Eger hírneve legalább olyan mélyen gyökerezik több évszázados szőlő és borkultúrájában, mint a Tinódi Lantos Sebestyén által megénekelt, és Gárdonyi Géza méltán híres regénye révén általánosan ismertté vált 1552-es ostromban. A szőlő azonban nemcsak hírnevet, de jelentős jövedelmet is biztosított az itt élőknek. Kinek a megtermelt szőlő vagy az eladott bor, kinek az elvégzett szőlőmunkák után fizetett napszám, kinek pedig a szőlőműveléshez és borászathoz szükséges szerszámok, hordók, és különféle eszközök készítéséből és eladásából származó jövedelem útján. A város nem egy nemzetközileg is híres műemlék épülete foglalja kőbe a nemes lelkű mecénások emlékén túl az egri szőlők gazdasági erejét. Az egri bor történetét Kozári József mutatja be.

A sok évszázados, virágzó szőlő és borkultúra kialakulásához jelentős mértékben járultak hozzá a kedvező éghajlati és talajviszonyok. Az itt található, túlnyomó részt riolittufára települt kavicsos agyagból, illetve mészkőkőzetre rakódott pannonagyagból összetevődő talaj különösképp kedvez a szőlőnek, ráadásul a könnyen vájható riolittufa szinte kínálja magát a pincekészítéshez. A napsütéses órák száma – annak ellenére, hogy az átlagos évi középhőmérséklet csupán 10°C körül mozog - évi átlagban meghaladja az 1800-at, sőt időnként a 2000-et is, ugyanakkor a Bükk déli, dombokká szelídülő, harántvölgyekkel barázdált lankáin a napsugarak beesési szöge is ideális. Az évi csapadékmennyiség 600 mm. A kedvező természeti feltételek azonban csak az itt élők szorgalmas és kitartó munkájával, valamint szakértelmével párosulva hozhatták létre Magyarország egyik legjelesebb történelmi borvidékét, az egrit. Az egriekről és a környező községekben lakókról a múlt században többen is leírták, hogy „különösen tiszta, ügyes és jó szőlőmunkások,… s bár takarékosság iránti  hajlamuk kevés, jellemük nyílt és őszinte, csakhogy iszákosságra s néhol verekedésre hajlandó."

A Nagy-Eged

Az egri borvidéken a vonatkozó gazdaságföldrajzi és szőlészeti irodalom szerint a Bükk hegység lejtőin virágzó szőlőkultúrát kell értenünk. Közigazgatásilag ez a vidék a 19. század második felének törvényalkotása szerint Eger városát, valamint Andornak és Kistállya (ma Andornaktálya), Bakta (ma Egerbakta), Deménd (ma Demjén), Egerszalók, Felnémet, Felsőtárkány, Kerecsend, Maklár, Nagytálya, Noszvaj, Ostoros, Szólát (ma Egerszólát) és Szomolya községeket jelentette. A modern szabályozás már két eredetvédelmi körzetre, az Egrire és a Debrőire tagolja a borvidéket. Az Egribe tartozik Eger, Andornaktálya, Demjén, Egerbakta, Egerszalók, Egerszólát, Felsőtárkány, Kerecsend, Maklár, Nagytálya, Noszvaj, Novaj, Ostoros és Szomolya, a Debrőibe pedig Aldebrő, Feldebrő, Tófalu, Verpelét, Kompolt és Tarnaszentmária.  (9/2006. FVM rendelet)

Az egri borvidék térképe

Az Eger környéki szőlőtermesztés kezdete a történelem homályába vész. A Kis-Eged hegy oldalában talált régészeti leletek 30 millió éves ősszőlő emlékét őrzik, melyet Vitis hungarica néven tartanak számon. Természetesen ez még nem sokban hasonlít a mai szőlőhöz, de kétség kívül jelképértékű. 

Ha történeti források nem is tárják elénk az egri szőlőtermesztés kezdeteinek időpontját, arra mindenképpen utalnak, hogy a 11. században számottevő szőlőültetvény díszítehette az egri lankák irtásait, s a 13. század elejére már virágzó szőlőkultúráról számolnak be. Köszönhető ez az I. Szent István király által alapított egri püspökség szervezőmunkájának. Az egyház mindig megkülönböztetett figyelmet szentelt a szőlőtermesztésnek, hiszen a bor, legyen akár fehér, akár vörös a keresztény liturgia elengedhetetlen tartozéka. (Kezdetben inkább a Krisztus vérére utaló vörös borok voltak használatosak a szentmiséken, később azonban az egyre terjedő vörösbor hamisítások miatt a fehér vált általánosan elterjedtté. Csak a keleti egyház tartott ki továbbra is a vörös borok mellett.) A szertartások szükségleteinek kényszerén túl a szőlőtermelésből és borkészítésből származó jövedelem is hozzájárult a szőlőkultúra fejlesztéséhez. IV. Béla királyunk 1261-ben kelt birtokmegerősítő oklevelének kiadását az indokolta, hogy a tatárjárás során elvesztek a püspökség korábbi oklevelei. Ezért huszonöt egyházmegyei nemes eskü alatt tett tanúsága alapján írták össze az egri püspök birtokait és kiváltságait a fennmaradt oklevélben. Ugyanez az oklevél rendelkezik az egri püspökség bortized bevételeiről is, ezért annyit biztosan állíthatunk, hogy ha Szent István korában még nem is – hiszen nem az eredeti oklevelet írták át, hanem szóbeli információk alapján szerkesztették meg –, de a 13. század közepén már élénk szőlőművelés folyt az egri völgyben.

Középkori szőlőművelés a Fécamp Psaltérium miniatúráján 1180 körül

 Az Árpád-korban betelepülő szerzetesrendek – így például a bencés szerzetesrendet megújító burgundiai Citeaux szerzetesközösségének fíliájából, Clairvaux-ból Magyarországra érkezett ciszterci szerzetesek élen jártak a mezőgazdasági technika fejlesztésében és terjesztésében. Valószínűleg hozhattak magukkal eredeti hazájukból termesztésre szánt szőlővesszőket is. Fontos szerepet játszottak a gyéren lakott területek benépesítésére toborzott francia, német és itáliai telepesek, akik saját kultúrájukkal gazdagították a már itt meglévő földművelési, szokásokat. Különös jelentőséggel bírnak a valószínűleg a 11. században, de biztosan még a tatárjárás előtt ide telepített vallonok, akik nemcsak a szőlőtelepítést lendítették fel, hanem új gazdálkodási szokásokat, szőlőmetszési és borkezelési ismereteket is meghonosítottak. Az ő nevükhöz fűződik például a bor hordókban való tárolása a korábbi bőrtömlők helyett. A hordókat általában két, Egerben kantárfának nevezett gerendára szokták fektetni.

Ciszterci szerzetesek munka közben egy 13. századi német kódexben

 A szépen gyarapodó szőlőterületekről származó bor tárolásának szükségessége hívta életre az egri és Eger környéki pincéket. Különösen az egyház, a püspökség és a káptalan számára volt fontos a tárolás megoldása, hiszen nemcsak a saját birtokukban lévő szőlőkből származó bort, hanem a teljes püspökség területéről természetben beszolgáltatandó adót, a bordézsmát is tárolni kellett. A püspökség késő középkori gazdasági iratai szerint a legfontosabb bevételnek a bortized számított. Eger környékén egészen a 16. századig a fehérszőlőből készült borok domináltak. Először Estei Hippolit számadáskönyveiben találunk adatot vörösbor tárolására. Ahogy a délvidéki, szerémségi borvidék elpusztult, oszmán megszállás alá került, úgy váltak egyre fontosabbá a hadszínterektől egyelőre távol eső északi borvidékek, Eger is. A 15-16. században jelentőssé lett az északi, Krakkóba irányuló borkivitel erről a vidékről. A bor tárolásához ideális feltételeket biztosított a könnyen megmunkálható tufa. A legkorábbi írásos adataink az akár kőbe vágott, akár épített, boltozott egri pincékről a 15. századból származnak. (A legrégebbi gótikus, kőbe vágott pincerészletet Egerben a Dobó u. 8. alatt tárták fel.) Adománylevelekben, a püspökség számadáskönyveiben egyre gyakrabban említettek pincéket, mind a város területén, mind a püspökség egyéb birtokain, pl. Gyöngyöspüspökiben (ma Gyöngyösön).

A Saint-Germain-des-Prés apátság pincéje 1530 körül 

A 16. századra már a környező falvakban is jelentős szőlőültetvények díszlettek, háttérbe szorítva minden más művelési ágat. Ez volt az Eger vidék szőlőkultúrájának első virágkora, melyet az egri vár 1596-os elestével beköszöntött hódoltsági időszak tört meg.

Eger a 17. század elején

 Bár a muszlim vallás tiltja az alkoholfogyasztást, az egri szőlő és borkultúra csillaga a hódoltság korában sem áldozott le.  Egyrészt mert a fejlett török kertkultúra ismerte és kedvelte a szőlőt, másrészt mert a török, ha nem is fogyasztotta a bort, az abból származó jövedelem neki sem volt ellenére. A bor iránti igény pedig nem csökkent, hanem nőtt, mert a két, majd három részre szakadt ország végvári csatározásaiban, és hadjárataiban részt vevő zsoldos hadinép szinte mérték nélkül fogyasztotta. Ennek oka persze nem pusztán a részegeskedésben gyökerezett. Korabeli források egybehangzóan állítják, hogy Magyarországon a felszíni vizek fertőzöttek, ihatatlanok voltak. Különösen háborúk idején volt veszedelmes vizet inni, hiszen a halottakat egyszerűen vízbe hajították, mivel a vesztesnek nem nagyon maradt ideje a temetésre, a győztes pedig nem igen vesződött vele. Takáts Sándor, a kor jeles kutatója idézi, hogy „a katonák, ha a Duna vizéből ittak, úgy elhullottak, mint a legyek”. Két évvel Eger eleste előtt, 1594-ben egy Egerben szolgáló zsoldos járandóságai közé napi 7 deciliter bor is tartozott (évi 15200 csöbör 700 fős legénység számára). Sajnos a katonák nem mindig elégedtek meg a járandósággal, és mint Ormány Józsa sümegi várkapitány panaszolja: „soha nem lehet az magyar had részegség nélkül, mert csak csatára menjen is, azonnal meg kell valahol részegedni”. És bizony a törökkel is megesett, hogy fittyet hányt Mohamed törvényeire. Több török szpáhitól vették el a tímárt (birtokot) részegeskedés miatt, de az is előfordult, hogy - török források szerint - az Esztergom felmentésére küldött török sereg vezérpasája félelmében úgy berúgott, hogy „holtrészegen ülve a lován kisebb megszakítással okádott.”

A mértéktelen borfogyasztás ellen számos jeles hazánkfia felszólalt. Pázmány Péter esztergomi érsek például a következő szavakkal ostorozta részegeskedő honfitársait: „a haza szabadulásáért annyi részegítő köszöntések lettek, hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, (hadseregét) és reá eresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittanak Magyarország szabadulásáért, nem kellene vízözön sem a török veszedelmére, mind borban fúlnának meg.” A kritikák azonban nem a borfogyasztást, pusztán annak mértéktelenségét bírálták. Mint Szenczi Pál debreceni prédikátor megjegyezte: „Más a Bor, s más a Részegség. Az első Isten teremtése, a második az Ördög tojománya.”

Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros (1570-1637)

A növekvő borfogyasztás jelentős borkereskedelmet hívott életre. Ez a növekvő igény azonban nem minőségi, hanem mennyiségi volt, s így minőségi bor előállítására nem ösztönzött. A növekvő mennyiség eladásából származó haszonról azonban a hódoltsági török urak sem kívántak lemondani. A hódoltság időszakával foglalkozó kevés számú forrás tehát egybehangzóan virágzó szőlőkultúráról tudósit. Evlia Cselebi török világutazótól azt is megtudhatjuk, hogy „9600 kertjük van, szőlőjük savanykás és nem nagyon ízletes”, ami egyértelműen nem minőségi borszőlő termesztésére utal.

Evlia Cselebi szobra Egerben (2014-2020)

A hódoltság időszakához köthető az első jelentős fajtaváltás az Eger környéki szőlő-hegyeken. Már a 16. század elején kezdetét vette az addig uralkodó fehérbor szőlőfajták visszaszorulása, a török elől menekülő rác telepesek által hozott és meghonosított kékszőlő javára, vagyis már az Eger 1596-os eleste előtti évtizedekben az ország nagy részét kitöltő török hódoltság területéről beszivárgott és fokozatosan teret nyert az egri szőlőhegyeken a kadarka. Mártonffy Károly, a 19. század jeles szakírója megfogalmazásában: hogy „mikor cseréltettek fel a fejérek fekete fajokkal, mely most is e vidéken kizárólag uralg, azt ismét nem tudjuk, csak gyanítjuk, hogy ez a törökök által közvetlen, vagy legalább is általok hozott vesszőkkel… mert hagyományból és régi iratokból tudjuk, hogy a magyarországi törökök is a bort kedvelték.”

