Eger városa széles körben ismert egyházi és oktatási központja hazánknak. Ennek a két területnek a kölcsönös virágzása a 18. században vette kezdetét a régióban, amikor a város püspökei megteremtették az oktatás és nevelés évszázadokra meghatározó lehetőségeit. Pyrker érsek folytatva az elődök által megkezdett építő munkát, a kor igényeinek megfelelően oktatási intézményeket hozott létre, templomokat építtetett, és a kultúra különféle területein alkotott maradandót. Az elődök által megkezdett munka folytatásának pedig kétség kívül az egyik szembetűnő és impozáns példája az Eszterházy püspök által eltervezett székesegyház felépítése volt a „tudományok templomával” szemben.

Az Egerbe vezető út

Pyrker János László 1772. november 2-án a Fejér vármegyei Nagylángon született, apja uradalmi tiszttartó volt. Az ifjú Pyrker kimagasló szellemi képességeit már székesfehérvári gimnáziumi tanárai, Ányos Pál és Virág Benedek is felismerték. A középiskola elvégzése után Pécsett a Bölcseleti és Jogi Akadémián folytatta tanulmányait, de családja megváltozott anyagi helyzete miatt már nem fejezhette be az iskolát. Először Budán a Helytartótanácsnál helyezkedett el, majd egy szicíliai gróf mellett vállalt titkári állást, aki magával vitte Itáliába. Utazásait befejezve 1792. október 18-án Lilienfeldben belépett a ciszterci rendbe, ahol négy évvel később pappá szentelték.

 A lilienfeldi ciszterci apátság

A tehetséges fiatal szerzetes eleinte a kolostor pénzügyeit intézte, majd a ranglétrán gyorsan emelkedve 1812-ben a kolostor apátjává választották. Ebben az időszakban ismerkedett meg I. Ferenc osztrák császárral, magyar és cseh királlyal, amikor az a Napóleon fölött aratott győzelemért a máriazelli kegyhelyen adott hálát. Pyrker ekkor meghívta az uralkodót, hogy töltse az éjszakát a közeli lilienfeldi apátságban. Pyrker karrierje ezután gyorsan ívelt felfelé: I. Ferenc a következő évben császári titkos tanácsosnak, majd 1819-ben szepesi püspöknek, 1820-ban pedig velencei pátriárkának nevezte ki. Pyrker a Velencében töltött első éveiben írta a Rudolf von Habsburg című hősi eposzt, melynek főszereplőjét a császárról mintázta. Pyrker a császár és egyben patrónusa halála után naplójában így emlékezett meg róla: „Őtőle kaptam a jólétet, a méltóságot és a kitüntetést, melyekre az olyan születésű ember, mint én soha nem is gondolhatott volna!”

Pyrker János Lászlót 1826. november 9-én nevezték ki az egri főegyházmegye élére. XII. Leó pápa 1827. április 15-én kiállított bullájában erősítette meg kinevezését, és még ugyanazon év június 18-án a Velencéből Egerbe helyezett új érseknek az „egri pátriárka érsek” címet adományozta. Az érseki installációra 1827. szeptember 17-én került sor a régi székesegyházban, majd azt követően a megyeházán az országbíró iktatta be őt Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyék örökös főispáni tisztébe. Az egri főegyházmegye élén eltöltött két évtizedes érseki működése során pedig számos maradandó alkotással gazdagította Eger városát.

Az első magyar nyelvű tanítóképző intézet

Pyrker János László jelentős kulturális tevékenységének első cselekedete az egri magyar nyelvű tanítóképző intézet megalapítása volt 1828-ban. Pyrker már rövid szepesi püspöksége alatt is felismerte, hogy a legtöbbször komolyabb képzettség nélkül tevékenykedő tanítók a gyermekek nevelésében eredményes munkát természetszerűleg nem végezhetnek. Ezért már néhány hónappal Egerbe érkezése után elhatározta, hogy az általa Szepeskáptalanon alapított német nyelvű tanítóképző intézet mintájára Egerben magyar nyelvű tanítóképző intézetet létesít. Szándékáról tudósította az uralkodót, kérve tervének jóváhagyását. A király 1828. február 13-ai leiratában engedélyezte Pyrker tervét. Az intézet 1828. december elején nyitotta meg kapuit a Foglár Intézetben (ma Kossuth Lajos utca 8.), majd Bartakovics Béla érsek 1852-ben az egri Líceum épületébe helyezte át.

Az egri tanítóképző első szervezeti és működési szabályzata, a „Regula et Constitutiones Instituti Praeparandorum ad Ludi-Magisteria” a szepesi tanítóképző intézet szabályzata alapján készült, első igazgatója Rajner Károly kanonok lett. A jelentkezés feltétele a megfelelő testalkat és egészségi állapot volt, a felvételi pedig írásból, számtanból és nyelvismeretből állt. Az intézet indulásakor az oktatás két évet vett igénybe, mely során az első évben hittant, Ó- és Újszövetséget, olvasást, írást és számtant tanítottak a hallgatóknak, de a legfontosabb tantárgynak a pedagógia számított. A második tanévben éneklést és orgonálást tanultak, mivel a tanítók általában kántori feladatokat is elláttak. Az intézetbe felvett növendékek ingyenes oktatásban és ellátásban részesültek. Az iskola népszerűségéhez hozzájárult, hogy Pyrker érsek kifejezett kívánságára a tanítói állások betöltésénél az egri intézetben végzetteket előnyben kellett részesíteni. Az egri tanítóképző intézet az 1948-ban bekövetkezett államosításig működött egyházi intézményként, majd 1959-ben végleg megszüntették. Pyrker János László érsek a tanítóképző létrehozásával nemcsak megőrizte, hanem építette is Eger nagy püspökeinek örökségét, amelyben mindig fontos volt a nevelés és az oktatás ügye. Az alapításnak köszönhetően Pyrker is jelentős szerepet vállalt abban, hogy Eger a mai időkben is büszkélkedhessen az „iskolák városa” címmel.

Az új székesegyház építése

A főegyházmegyéhez és székvároshoz méltó új főtemplom építését is elhatározta, ugyanis a Telekesy és Erdődy püspökök által átépíttetett szerény barokk székesegyházat nem tartotta méltónak Eger városához és az érsekséghez. Egy új székesegyház építésének a gondolata a 18. század második felében, már Eszterházy püspök fejében is megfogant. Az elkészült tervek közül azonban életében egyik sem valósulhatott meg. Nem úgy a váci székesegyház, amelynek az alapját Eszterházy Károly rövid váci püspöksége alatt rakták le. Pyrker a Rómában tanult Hild Józsefet kérte fel a munka elvégzésére. A tárgyalások rövid időn belül eredményre vezettek, és az érsek 1829. december végén tájékoztatta Eger város bíráját és tanácsát az új székesegyház felépítésének szándékáról. A városi tanács gyűlése megértően fogadta Pyrker felhívását, és felajánlott 3600 forintot a célra, javasolva, hogy az új székesegyház a város plébániatemploma is legyen.

A régi templom elbontását 1830. november 2-án kezdték meg, és a munkálatok olyan gyorsan haladtak, hogy az ünnepélyes alapkőletételre 1831. március 22-én már sor is került. Két évvel később már álltak a falak, az oszlopok és a boltozatok java része, október 27-én pedig megtartották a bokrétaünnepséget is. A korízlésnek megfelelően klasszicista stílusú új székesegyház felszentelésére 1837. május 6–7-én került sor fényes ünnepség keretében. A berendezési, felszerelési munkálatok természetesen tovább folytak. A székesegyház belső díszítésén olyan neves művészek dolgoztak, mint Marco Casagrande, a Velencei Képzőművészeti Akadémia elnöke. A főoltár képét Joseph Danhauser, a mellékoltárokét pedig Adeodato Malatesta, Giovanni Schiavoni, Michelangelo Grigoletti és Giovanni Busato festették, de az Egerben több helyen is alkotó Johann Lucas Kracker két oltárképe is átkerült az épületbe az elbontott barokk templomból. Az új székesegyház külső hossza az oszlopsoros előcsarnokkal együtt 93 m, a belső hossza 80 m, a szélessége 33,6 m, a kereszthajó pedig 53 m hosszú. A főhajó centrumában emelkedő kupoladob átmérője 18 m, a magassága pedig 40 m. A két torony 54 m magasra emelkedik a város fölé. A homlokzatán a következő felirat látható: „Venite adoremus Dominum!”, azaz „Jöjjetek, imádjuk az Urat!”, fölötte pedig a három isteni erény, a Hit, Remény és Szeretet allegorikus alakjai láthatóak.

Az egri bazilika axonometrikus ábrázolása 

Az érseki képtár és az érseki palota új szárnyának felépítése

Amikor Pyrker Egerbe érkezett, a velencei pátriárkasága alatt szerzett, mintegy 190 darabból álló képgyűjteményét is magával hozta, mivel az érsek saját bevallása szerint a művészetek közül a festészetet kedvelte legjobban. Az igen értékes gyűjtemény nagyobb részt a velencei iskola válogatott eredeti festményeiből állott. Pyrker János László az 1836. évi országgyűlésen gyűjteményéből 140 darabot a Nemzeti Múzeumnak adományozott. Az adományozást később továbbiakkal egészítette ki, s végül 190 darab festmény került Pyrker képtárából a Nemzeti Múzeum tulajdonába. A festményeket 1845-ben szállították el a Nemzeti Múzeumba, majd 1906-ban a megnyíló Szépművészeti Múzeumban helyezték el, ahol ma is őrzik azokat.

Kezdetben Pyrker érsek nagy értékű képgyűjteményét nem tudta méltó körülmények között elhelyezni az érseki palotában, ezért az épülethez egy új szárnyat építtetett 1834-ben Zwenger József egri építőmesterrel. Az érseki palota déli, földszintes részén az ott lévő tiszti lakást elbontatta, a helyén pedig egy új, klasszicista stílusú emeletes szárnyat építtetett, az épületszárny két végén lévő filagóriát pedig megmagasíttatta, hogy illeszkedjen az összképbe, így téve az érseki palota együttesét délről nézve is jellegzetessé. Az új épületszárny egész első emelete kizárólag a képgyűjtemény elhelyezésére szolgált, amely a város lakossága előtt nyilvános képtárként funkcionált. Miután Pyrker érsek a festményeket az éppen épülő Nemzeti Múzeumnak adományozta, feladatát vesztette az egész első emeletet elfoglaló hatalmas terem, ezért ezt az érsek szobák sorára tagoltatta. Az „új rezidencia” földszintjén 8, emeletén pedig 15 szobát alakítottak ki.

Az érseki palota déli szárnya 1924-ben 

Az egri vár kultuszának megteremtése

Pyrker János László már az Egerbe érkezése utáni napokon ellátogatott az egri várba, ahol felismerte annak megőrzendő történeti jelentőségét. Ezt követően rendelkezései nyomán megkezdődött a vár történeti emlékhellyé való kialakítása. Elsőként egy hét stációs klasszicista kálváriát építtetett ki a vár központi fekvésű ágyúdombja köré. A kálvária útvonalának a végén, a felső kaszárnyateremben kápolnát alakíttatott ki, a kápolna feletti dombtetőn, az ún. Kálvária-hegy tetején pedig három keresztet állíttatott fel. A Kálvária-hegyet a 20. századi feltárások során szükségszerűen lebontották, azonban 2016-ra ismét helyreállították. Pyrker a középkori katedrális maradványait is kerestette a várban, de csak egy késő gótikus templombővítésből származó oszloppillért találtak, melyre az egyházmegyét alapító Szent István király Casagrande által faragott szobrát helyezték el. Pyrker ajándékozás útján hozzájutott Dobó István dobóruszkai sírjának vörösmárvány fedőlapjához is, melynek külön kápolnát alakíttatott ki, ezzel megvetve az egri vár kultuszának alapját.

Az egri gyógyfürdő kiépítése

Ahogy az új főpap értesült a gyógyvízű forrásokról, azonnal elrendelte az akkor még szegényes fürdőház bővítését, majd 1829-ben megkezdték a négy fürdőhelyiségből álló új épületszárny építését. Az építkezés nyomán a fürdő látogatottsága gyorsan nőtt, a gyógyulni kívánó vendégeknek már több nappal előbb be kellett jelentkezniük. Pyrker a fürdő népszerűsége láttán hamarosan további négy kétkádas és két egykádas fürdőszobát alakíttatott ki. A fürdő túlfolyó gyógyvize táplálta szabadtéri kisebb medencét, az ún. „garasos fürdő” is ekkor épült meg, amely átépített formában napjainkig fennmaradt a strandfürdő területén. Az érsek a gyógyfürdő vezetésével egy orvost bízott meg, és egy külön kiadványban orvosi szakvéleménnyel népszerűsíttette az egri fürdőt. Az építkezésekkel együtt a fürdő környékét is rendezték és kikövezték. Pyrker János Lászlónak fürdőépítkezései révén jelentős és el nem évülő érdeme van napjaink magas fokú fürdőkultúrájának megteremtésében, mely a város idegenforgalmának is megvetette alapjait.

Pyrker János László emléktáblája az egri Líceumban

Az érsek emlékezete

Eger városa nem maradt hálátlan Pyrker érsek kimagasló jelentőségű fejlesztéseiért és áldozatos kormányzásáért. Hálából, még életében Barabás Miklóssal megfesteti egész alakos képét, melyet 1843. április 30-án a városi tanácsteremben helyeztek el. Az ünnepségen azonban az ünnepelt személyesen nem tudott jelen lenni. Pyrker János László, az egri főegyházmegye harmadik érsekeként 1847. december 2-án Bécsben, egy évvel I. Ferdinánd osztrák császár - V. Ferdinánd néven magyar és cseh király - lemondatása előtt, a nagy változások kapujában hunyt el. A békés időszakban élő és a polgári fejlődéshez sokban hozzájáruló érsek a szabadságharcot, illetve az azt követő zivataros éveket már nem érhette meg. Végakarata szerint holttestét december 9-én egykori rendházában, a lilienfeldi temetőben helyezték örök nyugalomra, de szíve, mely Egerért dobogott, az általa építtetett székesegyház altemplomában lelt nyughelyre. Végrendeletében, hogy halála után is gondoskodhasson nagy műveiről, 10 ezer forintot hagyott a székesegyházra, 6 ezret a Líceumra, 2 ezret a szemináriumra és 20 ezret az irgalmas rendi nővérek számára egy egri leánynevelő intézet felállítása céljából. Ugyanebben a dokumentumban egyúttal kérte majdani utódját, hogy a leányiskola ügyét is támogassa és karolja fel. A székesegyházban a gyászmisét csak 1848. február 29-én – már a párizsi forradalom kitörése után – mondták el érte, s a szívét tartalmazó urnát is csak ekkor helyezték el a kriptában. A város megbecsülése jeléül már életében, 1840 körül utcát nevezett el róla (a mai Egészségház utca). Ma a tér, amelyen legfőbb építtetett remekműve, az egri székesegyház áll – méltó módon – Pyrker János László érsek nevét viseli, ahogy az egri Líceum kápolnája (Oratorium Artium Pyrkerianum), vagy Bécs egyik utcája (Pyrkergasse) szintén a nagy érsekről lett elnevezve.

