A 21. század egyik legnagyobb kihívását a globális klímaváltozás hatásainak kezelése jelenti majd, amelyek közül hazánk esetében várhatóan a vízhiány lesz a legjelentősebb. A klímakutatások szerint a Kárpát-medencében az elkövetkező évszázadban valószínűleg növekedni fog az időjárási szélsőségek, köztük a csapadékszegény évek száma, és ezzel együtt erősen egybecseng, hogy az ezredforduló óta már a második (2003, 2022) rendkívüli aszállyal kell szembenéznünk. A 2022-es aszály kapcsán igencsak elrettentő hírek jellennek meg a sajtóban a kiszáradóban lévő Velencei-tótól kezdve, a lakossági ivóvízellátás veszélybe kerülésén át az egyre gyakoribb nádas és bozóttüzekig, nem beszélve a mezőgazdaságot ért kritikus mértékű károkról. Noha ezek kétségkívül olyan tapasztalatok, melyek alapján rendkívüli helyzetről kell beszélünk, a történelmünkben ez aligha példa nélküli. A 21. század „újdonsága” (egyelőre) nem annyira az extremitások mértékében, hanem inkább azok gyakoriságában jelentkezik. Rózsa Sándor írásában a magyar történelem két igen emlékezetes aszályát, az 1794. valamint az 1863. évit veszi górcső alá, különös tekintettel azok hatásaira, valamint a korabeli válságkezelésre és kárelhárításra.
A 19. században 28 ínséges esztendő volt, melyből legalább húszat a tartós csapadékhiány okozott. Ezek közül legalább 11 olyan év volt, amikor jelentős terméskiesés következett be, melyek nagy része a csapadékhiánnyal, kisebb része pedig a hűvös, csapadékos időjárással függött össze, mely utóbbi az őszi vetések kifagyását eredményezhette vagy az érést, illetve a betakarítást nehezítette.
A hosszú 19. század két igen aszályos évvel vette kezdetét 1790-ben és 1794-ben. A források az 1790. évit még valamivel csekélyebb mértékűnek mutatják, azonban a szolnoki Ferences rendház háztörténetében, már ezt is kritikusnak jegyezték fel, mivel az árnövekedés miatt az ingyen ételosztáson naponta 300-nál is többen jelentek meg. Hasonló helyzetet írtak le Erdélyből is, ahol az éhínség miatt a halálozások száma jelentősen megnőtt. 1794-ben már az Alföld jóval több pontján jegyeztek súlyos ínséget. Egy debreceni feljegyzés szerint az enyhe és hó nélküli telet követően tavasszal „száraz szelek” fújtak, melyek teljesen tönkretették az őszi gabonavetést, a tavaszit pedig ellehetetlenítették. Júniusban megérkezett ugyan az eső, de az a gabonatermésen már nem segített. Füzesgyarmaton olyan mértékű volt a szárazság, hogy a városban található kutak kiapadtak és a kiszáradt Berettyó fenekén kellett újakat ásni. Érdekesség, hogy a munka során három már kiásott kútra bukkantak, amelynek keletkezési idejét nem tudták kideríteni, azonban ez arra utalhat, hogy hasonló vízhiányos helyzet már korábban is fennállt.
A Hármas-Körös békésszentandrási vízlépcső alvizén 2022. július 24-én. A Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság által közzétett felvétel
A régebbi aszályok egyik viszonylag keveset emlegetett következményére világít rá egy Békés megyéből származó beszámoló a sóhiánnyal kapcsolatban, amely a Maros alacsony vízállása, vagyis a szállítás akadozása miatt következett be. A 19. században végrehajtott folyószabályozások egyik alapelve volt, hogy a folyók esését a meder rövidítése (kanyarulatok levágása) révén megnöveljék, így az árhullámok levonulását felgyorsítsák. Csak később, a munkák elvégzése után figyeltek fel arra a problémára, hogy ugyanez a száraz nyári hónapokban a minimum vízszintek jelentős csökkenését eredményezte. Erre jelentett választ a 20. században a folyók kisvízi szabályozása, aminek legfontosabb eleme a vízlépcsők építése volt. Ezekből csak a Tisza mentén hármat terveztek (Tiszalök, Kisköre, Csongrád), és nem véletlen, hogy a folyó vízszintje 2022-ben a Felső-Tiszavidéken, valamint a meg nem épült csongrádi vízlépcső feletti szakaszon közelítette meg a minimum rekordokat. A probléma tehát régóta ismert, a kezelésére a 20. században komoly erőfeszítéseket tettek, azonban, mint látjuk, a mellékfolyókon már a szabályozások előtt is előfordultak kisvízi problémák.