Matthaeus Merian Eger visszafoglalását megörökítő metszetén jól láthatók a város környéki gondozott kertek 

Akár a rácok, akár a törökök tevékenységének tulajdonítjuk a történteket, az semmiképpen sem vitatható, hogy a vörösborszőlő fajták lassan, de biztosan kiszorították a fehér fajokat az egri borvidékről. A törökök elől menekülő rácok hozták magukkal a kadarka különböző fajtái mellett a héjon erjesztéses vörösborkészítés technológiáját is. Az a ma is élő, bár helytelen feltételezés, hogy az egri borvidék azonos a vörösbortermeléssel, ebben az időszakban alakult ki.

                                                                                              Kozári József

Bővebb tájékozódásra ajánljuk: Berecz Anita - Kristóf Ilona (szerk.): Eger ezer éve. Líceum Kiadó, Eger, 2020.

https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/eger-ezer-eve

Hogyan készültek az emberek 100 évvel ezelőtt a Karácsonyra Egerben? A válasz nem meglepő, ugyan úgy mint mi. Friss meleg kalácsokat sütöttek, szaloncukrot eszegettek, disznótorokat tartottak, nagy karácsonyi leárazásokat hirdettek, karácsonyfát díszítettek és karácsonyi misére jártak. Az első világháború utáni karácsonyi készülődést Bóta Anna írása mutatja be.

„Ugyan mit hoz a Jézuska? Ez izgatja most a gyermeklelkeket, ezzel a töprengő gondolattal fekszik, kel e napokban Csonkamagyarország minden eszét tudó kis csemetéje.”

Egri Népújság 1921.12.22 Jézuska útján – részlet

Nehéz idők jártak akkoriban, hiszen alig pár éve lett vége a szörnyű áldozatok követelő első világháborúnak. Gyászolták az elhunyt családtagokat, rokonokat, a megcsonkított Magyarországot, próbáltak talpra állni abból a csapásból, amit a trianoni békeszerződés okozott sok ezer magyar családnak az új határon kívül és belül. Szembe kellett nézni az élelmiszerhiánnyal és a nagymértékű inflációval, voltak, akiknek kenyérre is alig futotta. Az emberek azonban a legnagyobb nehézségek közepette is várták a szeretet ünnepét, hiszen a Karácsony megnyugvást hozott a léleknek, az otthont, a szeretetet és meghittséget jelentette még azok számára is akik a sötétebbnek látták az életet. 

Mindenkinek a maga módján, de az adventi készülődés ugyanazzal a sürgés-forgással járt, mint napjainkban. A ’20-as évek elejétől a kereskedelem évről-évre élénkült, egyre több kisbolt és kiskereskedő várta a vevőit, a boltok polcai megteltek. Már a kis fizetésű emberek is megengedhették maguknak, hogy Karácsonyra megajándékozhassák hozzátartozóikat, a kereskedők pedig hatalmas karácsonyi árengedményekkel csalogatták a vevőket. A legelterjedtebb ajándékok a gyerekeknek a babák, bababútorok, mackók, ügyességi játékok, mesekönyvek, állatfigurák, építőkockák, faállatkák voltak míg felnőttek elsősorban ruhát ajándékoztak egymásnak, a nők leginkább a harisnyanadrágoknak örültek. Mindezek mellett kínáltak imakönyveket, képeslapokat, díszdobozos levélpapírokat, íróeszközöket. 

Az 1920-as évek elejétől egyre nagyobb választékban kerültek forgalomba irredenta árucikkek is. A jellegzetes motívumok a dísz- és emléktárgyak mellett megjelentek társasjátékokon, kártyapaklikon és mindenféle használati tárgyon. Különösen népszerű volt az egri Huszár Aladár által szabadalmaztatott Geolotto nevű társasjáték.

Nagy volt a kínálat a piacon is: tejföl, tojás, baromfi, apró malac, liba, kacsa, pulyka, hal, alma, dió és minden egyéb karácsonyi asztalra való bőven akadt eladásra. A tehetősebb családoknál elterjedt volt a fenyőfa állítás, az szegényebb családok beérték egy-egy ág feldíszítésével. A cukrászdák nagy választékban kínálták a cukorkákat, csokoládé díszeket, szaloncukrokat.

A távoli rokonoknak, ismerősöknek a legszebb kézírásukkal megírt szebbnél szebb karácsonyi képeslapokon kívántak boldog karácsonyt. Az adventi időszak kedves látványossága volt a betlehemi jászolt vivő gyerekek csapata is. Ám a nagy sürgés-forgásban az emberek nem feledkeztek meg egymásról sem, minden évben különböző intézmények szerveztek jótékonysági adománygyűjtést a rászoruló árváknak, családoknak, szegény iskolásoknak. 1920-ban Szmrecsányi érsek karácsonyi adomány adott át a hadirokkantaknak, árváknak és özvegyeknek de az Egri Szociális Misszió Társulat is rendszeresen gyűjtött a rászorulóknak. Az Egri Polgári Asztaltársaság a karácsonyi ünnepek során a szegény iparos tanulókat támogatta, a Keresztény Szociális Egyesület pedig a hadiárváknak gyűjtött. 

Az évtized végére a pénz romlása miatt a karácsonyok megint egyre szűkösebbek lettek, a fákra kevesebb dísz jutott, egymás után tűntek el róla a finomabb cukorkák. A lapok egyre többet cikkeztek arról, hogy elmaradt a nagy karácsonyi vásárlási hullám és forgalom. Az üzletek roskadásig megpakolt polcai mellett unott arcú eladók várták, hogy betévedjen egy-egy kósza vásárló. A játék-kereskedések sorsa különösen rossz volt, hiszen a szülők örültek, ha a napi élelmiszeradagot be tudták szerezni és gondoskodni tudtak a melegebb téli ruházkodásról.

„…A karácsony ünnepe azonban önként kínálkozó alkalom arra, hogy mintegy a szeretet békés magaslatáról egyszerre fogjuk be szemünkkel a mögöttünk elmaradt vidéket, elmondjuk, mi volt szép, mi volt csúnya benne s mit kellene tennünk, hogy a jövő képe szebben alakuljon...”

Eger napilap 1929.12.25. 245.szám

                                                                                                 Bóta Anna

Felhasznált források:

Tomka Béla – Felszálló ágban  https://rubicon.hu/cikkek/felszallo-agban

Vonyó József: Trianon árnyékában – A magyar gazdaság és társadalom strukturális problémái a két világháború között

Egri Népújság 1920.10.02

Egri Népújság 1921.12.24 292. szám 3.p.

Egri Népújság 1925.12.23 291. szám 1.p.

Egri Népújság 1921.12.13 282. szám 2. p.

Egri Népújság 1920.12.19 291. szám 1.p.

Egri Népújság 1922.12.08 280. szám 2.p

Egri Népújság 1927.12.04  276. szám 3.p

Egri Népújság 1924.11.01 253. szám 3.p.

Egri Népújság 1924. 12.02. 278.szám 3.p.

Egri Népújság 1925.12.18 287. szám 2-3.p.

Egri Népújság 1927.12.23.  291. szám 3.p.

Eger napilap 1930.12.19. 288. szám 1.p.

Ziegler Géza III. évfolyamos 18 éves egri tanítóképzős tanuló 1881. szeptemberében kezdte meg a tanítást a Somogy megyei Karádon. Az utókor idealizálni próbálja Gárdonyi tanítói tevékenységét, de a 18 éves szőlősgyöröki fiatalember nagyon hamar megismerte a falusi tanítók számtalan munkáját és nyomorúságos életét. Ezeket az élményeket foglalja össze és elemzi Bartók Béla következő posztjában.  

A karádi Gárdonyi Géza Általános Iskola és a római katolikus templom napjainkban

Az 1881. augusztus 3-án 18. évét betöltő Ziegler Géza tanítójelölt 1881. szeptember 28 - 1882. augusztus 13. között dolgozott a karádi római katolikus elemi iskolában. Úgy tűnik, hogy az első tanév annyi szenvedést okozott, hogy élményei hozzájárultak ahhoz, hogy 4 év múlva 1885-ben végleg lemondott a tanítói állásáról.

Karád akkoriban a távoli veszprémi püspökség birtoka volt, az iskola az egyházmegye tanfelügyelői hivatalához tartozott, a karádi katolikus elemi iskola igazi irányítója azonban 1872-1907 között Neumayer Károly plébános volt. A községben álló három kastélyt a püspöki birtokok bérlői lakták, a templomot, a községházát és jegyzői lakot a veszprémi püspök építtette, de a 19-20. század fordulóján működött a községben takarékpénztár, segélyegylet, önkéntes tűzoltóegyesület, kaszinó, iparos olvasókör és egy gőzmalom is.

Az ifjú tanítójelölttel Karádon Huber Antal vezető tanító ismertette meg a nélkülözést, hiszen az iskolaigazgatók országszerte fiatalabb beosztottaik élelmezésén, tüzelőjén, fizetésén takarékoskodtak. 1924-ben Gárdonyi József azt állította, hogy apja 1881-1882-ben 10 hónapig havonta 2 forint 50 krajcárt kapott a karádi tanítótól és ugyanannyit a községtől, ami havonta átlagban 5 forintot jelentett. Étkezése valamennyire biztosítva volt a főtanítónál, bár annak felesége nem a legjobb szakács volt, de az ajándékba hozott gyümölcsökből, disznótoros ételekből ő is kapott iskolai érdemeiért valamennyit és ez az éhségét időnként csillapította.

Szőllősgyörök és Karád Somogy megyében a Balatontól délre

Fűtött szobája azonban nem volt, az 1881-1882-es hideg telet éjszakánként átdideregte. A gyerekek által a kötelezően behordott fadarabok a tantermet nappal még felmelegítették, de éjszakára mindegy volt, hol fekszik le, mivel a szobájában is hasonlóan hideg volt. Reggelenként a kútvödör volt a mosdótála, szalmazsákon aludt - néha a tanterem padlóján - téli kabátként használt ujjatlan hosszú körgallérjába burkolózva a törött ablaküveges szobában. „Átkozott község ez! Alig várom, hogy meneküljek belőle!" – írta 1881. október 24-én majd így folytatta: „Huber a főtanító kocsisként bánik a tanítóval s még arra sem méltatja, hogy néha napján legalább egy pohár borral megkínálja."

Az első hónapokban nagy lelkesedéssel kezdett hozzá a tanításhoz és a népműveléshez. Ábécéskönyv írásába fogott, de nehezen ment és abbahagyta. Ennek vázlata sokáig megvolt az egri vármúzeumban. Újságot is indított Karádon Köpönyeg címmel, amelyből három számot írt meg és illusztrált saját kezűleg, de egy sem maradt fenn belőle. Mivel az ifjú tanítójelölt a pap mellett imádkozott és énekelt a temetéseken, 1881. október végén írta Halottak napján című versét, amelyet a Pesti Hírlapnak küldött el, de nem jelentették meg. Még 1881 végén küldött egy írást a budapesti Ország-Világ című folyóiratnak is, de onnan sem kapott választ.

Egy dolgozó kisiskolás az Ország-Világ című folyóirat képén 1881-ben

Karádot egyébként így jellemezte később – nem túl hízelgően - a Hosszúhajú veszedelem című regényében szereplő falusi tanító: „Micsoda nyomorúságos viskók! Nádtető, fűz-sövénykerítés, oldalt dűlő hídkarfa, libák, kacsák a híd alatt a pocsolyában, tyúkok a kocsiúton, buta, lompos kutyák a kapuk előtt. Időnkint egy ökrös szekér lassálkodik el a bolt előtt. Mellette hosszú ostorral ballag a hajtója. Aki férfi, mind csizmás és mind ballagó. Aki asszony, mint mezítlábas és mind sietve járó.”

Ziegler Géza bekapcsolódott a karádi fiatalok szórakozásába, amelyről fennmaradt egy sajátos 1881. decemberi tudósítás:  „E hó 11-én a karádi ifjúság által rendezett tánczestély fényesen sikerült; kis számú, de díszes társaság gyűlt össze a nagyvendéglőben, hol is a jelenvoltakat az a rémületes hír lepte meg, hogy itten szó sincs tánczvigalomról, a kinek tánczolni mégis kedve van, a „kis korcsmába“ menjen. Silány világítás mellett, pinczébe való tégla lépcsőkön jutottak az érkezők a kisebb-nagyobb tükrökkel díszített, teremmé átalakított kis korcsmai ivószobába, hol kedélyesen folyt a táncz a szokásos szünóráig. Említésre méltó azonban, minthogy az egyik rendezőnek a táncz terén elsajátított szerény tehetségei csupán lengyelkéig értek - mindig olyant huzatott.” Amellett hogy ez a szokványos esemény újsághír lett, úgy tűnik, Karádon 140 éve legalább két szórakozóhely működött, a lengyelke pedig a mazurka nevű tánc magyar neve volt.