Horváth István

A témával kapcsolatban bővebben a Líceumi szellemiség 4. (Horváth István: Pyrker János László érsek egri öröksége c.) számából tájékozódhat. https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/pyrker-janos-laszlo-ersek-egri-oroksege-liceumi-szellemiseg-4

A képek forrása:

1. kép: https://de.steinschalerwiki.at/w/images/3/3f/Stift_Lilienfeld_-_Gem%C3%A4lde.jpg

2. kép: Guzmics Izidor (szerk.): Vallási és Egyházi Tár 1833.

3. kép: Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár Képeslapgyűjteménye

4. kép: Szántó György fényképe

Szekszárd történetében már hosszú ideje meghatározó szerepet játszik a szőlőtermesztés és a borászat. A Szekszárdi borvidék napjainkban a huszonkét magyar borvidék egyike. A mindössze kétezer hektáros terület Magyarország egyik legősibb bortermelő vidékének számít. Mácsainé Iván Éva bejegyzéséből az is kiderül, hogy mi a helyzet a Szekszárdi és az Egri bikavérrrel.

Szekszárd történetében már hosszú ideje meghatározó szerepet játszik a szőlőtermesztés és a borászat. A Szekszárdi borvidék napjainkban a huszonkét magyar borvidék egyike. A mindössze kétezer hektáros terület Magyarország egyik legősibb bortermelő vidékének számít. A szőlőművelésre utaló régészeti leletek között számos olyan akad ezen a vidéken, amely a római korból származik. A szőlőmetsző kések, úgynevezett kacorok mellett, egyes vélemények szerint, a Kr. u. IV. századból származó „szekszárdi szarkofág” is figyelemreméltó bizonyítéka a szőlőművelés évezredes múltjának. A III. századi római források tudósítanak arról, hogy Marcus Aurelius Probus császár utasítására kezdtek a környéken szőlőt termeszteni. Az 1845-ben megtalált szarkofág oldallapjain a mitológiai ábrázolások mellett, egy kettős kehelyből ágazó termő szőlőtő látható.

Szőlő ábrázolás a "szekszárdi szarkofág" másolatán a Wosinsky Mór Megyei Múzeum kiállításában

A szarkofágban talált üvegedényen ógörögül a következő felirat olvashat: „Áldozz a pásztornak, igyál és élni fogsz!” A szarkofágban üvegkorsókat is találtak, amelyek közül az egyikben Kubinyi Ágoston szerint bor, méz és olaj keveréke volt.

A "szekszárdi szarkofág" másolata a Wosinsky Mór Megyei Múzeum kiállításában

Virágzó borkultúra jellemezte ezt a területet – a szekszárdi bencés apátság közreműködésének köszönhetően – a kora középkorban is. A szekszárdi bencés apátság alapító oklevelét I. Béla király adta ki 1061-ben. Az oklevélben adományként szerepelt egy Bika nevű szőlőskert, ezért sokan arra következtettek, hogy ebből a – ma is létező – dűlőnévből alakult ki a bikavér kifejezés. Ha ilyen messzemenő következtetéseket nem is vonhatunk le az oklevélből, arról minden bizonnyal megalapozottan tanúskodik, hogy a Szekszárd környéki szőlőművelés említésre méltó volt a korszakban.

A szekszárdi bencés apátság romjai a mai megyeháza udvarán

Szekszárd történetét legendák sora színesíti. Még a 19. században is élt az a helyi hagyomány, amely szerint a tavaszi metszés után, a „könnyező” szőlőtőkék „I. Béla királyt siratják” a szekszárdi dombokon, de a hajdani szőlőhegy, a Bartina nevét is az apátságalapító királyhoz kapcsolja a népetimológia. A Tolnamegyei Ujságban 1936 februárjában jelent meg Tóth Nándor írása „Mióta vörös a szekszárdi bor?” címmel. A történet a mohácsi csatát követő napok viharos időszakába repíti vissza az olvasót. A bátai szent vér ereklyét a török elől menekítő bencés szerzetesek egy sugallat hatására megálltak Péter remete barlangjánál a szekszárdi Balremete dombon. Lovaikat elvesztették és mivel nem tudtak tovább menekülni, a barlangban ásták el a bátai apátság kincseit a szent vér ereklyével együtt. A következő évben a hegy feletti szőlők piros bort termettek és innen ered a szekszárdi kadarka vérvörös színe. Talán ez az újságcikk is egy régi legenda hatására keletkezett? Valószínűbb, hogy csupán az író képzeletének szüleménye, mindenesetre kedves történet.

Garay János (1812-1853) szobra Szekszárdon 

A tudományos kutatás szerint, Magyarországon a török hódoltságig kizárólag fehérbort készítettek. Név szerint pedig csupán egyetlen bort említenek a középkori Magyarországról, mégpedig a „Szerémség arany színű italát”. A vörösbor készítési eljárásokat, a kadarka szőlőfajtával együtt, a török hódítás elől északra húzódó délszláv népcsoportok, elsősorban rácok hozták magukkal. A bikavér kifejezést a szekszárdi születésű költő, Garay János írta le először 1846-ban, Szegzárdi bordal című versében.

„Töltsd pohárba, és csodát látsz!

Színe, mint a bikavér,

S mégis a gyöngy, mely belőle

Fölragyog, mint hó, fehér.

És a tőke, melyen termett,

Nemde oly zöld, mint a rét?

Hol leled föl szebben együtt

Szép hazánk háromszínét?”

(…)

„Ide hát, te bazsarózsa!

Poharunkba, bikavér!”

A korabeli jelentősebb lexikonok arról tájékoztatnak bennünket, hogy a bikavér mély, sötétvörös színű bor volt, amelynek alapját a kadarka szőlője adta. Annak ellenére, hogy a bikavér kifejezés csak a 19. század közepe óta használatos, már korábban is készültek ilyen jellegű borok a szekszárdi borvidéken. A kadarka termesztése túlsúlyban volt ezen a területen, de a szőlőültetvényekre a kevert fajtaállomány volt a jellemző. A különböző dűlők vegyes fajtájú szőlőterméseit egyszerre szüretelték és dolgozták fel. Az egybeszüretelt fajtákból készített vegyes bor, tulajdonképpen a mai cuvée 19. századi változatát jelentette.

 Háry János és a szekszárdi bor. Streicher András grafikája (WMMM újkortörténeti gyűjtemény)

A leszüretelt szőlőt mezítláb törték össze, majd egy felfelé szűkülő oldalú fakádba (káciba) öntötték az egész zúzalékot. Szekszárdon a vörösbor készítésének módszere a balkáni típusú vörösborkészítés hagyományát őrizte. Az erjedő mustba naponta többször lenyomkodták a törkölyalapot, az erjedés végén pedig a kád tetejét löszös sárral letapasztották és a bort a törkölyről fogyasztották el. Ezt a kadarkából készült, sötétbordó színű, csersavakban gazdag, sűrű és erős bort, amelyet hosszú ideig, akár nyolc-tíz évig is eltarthattak, bikavérnek nevezték. Ez a bor rendkívül kelendő volt belföldön és külföldön egyaránt, a legnagyobb felvásárlói az osztrák tartományok, Lengyelország, és a német fejedelemségek voltak. A 19. században, annak érdekében, hogy a magyar bor továbbra is versenyképes maradjon az európai piacon, újításokra volt szükség. A vörösborok esetében elkerülhetetlen volt a borkészítési eljárás megváltoztatására, mivel a hosszú héjon áztatással készült borok, a túl sok csersav miatt, ekkor már nem voltak kelendőek. Továbbra is törekedni kellett viszont arra, hogy megmaradjon a vörösbor sötét színe, ezért az új eljárás során a szőlőt lebogyózták, és szár nélkül erjesztették ki. Az erjedés után a bort leszűrték, hordókba tették, végül a pincében érlelték tovább, és évente többször átfejtették annak érdekéből, hogy minél tisztább legyen.

Az első tudatos bikavérkészítők a 19. század végén jelentek meg. A bortermelő gazdáknak ebben az időszakban kellett szembenézniük a súlyos szőlővésszel, amit a filoxéria okozott. Ez a betegség az 1890-es években kipusztította a dombvidéki szőlők mintegy 90%-át. A betegségnek a szekszárdi borvidék is áldozatul esett, és a pusztítás olyan mértékű gazdasági és társadalmi következményekkel járt, hogy elkerülhetetlen volt a kormányzati beavatkozás. A filoxéria miatt tönkrement szőlők állami támogatással végbement rekonstrukciója, újratelepítése körülbelül 1910-re valósult meg. A rekonstrukciónak köszönhetően a szőlőültetvények egyre egységesebb képet mutattak, az eltérő szőlőfajtákat már külön dűlőkben ültették és nem együtt szüretelték. Az elkülönítve tárolt, fajtiszta borokból pedig házasítással készítették a bikavért. A kadarka túlsúlya megmaradt, de megnőtt az aránya az egyéb kékszőlőkkel telepített területeknek is.

Szekszárdi szőlők

A szekszárdi borvidék termelői a 19. század vége óta használták a bikavér nevet kereskedelmi forgalomban. Erről Geiger Gyula szekszárdi ügyvéd hirdetései tanúskodnak. A bikavér nevet viszont egy egri gazdálkodó, Grőber Jenő tette ebben az időben híressé. A különszüretelt szőlőből, külön feldolgozással készült borok házasításával hozta létre azt a bort, amit 1900-tól kezdődően már egészen biztosan bikavér névvel illetett. 1912-ből már pontos leírás maradt fenn az Egri bikavér összetételéről. Ezzel ellentétben a Szekszárdi bikavér továbbra is titkos recept szerint készült. A két borvidék között feszültség alakult ki a bikavér név használata miatt. 1929-ben jelent meg az a bortörvény, amelyben megnevezték a történelmi borvidékek egyedi borait. A Szekszárdi borvidéken azonban csak a kadarkából készített vörösbort nyilvánították védetté, míg Egerben a bikavért is.

A második világháború után a borvidékeknek szembe kellett nézni a szocialista korszak tervutasításos rendszerének „áldásos” hatásaival. 1949-től megkezdődött a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok megszervezése. Az 1970-es évek közepén pedig a borexport területén új célok kerültek előtérbe. A Mezőgazdasági- és Élelmezésügyi Minisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium döntése alapján, az Egri bikavér vált kiemelkedő exportmárkává (a Tokaji aszú mellett). Ahhoz, hogy növelni tudják az Egri bikavér exportját, tömegtermékké kellett alakítaniuk. Mindezzel párhuzamosan Szekszárdtól elvették a bikavér névhasználati jogát, és a Szekszárdi borvidék hagyományos bora ezután csak, mint „Szekszárdi óvörös” kerülhetett palackokba. Szekszárd elveszítette a Szekszárdi bikavér hírnevét.

Szekszárdi szüret 1964-ben (Fortepan/Bojár Sándor)

1970 és 1990 között a Szekszárdi borvidéken a kadarka helyét a kékfrankos vette át, mivel ez a fajta jobban megfelelt a tömegtermelés kívánalmainak. Az érlelés technológiája is módosult, a fahordós érlelést a fémtartályos tárolás váltotta fel. A rendszerváltozás óta azonban a szőlősgazdák folyamatosan keresik az utat a bikavér eredeti ízvilágához. Szorgalmazzák a kadarka és a kékmedoc telepítését és újra meghatározóvá vált a kisméretű fahordók alkalmazása a bikavér érlelésében. Szekszárd 1997-ben, az új bortörvény elfogadásával, visszakapta a bikavér névhasználati jogát. A 16. § kimondta, hogy „Szekszárdi Bikavér bort (…) kizárólag a szekszárdi borvidékbe sorolt településeken szabad előállítani”.

A szekszárdi borvidék napjainkban a magyar vörösbortermelés meghatározó területe, ahol évente 200 ezer palack bikavért állítanak elő. Ez a mennyiség csupán töredéke annak a 8 millió feletti palacknak, amit az egri borvidék produkál, azonban minőségben nem marad el mögötte. A borvidékek közötti feszültséget nem a minőséget képviselő bikavér okozza, hanem a megjelenő olcsó házasítások, melyek szintén a bikavér nevet viselik. A két borvidék összefogása és kemény munkája, az utóbbi években újra elkezdte megalapozni a bikavér hírnevét. Ennek jegyében 2013 óta minden év februárjában megrendezik az Eger – Szekszárd Bikavér Párbajt, amely valójában – elnevezése ellenére –, egy „békés bikavér seregszemle”. Ilyenkor az egri és a szekszárdi borászok felvonultatják boraikat a nagyközönség előtt egy közös kóstoltatáson. A cél, hogy bebizonyítsák, a bikavérnek kiemelt jelentősége van a magyar borkultúrában, akár az egri, akár a szekszárdi borról legyen is szó.

                                                                                       Mácsainé Iván Éva

Felhasznált irodalom:

Baglyas Ferenc: Szőlőtermesztés. 2016. (Szőlőtermesztés c. tantárgy jegyzet)

Fuksz Márt: A bikavér múltja és jelene (A bikavér, a kadarka és a kékfrankos szerepe a Szekszárdi borvidéken) In: A Wosinsky Mór Megyei Múzeum évkönyve – XLII. (2020) 461–493.

Máté Andrea: Egy hungarikum története: a bikavér. Korunk 19 (2008) 9. sz. 19–27.

Magyar Katolikus Lexikon (Tóth Nándor szócikk)

Tolnamegyei Ujság 1936. február 29. (18. évf. 17. sz.)

Töttős Gábor: A szekszárdi szőlő és bor. 1987.

