A kora újkori európai uralkodói udvarok kialakulásáról és a francia arisztokrácia/nemesség udvaronccá tételéről (a 17. század második felében) már beszámolt egy korábbi bejegyzés. A jelenlegi bejegyzés azt mutatja be, hogy a 17–18. századi Franciaországban kikből lehetett udvari nemes, illetve a francia udvari nemesség származásáról és rang szerinti összetételéről lehet olvasni – fontos, de kevéssé ismert – információt.

„Íme, az arisztokrácia – írta Robert Mandrou, francia történész –, amelyet a király azért tart el, hogy semmit se csináljon, s főleg, hogy ne lázongjon; meghódolt a királynak, és be van zárva – aranyozott kalitkába, de bezárva.”

Ezek az udvaroncok akkor is ott voltak, amikor a királyi család bármelyik tagját „szólította a szükség”

Kikből le(hete)tt udvari, „bemutatott nemes”?

Eredetileg nem volt szabályozva Franciaországban (sem), hogy ki lehet udvari nemes (udvaronc), de a hagyomány szerint a régi arisztokrata és nemesi családoknak, és a központi apparátusban tisztséget betöltők családjainak volt erre a legnagyobb esélyük. Egy idő után, a 18. századtól azonban ez nem „hagyományos jog” volt már, hanem királyi kegy. Az a nemes és családja nyerhette el ezt a megtisztelő státuszt/méltóságot (amelyet a 18. században egyébként már szabályoztak, és kérvényezni kellett), akit az udvarban – egy befolyásos támogató (protektor) közbenjárására és kíséretében – bemutattak a királynak. Ezért nevezték/nevezik az udvari nemeseket „bemutatott nemesek”-nek is. XV. Lajos (1715–1774) és XVI Lajos (1774–1792) alatt már minden tábornok, követ és udvari tisztségviselő bemutatott nemes volt. Az udvari nemesség tehát „a király környezetében élő és a királynak bemutatott nemesek együtteséből állt.”

A 17. század közepéig/második feléig azonban még ismeretlen volt a vidéki és udvari nemes megkülönböztetés. Csak az udvarban ideig–óráig időző nemesekről lehetett beszélni. Még nem alakultak ki az udvari társadalom keretei, sem a bemutatás szertartása. Ennek az átmeneti időszaknak a vége felé, az 1690-es évek elején mutatta be a(z) – Versailles-ban egyébként régen járt (herceg és pair) – apa a fiát, a leendő emlékirat-író Saint–Simon herceget (1675–1755) abból a célból, hogy elérje: fiatal fia katonai szolgálatba léphessen, ami egyfajta udvari belépőül szolgált.

Saint–Simon herceg (1675–1755)

Maga a katonai szolgálat feltételekhez volt kötve. „A király mereven ragaszkodott hozzá – írta Saint–Simon –, hogy mindazoknak, akik katonai szolgálatba lépnek,… egy teljes esztendőt valamelyik muskétás lovastestőr-ezredben kell tölteniök…” egy lovasszázad élén, vagy – választás szerint – egy gyalogosezred tisztjeként. „Atyám, miután hódolattal meghajolt előtte, bemutatott, mint reménybeli muskétást… Őfelsége azzal tisztelte meg, hogy háromszor megölelte, s amikor rám fordult a szó… megjegyezte, hogy zsenge még a korom…”. Végül csak hozzájárult, hogy a fiatal főnemest beosszák ahhoz a lovasszázadhoz, amelyet atyja jó barátja vezetett, akiről tudni lehetett, hogy „különös gonddal foglalkozik majd” vele.

Egy korábbi bejegyzésben – Saint–Simon segítségével – már utaltunk arra, hogy az uralkodó nem csak kegyeibe fogadhatott, hanem kegyvesztetté is tehetett bárkit. De szóljon ismét a legilletékesebb, a fiatal udvari főnemes. 1694-ben, amikor az emlékirataihoz hozzákezdett, ugyan már egy nevét viselő lovasezred ezredese volt, de továbbra sem kedvelte a katonaéletet. Egy idő után úgy döntött, hogy visszavonul a birtokaira. Annál inkább, mivel több jelből úgy ítélte meg, hogy az uralkodó már nem kedveli, hogy mellőzik az udvarban. Ráadásul a katonai előmenetelével sem volt megelégedve. Ezért az udvari fősebész/főkirurgus közbenjárásával kihallgatást/audienciát kért az uralkodótól, hogy tisztázza a helyzetét.

A negyedik bejelentkezésekor, a királyi vacsora végén végre sikerült megszólítania. A „Király karosszékéhez léptem, és azt mondtam, könyörgök, szíveskedjék emlékezetébe idézni, hogy remélnem engedte a kegyet: kihallgatáson fogad”. A szívélyes uralkodói döntés egy perc múlva megszületett. „Talán holnap reggel, ha Ön is így kívánja?” „Arra születtem, feleltem én, hogy megvárjam, mikor kegyeskedik ráérni és fogadni, s igen nagy megtiszteltetésnek tekintem, ha másnap reggel megjelenhetek színe előtt.” Másnap a király a belső szobájában fogadta is, és a tisztázó beszélgetés során egyre jobban megenyhült.  

Ennek hatására Saint–Simon átmenetileg lemondott a tervéről, de a kegyvesztettséget később mégsem tudta elkerülni.