A karádi katolikus iskola és tanulói a két világháború között

Az ifjú segédtanerő még az ősz folyamán megismerkedett Csík Ilkával, a karádi főerdész lányával, akit később Finom Ilka néven örökített meg a Hosszúhajú veszedelem című regény tizedik agglegény-történetében. 1881. nyarán Szőlősgyörökön már többször találkozott Csutorás Lujzával, de Ilkának már komolyabban udvarolt, ezért fájt neki később az elutasítás. 1882 elején viszont már Farkas Vilmával, a tabi útbiztos leányával randevúzott, és a lány hatására írt szerelmes versekben még Karád is megszépült. Karád így a borzalmas tanítói nyomor és a szerelmi csalódás ellenére hosszan tartó élményt adott az írónak, mert később több versében is feltűntek karádi motívumok, Az én falum című novelláskötetében pedig a tanítói élmények mellett több korabeli karádi személynév is olvasható.

Gárdonyi Gézára és párjára emlékeztető szerelmesek rajza Az én falum 1996-os kötetében

A nyomor azonban nem törte le a gyermekek és a falusi nép iránt érzett szeretetét. Erre bizonyíték Az én falum című elbeszélésgyűjteménye, amelynek minden darabja Gárdonyi falusi - nagyrészt karádi -  tanítóskodásából született. Karádon ismerte meg a könyv mindenki által kedvelt gyermek alakjait, akiket írásaiban halhatatlanná tett, például Tabi Jóskát és Kovács (Vas) Rozikát. Vasárnaponként, amikor csendes volt az iskola, öreg parasztembereknek tartott előadást a Föld forgásáról vagy más népek életéről. Közben verseket írt (A karádi fasorban), udvarolni járt Tabra, majd ironikus verset írt a nélkülözésről az iskolai szekrény ajtajának belső lapjára, amely évtizedekig fennmaradt. Így hangzott:

„Míg urad én voltam oh sifonér – ruha nem volt benned

De boros üvegek glédája táborozott itt

Hej, tele egykor mind valamennyi jó bikavérrel

Nézz ide, drága utód s kebeledből szálljon a sóhaj

Rakd be ruhádat, hogyha talán van, megjön a bor is

Csak legyenek jó pajtásaid mint Don Vigolénak.”

Az alkalmi disztichonszerű versben a sifonér (franciául chifonnier) ruhásszekrényt jelent, de azt, hogyan kerültek a sorba (gléda) állított bikavéres üvegek ilyen messzire Egertől, nem lehet tudni. Ha volt bor, a karádi szegénység biztosan viszonylagos volt. A Don Vigole álnév pedig egy középkori verses regényben Arthur király egyik lovagjára (Wigalois) utal, akinek története eltorzított fordításban jelent meg korábban magyarul Kerekes Wigolais története címen.

Versecske az egykori szekrény oldalfaláról

A Somogy vármegyei Általános Tanítóegyesület 1924. június 5-én leplezte le két napos ünnepség keretében a karádi Gárdonyi emléktáblát. Megnyitó beszédet a kerületi tanfelügyelő mondott, 5 környékbeli tanító pedig Gárdonyi-költeményeket szavalt, majd előadták A bor című Gárdonyi színmű I. felvonását. Másnap a karádi esperes gyászistentiszteletet tartott, amely után a tanítóegyesület elnöke, a somogyi főispán és mások mondtak beszédet, majd lehullott a lepel az emléktábláról, amelyen a következő felirat látható:

„Gárdonyi Géza emlékének Somogy vármegye tanítósága 1924.

„Kik áldozunk itt szóval, hittel, kővel:

Elmúlunk a forgó-szálló idővel.

S utánunk száz tanító-nemzedék,

S Ő még mindig tanítja nemzetét. Móra István”

Gárdonyi Géza Karádon 1924-ben felavatott emléktáblája

A sors iróniája, hogy az a Móra István (1864-1957) nevű tanár írt alkalmi verset az emléktáblára, akinek öccse, Móra Ferenc szintén tanítóként kötelezte el magát a szegény emberek mellett és hagyta el a tanítói pályát, hogy teljes erejével az irodalmi pályán haladjon. A karádi tapasztalatok azonban később megszépültek és hozzájárultak a népművelő pedagógus Gárdonyi legendájának kialakulásához, amit ő így alapozott meg egyik elbeszélésében: „…kell egy hídnak lenni, amely a parasztosztályt az úri osztállyal egybeköti. Ez a híd a néptanító. Én szeretek az lenni, ami vagyok. Az én foglalkozásom kedves nekem. Én a faluban minden szíven és minden lelken uralkodom. Ez nekem öröm. És gazdag is vagyok.”

                                                                                                              Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem (Finom Ilka)

Korompai János. Gárdonyiról – a jó tanítóról, Hevesi Szemle, 1985. 5. sz. 43-45.

Kelemen elemér: Néptanítók Somogyban a kiegyezés korában, Somogyi Almanach 34-35. (Kaposvár, 1981)

Dr. Almássy Gyula: Gárdonyi nyomában, Beszámoló a dunántúli Karádról, Népújság, 1956.január 28.4.

Népújság, 1956. február 1. 9. szám

Népújság, 1956. február 4. 10. szám

Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi Budapest, 1924. I. 80-91.

1552, Eger. A történet ismert, ahogy a vár hőseinek névsora is. Mindenféle rangú és nemű embernek, a deáktól a tisztig, a paptól a nemesig, legyen férfi vagy oroszlánként harcoló nő, része volt a híres diadalban. Számos történet, és annál több életút találkozott akkor egy helyen, a töröktől szorított egri várban - s ott egy név: „Fügedy János lovas hadnagy”, akit még Tinódi is többször megemlít summájában, vitézségéről és sérüléséről is beszámolva a hallgatónak: „Az Figedinek foga kiesék.” Gárdonyi Géza csillagai közt is megtaláljuk a „farkas üstökű, kék szemű legénynek” leírt „Fügedyt” egy rövid, kedélyes párbeszédben, melyet Bornemissza Gergellyel folytat. Az írói-költői fantáziáról még szó lesz a későbbiekben, és arról, hogy ez milyen haszonnal kecsegtetheti a tanárokat a hétköznapi oktatásban. Kovács Dániel ezt a posztjában a főhős, Figedy János alakján keresztül mutatja be.

Fügedy utcatábla Egerben

Névleg a Heves megyei Nagyfügedhez, birtokait nézve Szabolcs és Borsod vármegyéhez egyaránt kötődött a Figedy család említett tagja. János 1558-ban lett Noszvaj birtokosa - innen a borsodi kötődés, hiszen akkor még a falu nem Heves megye része volt. A hat évvel korábban zajló események sodrába Figedy akkor, mint az egri káptalan tisztje került bele, mikor is „huszonhetedmagával”, azaz huszonhat gyalogossal érkezett a várba erősítés gyanánt. Jóval a török ostrom megkezdése előtt Dobó István már hónapokon át folyamatosan „harcolt”, főleg a környék nemességével azért, hogy a tőlük várt és remélt katonák kiállításával minél jobban megnövelje Eger védőseregét, az akkor mindössze 400 főt számláló állandó őrség mellé. Az 1552. augusztus végére összegyűlt körülbelül kétezer védő soraiban hamar megmutatkozott mind a bátorság, mind pedig a vezetői erény. A török haditaktika részének tekinthető, a vár feladására szólító fenyegető hangvételű levél, melyet Ahmed pasa küldetett be a várba egy paraszttal - nem nyílvesszőn belőve, ahogy a legendás filmben láthattuk - nyilván nem maradhatott kellő válasz nélkül, már csak a magyar virtust tekintve sem. Szeptember 9-én éjszaka a védők egy majd 100 fős csapattal, Bornemissza Gergely, Pethő Gáspár, Zolthay István és Figedy János vezetésével rajtaütöttek a török előőrsön, akik akkor Maklárnál állomásoztak. A sikeres zsákmány- és fogolyszerző akciók egymást követték - szeptember 19-én Figedy - Zolthay és Pethő mellett - újra vezetője volt annak a lovaskitörésnek, amely a Boldogasszony templomnál lévő török ágyúállások ellen irányult; az ellenséges fegyverek megrongálása és az azokat védő őrség elkergetése újabb pont volt az egriek javára az ekkor már három napja a várat ágyúzó törökökkel szemben.   

A harcok alatt, Tinódi leírásából is tudjuk, hogy Figedy „jól forgolódott” a várvédők között, többször bizonyította vitézségét. A diadal után sem került le az egri színpadról, fontos feladatot szánt neki Dobó: az 1552. november 20-ára Göncre összehívott nemesi gyűlésre Figedyt küldte, hogy az ostrom alatt tönkrement vár helyreállítására támogatást, segítséget kérjen, sajnos megint eredménytelenül. Dobó és Mekcsey István másodkapitány csakhamar belefáradva a folyamatos parttalan viaskodásba, lemondtak tisztükről és a következő év januárjában átadták a várat a királyi megbízottaknak; Eger új kapitánya Bornemissza Gergely lett.

Eger vára anno

Bornemissza a harcokban teljesen kifulladt várat, de harcedzett és hűséges tisztikart örökölt, köztük a mi „Fügedinkkel”. Az egykori „Gergely deák” gyakorlatilag ugyanazzal az erővel és odafigyeléssel irányította a vár életét kapitányként, mint elődje Dobó, és továbbra is számíthatott azokra a vezetőkre, akikkel bajtársi viszonyba került az ostrom ideje alatt. A török veszély, az emberi akarat és kitartás hősöket teremtett Eger várának falainál 1552 őszének hónapjaiban - a védők érdeme elévülhetetlen. A későbbi évek történései viszont, a sors fintoraként, a politika vagy éppen az emberi gyarlóság miatt kissé beárnyékolta néhányuk életét, így Figedyét is. Miután Bornemissza 1554-ben török fogságba esett, Zárkándy Pál másodkapitány kapitánnyá lett, mellé pedig Figedy került az alkapitányi posztba. A barátság kettejük között nem tartott sokáig: Figedyt csakhamar azzal támadta Zárkándy - kissé ironikus hasonlattal élve -, hogy (szó szerint) a saját malmára hajtja a vizet, mert többek között azzal vádolták, hogy az egri karthauzi barátok malmát (amely a mai Tűzoltó téren volt egykor) a saját hasznára foglalta el. Nem tisztünk az egykori egri tiszt megítélése, az igazság feltárása (maradjunk némaságban, ahogy a karthauzi barátok anno), de annyi bizonyos, hogy Figedy 1555-ben felmentését kérte másodkapitányi posztjáról.

A noszvaji De la Motte kastély ritkábban fotózott nyugati homlokzata

Ahogy az egri várvédők közül többen is helytállásukért és vitézségükért földadományban részesültek, úgy „Fügedy úr” is kapott egy Egertől mintegy 11 km-re lévő, lélekszámát tekintve akkor 250-300 között mozgó kis települést birtokul, „a mi falunk”-nak nevezett Noszvajt. Figedyről köztudott volt, hogy az „új vallás” híve és 1558-as faluba érkezésével lényegében a helyi protestáns közösség alapjait rakta le. Udvarházát a mai De la Motte kastély helyéhez kötik, mely kastély egyébként helyszínéül szolgált egy másik kor másik neves alakjának életének, gróf Széchenyi István döblingi szanatóriumának díszletéül a Hídember című filmben. De térjünk vissza most az irodalomhoz, kissé vakmerően és szerénység nélkül Gárdonyi és Tinódi nyomdokain haladva, a dráma jegyében, de korántsem drámai módon.

Noszvaj község címere, rajta Figedy karjának ábrázolásával

A noszvaji Figedy János Általános Iskola három évvel ezelőtti diáknapjai különlegesen zajlottak. Az akkori apropó egy évforduló volt: 2018-ban, 460 éve vette birtokba Figedy Noszvajt. „Fügedy urunk” falujának és oskolájának apródjai, a török korszakot megidézve, díszes-zenés felvonulással, játékos vetélkedőkkel, szabadtéri sütés-főzés közepette merítettek „a múltnak kútjából” egy jóízű színdarabot, melynek címe „Figedy vitézei” lett. (A darab azóta kiegészült egy második résszel is, amely a „Figedy kardja” címet viseli.) Képzeljük el, hogy ez a derék nemesúr az általa hozott 26 embert Noszvajról, illetve a Noszvaj felé vezető kalandos útjáról verbuválta; ennek kitalált, szándékosan humoros történetét az iskola drámaszakkörösei színpadra vitték és nagy sikerrel be is mutatták, még a község „népe” előtt is. A „Gyalog Galopp” és „Indul a bakterház” elegyének tekinthető ízig-vérig magyar középkori story valóságos és kitalált elemeket egyaránt tartalmaz, de mindezt azon nem titkolt szándékból, hogy az iskola gyermekei, ha játékos és mesés formában is, de tanuljanak saját iskolájuk névadójáról, a korszakról, amiben Figedy élt. A hely szellemével átitatott és a falu nevezetességeit burkoltan felvonultató meséből a tanulók ráismerhetnek saját közegükre, a településre, ahol élnek, ahová minden nap iskolába járnak.   

Figedy János levelet kapott

Levelet kapott

Egerből

Dobó István írta azt néki

Írta azt néki

A törökről

Jó vitézeket Figedy János

Figedy János

Hozz nekünk

Az török ellen ebben a várban

Ebben a várban

Reményünk.