 „Az egri veres bor általában kellemetes ízű, könnyű egészséges, a gyomrot éppen nem terheli, s különösen jó tulajdonságai olyanok, hogy azokat akármelyik veresborban nehéz együtt feltalálni.” Az egri borvidék 19-20. századi történetén, válságokon és modernizáción át Kozári József kalauzolja az olvasót sorozatunk utolsó részében.

A kortársak ránk maradt emlékei egybehangzóan az egri borok kiválóságát dicsérik. Galgóczi Károly és Mártonffy Károly leírja, hogy „Eger népessége főként szőlőművelésből él. Az egri veres bor mind kellemes ízére mind tartósságára nézve a budaival vetekszik”. Bél Mátyás 1730 és 1735 között elkészült megyeleírásából megtudhatjuk, hogy „Eger környékén a legjobb borok teremnek. Mindkét borvidék egyformán adja a fehér és vörös borfajtákat, mégis a vörös a kiadósabb, de több munkát is igényel. Merem állítani, hogy én az egri bornál jobbat nem ittam. Az egri bor nem kénes, hanem tiszta, zamatos, nem okoz fejfájást, legfeljebb ha mértéktelenül élvezik.” Görög Demeter 1829-es szőlészeti-borászati munkája arról tájékoztat, hogy „Eger veres borainak mind híre, mind betse nagy a kereskedelemben”.  „Az egri veres bor általában kellemetes ízű, könnyű egészséges, a gyomrot éppen nem terheli, s különösen jó tulajdonságai olyanok, hogy azokat akármelyik veresborban nehéz együtt feltalálni.” Keleti Károly pedig 1875-ös Magyarország szőlészeti statisztikája című nagy munkájában írja: ”… heves megyei borvidék legkitűnőbb bora: az egri sajátságos kellemes illatával, simasága és sötét gránát színe által tűnvén ki.”

Bél Mátyás (1684-1749)

Bármilyen kitűnőnek tartották is az egri borokat, egyre kevesebbet lehetett értékesíteni belőlük. A szőlőterületek növekedése egyébként már a 18. század végén megtorpant, s a virágzást a 19. század közepén stagnálás váltotta fel, köszönhetően a magyar árukat magas vámokkal sújtó 1755. évi vámrendeletnek. Ráadásul Lengyelország felosztásával a korábban jelentős lengyel borkereskedelem is megszűnt, minek következtében a magyar borkivitel jelentősen csökkent. A szőlők egy részét kivágták, illetve elhanyagolták. A művelés gondossága, minősége erősen visszaesett. A kortársak tanúsága szerint „régente több szőlő volt Egerben, de már sok elpusztult, elkopott, s elhagyatott, sokat pedig a mai napig is irtanak, kivált a laposabb tájakon, hogy annál több, úgynevezett szőlőaljat nyerhessenek. Az ily földek, rétek, parlagok, egyszóval szőlőaljak szerteszéjjel a szőlők között oly nagy számmal vannak, hogy bízvást állíthatni, miszerint a szőlőhegyek negyede nem szőlőt termő”. Vagy: „régebb időkben, midőn a borkereskedés Lengyelországgal fennállott, sőt azután is, még az alföldi homok-szőlők el nem szaporodtak, e gazdaság hasznot hajtó volt,  s a legnagyobb haszon mellett mind a szőlőmívelés, úgy a borkezelés, s készítés körül,valamint az edények és szerszámok tökélyesbítésére több gond fordíttatott, míg a jelen viszonyok közt az tetemes hanyatlásnak indult, mely legkiáltóbb bizonysága a legjobb bortermő, de a legtöbb mívelési költséget igénylő egri szőlők egy részének parlagon heverése, mi fájdalom, évről évre szaporodik”.

Ezt az állóvizet volt hivatott felkavarni két olyan az Eger című politikai és vegyes tartalmú hetilapban megjelent híradás, amely a magyar borok értékesítési lehetőségeire hívta fel a figyelmet. Az egyik arról tudósított, hogy a porosz-francia háború következtében Németországban kevésbé keresettekké váltak a francia borok, így jelentős piac nyílik a magyar borok előtt. „A német lakosság jelenleg idegenkedéssel viseltetik a francia termény iránt, az idő igen kedvezőnek látszik a magyar borok számára." A másik a filoxéra franciaországi pusztítását taglalta, az az abból fakadó lehetőségeket mérlegelte. „Mint tudjuk, Franciaország bortermelő képességét, a phylloxera egyharmadára szállította le, legnagyobb bortermelő vidékei elpusztultak, s Európa minden országa Magyarország felé tekint, s várja, hogy óriási borfogyasztási szükséglete igényeinek képesek vagyunk-e megfelelni. Csak a borunk az, Hellyel ma verseny nélkül állunk, mióta Franciaország nem képes ellátni Európa szükségleteit. E nemben tehát úgy az európai borfogyasztás, mint a saját termelői érdekből sürgős és nagyszabású teendőkre vagyunk utalva, hacsak az élhetetlenség sorsára jutni nem akarunk.” A nagyszabású teendőket azonban meghiúsította a filoxéra megjelenése hazánkban. 1875-ben tört be az országba Pancsovánál, és 1895-re szinte teljesen megsemmisítette az ország szőlőterületeit. Az egri borvidék helyzetéről az alispáni jelentések nyújtanak hű képet. Heves vármegye alispánjának éves jelentései szerint 1890-ben a szőlőtermés a filoxéra következtében teljesen tönkrement, 1891-ben pedig jóformán megszűnt a szőlőtermelés a történelmi borvidék területén.

Litográfia 1894-ből

A pusztítás mértékéről az 1895-ös mezőgazdasági statisztika adatai festenek megdöbbentő képet. A filoxéra megjelenése után 14 évvel a borvidék 6.467 kat. hold szőlőjéből 6.104 hold, azaz 94 % elpusztult. Teljesen megsemmisültek a szőlők Demjén, Felnémet, Felsőtárkány, Egerszalók, Nagytálya, Egerszólát és Ostoros községek haláraiban. Egerben mindössze 320 katasztrális hold szőlő maradt. Noszvajon 31 hold, Andornakon 5, Kerecsenden, Kistályán és Makláron 2-2, Baktán pedig mindössze 1 hold beültetett szőlőterület volt fellelhető. Mintha az ördög hempergett volna meg az Eger környéki szőlőkben. Az elpusztult ültetvények értéke 6 millió 467 ezer forintot, a terméskiesésből származó veszteség átlagterméssel és átlagáron számolva 1 millió 940 ezer forintot tett, míg a pusztulás miatt kifizetetlen napszám 244 ezer 160 forintra rúgott. Akkor, amikor egy magyar tarka fajú tehén 35 forintba, egy hitványabb ló pedig 30 forintba került. Mindezek ismeretében már nem tűnik túlzónak a kortárs megállapítása, mely szerint: „a város népessége, ha más irányban – s ez csak a gyáripar lehet – itt keresetet nem fog találni, lassan lassan elszéled a szélrózsa minden irányába. És miután a vármegye egyéb szőlőpusztult vidékén is fölösen fog állni a munkás, a helyzet a további vándorlás irányának, talán Amerikának egyengeti útját.” A valós helyzet által diktált sötét jövőkép szerencsére nem vált valóra. mert az egri borvidék lakossága sokkal jobban ragaszkodott szülőföldjéhez, hogysem elhagyja azt. Inkább nem kis áldozatok árán a szőlők újratelepítésébe fogott.  

Az állam is igyekezett segíteni a bajon. Mint a korabeli tudósitás is megállapítja:  „A nép roppant kárának némi pótlásáúl a kormány dohánygyárat állított föl a városban s e gyár sokaknak ád foglalkozást és kenyeret.”

Az egri dohánygyár

A  filoxéravész hatására döntő változás következett be. A pusztulást követő rekonstrukció során váltak a véletlenszerűen ültetett fajtákból álló, elavult módon gondozott ültetvények fokozatosan a modern szőlészet-borászat követelményeinek megfelelő szőlőbirtokokká – állapítja meg jeles borászunk Kozma Pál.

A magyar szőlő- és borgazdaság nagyobbik része tehát egészen a filoxéravészig megőrizte a középkorban kialakult prekapitalista jellegét. A filoxéravész hatásának lényege az, hogy a nagyrészt minden újtól idegenkedő kisbirtokosok kénytelenek voltak átalakítani hagyományos művelésmódjaikat. Ezt a változást a kártevő pusztításai nyomán kialakult súlyos gazdasági-társadalmi válság okozta. Ezért állíthatjuk, hogy a filoxéra megjelenése és pusztítása volt az a történelmi folyamat és fordulópont, amely lezárta a magyar szőlő és borkultúra első, csaknem ezeréves hagyományos időszakát, és óriási áldozatok árán rákényszerítette a hazai szőlőbirtokosságot a modernizációra.

A filoxéra korszakot zárt és korszakot nyitott. Azt az új korszakot, amely elvezetett a mai formához. Ekkor kerültek a területre, és honosodtak meg a ma is termesztett szőlőfajták, mint: a Cabernet franc, a  Cabernet sauvignon, a Medoc Noir és a Merlot.

Szüretelők a Szépasszony-völgyben az 1910-es években

Húsz év fáradságos munkájával a borvidék szőlőtermesztői elérték, hogy a korábbi szőlőterületek kétharmadán ismét szőlőtőkék zöldelljenek, melyek filoxérának ellenálló alanyba oltott hazai, de addig a térségben ismeretlen fajokból is álltak. A filoxéra sokkját a huszadik században még két fordulópont követte. Egyik a második világháborút követő időszak a tulajdonviszonyok megváltozásával és a minőségi helyett a mennyiségi szemlélet előtérbe kerülésével, majd a rendszerváltás 180 fokos fordulata, amely ismét új tulajdonviszonyokat és minőségi szemléletet hozott. Hegyközségek alakultak, melyek megszilárdították a hegy belső rendjét, biztosították a fegyelmet, korszerűbbé tették az értékesítést, és javították a bortermelés minőségét. Új fajták jelentek meg a hagyományosok mellett. Tehetséges és szorgalmas borászok tevékenysége nyomán sikert sikerre halmoznak az itt termett Leányka, Királyleányka, Hárslevelű, Olaszrizling, Muskotály, Tramini, Szürkebarát, Chardonnay egri Kékfrankos, Blauburger, Merlot, Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc és Pinot Noir szőlők borai a különböző versenyeken. 1997-ben elkészült az egri bikavér készítésének szabályzata, melyet Eger Város Hegyközsége az úgynevezett „Bikavér Kódex”-be foglalt. 2010-ben megszületett a Bikavér fehér párja az Egri Csillag.

A borvidék címerborai: az egri bikavér, mely egy karakteres, fanyar vörös cuvée, és az illatos, gyümölcszamatú fehérbor a debrői hárslevelű jól tükrözik a táj jellegzetességeit, és az utóbbi évtizedek minőségi változásait, melyeket a borvidék új eredetvédelme garantál.

                                                                                                                          Kozári József

 Bővebb tájékozódásra ajánljuk: Berecz Anita - Kristóf Ilona (szerk.): Eger ezer éve. Líceum Kiadó, Eger, 2020.

https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/eger-ezer-eve

1518 februárjában szokatlanul nagy volt a nyüzsgés Egerben. A megszokottól eltérően székhelyén időzött a püspök, Estei Hippolit és kísérete. Az előkelők látogatásai mindig felbolygatták a püspöki udvar életét, nemhogy, ha uruk és itáliai udvaroncai rendezkedtek be hosszú hónapokra a városban. A vidám kompánia farsangi mulatságait Kristóf Ilona foglalja össze.

Estei Hippolit, a ferrarai hercegi család tagja, bíboros és nem mellesleg egri püspök, amikor 1517 őszén hatalmas kíséretével útnak indult Ferrarából, nem számított arra, hogy éveket Magyarországon fog tölteni. Az eredeti tervek szerint a kellemeset összekötötte volna a hasznossal. Krakkóba igyekezett unokahúga, Bona Sforza és I. Zsigmond lengyel király esküvőjére, hogy méltó pompával képviselje családját, és reprezentálja hatalmukat. Útközben tiszteletét tette volna a magyar királyi udvarban, az ifjú II. Lajosnál, hiszen ekkor már régóta volt távol Magyarországtól, és természetesen felkereste volna püspöki székhelyét Egerben is, ha már úgyis útba esett Lengyelország irányába.

 Estei Hippolit Bartolomeo Veneto festményén 1510 körül

Hippolit ekkor már évtizedek óta birtokolt különböző magyar egyházi javadalmakat. Alig 7 éves volt, amikor nagynénje, Aragóniai Beatrix kívánságára Mátyás király az esztergomi érsekség élére állította. A gyermek érsek 1487 és 1494 között megszakítás nélkül Magyarországon tartózkodott. Mátyás halála után a megváltozott kül- és belpolitikai helyzetben Hippolit pályája módosult. Egy mindenki számára előnyös megoldást kellett találni, amely értelmében a magyar egyház legfontosabb érseki széke nem maradt „idegen” kézen, és amellyel a nagy hatalmú Esték is megelégedtek. Hosszú diplomáciai manőverek után 1497-ben VI. Sándor pápa engedélyezte a székcserét Bakóc Tamás és Estei Hippolit között. Bakóc II. Ulászló kancellárjaként, a magyar politika legbefolyásosabb alakjaként elfoglalta az esztergomi érseki széket, és Hippolit lett az egri püspök, azzal az engedéllyel, hogy távol maradhat székhelyétől. Ezzel a megállapodással Beatrix kivételével mindenki jól járt. Rokona távoztával minden támogatóját elvesztette a királyné, így már csak idő kérdése volt, hogy VI. Sándor érvénytelenítette az Ulászlóval kötött házasságát és elhagyni kényszerült Magyarországot. Hippolit pedig korának főpapjaihoz hasonlóan inkább volt politikus, diplomata és katona, mintsem főpásztor, családjának hazai ügyei lekötötték minden energiáját, 1498 után csak akkor látogatott Magyarországra, ha nagyon muszáj volt és fennállt a veszélye annak, hogy megfosztják itteni javadalmaitól.