A Jászkunságban 1794-ben megfigyelhető volt az aszály hosszabbtávú negatív társadalmi következménye is, ugyanis a kisparasztság a magas élelmiszerárak miatt kölcsönök felvételére, illetve földjeinek eladására kényszerült. Érdekes körülmény volt, hogy a kerület közgyűlése központi rendelettel csökkentette a pásztorbérekben a természetbeni szolgáltatások arányát, vagyis kisebb részt fizettek például kenyérben, míg a pénzbeli fizetség növekedett. Ez azonban gyakorlatilag a nélkülözés „áthárításával” volt egyenlő, hiszen a piacon ugyanekkor esetenként egyáltalán nem, vagy csak igen magas áron lehetett élelmiszerhez jutni.
A 19. század közepén minden kétséget kizáróan az 1863. évi aszály emelkedett ki leginkább. Az 1862/63-as tél – akárcsak a korábbi 1794-es aszály idején – meglehetősen csapadékhiányos volt, és az általános szárazságot a nyár elején további extrém időjárási események súlyosbították. Júniusban az ország több pontjáról jelentettek hirtelen lehűlést, amelyet pusztító jégeső, sőt egyes helyeken havazás követett. Budaörsön június 4-én elfagyott a szőlő, sőt a kukoricát és burgonyát is fagykár érte. A Gazdasági Lapokban megjelent összefoglaló szerint Szabolcs megyében és a Hajdúságban a búza nem teremte meg a jövő évi vetőmagot sem, Hevesben éppen hogy „magját adta”, Csanád, Csongrád és Békés megyében pedig két magot hozott, vagyis az elvetett vetőmagmennyiség mindössze kétszeresét takarították be. Különösen súlyos volt a helyzet az állattenyésztésben, mivel a kiégett rétek és legelők nem biztosítottak takarmányt, szemestakarmányokkal való pótlásról pedig nyilvánvalóan szó sem lehetett. A Nagykunságban 24 000 szarvasmarha, 8000 ló, 197 000 juh és 13 000 sertés veszteségével számoltak. Utazók szerint a Hortobágyon az elhagyott birkaállások mellett 4-500 darabos nyájak csontvázai hevertek. Egyes parasztok a lovaikat szabadon engedték, és azok az utak mentén hullottak el. Ilyen körülmények között az állatokat a piacokon potom pénzért lehetet venni, míg a gabona és a zöldségfélék ára az egekbe szökött. Jelentések érkeztek a Tisza mellékfolyóinak kritikusan alacsony vízállásáról is: a Körösön több helyen át lehetett gázolni, a Berettyón működő túrkevei halászok pedig kérvényt nyújtottak be Ecsegfalvára, melyben a folyó kiszáradása miatt kérték vissza a korábban kifizetett bérletidíjat. Az aszály nem érintette egyenlő mértékben az egész országot, a legsúlyosabb az Alföldön volt, de kiterjedt néhány északi (Zemplén, Abaúj-Torna, Borsod), valamint a Dunántúl (Esztergom, Komárom, Veszprém, Zala) egyes megyéire is, igaz utóbbiakban kisebb mértékű volt a kár. Az összes közigazgatási egységben közel 5 millió katasztrális holdnyi (2 877 500 hektár) termőterületet érintett, melynek nagyjából fele szántó, másik fele pedig rét- és legelő művelési ágba tartozott.