A színdarabhoz írt egyik nyitó dal szövege a szerző tollából       

Az iskolai történelemtanítás mindig összekapcsolódik a helyismerettel, az adott település történetével, amelyből akár tisztán-tudományosan, akár egy kis fantáziával megfűszerezve, de mindig meríthetünk és érdekesebbé tehetjük egy korszak tanórai vagy éppen tanórán kívüli feldolgozását.  

                                                                                                                Kovács Dániel

Felhasznált források:

Nagy József: Eger története. Gondolat, Budapest, 1978.

Száz magyar falu könyvesháza sorozat - Noszvaj. Írta: Kovács Béla. Szerkesztette: Bán Péter.

P. Kovács Melinda: Malmok az egri völgyben a 16. század végéig. (Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei)

Pallas Nagylexikon (mek.oszk.hu)

Tinódi Sebestyén - Egri Históriának Summája (mek.oszk.hu)

Gárdonyi Géza - Egri Csillagok (mek.oszk.hu) 

A képek forrása:

Fügedy utcatábla Egerben. Szerző saját fotója 

Eger vára anno

A noszvaji De la Motte kastély ritkábban fotózott nyugati homlokzata

Noszvaj község címere, rajta Figedy karjának ábrázolásával

1761. október 10-én, 260 évvel ezelőtt választották meg gróf Eszterházy Károly váci püspököt egri püspöknek, bár csak fél év múlva foglalta el új székét. Viszont már egri kormányzása idején 1781-ben - 240 éve - készült el az általa építtetett egri Líceum dísztermének freskója. Az egri katolikus egyetem Eszterhazyanum kutatócsoportjának könyvbemutatója és műhelykonferenciája alkalmából a pompás festmény külföldi vonatkozásait és alkotásának körülményeit Bartók Béla idézi fel.

Eszterházy Károly püspök az 1770-es években elkészült díszterem kifestésére eredetileg Kracker János Lukács és Zach József egri festőművészeket kérte fel, de az előző 1779-ben az utóbbi pedig 1780-ban elhunyt. 1776-ban viszont Egerbe látogatott Hell Miksa csillagász a csillagvizsgáló felszerelése céljából, így a püspök kérésére ő ajánlotta a Bécsben ismert jó hírű Franz Sigrist festőművészt. Az sem véletlen, hogy Hell volt, aki 1755-ben a bécsi egyetemen is berendezett egy csillagvizsgálót. Az egri líceum díszterme eredetileg vizsgateremnek épült, mert hosszában 2. emelet magasságában 1-1 erkély található, amelyek egyikében a vizsgázó diák fejthette ki állításait, a szemben lévőn pedig vitapartnere foglalt helyet. A vizsgabizottság a teremben ülve hallgatta és értékelte a szellemi párbajt, a többi tanuló pedig a 2. emeleti színházterem (a mai 302. terem befedett) 5 ablakából nézhette és hallgathatta a disputát. Egyébként a bécsi régi egyetem és az egri egyetem dísztermében is vannak szemközti erkélyek.

Az egri egyetem díszterme

 A bécsi akadémiai székház (régi egyetem) díszterme

Sigrist 1727-ben született a mai németországi Breisach am Rheinban, és Bécsben tanult Paul Troger barokk festő mellett, ahol művészetére Mildorfer és Maulbertsch is hatott. Később az augsburgi püspök udvari festője, az ottani művészeti akadémia tagja, majd tanára lett. 1763-ban visszatért Bécsbe, ahol kollégáival József főherceg koronázási festményein dolgozott, de számos más csodálatos freskó őrzi emlékét német nyelvű katolikus területeken. A művészettörténészek már régen igazolták, hogy az egri munka előképe Gregorio Guglielmi (1714-1773) bécsi egyetemi freskója volt. Az olasz mester Itáliában tanult és kezdetben ott alkotta freskóit, majd Drezdába hívták. Később Augsburgban, Berlinben, Szentpétervárott dolgozott. 1755-ben költözött Bécsbe, ahol Pietro Metastasio (1698-1782) olasz költő, operaszövegíró elvei szerint a következő években festette ki az egyetem mennyezetét. Az író az allegorikus szemlélettel szemben a tényszerű, jellegzetes, életképi (ún. zsáner) ábrázolást népszerűsítette. Az olasz festő szakított a barokk mennyezetképek bonyolult képszerkesztésével, művében látszólag érvényre juttatta a bécsi udvari költő programját: „Annál nagyobb a világosság, s ennél fogva annál nagyobb az értéke a műnek, mennél takarékosabb a szokványos eszményi allegorikus-szimbolikus és utaló alakok alkalmazásában, melyeknek bűne, hogy az ilyenfajta képek legnagyobb része megfejthetetlen rejtély lesz."

A régi bécsi egyetem 1753-55 között épült a francia Jadot tervei szerint, amelyben 1857-től az Osztrák Tudományos Akadémia működik. A dísztermet ma is Guglielmi látványos freskója díszíti, amely a négy egyetemi fakultás allegóriáját ábrázolja, de nem mellékes, hogy a különálló teológiai termet a később szintén Egerbe érkező Franz Anton Maulbertsch mennyezeti képe illusztrálja. A díszterem az 1960-as években kiégett, a freskó tönkre ment, de sikerült néhány év múlva helyreállítani, így össze lehet hasonlítani az egri egyetem dísztermének eredeti állapotában fennmaradt freskójával a négy kar megjelenítésének szempontjából.

A bécsi egyetem dísztermének mennyezete

Az egri egyetem dísztermének mennyezete

Ezek után kapott felkérést Sigrist 1780-ban Eszterházy püspöktől a díszterem díszítésére és miután elfogadta a megrendelő feltételeit, 1780. július 22-én a püspöki titkár Balásovits Mihály Bécsben aláíratta vele a szerződést. Eszerint az „új ízlés” szerint készített freskóért cserébe ő és segédként dolgozó fia 3500 forint munkabért és Egerben lakást, teljes ellátást kapott. A püspök ezután elküldte neki Zach vázlatait részletes „programjával” vagyis eszmei iránymutatásával együtt, a bécsi festő első vázlatai pedig 1780. december 26-án érkeztek meg. Ezek alapján a vizsgaterem falait Sigrist fia festette al secco (száraz vakolatos) technikával és a klasszicista vázák, füzérek mellett még barokkos díszes kereteket, szegélyeket láthatunk.

A hittudomány bemutatása Bécsben

A hittudomány oktatása Egerben

Eszterházy elképzelése értelmében Sigrist műve is a tervezett egri egyetem négy fakultását szemlélteti. (Lásd: Nagy Andor: Az egri universitas pillérei a 18. században című blogbejegyzést). A bejárattal szemben látható mennyezeti részen a hittudományt oktató professzort teológusok, püspökök veszik körbe, előtte pedig a kánonjog (Ius Canonicum) kötete tűnik fel. A spanyol hatású papi süvegek (birreta) és a katedra, padok elhelyezése elhiteti, hogy hasonló volt az egri tanítás.  A bejárattól jobbra a jogtudomány művelőit, a fent említett bíróság tagjait szemlélhetjük meg az Igazság istennője és a Corpus Iuris (korabeli magyar törvénytár) társaságában. A bejárat fölötti részt a bölcsészettudomány foglalja el, amely valójában inkább a természettudományos földmérés, vegyészet, fizika, csillagászat művelését fejti ki. A bejárattól balra eső mennyezetrészen az orvostudományról kapunk képet, mivel az ott ábrázolt boncolás, fogászat, gyógyszerkészítés az épületben végzett tevékenység volt néhány évig. Amellett hogy több ábrázolt eszköz később fennmaradt a líceum múzeumában (a távcső ma is látható), az egyes életképek a különböző karok tanszékeinek gyakorlati munkájára is utalnak.

A jogtudomány allegóriája Bécsben

A jogtudomány művelői az egri freskón

Eszterházy azt kérte, hogy a mester a bécsi egyetem dísztermének freskóját vegye mintául, de kezdetben a jogi kar egri ábrázolásával nem volt megelégedve. Ezért elküldte a festőt Budára, hogy figyelje meg a magyarországi legfelsőbb bíróság, a Hétszemélyes Tábla tagjait, öltözetüket. A püspök ugyanis a képen a korabeli magyar és egri viszonyokat szerette volna megörökíttetni és nem teljesen az osztrák mintát másoltatni. 1781-ben elnök nélkül 13 főnemes (2 érsek, 3 püspök, 6 főispán és 2 kamarás) alkotta a bírói testületet, bár talán valószerűbb lett volna Heves és Külső-Szolnok vármegye törvényszékét meglátogatni. Sigrist tanulmányútja sikeres volt, de amikor Eszterházy megnézte a képet, több részlet még mindig nem tetszett neki, ezért lediktálta titkárának, mit kell majd kijavítania a művésznek. Sigrist teljesítette a kéréseket, így például a bíróságról távozó magyar nemesek zsinóros dolmányt viselnek, amelyhez állítólag a püspök adott saját ruhatárából mintákat.

Az orvostudománynál Egerben is megdöbbenhetünk az amputált láb láttán a megcsonkított holttesten és a csontvázon a sebészek között, akik viszont korhű ruhában hajolnak a halott fölé és egyéb gyógyító tevékenységet is végeznek a háttérben. Még Markhot Ferenc doktor portréja is köztük lehet.

Az orvostudomány Bécsben

Az orvostudomány szemléltetése Egerben

Amikor lebontották az állványokat, Eszterházy újra megnézte a művet és úgy gondolta, hogy a bécsi eredetű allegóriák nehezen érthetővé teszik. Ezért azt kérte, hogy a mester tegye gyakorlatiasabbá a képet, hogy a látvány jobban kifejezze a valóságot. A művész ezt a kérést is teljesítette, ezért a freskót a következő évben alaposan átalakította, vagyis 1782-ben fejezhette be véglegesen. Kevesebb lett az elvont, általános tartalom, több a realisztikus élethelyzet, életszerűbbek az emberi alakok, ezért ha minden apró részletet, szereplőt felnagyítanánk, színes, gazdag képi forrásként is vizsgálhatnánk, ha a 18. század második felének tudományos életére vagyunk kíváncsiak.

A bölcsészettudomány allegóriája Bécsben

A bölcsészettudomány művelői Egerben

A bölcselet (filozófia) kifejezésénél Egerben például már nemcsak a középkori eredetű asztronómia és geometria eszközeit, művelőit láthatjuk, hanem a geográfia, fizika, kémia, biológia szakértői is láthatók. A távcsöves pap Madarassy János, a csillagvizsgáló első vezetője lehet, a többiek egy térképen és földgömbön távolságokat mérnek, hőmérővel, üvegburával, mikroszkóppal vagy homorú tükörrel végeznek kísérleteket. Azt is állíthatjuk, hogy jobban érezhető a felvilágosodás tudományos hatása az egri képen, mint a bécsi festményen vagyis modernebb szemléletet tükröz. Mellesleg itt láthatjuk a festő nevét és a munka évszámát.

„Gyógyító és boncoló orvosok, - írja egy mai elemző - vizsgálódó gyógyszerészek, ülésező táblabírák, kísérletező papok és civilek, műszereikkel foglalatoskodó csillagászok és földmérők, földgömbjeik és mappáik fölé hajoló térképészek, szónokló papok és mellettük néhány süveges-bocskoros jobbágy, mind megannyi találó karakter tevékenykedik e színes forgatagban, természetes mozdulatokkal, pontos; egyértelmű rajzzal, barokk pátosz és éles fény-árnyék ellentétek nélkül megfestve.”

Sigrist főoltárképe és két mellékoltárképe a rusti (ma Ausztria, régen Ruszt, Magyarország) katolikus templomban

Egyes elemzések szerint Franz Sigrist egri képein a barokk vagy rokokó mozgalmasságát, színességét már áthatja a fegyelmezett, racionális klasszicizmus, ami Tiepolo egyes alkotásaira emlékezteti a szakértőket. Magyarországon és Egerben Franz Sigristnek ez az egyetlen műve maradt fenn, és ezzel nem csak önmagát, megrendelőjét és annak egyetemét, hanem Egert is európai hírűvé tette.

Breisach am Rhein, ahol ma utca viseli Franz Sigrist nevét

                                                                                                    Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

Jernyei Kiss János: Recentior Philosophia. A bölcsészeti fakultás ábrázolása Franz Sigrist egri mennyezetképén in Ez világ, mint egy kert... Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére, szerk. Bubryák Orsolya, Budapest, Gondolat, 20210, 671-684.

Szmrecsányi Miklós: Az egri líceum és mennyezetfreskói in Eger művészetéről, Tanulmányok és jegyzetek a hazai barokk történetéhez, Stephaneum Nyomda, Budapest, 1937. 118-131.

Ludányi Gabriella: Három festő, három freskó (A Líceum festészeti díszítése) in Egri séták nemcsak egrieknek, 1. Egri Lokálpatrióta Egylet, Eger, 2010. 77-83.

Garas Klára: Gregorio Guglielmi (1714-1773) Művészettörténeti Értesítő, 1963. 4. sz. 205-224.