Jagelló I. Zsigmond és Bona Sforza a Jagellók családfáján Ludovicus Decius történeti munkájában

1517-ben pedig sürgető és illendő volt megjelennie a magyar udvarban - a Magyarországról kapott hírek javadalmai lefoglalásával fenyegettek -, majd pedig muszáj volt maradnia. A király engedélye nélkül ugyanis nem térhetett haza. Így 1520 februárjáig, II. Lajos kívánságára Magyarországon maradni kényszerült. 1518 áprilisa, a fényes krakkói menyegzői ünnepségek után – ahol 368 lovassal a legnépesebb kíséretet adta - embereinek egy részét hazaküldte Prospero Colonnával, a korszak ismert hadvezérével, aki Bona Sforza Krakkóba tartó kíséretének volt a katonai vezetője. Úgy tervezte, hogy magyar ügyeit elintézve, hamarosan ő is távozik. Kíséretének jelentős része értelemszerűen Egerben rendezkedett be ezekben a hónapokban. Hiszen az egri püspökség volt a legjövedelmezőbb magyar javadalma és a püspöki székhelyen volt megfelelő infrastruktúra ennyi ember elszállásolására, élelmezésére. A Hippolit környezetéből Itáliába küldött levelekből értesülünk az eseményekről és az udvaroncok és a püspök hangulatáról.

Már Ferrarában sem volt teljesen problémamentes a bíboros-püspök kíséretének összeállítása, nem volt vonzó úti cél Magyarország. Ludovico Ariosto, az ünnepelt költő kerek-perec megtagadta az utazást és ki is lépett Hippolit szolgálatából. 1518-ban ahogy tolódott el a távoli bizonytalan jövőbe a hazatérés, az udvaroncok kezdeti mérsékelt lelkesedése úgy lankadt. Örömmel vállaltak minden olyan küldetést, amely a visszaút reményével kecsegtetett. Két mantovai nemesúr, Ludovico da Bagno és Tommaso Manfredi mindvégig uruk mellett maradt és szorgalmasan küldtek leveleket a mantovai hercegnének, Izabellának, Hippolit nővérének és többek között beszámoltak a politikai történések mellett a hétköznapokról is.

Isabella d'Este  (1474- 1539) korának egyik legbefolyásosabb asszonya, Itália reneszánsz stílusikonja

Ludovico da Bagno jóvoltából tudjuk, hogy Hippolit 1518 farsangját Egerben töltötte. Ekkor még úgy gondolták, hogy a tavaszi krakkói menyegző után hamarosan hazatérnek, ezért inkább a kuriózumokra összpontosított. Egy évvel későbbi leveleiben már hosszasan panaszkodott a zord időjárásra, és inkább csüggedésének adott hangot.

A ferrarai Palazzo Schifanoia freskóján Vénusz diadalmenetét láthatjuk, a kompozíciót a 15. század végi ünnepségek ihlették

Hogyan ünnepelték a farsangot? A reneszánsz Itália ünnepségeiről rengeteg színes, részletes leírás maradt fenn. A tágabb értelemben vett farsangi időszak vízkereszttel, január 6-val vette kezdetét. egymást érték a különböző mulatságok. A keresztes hadjáratok hagyományaiból alakultak ki a különböző felvonulások, amelyek egyben seregszemlére és diadalmenetre is emlékeztettek, a lovasversenyek, ahol előszeretettel mérkőztek meg egymással a legelőkelőbb származású ifjak is. Gyakran tartottak hadijátékokat, lovagi tornákat nemcsak az elit, hanem a közemberek szórakoztatására. Ezekben a hetekben rendszeresen tartottak a fejedelmi udvarokban színházi előadásokat. A karnevál csúcspontját a húsvéti böjt előtti utolsó napon, húshagyó kedden érte el. Ferrarában a herceg rendszeresen ezen az estén tartott álarcosbált a hercegi palota nagy termében a meghívott nemes urak és hölgyek társaságában. És természetesen kísérőprogramként rendszeresen szerveztek vadászatokat. Ferrara környékén, a Pó torkolatvidékén a vizes, mocsaras, ártéri terepen tökélyre fejlesztették a vízimadarak vadászatát, a vaddisznó volt a legnagyobb leteríthető vad.

Tipikus ferrarai álarcosok a 17. század közepéről 

1518 februárjában Eger azonban más szórakozást kínált. Minden valószínűség szerint Hippolit itáliai kísérete ekkor tartózkodott itt a legnagyobb létszámban és még a vidék egzotikumát érzékelték. Hippolit remek vadász hírében állt, így a levelek arról számolnak be, hogy vadászatokkal ütötték agyon az időt. Forrásaink szerint 1518 februárjában hatalmas hó esett, és hidegebb volt, mint januárban. Ezért is külön lelkesedéssel számoltak be az Eger környéki meleg vízű forrásokról, amelyek télen sem fagynak be, így lehetővé téve egész évben a vízimadár vadászatot. Külön elismeréssel emlegették a magyar vadászsólymok képzettségét és eredményességét. De ennek a februárnak az egyértelmű csúcspontját az a hír jelentette, hogy egy anyamedvét láttak a közeli hegyekben. Miután felmérték a medve tartózkodási helyét, megszervezték a vadászatot. A magyar hajtók a kutyákkal körbevették a völgyben a hegyet, ahol remélték a medve búvóhelyét, az olasz kíséret tagjai magasabban foglalták el helyüket, nekik lett volna feladatuk a felvert medve elejtése. Ám a medve elmenekült, mielőtt a csapda bezárulhatott volna. Rátámadt az őt üldöző kutyákra, és az egyik milánói nemesúrra is, aki a hajtókkal tartott. Már-már lefújták a vadászatot, amikor Hippolit a kutyák csaholásából hallotta, hogy a medve a közelben van. Odaérve azt látta, hogy két helyi jobbágy próbálta megállítani a vadat, ekkorra már mindketten megsebesültek, az egyiket éppen maga alá gyűrte a medve. Ekkor a püspök a kutyákat ráeresztve megmentette jobbágya életét és két jól irányzott dárdadöféssel leterítette a medvét.

Éjszakai vadászat Paolo Uccello festményén 1470 körül

A vadászaton túl az Itáliában megszokott szórakozásokra Egerben nem nagyon nyílt lehetőség. Álarcosbál szervezése előkelő úri társaság hiányában - hiszen Hippolit kísérete is csak férfiakból állt - szóba sem került. Noha a 16. század elejére nem volt ismeretlen a szórakozásnak eme formája. A gyermek Hippolit és kísérete után édesanyja, Eleonóra, ferrarai hercegné több alkalommal küldött karneváli maszkokat. Nemcsak a gyerekek és kíséretük szórakozása volt a maszkabál, hanem adataink szerint a királyi udvarban, Mátyás és Beatrix idején is tartottak álarcos mulatságokat. Azonban a népes itáliai kolóniáktól távol, a püspök távollétében Egerben nem éltek számottevő létszámban olaszok, így ezek a hagyományok nem vertek gyökeret a püspöki székhelyen.

Azonban 1518 farsangja a püspök jelenlétében nem múlhatott el valamiféle féktelen mulatozás nélkül. A karneváli hagyományokban a túlzó harsányság, a tréfa mindig fontos szerepet játszott. Hippolit kíséretéből néhány fiatalember az otthoni szokásokat karikírozva egy "hadi játékot" eszelt ki. A testükre párnát, a fejükre kucsmát erősítettek a sebesülések elkerülése végett, oly módon, hogy vasabroncsokat szorítottak magukra a homlokuktól egészen a derekukig mintegy páncélzatot imitálva, csak a szemüknek hagytak rést a pántok között. A "sisakjuk" tetejére pedig egy kisebb karikát erősítettek koszorú gyanánt. Ebben a felszerelésben tartottak "lovagi tornát", küzdöttek egymással. Valószínűleg az volt a győztes, aki eltalálta/ leütötte  ezeket a karikákat a fegyverül használt hosszú botokra erősített késekkel. Elképzelhetjük, hogy mekkora derültséget okozott, amint ebben a fegyverzetben csetlettek-botlottak, vagdalkoztak azok az egyébként kiválóan képzett és felszerelt vitézek, akik alig néhány hónap múlva a bíboros-püspök ragyogó díszkíséretét adták. Levélírónk azonban annyira nem volt elragadtatva a vaskos tréfáktól és kissé rosszallóan jegyezte meg, hogy mindenki ép bőrrel úszta meg a mutatványt, pedig ő arra számított, hogy összekaszabolják egymást.

A farsang allegóriája a vadság és bőség, termékenység szimbólumaival 

Nos, ezzel a nem túl kifinomult hadi játékkal le is zárult a karneváli időszak, az itáliai udvaroncok bizonnyal azzal a megnyugtató tudattal fogadták a böjtöt, hogy egy kis otthoni mulatsággal enyhítették honvágyukat.

                                                                                                                 Kristóf Ilona

Kapcsolódó irodalom:

http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/3411/1/Ktistof_175-185.pdf

https://tti.abtk.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1990_1-2/e.%20kovacs.pdf

1877-ben az orosz-török háború kirobbanásakor Magyarországon óriási rokonszenv alakult ki Törökország iránt, ami néha túlzó lelkesedésben nyilvánult meg. 1878-ban néhány törökországi vendég érkezése Egerbe nagy izgalmat, majd csalódást okozott a városban. A különös látogatás meglepő körülményeit Bartók Béla mutatja be.

Egy valódi török pasa: Szülejman Hüsznü (1838-1892) tábornok

Az 1875. június közepén kirobbant hercegovinai törökellenes szerb felkelés volt a nagy balkáni válság kezdőpontja. A török vérengzések okozta újabb lázadások, majd a szerb hadsereg kudarca az 1877-1878 közötti orosz-török háborúhoz vezettek Ez orosz győzelemmel, az oroszoknak kedvező San Stefano-i békével (ma Yeşilköy, 11 kilométerre nyugatra Isztambultól), majd a berlini nemzetközi kongresszussal zárult, amely viszont jelentősen csökkentette a Balkánon az oroszok és a törökök befolyását. Bosznia osztrák megszállása, majd bekebelezése dühítette a szerb nacionalistákat és közvetve ez volt Habsburg Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának, valamint az első világháború kirobbanásának egyik oka.  

Az 1877-1878-as háborút az Osztrák-Magyar Monarchiában és Egerben is törökbarát és oroszellenes tüntetések, gyűlések kísérték. 1877 őszén olyan hírek érkeztek Budapestre, hogy néhány magyar önkéntes is szolgál a török hadseregben. Az a hír járta, hogy egy Csatári József nevű volt honvéd huszártiszt is beállt a török hadseregbe, aki küldött néhány tudósítást budapesti újságoknak háborús kalandjairól. Főhadnagyként Szófiába helyezték, majd a négy hónapig tartó plevnai ostromnál egy puskaporszállítmány védelmében oroszok ellen vitézkedett, századossá nevezték ki, török kitüntetést kapott, később viszont megsebesült.

Rohamozó török gyalogosok 1877-ben

1878. június 13-án megnyílt a berlini békekongresszus, Csatári főhadnagy alias Juszuf Zia bej (bég) pedig június 19-én érkezett Budapestre tisztázni magát, mert egy Isztambulban élő magyar tisztviselő azzal vádolta meg, hogy hazug szélhámos és jogtalanul használja a bej rangot. Előtte június 15-én érkezett Budapestre a berlini kongresszusra tartó Ramis pasa (kormányzó), Hodzsa Hafiz effendi (főtisztviselő) és Javkovics dragoman (tolmács). Csatári rábeszélte egyikőjüket, hogy a minaret megtekintésére látogassanak el Egerbe, ahol jelentős törökbarát hangulat uralkodott.

1877 októberében a Dobó vendéglőben néhány egri polgár az Oszmán tér (!) közepén álló minaret elhanyagolt állapota miatt elégedetlenkedett. A városi rendőrkapitány kijelentette, hogy szeretné a tornyot körbekeríttetni és az építőanyag rendelkezésre áll. Másik hét kereskedő és iparos megígérte, hogy a minaret erkélyét veszik körül korláttal. Az erkély elkészült, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, a kerítés pedig 1878 augusztusára épült meg. Viszont már 1876 novemberében megkezdődött a megyei honvédegylet támogatásával és 1878. május elején fejeződött be a török sebesültek ápolására és az orosz-bolgár kegyetlenségek (!) miatt ház és élelem nélkül maradt „török testvérek” segélyezésére szervezett gyűjtés. A gyűjtés eredménye több mint 1326 forint volt, de nagy mennyiségű élelmiszer, kötszer is összegyűlt.

Az osztrák császár és az orosz cár területeket szerez a szultántól egy 1908-as francia karikatúrán

1878. június 20-án ezt írta az Eger című lap. „A török vendégek közül kik e napokban Budapestre érkeztek, az egyik, Ramis basa, tolmácsával, a városunkban is jól ismert Csatáryval, ki jelenleg török hadi szolgálatban áll, tegnap a déli vonattal városunkba rándult, s az indóháznál, hol tiszteletére az önkéntes tűzoltók testülete díszegyenruhában sorfalat képezett Tavassy Antal polgárnagyunk meleg üdvözlete mellett a városunk polgárságából rögtönözve alakult díszes testület által oly lelkesedéssel fogadtatott, mely a tisztelt ozmán vendéget lelke mélyéig meghatotta. A török vendég bevonulása városunkba valóban fényes volt. Beláthatlan népözön, melyből delhölgyeink díszcsoportjai meglepő fényben emelkedtek ki, árasztá el az indóház környékét s a török és magyar zászlókkal földíszített utcákat, melyeken a tisztelt vendég a fogatok hosszú sora által kisérve végig haladt. Az egész város ünnepies színt öltött, s a bevonulás, bár rögtönzött - valódi diadalmenet volt. Estve a ’Korona’ vendéglő kerti helyiségeiben mintegy 290 terítékű diszlakomát rendezett polgárságunk kedves vendége tiszteletére. Csok jasa!” Tavassy Antal 1867-1886 között volt Eger polgármestere, a török vendégeket pedig a magyar újságok is többször említették.

A látogatás azonban nem múlt el nyomtalanul, a Borsszem Jankó című budapesti szatirikus folyóirat 1878. június 30-i számában ugyanis megjelent egy képekkel illusztrált humoros elbeszélő költemény, amely részletesen leírta az egri eseményt. A hat szemléletes „rajzolat” ma is képregényszerű jelleget és különleges forrásértéket ad az elbeszélésnek.

A címben szereplő „egri basa” valójában Spitzer József, aki az egrieket kihasználta. A „vitézi ének” Tinódi Sebestyénre emlékeztet, a „Mehemmed el Balek” álnevű szerző pedig a hiszékeny egriek egyike lehetett. A hírek szerint Spitzer valóban előre értesítette a várost érkezésükről. Nem tudni viszont, hogy létezett-e Kuku Peti nevű cigány küldönc az egri városházán, aki a táviratot (telegrámot) vitte a postahivatalból a földesúrként pipázó polgármesternek, és már kettőjük falusi külseje kritika az egri hatóságról. Ramis/Ramiz basa/pasa Zulemajka (eredetileg Zulejka) nevű feleségéről nem tudunk.