Válságkezelés, a korabeli paraszti gazdálkodás aszályérzékenysége
Amint látjuk, mind az 1794-es, mind az 1863-as aszály igen súlyos mértékű volt, és felmerül a kérdés, milyen eszközök álltak rendelkezésre a károk mérséklésére vagy megelőzésére, illetve a negatív szociális következmények kezelésére. A 18. századtól kezdve a vármegyék és szabad kerületek egyik fontos feladata volt a szegény lakosok segélyezése, szükség esetén a gabonaosztás szervezése. A központi kormányszervek – például a Helytartótanács – odafigyeltek ugyan az aszályokra, gyakran kértek jelentéseket az egyes törvényhatóságoktól, azonban közvetlen gabona- vagy egyéb élelmiszersegélyezésre ezektől viszonylag ritkán került sor, rendszerint inkább csak a helyi szervek intézkedéseit ügyelték fel vagy országos gyűjtéseket szerveztek. Még az 1863-as aszály idején is csak ott nyújtottak közvetlen segítséget, ahol a vármegyék ereje már végképp elégtelen volt. Ugyanebben az évben a szegény lakosság helyzetének enyhítése érdekében utasították a törvényhatóságokat, hogy fokozzák a közmunkákat, hogy a munkalehetőségek növekedésével megélhetést biztosítsanak a mezőgazdasági jövedelemtől elesőknek. Némiképp ellentmondásosnak tűnik, hogy ezek a közmunkák az Alföldön többnyire a területek kiszárítását eredményező töltésépítéseket és lecsapoló csatornák építését jelentették. Az ellentmondásra már a kortársak is felfigyeltek, az árvízmentesítések és az Alföld aszályhajlamának kapcsolatára még visszatérünk. Az országos kormányzat „közvetett eszköztárába” tartozott még az adók és egyéb terhek alkalmi csökkentése, különösen a természetbeni szolgáltatások kapcsán. Erre több esetben sor került, azonban 1790-ben a Nagykunságban például a rendkívüli ínség ellenére is ragaszkodtak a katonaszállásoláshoz, és a katonák élelmezése komoly nehézséget jelentett, amellyel szemben a települési tanácsok többször is panasszal éltek. A rossz termésből következő ínségek kezelését jelentősen nehezítette, hogy a 19. században a gabonaraktározási kapacitások még meglehetősen korlátozottak voltak. A parasztság által használt földbe vájt gabonavermek sem igazán tették lehetővé a jó termésű évek többletének hosszabbtávú felhalmozását.
Kubikosok
A mezőgazdaságban közvetlen termésmentő beavatkozásokra még kevéssé volt lehetőség. Annak ellenére, hogy Széchenyi István a folyószabályozásokkal kapcsolatos szervezőmunkája során több alkalommal is kiemelte az öntözés fontosságát, és az a Tiszavölgyi Társulat alapító okiratának egyik pontjában is helyet kapott, a kidolgozott koncepcióba végül nem került be. Még az ország legkevésbé csapadékosabb, és így az időszakos öntözésre leginkább rászoruló Közép-Tiszavidéken is majd egy évszázadot kellett várni a szántóföldi vízpótlás feltételeinek megteremtésére. Az 1930-as években épült meg Tiszafüred és Kenderes között a Horthy Miklósról elnevezett öntözőcsatorna, azonban az öntözhető területek kiterjedését nagyobb mértékben csak a szocialista időszakban, a Tisza-tóhoz kapcsolódó csatornarendszer kiépítésével növelték meg.
Fontos azonban kiemelni, hogy noha a közvetlen kárelhárítás eszköztára meglehetősen szűkös volt, a tradicionális paraszti gazdálkodásnak számos olyan eleme volt, amely mérsékelte annak aszály érzékenységét. A 18-19. században az Alföld nagy részén még differenciált gazdálkodást folytattak, amelyben a szántóföldi gabonatermesztést jól kiegészítette az állattenyésztés, valamint a zöldség-, szőlő- és gyümölcstermesztés, erdőgazdálkodás. Az időjárási kilengésekkel szembeni érzékenységét jelentősen csökkentette például a heterogén vetésszerkezet, vagyis az egyes gazdák többféle gabonanövényt (búza, árpa, zab, köles) és kapásnövényt (kukorica, burgonya, dinnye) termesztettek egyszerre. Mivel ezek eltérő környezeti igényekkel rendelkeznek, a csak egy-egy hónapot érintő csapadékhiányok nem tették tönkre a teljes termést. Ezen elv alapján volt szokásban az ún. kétszeresnek, vagyis a rozs és a búza keverékének a vetése is, amelyet később a piaci igények szorítottak ki, hiszen a legjobb áron a tiszta búzát lehetett értékesíteni. Az őszi vetések károsodása esetén (amely főleg a kelést hátráltató száraz ősz vagy a hótakaró nélküli téli hideg miatt következett be), általában megpróbálkoztak a tavaszi rávetéssel. Az állattenyésztésben szintén a heterogén állomány volt jellemző, amely révén jól ki tudták használni az eltérő értékű legelőket és a különböző takarmányforrásokat. Hegyvidéki területeken az állattartás szempontjából kifejezetten nagy szerepe volt a magas tápanyagtartalmú makknak, az ún. makkoltatásból komoly haszna származott az itteni birtokosoknak. Az alföldi gazdaközösségek többnyire távolabbi tájakon való bérlegeltetéssel próbálták átvészelni az aszályt, 1794-ben például a Nagykunság települései Zemplénbe küldték a sertéskondákat makkoltatásra. A korabeli állatfajták (szürkemarha, rackajuh, mangalica) elviselték a nagy távolságra való elhajtást is.
