A víz hiánya vagy túlzott bősége is gondokat okoz. Egy korábbi bejegyzésünkben az olvasó megismerkedhetett a 19. századi aszályokkal,  ebben a bejegyzésben pedig a 19. századi folyószabályozás  kapcsán az ártéri gazdálkodást mutatja be Rózsa Sándor. Tudják, hogy pontosan mit jelentenek a fokok és mi közük a "második honfoglaláshoz"?

Ha valakitől ma azt kérdeznénk, hány fok van a Tisza mentén, valószínűleg beütné az OMSZ honlapját a böngészőjébe, s nagyot csodálkozna azon, ha azt mondanánk, bizony inkább az Arcanum Történelmi térképeket kellett volna előhívnia. Napjainkban nyilván hamarabb jutna eszünkbe a Celsius-fok, mint egy hidrológiai fogalom, a 19. században vagy azelőtt élt emberek azonban – különösen, ha valamely folyó mentén gazdálkodtak – szinte biztosan az utóbbira gondolnának a szó hallatán.

A Kárpát-medence antropogén tájformálásának kezdete egyidős az ember megjelenésével, azonban kevés tevékenység gyakorolt akkora hatást a táj képére, mint a 19. század közepén meginduló rendszeres folyószabályozások. Az azóta eltelt időszak egymásra épülő vízi munkálatai teljes mértékben átformálták a vízrajzi viszonyokat, különösen az Alföldön. Mocsarak, lápok és tavak, sőt teljes folyóvizek kerültek felszámolásra, magukkal rántva számos foglalkozást – csíkász, pákász stb. – és egyéb archaikus tevékenységet. A magyarság egyik legmonumentálisabb alkotása volt ez, amely méreteit tekintve – kiépített töltéshossz, lecsapolt területnagyság – megelőzte Európa más hasonló munkálatait, többek között a Pó-völgyében, a Loire mentén vagy éppen Hollandiában. Aligha mondunk persze újdonságot azzal, hogy ez az óriási beavatkozás már a megindulásakor is igen vitatott volt, s a „második honfoglalásként” üdvözölt folyamatra, hamarosan ráaggatták a „verítékes” jelzőt.

Fokok a Duna mellett Decs településnél az Első Katonai Felmérésen

A vitatott „második honfoglalás”

A folyószabályozások egyik értékelése szerint, a tájátalakítás egy olyan kényszerű lépés volt, amely a folyómenti közösségek fejlődésének kizárólagos útját jelentette. Eszerint az Alföld több mint 1/3-át elfoglaló árterek lényegében hasznavehetetlen területek voltak, melyeken a környékbeli parasztság legfeljebb kényszerűségből gyűjtögetett, halászott vagy éppen vadászott, elsősorban rablógazdálkodás jelleggel. A 19. század közepére azonban a megnövekedett lakosság már teljes mértékben elfoglalta az árvízmentes, így mezőgazdasági termelésre alkalmas területeket, s az extenzív növekedés egyetlen lehetséges irányát az árterek jelentették. Ebben az értelemben 19. század közepe egy olyan tájhasználati fordulópont, amikor a tájátalakítási potenciál – lényegében a tőke, a munkaerő és a technikai feltételek összessége – elérte a lecsapolásokhoz szükséges szintet.

A 20. századra elég idő telt el ahhoz, hogy magát a szabályozást és annak szerteágazó hatásait nagyobb időperspektívában, több tudományterület nézőpontjából is vizsgálni kezdjék. Napvilágot láttak azok a hipotézisek, amelyek a közvetlen és jól látható következmények mellett – állat és növényfajok visszaszorulása stb. – hosszú távú közvetett hatásokat is a folyószabályozások számlájára írtak, úgymint a talajszikesedés vagy éppen a lokális klímaváltozás. A természettudományos oldalon túl persze a néprajz, valamint a gazdaság- és társadalomtörténet is egyre nagyobb figyelmet szentelt a témának. Felmerültek olyan kérdések, mint például, az érintett közösségek gazdasági és demográfiai fejlődésére vagy életmódjára gyakorolt hatások, a jövedelmezőség, a munkálatok összefüggése a mezőgazdasági piaci viszonyok alakulásával, és még sok más.

Összességében elmondható, hogy megindult és egyre erősödött egyfajta kritikus gondolkodás a vízrendezésekkel kapcsolatban, s ennek egyik úttörője kétség kívül Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató volt, aki a Sárköz és a környező Duna menti területek alapos vizsgálatát hajtotta végre, főként levéltári forrásokra alapozva. Eredményei és felvetései mind a napig meghatározók a vízgazdálkodás történeti kutatásában.

Az ártér, mint hasznos terület

Andrásfalvy a Sárköz és a környező Duna vidék gazdálkodásának vizsgálata során számos olyan megfigyelést tett, amely nehezen volt összeegyeztethető a folyószabályozásokról alkotott korábbi képpel. A rendszeres szabályozások előtti gazdálkodást egy olyan differenciált rendszerként jellemezte, amely a különböző környezeti adottságú területeket a legoptimálisabban igyekezett hasznosítani. A folyómenti falvak határában három ilyen térszín különíthető el: (1) A legmagasabban fekvő árvízmentes területeké, amelyek maguknak a településeknek, valamint a szántóföldi művelésnek és az egyéb vizet nem tűrő nővénykultúráknak adtak helyet. (2) Az ún. magas ártereké, melyeket az évenkénti árvizek csak rövid ideig öntöttek el, s főleg a külterjes állattenyésztés terepét jelentették. (3) Végül a mély ártereké, ahol az állandó nádasok és mocsarak foglaltak helyet. Az ökológiai adottságoknak megfelelő hasznosításnak számos előnye volt, amely leginkább a magas árterek hasznosításával kapcsolatban mutatkozott meg. Ezek a rétek ugyanis az évenkénti természetes öntözés miatt kiemelkedő szénahozammal bírtak, kiválóan megfeleltek a rideg szarvasmarhatartásra. Számos forrás bizonyítja, hogy ezek kiemelkedő értékével a lakosság tisztában volt. Lényegében ezek a legelők tették lehetővé, hogy a 18. században az alföldi szarvasmarhatartás virágkorát élje. Az ártéri környezet további jelentős haszonvételét a halászat jelentette. A fő és mellékfolyókon, valamint az azok által táplált ereken és különböző állóvizeken folytatott halászat a belső élelmezésében betöltött szerepe mellett komoly piaci bevételt is jelentett. Ezeket a haszonvételeket egészítette ki továbbá a gyümölcstermesztés, a nádvágás, a kenderáztatás és egyéb tevékenységek, amelyek csak ártéri környezetben voltak folytathatók. Andrásfalvy számos olyan forrást tárt fel – levelezések, kérvények stb. – amelyek alapján a lakosság nem csupán kényszerűségből élte az ártereket, de fenntartásukhoz ragaszkodott, például amikor a sárközi lakosok a felső kormányszervek szabályozó törekvéseivel szemben foglaltak állást a 19. század elején.

Mik azok a fokok?

Az ártéri gazdálkodás elmélete nem csak azt igyekezett cáfolni, hogy a vízzel való érintettség gazdaságilag előnytelen lett volna, hanem azt is, hogy a szabályozások előtt az egyes területeken ne létezett volna tudatos és szervezett vízgazdálkodás. Ennek legfőbb bizonyítékát pedig a „fokokban” látta meg. A fok a vízügy műszaki értelemében olyan vízkitörési pontot jelent, amelyen keresztül a folyómederből a víz az ártérbe áramlott, majd apadáskor ugyanott visszatért a mederbe. Ennek megértéséhez először is le kell szögeznünk, hogy a látszólag síknak tűnő alföldi területek domborzata is meglehetősen összetett, a néhány méteres vagy akár deciméteres magasságkülönbségek szabadszemmel ugyan alig észrevehetők, vízrajzi szempontból azonban komoly jelentőségük van. A folyók mellett a ritmikusan érkező árvizek, illetve az azokból lerakódó üledék miatt évszázadok vagy évezredek alatt ún. övzátonyok jöttek létre, amelyek lényegében a medret hosszan kísérő „természetes gátak” voltak. Ebből következett, hogy a folyók vize a szabályozások előtt sem egyenletesen a meder teljes hosszában árasztotta el a környező ártereket. A folyó emelkedő vize előbb-utóbb a változatos felépítésű és magasságú övzátony egy gyengébb pontján utat talált magának az ártér felé, s a viszonylag nagyerővel kitóduló víz a kitörési pontot kimélyítette. Így aztán adva volt, hogy a következő áradás alkalmával a víz ugyanitt találjon utat, még tovább formálva a terepet. Ez a folyók középszakaszának sajátossága, ahol a víz egyszerre végez építő és romboló tevékenységet. Ide tartozik alföldi folyóink szinte mindegyike, így fokokat nemcsak a Duna mentén, hanem a Tiszán és mellékfolyóin is szép számmal találunk.

A fokgazdálkodás sematikus modellje - 1. folyóvíz, 2. övzátony v. folyó menti hát, 3. fok, 4. ártér, 5. depresszió, 6. állandóan árvízmentes magaslat, 7. település

Andrásfalvy ártéri gazdálkodással kapcsolatos hipotézise alapvetően nem a fokok köztudatba emelésével hozott újdonságot. A fokot az eddig leírt műszaki értelemben az alföld lakosságának nagyrésze ismerte, már csak azért is, mivel a szabályozásokat övező mérnöki szakzsargonban is rendszeresen előfordult. Egy-egy terület 19. századi „modern” vízrendezése gyakran kezdődött a környékbeli fokok elzárásával, egy keresztirányú gát segítségével. Erre a legismertebb példa a tiszadobi Hortobágy-fok, ahol Széchenyi 1846 augusztusában megejtette a nagy Tisza szabályozás jelképes nyitányának tartott kapavágását.

Andrásfalvy leginkább a fok fogalom szemantikai boncolgatásával hozott újdonságot, azt állítva, hogy az archaikus szavunk eredetileg olyan vízkitörési pontot jelentett, melyet mesterségesen alakítottak ki. Az a gondolat, hogy a lakosság tudatosan nyitotta meg az övzátonyokat a víz előtt, újabb bizonyítékát jelenthette az ártérhez való ragaszkodásnak, s táj és parasztság viszonyának újra értelmezését kívánta. A kutató megfigyelte, hogy a Sárköz lakossága a rendkívüli árvizek megelőzéseként helyenként megnyitotta az övzátonyokat, sőt csatornák építésével is igyekezett szétvezetni a vizet. Egyik legérdekesebb megfigyelése a fok szelekció volt, amely arra utalt, hogy a lakosság tudatosan és szervezetten igyekezett beavatkozni a vízrajzi környezetbe. Ennek alapelvét az jelentette, hogy az árvíz csak akkor hasznos a gazdálkodás számára, ha a víz apadáskor visszajut a folyómederbe. Egyéb esetben olyan „pangó” vizek jönnek létre, melyek a nyári időszakban hasznavehetetlen mocsárrá változnak. Ebből a szempontból a fokok az előnyös alsó- és az előnytelen felső töltésűek csoportjába sorolhatók be. Alsó töltésű fok esetén a vízkitörési pont az ártéri öblözet egy mélyebb pontján helyezkedett el, így a víz lassan töltötte fel a medencét és gond nélkül vissza tudott térni az anyamederbe. A felső töltésűek az öblözet szempontjából magasan feküdtek, az itt kitörő víz nagy intenzitással jutott az ártérbe, visszafolyásra pedig nem volt lehetősége. Úgy kell ezt elképzelnünk, mintha egy poharat alulról és felülről is feltölthetnénk. Alsó töltés esetén a pohár szépen lassan telítődik, később pedig gravitációsan kiüríthető. Andrásfalvy szerint ez volt az oka annak, hogy a környékbeli parasztok egyes fokokat gátakkal zártak el, míg másokat nemhogy eltűrtek, hanem rendszeresen tisztították is azokat.

A fokokhoz kapcsolódik a korábban említett rekesztőhalászat is, melynek lényege az volt, hogy a fokokra merőlegesen rácsszerű rekeszeket helyeztek el, amelyek apadáskor lényegében kiszűrték a vízáramból a halakat. Ez egy a 20. században már egyáltalán nem alkalmazott, nagy hatékonyságú halászati forma volt. Eredményessége mellett azonban komoly szakértelmet is kívánt, különösen a rekeszek behelyezési időpontját illetően. A túl hamar behelyezett rekeszek ugyanis meggátolták, hogy a halak a mederből az ártérbe jussanak, míg késlekedés esetén a zsákmány egy része visszaúszhatott a folyóba. A halak kifinomult érzékszerveik révén nagyon hamar megérezték a víz apadását, s megindultak a meder felé, ezért néhány órás késés is jelentős kárral járhatott. Ezt tudván a halászok folyamatosan figyelték a vizet, még éjszaka is, amikor égő szalmacsomót vagy taplógombát dobtak rá, s amint az a meder felé mozdult, elrekesztették a fokot. Megfigyelhető az is, hogy a rekesz léceinek távolságát úgy állították be, hogy azon a kisebb halak még gond nélkül átjussanak, ezzel biztosítva a jövő évi fogást. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a parasztság komoly vízgazdálkodási ismeretekkel bírt, s az ökologikus szemlélet is megfigyelhető volt bizonyos mértékben.

Rekesztő halászat

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon. 4. kötet. Szerk.: Ortutay Gyula

A fokgazdálkodás elméletének hatása a 19. századi szabályozások értékelésére

Összefoglalásképpen, Andrásfalvy fokgazdálkodási elméletének három fő mondanivalóját határozhatjuk meg. Az egyik, hogy a folyómenti árterek nem voltak haszontalanok, számos bizonyíték van azok kihasználására, a 19. századi folyószabályozás tehát nem teljesen egyenlő ezek birtokba vételével, így szó sincs „második honfoglalásról”. A második, hogy az árterek hasznosítása, különösen az ártéri legeltetésre építő állattartás és a sajátos halászati formák, sőt akár az ártéri gyümölcsészet is, komoly bevételt jelentettek. Az sem tűnik tehát teljesen helytállónak, ha az agrárárutermelésbe való bekapcsolódás egyetlen útjának a folyószabályozást tekintjük. Ebből adódhatott elsősorban, hogy a folyómenti lakosok gyakran nem fogadták kitörő örömmel az érkező mérnökök szabályozási terveit, bizonyos mértékig ragaszkodtak a fennálló állapotokhoz. Végezetül a harmadik fontos megállapítás, hogy szervezett és tudatos vízgazdálkodás már a szabályozások előtt is létezett, ráadásul olyan elveket is magába foglalt – például a vizek szétvezetésének árvédelmi szerepét vagy a víz gazdálkodáson belüli jelentőségének szem előtt tartását – amely a 19. századi vízrendezésekben nem vagy csak alig mutatható ki. Andrásfalvy elmélete egy vízbe dobott kőként zavarta fel a téma kutatását, számos vitát generált, amelyekből újabb és újabb kérdések fejlődtek ki. A vita elsősorban nem a Sárközre vonatkozó megállapításaival, hanem az elméletének tér és időbeli kiterjeszthetőségével volt kapcsolatos. Ebbe a párbeszédbe egyaránt szálltak be néprajzkutatók, vízügyi szakemberek, történészek, sőt geográfusok és más szakemberek is, ez azonban már egy következő blog bejegyzés témája lesz.

                                                                                Rózsa Sándor

Néhány ajánlott irodalom

Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az árvízmentesítés befejezéséig. Szekszárd. 1975.

Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Vízügyi Történeti Füzetek 6. Bp. 1973.

Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében. A Kárpát-medence felszínének változása a földhasználat és az életmód változásának tükrében. Szerk.: Andrásfalvy Bertalan – Vargyas Gábor. Bp. 2009.

A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Szerk.: Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István. Bp. 1996.

A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon. Szerk.: Somogyi Sándor. Bp. 2000.

Mérlegen a Tisza-szabályozás. Egy XIX. századi mérnöki természetátalakító munka – mai szemmel. Szerk.: Fejér László – Kaján Imre. Bp. 1992.

Csath Béla – Deák Antal András – Fejér László – Kaján Imre: Magyar vízügytörténet. Baja. 1998.

A vasút Magyarországra érkezése a modernizáció előszelét jelentette a 19. század első felében. A vasútépítések kezdetekor a pályahálózat kialakításához – nemzetközileg elterjedt szokás szerint – az állam földeket sajátított ki a kijelölt vasútvonalak mentén. A kisajátítások néhány gazdasági–társadalmi hatását villantja fel Rakita Eszter, egy Pest melletti település, Vecsés példáján keresztül. 

A kisajátítások természetesen a helyi földbirtokosok és jobbágyok érdekeibe ütköztek, hiszen számukra ez termőföldvesztéssel járt. Az elvett földekért ugyan az állam köteles volt kárpótlást fizetni, de ennek összege általában nem fedezte a kieső termelést. Emellett az elvett vagy megcsonkított földek művelése is problémássá vált azok elaprózottsága és persze a vasúti töltés által jelentett akadály miatt. A vasúti kisajátítások két okból is érdekesek lehetnek. Az egyik az, hogy a vasút nem csak a gyakorlatban, hanem szimbolikusan is a modernizáció jele. A vasútépítések miatti kisajátítások révén a feudális társadalom elsőként egy negatív kollektív élmény formájában találkozott a modernizációval. A másik ok pedig az, hogy a kisajátítás körüli vita azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a jobbágyok és földesuraik egy oldalon álltak az állammal szemben.

Magyarországon elsőként 1846. június 1-jén nyílt hagyományos, gőzvontatású, közforgalmú vasútvonal, Pozsony és Nagyszombat között. Egyébként már ennél jóval korábban, 1827-ben is helyeztek üzembe vasutat az országban, azonban ez még úgynevezett lebegő lóvasút volt, ami Pest és Kőbánya között, 7,5 km hosszú szakaszon közlekedett. Hamar kiderült viszont róla, hogy hiába olcsó, de mégsem kifizetődő. A pálya ugyanis nem bírta a terhelést, ezért alig egy évvel később, 1828. március 20-án fel is számolták.

A Pest-Vác vonal megnyitása 1846-ban

A magyarországi vasútépítést az 1836. évi XXV. törvénycikk szabályozta. Az 1832–1836-os országgyűlésen — javarészt Széchenyi Istvánnak köszönhetően — fontos pont volt a vasútépítés ügye, aminek eredményeképpen hazánkban európai viszonylatban is igen hamar megszületett az azt szabályozó törvény. Ez volt az első úgynevezett kisajátítási törvény Magyarországon, amelyet még ugyanebben az évben, majd pedig 1840-ben továbbiak követtek. Ennek nyomán indult el ország szerte a birtok-kisajátítások sorozata, amely az 1845 és 1850 közötti időszakban Vecsésen is zajlott. A folyamat 169 személyt érintett a kb. 1.500–1.600 főt számláló településen, ami az akkoriban még túlnyomóan földművelésből élő lakosság egy része számára komoly megterhelést jelenthetett. A törvény szövegében elsőként kijelölték azokat az útvonalakat, ahol a magyar vasúthálózat alapvető vonalainak húzódnia kellett. Ezután meghatározták a kivitelező társaságok jogköreit a kisajátításra vonatkozóan, majd a kárpótlás felőli szabályokat hozták meg. A kisajátítási törvény úgy rendelkezett, hogy „a vállalatok egész vonalába eső földek és épületek tulajdonosai kötelesek az e végre szükséges és egyedül ezen czélra fordítandó helyet, tökéletes és teljes mértékű kárpótlás mellett, általengedni…” Ennek általánosan bevett módja az volt, hogy a vasúti társaság és a bizottmány megbízásából kiküldött becsűsök felmérték a földek értékét és megállapítottak egy kártérítési összeget. Természetesen Vecsés esetében is így jártak el. Az ekkor felajánlott összeggel sem az uradalom, sem az érintett jobbágyok nem voltak elégedettek. A törvény értelmében a döntést a kisajátítási bíróságok mondták ki, fellebbezési kérelemmel pedig a vármegyei törvényszékek polgári ügyekkel foglalkozó üléseihez lehetett fordulni.