Az ucczu indulatszó és az értelmetlen ágrom figrom ikerszó csak hangulatfestő jelleget ad a szövegnek, viszont a lapos tetejű kéttornyú templom kissé a ferences barátok templomára emlékeztet, a háttérben pedig egy másik templom mellett felsejlik a híres minaret, amelyre félholdas török zászló van kitűzve. A hangulatot idézi a fez nevű muszlim sapka valamint a pipát idéző török eredetű csibuk, ami valójában a hosszú, díszes pipaszárat jelentett. A tárgyak az egriek túlzott és vak lelkesedését szemléltetik, akik olyan hangos zenebonával vonultak a vasútállomásra, hogy a közeli Maklár községben is hallhatták volna.   

Az újabb hangutánzás (csiling csilin csilin, begörren) után kétszer is olvasható a Csok jasa! (Egészségedre!) török köszöntés, a sarkantyús, fezes, csibukos polgárokon és a tűzpiszkálóknak becézett önkéntes tűzoltókon kívül pedig még két óvodás lányka is ott áll a fogadó bizottság mellett. A vonat érkezésekor az egriek öröme tovább fokozódik.

A fonetikusan írt „Messieurs et madame, nous cher ami turque…” (Uraim és hölgyem, kedves török barátunk…) kezdetű francia mondat a muszlim kádinak (bíró) nevezett  polgármester szavait ismétli. Spitzer-Csatári néha Csatár néven szerepel szövegben és kiderül, hogy korábban Egerben a - mai Kossuth utca 15. sz. alatti házban lévő - Gólya vendéglő csaposa volt. A vendégek – köztük egy niqab nevű fátyolt viselő nő - eléggé idősek, fezben, szablyával, de szemüvegben és kitüntetésekkel, vállrojtokkal díszített katonai egyenruhában mutatkoznak. A nézők egyike viszont tenyerét arcához emelve már szomszédjának súg valamit.

Az itt feltűnő ismeretlen „egri újságíró” az 1875-ben megnyílt budapesti Népszínház vendéglátós alkalmazottjaként emlékszik Spitzerre, és a konyhaszekrényként ismert kredenc és az édességet jelentő cukedli  leleplező német szavak. Egy újabb indulatos ikerszó (fékom fikszom) után úgy tűnik, hogy Ramiz basa felesége a kötényes papucsos egri zsidó suszter lánya, akit apja jiddis nyelven üdvözöl. Valójában Spitzer első felesége volt az egri Fried Janka. Krümp Zéleg viszont nem egyedi név, mert a Borsszem Jankó újságban rendszeresen így nevezték a tipikus zsidó koldust. Nem is burkolt antiszemita üzenete van annak, hogy a lányt és a török egyenruhás Spitzert egy hasonló arcú hittársa üdvözli örömmel.

A hatodikként megismételt első kép a második táviratot illusztrálja, amelyet a budapesti török konzul küldött az „egri kádinak.” Az a rajz értéke, hogy ugyanazon a képen a polgármester ugyanazon arckifejezése, testtartása már más jelentést hordoz. A megszemélyesített minaret közben mecset lesz, az egriek kiábrándulását, csalódását az összelohad, összerottyan hangulatfestő szavak írják le, amikor a polgármester elolvassa az üzenetet („…nem török az egy se!”), ami a szatirikus költemény csattanója is. A törököt fogott illetve a törököt fogtam, de nem ereszt szólás azt jelenti, hogy valakinek sikerült megkapnia, megszereznie azt, amitől vagy akitől szabadulni szeretne. Ebben az esetben azonban azt jelenti, hogyan csapta be egy „török” azaz a szélhámos Spitzer az egrieket.

„Török diplomatákat vitt le magával Csatári ’bej’ Egerbe, - írta a Fővárosi Lapok már június 23-án - megnézni az ottani mecsetet s élvezni a magyar vendégszeretetet. Előre lévén érte­sítve, a lelkes egriek készültek díszlakomára, sőt fáklyás zenére is. Egy ügyvéd francia nyelven kívánta Ramis pasát üdvözölni, de azt kellett hallania, hogy ő excellenciája (noha ’diplomat’) csak törökül és szerbül tud. Ez hamar lehűté a lelkesedést s fölébreszté a kételyt. A lakoma azonban nem eshetett kárba, azt megtarták, de - a mint mondják - vigadás közben a városi kapitány megjelent s igazolást kívánt a török vendégektől. Hír szerint Ramis pasa, ha nem is diplomata, de mégis pasa, ki elfelejté magát bemutatni a budapesti konzulságnál s e mu­lasztás pótlására Egerből tért vissza. Az azonban nagyon valószínű, hogy a két török vendég éppen olyan ’diplomaták’, a milyen ’bej’ az ő vezetőjük.”

Ramis pasa nagy valószínűség szerint bosnyák vagyis délszláv nyelvű muzulmán főtisztviselő volt, aki a berlini konferencián szeretett volna részt venni társával és egy tolmáccsal, de nem kapott engedélyt a török konzultól, ezért látogatott Egerbe. Nem tudjuk, később hol élt, de Spitzer Józsefről még 1908-ban – 30 év múlva – is írtak a budapesti újságok, amikor sikkasztásai, csalásai, lopásai miatt túl volt fél tucat letartóztatáson, tárgyaláson, szökésen, külföldi országokban történő bujkáláson, ugyanennyi –  álnéven kötött – házasságon. Akkor már sokan tudták, hogy 1847-ben Várpalotán született és szélhámosként végig csavarogta Magyarországot mielőtt török egyenruhában a hős vitézt játszotta el országszerte. Az egri eset utóéletéhez pedig az is hozzátartozik, hogy 1878 augusztus közepén már több száz egri és Heves megyei férfi indult a 60. gyalogezred kötelékében Bosznia megszállására, ahol a mohamedán lakosok nem olyan örömmel köszöntötték őket, mint képviselőjüket Egerben.

A balek jelentése: könnyen becsapható ember. Az oszmán-török balik (‘hal’) a legtöbb balkáni nemzetiség tolvajnyelvében előfordult ‘hamiskártyások becsapott áldozata’ jelentéssel, így nem tudni pontosan, hogy melyikből került a magyarba. A ‘hal’ jelentés arra utal, hogy a hiszékeny ember is olyan könnyen és hamar horogra akad, mint egy hal és az egriek 1878-ban.

Muzulmánok és osztrák katonák utcai harca Szarajevóban 1878. augusztusában

                                                                                                          Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

A török vendégek közül…, Eger, 1878.június 20. 197.

Úrnapját…, Eger, 1878.június 26. 205.

Juszuf Zia szomorú sorsa, Eger, 1888.november 13. 365.

Vörös Kati: Judapesti Buleváron

Szolnoki Nikoletta: Az 1877-1878-as orosz-török háború és a berlini kongresszus

Bobay István Zoltán: Mexikói veteránok az 1877–78. évi orosz–török háborúban

1945. február 4-11. között az antifasiszta koalíció három vezető hatalmának képviselői nagy jelentőségű konferenciára ültek össze, melyet hivatalosan a tanácskozások helyszínéről - a Krím-félszigetről - krími konferencia néven jegyzett fel a diplomáciatörténet, de a kortársak és a rákövetkező nemzedékek Jaltai-konferencia, vagy egyszerűen csak Jalta néven emlegettek. A közhiedelemben valóságos mítosz szövődött Jalta köré, ami nem mindenben felel meg a történeti tényeknek. Mi is történt valójában? Kozári József járt utána az eseményeknek.

Jalta minden rossznak a szinonimája a kelet-európai fülekben, mert egy csak napjainkban foszladozó legenda szerint a közhiedelem a jaltai konferenciának tulajdonította Európa felosztását, és keleti felének kiszolgáltatását a sztálini önkénynek. Valóságos mítosz szövődött Jalta köré, ami nem mindenben felel meg a történeti tényeknek. Mi is történt valójában?

Az ikonikus kép a konferencia résztvevőiről

1945. február 3-án Winston Churchill angol miniszterelnök, és Franklin Delano Roosevelt az Amerikai Egyesült Államok elnöke népes, közel 700 főt kitevő, politikusokból, katonai vezetőkből, tanácsadókból és tolmácsokból álló kísérete élén megérkezett Jaltába, a háború közelgő befejezése kapcsán felvetődött problémák megbeszélésére. A következő nap reggelén Sztálin vezetésével elfoglalta a Juszupov palotában kialakított szálláshelyét a szovjet küldöttség is. Sztálin még aznap látogatást tett a Voroncov herceg palotájában elhelyezett angol, és a Livadia palotában elhelyezett amerikai küldöttség vezetőjénél. Roosevelttel folytatott beszélgetése során a katonai helyzet értékelése mellett szót váltottak Franciaországról is. Roosevelt megkérdezte Sztálintól, hogyan boldogul De Gaulle-lal. Sztálin azt válaszolta: "De Gaulle nem különösebben bonyolult személyiség, és teljesen irreális elképzelései vannak arról, mennyiben járult hozzá Franciaország a háború megnyeréséhez." A Churchillnél tett látogatás során szintén a katonai helyzet, az olasz front áttekintésére került sor. Ennek a beszélgetésnek egyik érdekes epizódját Churchill a következőképpen örökítette meg emlékirataiban: Sztálin "véleménye szerint a németek aligha támadnak meg bennünket. Nem korlátozhatnánk-e az [olasz] hadszíntéren lévő brit haderőt néhány hadosztályra, s nem telepíthetnénk e át a többit Jugoszláviába és Magyarországra, hogy Bécs ellen indítsanak támadást? Ott aztán egyesülhetnének a Vörös Hadsereggel, s az Alpoktól délre állomásozó németek hátába kerülhetnének. Hozzáfűzte, hogy ehhez talán igen jelentős haderőre volna szükség. Most már persze semmibe se került neki, hogy előhozakodjék ezzel a gondolattal, én azonban nem tettem érte szemrehányást. A Vörös Hadsereg - feleltem - talán nem hagyna időt rá, hogy befejezzük ezt a hadműveletet."

A konferencia első ülésére február 4-én délután 5 órakor került sor a Livadia palotában, ahol Roosevelt szállása is volt, hogy a nagybeteg elnököt ne tegyék ki fölösleges fáradalmaknak. A konferencián Sztálin javaslatára Roosevelt elnökölt, és a következő kérdések kerültek megvitatásra: a katonai helyzet, Németország háború utáni sorsa, a német jóvátétel kérdése, az Egyesült Nemzetek megalakítása, a lengyel kérdés, Jugoszlávia kérdése, a háborús főbűnösök bíróság elé állítása, és a felszabadult Európáról szóló nyilatkozat.

A Livádia-palota

A katonai helyzet alakulását a tárgyalások valamennyi résztvevője megelégedéssel fogadta. Az angol és az amerikai fél örömmel konstatálta a Vörös Hadsereg gyors és nagyarányú előretörését, és reményét fejezte ki, hogy a német tengeralattjáró-gyártás 30 százalékát adó Danzig rövidesen a szovjet tüzérség lőtávolába kerül, míg a szovjet fél a február közepén indítandó nyugati offenzíva hírét fogadta elismeréssel. A helyzet értékelése után határozatot hoztak a katonai tervek és hadműveletek összehangolására.

Élénk vita alakult ki Németország háború utáni sorsáról. Mindannyian egyetértettek Németország háború utáni felosztásában, de a kérdés részletes kidolgozását a külügyminiszterek elé utalták. Megállapodás született viszont Németország megszállási övezetekre osztásáról, s a britek "tigrisként" való küzdelmének eredményeképpen a franciák is megszállhattak német területeket. Ez Churchill számára azért volt fontos, mert a háború után az amerikai csapatok távoztával csak egy erős Franciaországgal tudta elképzelni az európai erőegyensúlyt. A német jóvátétellel kapcsolatban a szovjet és az amerikai fél abban állapodott meg, hogy elfogadja tárgyalási alapnak a 20 milliárd dolláros német jóvátételt, melynek 50 %-a a Szovjetuniót illeti. Az angolok nem kötelezték el magukat ebben a kérdésben. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrehozásával kapcsolatban a Biztonsági Tanácsban alkalmazható vétójog körül alakult ki vita, melyet végül mindhárom fél elfogadott, csakúgy, mint azt a másik szovjet követelést, hogy Belorusszia és Ukrajna is alapító tagja legyen az ENSZ-nek.

A tárgyalások helyszíne

A lengyel kérdés az egyik legfontosabb probléma volt Jaltában, hiszen a nyolc plenáris ülésből hét alkalommal szó esett Lengyelország jövőbeni határairól és kormányáról. Lengyelország keleti határairól szólva Sztálin kijelentette: "a Curzon-vonal [ami megegyezik a Molotov-Ribbentrop paktumban meghúzott szovjet-német határral KJ.] nem orosz találmány. A Curzon-vonal szerzői Curzon, Clemenceau és azok az amerikaiak, akik 1919-ben részt vettek a párizsi konferencián. Az oroszok nem voltak ott. A Curzon-vonalat az oroszok akarata ellenére fogadták el, etnográfiai adatok alapján. Lenin nem értett egyet ezzel a vonallal. A szovjet kormány már kész eltekinteni a lenini állásponttól. Önök viszont azt kívánják tőlünk, hogy kevésbé legyünk oroszok, mint Curzon és Clemenceau volt? Ez szégyenletes lenne ránk nézve." Churchill megjegyezte "az után a tragédia után, amelyet Oroszországnak a német agresszió ellen védekezve át kellett élnie, s azok után az erőfeszítések után, amelyeket Oroszország Lengyelország felszabadításáért tett, az oroszoknak Lvovra és a Curzon-vonalra támasztott igénye nem erőszakon, hanem jogon alapszik." Roosevelt egyetértett az elmondottakkal, és kijelentette "Lengyelországot Németország rovására kell kárpótolni." Ez a kárpótlás végül az Odera-Neisse határt jelentette, amellyel 8 millió német került az új lengyel határok mögé. Lengyelország kormányáról hosszú vita után úgy döntöttek, hogy a londoni lengyel kormány, és a lublini lengyel kormány - amely akkor már Varsóban székelt és kommunistákból állt - közösen alakítsanak koalíciós kormányt.