Gregorio Guglielmi mennyezetképe az Osztrák Tudományos Akadémia dísztermében Bécsben

Franz Sigrist A négy fakultás című mennyezetképe az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem dísztermében (Szántó György fényképe)

A császári pár Ferenc József és Erzsébet 1857-es magyarországi utazása gyakran felidézett eseménye az 1849 utáni magyar történelemnek. A körút fontos szerepet kap a levert szabadságharc utáni történelmi korszakról szóló történelmi emlékezet formálásában, hiszen a hagyományos irodalmi kánonban szereplő, Arany János által írt ballada, a Walesi bárdok keretét alkotja. Az utazás emlékezetének azonban csak egyik szeletét alkotja a szabadságharcot eltipró, az országot a győztes dölyfösségével bejáró, Ferenc József mítikus alakja. A másik történetmesélésben a főszereplő már az ifjú pár, és elsősorban Wittelsbach Erzsébet. Erzsébet, pontosabban Sissi, aki gyakran már 1857-ben is Erzsébet királynéként kap főszerepet. A meghiúsult egri látogatáshoz köthető információkat összegzi Pap József.

Erzsébet császárné Franz Xaver Winterhalter festményén 

Ez az út különösen fontos az általános – nem csupán Magyarországra koncentráló lokális – Erzsébet kultuszban is, hiszen Erzsébet ennek során veszítette el első gyermekét, Zsófia Friderikát. Az Erzsébettel foglakozó – különböző szakmai színvonalú – irodalom ebből igen gyakran messzemenő következtetéseket von le, miszerint a kétéves főhercegnő halála mélyen megviselte Erzsébetet, az ennek hatására kialakuló depresszió és önvád meghatározta és negatívan befolyásolta a gyermekeihez fűződő későbbi kapcsolatát. A magyarországi Erzsébet-kultuszban pedig Sissi alakja mindenben ellentéte az edwardi szerepben megjelenített Ferenc Józsefének. Ő az a történeti szereplő, akinek segítségével a szabadságharc leverése és a kiegyezés között feszülő ellentét feloldható volt. Ezen írásnak nem célja a kultusztörténeti toposzokkal – Arany János költészete, Ferenc József és Erzsébet kapcsolata – foglalkozó szakirodalmi álláspont ismertetése, ezzel a bevezetővel csupán az egri események tágabb összefüggéseire óhajtottunk utalni.  

Az utazás előkészítése 

Az utazás általános értelemben vett előkészületeiről részletesen olvashatunk Manhercz Orsolya disszertációjában, és a Heves Megyei Levéltárban is találhatók hasznosítható dokumentumok. Különösen érdekesek azok a levelek, melyeket a császárlátogatásra meghívott megyei nemesek írtak válaszul a megyehatóságnak. A Heves megyei Megyehatóság 1857-es iratai között két dobozban találhatóak az utazással kapcsolatos iratok, közöttük az utazással kapcsolatos helytartósági köriratok, a megye által készített tervezetek, a központi utasításokra tett rendelkezések. A fennmaradt anyag jelentős része az első, eredetileg május 28-ára, majd az egy napos csúszás miatt, május 29-ére tervezett programhoz kapcsolódik.  

Az események szervezői az egész országban különös gondot fordítottak a helyi nemesség részvételének a biztosítására. Ez azonban nem lehetett nagyon sikeres, hiszen az 1857-es útról szóló külföldi újsághírek éppen azt emelték ki, hogy a nemesség tartózkodóan viselkedett. A városi polgárok részvétele azonban mindenütt szembetűnő volt. Többek között erről tudósító hír jelent meg például a Berliner National-Zeitungban a kassai látogatás kapcsán, de hasonlót tapasztalhatunk Egerben is. 

Ferenc József. Ismeretlen osztrák festő

A nemesi reprezentáció biztosítása az egri hivatalnokoknak is egyik elsődleges feladata volt. 1857. április 16-ra kelteződött Lakner Antal azon levele, melyben megszólította a megyei előkelőségeket. A levélben, melyhez csatolták a látogatás első programtervét is, Lakner arra kérte a címzettet, hogy jelezze, ha a látogatáson részt kíván venni: „az esetben ha nagyságod ő cs. k. ap. felségeinek Egerbeni lette alatt hódolatát tenni óhajtaná, ebbeli szándékát előzőleg május 15-ig velem tudatni kegyeskedjék, hogy ekként azon kedves helyeztetésbe jöjjek becses nevét a felsőbb helyre felterjesztendő névjegyzékbe felvehetni”. Ez a levél azokhoz szólt, akik rész vehettek a császári fogadáson, hiszen közölte az uralkodónak való bemutatás tervezett időpontját is, melyet május 28. délután 2 és 3 óra közé vártak. Egy tágabb kört szólított meg a titkár az április 20-i levelében. Ez az irat Szarvaskőre, a megyei küldöttségbe hívta meg a címzetteket. Lakner instrukciókat is adott számukra: „nemzeti öltönyben, vagy saját díszfogaton, vagy lóháton” kellett megjelenni. A megszólítottaknak ebben az esetben is vissza kellett jelezniük. Ez a levél már sokkal hivatalosabb hangnemet ütött meg, korántsem alkalmazott olyan udvariassági formulákat, mint az előző.  

Mi sem bizonyítja jobban, hogy mily komolyan vették a meghívásokat, mint az, hogy látogatáshoz köthető iratanyag egyik legvaskosabb részét azok az elismervények, kézbesítési ívek képezik, melyeken a címzettek aláírásukkal igazolták az meghívó átvételét. Ezekből az ívekből jól rekonstruálható az a kör, amelyre a megyehatóság figyelme kiterjedt. A hatóság azonban nem végzett eléggé alapos munkát, hiszen Okolicsányi István gyöngyösi szolgabíró arra figyelmeztette a megye elnökét, hogy az április 14-i levelet nem minden érdekeltnek küldték el. Okolicsányi összeállított egy listát azokról a meg nem hívottakról, akiknek a meghívását szintén szükségesnek találta, „nehogy mellőztetésüket nehezteljék”. 

A tervezett látogatás tárgyi emlékezete, az Erzsébet számára készített egri ajándékok 

Az uralkodók fogadásához általában kötelezően hozzátartoztak az ajándékok, melyek nagy szerepet kaptak Ferenc József 1857-es útja során is. Ezek a tárgyak arra is hivatottak voltak, hogy reprezentálják az adott vidéket. Ezeket az ajándékokat, az elhangzott beszédekhez hasonlatosan, előzetesen engedélyeztetni kellett. 

Egerben is sor került ilyen ajándékok elkészítésére és átadására, ezek jól ismertek, hiszen a sajtó részletesen tudósított róluk. Egerben három ajándék készült Erzsébet „császárnő” számára. A Heves megyei fiatalasszonyok egy emlékkönyvet és a hevesi népviselet szerinti aranyos fejkötőt, Eger városa pedig „egy szép művű ezüst szőlőtőkét” készíttetett.  

A három ajándék közül kettő további sorsáról nincs tudomásunk, azonban a feltételezhetően legimpozánsabb darab, ha töredékesen is, de napjainkig fennmaradt. Az ezüst szőlőtő, melyről gyakran tévesen az olvasható, hogy Ferenc József számára készült, a Gödöllői Királyi Kastély állandó kiállításán tekinthető meg. A műtárgy Ferenc József ajándékaként került 1908-ban, a budai királyi palotában megszervezett Erzsébet királyné emlékmúzeum kiállítási tárgyai közé.  

Ezüst szőlőtőke. Eger város ajándéka 1857-ből. 1908-as állapot  

A múzeum, mely a magyarországi Erzsébet–kultusz egyik legfontosabb zarándokhelye volt, azonban nem élte túl a második világháborút. A főváros ostroma során nagymértékben károsodott, megmaradt anyaga pedig 1947. áprilisára a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Jelenleg is ott, illetve részben az 1949-ben önállóvá váló Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeiben lelhető fel. A szőlőtő is a Nemzeti Múzeumba került, állapota azonban jelentősen leromlott, a levelek és a szőlőfürtök, melyek az 1908-as fényképen még jól láthatók, eltűntek róla. A gödöllői kiállításra Nemzeti Múzeum kölcsönözte a tárgyat, mely ma már inkább szőlővesszőkre hasonlít, de ennek ellenére az 1857-es egri látogatás mai napig megcsodálható tárgyi emlékezetét jelenti számunkra. Ez a szál, mely a látogatást, a bevezetőben kifejtetteknek megfelelően az Erzsébet-kultuszhoz kapcsolja, teljesen ismeretlen Egerben. 

Az ezüst szőlőtőke ma a Gödöllői Királyi Kastélyban

A meg nem valósult látogatás 

Zsófia Friderika főhercegnő halála miatt az utazást félbeszakították, így Eger sem köszönthette Erzsébetet. Az eredetileg tervezett május végi időpont helyett szeptember 3-án érkezett csak meg Ferenc József a városba. Itt átadták neki az Erzsébetnek szánt ajándékokat is. A császár programjának volt még egy eleme, ami a városban meg nem jelent feleségéhez kapcsolódott. Az Angolkisasszonyok által fenntartott iskolában hangozhatott el az a vers, mely szintén elkerülte a korábbi kutatás figyelmét. 

A költemény a Szüzek dala címet viseli és alcíme arra utal, hogy az „angolnők egri intézetének növendékei” ezzel köszöntötték az intézetüket meglátogató Ferenc Józsefet. Ha azonban vers a szövegét elolvassuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az a gyermekét elvesztő anyához, Erzsébethez szólt. A versnek három különböző példánya ismert. Egy önálló, kottával ellátott változat, egy kisebb füzetben szereplő, kotta nélküli változat és egy önálló, német nyelvű változat. A német nyelvű változat alapján állapítható meg, hogy a verset Mindszenty Gedeon írta.  

Mivel a szöveg nem jelent meg egyetlen Mindszenty kötetben sem, célszerű annak közlése.  

Szűzek dala 

Még tavasz volt, szép  tavasz volt, 

Még élt a kis ibolya, 

Midőn szivünk szive neked, 

Öröm–koszorút fona; 

Ó de most, hogy látunk Téged, 

Két nyár verőfénye éget; 

Annyi vágygyal, annyi hévvel 

Öleljük a térded. 

Hadd csókoljuk meg a bíbort, 

A fölség szent bíborát, 

Hadd mossuk le könyeinkkel, 

Róla az út porát! – 

Ilyen édes, tiszta könyek, 

Melyek a szivböl ömölnek 

Nem halványitják a bíbort; 

Mert piros vérben nőnek. – 

Ah! folytak, folytak szemünkből 

Nemrég fájó könyek is; 

Midőn megsebzett a bánat 

E szivhasgató tövis, 

Midőn elröpült az angyal, 

– Kiért millió sziv él hal – 

És nem érhetők utól csak 

Egy vérző, bús sohajjal! 

A királyi búnak szárnyaEz égen is sötétlett; 

De azért szivünk örökké 

Hitt, – szeretett, reménylett; 

Ó! mi tudtuk hogy a mennyek 

– Hol az üdv s vigasz teremnek – 

– Még szebb szivárványt mutatnak 

– A könyező szemeknek! 

S ime itt vagy! bár a bútól 

Fehéren, haloványan, 

Ah de itt vagy, itt a részvét 

Zöld lombú sátorában, – 

A hol szived italául 

Szent szeretet mannája húll, 

S a hűség térdel a porban 

Lábaid zsámolyául! 

Őt is, őt is szeretjük mi, 

Leggyönyörűbb anyát, 

Örömeink, reményeink  

Búfellegzett csillagát. – 

S vajh mindig itt ragyognátok 

Örök dal zengne hozzátok; 

Mert arcotokról a honnak  

Örök szép hajnal lobog! – 

Szűzek Dala, mellyel ő császári királyi apostoli fölségét I. Ferenc József legkegyelmesebb urunkat örömteljes megjelenése alkalmával az angolnők intézetének növendékei üdvözölték

Jelen írásnak nem célja, hogy a vers művészeti értékét megítélje, annyi azonban a tartalma alapján bizton állítható, hogy Zsófia Friderika 1857. május 29-ei halálát követően keletkezett. Úgy tűnik, hogy a költemény elsődleges szándéka nem az uralkodó köszöntése, hanem a gyermek elvesztése miatt érzett fájdalom enyhítése volt. Mindszenty, a neves papköltő, egyébként 1857-ben a főegyházmegye hitszónoka volt, és éppen ekkor kapott tanári kinevezést a tanítóképzőbe is. 

Erzsébet az ajándékokat megkapta, és a főudvarmesterén keresztül hivatalosan is köszönetét nyilvánította. Egyéb kapcsolat a várossal a források alapján nem igazolható. A huszadik század közepi helyi emlékezetben szereplő uralkodói ajándéknak, egy Erzsébetet ábrázoló mellszobornak, a forrásokban és a tárgyi hagyatékban nincs nyoma.  

Erzsébet köszönőlevele Eger város számára

Az Erzsébet–kultusz a dualizmus kori Egerben nem honosodott meg, az utazást és annak Erzsébetre vonatkozó szálát a városi emlékezet nem őrizte meg. Ugyanis kevésbé illeszkedett a korszak egri közéletére jellemző függetlenségi politikai irányultsághoz.  