Az árvízmentesítés és az aszályok összefüggése
Az Alföld aszályhajlama kapcsán a tudományt és a közvéleményt is régóta foglalkoztató kérdés, hogy a 19. századi vízrendezések milyen hatást váltottak ki ezen a téren. A kettő összefüggésének gondolata, meglepően korán, már a 18. század végén, tehát még a rendszeres folyószabályozási munkálatok előtt felmerült. A Közép-Tiszavidéken 1786/87-ben került sor az első jelentősebb vízrendezési munkálatra, az ún. Mirhó-gát építésére, amely számos település határában csökkentette az árvizek mértékét. A sors fintora azonban, hogy az 1780-as évek nagy árvizei által kikényszerített környezeti beavatkozást alig néhány év múlva nagy aszály követte, amelyet a gazdák egy része a gát építésére vezetett vissza. Hasonló gondolatokat ébresztett az 1863-as aszály is, amit sokan a Tisza-szabályozás negatív következményének tekintettek. Az ezzel egyet nem értők legfontosabb érve azonban az volt, hogy kritikus aszályok a vízrendezések előtt is bekövetkeztek, ilyen volt például az 1841-es és 1846-os év, amely egyszerre volt árvizes és aszályos. A folyószabályozások meglehetősen szerteágazó hatásainak kutatása ugyan korántsem tekinthető lezártnak, azt azonban elég nagy bizonysággal állíthatjuk, hogy a vízrendezés és az aszályok közötti közvetlen és erős összefüggés aligha valószínű. A Kárpát-medencében a csapadék jelentősebb része az Atlanti-óceán felől érkező nedves légtömegekből származik, vagyis az itteni csapadékhiány kialakulásában nem a helyi tényezők játsszák a főszerepet. A terület aszályainak kialakulását tehát lokális okokkal kevéssé lehet magyarázni, azokat az igencsak összetett légkör globálisabb összefüggései okozzák. A lokális okok keresésének „hagyománya” azonban a magyar közbeszéd egyes köreiben ma is él, erre remek példa az az abszurd gondolat, hogy a 2022-es aszály a jégkárelhárító rendszerek működésével függhet össze. A mocsárlecsapolások és a csapadék csökkenésének kapcsolata persze ennél jóval megalapozottabb hipotézis volt, hiszen azon alapult, hogy a vízfelületek párolgásának csökkenésével visszaesett a levegő páratartalma, amely negatívan hatott a csapadékképződésre, így befolyásolva a kiszárított árterek és azok környékének csapadékviszonyait. Az eddigi kutatások azonban egyelőre nem igazolták, hogy ez meghatározó mértékben hatott volna a területek agrometeorológiai viszonyaira, a párolgásnak legfeljebb a harmatképződés szempontjából volt kiemelt jelentősége, ami azonban messze nem ellensúlyozhatja a gyökérzónába lehatoló csapadék hiányát. Mindebből az következik, hogy az ártéri gazdálkodást folytató közösségek gabonatermesztése – amelyet mindig is az állandóan árvízmentes magaslatokon folyt – a szabályozások előtt is kitett volt az aszálynak, amit a korabeli források is igazolnak.
