, önkormányzatok létét. Ezek gyengítésére vagy felszámolására törekedtek, több – kevesebb sikerrel. Köztudott, hogy – Angliától eltérően, ahol a parlament szinte mindvégig működött – Franciaországban a rendi gyűlést XIII. Lajos (1610–1643) idején, 1614-ben berekesztették, hogy 1789-ig ne is hívják össze.

A szinte még gyerek XIV. Lajos (1643–1715) számára életre szóló, negatív élményt jelentett a harmincéves háború végén Franciaországban kirobbant Fronde-mozgalom (1648–1653), ami akár a trónjába és az életébe is kerülhetett volna (mint ahogy ugyanebben az időben, 1649-ben I. Károly angol királlyal meg is történt). A királyi hatalom meggyengülését kihasználó parlamentek (legfelső bírósági testületek, élükön a párizsival) és a hercegek fegyvert ragadtak ellene, szembefordultak vele. „A fiatal királyban – olvasható egy francia hétköznapi élettel a Napkirály korában foglalkozó összeállításban – mély nyomot hagyott a hercegek csoportja, a Fronde, ezért a nagyurak jelenlétét mindig a monarchia iránti engedelmesség jeleként értelmezte. Versailles ettől lesz kikerülhetetlen: minden itt dől el, itt az ember helye.”

A polgárháború tehát legalább két maradandó tanulsággal szolgált a fiatal király számára. Olyan erős hatalmat kell kiépítenie, amely egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi, hogy országának nemesei, főurai fegyvert foghassanak, fellázadhassanak ellene. Másrészt meggyűlölte Párizst, megvetette a párizsi „csőcselék”-et, amely ebben a zűrzavaros időszakban az ő és a családja életére tört. (Télvíz idején, álruhában, éjjel kellett menekülniük a Louvre-ból). Jules Mazarin államminisztere halála után, 1661-ben XIV. Lajos a teljhatalom birtokába jutott (bár ekkor sem mondta, hogy „Az állam én vagyok”). Hozzákezdett a kettős feladat megvalósításához.

Már nem igényelte a királyi udvar állandó vándorlását: Louvre – Vincennes – Fontaineblau – Saint-Germain. A sötét, hideg Louvre-t egyébként sem szerette, szűknek találta az egyre népesebb udvari ünnepségek számára. Új, tágasabb és fényűzőbb, a nagyságát és hatalmát jobban kifejező kastélyra vágyott a Párizshoz közeli Versailles-ban. Sokáig nem is gondolta még, hogy állandó lakóhelyéül szolgál majd ez a (soha be nem fejezett, Európa-szerte csodált, irigyelt és utánzott) kastély-együttes.

A Versailles-i kastély főépülete

A munkálatok 1661-ben kezdődtek el és XIV. Lajos – időnkénti ottlétek után – 1682-ben költözött be a családjával, népes udvarával és államigazgatásával együtt. Az állandó uralkodói lakóhely ötlete egyébként nem volt új, nem az övé volt. II. Fülöp spanyol király (1556–1598) legalább száz évvel megelőzte, amikor ugyan Madridot tette meg székhelyéül, de maga és a családja a Madridtól nem messze (1563–1584 között) felépült komor „palotakolostor”-ba, az Escorialba költözött. Másfél – két évszázaddal később Mária Terézia (1740–1780) osztrák királynő, II. Frigyes (1740–1786) porosz király és I. Péter (1682?–1725) orosz cár mégsem a komor Escorialt utánozták, hanem XIV. Lajos csodálatos székhelyét és udvarát. Bécs mellett felépült Schönbrunn (az 1740-es évekre), a Berlintől 40 kilométerre lévő Potsdam (a „gondűző” San-Souci – 1747), valamint Szentpétervár (18. század eleje), és – az orosz cár Versailles-i mintájú nyári palotája – Petrodvorec (1723).