                                                                                                       Pap József

Felhasznált irodalom: 

Breznay Imre: Múlt és jelen. Az Angolkisasszonyok egri házának története. Eger, 1935. 

Hódolatérzelmek, melyeket ő császári királyi apostoli fölségének I. Ferenc József legkegyelmesebb urunknak örömteljes megjelenése alkalmával az angolnők intézetének növendékei elszavaltak. Eger, 1857. (könyvtári jelzete: HT 1697.) 

Magyar Nemzeti Levéltár Heves megyei Levéltára Megyefőnöki iratok (IV–152/a) 

Magyar Nemzeti Levéltár Heves megyei Levéltára Polgármesteri iratok (V–44/b) 

Manhercz Orsolya: Az 1857-es császári utazás sajtója. In: Fejezetek a tegnap világából. Tanulmányok a 19–20. század történetéből. Főszerk. Gergely Jenő. Bp. 2009. 

Manhercz Orsolya: Magasrangú hivatalos utazások Magyarországon a Bach-korszakban. Ferenc József magyarországi látogatásai 1849 és 1859 között. PhD disszertáció. Bp. 2012. 

Szalay Imre: Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. Muzeumi és Könyvtári Értesítő 2. (1908) 3–4.; A múzeum történetéről lásd: Vér Eszter Virág: Egy elfeledett kultuszhely: Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. Folia Historica 26. 

Vér Eszter Virág: Erzsébet királyné magyarországi kultusza emlékezethelyei tükrében 1898–1914 között. Budapesti Negyed 52. (2006) 

A képek listája

1. kép: Erzsébet császárné Franz Xaver Winterhalter festményén 

2. kép: Ismeretlen osztrák festő: Ferenc József fiatalkori képmása, 19. század közepe, Dobó István Vármúzeum, Képzőművészeti gyűjtemény. Ltsz.: 55.278.

3. kép: Ezüst szőlőtőke. Eger város ajándéka 1857-ből. 1908-as állapot. Szalay I.: Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum i. m. 4. 

4-5. kép: Ezüst szőlőtőke. Eger város ajándéka 1857-ből, mai állapotában. A szerző felvételei

6. kép: Szűzek Dala, mellyel ő császári királyi apostoli fölségét I. Ferenc József legkegyelmesebb urunkat örömteljes megjelenése alkalmával az angolnők intézetének növendékei üdvözölték. Eger, 1857. (könyvtári jelzete: HT 1697.)  

7-8. kép: Erzsébet köszönőlevele Eger város számára MNL HML V-1/d 3. Misc: 25.

Köszönetnyilvánítás: 

Köszönöm a Gödöllői Királyi Kastély muzeológusainak, Kaján Mariannak és a Kovács Évának a szőlőtő történetével kapcsolatos segítséget. Valamint Anda Tibornak, a noszvaji református gyülekezet lelkipásztorának, hogy egy kastélylátogatás során felhívta a figyelmemet arra a vitrinre, melyben a szőlőtő megtalálható. 

A premodern társadalomban a nők szerepe sokkal kötöttebb volt, mint napjainkban. Elég bármelyik országban az öröklődést és a nőkkel kapcsolatos jogi szabályozásokat tanulmányozni ahhoz, hogy lássuk, a 20. század elején meginduló, lassan utat törő változások előtt a nők szerepe leginkább csak a családban betöltött funkciójukra korlátozódott. Bozó-Szűcs Diána bejegyzése.

Egy illemtankönyv kiváló tükre annak, hogy mit várt el a társadalom a nőktől. Persze a legújabb gender-kutatások megmutatták a különbséget az elvárások és a valóság között, hiszen már évtizedekkel korábban találunk Slachta Etelkákat és Szendrey Júliákat, akik nem ezeket a merev ideálokat testesítietté meg. Azonban most nem zongoráznám végig a nőtörténeti kutatások historiográfiáját. Egyszerűen csak a már említett elvárásokkal kapcsolatban fogalmaznék meg néhány gondolatot egy 1891-es illemtankönyv iránymutatásain keresztül. 

Női szerepek és házasság a dualizmus korában

A premodern korban nők társadalmi szerepe a házasság és a gyerekvállalás körül forgott, ebben teljesedett ki. A lány egész életében erre készült, minden ebbe az irányba mutatott. Ezek a szerepek erősen összefüggnek a társadalom berendezkedésével, a premodern korban ugyanis a megélhetés forrása a társadalom legnagyobb része számára valamilyen módon a föld volt, de akik nem a földből éltek, azokat is korlátozták a közösségi szabályok. A középpontban a vagyon megőrzése, továbbörökítése, annak megszervezése állt. Ezért a házasság és a családalapítás kérdése is ehhez kötődött. A család végtelen, folytonos láncának szemei voltak az egyes generációk, akiknek el kellett fogadniuk a helyüket a történelem, és a család folytonosságának vonulatában.

Ezért a premodern korban a házasság szerepe mindenképpen a család érdekeivel kapcsolódott össze. A család pozíciójának javítása, a vagyon megőrzése vagy gyarapítása volt a legfontosabb szempont. A házastársaknak olyan közösséget kellett alkotniuk, amely képes volt ezt a feladatot ellátni. Ezért ebben az időszakban a szerelmi házasság, sőt, a házassággal kapcsolatos egyéni döntés lehetősége szinte alig volt jelen. Megfelelő keretek között alakulhatott ilyen szempontból szerencsésen a nász, de nem ez volt a jellemző. Ezért szólnak például a régi, keserédes népdalok a beteljesületlen szerelemről.

A modernizálódó Magyarországon azonban a 19. század második felében már valamiféle oldódás jelent meg. A modernizáció komplex folyamatával összefüggésben a társadalmi gondolkodás is átalakult. A közösségelvűség könyörtelen makacsságát elkezdte valamelyest feloldani az individualizmus, az egyéni döntések szerepe. A dualizmus társadalma tehát ebben a kérdésben már átalakulóban volt, felemás értékekkel. Ugyanez volt a helyzet a nők szerepével kapcsolatban is. Ugyanis habár a századfordulóra sokat javult a nők helyzete, megjelentek a középiskolákban, olykor az egyetemeken, és a munka világába is kiléptek, a legfőbb szerepük még mindig a nő-feleség-anya háromszögben realizálódott.

Ezt nagyon jól tükrözik a korabeli források, mint például az általam bemutatni kívánt illemtankönyv is. Az ideális nő példamutatóan öltözködött, viselkedett, szépen vezette háztartását és gondoskodott a gyermekeiről. Mit tanulunk meg tehát Wohl Janka illemtankönyvéből? Nem azt, hogy milyen volt egy nő a századforduló előtti évtizedben hazánkban, hanem azt, hogy a normák szerint milyennek kellett (volna) lennie, mi volt a társadalmi idea.

Kettős szerepek: sportoló hölgyek 1904-ben. Fotó: Fortepan, adományozó: ismeretlen

Wohl Janka illemtankönyve

Már maga Wohl Janka, a “A jó társaság szabályai, Útmutató a művelt társaséletben”című illemtankönyv írója is figyelemreméltó karakter. Az első zsidó származású írónő Magyarországon, aki jelentős irodalmi-politikai szalont vitt Budapesten a Nádor utcában, és női magazinok szerzője volt. Nézzük azonban az izgalmas munka tartalmát!

Hogyan öltözködjön egy nő?

Először nézzük meg, hogy a hajadonok öltözködésével kapcsolatban milyen szabályok léteztek. Nagyon tanulságos például a következő, virágokkal kapcsolatos megjegyzés: "A mennyi tüzes, piros virág van, egy sem illik fiatal leányoknak, sem a rózsaszínű babér, sem a vörös szegfű, sem a kapucinus virág, mert valamennyi szenvedélyes érzelmeket jelképez. A pipacs kivételt tesz, főkép más mezei virággal vegyesen." Mire következtethetünk ebből? Hogy a fiatal lányoknak még a kiegészítők üzenetében, de egyébként a ruhák színében sem illett semmilyen szenvedélyességre, kacérságra, csábításra asszociáló ruhát viselni. A nem házas nők viselkedése, megjelenése csak visszafogott, szűzies lehetett, a viktoriánus nőideál puritán elvárásainak kellett megfelelniük.

Fiatal lányok hozzájuk illő virágokkal díszítve. Fotó: Fortepan, 1900, adományozó: Torjay Valter

Tanulságos lehet az is, ahogyan az otthoni öltözködésről, pontosabban pongyolájáról nyilatkozik: “Művelt, finom nő nem ül ebédhez pongyoIában, ha csak nem beteg, és sem pongyolára, sem házi ruhára nem használ elviselt társasöltözeteket (ez utóbbi a rossz ízlés netovábbja), hacsak úgy át nem alakíttatja azokat, hogy előbbi használatuknak nyoma sem marad. A pongyola vagy háziruha a legegyszerűbb szövetből készülhet, csak csinos, tiszta és tetszetős legyen, mi fődolog. Hány férj szerelmének tartóssága függ neje tetszetős, friss pongyoláitól és hány nő hűtlenségét lehetne férje elhanyagolt külsejének beszámítani.” Wohl Janka sorai a már említett kettősséget, az egyéni érzelmek jelenlétének és megőrzésének igényét sugallják. Külön kiemelendő, hogy ebben a kérdésben nem egyoldalúan foglal állást az egyik nem mellett.

Az öltözködés kérdésében nagyon fontos elvárás volt egyébként, hogy mindenki a saját társadalmi státuszát tükrözze megjelenésével, mert súlyos illetlenség ezeknek a kereteknek a be nem tartása. Kifejezetten fontos, hogy soha ne öltözzünk úgy, mint a nálunk magasabb státuszúak. Feltehetően ezek a szabályok a modernizálódó társadalom gyorsan vagyonosodó rétegei, és a hagyományos rendi keretek ütközése miatt volt olyan fontos. A következő idézet a másik oldalról közelíti meg ezt a jelenséget: “Egy barátnőm, ki évekig udvarhölgy volt, szerény jövedelmű földesúrhoz menvén férjhez, tíz évet töltött egy félreeső pusztán. Egyszer meglátogattam öt, s az igazat megvallva, féltem, hogy kissé elparlagosodva fogom találni. De milyen volt meglepetésem, midőn elegáns, kifogástalanul öltözött hölgy lépett elembe, ki bár szigorú rendben vitte férje háztartását, könyvek, folyóiratok és hangjegyek segélyével, nemcsak szellemileg maradt a társadalmi színvonalán, de külsőleg is bármilyen szalon díszét képezte volna. Bár télen hónapokig nem látott vendéget, pongyolái a legelegánsabbak voltak, szépen fésülködött, s hacsak beteg nem volt, ebédre mindig felöltözködött.”

Udvarlás és esküvő

Egy férfi és egy nő csak is társaságban találkozhatott egymással, sőt a (bemutatott) férfiak csak a családja jelenlétében látogathattak hajadon lányokat. Általában a látogatás előtt névjegyek meghagyásával lehetett üzenni. Ennek is megvoltak a szabályai: “Ha a háziasszonynak felnőtt leánya vagy leányai vannak, a névjegy alsó jobb sarka hajtatik  be, mi azt jelenti, hogy a látogatás a fiatal hölgyeknek is szólt. Némelyek a jegy egyik egész keskeny oldalát behajtják; ez is helyes. Lányok számára nem, de felnőtt, már számot tevő fiak számára szinte jegyet hagyhat a feleség a férj részéről.”

Az udvarlással kapcsolatos szabályokban már megjelenik a házasságkötés okainak és lehetőségeinek már emlegetett, prózaibb oldala: “A házasságnál mai nap, fájdalom! a költészet csak mellék szerepet játszhatik és család alapításra több kell, mint kölcsönös szerelem. A férfinak tisztában kell lennie azzal mennyire van szüksége, hogy nem csak feleséget — de egy egész családot, társadalmi állásához mérten, tisztességesen fenntarthasson, s ha saját keresetéből nem telik, vagy ne házasodjék vagy pedig igyekezzék oly leányt elvenni, kinek hozománya porolhatja a hiányzó összeget.”

“Jóravaló fiatal ember soha sem udvarol komolyan olyan fiatal leánynak, kit nincs szándéka nőül venni. Sőt ha van is komoly szándéka, nem lép fel határozottan, míg illetékes forrásból ki nem tudta, a leány vagyoni körülményei s családi összeköttetései megfelelnek-e kívánalmainak. Mert az utólagos visszalépés mindig mélyen sértő úgy a leányra, mint annak családjára nézve....”

A házasság gyakorlati szerepe, és az azonos rangú partner kiválasztásának kérdése mellett azért megjelenik a Fónagy Zoltán által is említett romantikus vonás, a szerelmi házasságra tett hajszálnyi utalás: “Tehát a fiatal ember tisztába jött aziránt, hogy a leány vagyoni körülményei megfelelők, udvarolhatnék!, viszont jól nevelt leány csak akkor fogadja el ezen udvarlást, ha a fiatal emberhez vonzódik. A szülék is csak azon esetben tűrik a bizalmasabb közeledést, ha a kérőt  elfogadni szándékoznak.”