A Pest–Szolnok vonalat a Pest–Debrecen vasút részeként (és mellesleg Magyarország történetének harmadik gőzvontatású vasútvonalaként) 1847-ben adták át a forgalomnak. A tényleges kereskedelmi forgalom 1847. szeptember 1-jén indult meg. A térképvázlat az 1857-ig elkészült magyarországi vasúthálózatot mutatja. Ezen már látható a Pest–Szolnok vonal.

Magyarország 1857-ig elkészült vasútjai

A térképen pirossal kiemelve látható a szóban forgó vasútvonal. Vecsés ezen a vonalon Pest délkeleti „kapujaként” helyezkedett el. A vasútvonal rövid időn belül rendkívül kedvező hatást gyakorolt Vecsés gazdasági életére, a településfejlesztésre és a községszerkezet alakulására is. 1877-re már postahivatala, távírdája és vasútállomása is volt a községnek. A kereskedelem fellendült, a Vecsést átszelő Pest–Szolnok vasútvonal már az önkényuralmi időszak alatt is, de a kiegyezés után még inkább fellendítette a település gazdaságát. Ez annak is köszönhető volt, hogy kereskedelmi szempontból kiválóan ki tudta használni a leendő főváros közelségét. A fejlődő Budapest piacain a századfordulóra már nagy hírnévre tett szert a vecsési konyhakertészet, különösképpen a káposzta.

A vasútépítés viszont először rossz hírként érkezett a községbe. A vasútvonal kiépítése során, 1845-ben az országok szokásnak megfelelően Vecsés határának ügyében is összeült az úgynevezett Vasúti Kisajátítási Bizottmány. Az üléseken a település részéről jelen volt a jegyző, a bíró, a törvénybíró és egy öt tagot számláló esküdtszék. A gödöllői uradalom részéről az uradalom igazgatója, inspektora és mérnöke vett részt a tárgyalásokban. A vasúttársaság pedig az igazgató főmérnökét, egy osztálymérnököt, két társasági meghatalmazott ügyvédet és ezeknek egy segédjét delegálta az ülésekre. Ezeken az üléseken részletesen, pontról pontra megvitatták a kisajátítási ügyeket, a felek bemutatták a felmérések eredményeit, a vecsési küldöttek panaszokkal éltek, amelyekre a társaság benyújtotta válaszait.

A fennmaradt levéltári források között található jegyzőkönyvekben és a csatolt iratokban olvashatóak és jól végig követhetőek a kisajátítási folyamat vitái, illetve hogy milyen problémákkal kellett szembenéznie a vecsési jobbágyoknak (és persze az uradalomnak). A szóban forgó kisajátított terület összesen 48 hold 304 négyszögölt tett ki, amelyen a bizottmány a szántók „silányságára” és a gyakori gyér termésre hivatkozva próbálta minél lejjebb alkudni a kártérítés összegét. Holott ez a terület nagyrészt a halomi puszta nevű dűlőn helyezkedett el, ahol igen jó minőségű földek voltak. Ezt a becsűsi vizsgálat is alátámasztotta. A kisajátítandó területek között volt még egy majorsági tábla is, ami pedig egyenesen Vecsés legjobb földje volt. Ez azonban a társaság állítása szerint csak burgonyatermelésre volt alkalmas, emellett – ahogy írták – igen gyakran belepte a homok. A gödöllői uradalom ebben a kérdésben a község védelmére kelt. Mivel a falu jobbágy lakói önállóan nem számítottak jogi személynek, így peres ügyben nem volt jogi képviseletük. II. József jobbágyrendeletének 1787-es kiegészítése szerint a parasztok képviseletének ellátása az állami ügyvédek kötelessége volt. Ez eredetileg a földesurakkal szembeni védelmet jelentette, itt azonban már egy állami szervvel szembeni perről volt szó. Emiatt az uradalom segítségével pártfogó ügyvédet jelöltek ki számukra. Ez az ügyvéd Egressy G. Sámuel Pest megyei táblabíró, főügyvéd volt. Ez az Egressy valószínűsíthetően azonos lehet azzal az Egressy Samu nevű főügyvéddel, aki később, 1848 augusztusában Kossuth Lajostól kapott megbízást arra, hogy segítsen Szalay László kormánybiztosnak szabadcsapatot szervezni a Hajdúkerületben.

A kijelölt uradalmi pártfogó ügyvéd vitába szállt a Kisajátítási Bizottsággal, hogy a felajánlott kártérítési összeget vizsgálja felül, mert az semmiképpen sem elég a veszteségek fedezésére. A jegyzőkönyvekhez csatolt egyik levélben például úgy érvelt, hogy még ha igaz is lenne, hogy csak burgonyát lehet a földön termelni, akkor sem lenne elég a felajánlott összeg. A homokos burgonyát illetően megjegyzi, hogy még „a társaság és Ügyvéde is látott szóba lévő homokos földekben sok szép tiszta búzát”, tehát a művelésre alkalmatlan homokkal borított földekről tett állítás egyáltalán nem állta meg a helyét. Az itt említett jogász Simon Florian főügyvéd, aki a korszakban szintén Pest-Pilis-Solt vármegye állami ügyvédei közé tartozott, ő képviselte a vasúttársaságot.

A jobbágyok alázatos levelek formájában panaszkodtak és kéréseket fogalmaztak meg, legfőképpen a pártfogó ügyvéd felé, hogy képviselje ügyüket a társasággal szemben. A legtöbb panaszlevél a kisajátítandó területek helytelen kijelölésével, a munkálatok során okozott károkkal, illetve az alacsony, vagy teljesen elmaradt kárpótlásokkal kapcsolatos. Az egyik panasz szerint például a vasúttársaság kárt okozott azzal, hogy a földjeiken lévő kukoricát kivágta az előmunkálatok során. Ráadásul a pálya-kiszélesítési munkát a helyi jobbágyok eszközeinek, szerszámainak igénybevételével végezték, az ezért járó napi béreket viszont nem fizették ki. A vasúttársaság ügyvédje ezeket a panaszokat mind visszautasította. A kukoricában keletkezett károk kifizetését azzal hárította el, hogy a vecsési elöljárók nem nyújtották be időben a panaszigényüket. A bérek kifizetéséről pedig azt írja, hogy a társaság kifizette a jegyzőt és a bírót, a törvény szerint pedig másokat „díjjazni nem köteles”. Tehát ne is próbálkozzanak tovább hasonló panaszok benyújtásával. Ebből az is látható, hogy az ügyvédi érvelés már 1846-ban is a maihoz hasonló módon működött.

Egy más jellegű problémát vázol fel Vermes Mihály uradalmi ügyvéd 1845. szeptemberi levelében. Vermesről annyit lehet tudni, hogy nemesi családból származott és egy Bartal János nevű jogásszal ketten látták el a gödöllői uradalom jogi képviseletét. Az ügyvéd levelében a kárpótlási összeg felemelését kéri a kisajátítási bíróságtól a lőrinci határban található úrbéres földekre vonatkozóan. Arra hivatkozik, hogy ezek a földek „nem egy vagy két hanem az egész Jobbágyság kőzött apróbb darabokban felosztva” vannak, amelyek ha „jobban szét daraboltatnak, így a’ mívelés, trágyázás messzebb való kerülésének által kétszer háromszor is több fáradságába és munkájába kerül a’ szegény Jobbágynak, sok idő veszteséggel”. Tehát a földek szétdarabolása technikailag is problémát okozott, hiszen például a szántást a vasúti töltés által kettévágott földeken ugyanúgy el kellett végezni, mint azelőtt.

Még erősebben fogalmaz a pártfogó ügyvéd, Egressy Sámuel ebben a kérdésben. Azt írja az ügyben, hogy „bár mint szeretne is a’ társaság ügyvéde (…) vitatott ugar által mulasztott haszon felett tréfálódzni, tegye kezét szívére, ’s magát a’ (…) tengődő jobbágy helyzetébe gondolván, vallja meg, miért hagyná magát földének bár legcsekélyebb részecskéjétől, azért megfosztatni, hogy jövőre, még ketté szelt föld mívelésében is egy új kényúr, a’ társaság önkényeskedéseinek legyen folyamatosan kitéve.” Talán ez a mondat illusztrálja a legszemléletesebben, hogy a jobbágyok számára mit is jelentett valójában, a hétköznapokban a kisajátítási folyamat.

Problémák merültek fel a kisajátított földeken végzett szántás és vetés költségét illetően is, amit a társaság természetesen  nem akart kifizetni. A kisajátítások kárpótlásaira pedig még 5% kamat is járt volna, amit szintén meg akartak spórolni a kivitelezők. Ezek körül is hosszas jogi vitát folytatott a község és a vasúttársaság, amiből ismét az látszik, hogy a vasút megjelenése negatív formában érintette a község jobbágyait, hiszen ezek mind újabb terheket és bosszúságot jelentettek számukra. Mindemellett a felajánlott kárpótlási összegek is méltatlanul alacsonynak számítottak. A kisajátított földek nagy része ugyanis az úgynevezett halomi pusztán (mely a nevét a szomszédos Halomegyházáról kapta), a Szentlőrinc és Vecsés közötti határvonalon helyezkedtek el. Az itteni dűlőkön lévő földek művelési águkat tekintve szántók voltak, terméshozamuk tekintetében pedig a vizsgált időszakban a település legjobb földjei közé tartoztak.

A vasút átszeli Vecsés határát

A levéltári anyagok között található Vecsés szerződéses község úrbéri térképén a különböző kisajátítás-ügyi források leírásai alapján megpróbáltam hozzávetőlegesen bejelölni azt a vonalat, amely mentén a kijelölt vasút vonala átszelte a vecsési jobbágyok földjeit. A három dűlőn kívül (amely valószínűleg azonos azzal a területtel, amit a korszakban Halomi puszta névvel illettek) a legelőkön, a korábban is említett majorsági táblán, és az igen értékes kender- és káposztaföldek egy kis részén is áthalad. A halomi pusztán történt kisajátítások a forrásokban talált táblázatok szerint 405 kisebb-nagyobb földdarabot érintettek. Ezek összesen 169 személy között oszlottak meg, tehát a falu lakosságának legalább 10 százalékát érintette a kisajátítás (ha családjaikat nem számoljuk).

A forrásokban hosszasan, több oldalas táblázatokban olvashatóak a kárpótlási összegek részletes felsorolásai. A rengeteg adat között ott találhatók a kisajátított földmennyiségek négyszögölben megadva és a becsült kártérítési összegek is. Szerepelnek a vetéstípusok (búza, árpa, rozs) és a kamatok összegei is. A 19. századi vidéki társadalom kutatói számára ez azért is hasznos forrás lehet, mert értékes adatokkal szolgál többek között a terméshozamra nézve is. E poszt olvasói számára talán nem releváns a több száz sorra való név és számadat, így ezek közlésétől itt eltekintek. Annyi mindenesetre jól látható az összegeket tanulmányozva és összevetve a földterületek hozamával, hogy a helyi parasztok panaszai a legtöbb esetben érthetőnek tűnnek, hiszen néhányuknak a földjei árát csak épphogy megtérítették, de jobbára még azt sem. Ehhez kell figyelembe venni még azt is, hogy ez a terület a község legjobb minőségű termőföldjén volt található – amit a vasúttársaság igyekezett a perek során eltagadni. Nem csak a kisajátított földek jelentették azonban a problémát. A vasúttársaság ugyanis nem volt hajlandó kifizetni a jobbágyoknak a vetőmag és a szántás árát (ami pedig az uradalom szerint járt volna), ez pedig a zsellérek számára igencsak komoly veszteséget jelenthetett. Nekik lehetett ez valódi csapás, mivel eredetileg is sokkal kisebb területekkel rendelkeztek a szerződéses jobbágyoknál. Ez is csak növelte tehát a lakosság felháborodását. A kisajátítások ugyan leginkább szántóföldekre vonatkoztak, de fontos még megemlíteni, hogy a vecsési kavicsbánya kisajátítása során is tetemes kár keletkezett a jobbágyi földekben. Ezeknek – az eddigiek ismeretében már talán nem meglepő módon – szintén csak egy töredékét volt hajlandó kifizetni a vasúttársaság.

A források alapján elmondható, hogy a vecsési jobbágyok ugyan megszenvedték a kisajátítási procedúrát, de helyrehozhatatlan káraik nem keletkeztek miatta. A vasútépítés atrocitások nélkül lezajlott, a lakosság méltatlankodva ugyan, de végül beletörődött a kárpótlási összegekbe és a munka visszaterelődött a korábbi mederbe. Sőt, ahogyan fentebb láthattuk, a vasút hamarosan igen kedvező hatással volt a község gazdaságára. A nehézkes procedúra és a vasúttársaság kicsinyessége a pereskedés során viszont mindenképpen kellemetlen kollektív élménye volt a vecsési lakosságnak. A modern világ megjelenése a falu határában negatív hatásként érte ezt a paraszti mikrotársadalmat, és egészen bizonyos, hogy Vecsés példája nem volt egyedülálló az országban. A polgárosodás útján épp csak elindult Magyarországon talán a vasúti kisajátítás lehetett az első példa arra, hogy a „régi rend” társadalma az új típusú bürokráciával találta magát szembe.

                                                                                                             Rakita Eszter

Irodalom:

Czére Béla: A vasút története. Corvina, Bp. 1989.

Horváth Ferenc: A magyar vasút építési és fenntartási szervezetének története, 1827–2004. MÁV, Bp. 2005.

Lakatos Ernő (szerk.): Vecsés története. Vecsés. 1986.

Ruszoly József: Kisajátítási törvények Magyarországon. In Uő: Alkotmány és hagyomány. Újabb jog-és alkotmánytörténeti tanulmányok. JATE Press, Szeged. 1997. 253–265.

A leendő II. József (1741–1790) 19 éves koráig nem mutatott különösebb érdeklődést a nők iránt. Ám már az első pillanatban beleszeretett első feleségébe (1760–1763), a szép és intelligens Pármai Izabellába (1741–1763). Ő azonban férje húgába, Mimibe volt szerelmes. József második házassága (1765–1767) a csúnyácska bajor Mária Jozefával (1739–1767) viszont maga volt a tragédia. Jozefa annyira taszította, hogy valószínűleg már a nászéjszakát sem hálták el. A nőkből végleg kiábrándult özvegy császárt (1765–1790) és királyt (1780–1790) ezután már beérte könnyűvérű bécsi nők olcsó „szerelmével” is. A lelki–szellemi felüdülést viszont az „öt hercegné”-től remélte. Egyikükbe (viszonzatlanul) bele is szeretett. Végül is II. József mindössze két nőt szeretett, de őt egyikük sem szerette. A trónörökös, majd császár és király házasságon belüli és kívüli sivár szerelmi életébe enged bepillantást Kiss László bejegyzése.

Pármai Izabella

József még alig töltötte be a 18. életévét, amikor Mária Terézia és Kaunitz kancellár – a főherceget kész helyzet elé állítva – tüzetesen szemügyre vet(et)ték Európa uralkodó udvarait, hogy a Habsburg–család, a dinasztia és a birodalom politikai/hatalmi érdekeinek legjobban megfelelő feleséget találjanak a számára. A pillanatnyi Habsburg–érdek azt kívánta, hogy a (spanyol és francia) Bourbonokkal fűzzék szorosabbra az elhidegült kapcsolatokat. Így a választás a – leánykéréskor 17 és fél éves, spanyol–francia–lengyel felmenőkkel rendelkező – pármai spanyol–Bourbon hercegnőre esett. A kissé fiús kinézetű, okos, csinos és sokoldalúan művelt Izabella Madridban született. A gyermekéveit is részben a spanyol, 8 éves korától pedig a francia királyi udvarban töltötte. Nem véletlen tehát, hogy Mária Terézia és császári férje kérésére maga XV. Lajos francia király (aki a hercegnő anyai nagyapja volt) kérte meg Izabella kezét. Bécsben azt várták tőle, hogy minél több gyereket, főleg fiúkat szül majd.

A leendő II. József és első felesége, Pármai Izabella

József előtt az eljegyzési előkészületek jórészt titokban maradtak. Egyébként is nagyon félt a házasságtól. Nem csak azért, mert félszeg és gátlásos volt, hanem azért is, mert – bevallása szerint – „nem vagyok szerelmes természetű, nem tudok udvarolni, bókolni”. De már jövendőbelije miniatűr arcképének láttán gyorsabban kezdett dobogni a szíve! Amikor pedig először pillantotta meg Izabellát, fülig elpirult, és azon nyomban beleszeretett. A házasságukat követő hetekben–hónapokban József egy percre sem tágított a felesége mellől. Eközben nem vette észre, hogy a tartózkodó „Izabella inkább tűrte, mint élvezte férje heves érzelmeit”. A főherceg nem csak önző volt, hanem nyers, cinikus modorú, és a nőügyekben valóban tapasztalatlan is, aki „mit sem tudott a bonyolult női lélek rejtelmeiről”. Még az „eszébe sem jutott, hogy cserébe neki is nyújtania kellene valamit”. Izabella viszont engedelmes feleség volt amellett a férfi mellett, akit nem szeretett. A leveleiben a férjét következetesen csak „a főherceg”-nek nevezte, „akit teste–lelke nem kívánt, akinek azonban mégis megadta mindazt, amit az engedelmesség, a politikai érdek és a házasság szentsége megkövetelt”. A rárótt anyaszereppel azonban nem tudott megbarátkozni. Ennek ellenére a 3 koraszülés során 2 élő gyermeket hozott a világra, de csak az első élt néhány (nyolc) évig.

József viszont felhőtlenül boldog volt e boldogtalan asszony oldalán. Felesége hitvesi kötelességteljesítése teljes mértékben kielégítette. Izabella halála után néhány nappal így jellemezte a házaséletüket pármai apósának: „A legjobb házasélet volt, melyet valaha is találni lehet. Mily boldogító nyugalmat élvezhettem otthonomban, egy imádott nő karjaiban.”    

