A múltnak kútja

38. A változó „örökkévalóság”

2021. november 01. 15:04 - a múltnak kútja

Új-és modern kori mérföldkövek a magyar temetkezéskultúrában

 

 

A temetkezéskultúra vizsgálata az emberi civilizáció egyik legőszintébb tükre, amely képet alkot a különböző korok szellemiségéről és társadalmi rétegződéséről, rítusairól és tárgyi világáról is. November elseje alkalmából Kovács Balázs, a Nemzeti Emlékezet Múzeuma történeti muzeológusa mutatja be, hogyan alakultak ki olyan temetkezéshez kötődő társadalmi jelenségek hazánkban, amit a hétköznapjainkban is tapasztalhatunk.

 

Szabályozni a szabályozhatatlant

 

A középkori Európában a gyász és emlékezetápolás évszázadokig sokkal inkább egyéni jelleget öltött, mint közösségit, és a legtöbb területen – így a Magyar Királyságban is – az íratlan szabályok, nem hivatalos társadalmi elvárások voltak meghatározóak. A mindenszentek, majd a halottak napját rögzítő pápai rendeletek, a bencés rend hatására már a 10-11. században megjelentek Magyarországon is, de az illendő gyászviselet és magatartás törvényi jellegű előírásával csak a 17. században találkozunk. Ekkorra viszont a felvilágosodás, a racionalizmus szellemi hatása, a demográfiai robbanás, a gazdasági változások lecsökkentették az emberek közti fizikai távolságot, és ezzel együtt átalakították a társadalmi érintkezés módozatait is. Így a felvilágosult abszolutista állami bürokráciának az élet olyan szférájára is ki kellett terjesztenie az előírásait, amelyre addig vagy nem volt szükség, vagy nem tartották azt etikusnak. E trendet követve, a Habsburg Birodalom területén 1747-ben kiadott törvénykönyv, a Codex Austriacus is tartalmazott a gyászidőre és a gyászviseletre vonatkozó rendeleteket, amelyeket 1777-ben megerősítettek: „Ahogyan a szüleiket, nagyszüleiket gyászoló gyermekek számára, úgy a hátrahagyott házastársak és az egyetemes örökösök számára is a megelőzőleg már előírt hat hónap (mélygyász) továbbra is tartatik”. Ez és más hasonló rendeletek hatással voltak a magyar temetkezési szokások nagyarányú megváltozására, uniformizálására.

 

1kep.jpg

Csökölyi fehér gyászviselet - a Nemzeti Emlékezet Múzeuma gyűjteményéből /fotó: Kapusi - Szabó

 

Fehérből feketébe


A gyászkultúrában a legváltozatosabb módon és szemiotikai tartalommal jelentek meg a különböző színek. Ezek közül a két „színtelen szín”, azaz a fekete és fehér szerepe vált Európában dominánssá. A legősibb általánosságban elfogadott gyász szín a fehér volt, amelyet számos területen használtak a fekete szín elterjedését megelőzően. Majd az 1920-as évekre – leszámítva a Mediterráneum, a Balkán és a Kaukázus egyes régióit – szinte mindenhol elhagyták a fehér gyászviseletet. Magyarországon a legtovább a Somogy megyei Csököly községben maradt fenn ez a szokás. Itt az asszonyok az 1930-as évekig rendszeresen viselték a festetlen vászon öltözékeiket. Ebben virrasztottak, gyászoltak és ebben a viseletben temetkeztek. A gyász súlyosságát az anyag durvasága fejezte ki. A nyersvászon természetes színét sáfránnyal barnásszürkére sötétítették. Innen kapta nevét az úgy nevezett „sáfrányos” ravatal. Magyarországon, több helyen, így például Csököly mellett Érsekcsanádon is, nemcsak a gyász idején hordtak ilyen ruhákat. Az idős emberek öltözetét is szokás volt sáfránnyal „öregíteni”.