Lengyelország határváltozásai

Talán az egyik legnagyobb jelentőségű eredmény a felszabadult Európáról szóló nyilatkozat volt, amelyben a konferencia résztvevői kimondták, hogy "minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar... a három kormány... együttesen támogatni fogja... hogy a lakosság összes demokratikus elemeit széleskörűen képviselő ideiglenes kormányhatalmat létesítsenek, amely köteles minél előbb szabad választások útján a nép akaratának megfelelő kormányt alakítani."

Ezek voltak a legfontosabb kérdések a jaltai konferencián. Igaz, volt egy titkos egyezmény is. Ebben a Szovjetunió ígéretet tett, hogy az európai háború befejezése után három hónappal belép a Japán elleni háborúba. Sztálin cserébe megkapta Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket, valamint Port Arthurt és a mandzsúriai vasútvonalak ellenőrzési jogát. A szovjet hadba lépést Japán ellen Roosevelt szorgalmazta az amerikai katonai vezetés nyomására, akik még hosszú háborúra számítottak a Csendes-óceán térségében, hiszen az atombombakísérletek Jalta idején nem kecsegtettek gyors eredménnyel. A Szovjetuniónak Japánnal megnemtámadási egyezménye volt, így a Távol-Kelettel kapcsolatos jaltai megállapodást nem hozták nyilvánosságra. A jaltai konferencia eredményeivel mindhárom résztvevő elégedett volt. Mindezek után joggal elmondhatjuk, hogy nem Jalta, hanem a jaltai egyezmények megsértése vezetett a kettéosztott Európához.

Honnan hát a felosztás legendája? Egyesek De Gaulle-hoz kötik, aki dühös volt amiatt, hogy nem hívták meg, és nem hagyott kétséget afelől, hogy sokkal jobban alakultak volna a dolgok, ha ő is ott van, mások szerint, viszont a Nyugatnak roppant kényelmes volt 1968-ban Jaltára hivatkozni, amiért magára hagyta a prágai tavaszt, holott Csehszlovákiáról egy szó sem hangzott el a Krímben. Megint mások úgy látják, hogy Jalta legendája az USA-ban született, ahol a republikánusoknak jó alkalom kínálkozott a kelet-európai származású amerikai választók előtt a demokrata Roosevelt lejáratására azzal a váddal, hogy kiszolgáltatta Kelet-Európát az orosz medvének. Jalta, amely generációk gondolkodásmódját határozta meg, ma már a múlt, a felosztás legendájával együtt.

                                                                                                  Kozári József

„Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy amint következnek… Az, aki a naplójában feljegyeztet a történetkét, sohase szokott hazudni másoknak se. Hát még saját magának miként hazudott volna? Igaz hát minden sora. Miért rontsam én el nem igazra?” – ezzel a bevezetéssel indítja, az 1900-ban megjelent Különös házasság című regényét Mikszáth Kálmán. A fikció és a valóság egymáshoz való viszonyát Kiszely Tóth Anett mutatja be. 

A regény cselekménye az 1810-es években játszódik, az akkor 21 éves – a könyvben is ugyanezzel a névvel szereplő – gróf Buttler János és a barátja Bernáth Zsigmond, húsvéti szünidőre térnek haza Hegyaljára, Bodrog-Olasziba (a kötetben Olaszröszkére) a sárospataki kollégiumból. Mikor megállnak egy fogadónál enni-inni valamit, meghívja a két diákot a kastélyába báró Dőry István (a valóságban gróf Döry Gábor). A látogatás előtt Buttler gróf feleségül kéri gyermekkori szerelmét, Horváth Piroskát (a valóságban Horváth Piroska nem létezett, személye tejes mértékben írói fikció). A két diák visszaindul a kollégiumba, de még előtte, – ígéretükhöz híven – betérnek Dőry báró kastélyába Röszkére, aki még aznap éjjel kényszeríti Buttler grófot, hogy feleségül vegye a lányát, Dőry Máriát (a valóságban gróf Döry Katalint), akit a katolikus pap, Szucsinka plébános titokban teherbe ejtett, így az esküvővel a külvilág szeme elől legalábbis, el lehetne rejteni a báró kisasszony szégyenét. Amint másnap reggel Buttler kiszabadul, máris gyámapja, Fáy István (a valóságban, Fáy Bertalan) segítségével pert indít az egyházi bíróságon, kényszerítésre hivatkozva a házasság érvénytelenné nyilvánítása ügyében. A pereskedés hosszú évekig húzódik, végül pedig annak érdekében, hogy a plébános szerelmi botránya miatt ne essen folt az egyház tekintélyén, a bíróság a házasságot érvényesnek nyilvánította. Gróf Buttler János személyes tragédiája, hogy így nem vehette feleségül választottját, Horváth Piroskát.

Gróf Buttler János

A konfliktus lezárása a regényben talányos. Gróf Buttler János kedélye rideggé vált, az emberektől elidegenedetten és magányosan halt meg Bécsben. Legalábbis a világ előtt így lett tálalva az, hogy ha már életében hozzá volt láncolva Dőry Máriához, akkor majd a „halál” elválasztja őket egymástól. A gróf tiszttartója a temetés után négyszemközt elmondja Buttler titkárának, hogy előző éjjel ő felnyitotta a koporsót és nem Buttler János holtteste volt benne, csupán egy bábu. A báb nyakában egy tábla, amelyen latin nyelven egyetlen szó állt: „Tace!” azaz, „Hallgass!”. Mikszáth rejtelmesen felveti a lehetőségét annak – mivel a temetés után Piroska is nyomtalanul eltűnik –, hogy a két fiatal ilyen módon lehetett csak egymásé és boldogan élnek, míg meg nem halnak egy távoli helyen, mint a mesében.

Gróf Döry Katalin

De lássuk, a valóságban hogyan is játszódtak le e különös események.Az író pedig, aki regénye elején leszögezi, hogy minden szava igaz, vajon milyen okból nem a valós történéseket írta meg, hiszen éppen elég „különösek” azok is?

A regényre nagy hatással volt a polgári házasságról szóló, nagy vitát kiváltó 1895. évi XXXI. törvénycikk, amit országgyűlési képviselőként maga Mikszáth Kálmán is támogatott. Ennek eredményeképpen megvádolták az írót azzal is, hogy egyházellenes propagandisztikus nézeteinek híresztelése okán Buttler János házassági perét a végletekig kifordítva és torzítva írta meg.1901-ben megszólalt az ügyben Mikszáth fő forrása, Bernáth Dezső, aki a regényben is szereplő, Bernáth Zsigmond fia volt. Azt állította, hogy ezt a történetet a szereplőktől maguktól hallotta és egy nagy köteg, poros, megsárgult levelezésekben olvasta. Mikszáth Kálmán jóhiszeműen, hitelt adott ennek a múlt század végén hallott érdekes és szokatlan történetnek. Mára már tudható, hogy Bernáth Dezső által elmondottak legnagyobb része valójában teljesen másképpen történt meg.

A valóság pedig makacs dolog. A könnyelmű természetű, fiatal és lobbanékony gróf Buttler János soha nem volt a sárospataki kollégium diákja, joghallgató pedig pláne nem. Bernáth Zsigmond nem lehetett osztálytársa Buttlernek, hiszen 17 évvel volt fiatalabb nála, ami azt jelenti, hogy a gróf házasságkötése idején még csak másfél éves gyermek. Buttler János, Sályon, báró Eötvös Ignácéknál ismerkedett meg annak unokahúgával, gróf Döry Gábor lányával, gróf Döry Katalinnal. Az eljegyzést 1792. május 31-én tartották Pesten. Az eljegyzési gyűrűváltással egyidejűen, házassági szerződést is kötöttek, ebben Buttler gróf kijelentette, hogy Dőry Katalint, „Isten Ő Szent Felsége vezérlése mellett szabad akaratombul és egyenes szívbéli indulatomtól viseltetvén” jegyezte el, és 30.000 rajnai forint kötbért állapítottak meg arra az esetre, ha valamelyik fél elállna a házasságtól.(Viszonyításképpen, milyen hatalmas összegről volt szó, amikor Pyrker János László egri érsek, 1829-ben a helyi gyógyfürdőt fejlesztette és bővítette az új szárnnyal, a teljes építkezés 8645 rajnai forintba került.)

A Buttler kastély

Buttler apja, az öreg Gábor gróf, ellenezte a fia, és a Döry grófkisasszony házasságát, de az eljegyzés után egy hónappal elhunyt, így érdemben nem tehetett semmit. János gróf apja halála után óriási vagyont örökölt, Ung vármegyétől Torontál vármegyéig, elsősorban földbirtokokat. Az eljegyzést követően Buttler olyannyira sürgette a házasságkötést jegyesével, hogy még a háromszori – vásár- és ünnepnapon való – kihirdetést sem akarta megvárni. A kihirdetés mellőzéséhez azonban püspöki engedélyre volt szüksége. Ezért kérelemmel fordult az egri püspökhöz, hogy adjon felmentést a háromszori kihirdetés alól. Gróf Eszterházy Károly egri püspök, aki a fiatal Buttler gróf iránt atyai jóindulattal viseltetett és minden bizonnyal jól ismerte éretlen, könnyelmű természetét, a felmentést megtagadta. Ugyanakkor kérte levelében a grófot, „hogy atyja anyja nem lévén, ily nagy dologban, minémű az házasság, curátorának tanácsával éljen.” A nősülni vágyó, elszánt férfiú ekkor birtokai gondnokához, Fáy Bertalanhoz fordult, hogy segítsen neki az egyházi méltóságot meggyőzni. Ebből is jól látszik, hogy Eszterházy püspök nem támogatta kezdetben a házasságkötést, bizonyára rosszat sejtett, de később mégis megenyhült. Mivel tapasztalta Buttler erőszakos hajthatatlanságát, végül megadta az engedélyt a giricsi katolikus templomban 1792. augusztus 20-án megtartásra került esketésre, amit a Girincs falu lakosai előtt, de a Buttler és a Döry rokonok nélkül tartottak meg. Másnap, ünnepélyes keretek között, zeneszóval vonult be a friss házaspár Erdőtelekre.

Egy ideig valóban zavartalan volt a fiatal pár boldogsága, azonban amikor első gyermekük halva született, ez a tragédia feldúlta a családi életüket. Alig két évvel az esküvő után kapcsolatukat kikezdte a féltékenység, amire elsősorban az ifjú Buttler gróf adott okot, aki nem igazán vette komolyan a házastársi hűséget és éppen olyan lendülettel és vehemenciával üldözte szerelmével a többi fiatal lányt, mint amilyen hevesen udvarolt egykor a feleségének. Katalin megelégelte férje folytonos kicsapongásait és elköltözött erdőteleki kastélyukból, majd keresetet adott be az egri püspökhöz, melyben kérte, hogy kötelezzék férjét arra, hogy őt visszafogadja és tisztességes házastársként éljen vele, ellenkező esetben adja ki a hozományát és róla megfelelő módon gondoskodjon.

A keresetlevélre Buttler válasza támadó és vádaskodó volt, mindazonáltal a bíróság ítéletében kötelezte rá, hogy fogadja vissza a feleségét és amíg ennek eleget nem tesz, addig évi 1800 rajnai forintot fizessen tartásdíj gyanánt. 1801-ben Buttler gróf 7 év különélés után végül visszafogadta feleségét és két éven át, viszonylag nyugodtan éltek. Később újra elmérgesedett a viszonyuk és a férj tél közepén, egy szál ruhában kidobta feleségét erdőteleki kastélyából. A várandós grófné a tárgyaláson maga vallotta be, hogy az érzelmi és a fizikai megpróbáltatások miatt elvetélt. 1803. december 20-i ítéletben a csanádi püspöki szék, mint választott bíróság megállapította, hogy a gróf engesztelhetetlen gyűlöletet táplál felesége iránt ezért nem lehetséges, hogy a grófné a férje házához súlyos lelki és testi veszély nélkül visszatérjen. Így nem maradt más megoldás, minthogy a bíróság ágytól és asztaltól véglegesen elválassza őket és a grófnőnek évi 2500 rajnai forint tartásdíjat állapított meg.

Gróf Buttler Jánost azonban nem csak tönkrement házassága aggasztotta, hanem az a sürgető és rendkívül fontos kötelezettsége, hogy a párdányi és erdőteleki gróf Buttler név fennmaradjon, a vagyont egybetartsa és fiú örököst produkáljon. Ehhez azonban törvényes házasságból született gyermekre volt szüksége, ami szerencsétlen helyzetében nem volt kivitelezhető. A polgári házasság intézménye még a korban nem létezett, így mivel más választása nem volt, indítványozta a házassága semmissé nyilvánítását. Ezt követően gyakorlatilag 28 éven keresztül ment a folyamatos pereskedés. Buttler gróf és ügyvédje, még a legalantosabb eszközöktől sem riadtak vissza – zsarolás, tanúk lefizetése – annak érdekében, hogy az ügyet sikerre vigyék.

Mindenáron bizonyítani akarták, hogy 35 évvel korábban Buttlert, a Döry család kényszerítette arra, hogy Katalint feleségül vegye. A gróf minden erőfeszítése és ármánykodása hiábavalónak bizonyult, hiszen 1831. június 30-án meghozott ítéletben az érseki bíróság a házasságot érvényesnek nyilvánította! Buttler persze fellebbezett az ítélet ellen. Minden bizonnyal a fellebbezése pozitív irányba terelése miatt, 1833-ban a dobóruszkai birtokán szétbontatta az egri várkapitány, Dobó István sírját és a fedlapot Egerbe szállíttatta. A fedlapot Pyrker János László érseknek adományozta annak érdekében, hogy az érsek tovább mélyítse az egri vár kultuszát és nyilvánvalóan hogy magát is jobb színben tüntesse fel. 

A kívánt hatást azonban ez sem érte el, 1833. június 19-én hozott ítélettel a bíróság a fellebbezést alaptalannak nyilvánította, ezzel pedig végleg lezárult a „különös házasság” pere. Mindezek után Buttler János gróf mérgében áttért a református hitre. Hatalmas összeggel, 126.000 pengő forinttal támogatta 1835-ben a Ludovika hadiakadémiát. Ezzel a nagylelkű felajánlásával azon túl, hogy beírta nevét a történelem nagykönyvébe, vagyonát is jelentősen leapasztotta. A feldúlt és csalódott gróf élete végéig fizette ugyan feleségének az évi 5000 rajnai forint tartásdíjat, de azt megakadályozta, hogy felesége özvegyi jogon, bármit is örököljön utána. Élete hátralévő részét Palágykomorócon töltötte, ahol a település református templomának felújítására, díszítésére nagyobb összeggel is hozzá járult. Itt is fejezte be életét, az utolsó párdányi és erdőteleki Buttler gróf, 73 évesen, 1845. május 7-én csalódottan és megkeseredetten halt meg. Felesége, Döry Katalin, 7 évvel élte túl a grófot.