Fogas kérdés annak eldöntése, hogy Izabella miért nem szerette Józsefet? Mitől és miért volt annyira boldogtalan? A válaszokat részben tudjuk, részben sejtjük. Tudjuk, hogy teljesen tisztában volt azzal, hogy ő egy dinasztikus házasság áldozata lett. „A hercegnők sorsa” című kis értekezésében (több értekezést is írt) egyebek között kifejtette, hogy olyan csillogó, de számára – a férjét is beleértve – idegen és ismeretlen világban kell élnie, amelyben „nincsenek sem ismerősei, sem barátai: el kell hagynia családját és otthonát”. Édesanyja halálát sem tudta feldolgozni, hiszen egyedül őt szerette tiszta szívből. Ettől kezdve egyre melankolikusabb és búskomorabb lett, állandóan a közelgő halálra gondolt. Más magyarázat szerint elhatalmasodó melankóliája, halálvárása/halálvágya mögött egy szerelmi tragédia rejlett. Még Pármában történt, hogy Izabella és egy, a hercegi udvarban tartózkodó spanyol ifjú között szerelem szövődött. Amikor megtudták, hogy Izabella kezét Józsefnek ígérték, szök(tet)ést terveztek. Ám erről (egy komorna révén) tudomást szerzett a mindenre elszánt apa, aki a szöktetés éjszakán két kardforgatóval orvul meggyilkoltatta a fiatalembert. A halálhörgés irányába rohanó Izabella a park fái alatt vérbe fagyva találta hátba szúrt kedvesét, aki már csak annyit tudott suttogni neki, hogy: „Még három…”. Másnap, mintha mi sem történt volna, sor került a gyűrűváltásra. Izabella ezt a csapást élete végéig nem tudta kiheverni. Azt remélte, hogy már az esküvőjük napját sem éli meg. Három óra, három nap, legkésőbb három hónap múlva biztosan meg fog halni. A halálra azonban 3 kemény évet kellett várnia. Háromévnyi boldogtalan házasság után a harmadik koraszülésbe (meg az időközben megkapott fekete himlőbe) belehalt. 22 évesen végre spanyol kedvese után mehetett!

Izabelláról még azt is feltétlenül tudni érdemes, hogy bécsi magányát némileg bearanyozta egy boldogító fénysugár: József húga, a családban csak Miminek becézett Mária Krisztina.

Mária Krisztina főhercegnő, Pármai Izabella érzelmeinek „tárgya”

A szerelmes József nem vette észre a két nő között szövődő, a barátságtól mélyebb érzelmi/szerelmi kapcsolat. Erről tanúskodik Izabella kb. kétszáz, Miminek írott levele. (Mimi válaszleveleit Mária Terézia elkoboztatta.) Ezekben a leveleiben Izabella – naponta akár többször is – a sógornőjét ostromolta. (A levelezésre azért volt szükség, mert egy palotában laktak ugyan, de a szigorú etikett miatt négyszemközt, bizalmasan csak néhanapján találkozhattak.) Mondani sem kell, hogy kapcsolatuk jellegéről, mibenlétéről és mélységéről ma is megoszlanak a vélemények. Tény, hogy Izabellának – amint ezt „Értekezés a férfiakról” című gúnyiratában külön is kifejtette, jórészt saját tapasztalatai alapján – lesújtó véleménye volt a férfiakról. „A férfi haszontalan állata a világnak, csak arra való, hogy rosszat tegyen, türelmetlenkedjék”. Meg lévén fosztva az érzésektől, „csak magukat szeretik”. „Kár, hogy Isten nem valaminő alárendelt állatot csinált belőle, mert akkor… szolgálhatna az értelmes halandóknak, amilyenek a nők”. Meggyőződése szerint a nők egészen jól meglennének férfiak nélkül. Ez az egyetlen idézet is mindent elárul Izabella József iránti érzelmeiről.

A jeles magyar történész óvakodott az ehhez hasonló túlzásoktól. A már felnőtt Izabella és (a vele egyidős, de visszafogottabb és józanabb) Mimi kapcsolatában nem látott többet „gyermeki, ártatlan szerelem”-nél. „Ez a szenvedély – folytatta – csupán egy különös, érzéki fiatal nő menekülése volt a magány elől”. Izabella lelkében azonban az érzékiség összefonódott az őrült szerelmi vágyódással. Egyik levelében így vallott erről: „csak az irántad érzett szerelemre tudok gondolni; őrületesen szeretlek”. Számos leveléből viszont „nagyon nehéz eldönteni, hogy milyen jellegű kapcsolat kifejezői” voltak. Egy osztrák szerzőnő sem akart egyértelmű állast foglalni kapcsolatuk jellegéről. Először úgy fogalmazott, hogy „sajátos, a bizalmas barátságon túlmutató kapcsolat alakult ki köztük”, ami messze túlhaladta „a fiatal lányok közt szokásos rajongást”. Majd visszafogottabban rögtön hozzáfűzte, hogy: „Valószínűleg ez a kapcsolat is megmaradt a kölcsönös verbális intimitás keretei között”. Ugyanakkor (mások véleménye mögé bújva) egy merészebb narratívát sem tartott kizártnak: „a mai történészek alighanem arra hajlanának, hogy valamiféle leszbikus szerelem bontakozott ki köztük”. Nem egy történész „Izabella és testi–lelki barátnője között homoszexuális kapcsolatot tételez fel”. Sokat mond, hogy ezt a kapcsolatot már – a gyermekei közül Mimit legjobban szerető, éles szemű, erkölcsvédő – Mária Terézia is túlzottnak tartotta, mivel „rajongásában túllép jóformán azokon a határokon, amelyeken belül mai fogalmaink szerint kívánatosnak tűnhet, hogy egy ilyen rokonszenv mozogjon”. Nyitott a kérdés, hogy a „verbális intimitás”-on túllépve beteljesült-e Izabella testi szenvedélye is? Nem tudjuk. Ha (esetleg) így is volt, a téma szempontjából nem kulcsfontosságú.

Bajor Mária Jozefa

Rajongásig szeretett felesége halála után József teljesen összetört. Önkínzó szerelmi bánatából Mimi próbálta meg felrázni, meglehetősen taktikátlan módon. Megmutatta neki Izabella hozzá írt szerelmes leveleit, köztük azt is, amiben ez állt: „Senkit sem szeretek kívüled”. József teljesen kiábrándult a nőkből! Nem kívánt már újranősülni, ám Izabella temetése után nem sokkal újból közbeszólt a Habsburg–dinasztia politikai érdeke. A megözvegyült főherceg kivételesen nagy kegyben részesült. Maga dönthetett jövendőbelije személyéről. Rögtön Izabella húgára gondolt, aki állítólag némileg hasonlított elhunyt feleségére. Lujza kezét azonban már elígértek a spanyol király fiának. Mária Terézia ugyan, hogy a fia kedvébe járjon, tőle szokatlan módon, még „könyörgő levele”-t is írt a madridi udvarba, bár tudta, hogy kérésének nem lesz semmi foganatja. Nem is lett. Újból mozgásba lendült az osztrák diplomácia. Az európai és – főleg – a katolikus német fejedelmi udvarok „felhozatalát” vették alaposan szemügyre. A „választék” két rokon hercegnőre szűkült: a szász „szakállas Kunigundá”-ra és a bajor Jozefára.

Mindeközben József teljes érdektelenséget mutatott, hiszen „csak olyan élettársat keres, aki nyugalmát nem zavarja”. Mária Terézia azt az engedményt is megadta neki, hogy a szokásoktól eltérően ne csak jövendőbelije miniatűr arcképét láthassa, hanem – előre egyeztetett ürügyekkel és helyszíneken – személyesen is találkozhasson a politikai okokból kiszemel két hercegnővel. A biztonság kedvéért a királynő a nőügyekben meglehetősen jártas Dietrichstein grófot is a helyszínekre küldte, hogy mielőtt meghozná a döntést (hiszen a végső döntést mindig ő hozta meg) adjon le előzetes „szakvéleményt” a hercegnőkről. A csehországi vadászatról rémülten hazatérő József ezt írta a szüleinek Kunigundáról. Erényes és értelmes ugyan, de semminemű testi vonzerővel nem bír. Olyan vékony, mint egy pózna, horgas orra van, és ráadásul csinos kis szakállat visel! Egy hónappal később a (tőle 3 évvel idősebb) bajor Mária Jozefát is szemrevételezte. Pármai apósának ezt írta róla: „alakja kicsi és kövér, nélkülöz minden fiatalos vonzerőt, apró hólyagokkal és piros foltokkal az arcán, a fogai rosszak; mindez egyáltalán nem csábít, hogy visszatérjek a házasság állapotába”. Ráadásul testének minden négyzetcentimétere tele volt pattanásokkal is. S itt jön a képbe Dietrichstein gróf. Az ő jelentése sem volt biztató. Ő bizony önként egyiket sem választaná. De ha kést szegeznének a torkának, „hát Isten neki, mégis inkább a bajor hercegnőt választanám, lévén, hogy ennek legalább alapos melle van”. József sorsa ezzel pecsételődött meg. Jozefát, a másod-unokatestvérét kellett elvennie, noha Mária Teréziának is komoly fenntartásai voltak a (gyermekszülésre egyébként alkalmatlan) menyével kapcsolatban. „Meggyőződésem, érzésem ellenére beszéltem rá szegény fiamat erre a házasságra – írta. „Mindebben az a legszomorúbb, hogy vidámságot, derűt kell mutatnom.”

József második felesége, (a csak a festményen szép) Mária Jozefa császárné

Ez a bő két évig (1765. január–1767. május) tartó házasság mindkét részről nagyon szerencsétlennek és boldogtalannak bizonyult. „Az új feleség határozottan csúnya volt és buta, de feltétlenül jólelkű, aki valami példátlanul rajongó szeretettel csüggött az urán, holott az igazán az első perctől kezdve… undorral és megvetéssel kezelte.”. Minden bizonnyal már a nászéjszakát sem hálták el. A szó testi értelmében tehát ez nem is volt igazi házasság. József minden lehetséges módon kerülte, „sértő, sőt kegyetlen módon elszigetelte magát tőle: … még közös erkélyükön is fallal választotta el egymástól a két lakosztályt”, nehogy közelednie kelljen. Izabellától eltérően Mária Terézia sem szívlelte második menyét. Amikor Jozefa is elkapta a halálos himlőt, József – az anyjától eltérően – csak egyetlen egyszer látogatta meg néhány percre a felismerhetetlenségig eltorzult arcú és testű, már haldokló feleségét. A temetésén már nem vett részt.

Olcsó szerelmek – sivár szerelmi élet

1767-től a még csupán 26 éves özvegy császár végleg megszűnt férj, majd – első lánya (1762–1770) halála után – apa lenni. Egy újabb házasságot Mária Terézia sem erőletett már. A következő években/évtizedekben József szerelmi élete futó kalandokból állt. Könnyűvérű lányok, névtelen színésznők, komornák stb. olcsó „szerelmét” kereste, beleértve az egyik kertész lányát is, akit hosszú időn át heti rendszerességgel meglátogatott egy–egy félórára. Ezeket a könnyű és gyors hódításokat és kalandokat a lustaságával magyarázta, bár „sem szívem, sem lelkem, szellemem nem talált bennük élvezetet”. Nem választott rangos udvarhölgyeket, mert ők – az alacsonyrendű nőktől eltérően – igen sokba kerültek volna. Így tehát, anyja kétségbeesésével mit sem törődve, esténként Bécs sötét utcáit járta polgári ruhában, utcalányok olcsó szolgáltatásait keresve. Több alkalommal kapott nemi betegséget: trippert, gonorrhoeás fertőzést. Sanyarú helyzetét így jellemezte Lipót öccsének: „Három dolog közül választhatok: otthon maradok” és megelégszem alkalmi társaságokkal. Kipróbáltam már utcalányok társaságát is. „Ez azonban annyi fizikai kellemetlenséggel jár, olyannyira lealacsonyítja a szellemet, és olyan undorral tölt el, hogy csak a harmadik megoldást választhatom”. Megpróbálok az „öt hercegné” társaságában néhány kellemes esti órát társalgással eltölteni. 1770 táján az egyikükbe, Eleonórába, Karl von Liechstenstein hitvesébe állítólag bele is szeretett, de félszeg és esetlen próbálkozásait a hercegné rendre visszautasította.

József császár második szerelme, Eleonóra hercegné

Összegezve megállapítható, hogy II. József házasságai és szerelmi élete – első házasságát leszámítva – egyoldalú, színtelen, boldogtalan és sivár volt. Vágyott volna mélyebb érzelmi kapcsolatokra, de nem volt alkalmas rá. A szerelem csupán kétszer érintette meg. Személyes tragédiája, hogy egyik nő (Pármai Izabella és Eleonóra hercegné) sem viszonozta az érzelmeit. Nehéz, összeférhetetlen természete, önzősége miatt senki nem kedvelte, „egész életében nem volt egyetlen igaz barátja sem”. A császár és király magányosan, utódok nélkül, megkeseredett emberként halt meg 1790-ben, 49 éves korában.

                                                                                                                        Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Habsburg lexikon. Új Géniusz, Bp. 1990.

Helga Thoma: Boldogtalan királynék. Gabo, Bp. 2005.  

Fejtő Ferenc: II. József. Atlantisz, Bp. 1997.

Molitor Ferenc: II. József, a császári Don Quijote. Gondolat, Bp. 1987.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.                      

Gyöngyösön járva sokak számára szemet szúrhat egy koránt sem hétköznapi épület. A városban található ugyanis Heves megye legnagyobb lakóépülete, a 70 méter magas 20 emelettel rendelkező ,,toronyház”. Az épület felkiáltójelként magasodik az egész város fölé. De mégis mi indokolta egy ilyen típusú beruházás megvalósítását? Ennek a történetét mutatja be írásában Burai Patrik.

Az államszocialista rendszer idején Heves megye nem tartozott a gazdaságilag kiemelten fontos területek közé. A megye adottságaiból is fakadóan az emberek jelentős része az agrárszektorban dolgozott. Ez a helyzet azonban alapvetően megváltozott az 1950-es évek végére, amikor a Gyöngyöstől néhány kilométerre fekvő Visonta község határában egy lignitmezőre bukkantak. Már a korabeli jelentések beszámoltak róla, hogy az anyag fűtőértéke nem a legjobb, ennek ellenére az 1960-as évek elején döntés született arról, hogy a területen célszerű lenne a lignitet felhasználni, és el is rendelték egy Hőerőmű megépítésének a kivitelezését. Első körben biztosítani kellett a lignit kitermelésének a feltételeit, ezen munkálatokat 1965-re sikerült is megvalósítani. Az Erőmű építését is megkezdték ugyanebben az évben, Kallós József miniszteri biztos vezetésével. Visontán az emberek nem igazán örültek a beruházásnak, több konfliktusra is sor került a helyi lakosokkal, és többször előkerült az az ötlet is, hogy az egész falut el kellene költöztetni az akkori helyéről (ez végül soha nem valósult meg). 1968-ra készült el az Erőmű I. és II. számú blokkja, és ekkor született döntés arról, hogy Jurij Gagarin szovjet űrhajós nevét fogja felvenni a vállalat. 1969-ben az Erőművet már az országos hálózatra is rákapcsolták. Azonban már ekkor komoly fejtörést okozott annak a kérdésnek a megoldása, hogy az Erőműben dolgozó közel 1000 fő hol is fog majd lakni. Visonta szóba sem jöhetett, ugyanis itt 1962-től építési tilalom volt életben, így az Erőmű vezetőségének más lehetőséget kellett találnia, ekkor esett a választás Gyöngyösre.

A Gagarin Hőerőmű 1968-as avatási ünnepsége. Dr. Szekér Gyula köszönti a megjelenteket, a képen megtalálható továbbá Kallós József az Erőmű igazgatója valamint Kádár János 

Az mindenki számára köztudott volt, hogy a Gagarin Hőerőmű vezetősége nagyon jó kapcsolatot ápolt Gyöngyössel. Már az első időszakban is rengeteg ,,Erőműves” élt a városban, így a későbbiek folyamán egyre több személy lakásigénylésére kellett hatékony megoldást találni. Éppen ezért az Erőmű vezetősége igyekezett egy olyan költséghatékony megoldást kigondolni, aminek köszönhetően nagyszámú embert lesznek képesek elhelyezni viszonylag rövid idő alatt. Egy miskolci tervezőirodát kértek fel az imént vázolt követelmények megvalósítására, és ekkor született meg az ötlete annak, hogy Gyöngyösön egy ,,toronyházat” kellene építeni. A miskolci tervezőiroda javaslata elsőre talán meglepőnek tűnhet, de valójában nem volt az, ugyanis 1968-ban pont Miskolcon épült fel az ország első vidéki ,,toronyháza”. A javaslat mindenki számára kedvezőnek tűnt és gyöngyösi vezetés biztosította is az építkezéshez szükséges telket. Így 1969-ben a forgalmas 3-as főút mellett el is kezdődtek a munkálatok..

A gyöngyösi toronyházat 4 emeletes épület vette körbe, és a 3-as főút is több problémát okozott

A házat egy új építési technológiával kezdték el építeni, ez volt az úgynevezett csúszózsalus eljárás, aminek lényege abból állt, hogy a ház szintjeit az építkezés közben felfelé haladva fogják majd kialakítani. Természetesen a beruházás számtalan fontos eszközt igényelt, de ezen eszközök közül is kiemelkedik a toronydaru. Magyarországon ekkoriban összesen egy darab ilyen gépezet volt megtalálható és az az építkezés ideje alatt ez nem volt elérhető, ezért Nyugat-Európából kellett egy darut beszerezni. Gyakorlatilag félév után a ház teljesen kész volt kívülről, ebben elévülhetetlen érdemei voltak a Heves Megyei Állami Építőipari Vállalat munkásainak, illetve Racskó Gyula építésvezetőnek. Sokan már 1969 decemberében arról beszéltek, hogy a ház hamarosan készen áll az átadásra, azonban mint majd látni fogjuk ezek még nagyon korai kijelentések voltak. Az új technológiának köszönhetően külsőre valóban nagyon látványos eredményt sikerült elérni viszonylag rövid idő alatt, viszont a belső terek kialakításához már a hagyományos munkafolyamatokat kellett alkalmazni, ami jelentős mértékben lassította a munkálatokat. Ráadásul a technika is sokszor cserben hagyta a munkásokat. A Lengyelországból hozott hatalmas betonkeverő gyakran elromlott, a téli munkálatokhoz szükséges fűtési rendszer nem volt biztosítva. 1970 nyarán már látható volt, hogy a ház abban az esztendőben már biztosan nem fog elkészülni. Az idő viszont egyértelműen az erőmű vezetősége ellen dolgozott, ugyanis 1971. július 1-jével egy új lakbértörvény lépett életbe, ami viszont jelentős plusz költségeket rótt a fenti dátum után új lakásba költöző személyekre.Így a munkálatokat minden szempontból igyekeztek felgyorsítani. Végül egy érdekes megoldás született, a házat 1971. június 30-án egy sürgősségi eljárás keretében átadták, és megkezdték az első lakók beköltöztetését a felső szintektől haladva lefelé, ugyanis a ház alsó része még nem volt lakható állapotban. Többen támadták is a házat a magas építési költség, illetve a menet közben fellépő problémák miatt. Fontos leszögezni, hogy az itt jelentkező problémákból és későbbiek folyamán szinte semmit nem tanultak más városok esetében, elég ha csak Szolnokra gondolunk. Ez azonban nem igazán zavarta az első beköltözőket, végül közel 160 család kezdhetett új életet Gyöngyös legmagasabb lakóházában.