A fekete és a szürke már az ókorban is felbukkant a gyász színeként, általános normaként való használata viszont már az új- és főleg a modernkor eredménye. Az anyagában fekete gyapjú és a kevésbé jó minőségű festékek után az 1500-as évekre a technikai fejlődés lehetővé tette az anilinnal történő mélyfekete szín elérését. Az eljárás költségesnek számított, így a nemes anyagokból varrt fekete viselet eleinte csak az előkelők ruhatárában szerepelt. A portrékon gyakran feketében ábrázolt III. (Jó) Fülöp, burgundi herceg udvarát (1419-1467) a kortársak Európa legnagyszerűbb és legfényűzőbb udvarának tartották, így vezető szerepe volt a korabeli ízlés és divatirányzatok kialakításában. Közvetítésével a fekete az elegancia és az előkelőség szinonimája lett. II. (Okos) Fülöp spanyol király szigorúan katolikus szellemű udvara (1556-1598) jelentősen hatott arra a folyamatra, amely során a fekete – egyre inkább kiszorítva a fehéret – megszokott gyász színné vált Európában. A fekete öltözet elterjedését nagyban segítette, hogy a 19. század egyik legnépszerűbb uralkodója, Viktória angol királynő – noha a protokoll szerint elhunyt hitvesét csak két évig kellett volna gyászolnia – negyven évig feketében járt férje, Albert herceg halála után. A katolikus aszketizmust és az uralkodói eleganciát egyesítő fekete szín a polgárság közvetítésével terjedt el és jelent meg a paraszti viseletkultúrában is.

 

Temetések funkcióinak átalakulása

 

A 16. század közepétől az önálló magyar államiság, a szuverenitás a társadalom és a kollektív emlékezet egyik központi és fájó kérdésévé vált.  A „nagy emberek” temetései a kollektív fájdalom feldolgozásának funkcióját vették fel a 19. századra. Ezt a furcsa szociokulturális folyamatot csak felerősítette a Bach-korszak, az I. világháború és Trianon traumája, valamint az ideológiák mentén egyre élesebben széthasadó, 1919-et követő mindenkori állami emlékezetpolitika. Az eredmény egy, a nemzetközi környezethez képest jócskán túldimenzionált, állami reprezentációra és külsőségekre sokkal többet költő kegyeleti szokásrend lett. Ezt a folyamatot támogatta a nemzetközi trend is: Európában a 19. században megjelent a professzionális temetkezés, az újfajta igények kiszolgálásával pedig egyre inkább az üzleti szempontok kerültek előtérbe. Az volt az elvárás, hogy minél vagyonosabb, vagy ismertebb embert temetnek, végső búcsúztatója annál emlékezetesebb legyen. Ez az addigiaknál sokkal szélesebb tárgyi eszköztárat és szervezést igényelt. Így egy új temetkezési trend született Európában: a „Les pompes funébres” (pompatemetés), mint arisztokrata, majd mindinkább polgári jelenség, amely bécsi közvetítéssel a 19. század második felében elérte hazánkat is. Magyarországon a pompatemetések fénykora Batthyány Lajos újra temetésétől (1870) az I. világháborúig tartott. Csúcspontnak mindenképpen Kossuth Lajos (1894) temetése tekinthető, amelyre közel hétszázezren voltak kíváncsiak a helyszínen. Ez volt minden idők legnagyobb szabású magyarországi temetése, amely igazából sokkal inkább a Kossuth-kultuszról, az akkori pártpolitikáról, közjogi és katolikus-protestáns vitákról szólt, semmint a kegyeletről. Hazánk két utolsó grandiózus pompatemetésének Kádár János (1989) és Antall József (1993) temetése feleltethető meg.

 

2kep.jpg

Kossuth Lajos gipsz-öntvény halotti maszkjának másolata, a Nemzeti Emlékezet Múzeuma gyűjteményéből. Háttérben Klösz György fényképe a temetésről /fotó: Kapusi - Szabó

 

Megjelenik a temetés, mint business

 