Egy belső szoba a sok közül Versailles-ban

Az udvari nemesség származás és rang szerinti megoszlása

Több ezer társához hasonlóan tehát Saint–Simon herceg is udvari nemes volt. A 18. századi udvari nemesi társadalomról magyar nyelven Papp Imre értekezett a legátfogóbban. Meglátása szerint a származás a nemesi állapot egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) hordozója volt a 15. század végétől/16. század elejétől kezdve. A nemesség a származással és az ezzel járó öröklött erényekkel (kiválóság, különleges képességek, társadalmi elismertség, kardforgatás, kiváltságok) különböztette meg/különítette el magát a közrendűektől, de más nemesi csoportoktól is. Egy 1583-ban kibocsátott királyi ediktum a francia nemesség két csoportját különböztette meg: az apai ágon legalább 4 generációra visszavezethető múlttal rendelkező „ősi” nemesi nemzetségek tagjait (a születés, a származás, a „vér nemesség”-ét, az ún. gentilhomme-okat), és azokat, akik csupán királyi levéllel vagy hivatallal szereztek nemességet maguknak és családjuknak. Egy 18. századi akadémiai szótár le is szögezte, hogy a fejedelem ugyan teremthet nemeseket, de csak a vér teremthet igazi (született) nemest. A 16–18. századi nemesi tudat tehát egyfajta nemzetségi múlttudatnak is nevezhető, amit nap, mint nap ápolni kellett.

Ám az is megkérdőjelezhetetlen ténnyé vált, hogy XIV. Lajos óta már nem elsősorban a nemesség töltötte fel a saját sorait, mint eddig, hanem az állam, az abszolút hatalom, amely tehát bárkit bármikor felemelhetett (akár a lenézett harmadik rend soraiból is) és letaszíthatott. Az azonos nemesi privilégiumok ellenére az udvari nemesi rangok (is) a nemesek közötti különbségeket fejezték ki. Az állam hat-hét rangot ismert el. Felülről lefelé haladva: királyi hercegek (a vér hercegei), hercegek, őrgrófok, grófok, algrófok és bárók. A 18. század második felében az uralkodó címzetes rangokat is adományozhatott. Például márkivá emelhetett olyan nemest is, akinek ezt a birtokai nem tették lehetővé. Pierre Chaunu könyvéből ismerjük, hogy a fent említett udvari rangok nagy vonalakban a nemesi rend (amely köztudottan a papi után a 2. kiváltságos rend volt Franciaországban) hagyományos, lépcsőzetes hierarchiáját követték: királyi hercegek, az uralkodó távolabbi rokonságában álló hercegek, főnemesi lovagok (hűbérbirtokuk nagysága szerint rangsorolva), hercegek, márkik, grófok, bárók, várurak. Végül ide tartoztak még a rangos, fegyverforgató köznemesek, valamint az igazságszolgáltatási és pénzügyi tisztviselők (hivataluknál és méltóságuknál fogva).

A kora újkori francia királyi udvarban a legnagyobb rangjuk, presztízsük a királyi hercegeknek (akik a 16. század végétől automatikusan hercegek és pairek/főnemesek lettek, és akiknek a rangjuk – amibe csak beleszületni lehetett – a legmagasabb, mindenekfelett álló volt), a hercegeknek–paireknek, valamint a hercegeknek volt. Náluk a rang szintje is szabályozott volt. Esetükben összefonódott a rang, a régi származás, a nagy vagyon és a politikai befolyás. Vér szerinti királyi hercegeknek azok számítottak, akiknek az ereiben Capet Hugo, illetve Szent Lajos óta férfiágon királyi vér csörgedezett. Az udvari szokások értelmében csak törvényes házasságból születhettek, de ezt IV. (Bourbon) Henrik, majd XIV. Lajos is megsértette.

XIV. Lajos potenciális örökösei körében

A 18. században a Bourbon királyi rokonságon belül három csoportot különböztettek meg. Az elsőbe a szűken vett királyi család tartozott: király, királyné, elsőszülött fiú (a trónörökös, akit szintén „Felség”-nek kellett szólítani), valamint a többi gyerek és unoka. A másodikat a király testvérei és elsőszülött unokatestvérei alkották „Fenséges Úr”, „Őexelenciája” megszólítással. Végül a harmadik csoportot a király többi férfiági rokona jelentette. Nekik a „Nagyuram” megszólítás dukált.

Végül előkelő, bár politikai szerep nélküli udvari rangja volt a hat–nyolc egyházi pairenek, valamint a néhány tucat világi paire-nek. Ezt a rangot szinte kizárólag csak igen kevés herceg, gróf és báró viselhette, bár elvileg a király egyszerűbb nemest is pair-ré emelhetett. A herceg és egyúttal paire családok száma 1643-ban ötven, 1723-ban hatvannyolc volt, de 1789-re harmincnyolcra csökkent. A papi rend magas tisztségviselői is a nemességből nyertek utánpótlást. 1516 óta a királyok csak nagyon kevés közrendűt neveztek ki püspöknek. A 17. század végén a 194 püspökből csak tizenhat (8 %), száz év múlva viszont a 192-ből már csupán 2 (1 %) volt közrendű.  

                                                                                                               Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Pierre Chaunu: A klasszikus Európa. Gondolat, Bp. 1971.

Georges Duby – Robert Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat, Bp. 1975.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Saint–Simon herceg: A Napkirály udvarában. Szépirodalmi, Bp. 1970.