A ház építésének szakaszai. Ahogy egyre nagyobb lett az épület, úgy sokasodtak a darukezelő problémái

Az épületet 1971. augusztusára teljesen átadták, végső építési költsége 50 millió forint volt. Azt mondhatjuk, hogy egy igen fiatal társaság gyűlt itt össze, ugyanis a ház első lakóinak az átlag életkora alig érte el a 24 évet. A ház teljes egészében a Gagarin Hőerőmű tulajdonát képezte, így vállalaté (igazgatóé) volt a döntő szó azzal kapcsolatosan is, hogy kik lakhattak itt (csak az Erőmű dolgozói). Kizáró indoknak számított az, ha valaki egyedülálló volt, éppen ezért csak családok költözhettek ide, továbbá előnyt jelentett az is, ha valaki párttag volt. A lakások kapcsán a források férőhelyeket és nem szobákat említenek, ennek alapján megkülönböztethetünk 3, 4, illetve 6 férőhelyes lakásokat. A házon belül gyakori jelenségnek számított az, hogy az emberek egymás között lakást cseréltek. Ha a helyiségek felszereltségét szeretnénk megvizsgálni láthatjuk, hogy a beépített bútorokon kívül szinte teljesen üresek voltak. Minden lakás rendelkezett viszont angol WC-vel, illetve külön fürdőszobával, ami a kor viszonyaihoz képest kiváltságnak számított. A lakások berendezéséhez, az Erőmű 50 ezer forint vállalati kölcsönt biztosított a dolgozóinak, de Gyöngyösön ebben az időben mindösszesen egy bútorüzlet volt megtalálható, így nagyon gyorsan hiány keletkezett a különböző berendezési tárgyakból. Budapest segítségének köszönhetően azonban hamar sikerült túllendülni ezeken az akadályokon, így mindenki a legmodernebb szocialista divatnak megfelelően rendezhette be a lakását.

A házban folyó közösségi élet élénknek volt mondható. Természetesen ebben közrejátszott a közös munkahely is. Egy fáradt nehéz nap után az Erőmű dolgozói a 20. emeleten gyűltek össze, ugyanis ez a szint volt a közösségi élet színtere. Itt voltak kialakítva a különböző klubhelyiségek, ahol esténként az izgalmas kártyapartik zajlottak, de ha valakinek dohányozni támadt kedve az is ide jött fel. A 20. emeleten találkoztak egymással a különböző szinteken lakó emberek is, ugyanis erre máshol nem nagyon volt lehetőség. A kikapcsolódás azonban nemcsak az épület falai között zajlott, a ház lakói körében is megfigyelhető volt az a klasszikus Kádár-korszakbeli jelenség, hogy az emberek visszavágytak a természetbe. Ennek nyomán a ház lakói közül sokan vásároltak telket, a közelben fekvő Markazi-tó partján. Erre azért is volt lehetőségük, mert az ottani terület és a tó is teljes egészében az Erőmű tulajdonát képezte. Sokan építettek itt hétvégi házat maguknak, az ehhez szükséges alapanyagot egyesek a munkáltatójuktól vették ,,kölcsön”. A ház közösségéhez, a gyerekek is hozzátartoztak. Több száz gyerek élt itt, így az ő igényeiket is figyelembe kellett venni. Az épület mellett kialakításra került egy játszótér, illetve a házzal szemben volt megtalálható a strand is, amint nyáron gyakran vettek igénybe.

Hétvégi ház a Markazi-tó partján

A rendszerváltás, a ház életében is nagy változásokkal járt. Az épület 1995-re kikerült az Erőmű tulajdonából, ami magával hozta a lakóközösség átalakulását is. A legelső beköltözők közül napjainkra már csak egy ember maradt. Az emberek 50 év alatt megszokták az épületet, azonban a létjogosultságát ismételten egyre többen vonják kérdőre.

2016-ban a toronyház 45 éves lett, amit az akkori lakói is megünnepeltek

                                                                                                                      Burai Patrik

Néhány ajánlott irodalom:

Bakó Ferenc (szerk.): Fejezetek Visonta történetéből. Eger-Szolnok. 1975.

Nagy József: A szocializmus építése Heves megyében. Eger. 1970.

Sereg József: Gyöngyös a szocializmus útján. Gyöngyös. 1971.

Néhány ajánlott forrás:

Népújság, 1969. július 13.

Népújság, 1969. szeptember 6.

Népszava, 1970. június 27.

Népújság, 1971. május 16.

Magyar Nemzet, 1971. október 22.

A felesége árnyékában élő Lotharingiai Ferenc István magánéletének egy érdekes, de kevéssé ismert, és többnyire félreért(elmez)ett részébe, házasságon kívüli szerelmi életébe enged betekintést Kiss László bejegyzése, ami azért is figyelmet érdemel, mert Mária Terézia férjéről „igazán komoly biográfia a mai napig nem született. Személyét is leginkább a feleségéről, Mária Teréziáról szóló munkákból ismerhetjük” meg.

A féltékenyen szerelmes Mária Terézia (1717–1780) a házasságkötésük (1736) után hosszú évekig igyekezett kizárólagosan birtokolni imádott „Franci”-ját, Lotharingiai Ferenc Istvánt (1708–1765). Nem csak a nőktől próbálta meg távol tartani, hanem a hatalomtól is. Nem csoda, ha a 18. századi főurak életét élő (nagy)herceg és német-római császár (1745–1765) lazítani igyekezett a fojtogató szorításon. Figyelme a hobbijai, a gazdálkodás, a pénzügyek, s nem utolsó sorban az udvarhölgyek felé fordult. Náluk kereste, többek szerint meg is találta a szerelmet. Engedelmes és szerető férjként, gáláns nagyúrként viszont mindig visszatért a hitvesi ágyba. Mindvégig kitartott szerető felesége mellett.

Hűséges vagy csapodár?

A „boldog, példaszerű szerelmi házasság és családi élet” magyarázatai, a „szerelmes és hűséges Ferenc István” mítosza ma is uralják a Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc István közel 30 éven át (1736–1765) tartó házasságával foglalkozó hazai narratívákat. Ezt az álláspontot a közelmúltban nagyon határozottan fogalmazta meg egy kapcsolatukkal foglalkozó népszerűsítő cikk szerzője, aki már a bevezetőjében leszögezte: „Csalódni fog, aki akár Mária Terézia, akár Lotaringiai Ferenc életében pikáns szerelmi történeteket, gáláns kalandokat keres, ilyenek nem voltak.” Annál több viszont – folytatta – az olyan anekdota és levélrészlet, „amely a császári pár 42 éven keresztüli (sic!) bensőséges viszonyáról, egymás iránt érzett szeretetéről, megbecsüléséről és szerelméről tanúskodik.”

Nem is a bensőséges viszonnyal, a kölcsönös szeretettel és megbecsüléssel van a baj, hanem azzal, hogy Ferenc Istvánnak egyáltalán nem voltak „szerelmi történetei”, gáláns kalandjai. Ennek ugyanis éppen az ellenkezőjét tanúsítják a mértékadó (magyar, vagy magyarul is olvasható külföldi) szak- és népszerűsítő irodalmak! Időrendi sorrendben haladva, ezek közül lássunk néhányat. 1891-ben Mária Terézia magyar monográfusa – visszafogottan, de sokat mondóan – így fogalmazott a (nejét és gyermekeit szerinte szenvedélyesen szerető) férj félrelépéseiről. „Igen gáláns a nők irányában, és bár mintaszerű házas életet él, néha mégis felkelti neje féltékenységét.”   Az 1932-ben elkészült „Habsburg-krónika” (amelyből 1968-ban egy válogatás megjelent) polihisztor szerzője, bécsi levéltári források felhasználásával, több oldalon át foglalkozott Mária Terézia féltékenységével, gyanakvásaival, amelyeket férje félrelépései, nőügyei váltottak ki. Ferenc Istvánból ugyanis „a francia vér minduntalan kiütközött…, úgyhogy Mária Teréziának minden oka meglehetett a féltékenykedésre”. Felesége szigorodó ellenőrzése miatt „Ferenc császárnak… mind nehezebben sikerült kis szerelmi kalandjait megjátszania”. Néhanapján azért – például vadászat ürügyén – „mégiscsak tudott magának… egy kis szabadságot szerezni”.

Két régi könyv, amelyek ma is haszonnal forgathatók

A „Habsburg-lexikon” (1990) osztrák szerzője sem megalapozatlanul említ „joggal féltékenykedő Mária Teréziá”-t. Futólag a Habsburgok történetét feldolgozó reprezentatív kötetben (1995) is említés történik „Ferenc István néhány félrelépésé”-ről. Mária Terézia kölni életrajzírója (2001) pedig megállítja, hogy „1756-ban nem tudott nem tudomást venni Ferenc István félrelépéseiről”. Szinte ugyanekkor (2000-ben) a királynő magyar monográfusa sem vonta kétségbe, hogy a csinos férfi „képes lehetett megdobogtatni a női szíveket. Meg is tette…”.

Félrelép(het)ett?

Mária Terézia (1740–1780) – uralkodói és főúri körökben teljesen szokatlan módon – a férjét közös hálószobába és hitvesi ágyba parancsolta. Minden (félre)lépését figyel(tet)te. Tizenhat gyermekük születése már önmagában is mutatta, hogy Ferenc István a testi szerelmet – ha akarta, ha nem – jórészt megtalálta „telhetetlen feleség”-e mellett. Ennek ellenére (vagy talán éppen emiatt) az udvarhölgyek körében is kereste a testi és lelki vigaszt. Ferenc császár valóban „őszintén rajongott a női nemért, a királynőt viszont beteges féltékenység gyötörte.” A kortársak viszont, beleértve egy porosz diplomatát és Podewils bécsi porosz követet is, úgy látták, hogy a császárban ugyan megvolt a hajlandóság arra, hogy letérjen a házastársi hűség ösvényéről, de erre nem, vagy alig nyílott lehetősége. A jó szemű követ szerint a császárné mindent elkövetett annak érdekében, hogy a férje ne léphessen félre. „A császárné mihelyt észreveszi, hogy férje teszi a szépet valamely asszonynak, megorrol rá és elviselhetetlenné teszi életét”. A nőt még az udvarból és Bécsből is eltávolíttatta. A „császár körül egyébként is folyton ott lebzseltek felesége spionjai”. Podewils azt is hozzáfűzte, s ez már a dolog másik oldala, hogy „a császár lelkiismerete tiltja, hogy bárki is áldozatául essen felesége bosszúálló hangulatainak”. Egykori debreceni professzor szerint viszont „Ferenc István vidáman töltötte napjait. Mária Terézia féltékenysége csak kevéssé zavarta.” Évtizedekkel korábban a magyar kultúrtörténész is hasonlóan vélekedett. A 48 éves császár „akkor már nem sokat törődött felesége kellemetlenkedéseivel, sőt haragjával”.

A feleségét szerető, de félrelépő Ferenc István

Valóban, Ferenc István a korlát(ozás)ok ellenére sem volt a hitvesi hűség bajnoka. Tipikus 18. századi arisztokrata volt, aki – főúri társaihoz hasonlóan – élvezte a könnyű élet minden édességét, kihasználta minden lehetőségét. Apósa félrelépése sem volt ismeretlen számára. Az udvarban ugyanis mindenki tudta, hogy VI. Károly császár és király (1711–1740) szeretőt tartott. Miért is ne tartott volna, hiszen a bécsi udvarban (is) megfértek „a szeretők és a férjes asszonyoknak hódoló gavallérok is”. De akár a magyar történetírás klasszikusához is fordulhatunk. „Egész törekvése oda fordúl, hogy méltóságának megfelelően kellemesen töltse idejét. Szakít a VI. Károly korabeli szigorú etikettel, ellensége minden kényszernek. Ritkán ölt spanyol díszruhát, és már nem engedi, hogy a nők kezeit csókolják”. Franciás könnyedséggel valamelyest lazított tehát az udvari etikett merev szabályain, de összességében ő is elfogadta és követte azokat, beleértve a szerelmi játékszabályokat is.

„Mindig szerelmeskedők, de sohasem szerelmesek komolyan”

Tudjuk, hogy a 17–18. századi európai uralkodói udvarokban, főúri körökben – különösen a férfiaknak – nem illett, mi több, tilos volt szerelmesnek lenni! Nem alaptalanul merül fel tehát az a kérdés, hogy Lotharingiai Ferenc István – ez a francia nyelvű, műveltségű és kötődésű, a bécsi udvari szerelmi etikett szabályait és viselkedési normáit jól ismerő, a könnyű élet adományait kihasználó főúr – vajon kilóg(hat)ott-e a sorból? Ha megengedjük, hogy szerelmes volt Mária Teréziába, a kérdés akkor is nyitott marad. (Fő)hercegként, társuralkodóként és német-római császárként felrúghatta-e az udvari szerelmi játékszabályokat? Vállal(hat)ta-e az udvari társadalom megvetését, vagy maga is beállt a sorba, és szerelmi ügyekben is az elvárt módon viselkedett?  Minden jel ez utóbbira utal. Ha tehát – a kiváló német kultúrtörténész segítségével – bepillantunk a 18. századi uralkodói udvarok szerelem játékszabályaiba, közelebb kerülhetünk annak eldöntéséhez is, hogy Lotharingiai Ferenc István őszintén szerelmes volt-e Mária Teréziába, vagy „csak” szerette a szerelmes feleségét?Együtt vagy csupán egymás mellett?

A barokkal ellentétben a rokokó jellegzetes épülete már nem annyira a pompás palota volt, hanem a „la petite maison” (a „kis ház”), egy, „a fényűzés minden igényével felszerelt kéjlak”. E kornak egyetlen vágya: „az életet szakadatlan élvezetté alakítani”. Élvezni az életet a nélkül, „hogy az árát megfizetnék. Élvezni akarják e gazdagság gyümölcseit a munka fáradalmai, a társadalmi hatalom tündöklő fényét annak kötelességei, és a szerelem örömeit annak fájdalmai nélkül. Menekülnek tehát a nagy szenvedély elől, az ilyet megbélyegzik, mert nem… „sikk” – és a szerelemről csak az édes, habkönnyű tejszínt fölözik le. Mindig szerelmeskedők, de sohasem szerelmesek komolyan”. Egymáséi lesznek „anélkül, hogy szeretnék egymást, elválnak anélkül, hogy gyűlölnék egymást”. „Az erotika könnyed társasági játékká változik, mulatságosan utánozza a szerelmet, és határozott szabályoknak vetik alá. A szerelem műkedvelő színházzá válik, kitervelt komédia, amelyben mindent előre látnak, és előre meghatároznak”.

A hölgy, mint szeszélyes „uralkodó”, valamint a lovagi imádó végigjárják a „szerelem” mindkettőjük által előre látott állomásait: udvarlás, vonakodás, meghallgatás, boldogság, csömör, válás. Ha tehát – az egyébként is dinasztikus házasságot kötő, gáláns, lovagias – Ferenc István követte ezeket az udvari játékszabályokat, s miért ne követte volna, akkor (amikor amúgy is tilos volt őszintén szerelmesnek lenni) nem volt/nem lehetett szerelmes Mária Teréziába! Más volt a helyzet Wilhelmine/Wilhelmina Auersperg hercegnével, a császár legismertebb „szerelmi kalandjá”-val. Bár itt is nyitott a kérdés, hogy csak játszották-e a szerelmet, vagy – amint sok történész állítja – Ferenc István ez esetben megbotlott és valóban beleszeretett ebbe a szép férjes asszonyba.   

Szerelmeskedők vagy valóban szerelmesek?  

„A mai napig titokzatos homály borítja Ferenc István és Wilhelmine Auersperg kapcsolatát, de sok történész minden további nélkül a császár szeretőjének nevezi a hercegnőt.” Ha viszont az udvarhoz közelálló embereknek hiszünk, semmi biztosat nem mondhatunk, legfeljebb annyit, hogy a (szerencsejátékokat űző és hatalmas adósságokat csináló) „fiatal szépség alaposan kihasználta a császárt”. A 48 éves, dúsgazdag Ferenc István és – a férjezett, 19 éves – Wilhelmine valószínűleg 1756 kora nyarán kerültek közel(ebb)i kapcsolatba, amikor egy esküvőre közös hintóban utaztak. Az idősödő császár ez esetben valóban felrúg(hat)ta az udvari szerelmi etikett előírásait. Ez a 9 évig tartó románc ugyanis szerelemnek, vagy „akár szerelemnek is mondható”, legalább is Ferenc István részéről. Tudjuk, hogy ez év telén együtt szánkóztak. Egy sokat sejtető leírás szerint „a császár korántsem mutatkozott idősödő úrnak”. Ekkor már Mária Terézia is közbelépett. Az Auersperg házaspár neve ugyanis csak három év múlva, 1759-ben tűnik fel újra a császári pár vidéki (laxenburgi) kastélyának a vendéglistán. Nem sokkal később – s erről még többet pletykáltak az udvarban – Ferenc István egy elegáns nyári „lakot” (kastélyt) ajándékozott a hercegné(ék)nek Laxenburg közvetlen szomszédságában. Így közel lehettek egymáshoz. Azt is ismerjük, hogy a császár gyakran meglátogatta Wilhelminét az udvari színházban. Amikor a hercegné páholyában tartózkodott, összehúzták a függönyt. Csak a látogató időnkénti köhögése hallatszott ki.

Wilhelmine von Auersperg

Ez a viszony tehát a császár részéről több lehetett egy megszokott udvari szerelmi kalandnál. Ezzel Mária Terézia is tisztában volt. Nem sokkal férje halála után nem véletlenül mondta (állítólag) a hercegnének, hogy „mindkettőnknek nagy gyászunk volt”. Egy jól értesült udvarhölgy végül is így összegezte a császár szerelmi ügyeit. „Ferenc császárnak különböző szerelmi ügyei voltak, amelyekről részben tudtak, részben nem. A felesége bizonyára tudott róluk. Szenvedett, de ettől még ugyanolyan lángolóan szerette halálig az ő csapodár emberét.” Ám az is tény, hogy Ferenc István „mindig visszatért a feleségéhez, nemcsak azért, mert ezt várták el egy keresztény uralkodótól, hanem főleg azért, mert képtelen volt bárkit is boldogtalanná tenni, főleg a feleségét nem, aki őt oly forrón és szívből szerette”.

                                                                                                          Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I-III. Holnap, Bp. 1993.

Franz Herre: Mária Terézia. Magyar Könyvklub, Bp. 2001.

Habsburg lexikon. Új Géniusz, Bp. 1990.                                           

Thea Leitner: Férfiak árnyékban. Gabo, Bp. 1999.

Marczali Henrik: Mária Terézia. Terra Maecenas, Bp. 1987. (Az 1891-es Franklin kiadás reprintje)

Niederhauser Emil: Mária Terézia. Pannonica, Bp. 2000.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.

Vajnági Márta: Valódi szerelem fűzte Mária Teréziát a legszegényebb kérőjéhez Lotaringiai Ferenchez. Múlt-kor Történelmi Magazin, 2021. 08. 14. https://mult-kor.hu/valodi-szerelem-fuzte-maria-tereziat-a-legszegenyebb-kerojehez-lotaringiai-ferenchez-20210814

Valószínűleg minden magyar ember nagyon jól ismeri azt a tényt, hogy a magyar sport minden egyes világversenyen kiemelkedően teljesít, és hogy élsportolóink a világ élmezőnyébe tartoznak. Gömöri Ádám a legelső egri vonatkozású olimpiai sportsikereket foglalja össze legfrissebb blogbejegyzésünkben.

Magyarország az olimpiai játékokon a legelső újkori olimpiától kezdve, azaz 1896-tól egészen a legutóbbi 2022-es pekingi téli olimpiáig, összesen eddig 184 aranyérmet szerzett. Ehhez hozzájön még természetesen a 158 darab ezüstérem és a 183 darab bronzérem is.