A szüzen férjhezmenő jó hírű leány viktoriánus ideálja még a menyasszonnyal kapcsolatos elvárásokban is megjelent: "A leány is jól teszi, ha vőlegényének nem enged meg efféle szabadságot, mert az ilyen fesztelen és szemérmet nem ismerő áradozások nem csak illetlenek, de tönkreteszik az illusióts eloszlatják az érintetlenség ama fényes sugárkörét, mely a gyöngéd érzelmű, finom tapintatú nőket nemcsak az esküvőig, de azon túl is környezi."

Esküvői kép 1904-ből. Adományozó: Jóna Dávid, Fortepan

Az olykor nem is annyira hosszadalmas udvarlás, valamint a jegybenjárás után beteljesedhetett olykor akár maga a szerelem is, olykor csak az összes, vagy a legtöbb szereplő által áhított frigy. Az eskövőről is hosszadalmasan írt az illemtankönyv. Viszont zárásképpen nézzük meg, miben vonult oltár elé az ara: “A ruha a menyasszony vagyoni állása szerint lehet selyem, gyapjúszövet, de még könnyű mosószövetböl is. Csináltatási módja egyszerű, de mindamellett ünnepélyes, az uszály jó hosszú, a derék magas és az ujjak hosszúk. A kesztyűk és cipő fehér. A narancs-virág vagy myrtus-koszorú fölé hosszú, gazdag fátyol borul.” A menyasszony öltözékével kapcsolatban tehát szintén a már említett elemeket, a társadalmi rang megjelenítésének fontosságát, és a szüziességre, érintetlenségre asszociáló elemeket (virágok szimbóluma, fátyol) hangsúlyozza.

Az illemtankönyvnek nagyon fontos szerepe volt a 19. században. Az egyik legfontosabb útmutatónak számított, mert a társaságbeli viselkedés alapjait fektette le, tartalmával, iránymutatásával illett mindenkinek tisztában lenni. Ezért az illemtankönyv, mint egy pillanatkép, azokról az elvekről és értékekről tanúskodik, melyek meghatározók voltak a korszakban, melyet főképp az átalakulás jellemez. Azt olvashatjuk ki belőle, hogy milyennek szeretett volna látszani a kor úriembere és úrinője. Hogyan gondolkodtak rangról, szerepekről, férfiakról, nőkről. E néhány kiragadott és bemutatott részlet  is nagyon jól rávilágít a nőkkel kapcsolatos elvárásokra, szerepekre.

                                                                                                             Bozó-Szűcs Diána

Felhasznált irodalom:

Wohl Janka: A jó társaság szabályai, Útmutató a művelt társaséletben. Athenaeum 1891.

Török Zsuzsa: Wohl Janka és Arany János kapcsolata sajtóközlemények tükrében. In: Pusztai Bertalan (szerk.). Médiumok, történetek, használatok – Ünnepi tanulmánykötet a 60 éves Szajbély Mihály tiszteletére (pp. 140-155). Szeged: Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2012.

Ambrusné Kéri Katalin: Lánynevelés és női művelődés az újkori Magyarországon, Akadémiai doktori értekezés kézirat, Pécs, 2015.

Eger sokszínű város, amelynek kialakulásához hozzájárult a változatos történelem, és ez a különböző nációk betelepedésével járt. Ennek hatására sokszínű kultúra jött létre a 18. században, amelynek épített emlékei ma is megfigyelhetők a városban, fellelhetők szellemi hagyományainkban. A sokszínűség részei a külvárosok – egriesen hóstyák – is, amelyek közös jellemzője, hogy a négy városkapu előtt alakultak ki oly módon, hogy a török után betelepülő főként paraszti lakosság itt kapott helyet. Ilyen többek között a Cifra-Sánc városrész, melynek történeti-néprajzi-szakrális jellegzetességeit Petercsák Tivadar írásából ismerhetjük meg.

A három évszázad alatt a hóstyák lakosságát alapvetően a mezőgazdasági termelés jellemezte, amely révén egyrészt a belváros polgárságát látták el, másrészt a közeli iparvidékekre szállították a szőlőt, bort, gyümölcsöket, zöldségféléket. A saját földdel rendelkező parasztok és a napszámos munkából élő kapások mellett iparosok, hivatalnokok, értelmiségiek is éltek a külvárosokban, de a 20. század közepéig a paraszti munkából élők voltak többségben. Eger kulturális örökségéhez ugyanúgy hozzátartoznak a külvárosok világi és szakrális épületei, emlékei, mint a belváros ismert templomai, lakóházai, középületei, terei és utcái, az itt élt híres személyek hagyatéka. Minden hóstya rendelkezik lokális értékekkel, amelyek elsősorban az ott élők számára ismertek, fontosak, és hozzátartoznak a helyi identitáshoz, részét képezik hóstyai azonosságtudatuknak. Ugyanakkor vannak kiemelkedő jelentőségű örökségelemek, amelyeket az egész város, illetve az ország számon tart, egriségünk szerves részét képezik. 

Egy 17. századi metszet részlete a Cifra kapuval. A könyv címlapja

A városrész két negyed – a Cifra hóstya és a külső vár területén létrejött Sánc – összeolvadásából alakult ki a 19. században. A Cifra hóstya névadója a Cifra kapu, amely – mint neve is mutatja – a város északi, és legdíszesebb kijárata volt, hiszen a káptalan sasos címerével ékesített reneszánsz kőfaragványt helyezték el rajta 1587-ben. Ez a díszítőelem ma is megvan a múzeum vártörténeti kiállításában. A várost sújtó nagy árvizek ellen épült meg a 18. század utolsó harmadában a „Posuerunt” vagy „nagy masina”-ként emlegetett, a Cifra kaputól a Szent Miklós (Rác) kapuig tartó hatalmas védőgát. Ennek része volt az Eger patakon átívelő Mária híd, amelyet a kezében a kis Jézust tartó Szűz Mária, Nepomuki Szent János és Szent Mihály szobra díszített. A nagy gát nem tudott ellenállni a hatalmas áradásoknak, és a pusztító 1878-as árvíz után már nem építették újjá.

Az egri káptalan faragott címeres köve, 1587

Az Eger-patakból elágazó, majd a Mária-híd előtt oda visszatérő Malom-árkon, Malom-patakon három malom is működött, amelyek közül a Práf-malom épülete ma is látható. Az egri püspöki uradalom fontos ipari üzeme volt a Vécsey-völgyben a 17. század végétől az 1949-es államosításig, majd az 1980-as évek második feléig működő téglagyár. Egert az északi iparvidékkel és bányákkal kapcsolta össze a 20. század elején megépült vasútvonal, amely a vár árkában vezetve és a Zárkándy-bástya levágásával jóvátehetetlen károkat okozott az erődítményben. A városrész dűlő- és utcanevei helyi jellegzetességeket és a város múltjához kapcsolódó eseményeket, személyeket őriztek meg. Elpusztult középkori falvak nevét idézi az Almagyar és Cigléd, Cegléd határrész. A vár közelsége miatt a nevezetes 1552-es várvédőknek állít emléket többek között a Bornemissza Gergely, Bolyki Tamás, Fügedi János, András bíró, Bálint pap utcanév. Még életében nevezték el Gárdonyi Gézáról a korábbi Takács utcát, és természetesen utca őrzi a nagy sikerű Egri csillagok regény címét, illetve egyik alakjának (Cecey Éva) a nevét is. A várat ostromló törökökre utal a Félhold, Janicsár, Talizmán név, de még fegyverekről is elneveztek (Íj, Buzogány) utcákat. A vár 1687-es visszafoglalásakor itt harcoló Vécsey Sándorra, Tiba Istvánra is utca emlékeztet. Az egri püspökséget alapító Szent Istvánra utal a Királyszéke, és a várhoz közeli temetkezőhelyre a Tetemvár helynév. Utcát neveztek el a város egykori főbíráiról (Borsitz János, Mlinkó Mátyás), történetírójáról (Türk Frigyes), iparos rajztanáráról (Joó János), a Donát-temető kápolnáját építtető plébánosról (Ludányi Antal). Utcanév őrzi az egykori tized szedőhely (Dézsmaház) és a szőlőműveléshez kapcsolódó rovátkás bot (Füzér) nevét is. A város egyik kivégzőhelyére utal a Hóhér-part, Hóhér köz, Pallos utcanév, és  egykor libalegelő volt a mai Pást utca helyén.

A Cigléden lévő püspöki szőlők védelmére 1716-ban emelt Szent Donát-szobor a névadója utcának és temetőnek. Ez a szobor és a Donát-kultusz túlmutat a városrészen, és az egész város kiemelkedő szakrális emlékhelye, ahová évszázadokon át körmenetek indultak, hogy a vallásos szőlőművelők a szent segítségét kérjék szőlőik védelmére és a bő termés érdekében. Az ezredfordulón újból felállított szobor ma is része a borgasztronómiai városi rendezvényeknek, és szimbolizálja a szakrális történelmi emlékek társadalmi összefogással megvalósuló rekonstrukcióját.

A Sáncban már a 19. század második felében volt óvoda, amelyet a Cifra kapu téri és a tetemvári követett. A Cifra hóstyán a külvárosok között másodikként nyílt meg a Mária utcában egyházi finanszírozással az elemi iskola 1851-ben, a 19. század végén pedig már a Sáncban is működött iskola. A 20. század elejétől létezik a városrész „cifra iskolája,” amely ma az Eventus középiskola egyik épülete.

A helyi társadalom önszerveződését és művelődését segítette a Cifra téri állami iskolában 1905-től működő Cifranegyedi Ifjúsági Egyesület, amely 1929-ben Római Katolikus Földműves Olvasókör lett, és élénk kulturális élet jellemezte. Az itt hallott előadások és a könyvtár segítették a paraszti lakosság polgárosodását. A Cifra hóstya fiataljai számára a Mária Utcai Földműves Olvasókör „szálájá”-ban szervezett táncmulatságok az ismerkedés alkalmai voltak, ahol a negyed heves vérmérsékletű, lobbanékony parasztlegényei – a cikrák – gyakran kerültek összetűzésbe a más külvárosokból megjelenő riválisokkal.

A Cifra hóstyán sok szegény család élt (zsellérek, napszámosok), akiket a városrészben fogadtak fel az egri szőlőbirtokosok, de sokan jártak le bandákban aratni az Alföldre is. Kevés szőlője még a szegényeknek is volt, akiknél az 1930-as években is előfordult, hogy a leszüretelt szőlőt nem préselték, hanem lábbal taposták. A Cifra-Sánc az egri pince kultúra sajátos területe. A „Királyszéke” északi és keleti oldalában készült pincék egyedülállóak Egerben, mert itt nem riolittufába vagy homokba vájták azokat, hanem darázskőbe (forrásvizi mészkőbe). A nyugati oldalon viszont a kő alatti homokos-kavicsos réteg kibányászásával keletkeztek a pincék. A „Királyszéke” alatti torokpincék egy- vagy többágúak, oldalfülkékkel is rendelkeztek. Ilyen pinceegyüttest nem találni a Kárpát-medencében, legközelebbi párhuzamai Franciaországban fedezhetők fel. A Cifra hóstyán is jellemző volt a zöldségtermesztés, és ezekkel, valamint a szőlővel és borral helyben és az északi iparvidékek felé kereskedtek.

Bárány utcai pince hordókkal, zöldséggel és krumplival, 1961

A városrész népi építkezésében jellegzetesek a szegény családokra jellemző pinceházak, barlanglakások. A Szala mellett Egerben a Cifra-parton és a Tetemvárban készültek ilyen archaikus típusok. Ezek között a lakórészből nyíló, bor, krumpli és zöldség tárolására alkalmas pincék is voltak. 

A Fügedi utca 22. számú barlanglakás, 1971

A Sáncban található 18. századi lakóház már a jómódú szőlőbirtokosokra jellemző épület, és a városrész egyik fontos építészeti értéke. Városunkban egyedülálló a Vécsey-völgy végén, a szőlőhegy aljában álló kerek műemlék jellegű borház, amely 1820-1830 között épült, és feltehetően Povolni Ferenc munkája. 

Szőlőbeli kerek épület, 2018

A Cifra-Sánc folklórhagyományaiban kiemelkedő szerepe van a népi vallásosságnak, amely megnyilvánul a Szent Donát kultuszban, a Fájdalmas anya vagy servita búcsúban, de híres búcsújáró helye volt az itt élőknek a várbeli Kálvária is. A jégeső elleni harangozás, ágyúzás mellett a legtöbb helybeli szőlősgazda családja a Donát-szobor és az útszéli keresztek előtt elhaladva imádkozott és kérte a szőlők védelmét és a bő termést. Az utóbbi évszázadokban létező határbeli keresztek egy része mára elpusztult, de a Cigléd hegyen felújított állapotban ma is létezik a Donát- és a Braun-kereszt, a városrészben pedig a Foltin-, Fülöp-, Grőber- és a legutóbb eredeti helyére visszahelyezett Kocsis András-kereszt jelzi, hogy a városrész fontosnak tartja e szakrális emlékek megőrzését.