                                                                                                  Kiszely Tóth Anett

Felhasznált irodalom:

Mikszáth Kálmán: Különös házasság. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1953.

Petrasowszky Anna: Sikertelen perből, különös házasság. In.: Miskolci Jogi Szemle 12. évf. 2. szám, 2017.

Pásztor Emil: Gróf Buttler János „különös házassága” In: Magyar Szemle, Új folyam VIII. 7-8. szám, 1999.

Hőgye István: Girincs község története, Kiadja: Girincs Község Önkormányzata, Girincs, 1999.

Gr. Eötvös Ignácné nyilatkozata (1827. jún. 4.) In: Vasárnapi Újság 1904. 14. szám 51. évf.. 219.

A csanádi püspöki szentszék választott bírósági ítélete, Egri Érseki Levéltár, 1818. évi per 2. sz. melléklet.

MNL-HML Protocollum In et Extabulationum 1794-1798. 13-14. l.

Az emberek szeretnek kirándulni, utazni, idegen tájakat, városokat felfedezni. Nem volt ez másképp nagyszüleink, dédszüleink idejében sem. A rohamosan fejlődő közlekedési eszközöknek köszönhetőent mind több lehetőségünk nyíl az utazásra. Részben ennek is köszönhető, hogy a 20. század a tömegturizmus évszázadává vált. A modern fapados utazás elődjét mutatja be Mácsainé Iván Éva. 

Az első magyar utazási iroda, az Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt. 1902-ben alakult meg, elnöke gróf Esterházy Miklós volt. A vállalat már 1925-ben rendszeres városnéző buszokat indított Budapesten. Miután beleolvadt az Általános Beszerzési és Szállítási Részvénytársaságba, létrejött az Idegenforgalmi Beszerzési Utazási és Szállítási Vállalat, vagyis rövidítve – ahogy azóta is ismerjük – az IBUSZ. Az új utazási vállalat tevékenységi köre a két világháború között meglehetősen kiterjedt volt. Idegenforgalmi információs tevékenysége mellett, foglalkozott utazásszervezéssel, jegyeladással, csomagszállítással, szálláshelyek értékesítésével, vendéglátóhelyek létesítésével, útlevél és vízum beszerzésével, utazással kapcsolatos brosúrák kiadásával és árusításával, közlekedési eszközök bérbe adásával, filmekkel és hirdetésekkel is.

Az első budapesti városnéző buszok

Bármilyen meglepő, de a „fapados utazás” nem a közelmúlt találmánya, már a harmincas években alkalmazta az IBUSZ. Híres „filléres vonatain” több mint egymillió utast szállítottak kilenc esztendő leforgása alatt, 1932 és 1941 között. De nézzük meg közelebbről is, hogy mi volt a filléres vonat, vagy hivatalos nevén „filléres gyors”. A kifejezés 1932-ben született. Az államvasutak igazgatósága pályázatot hirdetett a legötletesebb elnevezés megtalálására, amellyel az olcsó kirándulóvonatait illetni lehet. Közel negyvenezer kifejezés közül kellett a bíráló bizottságnak kiválasztania a legmegfelelőbbet. Nem volt könnyű dolguk! A legjobb pályázatok jutalmat kaptak. Olyanok például, mint a „hajrá-vonat”, a „ruccanó vonat”, a „vándorvonat”, a „garasvonat”, a „skót vonat”, vagy a „batyus vonat”. Szintén díjazták a „napsugárvonat”, „tulipánvonat”, „hipp-hopp vonat”, „turulvonat”, „murivonat”, „mesevonat”, „vaspillangó” és „de jó vonat” kifejezéseket. Az első díjat a „filléres gyors” kitalálója, Megyery Ella írónő kapta.

Az 1930-as évek elejének nagy gazdasági válsága az élet minden területén éreztette a hatását. A MÁV forgalma elsősorban a helyközi személyszállításban esett vissza, hiszen az emberek könnyebben lemondtak a távoli utazásokról, kirándulásokról, mintsem arról a kényelemről, amit a munkahelyekre való eljutáshoz a városi tömegközlekedés nyújtott számukra. 1932-ben a filléres vonatok indításának az volt a célja, hogy fellendítse Magyarország belső utasforgalmát. A MÁV jelentős, mintegy 75%-os kedvezményt biztosított a filléres vonatokon.  A negyedáron eladott jegyek, még így is biztos hasznot jelentettek, mert a kirándulóvonatoknál a vasút 100%-os ülőhely kihasználtsággal számolhatott. A rendelkezésre álló ülőhelyeket előre eladták és csak akkor indult el a járat, ha az előirányzott létszámot elérték a foglalások.

Filléres gyors a ceglédi vasútállomáson 1935-ben

A magyar filléres vonat kezdeményezés, amely a résztvevőknek kedvezményes vasúti közlekedést biztosított, az olasz Treni Popolari mintájára alakult ki. A járatok indításának feltétele az volt, hogy legalább ötszáz résztvevő jelentkezzen az utazásra, a menetdíjat pedig minden esetben előre ki kellett fizetni. A kirándulások egy naposak voltak, vagyis a vonatoknak még aznap este vissza kellett indulniuk.

Az első szerelvény 1932 tavaszán Gyöngyösre szállította a kiránduló társaságot. A Keleti pályaudvaron feldíszítették a vonatot indulás előtt, a mozdonyra hatalmas „75%” feliratú tábla került. Az 1937-es év során Budapestről összesen 88 filléres gyorsvonat indult, vidékről Budapestre 46, vidéki városból vidéki városba pedig 42. Abban az évben összesen 176 kiránduló vonat több mint 167 ezer utast szállított és majdnem 73 ezer kilométert tett meg. A filléres vonatokból nem csak a vasútnak volt nyeresége hiszen az úticélként megjelölt települések idegenforgalmára is jó hatással voltak a kiránduló vonatok. A városok nagy igyekezettel mutatták be nevezetességeiket a látogatóknak. A filléres vonatok remek lehetőséget nyújtottak az országos jelentőségű kulturális eseményeken való részvételhez is. 1932. május 8-án Magyarországon, a Hungária körúti stadionban játszották az Európa Kupa labdarúgó mérkőzését Magyarország és Olaszország között. A foci már abban az időszakban is kiemelt sportágnak számított hazánkban. Az esemény apropóján, a MÁV minden főbb útvonalon indított filléres gyorsvonatokat a fővárosba, az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) pedig a Menetjegyirodán keresztül, a meccsre szóló belépőjegyekkel látta el a vonatok közönségét. A stadionban mintegy negyvenezer néző előtt 1-1-es döntetlent játszott a két csapat.

A Magyar Filmiroda a filléres gyors Szekszárdra érkezéséről hangosfilmet készített a filmhíradó számára 1932-ben. A filléres gyors sikere a filmipart is megihlette. A „Filléres gyors” című játékfilm – amelynek eredeti felvétele sajnos mára elveszett – bemutatója 1932. december 1-én volt. A hangosfilmet Gaál Béla rendezte, a forgatókönyvet Harmath Imre írta. A főszerepekben Kun Magda, Sziklay József, Radó Sándor és Csikós Rózsi volt látható. A film eredetileg filmszkeccsnek készült, de a New York-i magyar kölcsönzőcég, a Sugar Brothers egész estés filmmé egészítette ki.

A filléres turista járatok egyik legnépszerűbb célpontja Eger volt. 1932 áprilisában érkezett az első kiránduló vonat a városba, amelynek olyan nagy sikere volt, hogy az államvasutak rövidesen újabb járatokat indított. Az első filléreseket Budapestről indította a MÁV, de a felmerülő igényekre való tekintettel hamarosan a vidéki városokból is zöld utat kaptak a kedvezményes járatok. Az első filléres nap tapasztalatinak figyelembevételével készítette el a város vezetősége a programot a vendégek számára. A legnépszerűbb látványosság Egerben, természetesen a vár és a Líceum volt, ahová az ilyen filléres alkalmakkor szinte özönlöttek a turisták. Sokan keresték fel a fürdőket és a minaretet. Ez utóbbi műemlék okozott némi galibát az első kirándulóknak. Kellő tapasztalat hiányában a szervezők nem gondoltak arra, hogy szükség lesz egy felügyelőre, aki csak kis csoportokban engedi fel a turistákat a toronyba. A minaret szűk csigalépcsőjén mindenki felfelé igyekezett, majd, amikor az első nézelődök elindultak lefelé hirtelen forgalmi dugó keletkezett. Nem lehetett kellemes élmény a szűk lépcsőkön lefelé hátrálni. Az egriek mindenesetre tanultak az esetből és igyekeztek elkerülni a későbbiekben az ehhez hasonló malőröket. Eger látnivalói mellett rengeteg kirándulót vonzottak a Bükk turistaútjai is. Sokan csak a környéken barangoltak, de folyamatosan indultak autóbuszok Szilvásváradra és Lillafüredre, lehetőséget nyújtva egy-egy kellemes erdei kiránduláshoz. A Magyar Turista Egyesület 1932. évi vándorgyűlését is Egerben tartotta, amelyre a MÁV filléres járatot is indított. Természetesen az egrieknek is volt lehetőségük más városokba kirándulni és előszeretettel éltek is ezzel a lehetőséggel.  

Az egri minaret 1931-ben

                                                                                                     Mácsainé Iván Éva

Korabeli filmhiradó:

Szekszárdon a filléres-gyors utasainak bemutatják a Sárköz művészi népviseletét és táncait 1932. július Magyar Világhíradó 437.

Felhasznált források:

Budapesti Hirlap, 1932. április 3-i sz. 2.1. In: Nagy J. Béla (szerk.): Magyarosan – Nyelvművelő folyóirat 1. évf. (1932) 1. kötet 3-4. sz.

Csikós Mihály: A vasút utasforgalmát befolyásoló tényezők. In.: Közlekedéstudományi Szemle, 1961 (11. évf. 5. sz.)

Eger – napilap, 1932. 95–277. sz.

Magyar Nemzet, 1983. november 24. 46. évf. 277. sz.

Nemzeti Sport, 2005. április 14. 103. évf. 101. sz.

Ruisz Rezső: Filléres gyors és kisszakasz. In.: Magyar Szemle 19. kötet (1933. 9-12. sz.) 373–378.

Tolnamegyei Ujság 1932. 32–43. sz.

Új Idők Lexikona 9-10 Eötvös – Frémont (Budapest, 1938) 2440-2441.

Ha a 15-16. század az egri szőlő- és bortermelés első virágkora, a 18. század igazi reneszánsz. A város és környékének rohamos ütemű benépesedése mellett néhány évtized alatt kialakult a szőlő monokultúra. A város gazdasági életében a szőlőművelés vált meghatározóvá. Ezt a korszakot mutatja be Kozári József írása.

1687. december 17-én kelt a hír, hogy „isten segélyével Eger vára és a város a kereszténység kegyetlen ellensége kezéből kiragadtatott, és ezzel a nemes vármegye is a török igától felszabadult.” Rusztem pasa szabad elvonulás fejében átadta a várat és a várost az ostromló szövetséges csapatoknak, kikötve, hogy akik maradni akarnak Egerben, azok vagyonuk megtarhatására adott garancia mellett ezt megtehetik. Mintegy 100 török család élt ezzel a lehetőséggel. a 91 éves török uralom vége új lehetőségeket teremtett a vidék akkor még gyér számú lakosságának.

Ha a 15-16. század az egri szőlő- és bortermelés első virágkora, a 18. század igazi reneszánsz. A város és környékének rohamos ütemű benépesedése mellett néhány évtized alatt kialakult a szőlő monokultúra. A város gazdasági életében a szőlőművelés vált meghatározóvá. Ezt bizonyítja Eger szőlőgazdászatának jeles ismerője Martonffy Károly is, aki arról tudósít, hogy: "Eger főgazdaságát a szöllőmívelés teszi. Lakosainak nagy része, az úgynevezett kapások, tisztán szöllőmívelés által keresett napszámjaikból élnek, alig találtatik Egerben tisztesebb rendű polgár, ki hivatala, vagy mestersége mellett szöllőt is ne míveltetne."

Mártonffy Károly (1812-1896)

Ekkor alakultak ki a szőlőhegyek – akkori nevükön promontóriumok – ma is használt nevei. A földrajzi feltételek és a hozzáértő, gondos művelés különösen híressé tették az egri határban található Almagyar, Cigléd, Síkhegy, Tihamér, Ráchegy, Paphegy, Bajusz dűlőkben fekvő szőlőket. A legjobb bor azonban minden forrás egybehangzó véleménye szerint az Eged hegyről származott. Az itt termett vörösbort nevezték Bikavérnek, ami nem a mai értelemben vett Bikavért jelentette, hanem kétséget kizáróan a bor sötétvörös színére utalt, amely hasonlatos a bika vérére. A filoxérapusztításig, minden sötétvörös bort, így a szekszárdit is bikavérnek nevezték.

A korszakban termesztett szőlőfajták a kék kadarka, vagy törökszőlő, negotíni, nemes, lúdtalpú, kereklevelű, bolond (vagy rúgós), változataiban, a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator voltak. A legnevezetesebbnek közülük a kadarka lúdtalpú változata számított. Ez adta Egerben a legtöbb szőlőt, jó évben pedig az aszút. Az ültetvényeken megtalálhatóak voltak még a török góhér, a feketefrankos, a gordoványos, a kocsos, a kupakos, a tejfölös virágú és az égőszőlő nevű fajták is. A fehér fajták közül a polyhos, a juhfark, a fehér frankos, és a fehér góhér volt számottevő a bortermelés szempontjából. A legnagyobb területet a lúdtalpú, a kereklevelű, a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator foglalták el. Az ültetvények szerkezet szerint vegyesek voltak, azaz több fajtát vegyesen termesztettek egy-egy területen, majd együtt szüretelték és dolgozták fel a gyümölcsöt. Az egri kapás a lúdtalpú, a kerek- és a keresztes levelű fajokat egy szóval bortermőnek, a többit pedig „abajdos”-nak nevezte. Az idők folyamán ezek a fajok a német telepesek által meghonosított oportóval, merlot-val, kékfrankossal és nagyburgundival is bővültek.