Szerencsére Eger városa is elmondhatja magáról azt, hogy az olimpiai játékokon számos egri születésű sportoló ért már el fantasztikus sikereket, így bővítve Eger városának sportsikereit. Akadnak olyan kiváló sportemberek is, akik, igaz, nem Egerben születtek, viszont tudható róluk, hogy az egri sportélet jeles képviselői voltak. Gondolhatunk itt például (pl. Pócsik Dénesre, aki az egri vízilabda kulcsfontosságú alakjának számít.).

A témánk viszont a legelső egri olimpiai sportsiker, mely történet az úszáshoz kapcsolható, de egy olyan rivalizálás is kapcsolódik hozzá, amelyet az egész sport- és úszóvilág mind a mai napig ismer. Megvizsgáltam, hogy az egri sajtó hogyan számolt be erről a sikerről az esemény ideje alatt, és hogyan fogadták szülővárosában a nagyszerű sikert elérő atlétát, illetve az olimpia után röviddel milyen élet várt rá.

A legelső komoly egri vonatkozású siker az olimpiákról egészen pontosan Dr. Bárány István nevéhez fűződik, akiről a Bitskey Aladár Uszoda mellett elhelyezkedő kültéri medencés, sportuszodát nevezték el a Frank Tivadar út 8-10. szám alatt. 1928-ban az olimpiát Hollandia fővárosában, azaz Amszterdamban rendezték meg. Ezen az olimpián jött el az akkor mindössze még csak 20 éves Bárány István nagy pillanata.

Bárány István 1907. december 20-án született Egerben. Szülei egy-egy nagybácsi révén kerültek Eger városába. Édesapja Bárány Géza, aki Csurgó városában született, a budapesti Műegyetemen szerzett mérnöki oklevelet, később pedig Eger városának mérnökeként tevékenykedett.

Édesanyja Katinszky Katalin, aki Budapesten született, viszont hat évesen már Egerbe került, később pedig egy egyházi iskolában szerzett tanítói oklevelet.

A fiatal Bárány az úszással az érsekségi Csillag csárda udvarán lévő szabálytalan alakú, méreteiben húsz méter hosszú uszodában ismerkedett meg még gyerekkorában, melyet még 1856-ban Bartakovics Béla egri érsek építtetett katonai úszásoktatás céljából, és így akarva akaratlanul letette alapjait az egri úszáskultúrának. Előtte ez  leginkább egy melegvízű pocsolya volt, mely kocsimosásra, és a tímárok bőreinek áztatására szolgált.

Bárány első edzője Ádám Mátyás volt, aki először a mellúszás rejtelmeibe vezette be, és egyben neki köszönhetően tudta elsajátítani az úszás alapjait a fiatal egri, később pedig Bitskey Zoltán, azaz Bitskey Aladár bátyja segítette őt tovább a fejlődésben, aki egész életében úszóstílusokkal foglalkozott, és gyorsúszást tanított a fiatal növendékeknek, így Bárány Istvánnak is.

Bárány István olimpiai ezüst- és bronzérmes egri úszó

1920-ban előbb az ETE, nem sokkal később pedig a MESE tagja lett. 1924-ben 17 évesen már ott volt a párizsi olimpián, melyen edzőjével, Bitskey Zoltánnal együtt indult, viszont akkor még nem ért el helyezéseket, de a francia fővárosban találkozott először későbbi nagy ellenfelével, az amerikai Johnny Weismüllerrel, aki azon az olimpián remekelt, és akiről azt kell tudni, hogy Weismüller János néven született Szabadfalun, a mai Romániában, Temesvárhoz egészen közel 1904. június 2-án. Ő alakította a legendásTarzan karakterét a mozivásznon amellett, hogy összesen öt olimpiai aranyat nyert karrierje során.

Johnny Weismüller 1928-ban Amszterdamban az olimpiai faluban

Bárány István 1925-ben érettségizett le a Dobó István Főreáliskolában, majd Bécsben a kereskedelmi akadémián tanult, Pécsett pedig jogi doktori címet szerzett, járt az egri érseki jogakadémiára is.1925. június 1-én adták át ünnepélyes körülmények között az egri versenyuszodát, melynek megépítése az édesapja nevéhez fűződik, mely versenyuszoda akkoriban Közép-Európa első forrásvízzel működő versenymedencéjének számított, mely összesen nyolc darab 50 méteres pályából áll. Egy évvel később 1926-ban egy másik nagyon neves uszoda követte, méghozzá a budapesti Császár-Komjádi Sportuszoda, mely sportlétesítmény azonnal az úszósport történetének legelső Európa-bajnokságának adott otthont a fővárosban. 1926. augusztus 22-én Budapesten az első hazai rendezésű Európa-bajnokságon szerezte meg első Európa-bajnoki aranyát 100 méteren, egyik legnagyobb ellenfelét legyőzve, a svéd Arne Borgot, aki például 1924-ben Párizsban az olimpián két ezüst és egy bronzérmet szerzett, 1928-ban Amszterdamban pedig olimpiai bajnok lett 1500 méteres gyorsúszásban. Miután Bárány hazai pályán megnyerte a 100 méteres gyorsúszás döntőjét, nem sokkal később Arne Borg volt az, aki először gratulált neki 1926 nyarán.

Arne Borg és Bárány István, az 1926-os budapesti Európa-bajnokság hősei

Sportolói karrierje során számos fantasztikus sikert ért el: huszonhétszeres magyar bajnok, négyszeres Európa-bajnok, olimpiai ezüst- és bronzérmes, öt Európa-csúcs és tizennyolc országos rekord fűződik a nevéhez. Kis érdekesség, hogy az úszás mellett kifejezetten kedvelte a vízilabdát is, melyet nagyon jó kiegészítő edzésnek tartott, és majdnem egy évtizeden át volt a törzstagja az egri vízilabdacsapatnak.

Az, hogy ki utazhatott ki az amszterdami olimpiára a nemzeti színek képviseletében, az a 1928. évi országos bajnokságon dőlt el, melyet júliusban rendeztek meg, konkrétan egy hónappal az olimpia előtt. Például július első hetében egy pénteki versenynap folyamán a 200 méteres gyorsúszás során dőlt el a váltó tagságok sorsa, mivel akkoriban a magyar 4x200 méteres férfi gyorsváltó határozott helyezési, vagy akár dobogós esélyekkel indult általában a különböző világversenyeken, mely váltónak teljes mértékben oszlopos tagja volt az egri fiatalember.

Július hónapjának utolsó előtti hétvégéjén pedig akkor rendezték meg az úszószámok legnagyobb zömét, mely hétvégén az egyéni nevezések rendje dőlt el. Érdekesség, hogy előtte július közepén Bárány István lázas betegségben szenvedett, és a háziorvosa, egy bizonyos Dr. Schwartz Sándor kijelentette, hogy két hétig még csak vízbe sem mehet. Viszont a fiatal úszót a versenyszellem vitte előre, és így három nap elteltével újra az egri uszodában volt és edzett.

Július 21. és 22-én az országos bajnokságon, előbb szombaton 200 méteren, vasárnap pedig 100 méteren új országos rekordot állított fel, utóbbi versenytávon ráadásul be tudta állítani Arne Borg egy évvel ezelőtti Európa-csúcsát, melyet az 1927-es Bolognában rendezett Európa-bajnokságon úszott, mely időeredmény pontosan 1 perc volt. Erről az 1928. július 24-i Egri Népújság is beszámolt, mely az időeredmény alapján konkrétan megjósolta Bárány olimpiai döntőben való részvételét, mely jóslat később be is igazolódott.

1928. augusztus 11-én már az olimpiai versenyek idején arról számolt be az Egri Népújság, hogy a 4x200 méteres magyar gyorsúszó váltó bejutott a döntőbe. Az előfutamokat csütörtökön kezdték el lebonyolítani: összesen három előfutam volt, ebből a magyar staféta a másodikban úszott. A váltó Wannie II., Tarródy, Wannie I. és Bárány összeállításban lépett a rajtkőre, mely azonnal az élre állt és végig vezetett a németek előtt, és végül 15 méteres előnnyel 9 perc 46,6 másodperces idővel győzte le Németország csapatát. Viszont az eredményhirdetés során kiderült egyhamar, hogy a németek szabálytalanul váltottak, így diszkvalifikálták őket, tehát így végül Spanyolország futott be másodikként, és jutott be a magyarokkal együtt a döntőbe.

Augusztus 12-én az Egri Népújságból kiderül, hogy a döntőben Magyarország stafétája negyedik lett Kanada váltója mögött 9 perc 57 másodperces idővel ugyanazzal a felállással, amely az előfutamban úszott. Bárány, mint ahogy az előfutamban is, úgy a fináléban is ő volt a befejezőember a váltón belül. Az olimpiai bajnoki címet az Amerikai Egyesült Államok stafétája hozta el a japánok elől természetesen Weismüllerrel az élen. Kiemelendő, hogy Magyarország stafétája a legjobb európai váltó volt a 4x200-as gyorsváltó döntőjében.

1928. augusztus 12-én arról számolt be az Egri Népújság, hogy a 100 méteres gyorsúszás döntőjében Európát egyedül az egri Bárány István fogja képviselni. Ez azért volt nagy szó, mert akkoriban is az úszószámokat leginkább az amerikaiak uralták. Erre a legjobb bizonyíték például az 1924-es párizsi olimpia, amelyen az összesen tizenegy megrendezett úszószámból kilencet az amerikai úszók nyertek meg. Muszáj kiemelni, hogy a váltószámok is (4x100 m női, 4x200 m férfi gyors) benne vannak abban a kilenc darab úszószámban, amelyeket az amerikaiak nyertek meg. Akkor azon az olimpián Johnny Weismüller (amerikai színekben) összesen három olimpiai bajnoki címet szerzett a francia fővárosban. Érdekesség, hogy 1924-ben a 100 méteres gyorsúszás dobogójának minden egyes fokán amerikai állt, mely versenyszámot akkor is Weismüller nyerte meg.

Bárány a harmadik elődöntőben úszott, amely futam során a második helyen végzett legnagyobb riválisa, a már említett Johnny Weismüller mögött. Az elődöntőkben Weismüller és Bárány István mellett még egyébként két amerikai, egy kanadai, egy japán és egy argentin jutott a 100 méteres versenyszám fináléjába.

1928. augusztus 14-én szenzációs hírről adott tudósítást az Egri Népújság: Bárány István az egész mezőnyt meglepve a 100 méteres gyorsúszás döntőjében a második helyen végzett, így egy nagyon fényes olimpiai ezüstérmet szerzett! Bárány István eredményét teljes joggal egyébként ,,olimpiai győzelemként” emelte ki az újság, mivel a mezőny borzasztóan erős volt, és arról is szót ejtett, hogy ,,győzelme nem csak a magyar nemzetnek, hanem egész Európának dicsőséget szerzett.”

A kis beszámolóból kiderül, hogy Weismüller még a döntő előtt nagyon magabiztosan kb. az ötödik-hatodik helyre jósolta az akkori ifjú magyar úszócsillagot, amely jóslatra Bárány erősen rácáfolt.

A verseny egyébként úgy nézett ki, hogy 80 méterig az egri úszó volt legelöl, maga mögé utasítva amerikai ellenfelét. Olimpiai aranyát valószínűleg amiatt veszítette el Weismüllerrel szemben a beszámoló szerint, hogy a lába az 50 méteres fordulónál megcsúszott a medencén. De még így is csak alig fél testhosszal tudta lenyúlni az egri úszókiválóságot az amerikai. Igaz, hogy Weismüller lett végül az olimpiai bajnok 58,6 másodperces időeredménnyel, mely ráadásul új olimpiai rekord volt, viszont Bárány István a második helyen célba érve még így is új európai rekordot, azaz Európa-csúcsot úszott, mely időeredmény 59,8 másodperc lett, ami tényleg elismerésre méltó teljesítmény.

Ez az időeredmény azt jelentette, hogy Európában ő lett az első, aki a 100 méteres gyorsot egy percen belül tudta teljesíteni. Később viszont ezt az 59,8 másodperces időt 58,4 másodpercre tudta javítani, amit csak későbbi tanítványa az olimpiai bajnok, Csík Ferenc tudott túlszárnyalni 1935-ben.

Egyébként Bárány István fantasztikus eredményét a Magyar Távirati Iroda jelentette az Egri Népújságnak nagy büszkeséggel. Fontos kiemelni, hogy a cikk szerint az ,,egész világ magyarsága” lelkesedéssel ünnepelte az egri úszót, és hogy Eger ünnepélyesen szeretné fogadni a hazatérő ,,Bárány Pistát”.

Részlet az Egri Népújság 1928. augusztus 14-ei cikkéből, mely Bárány István ,,olimpiai győzelmét" ünnepli

Érdekesség az amerikai Johnny Weismüller időeredményéhez kapcsolódóan, hogy ma a 100 méteres gyorsúszás világcsúcsa egészen pontosan 46,86 másodperc, mely rekord a mindössze 17 éves, román kétszeres világ- és Európa-bajnok, David Popovici nevéhez fűződik, melyet a 2022-es Rómában rendezett Európa-bajnokságon úszott meg, egészen pontosan augusztus 13-án.

Ez azért érdekes, mert 95 évvel ezelőtt az akkori amerikai úszósport legnagyobb sztárja, mint ahogy már említettem, 58,6 másodperces idővel tudta megnyerni a döntőt Bárány Istvánnal szemben, és az figyelhető meg, hogy ha Popovici és Weismüller most úsznák le a 100 métert, akkor bizony közel 12 másodperccel lenne gyorsabb most az amerikainál, mely időkülönbség konkrétan több, mint félmedencényi hátránynak felelne meg a románnal szemben, tehát az elmúlt több mint száz év során maga az úszósport minden szempontot figyelembe véve észrevehetően nagyon sokat gyorsult és fejlődött.

Természetesen országos lapok is beszámoltak Bárány István lenyűgöző olimpiai sikeréről. Például a Népszava, és ha már sport a téma, akkor a Nemzeti Sport, mely mindmáig a legjelentősebb sportnapilap Magyarországon, 1928. augusztus 12-én vasárnap számolt be elég részletesen Bárány fantasztikus eredményéről. És itt nagyon fontos kiemelni azt, hogy a 4x200-as gyorsváltó és a fiatal egri úszó egyéni döntője pontosan augusztus 11-én volt, azaz szombaton. Az előbbit délelőtt 10 óra 10 perckor, utóbbit pedig 16 óra 35 perckor rendezték meg, melyről az 1928. augusztus 10-i Nemzeti Sport adott tájékoztatást, tehát amint észrevehető, az az tulajdonképpen, hogy akkoriban az újságok túlnyomó része a kor technikai lehetőségeinek megfelelően, pár nap késéssel számolt be a különböző eseményekről. Erre a legjobb példa pontosan az Egri Népújság, mely mint ahogy már említettem 1928. augusztus 14-én számolt be Bárány István olimpiai ezüstérméről.

A Nemzeti Sport cikkei még részletesebben számoltak be az olimpiai eseményekről, így újabb érdekességekkel tudott szolgálni a téma kapcsán. Például az egyik érdekesség az, hogy a 4x200 méteres gyorsváltó második előfutamában Magyarország stafétája által elért 9 perc 46,6 másodperces eredmény új Európa-csúcsnak számított, és a németek közül egy bizonyos Schubert indult el előbb, így rontva el a váltást, és került kizárásra a versenyből a német csapat, melyről az 1928. augusztus 10-i pénteki Nemzeti Sport számolt be.

Továbbá a Nemzeti Sportban olvasható, hogy a három előfutamból a harmadikban úszott a magyar váltó, míg az Egri Népújság, mint ahogy azt már említettem pár bekezdéssel előbb, azt állította, hogy a második előfutamban úsztak a magyarok a döntőbe jutásért.

1928. augusztus 12-én a vasárnapi Nemzeti Sportból még az derül ki az egri úszócsillag egyéni döntője kapcsán, hogy halálosan nyugodt volt, és hogy Bárány egyértelműen azt tűzte ki célul még a finálé előtt, hogy 1 percen belül akarja leúszni a 100 méteres távot, mely célját teljesítette is. A döntőben Bárány kék úszósapkát viselt, aki a négyes rajtkőről indult el, mellőle az ötösről pedig Weismüller, tehát a két rivális egymás mellett harcoltak az olimpiai aranyért.

1928. Részlet a Nemzeti Sport 1928. augusztus 12-ei cikkéből Bárány István olimpiai döntőjéről

Miután Bárány második lett és megnyerte az ezüstérmet és kiszállt a medencéből, lihegve mondta a Nemzeti Sport újságírójának, Vadas Gyulának, aki a főszerkesztője volt a sportnapilapnak 1919-től, hogy boldog amiatt, hogy az amerikaiaktól elvehetett egy helyet, melyet a Nemzeti Sport emlékkönyvébe is beleírt az öltözőben, mint emléksort, mely így hangzott pontosan: ,,Nagyon örülök, hogy elvehettem egy helyet az amerikaiaktól a vén Európa és elsősorban Magyarország számára.”

Vadas (Weibl) Gyula (1886-1971) főszerkesztői tevékenysége idején /1919-1943/ élte első fénykorát a Nemzeti Sport, (1941-es felvétel)

Nagy volt az öröm a mindent eldöntő úszás után. Bárány rendkívül boldog volt, aki elejtett pár könnycseppet örömében és nevetett, és ráadásul ünneplésképpen keresztülugrotta az asztalt, miközben bekísérték az öltözőbe.

Nem sokkal később pedig megjelent Johnny Weismüller is, az amerikaiak úszókiválósága, és miközben folyt az ünneplés az öltözőben, és öltözködött a friss olimpiai ezüstérmes egri sportoló, megjelent Vadas Gyula, aki megkérte az amerikait is, hogy ő is írjon valamit Bárány győzelmével kapcsolatosan az emlékkönyvbe, aki némi gondolkodás után ezt írta a noteszba: ,,Keep swimming and you will be world champion.”

Érdemes emellett megemlíteni még, hogy  Amszterdamban 1928-ban, amikor Bárány olimpiai ezüstérmes lett, a magyar úszóválogatott szövetségi kapitánya a híres Halmay Zoltán volt, aki az 1904-es St. Louis-i olimpián két aranyérmet zsebelt be 50 és 100 yardos gyorsúszásban

Bárány István úgy emlékezett vissza a döntő utáni pillanatokra a Versenyben Tarzannal című könyvében, melyben életének és sportkarrierjének legfontosabb eseményeit meséli el, hogy a célba érve konkrétan semmit nem látott, és semmit nem tudott, később pedig észrevette Halmay Zoltán figyelmeztetését, azaz hogy, Weismüller gratulálni akar neki, de nem értette, hogy miért. Ekkor kiabálta be Szigritz Géza, a 4x200-as gyorsváltó és a magyar úszócsapat egyik tagja, hogy második lett.

Halmay Zoltán 1905-ben

Miután megvolt az ünnepélyes eredményhirdetés, mely során boldogan és könnyezve nézte a magyar lobogót, és közben az amerikai himnuszt játszották Weismüller tiszteletére, Bárány a vívóteremben találta magát, hogy láthassa Terstyánszky Ödön és Petschauer Attila kardvívók asszóját az olimpiai bajnoki címért, melyet az előbbi nyert meg 5:2-es arányban.