A Versailles-i kastély tükörterme

A francia vidéki nemesség udvaronccá tétele

Versailles valóban a Napkirály nagyságát (felnőtt korában már a „Nagy” jelzővel is illették) fényét és abszolút hatalmát volt hivatva befelé és kifelé egyaránt kifejezni és szimbolizálni. Azért készült, hogy elkápráztasson. Csakhogy ezt a hatalmat, amint a Fronde eseményei oly gyászosan tanúsították, a vidéki nemesi társadalom jó része 1661 után sem ismerte és fogadta el feltétlenül. XIV. Lajos tehát hozzálátott a másik, talán még fontosabb „hatalomtechnikai” feladatához: a vele dacoló vagy dacolni képes francia főurak és nemesek engedelmességre kényszerítéséhez, hatalma alá rendeléséhez, megszelídítéséhez, „háziasításához” (domesztifikálásához).

Száz évvel korábban (de utoljára még 1648–1653 között is) a legforróbb fejű arisztokraták/nemesek – ha kellett, ha nem – fegyvert ragadtak és háborút háború után vezettek a király ellen. De ez már a múlté volt. Egyszer és mindenkorra elmúltak azok az idők is, amikor még a király járta az „országát”. Az 1680-as évektől már a „megszelídített ország”-nak kellett kötelező jelleggel a királyi udvarban élnie. Kezdetben sok vidéki arisztokrata/nemes panaszkodott, mert az udvaronc létet megalázónak, szolgai kényszernek érez(het)te. A 18. század második felében viszont már az udvar elsődlegesen a különleges társadalmi helyzet megőrzője lett a számukra. 

A 17. század végétől versengeni kezdtek ezért az immár önként vállalt rabságért, a kitüntető uralkodói kegyért, amelyet életük egyedüli értelmének, felsőbbrendű arisztokrata/nemesi létük és státuszuk egyedüli biztosítékának tekintettek. „Inkább meghalok, semhogy ne láthassam két hónapig” – mondta egy alkalommal Richelieu herceg. Egy másik udvaronc, szintén herceg, ezt a szoros kötődést így fogalmazta meg: „Felség, aki távol van öntől, az nemcsak boldogtalan, hanem nevetséges is.” Papp Imre szavaival élve: „Még a királlyal szoros rokonságban álló hercegek is csak „bolygók” voltak, akik fényüket a Napkirálytól kapták.”

Az egész derék vidéki nemesség Versailles-ban van – írta Funck–Brentano. Itt hajszolja a szerencsét, a gyönyöröket és a napfényt. Majd Saint–Simon herceg emlékiratából idézett: „A nagytermet Franciaország töltötte be.” A király – s ez a lényeg! – ugyanis nemcsak elvárta, hanem meg is követelte, hogy az egész francia nemesség körülötte lebzseljen, hogy őt (színleg vagy őszintén) imádja és szolgálja. Ismét Saint–Simonhoz fordulva: „Nem csak az előkelőségek állandó jelenlétét követelte meg, hanem az alacsonyabb rendű arisztokratákét is… Mindenkit látott, mindenkit észrevett… Egyesek érdemtelennek minősültek, és minden megbecsülésüket elvesztették, ha nem tartózkodtak az udvarban, mások azért, mert ritkán mutatkoztak. És menthetetlenül kegyvesztett lett az, aki soha vagy alig mutatkozott.”

A 17. század második felétől/végétől tehát a hajdan dicső francia arisztokrácia és nemesség a király kegyétől függő, azt kereső „udvari szolgá”-vá, egyfajta „kitartott nemes”-sé vált. Úgy látták már, hogy az udvaron kívül nincs élet. Ha nem vagy az udvarban, senki vagy!

Francia arisztokraták a 17. században

                                                                                                               Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

F. Funck – Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.

Jonathan Dewald: Az európai nemesség története. Pannonica, Bp. 2002.

Georges Duby – Robert Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat, Bp. 1975.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Francois Trassard (szerk.): Hétköznapi élet a Napkirály korában. Corvina, Bp. 2006.