Kadarka

A török hódoltságtól a 19. század közepéig tartó „reneszánsz”-ot a vörösbort adó szőlőfajták túlsúlya jellemezte, de a vörös borok mellett kisebb részben világosabb színű, úgynevezett siller típusú bort és kevés fehérbort is készítettek. Egy 1828. évi egri beszámoló szerint a teljes termelésnek összesen 2%-a fehér bor volt. Ezt a kis mennyiségű fehérbort nagy valószínűséggel csak az igényesebbek és módosabbak készíthették, akiknek nagyobb kiterjedésű szőlőjében számottevő fehér szőlő is volt. A termelők nagyobb része viszont a kevesebb fehérszőlő mennyiséget válogatás nélkül összeszűrte a vörössel, s az így kapott bort, sillernek kezdte nevezni. Az is megesett, hogy rosszabb évjáratokban, amikor a szőlő nem tudott rendesen beérni még a jó termőhelyről származó vörös szőlő mustjából is fehér bort szűrtek. De ugyanezt tették a kevésbé jó fekvésű területek éretlen szőlőfürtjeivel is a következő módon: „a kitaposott szőlőlé mielőtt a szőlő hajától a legkevesebb színt is kapná, tüstént hordókba szüretik. Az ilyen időben szűrt must tökéletes fehérbort ád, a törkölybül színt nem, így fanyarságot sem kaphatván, kellemes ízű ital válik belőle, mely is korcsmára s asztali szükségre, ez utolsó évtizedben, veres közönséges bornál sokkal keresettebb volt.”  Voltak olyan gazdák, akik egész termésüket fehérként szűrték le, de leggyakoribb az volt, amikor a must 1/3 részét vagy a felét fehérként szűrték le, a megmaradt rész törkölyön forrt ki, s így a bor kicsit színesebb lett.

 A minőségi vörösbor készítését szintén csak a tehetősebb birtokosok engedhették meg maguknak. Ők a minőségi egri vörös bor előállítását szem előtt tartava a nagy festéktartalmú sötét fürtökből „vinum rubrum”-ot, azaz valóban vörös bort szűrtek, ami a század során elvezetett az egri bikavér kialakulásához.

A bikavér nem más, mint egy borházasítás (Cuvée), ami különböző megkötéseknek eleget téve, bizonyos szőlőfajtákat, adott arányban tartalmaz. Az Egri Bikavér mai formáját csak a filoxéra vész után vette fel, mikor a 19. században megfogalmazott, jó minőségű vörösbor készítésének alapelvét Grőber Jenő az újonnan betelepített szőlőfajtáknak megfelelően korszerűsítette.

Grőber Jenő (1869-1941)

A szőlők művelése szabályozott keretek között zajlott. Eger város bírája és magisztrátusa (tanácsa) szervezte és irányította a hegyrendészetet. Meghatározták a szüret idejét, a napszámosok bérét és munkaidejét, ellátásuk módját, megszervezték a szőlők őrzését. Az 1713-ban már működő hegybírák felügyelték a kerülőket, de a szőlőmunkák minőségét is, hiszen a nem megfelelően, vagy hanyagul művelt ültetvények a tanács 1772-es végzése szerint gazdáiktól elkobozhatóak voltak. Ami a szőlőművelés módját illeti, Egerben az úgynevezett soros művelés volt elterjedve. Ezt úgy kell érteni, hogy a szőlőhegy lába felé futó barázdák hasábokra osztották a szőlőt. Ezeket a hasábokat 6-10 ölre vagyis 11-18 méterenként kereszt irányú barázdák szakítottak meg. A barázdák metszéspontjában mindenütt megtalálhatóak voltak az úgynevezett iszapfogó gödrök, egriesen "sánk gödrök." A kereszt irányú barázdák a sorok közül lefutó vizet a "sánk gödörbe vezették, ahol az a magával mosott iszapot lerakva folyt tovább a legalul lévő nagy sánk gödörbe. Ezt az iszapot a szőlőmunkások visszahordták, és talajjavításra, illetőleg szőlőültetésnél táptalajnak használták. A barázdák egyébként nemcsak vízelvezetőül, hanem gyalogútként is szolgáltak. Az egyes birtokokat az úgynevezett közös barázdák választották el. A szőlőhegyen lévő birtokok pásztorjárásokat alkottak. Egerben 1853-ban 31 pásztorjárás volt. "16 pásztorjárás képezi az Eger vizétől keletre eső szőlőrészt, vagy vízen túli részt, más 15 pásztorjárás a vízen inneni, vagy nyugati részt."

Eger környéki szőlőhegy

Az Eger környéki szőlőket kopaszfejre metszették, vagyis alacsony tőkét növesztettek, így nem volt szükség karóra, ami tetemes költségtől kímélte meg a szőlősgazdákat. Természetesen ezen a vidéken is előfordult a karózás, de általában csak fiatal tőkék mellé használták, nehogy munka közben megsértsék, esetleg kivágják őket, vagy azokat erősítették velük, amelyeket a termés nagy súlya miatt kidőlés fenyegetett.

Az egri szőlőbirtokok nem csupán szőlőültetvényekből álltak. Minden birtokon megtalálható volt az úgynevezett szőlőalj, amelyen szántó, veteményes, gyümölcsös, de esetenként kaszáló terült el, s ezzel mintegy kert alakot adott az Eger környéki szőlőhegyeknek. A szőlőkben mindenütt ott volt a "gunyhó", vagyis az az épület, ami nem a szüreti munkálatokhoz szolgált elsősorban, hanem az időjárás viszontagságaitól védte a szőlőmunkást. Esős szüret idején a gunyhó védelmében állították föl a szedőkádat is.

Történeti források szerint az egri borvidék szőleit a föld minősége, a terület lejtése és a napfény mennyisége alapján minőségi osztályokba sorolták. 1760-ban három minőségi osztályt állítottak föl, s az egri szőlők közel 50%-át az első osztályba sorolták. A későbbiek során 6, majd nyolc minőségi osztály felállítására került sor. A püspöki pinceleltárak viszont a bor színe alapján minősítettek „vinum rubrum”-nak nevezve az igazi vörös bort, míg „subrubrum”-nak a sillert.

                                                                                                               Kozári József

Bővebb tájékozódásra ajánljuk: Berecz Anita - Kristóf Ilona (szerk.): Eger ezer éve. Líceum Kiadó, Eger, 2020.

https://webshop.uni-eszterhazy.hu/hu/termek/eger-ezer-eve

Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem könyvtára 2011. december 15-e óta Tittel Pál nevét viseli. Pap, matematikus, csillagász. Ennyit írnak róla a lexikonok. De nézzünk bele egy képzeletbeli távcsőbe, hátha ki tudunk venni még egy-két részletet. Gál Tibor bejegyzése.

Tittel Pál 1784. június 28-án született Pásztón. Iskoláit szülővárosában, Gyöngyösön és Kecskeméten végezte, majd 1800 őszén jelentkezett az egri szemináriumba. Előbb mint diák járta a Líceum széles folyosóit, 1806-tól már matematikát is tanított az épületben. Fischer István érsek az egri csillagda, a Líceum tornyában 1776 óta működő Specula igazgatójává nevezte ki. 1810 szeptemberében tanulmányútra indult a bécsi csillagvizsgálóba. Bécsben tanulmányozta Carl Friedrich Gauss – a „matematika fejedelme” – munkásságát, megvásárolta könyveit. Hazatérése után úgy határozott, hogy a neves német tudós tanítványa lesz.

Tittel Pál arcképe

Fischer érsek támogatásával 1815 őszén elindulhatott Göttingenbe. Tanulmányai mellett részt vett Gauss tudományos kutatásaiban is: a kisbolygók pályájának elemzéséhez szükséges bonyolult számításokat végezte. Eredményeiről csillagászati folyóiratokban számolt be. Önálló könyve is megjelent 1816-ban a naptárszámításról, ami az egyházi ünnepek meghatározásához nélkülözhetetlen volt. Gauss másokhoz írott leveleiből tudjuk, hogy Tittelt nemcsak tanítványának, hanem megbecsült munkatársának tartotta. Egyik levelében így írt róla: „Ő [Tittel], mint ahogy ön is tapasztalni fogja, derék jellem, alapos ismeretekkel és forró szorgalommal.” Később Gauss ajánlóleveleivel Tittel eljutott Párizsba és Londonba is. Útja során meglátogatta „Uránia európai templomait,” többek között Frankfurt am Main, Heidelberg és Strasbourg obszervatóriumait. Párizsban meghallgatta az akadémia üléseit, megfigyeléseket végezhetett a csillagvizsgáló híres műszereivel. 1817 őszén már Greenwich-ben a Királyi Csillagda vendége. Fogadja őt William Herschel, az Uránusz bolygó felfedezője.

Tittel Pál útlevele az egri Főegyházmegyei Könyvtár gyűjteményéből

Tittel élményekkel és könyvekkel gazdagon tér vissza Egerbe 1817 végén. Európai tanulmányútja után hat évet töltött Egerben kutatással, cikkek írásával és oktatással. 1819 novemberétől már csillagászatot is taníthatott: „… érsekem rendeléséből Lyceumunkban astronómiai letzkéket adok…”. Az 1820-as napfogyatkozásról magyar nyelven írt cikket. Több kéziratát is szerette volna az olvasók elé tárni, hiszen ezzel – mint írta tanulmányában – „én lehetnék első magyar tolmáttsa az égi testek törvény-könyvének”. Tittel Pált egy 1824. szeptember 13-án kelt királyi határozat a pesti egyetem tanárának és a Gellért-hegyi csillagda igazgatójának nevezte ki. Magával vitte tanítványát, Albert Ferencet, aki később – mint líceumi professzor, csillagász és könyvtáros – méltó módon ápolta mestere emlékét Egerben.

Tittel 1816-ban Göttingenben megjelent naptárszámítási szakkönyve

Tittel pesti éveiről ezt írta Albert: „… Buda-Pesten is közkedvességű és nagy tekintélyben és tiszteletben állott…” Nemcsak az elismert tudóst, hanem a népszerű társasági embert is felkeresték a politikai, tudományos és irodalmi élet szereplői. Széchenyi István számos alkalommal járt a Gellért-hegyi csillagdában, ahol Tittellel „társadalmi, tanügyi, tudományos és nevelészeti” kérdésekről beszélgettek, „melyeken rendesen magam is jelen lehetni szerencsés voltam”, írja Albert Ferenc. Kölcsey Ferenc leveléből is idézhetünk: „De ne feledd el Tittelnek is tiszteletemet bemutatni. Pesten létemnek egyik legszebb örömei közé tartozik, hogy e tiszteletre méltó férfiút ismerhetém.” „Voltam a Szent Gellért hegyén is, s láttam a magyar ég egyik csillagát, Tittel urat” – emlékezik Kazinczy Ferenc egyik levelében 1828-ban.

Tittel Pál számításai egy csillagászati évkönyv borítóján

Egy rövid magyar nyelvű művet is írt Budán, amikor az egyetem tanácsa megbízta, hogy a csillagda jelezze a városban a déli tizenkét órai pontos időt. A Rövid Túdosítás a’ buda-pesti torony órák regulázása végett című könyvét 1830-ban adta ki a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda. A Közhasznu Esméretek Tára című lexikon számára magyar nyelvű csillagászati szócikkeket írt, de szerkesztője volt a Mathematikai műszótárnak is. Tittel 1830 novemberében lett a Magyar Tudós Társaság rendes tagja.

Tittel Pál dedikációja Széchenyi Istvánnak (Rövid Túdosítás a’ buda-pesti torony órák regulázása végett)

Tudományos pályáját derékba törte az 1831-es kolerajárvány, augusztus 26-án hunyt el. Vörösmarty Mihály Tittel halálára című versében – amely Móra Ferenc szerint a legszebb magyar epigramma – „egek s csillagkoronák éjféli barátjának” nevezi őt.

Kéziratos bejegyzés Tittel haláláról az 1832-es egri egyházmegyei schematizmus egyik példányában (Egri Hittudományi Főiskola Könyvtára)

Vörösmarty megjelent verse a Hasznos Mulatságokban 

Albert Ferenc 1868-ban írta meg Tittel életrajzát, amely az egyik legfontosabb forrásunk. Az Egri Pedagógiai Főiskola 1961-es évkönyvében két fiatal matematikus – később az intézmény főiskolai tanárai –, Pelle Béla és Perge Imre a szakember szemével értékelte Tittel életművét. Vargha Domokosné és Kanyó Sándor monográfiája az Akadémiai Kiadónál jelent meg 1988-ban. Az egyetem Líceumi Szellemiség című sorozatában olvashatjuk a Tittel Pál, egri csillagász című kötetet.

Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Tittel Pál Könyvtára

2021-ben volt Tittel Pál halálának 190. évfordulója. A Líceum második emeletén még megtekinthető az eseményhez kapcsolódó kiállítás. Az egyetemi könyvtár által készített Tittel Podcast is foglalkozik a témával (Ki volt Tittel Pál?). Ajánljuk az érdeklődők figyelmébe a Tittel Pálról készült rövidfilmet is. A Tittel Pál Könyvtár honlapján meg lehet tekinteni Tittel digitalizált műveit, valamint elérhető több róla szóló cikk is.

                                                                                                         Gál Tibor

Felhasznált források:    

Albert Ferenc: Tittel Pál. In: Kátai Gábor és Albert Ferenc (szerk.): A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1868. augusztus 21-től 29-ig Egerben tartott XIII. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Eger, 1869. p. I-XIII.

Gál Tibor: Tittel Pál, egri csillagász. Eger : Líceum Kiadó, 2016

Kelényi B. Ottó: Az egri érseki líceum csillagvizsgálójának története. Budapest, 1930.

Küssner, Martha: Gauss magyar tanítványa, az egri és budai csillagvizsgáló igazgatója: Tittel Pál. In: Csillagászati évkönyv az 1982. évre. Budapest, 1981. p. 313–337.

Pelle Béla – Perge Imre: Tittel Pál élete és munkássága. In: Az Egri Pedagógiai Főiskola évkönyve (7.). Eger, 1961. p. 593–615.

Vargha Domokosné – Kanyó Sándor: „...csillagkoronák éjféli barátja". Tittel Pál élete és működése. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1988.

A Széchenyi Istvánnak szóló dedikált kötet a soproni Széchenyi István Városi Könyvtár tulajdona. Köszönjük a digitális változatot.