Este pedig már a kardvívók társaságában volt, és együtt nézték meg Kocsis Antalt, ahogyan légsúlyú ökölvívásban lett aranyérmes Hollandia fővárosában.

1928. augusztus 21-én, egészen pontosan egy keddi napon érkezett haza, Eger városába Bárány István. Az 1928. augusztus 22-ei Egri Népújságból megtudhatjuk, mely erről az eseményről természetesen beszámolt, hogy a magyar úszót az egri érsek nevében vitéz Subik Károly apát fogadta a vasútállomáson ,,az amszterdami olimpiász (megj.: akkoriban az olimpiai játékokat így hívták) egri úszóhősét.” Az is kiderül belőle, hogy délután fél hatkor érkezett Egerbe, és hogy Eger polgármestere, Trak Géza is természetesen üdvözölte.

Az augusztus 23-ai újságból azt tudhatjuk meg, hogy szülővárosa olyan ünnepi fogadtatásban részesítette a kiváló egri úszót, amelyre egészen addig nem volt példa Egerben. A cikk szerint a vasútállomáson ,,mintegy kétezer főnyi lelkes közönség” várta. Egy Okolicsányi László nevű gimnáziumi hetedik osztályos tanuló is köszöntötte a remek sportembert az ifjúság nevében, majd utána az Egri Torna Egyesület nevében Szász Imre nyújtott át virágcsokrot ,,Bárány Pistának.”

Miután vitéz Subik Károly apát és a polgármester is üdvözlésükben dicsőítették a fiatal sportolót és sikerét, Bárány István meghatódva, a könnyeivel küszködve felelt az üdvözlésekre, melyben megköszönte a nagyszerű fogadtatást, de köszönetet mondott Eger városának is azért, hogy lehetőséget adott neki arra, hogy a versenyuszodában tudjon felkészülni az olimpiai küzdelmekre, kiemelve általa azt, hogy erre a sportolói megmérettetésre ,,minden sportembernek négy évig kell készülni.” Ezután a sírástól elcsuklott a hangja, de remegve, akadozva azt mondta, mely így hangzott: ,,Én nem tudok erre mást mondani, mint ígéretet teszek, hogy négy évig megint szigorúan fogok készülni, hogy Los Angelesben Magyarország zászlója egy fokkal magasabban lobogjon!”

Bárány István szavai után a vasútállomás a szűnni nem akaró éljenzésektől harsogott, a hölgyek pedig virágokkal halmozták el az egri születésű úszót, utána pedig az egri érsek, azaz Szmrecsányi Lajos kocsijába szállt be. Az úti cél Deák Ferenc utcai lakása volt.

Fontos megemlíteni, hogy a vasútállomáson tett ígéretét nem sikerült beváltania, azaz nem lett meg a hőn áhított arany, mivel 100 méter gyorson 1932-ben nagy meglepetésre még döntőbe se jutott, viszont azt ki kell emelni, hogy a 4x200 méter gyorsváltó tagjaként ,,az angyalok városában” egy szépen csillogó olimpiai bronzérmet szerzett, mely eredményre szintén büszkék lehetünk. Az egyértelmű, hogy élete legnagyobb sikerét sportolóként 1928. augusztus 11-én érte el a IX. nyári olimpiai játékokon Amszterdamban.

1928. szeptember 2-án vasárnap délután Bárány István az egri versenyuszodában szülővárosa közönségének úszott. Még aznap az egri úszóverseny után, melyen egészen pontosan egy vízipóló mérkőzésen vett részt a MESE tagjaként, Budapestre utazott az FTC (Ferencvárosi Torna Club) vízilabdacsapatának társaságában, mivel másnapra rá hatalmas megtiszteltetés érte az egri úszót a fővárosban.

Szeptember 3-án Bárány Istvánt és a többi olimpikont Magyarország kormányzója, azaz Horthy Miklós fogadta őket. Az olimpikonokat, akik az amszterdami olimpián részt vettek, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter vezette az államfő elé. A kormányzó hosszasan elbeszélgetett a magyar sportolókkal, és elismerését, örömét fejezte ki, hogy ilyen nagyszerű sikereket értek el. Aznap este pedig Klebelsberg Kunó látta vendégül őket vacsorára.

Az Egri Népújság szeptember 3-i beszámolójából az is kiderül, hogy szeptember 4-én, azaz másnapra rá kedden Bécsbe utazott, hogy utána Kölnön és Oostende kikötővárosán át London felé vegye az irányt. Megemlítik, hogy egészen karácsonyig Londonban marad, és hogy december 24-ére érkezik vissza majd ismét Eger városába. Bárány István londoni tartózkodásának az volt a célja, hogy idejét teljesen a tanulmányainak szentelhesse, és hogy elsajátíthassa az angol nyelvet. Viszont Angliában nem vett részt nagyobb úszóversenyeken, de természetesen azért szorgalmasan látogatta a londoni uszodákat azért, hogy szinten tartsa magát.

Közben azt is megtudhatjuk, hogy 1929 januárjában az egri érseki jogakadémián a harmadik alapvizsgáját tette le a kiváló olimpiai ezüstérmes egri úszó, ezután pedig februárban Pécs városába utazott és egészen júniusig ott maradt, hogy az államtudományi doktorátushoz szükséges két szigorlatot is sikeresen letegye.

Egy kis érdekesség, hogy 1928. szeptember 28-án az Egri Népújságban egy távirati tudósítás arról számol be, hogy szeptember 26-án Liverpool városában mégiscsak részt vett egy 100 yardos úszóversenyen, miközben az 1928. szeptember 4-i újságban még arról olvashattunk, hogy ,,Angliában most nem vesz részt nagyobb úszóversenyeken.” Viszont természetesen fölényesen győzött azon a megmérettetésen is, egészen pontosan 54 másodperc alatt úszta le az adott távot, mely időeredmény angol rekord lett. 1928. december 25-én az Egri Népújság arról adott tudósítást az egri olvasóknak, hogy szombaton délben hajóra ült Doverben Bárány István, így féléves londoni tartózkodás után a karácsonyi ünnepekre hazatért Eger városába.

                                                                                                            Gömöri Ádám

Felhasznált irodalom

• Bárány István: Versenyben Tarzannal. Bárány István sporttörténetei. Budapest 1984.
• Bárány István: Szerelmes bajnokok. Budapest 1986.
• Szepesi György: 1925-1948. Budapest 1982.
• Mező Ferenc: Az újkori olimpia. Athéntől Melbourne-ig. Budapest 1956.

Felhasznált újságok/újságcikkek

• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 169. szám. 1928. július 24. 3-4. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 185. szám. 1928. augusztus 11. 2-3. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 186. szám. 1928. augusztus 12. 1-2. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 187. szám. 1928. augusztus 14. 2. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 192. szám. 1928. augusztus 22. 3. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 193. szám. 1928. augusztus 23. 1. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 202. szám. 1928. szeptember 2. 3-4. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 203. szám. 1928. szeptember 4. 1. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1928/2. XLV. évf. 223. szám. 1928. szeptember 28. 3-4. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Egri Népújság 1929/1. XLVI. évf. 11. szám. 1929. január 13. 3. (főszerkesztő: Dr. Urbán Gusztáv)
• Nemzeti Sport XX. évf. 156. szám. 1928. augusztus 10. 6-7. (főszerkesztő: Dr. Vadas Gyula)
• Nemzeti Sport XX. évf. 157. szám. 1928. augusztus 12. 1. (főszerkesztő: Dr. Vadas Gyula)
• Nemzeti Sport XX. évf. 157. szám. 1928. augusztus 12. 3. (főszerkesztő: Dr. Vadas Gyula)
• Nemzeti Sport XX. évf. 157. szám. 1928. augusztus 12. 6. (főszerkesztő: Dr. Vadas Gyula)
• Népszava LVI. évf. 183. szám. 1928. augusztus 12. 12.
• Népsport XII. évf. 104. szám. 1956. május 24. 4.
• Nemzeti Sport VI. évf. 53. szám. 1995. február 23. 7. (főszerkesztő: Énekes Zoltán)
• Heves Megyei Hírlap VI. évf. 46. szám. 1995. február 23. 11. (főszerkesztő: Kaposi Levente)
• Heves Megyei Hírlap XVIII. évf. 296. szám. 2007. december 20. 15. (főszerkesztő: Laczi Zoltán)

Internetes források és cikkek

• Magyar Olimpiai Bizottság hivatalos weboldala Link: http://archiv.olimpia.hu/kezdooldal (Letöltés ideje: 2023. 02. 14.)
• Az olimpiai bajnok vízilabdázó Pócsik Dénes 75 éves lenne. Magyar Olimpiai Bizottság Link: https://olimpia.hu/hirek/az-olimpiai-bajnok-vizilabdazo-pocsik-denes-75-eves-lenne (Letöltés ideje: 2023. 02. 06.)
• Kis Szabó Ervin: Pócsik Dénes, akinek az egri vízilabdát köszönhetjük…Egri Vízilabda Klub Link: https://egrivizilabda.hu/hirek/31871-pocsik-denes-akinek-az-egri-vizilabdat-koszonhetjuk (Letöltés ideje: 2023. 02. 06.)
• Kis Szabó Ervin: Áprilisban folytatódik a Bárány Uszoda felújítása. Egri Vízilabda Klub. Link: https://egrivizilabda.hu/hirek/122-labtempo/30879-aprilisban-folytatodik-a-barany-uszoda-felujitasa (Letöltés ideje: 2023. 02. 07.)
• Paris 1924 Swimming – Olympic Results by Discipline Link: https://olympics.com/en/olympic-games/paris-1924/results/swimming (Letöltés ideje: 2023. 02. 08.)
• Bihari Dániel: Tarzan magyar állampolgár volt. 24.hu. Link: https://24.hu/tudomany/2017/06/03/tarzan-magyar-allampolgar-volt/ (Letöltés ideje: 2023. 02. 08.)
• Swimming World Records, National Records and Age Group Records. SwimSwam.com Link: https://swimswam.com/records/ (Letöltés ideje: 2023. 02. 09.)
• Kozák Péter: Bárány István - Névpont 2023. Link: https://www.nevpont.hu/palyakep/barany-istvan-95f8d (Letöltés ideje: 2023. 02. 10.)

Mária Teréziával (1717–1780) 1736. február 12-én kötött házassága után Lotharingiai Ferenc Istvánra (1708–1765) egyre nyomasztóbban nehezedett a – hitvesi ágyban és a kormányzati politikában is kizárólagosságra törekvő – királynő (1740–1780) féltékeny szerelmi és rangbéli/hatalmi túlsúlya. Német-római császárrá választása (1745) után is a felesége árnyékában maradt. A szigorú udvari etikett értelmében évekig csak az asztal végén jutott neki hely, mellőzötten és háttérbe szorítva. Kiss László legújabb posztjában ezt a kérdést járja körbe. 

Alacsony rang és hatalom

A rang és a hatalom voltak a kora újkori uralkodói udvarok szigorú etikett által szabályozott életének a legfőbb céljai, éltetői, motorjai. A rangkülönbségre épült az udvari társadalom hierarchiája, egész viselkedési rendszere. Legfelül helyezkedtek el a királyi család tagjai: a király és a királyné, az elsőszülött fiú (leányági örökösödés esetén a legidősebb leány), valamint a többi gyermek és unoka. Őket követték a király testvérei és elsőszülött unokatestvérei, valamint a király többi férfiági rokonai. A nőági rokonok (ilyen volt Lotharingiai Ferenc István is) már kevésbé számítottak rangosnak. Végül alattuk helyezkedtek el a királyi családba nem tartozó udvari főtisztviselők/főméltóságok, valamint a tőlük még alacsonyabb rangú udvari emberek.

Hofburg – a Habsburgok bécsi székhelye

Nem volt ez másként Bécsben sem. A császári/királyi udvar (Hofburg) társadalmában Mária Terézia nagyon magasan, Lotharingiai Ferenc István pedig nagyon alacsonyan helyezkedett el. A főhercegnő (dinasztikus-hatalmi okokból kötött) házassága a lotaringiai herceggel egyértelműen rangon alulinak számított. Ő ugyanis VI. (magyar királyként: III.) Károly legidősebb leánya volt, a Pragmatica Sanctio értelmében 1740 óta a Habsburg Birodalom uralkodója, több tucat cím és rang birtokosa. Ferenc István viszont „csak” egy – lotaringiai hercegségétől megfosztott, Európa hatalmi palettáján nem számottevő – nőági hercegi rokon. (A nagyapja, Lotharingiai Károly hadvezér, I. Lipót császár húgát vette feleségül 1678-ban.) Elveszített hercegségét kárpótlandó, 1737-től Toscana nagyhercege. Bár az udvarban „királyi fenség”-nek kellett volna szólítani, de az udvaroncok, megvetésük jeleként, nem így szólították az egyébként is idegennek tekintett „franciá”-t. 1745-ben ugyan I. Ferenc néven német-római császárrá választották, de ez a hatalom – ismert módon – súlytalan, névleges, mintsem tényleges volt.

Az apjához hasonlóan 1723 óta Ferenc István is Bécsben nevelkedett. Őt is befogadták a Habsburg-családba, de gyakran kellett szembesülnie (szembesítették is nem egyszer!) azzal a ténnyel, hogy – az igen merev spanyol etikett értelmében – az udvari társadalomban elfoglalt helye jóval Mária Teréziáé alatt maradt.

Csak a festményen tűnnek egyenrangúaknak

Akinek csak a második hely jutott

A nagy rangkülönbség már az esküvőjük napján kiütközött. A nyílt vacsorán ugyan – az etikettet megsértve, a megrökönyödött udvari emberek számára teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan módon – az ifjú pár még egymás mellett ült! Az ültetési rend szerint ugyanis a herceg csak az asztal végén foglalhatott volna helyet, a legutolsó főhercegnő után. Másnap reggel azonban az asztalnál már külön ültek, akárcsak az esti színházi előadáson is. „Ettől fogva a második sor, a második hely lett a férfi sorsa”. Felesége magyar „király”-lyá („rex noster”-ré) koronázásakor, 1741. június 25-én, újabb megaláz(tat)ás érte. A magyar rendek ekkor még visszautasították újdonsült uralkodójuk azon kérését, hogy a férje (aki egyébként 1732-től már Magyarország királyi helytartója volt) a társuralkodója legyen. Erre némi késéssel, szeptember 11-én került sor a nevezetes, „életünket és vérünket” felajánló pozsonyi diétán. A koronázási ceremónián Ferenc István egyszerű férjként vehetett csak részt. Kívülről, a pozsonyi Szent Márton templom ablakából, a falhoz épített magaslesről követte végig az ünnepi eseményt! Az esti díszlakomán részt vett, de a helyét az asztal végén jelölték ki.

Mária Terézia koronázási díszruhája

Férje német-római császárrá koronázására (1745. október 4-én) Mária Terézia először el sem akart menni. A frankfurti ceremónián ugyanis ő csak másodhegedűs lett volna. Kapásból visszautasította tehát engedékeny férje kettős koronázásra tett bátortalan javaslatát. A császár 1765-ben bekövetkezett halála után viszont viselte „az özvegy császárné” címet. (Mária Teréziát időnként még komoly történészek is „császárnő”-nek nevezik, megalapozatlanul.) Az osztrák udvari kancellár mindenesetre joggal gyanította, hogy a királynő „a császárné koronáját kevesebbre tartja, mint ama két férfiúi koronát (a csehet és a magyart – K. L.), melyek az ő fejét illetik”. Végül is magánszemélyként, nézőként csak részt vett a díszes ünnepségen. Előbb a dóm oldalkápolnájából figyelte a középkorias koronázási rituálét, majd odakint egy ablakból/balkonról nézte (állítólag kendőjét lobogtatva) a régi városháza felé gyalogosan haladó menetet, férje megdicsőülését.

A Szent Bertalan koronázó templom/katedrális Frankfurtban

Azt viszont kierőszakolta, hogy a díszebéden (ahol a birodalom főméltóságai szolgáltak fel) már ott lehessen, és császári férje oldalán ülhessen. Pedig az eseményen hagyományosan csak férfiak vehettek volna részt! Mária Terézia királyi koronáihoz képest a császári korona valóban nem sokat ért, de egy előnye feltétlenül volt. „… Ferenc István, a császár, immár nem a felesége után kullogott valahol hátul a sorban, s hivatalos alkalmakkor sem száműzték macskaasztalhoz vagy második sorba. Most már Mária Terézia előtt járhatott.”

1745 után egyenrangú uralkodókként már mindketten trónon ülhetnek

Ahol a feleség viselte a kalapot

A béketűrő, engedékeny és előzékeny férfit az is bántotta, hogy a családi életben is, a kormányzati politikában is a feleség akarata érvényesült, ő viselte a kalapot.

Ferenc császár otthoni köntösben és „papucs”-ban. (Az eredetileg holland polgári családi idillen csak a fejeket cserélték ki.)

A Habsburg Birodalom egyedüli örököseként, a főhatalom birtokosaként Mária Terézia kizárólagos jogot formált birodalma kormányzására ugyanúgy, mint a családi élet irányítására. Mi több, a Német-római Császárság ügyeinek intézését is kivette császári férje kezéből. Szeretett „Franci”-ját nem engedte a hatalom közelébe, legfeljebb csak egy-egy tanács erejéig. Egyesek szerint azért tette ezt, mert Ferenc István igazi, lusta főúr volt, olyan „semmittevő fajta”, aki kizárólag a kedvteléseinek élt, s aki önként húzódott vissza a politizálástól. Mária Terézia tehát, „mivel férje nem volt erre alkalmas, szinte kénytelenségből uralkodik”. Mások szerint nem volt sem lusta, sem tehetségtelen, sem érdektelen, csak a királynő nem hagyott neki politikai mozgásteret (sem). Ugyancsak mások tudni vélik, hogy – a gazdálkodástól és a pénzügyektől eltérően, amelyekhez nagyon jól értett – Ferenc Istvánnak nem volt érzéke a politikához, mint ahogy hadvezérként sem jeleskedett az 1737–1739-es Habsburg-török háborúban. Végül, de nem utolsó sorban, a mellőzés hátterében az is meghúzódhatott, hogy „politikai kérdésekben szinte sohasem jutottak dűlőre, mert lényeges dolgokat egészen másképp ítéltek meg”. Két példa ez utóbbira.

Az osztrák örökösödési háború (1740–1748) kezdetén a Sziléziára hadüzenet nélkül rátámadó II. Frigyes porosz király három delegációt is Bécsbe küldött, hogy a kompromisszumkészebbnek látszó Ferenc Istvánnal (akivel még az 1730-as évek elején kötött „tartós barátság”-ot Berlinben) egyezkedjen a gazdag tartomány átadásáról. A tárgyalásokat titokban kihallgató királynő – amikor az engedékenység első jeleit észlelte – egyszerűen kiparancsolta társuralkodó császári férjét a tárgyalóteremből. „Valószínűleg ez idő tájt keletkeztek az első finom hajszálrepedések a házastársi egyetértésen”. Podewils bécsi porosz követtől tudjuk, hogy amikor 1747-ben Ferenc István a koronatanácson véleményt formált egy ügyben, Mária Terézia durván letorkollta: ne avatkozzon bele olyan dolgokba, amelyekhez nem ért!