Az ártéri környezet persze indirekt módon csökkenthette a közösség gazdálkodásának aszály érzékenységét. A tavaszi elöntés például jelentősen növelte a rétek és legelők szénahozamát, így egy esetleges májusi-júniusi csapadékhiány ellenére is elegendő takarmány állhatott rendelkezésre, a lápok/mocsarak pedig száraz években egyfajta szükséglegelőt jelentettek. Az ártéri gazdálkodás eme előnyét máig Györffy István fogalmazta meg a legszebben, már-már irodalmi stílusban: „Ahol máma zöld akácok között apró tanyák fehérlenek, ott a kövér füvű legelőmezőkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút beleveszett a haragos-zöld rétbe, ott a konda bányászott. Ha a nyári forróság leperzselte a legelőt, beverték a jószágot a rétbe, ahol még mindig talált harapnivalót…”. A korabeli feljegyzések tanúsága szerint takarmányhiány esetén jellemző volt, hogy a fiatal nádat (ún. nádfiókot) legeltették, illetve azt kaszálták le az állatoknak. A rétségek végszükség esetén emberi élelemforrást is jelentettek, több leírásban is találkozunk például az ún. bengyelével, ami egy a gyékény lisztes gumójából készített kenyérféle volt. Az, hogy a 19. század terméketlen évei viszonylag ritkán jártak együtt közvetlen halálozásokkal, részben az ilyen szükséges élelmiszereknek (például a Felvidéken a makkőrlemény) lehetett köszönhető. Korántsem arról van persze szó, hogy az általános korabeli paraszti gazdálkodás, vagy épp az ártéri gazdálkodás rendszere alkalmas lett volna a demográfiai katasztrófák elkerülésére, ugyanis az élelemhiánytól legyengült szervezetek gyakran estek áldozatul különböző megbetegedéseknek, így ha a közvetlen éhhalál viszonylag ritka is volt, az aszályos évek szinte minden esetben együtt jártak a halálozások számának megnövekedésével, és hosszabb távú demográfiai hatásokkal is bírtak, például a születések és házasságkötések elmaradásán keresztül.
Vastag Géza: Verekedő bikák
A magyar történelemben tehát viszonylag sok esetben találkozunk aszállyal, melyek mértéküket tekintve (folyók kiszáradása, gabonatermés szinte teljes megsemmisülése) nem maradtak el a maiaktól, a különbségek inkább azok társadalmi-gazdasági hatásaival kapcsolatban foghatók meg. A 19. században az alföldi paraszti közösségek még jelentős mértékben önellátásra utaltak voltak, így az időjárási kilengések komolyabb mértékű ellátási zavarokat is okozhattak. Hiányzott például az a közlekedési infrastruktúra, amely az ország egyes régiói közötti termeléskülönbségeket hatékonyan kiegyenlíthette volna, ebben a tekintettben persze éppen a 19. század hoz majd jelentős változást a vasútépítések révén. Nem állt rendelkezésre egy kárelhárításra alkalmas vízgazdálkodási rendszer sem, a 19. század fő környezetszemléleti irányelve a vizek levezetése vagyis a „szárazítás” volt. Csupán a 20. században került előtérbe a többletvizek mellett a vízhiány kezelése is. A magyar vízgazdálkodás történetének talán legfontosabb tanulsága, hogy változékony időjárásunk megköveteli a szélsőségek minél több típusára való felkészülést, függetlenül attól, hogy az aktuális évtizedben melyik volt a markánsabb. A modern korban a globális ellátási láncok lehetővé tették, hogy az aszály ne okozzon közvetlen hatást mindennapi életünkre, a jövő kérdése azonban, hogy erre hosszútávon mennyire építhetünk.
Rózsa Sándor
A téma néhány felhasznált irodalma:
Boa Krisztina: Az 1863-1864. évi aszály és ínség Békés megyében. Fons. Forráskutatás és Történeti Segédtudományok. 19. évf. 2. sz. 2012.
Katus László: Az 1863-64. évi aszály és éhínség az Alföldön. In: Hudi József (szerk.): A fogyasztás társadalomtörténete. Rendi Társadalom – polgári társadalom 18. Budapest- Pápa. 2007.
Katus László: A modern Magyarország születése. Magyarország története 1711-1914. Pécs. 2021.
Mika János: Az éghajlatváltozás néhány sajátossága Észak-Kelet Magyarország térségében. In: Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei (Új sorozat 36. köt.). Tanulmányok a földrajztudományok területéről. Eger. 2009.
Rácz Lajos: A kis jégkorszak éghajlati változásainak hatása az őszi búza terméseredményeire a Kárpát-medencében. In. Demeter G. – Kövér Gy. – Pogány Á. – Weisz B. (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2021. Környezettörténet – Historiográfia. Bp. 2021.
Rácz Lajos: Magyarország éghajlattörténete az újkor idején. Szeged. 2001.
Réthly Antal (szerk.): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701-1800. Bp. 2009.
Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon. Bp. 2000.
Szabó Lajos: Aszály a Nagykunságban a XVIII. század végén. In: Zounuk – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 6. Szolnok. 1991.