A servita búcsú körmenetében lányok viszik vállon a Mária szobrot, 1955

A Cifra-Sánc országos jelentőségű műemlék épülete a nagy író, Gárdonyi Géza lakóháza, amely múzeumként állít emléket a számtalan műve mellett az Egri csillagok című regény alkotójának. A sok esetben még Gárdonyi által ültetett fákkal, növényekkel ékes kertben 2020-2021-ben megvalósult fejlesztés eredményeként a városrész lakói számára alkalmas közösségi tér alakult ki, ahol lehetőség nyílik programok szervezésére is.

Az érdeklődők a témáról részletesen olvashatnak a szerző most megjelent könyvében: Az egri Cifra-Sánc városrész és fertálymesterei. Eger. Líceum Kiadó.

                                                                                                             Petercsák Tivadar  

A temetkezéskultúra vizsgálata az emberi civilizáció egyik legőszintébb tükre, amely képet alkot a különböző korok szellemiségéről és társadalmi rétegződéséről, rítusairól és tárgyi világáról is. November elseje alkalmából Kovács Balázs, a Nemzeti Emlékezet Múzeuma történeti muzeológusa mutatja be, hogyan alakultak ki olyan temetkezéshez kötődő társadalmi jelenségek hazánkban, amit a hétköznapjainkban is tapasztalhatunk.

Szabályozni a szabályozhatatlant

A középkori Európában a gyász és emlékezetápolás évszázadokig sokkal inkább egyéni jelleget öltött, mint közösségit, és a legtöbb területen – így a Magyar Királyságban is – az íratlan szabályok, nem hivatalos társadalmi elvárások voltak meghatározóak. A mindenszentek, majd a halottak napját rögzítő pápai rendeletek, a bencés rend hatására már a 10-11. században megjelentek Magyarországon is, de az illendő gyászviselet és magatartás törvényi jellegű előírásával csak a 17. században találkozunk. Ekkorra viszont a felvilágosodás, a racionalizmus szellemi hatása, a demográfiai robbanás, a gazdasági változások lecsökkentették az emberek közti fizikai távolságot, és ezzel együtt átalakították a társadalmi érintkezés módozatait is. Így a felvilágosult abszolutista állami bürokráciának az élet olyan szférájára is ki kellett terjesztenie az előírásait, amelyre addig vagy nem volt szükség, vagy nem tartották azt etikusnak. E trendet követve, a Habsburg Birodalom területén 1747-ben kiadott törvénykönyv, a Codex Austriacus is tartalmazott a gyászidőre és a gyászviseletre vonatkozó rendeleteket, amelyeket 1777-ben megerősítettek: „Ahogyan a szüleiket, nagyszüleiket gyászoló gyermekek számára, úgy a hátrahagyott házastársak és az egyetemes örökösök számára is a megelőzőleg már előírt hat hónap (mélygyász) továbbra is tartatik”. Ez és más hasonló rendeletek hatással voltak a magyar temetkezési szokások nagyarányú megváltozására, uniformizálására.

Csökölyi fehér gyászviselet - a Nemzeti Emlékezet Múzeuma gyűjteményéből /fotó: Kapusi - Szabó

Fehérből feketébe

A gyászkultúrában a legváltozatosabb módon és szemiotikai tartalommal jelentek meg a különböző színek. Ezek közül a két „színtelen szín”, azaz a fekete és fehér szerepe vált Európában dominánssá. A legősibb általánosságban elfogadott gyász szín a fehér volt, amelyet számos területen használtak a fekete szín elterjedését megelőzően. Majd az 1920-as évekre – leszámítva a Mediterráneum, a Balkán és a Kaukázus egyes régióit – szinte mindenhol elhagyták a fehér gyászviseletet. Magyarországon a legtovább a Somogy megyei Csököly községben maradt fenn ez a szokás. Itt az asszonyok az 1930-as évekig rendszeresen viselték a festetlen vászon öltözékeiket. Ebben virrasztottak, gyászoltak és ebben a viseletben temetkeztek. A gyász súlyosságát az anyag durvasága fejezte ki. A nyersvászon természetes színét sáfránnyal barnásszürkére sötétítették. Innen kapta nevét az úgy nevezett „sáfrányos” ravatal. Magyarországon, több helyen, így például Csököly mellett Érsekcsanádon is, nemcsak a gyász idején hordtak ilyen ruhákat. Az idős emberek öltözetét is szokás volt sáfránnyal „öregíteni”.

A fekete és a szürke már az ókorban is felbukkant a gyász színeként, általános normaként való használata viszont már az új- és főleg a modernkor eredménye. Az anyagában fekete gyapjú és a kevésbé jó minőségű festékek után az 1500-as évekre a technikai fejlődés lehetővé tette az anilinnal történő mélyfekete szín elérését. Az eljárás költségesnek számított, így a nemes anyagokból varrt fekete viselet eleinte csak az előkelők ruhatárában szerepelt. A portrékon gyakran feketében ábrázolt III. (Jó) Fülöp, burgundi herceg udvarát (1419-1467) a kortársak Európa legnagyszerűbb és legfényűzőbb udvarának tartották, így vezető szerepe volt a korabeli ízlés és divatirányzatok kialakításában. Közvetítésével a fekete az elegancia és az előkelőség szinonimája lett. II. (Okos) Fülöp spanyol király szigorúan katolikus szellemű udvara (1556-1598) jelentősen hatott arra a folyamatra, amely során a fekete – egyre inkább kiszorítva a fehéret – megszokott gyász színné vált Európában. A fekete öltözet elterjedését nagyban segítette, hogy a 19. század egyik legnépszerűbb uralkodója, Viktória angol királynő – noha a protokoll szerint elhunyt hitvesét csak két évig kellett volna gyászolnia – negyven évig feketében járt férje, Albert herceg halála után. A katolikus aszketizmust és az uralkodói eleganciát egyesítő fekete szín a polgárság közvetítésével terjedt el és jelent meg a paraszti viseletkultúrában is.

Temetések funkcióinak átalakulása

A 16. század közepétől az önálló magyar államiság, a szuverenitás a társadalom és a kollektív emlékezet egyik központi és fájó kérdésévé vált.  A „nagy emberek” temetései a kollektív fájdalom feldolgozásának funkcióját vették fel a 19. századra. Ezt a furcsa szociokulturális folyamatot csak felerősítette a Bach-korszak, az I. világháború és Trianon traumája, valamint az ideológiák mentén egyre élesebben széthasadó, 1919-et követő mindenkori állami emlékezetpolitika. Az eredmény egy, a nemzetközi környezethez képest jócskán túldimenzionált, állami reprezentációra és külsőségekre sokkal többet költő kegyeleti szokásrend lett. Ezt a folyamatot támogatta a nemzetközi trend is: Európában a 19. században megjelent a professzionális temetkezés, az újfajta igények kiszolgálásával pedig egyre inkább az üzleti szempontok kerültek előtérbe. Az volt az elvárás, hogy minél vagyonosabb, vagy ismertebb embert temetnek, végső búcsúztatója annál emlékezetesebb legyen. Ez az addigiaknál sokkal szélesebb tárgyi eszköztárat és szervezést igényelt. Így egy új temetkezési trend született Európában: a „Les pompes funébres” (pompatemetés), mint arisztokrata, majd mindinkább polgári jelenség, amely bécsi közvetítéssel a 19. század második felében elérte hazánkat is. Magyarországon a pompatemetések fénykora Batthyány Lajos újra temetésétől (1870) az I. világháborúig tartott. Csúcspontnak mindenképpen Kossuth Lajos (1894) temetése tekinthető, amelyre közel hétszázezren voltak kíváncsiak a helyszínen. Ez volt minden idők legnagyobb szabású magyarországi temetése, amely igazából sokkal inkább a Kossuth-kultuszról, az akkori pártpolitikáról, közjogi és katolikus-protestáns vitákról szólt, semmint a kegyeletről. Hazánk két utolsó grandiózus pompatemetésének Kádár János (1989) és Antall József (1993) temetése feleltethető meg.

Kossuth Lajos gipsz-öntvény halotti maszkjának másolata, a Nemzeti Emlékezet Múzeuma gyűjteményéből. Háttérben Klösz György fényképe a temetésről /fotó: Kapusi - Szabó

Megjelenik a temetés, mint business

A reprezentatív civil, illetve állami temetések minél nagyobb méreteket öltöttek, annál nagyobb szükség volt olyan szakmaiságra, amely szolgáltatásként mindezt a kellő színvonalon tudta biztosítani. Mérföldkőnek számított, amikor 1876-ban Budapesten bejegyezték az első magyar temetkezési vállalatot Első Magyar Szállítási Vállalat, Enterprise des Pompes Funébres néven. De a sokáig szinte monopol helyzetben működő Gerenday-féle sírkőműhely, már 1848-ban megnyitott. Új és prosperáló szakmának számított a halottbemondó, a temetőcsősz és a temetkezési fuvarozó is. Óriási profitot halmoztak fel a temetéseken a szabók is: szokás szerint csak a megfelelő öltözetben lehetett megjelenni egy-egy temetésen, különösen a pompatemetésen. A hölgyeknek minden temetéskor új, arra az alkalomra készült gyászviseletet kellett viselni, amelyet párizsi és bécsi mintára a divatlapok gyászmellékleteiből lehetett kiválasztani. Az árak a 19. század végére az egekbe szöktek, a verseny olyannyira tisztességtelenné vált, hogy a Tanácsköztársaság alatt szükségét látták annak, hogy a magánvállalatok egyesítésével és államosításával, az árak lenyomásával létrehozzák az azóta is működő Budapesti Temetkezési Intézet jogelődjét. Az első világháború és az azt követő zűrzavaros időszak után leáldozóban volt a pompatemetés műfaja. Az utcát a nyomor hódította el a hivalkodó pompától. Ennek megfelelően 1920-ban rendeletet hoztak a kötelező halottasházi ravatalozásról, amellyel kiiktatták a nagyszabású városi temetési meneteket. Ezt követően már csak a „nemzet halottjainak”, azaz a legnevesebb közéleti személyiségeknek és művészeknek járt az a megtiszteltetés, hogy pompa szerint temessék el őket.

Hollóházi porcelán urna alumínium betéttel. Termékértékesítési minta az 1970-es évekből. A Nemzeti Emlékezet Múzeuma gyűjteményéből. /fotó: a szerző

Hamvasztás – megkérdőjelezett feltámadás

Egy igazán nagy vitákat gerjesztő, jellemzően modernkori jelenség a temetkezéskultúrában a hamvasztásos eljárásé. Szeretteink földi maradványainak hamvak formájába való átalakítása hazánkban hosszú utat tett meg, amíg legitimmé vált a katolikus egyház és a közvélemény szemében.  Az – egyébként számos kultúrában ősi – eljárás modern, európai változata alapján a türingiai, evangélikus többségű Gotha városában temetkeztek először 1878-ban. A döntően katolikus Magyarországon az 1890-es évektől kezdve folytak társadalmi viták arról, hogy teret lehet-e adni az eljárásnak, vagy sem. Az ügy pártolói a költséghatékonyságra, a temetők telítődésének elkerülésére, később pedig a higiéniára és a környezetkímélésre egyaránt hivatkoztak. Leghevesebb ellenzői – maga a katolikus egyház és a hozzá kötődő szervezetek – szerint a hamvasztás következtében a majdani feltámadás lehetetlenné válik, hiszen test(váz) hiányában a lélek nem talál vissza a helyére. Végül Magyarországon is egy protestáns szellemi fellegvár, Debrecen állt a pártoló kezdeményezés élére. 1930-ban a város vezetése egyhangúlag állást foglalt Magyarország első krematóriumának megépítése mellett. Kormányzati akadályoztatás miatt 1951-ig kellett várni az eljárást hazánkban lehetővé tevő törvény becikkelyezésére, valamint a megépült debreceni krematórium beindítására. Mérföldkőnek számított, amikor 1967-ben, egy magyar katolikus püspöki kari konferencián a hazai klérus is felülvizsgálta a hamvasztással szembeni ellenvetéseit, illeszkedve egyúttal a nemzetközi trendekhez is. Azóta az országban több mint egy tucat krematóriumot üzemeltek be. 2001-ben a magyar lakosság 33,7%-a már a hamvasztásos temetkezést választotta a hagyományos földbetemetéssel szemben, és ez az arány, az eljárást jobban preferáló városoktól a falvakig folyamatosan növekvő tendenciát mutat.

                                                                                                                 ifj. Kovács Balázs

Felhasznált irodalom:

Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz KK, Bp. 2018.

Balassa Iván: A magyar falvak temetői. Corvina Kiadó, Bp. 1989.

Fehér Jolán Antónia: Budapest Székesfőváros temetőinek története. M. kir. József-műegyetem, 1933.

Flórián Mária: A színek bevonulása és szerepe a paraszti ruhatárakban. In: Néprajzi Értesítő, 89. évf. 2007.

Lakner Judit: Halál a századfordulón. História Könyvtár Monográfiák 3. MTA-TTI, Bp. 1993.

Polgári Szilvia: Hamvasztás Magyarországon. In: Aetas, 31. évf. 2016. 2. szám

Szabó Péter: A végtisztesség. Magvető Kiadó, Bp. 1989.