Ekkortájt már állandósultak közöttük a kisebb-nagyobb csetepaték, a napokig tartó, duzzogásig fajuló konfliktusok. Ezekben persze mindig a gáláns férfi engedett. »Végül odáig romlott a helyzet, hogy I. Ferenc egészen nyíltan hangoztatta udvari körökben: „A császári család a császárnéból és gyermekeimből áll. Én itt egyszerű magánember vagyok”.«

Bécsben is csak „gyereknemző férj”-i minőségében fogadták el „a franciá”-t. Ám 1741-ig erre a megbecsülésre is várnia kellett, mivel az első három újszülött nem „gyerek” (értsd: fiú) lett, hanem „csak” lány. A lenézés, megvetés és gúnyolódás egyre fokozódott. Bezzeg, amikor a várva-várt fiú, a leendő II. József 1741. március 13-án megszületett, máris megalázkodva hajbókoltak előtte! Íme, mégis megalkotta a mesterművét! Idétlen rigmusok terjedtek a városban. „Testvérek! Egy icce a királynőre, / Meg jó szíve szerelmére, / ő francia hercegére, / a kis herceg nemzőjére!” Ez az egyetlen versike is rávilágít a kor szemléletére. Még egy királynőben is pusztán „szülőgép”-et láttak, a császári férjben pedig egyfajta „tenyészbiká”-t! Az igazság kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy érdekes módon ez a szereposztás Mária Teréziától sem volt idegen. Nem egyszer hangoztatta ugyanis, hogy:  „Gyerekből soha nem lehet elég, ebben telhetetlen vagyok”.

Ezek a mellőzések és megaláztatások fájó tüskéket hagytak/hagyhattak az egyébként könnyed és nem haragtartó Ferenc Istvánban. Nem erősítették a házastársi kapcsolatot, ellenkezőleg. Felesége neheztelése ellenére egyre gyakrabban menekült holicsi és sassini birtokaira. Volt ideje bőven a kedvteléseire, beleértve az udvarhölgyek iránti fokozott érdeklődését is. Féltékeny felesége tilt(akoz)ása ellenére „Franci” bizony időnként félrelépett.

                                                                                                              Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Franz Herre: Mária Terézia. Magyar Könyvklub, Bp. 2001.

Habsburg lexikon. Új Géniusz, Bp. 1990.

Thea Leitner: Férfiak árnyékban. Gabo, Bp. 1999.

Marczali Henrik: Mária Terézia. Terra Maecenas, Bp. 1987. (Az 1891-es Franklin kiadás reprintje.)

Niederhauser Emil: Mária Terézia. Pannonica, Bp. 2000.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.           

1948. június 16-án a XXXIII. törvénycikk értelmében került sor az egyházi iskolák államosítására. Egerben többek között a római katolikus lány és fiú kereskedelmi középiskolával is ez történt. Az egri kereskedelmi középiskola államosításának előzményeit és következményeit Pócs Blanka mutatja be.

Az államosítás jelentette megpróbáltatások előtt azonban még érdemes megismerkedni a kereskedelmi iskola történetével. Híresebb a kereskedelmi fiúiskola, de már 1916-ban megalakult Egerben egy leány felsőkereskedelmi iskola az angolkisasszonyok intézetében. Később Subik Károly érseki titkár kezdeményezésére 1921. szeptember 13-án a vallás- és közoktatásügyi miniszter engedélyt adott az Egri Római Katolikus Négyévfolyamú Fiú Felső Kereskedelmi Iskola alapítására. Számos támogató segített anyagi fedezetet nyújtani az iskola számára, köztük az érsek, a főkáptalan, Eger városa, az Egri Egyházmegyei Bank, de még az Egri Népújság is. Az iskola újonnan megalakult szervező bizottságának tagjai megbízták Veszprémy Dezsőt, a leány felső kereskedelmi iskola igazgatóját a szervezeti szabályzat és a költségvetés összeállításával, illetve a tanári kar megszervezésével. Szmrecsányi Lajos érsek biztosította az iskola számára a Líceumban való elhelyezést. A tanítás 31 ún. „kerista” diák számára 1921. október 17-én a Líceum falai között kezdődött meg, két teremben, melyből az egyik tanterem, a másik tanári szoba volt. A két terem a II. emeleten, a csillagvizsgáló torony alatt helyezkedett el.

Kodály Zoltán és a keristák a Líceum udvarán 1940-ben

Az iskola következő igazgatója dr. Óriás Nándor volt, aki az egri jogakadémián tanított római jogot. Ő a feladatkört 1923 és 1939 között látta el. Az iskolában tanuló diákok létszáma fokozatosan növekedett, 1928-tól kezdve már párhuzamos osztályok indultak. Az 1924 -1925-ös tanév kezdetén az iskola már négyévfolyamos középiskolaként nyitotta meg kapuit. A szegényebb fiúk így 4 év után juthattak érettségihez és egy szakmához. A következő tanév folyamán Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter is ellátogatott az intézménybe és a sikereket látva további támogatást biztosított. Óriás Nándor 1939-es távozását követően, az iskola új igazgatója Angyal Lajos lett. Az iskola és az egész város életében jelentős esemény volt, amikor az 1940. május 25-én megtartott középiskolai énekkari hangversenyen Kodály Zoltán is részt vett és gratulációját fejezte ki az iskolai énekkar részére. A keristák 1948-ig a magánkereskedelemben, magánvállakozóknál igyekeztek, egyre nehezebben munkát vállalni.

Végül a háború után 3 évvel történt meg az egri fiú kereskedelmi középiskola államosítása is. A szocialista propaganda szerint ekkor az iskola „felszabadítása” történt meg, amely a demokrácia győzelme volt, mivel a magyar iskolák nagy része évszázadokig egyházi főleg katolikus kézben volt. Az államosítás a kommunisták szerint azért is szükséges volt, mert a katolikus egyháznak Mindszenty József esztergomi érsek befolyása alatt álló tagjai az egyházi iskolákba járó magyar gyermekek lelkét állandóan „megmérgezték”. Az államnak viszont biztosítania kell a magyar ifjúság egyenlő „demokratikus” vagyis kommunista szellemben való nevelését. A valóság ezzel szemben az, hogy az egyházi iskolák államosítása a totális diktatúra kiépítésének érdekében történt. Betiltották a vallásos civil szervezeteket, a szerzetes tanárokat elbocsátották és koholt vádak alapján perbe fogták Mindszenty József érseket, melynek célja az egyház ellehetetlenítése és az egyház tagjainak megfélemlítése volt.

1945-ben még csak az egyházi földbirtokok elkobzására került sor, ennek hatására, az egri érsekség és káptalan is elveszítették földjeiket, ezért azok jövedelmeiből már nem tudták kellően támogatni az iskolákat, fizetni a tanárokat. Az 1948-as törvény második paragrafusába ezért azt foglalták bele, hogy az intézmények korábbi tanárait állami alkalmazottakká minősítik át. A harmadik paragrafus rendelkezett arról, hogy az iskolák felszereléseit, tehát könyveket, írógépeket és egyéb tanfelszereléseket az állam elkobozza. Az államosítás az iskola egyéb intézményeire is kiterjedt, tehát az Egerben a Káptalan utca 16. szám alatt lévő kollégium is az állam kezébe került.

Lóska Károly (1913-1993), aki 1950-1955 között volt az iskola igazgatója

Ezek után 1948 szeptemberében a kereskedelmi középiskola életében döntő változások következtek be. Megszűnt a hitoktatás, helyette a marxista ideológia szivárgott be az oktatásba. Az iskola tanári kara is változott, voltak, akik maradtak, voltak, akik távoztak, mivel nem szerettek volna részt venni a kommunista ideológia szerinti oktatásban. Helyükre új tanárok érkeztek a „megújult szellemiségű” iskolába. Megalakult a DISZ, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége, a közép- és felsőfokú iskolák diákjainak kommunista ifjúsági szervezete. 1949-ben az iskola neve ismét változott, ezentúl az Állami Kereskedelmi Középiskola nevet viselte. Ugyanebben az évben az intézményt kiköltöztették a Líceumból és ideiglenesen az államosított ciszterci gimnáziumban – a mai Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumban – helyezték el. A következő évben, 1950-ben a fiúiskolát egyesítették a leány felsőkereskedelmi iskolával és a leányiskola Klapka utcai épületében kapott végleges helyet. Lénárt János volt igazgatót hamis vádakkal elbocsátották.

Az 1954. május 12-én ballagó osztály az osztályfőnökével

Kezdetben a fiúkat és a lányokat még szétválasztották, a fiúosztályok a földszinten, a leányosztályok az első emeleten kaptak helyet. Az összevont iskola első igazgatója Lóska Károly volt. Az ő feladata volt az egység megteremtése a tanári kar illetve az iskola diákjai között, akiknek a környezetváltozás mellett a koedukáció jelentette változásokkal is meg kellett küzdeniük. Az 1950. december 1-jei igazgatói beszámoló alapján 449 diák iratkozott be az iskolába, a nevelőtestület 23 főből állt. Minden osztálynak saját terme volt, a nagy előadóteremnek pedig vetítőfala volt. Az intézményben eltöltött négy év alatt a diákok tizenhét tantárgyat sajátíthattak el. Mindegyik tárgy ugyanolyan fontosságot élvezett, a tantárgyak között volt a könyvvitel, magyar irodalom, történelem, földrajz, jogi ismeretek és az idegen nyelv is. Az iskola 1952-től közgazdasági technikumként működött tovább, később az általános közgazdasági irányú ágazatok ipari, mezőgazdasági, bel-kereskedelmi és pénzügyi ügyviteli szakmai gyakorlat szerint tagozódtak osztályokra, majd elindult az első gyors- és gépíró illetve az általános ügyviteli osztály. 1956-ban az iskolát a koncentrációs táborban meghalt Alpári Gyula (1882-1944) kommunista újságíróról nevezték el.

Egy 1954-ben ballagó diák a rokonaival

Az 1950. évi 41. törvényerejű rendelet világosan leírta az iskolatípus célját, szervezetét: „A közgazdasági középiskola célja, hogy a szocialista gazdaság számára adminisztrációs középkádereket (elsősorban könyvelőket, statisztikusokat és vállalati tervezőket) képezzen…” A rendelet előírta az igazgató, a tantestület, a kisegítő személyzet feladatait, az iskola tanulmányi rendjét, a tanulók felvételének, osztályozásának, vizsgáztatásának fontosságát és a kereskedelmi lánygimnáziumok átszervezését. Fontos volt a bizonyítvány magyarázata is: „A közgazdasági középiskola oklevele az államigazgatásban vagy az állami vállalatoknál és szövetkezeteknél mindazon állásokra képesít, amelyek betöltéséhez a jogszabályok középiskolai érettségi bizonyítványt kívánnak meg.” A középiskola ezután az állami kereskedelem vagy az egész gazdaság számára képzett érettségizett szakembereket.

A volt leányiskola Klapka utca 7.számú épülete

A rendszerváltozást követően 1991-ben az iskola felvette az Egri Közgazdasági Szakközépiskola nevet és az iskola korábbi szocialista szimbólumait eltávolították. Katolikus gyökereihez az iskola 2012-ben tért vissza, ekkor az Egri Főegyházmegye fenntartásába került. 2012. szeptember 1-től az iskola neve Andrássy György Katolikus Közgazdasági Szakközépiskola, majd később Andrássy György Katolikus Közgazdasági Középiskola lett. Az iskola számára a hitélet ismét kitüntetett szerepet kap. A volt „keristák” vagyis az iskola öregdiákjai minden év szeptemberében összegyűlnek és felelevenítik állami középiskolai élményeiket az öregdiák-találkozók keretein belül. Ezekre az eseményekre mindig nagy hangsúlyt fektetnek, hiszen ez a hagyomány már 1982 óta töretlenül tart, melyet még dr. Óriás Nándor az iskola legismertebb igazgatója hívott életre. 1991-ben a kerista öreg diákok baráti köre emléktáblát állított az iskolának a Líceum épületében, amelyet minden évben megkoszorúznak.

Emléktábla a Líceum épületében

Az 1948-as államosítás a mai napig nyomot hagyott az iskolában, de az Andrássy György Katolikus Közgazdasági Szakgimnázium Gimnázium és Kollégiumnak sikerült visszatérnie az intézmény eredeti katolikus neveléséhez. A 102 év alatt előbb vallásos elvekkel majd világi szellemben oktatták a diákokat, napjainkban ismét a vallásos világnézet a meghatározó.  A volt fiú felsőkereskedelmi iskola későbbi története jól példázza az 1948-as XXXIII. törvénycikk gyakorlatát, amely az összes felekezeti iskolát érintette vagyis Egri Római Katolikus Négyévfolyamú Fiú Felső Kereskedelmi Iskola csak egy példa a sok közül. Az államosított iskolák nagy része azóta visszatért az egyházi keretek közé és töretlenül működik tovább.

Emléktábla koszorúzása 1993-ban

                                                                                                                 Pócs Blanka

Felhasznált irodalom:

Csernik József 1971: Ötvenéves a „keri”. Népújság 22. évf. január 23. és január 24.

Kiss Péter: Az egri líceum az egyetemi gondolattól a „magyar Athen” jelképéig (1754-1950). In: Veres Gábor (szerk.): Agria 45. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2009), Eger.

Szecskó Károly 2012: Lénárt János 1896-1971. Eger.

Kikli Tivadar 1991: Magvetés. Az Egri Érseki Fiú Felsőkereskedelmi, kereskedelmi középiskola története 1921-1948. Eger.

1948. évi XXXIII. törvény a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggővagyontárgyak állami tulajdonba vétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában

https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=94800033.TV&txtreferer=99100025.TV

Izsák Lajos-Nagy József 2004: Magyar történeti dokumentumok 1944-2000. Budapest

1950. évi 41. törvényerejű rendelet a közgazdasági középiskoláról. https://jogkodex.hu/jsz/1950_41_tvr_5160730

Andrássy György Katolikus Közgazdasági Középiskola honlapja - Iskolánk története. https://ekszi.hu/index.php/a-joomla-attekintese/tortenetcikk, letöltés dátuma: (2022. 11. 28)

Öreg diákok baráti köre: https://ekszi.hu/index.php/oereg-diakok-barati-koere. Letöltés dátuma: (2022. 11. 28.)

Egerben a fertálymesterség intézménye a helyi értékek megőrzésének egy szép megnyilvánulási formája. A mára többnyire reprezentatív, közösségszervező és örökségvédő feladatokkal bíró szervezet egykoron országszerte jelen volt, mégis Egerben maradt fenn és alakult újjá a rendszerváltás után egyedül. Hogyan terjedt el hazánkban a fertálymesterség, majd tűnt el szinte teljesen? Mely városokban tartott ki az új idők dacára a legtovább az élő egri példa mellett? Ezen kérdésekre keresi a válaszokat ifj. Kovács Balázs, a Rendőrmúzeum munkatársa.

A török dúlás, a tizenöt éves háború, a különböző Béccsel szembeni szuverenitási és közjogi hadakozások utáni Magyar Királyság jelentős része olyan képet festhetett a benne élők számára, akár egy apokalipszis utáni táj. Nyilvánvaló volt, hogy a restauráció csak rendezett viszonyok között mehet végbe – közigazgatási és közrendvédelmi tekintetben is. A Habsburg Birodalmi katonaság és adminisztráció a visszafoglalt jelentősebb városokat is németes városrendezési elv szerint negyedekre osztották fel, és megjelent a saját negyedéért felelő Viertelmeister/fertálymester elnevezésű hivatásforma azon túl, hogy ugyanennek Nyugat-Magyarországon, Kolozsváron és a cipszer bányavárosokban már korábban is volt hagyománya. A fertálymesterek feladatköre városonként rendkívüli változatosságot mutat, általában azonban elmondható, hogy a városi magisztrátus és a lakosság közötti adminisztratív és információs kapocsként szolgáltak. Jellemzően hatáskörük alá tartozott az idegenrendészet és a tűzrendészet is, az 1880-as évek elejétől kezdve pedig inkább csupán reprezentatív és hivatali kézbesítői szerepkörük maradt, ahol addigra egyáltalán még működött ezen intézmény.

A városi önigazgatás történetének kutatói – mint Milleker Dezső (1939), vagy Csizmadia Andor (1942) – általában ugyan szoros párhuzamot vontak a fertálymesterség kialakulásának fejtegetésében a tízes, tizedes és utcakapitány elnevezésű régi magyar intézmények között, amivel esetleg még a tizenkettedes (Rottmeister) lehet relevanciában egyes Kárpát-medencei városokban. Ezen írás azonban kifejezetten a fertálymesterségre szorítkozik. Nemes Lajos eredetmagyarázata (2002) szerint Egerben a fertálymestereknek közük lehetett a hajdúk hadszervezetéhez, Petercsák Tivadar monográfiájában (2014) pedig kimutatta, hogy Eger esetében a korábbi tizedesi intézményt (decurio) keresztelték át 1736-ban fertálymesterségnek a hétköznapi megnevezésben. De hogyan terjedt el, majd pedig minek hatására tűnt el ez a hivatásforma hazánkban?

A reformkori Pest fertálymestereinek beosztottjai; az éjjeliőrök munkában. (A kép forrása: Tűzoltó Múzeum állandó kiállításából)

A negyedek, avagy fertályok és maga a fertálymesterség városonkénti első megjelenése a forrásokban több hullámban követhető nyomon. Ezek közül a legelső megelőzte a Habsburgok Magyarország feletti uralmát: Sopronban már 1424-ben negyedekre osztották a várost, Pozsonyban a 15. század végéből is maradt ránk nyoma közrendvédelmi tevékenységüknek. A 16. században számos felső-magyarországi városban megjelent a negyedmesteri hivatás, így Besztercebányán, Körmöcbányán, Lőcsén, Kassán és Selmecbányán. Ezeken a településeken még egy német mintájú, gyorsabb városfejlődés eredményeképpen gyökerezett meg a hivatásforma. A második hullámot azonban már az oszmánok kiűzése utáni űr hozta meg: Pesten, Budán, Székesfehérváron, Veszprémben és Esztergomban az újjáéledő városi adminisztráció valósította meg a negyedfelosztást a 17-18. század fordulóján. Az 1700-as évek derekán, részben a sváb betelepítéseknek köszönhetően, egy harmadik hullámban már mezővárosokban is (például Miskolc, vagy Gyöngyös) bizonyítottan megjelent a fertálymester az utcákon. A hivatás mind közigazgatási és közrendvédelmi jelentősége, mind pedig tekintélye vonatkozásában a napóleoni háborúk lezárásától a reformkor végéig élte hazánkban virágkorát. A fertály szerinti felosztás egy „utóvirágzása” a Bach-korszakra tehető, amikor a birodalom örökös tartományaiban bevett közigazgatási normákat utoljára próbálták erőteljesebben meghonosítani. Foki Ibolya tanulmánya (2000) szerint ez a hatás Zalaegerszeg igazgatásában, Kapusi Krisztián tanulmánya (2005) alapján pedig Miskolcon különösen érzékelhető volt, igaz, az előző esetben a városi tanács már 1852-ben nyilatkozattételre kötelezte a helyi fertálymestereket: vagy komolyan veszik feladatukat, vagy pedig elbocsátásra kerülnek.