A reprezentatív civil, illetve állami temetések minél nagyobb méreteket öltöttek, annál nagyobb szükség volt olyan szakmaiságra, amely szolgáltatásként mindezt a kellő színvonalon tudta biztosítani. Mérföldkőnek számított, amikor 1876-ban Budapesten bejegyezték az első magyar temetkezési vállalatot Első Magyar Szállítási Vállalat, Enterprise des Pompes Funébres néven. De a sokáig szinte monopol helyzetben működő Gerenday-féle sírkőműhely, már 1848-ban megnyitott. Új és prosperáló szakmának számított a halottbemondó, a temetőcsősz és a temetkezési fuvarozó is. Óriási profitot halmoztak fel a temetéseken a szabók is: szokás szerint csak a megfelelő öltözetben lehetett megjelenni egy-egy temetésen, különösen a pompatemetésen. A hölgyeknek minden temetéskor új, arra az alkalomra készült gyászviseletet kellett viselni, amelyet párizsi és bécsi mintára a divatlapok gyászmellékleteiből lehetett kiválasztani. Az árak a 19. század végére az egekbe szöktek, a verseny olyannyira tisztességtelenné vált, hogy a Tanácsköztársaság alatt szükségét látták annak, hogy a magánvállalatok egyesítésével és államosításával, az árak lenyomásával létrehozzák az azóta is működő Budapesti Temetkezési Intézet jogelődjét. Az első világháború és az azt követő zűrzavaros időszak után leáldozóban volt a pompatemetés műfaja. Az utcát a nyomor hódította el a hivalkodó pompától. Ennek megfelelően 1920-ban rendeletet hoztak a kötelező halottasházi ravatalozásról, amellyel kiiktatták a nagyszabású városi temetési meneteket. Ezt követően már csak a „nemzet halottjainak”, azaz a legnevesebb közéleti személyiségeknek és művészeknek járt az a megtiszteltetés, hogy pompa szerint temessék el őket.

 

3kep.jpg

Hollóházi porcelán urna alumínium betéttel. Termékértékesítési minta az 1970-es évekből. A Nemzeti Emlékezet Múzeuma gyűjteményéből. /fotó: a szerző

 

Hamvasztás – megkérdőjelezett feltámadás

 

Egy igazán nagy vitákat gerjesztő, jellemzően modernkori jelenség a temetkezéskultúrában a hamvasztásos eljárásé. Szeretteink földi maradványainak hamvak formájába való átalakítása hazánkban hosszú utat tett meg, amíg legitimmé vált a katolikus egyház és a közvélemény szemében.  Az – egyébként számos kultúrában ősi – eljárás modern, európai változata alapján a türingiai, evangélikus többségű Gotha városában temetkeztek először 1878-ban. A döntően katolikus Magyarországon az 1890-es évektől kezdve folytak társadalmi viták arról, hogy teret lehet-e adni az eljárásnak, vagy sem. Az ügy pártolói a költséghatékonyságra, a temetők telítődésének elkerülésére, később pedig a higiéniára és a környezetkímélésre egyaránt hivatkoztak. Leghevesebb ellenzői – maga a katolikus egyház és a hozzá kötődő szervezetek – szerint a hamvasztás következtében a majdani feltámadás lehetetlenné válik, hiszen test(váz) hiányában a lélek nem talál vissza a helyére. Végül Magyarországon is egy protestáns szellemi fellegvár, Debrecen állt a pártoló kezdeményezés élére. 1930-ban a város vezetése egyhangúlag állást foglalt Magyarország első krematóriumának megépítése mellett. Kormányzati akadályoztatás miatt 1951-ig kellett várni az eljárást hazánkban lehetővé tevő törvény becikkelyezésére, valamint a megépült debreceni krematórium beindítására. Mérföldkőnek számított, amikor 1967-ben, egy magyar katolikus püspöki kari konferencián a hazai klérus is felülvizsgálta a hamvasztással szembeni ellenvetéseit, illeszkedve egyúttal a nemzetközi trendekhez is. Azóta az országban több mint egy tucat krematóriumot üzemeltek be. 2001-ben a magyar lakosság 33,7%-a már a hamvasztásos temetkezést választotta a hagyományos földbetemetéssel szemben, és ez az arány, az eljárást jobban preferáló városoktól a falvakig folyamatosan növekvő tendenciát mutat.

 

                                                                                                                 ifj. Kovács Balázs

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz KK, Bp. 2018.

Balassa Iván: A magyar falvak temetői. Corvina Kiadó, Bp. 1989.

Fehér Jolán Antónia: Budapest Székesfőváros temetőinek története. M. kir. József-műegyetem, 1933.

Flórián Mária: A színek bevonulása és szerepe a paraszti ruhatárakban. In: Néprajzi Értesítő, 89. évf. 2007.

Lakner Judit: Halál a századfordulón. História Könyvtár Monográfiák 3. MTA-TTI, Bp. 1993.

Polgári Szilvia: Hamvasztás Magyarországon. In: Aetas, 31. évf. 2016. 2. szám

Szabó Péter: A végtisztesség. Magvető Kiadó, Bp. 1989.

 

 

komment
süti beállítások módosítása