Ahogyan azt már az 1930-as években Breznay Imre, majd napjainkban Petercsák Tivadar is megállapítja; az egri fertálymesterség elsősorban azáltal élhette túl a modern közigazgatás hajnalát, hogy a helyiek felismerték az intézményben a közösségszervező- és megtartó tradicionális értéket, és hagyomány-alapon ragaszkodtak meglétéhez a továbbiakban. A lokálpatriotizmus fontos elemének, örökségi kincsnek tartották, nem pedig a városra és lakosaira nehezedő tehernek. Ez a döntő felismerés máshol hiányzott. A hivatásforma más városokban való elsorvadásához nagyon sok tényező játszott közre. Feltételezhető, hogy minél nagyobb szerepe volt a negyedmesterek munkájában az adóbeszedés (például Veszprém „polétásai” esetében), annál kevésbé örvendett népszerűségnek az intézmény. Voltak városok, ahol a presztízst felülírta a munkával járó kellemetlenség, és maguk a fertálymesterek is keresték a szolgálat alóli kibúvót – ismerünk ilyen konkrétumokat, például Esztergom városi regesztáiból, de Egerből is, ahogy Fazola Henrik „kivásárolta” magát a megválasztott fertálymesteri tisztségből. Olyan városok is elfordultak (Miskolc, Vác), ahol a negyedmesteri hivatásnak – annak megszűnése előtti időben – már nem maradt annyi tekintélye, amely segítségével kellő eréllyel tudták volna tovább végezni feladataikat.

Komáromi fertálymester a 19. század végén (A kép forrása: Petercsák T.: A fertálymesterség)

A fertálymesterség eltünedezésében óriási szerepet játszottak az 1880-as években lezajlott közigazgatási törvényi reformok. Az 1883. évi I. tc. szakirányú végzettség meglétéhez kötötték a közigazgatási státuszokat, és nem mellesleg 1870-től kezdve zajlott egy jelentős centralizáció is a szektorban. A fertálymesterek maradék feladatkörét általában átvették a jegyzők, a városi írnokok, adóbehajtók. Megszerveződött a rendőrség premodern verziója is, amely – ha nem is országos lefedettségű, a városok területén mégis – kihúzta a fertálymesterek hatásköréből a közrendvédelmet. Újabb régi feladatköröket veszítettek a városi tűzoltóságok fejlődésével és hivatásossá válásával is. A városok hivatalos életének egyediségei, mint színfoltok, ezzel a legtöbb helyen kikoptak. Az egri példán kívül, a 20. század első évtizedében még, mint aktív intézmény, találunk pár utalást a létezésére: A Félegyházi Híradó c. lap 1903-ból tudósított a negyedmesterek kézbesítési kötelezettségének megszűnéséről. Ugyanebben az évben Kőszegen az ő segítségükkel gyűjtöttek a város szegényei számára, amely összeget Újévkor terveztek közöttük szétosztani. A Borovszky Samu szerkesztésében kiadott vármegyei monográfia 1910-ben működő hivatásként jegyzi a fertálymesterséget Eger mellett Vácott és Aradon. A Váci Hírlap hasábjain, utoljára 1942. október 17-én tűntek fel a fertálymesterek, mint a közélelmezés olyan segítői, akikkel az élelmiszerjegyeket házhoz kézbesítenék valamennyi jogosult váci család számára. Ugyanakkor az Esztergom és Vidéke 1933. február 26-i számában már csupán az esztergomi utca nemrégiben végleg eltűnt jellemző alakjaként írnak pár sort a fertálymesterekről, „ahogy felfalta, fölszippantotta, lehetetlenné tette őket a rohanó idő”

Hála a lokális kultúra erejének és elkötelezett hagyománytisztelőknek, Egerben 1996-ban – 46 évnyi kihagyás után – újra avattak fertálymestereket. Egyelőre azonban, mint állandó testületet – ha csak ünnepi, reprezentatív funkció ellátása végett is – mindezidáig nem élesztették fel más városban. A legéletképesebb törekvések Miskolcon és – a hasonló, már említett közigazgatási tradíciójú tizedesség terén – Pécsett jutottak érvényre. Csak remélhetjük, hogy előbb-utóbb talán több magyar városban a helyiek ráismernek majd saját közigazgatási örökségükre, és ennek bizonyos fokú érvényességére – legalább turisztikai jelleggel – a 21. században is.

                                                                                                              Ifj. Kovács Balázs

Felhasznált források:

Borovszky Samu (szerk.): Heves vármegye. Országos Monografia Társaság, Budapest: 1910.

Breznay Imre: Az egri fertálymesterségről. Egri Fertálymesteri Testület, Eger: 1939.

Csizmadia Andor: Népi közigazgatásunk tizedesi és fertálymesteri intézménye. Győri hadnagyok, tizedesek és fertálymesterek. In: Győri tanulmányok 5. MNL-GyMS Megyei Levéltára, Győr: 1983.

Ernyes Mihály: Pécs város rendőrsége – Az államosítás. James és James Bt., Pécs: 2000.

Foki Ibolya: Zalaegerszeg 1850-1860. - A város igazgatási szervezete és tisztviselői az abszolutizmus idején. In: Zalaegerszegi Füzetek 6. MNL-Zala Megyei Levéltára, Zalaegerszeg: 2000.

Kapusi Krisztián: Fertálymesterek Miskolcon. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. Herman Ottó Múzeum, Miskolc: 2005.

Milleker Rezső - A székely tízesek. In: Debreceni Szemle (1939.01.01.) 13.évf.128.sz

Nemes Lajos: Eger város önkormányzata 1687–1848. Eger Város Önkormányzata, Eger: 2001.

Parádi József: A dualista Magyarország rendvédelmi szervei. Rendőrtiszti Főiskola, Budapest: 1990.

Petercsák Tivadar: A fertálymesterség. Kossuth Kiadó, Budapest: 2014.

Tóth Krisztina: Esztergom szabad királyi város jegyzőkönyveinek regesztái 1735-1741. In: Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 17. MNL-KE Megyei Levéltára, Esztergom: 2009.

Véghely Dezső: Kik voltak a polétások? In: Dr. Csiszár Miklósné (szerk.): Múltidéző. Eötvös Károly Megyei Könyvtár, Veszprém: 1999.

Két évszázad alatt két család élt a ludasi Tarródy kastélyban, de mintha e falak arra predesztinálnák használóikat, hogy történetük három nemzedék után véget érjen, mégpedig úgy, hogy a falak perről és viszályról meséljenek. A Tarródy kastély és a tulajdonosaik történetét Szuromi Rita mutatja be. 

A Vas megyei Tarródy család a 17. század elején került Heves megyébe, németszecsődi Tarródy Istvánt 1700-ban választották meg esküdtnek. Két év múlva az egri vár lerombolásához kirendelt biztos lett, és még ebben az évben elfoglalta a tarnai járás szolgabírói székét. E tisztségében ismerte meg a járás birtok- és gazdasági viszonyait. A következő évtizedben szép karriert futott be a vármegyén, miközben saját vagyona is gyarapodott. Megvásárolta Verpelét és Vécs birtokát, de a királyi tábla ezeket visszaadta a Nyáry örökösöknek, Tarródy pedig ellenszolgáltatást megkapta Ludast. A birtokba azonban nem 1737-ben nem tudták beiktatni, ennek majd csak fia, József tudott érvényt szerezni 1751-ben. 

Tarródyak berendezkedése után Ludas klasszikus jobbágyfalu lett. A família tudatosan fejlesztette a gyéren lakott, 50 lakóházas területet, 1754-ben megrendelést adtak a templom megépítésére, elkészíttették 1781-ben Nepumuki Szent János szobrát, és még ebben az évtizedben elkezdődött a klasszicizálódó, késő barokk stílusú kastélyt építése, amit egy pompás park övezett. Az 1111 holdas birtokos egy 1819-ben készült leltár szerint olyan  „uradalmi házat” rendelt, amely 14 szobából állt, benne konyha, csűr, boros pince, káposztás pince, kukoricagóré, istálló, szerszámos kamra, kocsiszín. Az egyik cselédház két szobás volt kamrával és pincével, a másik cselédházban két szoba, négy kamra és egy konyha volt. A magtáros háza egy szobás, de három kamrával, konyhával, istállóval és kocsiszínnel. A kertészházban volt egy szoba, konyha, kamra, istálló, az ispánházban pedig két szoba, két konyha, két kamra és egy istálló. Emellett külön épült szerszámos raktár, ponyvaraktár, disznóól, juhakol, szénapajta és 160 szarvasmarhának istálló. A földbirtokos tulajdonát képezte az uradalmi vendégfogadó, aminek egy szobája, konyhája, kamrája, istállója volt és egy mészárszék is tartozott hozzá. A nagyszabású építkezések miatt Tarródy József hitel felvételére kényszerül. Adósságai miatt 1788-ban a ludasi birtokot Alatkával, Karácsonddal és Tarnaboddal együtt bérbe kellett adnia Bujanovics Károly bécsi ágensnek (a politikai ügyekben közvetítő szereppel bíró személynek). Bujanovics kihasználta Tarródy adósságait és szorult helyzetét, és elhatározta, hogy megszerzi Ludast magának. Az ágens Alatkán jelentős építkezést kezdett és felbiztatta Tarródy hitelezőit, hogy követeljék vissza kintlévőségeiket, sőt maga is arra törekedett, hogy újabb és újabb hitellel terhelje a családot, ezáltal rákényszerítve őket a birtok és a kastély eladására.

A birtokot végül Tarródy fia, István foglalta vissza. Bujanovics elkövette ugyanis azt a hibát, hogy nagymértékben pusztította a környék erdőit, és ezzel jogalapot teremtett ahhoz, hogy a csalárd módon megszerezni kívánt kastélyt visszavegyék a tulajdonosok. Tarródy József 1795-ben hunyt el, két örököse, István és Bertalan 1799-ben egyezett meg arról, hogy Ludas törvényes örököse a fiatalabb fiú, vagyis Bertalan lesz. Az idősebb fiú, Tarródy István ugyanis apja hivatását követte, pályája a vármegyén kezdődött, és csúcsra akkor ért, amikor helytartósági tanácsos, császári és királyi kamarás, aranysarkantyús vitéz lett. A harmadik Habsburg hű nemzedék a magyar nemesség udvarképes, szűk elitjébe emelkedett. A fiatalabb fiú, Bertalan Egerben szerzett jogi képesítést, majd táblabíró lett a vármegyén. Az utókor vendégszerető emberként emlékezett rá. Ő már életvitelszerűen használta a ludasi kastélyt nejével, Reviczky Máriával együtt, akinek vagyona átmenetileg enyhített a család nehéz anyagi helyzeten.

Az új földbirtokos 1814-ben megrendelést adott egy új, immár kőből készült harangtorony és oratórium építésére és a templomot is felszerelte. Mégsem adatott meg neki, hogy családot alapítson. Reviczky Máriától ugyanis nem született gyermeke, és ez felvetette az utódlás kérdését. „Tarródy Bertalan és annak neje Reviczky Mária, igen vagyonosak, de gyermektelenek lévén, 1829-ben Gosztonyi Ferencet és Reviczky Károlyt, unokaöccseiket végrendeletileg örököseiknek nevezték ki. Tarródy a végrendeletben azon megjegyzést tette, hogy neje, ha esetlegesen tovább élne mint ő, csak akkor tegye öccseit örököseinek, ha ezek iránta háládatosak lesznek és nem élnek könnyelműen. Tarródy meghalt nemsokára, ezután 1831-ben, neje Reviczky tudta nélkül egy más végrendeletet íratott. Reviczky azonban maradt nagynénjénél, és vezérelte a gazdaságot, mely Ludas és Karácsony birtokokból állott. Ezen két jószág ma már 1.300.000 forintot ér. Az 1847. évben Reviczky Mária meghalt. Most ezen második végrendelet is felbontatott, és íme az egyedüli örökös csak Gosztonyi Ferenc. Reviczky persze ezen végrendeletet valótlannak mondotta, de a törvényszék előtt semmit sem tehetett, mert az 1848. évi szabadsági harc őt abban akadályozta. 1853. évben perlekedni kezdett és a per 1857-ben Reviczky hátrányára dőlt el. 1865-ben a királyi kúriától engedélyt nyert perújításra, mert azt adta elő, hogy ezen utóbbi végrendelet formája olyan, hogy világos valótlansága. Az egri törvényszék azonban a perújítás után sem látta az ügy állást változtatva, tehát újra visszautasította Reviczkyt. A királyi tábla ma az első bírósági ítéletet egy kis módosítással hagyta helyben.”

A családfő már korábban is próbálta a Tarródy vagyont családi kézben tartani, ezért fogadott fiával, Gosztonyi Ferenccel 1819-ben szerződést kötött arról, hogy 5000 forintért átveszi a ludasi és karácsondi birtokot. Ezt módosította 1822-ben, miszerint ha Gosztonyi Ferenc fiú utód nélkül halna meg, a ludasi birtok összes épületének harmadát a gyöngyösi Szegény Asszonyok Intézete örökli. Reviczky Mária túlélte férjét, csak 1847-ben halt meg Pesten szélütés következtében. A következő évben vagyonát árverezték, de nem az adósságok miatt, hanem az elhunyt végakaratából. 1848. február 7-én Ludason több száz juh és kos, ugyanekkor Pesten ékszerek, bútorok kerültek eladásra. Március 24-én a gyöngyösi házra is vevőt kerestek.  

Tarródyné férje halála után bőkezű mecenatúrát folytatott. Reviczky Mária folytatta a ludasi templom szépítését is, az épület zsindelytetejét 1837-ben kijavították, amit az özvegy fizetett. 1838-ban alapítója volt a gyöngyösi szegényeknek fenntartott kórháznak, halála előtt a gyöngyösi Csapó utcai házát és telkét a Szegény Asszonyok Intézetére hagyta nagyobb mennyiségű ékszerrel együtt. Vagyonát, úgy tűnik, saját akaratából számolta fel. Nem tudjuk, ennek mi lehetett az oka. Reviczky Ádám Borsod megyei főispánná történt kinevezésekor 1828-ban még estélyt adott Ludason. Az új főispán a kastélyban audienciát tartott az egyházi és világi méltóságoknak. A család Tarródynét halálig segítette, Reviczky Hortenzia is gyakran vendégeskedett Ludason. A fiatal lány 1847-ben egy hirtelen jött idegláz következtében a ludasi kastélyban hunyt el.

Tarródyné és Reviczky Károly között bizonyára történt valami, mivel az asszony gyászjelentésén Károly neve még csak nem is szerepel, csupán Reviczky Imréé, Judité és a Gosztonyi családé. Reviczky ugyanakkor 1872-ben bekövetkezett haláláig perelt a ludasi javakért, vagyis nem fogadta el a végrendeletet.

A falu új birtokosa Reviczky Mária halála után a szintén Vas megyei Gosztony család lett, akiknek hevesi ágát Gosztony István jászkun kapitány alapította. Fia, Gosztony Pál (1740-1822) királyi tanácsos felesége Tarródy Anna (1749-1811) volt, akitől hat gyereke született. Közülük Ferencet adoptálta nagybátyja, Tarródy Bertalan. Nem tudni, hogy a Reviczky Károly által folytatott per mennyiben játszott szerepet abban, hogy Gosztony Ferenc rövidesen eladta a birtokot, melynek új tulajdonosa a többnyire Bécsben tartózkodó Almásy Móric (1808–1881) belső titkos tanácsos, kamarás lett.

A főnemesi Almásy család Tarna vidéki érdekeltségei ekkorra már jelentősen lecsökkentek. A gróf Almásy Kristóf és Haller Róza házasságából született fiúk közül Ernő Bódog alezredes megtartotta a tarnazsadányi kastélyt, de életvitelszerűen már nem használta azt. A másik fiú Mór, vagy Móricz, aki Bécsben élt, szintén főrangú házasságot kötött a Wolkenstein, majd a Festetics családok leányaival. Ludas nem volt az ősi Almásy vagyon része, a területet bizonnyal befektetésként vásárolta meg a bécsi pénzügyminisztérium osztályát is vezető, tehát a befektetési lehetőségeket jól ismerő Mór. Az 1200 kat. holdas birtokot azonban nem használta, hanem a kastély kivételével bérbe adta. Bérlője az egri Beökönyi Viktor lett. Beökönyi bizonyára a detki Tarródy kastélyba költözött a bérlet idejére, mivel gyermekei itt születtek: Zoltánt 1863-ban, Irént 1865-ben, Margitot 1866-ban, Ilonát 1868-ban, Bélát 1869-ben, Viktor 1874-ben keresztelték. A földbérlet 1863 előtt kezdődött, és 1880-ig folyamatos volt.

Almásy még életében eladta ludasi birtokát és a kastélyt bérlőjének. Az új tulajdonos a mindössze egy évszázada nemesi címet viselő egri Najmajer család leszármazottja, Beökönyi Viktor lett. A német eredetű polgári jogállású Najmajer – eredetileg Neumayer – család felemelkedése szinte példa nélküli a 18. századi Eger életében. Najmajer Ignác építőmester becsvágyó polgár volt, akit úgy választottak meg főbírónak, hogy korábban nem volt szenátor. Erre ugyan megvolt a lehetősége, de példa erre nem akadt. Najmajer Ignác Egerben 1783-1791 között töltötte be a főbírói tisztséget, ezt követően fia, János vette át helyét 1791-1826 között. Beökönyi Viktor nagyapja tehát még a németajkú rendi polgárságnak volt a tagja. A polgárság társadalmi mobilizációjának lehetőségét szakértelmük, vagyonuk és ambíciójuk teremtette meg. Ez jól követhető Najmajer Ferenc esetében is. A tekintélyes városi polgár 1760-ban nemesi címet is nyert. Ekkor már a fegyverrel nyert vitézségi érdemeket felváltották a polgári erények. A korszak rangra emeltjei közt nagy számban találhatók postamesterek, hivatalnokok, értelmiségiek, tisztviselők. Az állam és a történelmi szereplő viszonossági elve ekkor már az egyre magasabb színvonalon működő közigazgatásban és közszolgáltatásokban realizálódott.

A Najmajerek nemesi rangemelése több kérdést is felvet. Vajon miért tartották szükségesnek a magyar nemességhez tartozásukat, amikor a püspöki város társadalmában a nemesi rangnak nem volt akkora presztízse, mint vidéken. Bizonnyal asszimilációjukkal függ össze, hogy a „nemzetet alkotó” magyarság nemességhez kívántak tartozni. Német identitásuk viszont csak a 19. század közepén szűnt meg, amikor Bököny nevű földbirtokuk után előnevet kértek maguknak. Az eredeti családnév a 19. század közepén kikopott névhasználatukból, majd előnevük családnévvé vált. 1867-ben még a Najmajer-Beökönyi de Beökönye nevet használták, ami a század második felében egyszerűsödött a magyaros hangzású Bökönyire. A 19. század második felére identitásában és nevében is elmagyarosodott Beökönyi Viktor (1838-1922) ahhoz a markáns csoporthoz tartozott, akiknek attitűdjében a modernizáció korában felerősödött a magyar nemességhez tartozás tudata. Magyar érzelmét jól tükrözi 1913-ban írt levele. „Örömmel olvastam a Köztelek hasábjain (…), hogy szakíróink ne használjanak idegen kifejezéseket, mert szakíróinknak a nagyközönség számára kell írniok. Megtoldom e javaslatot még azzal, ne használjanak íróink németből szolgailag átfordított szavakat, ne írják például: lecsikózás, leborjazás, lebárányozás, lemalacozás.” A nemesi identitású csoportba tartozás csak akkor volt elég „fényes” ha ahhoz föld és vidéki életmód társult. Ehhez teremtett lehetőséget a ludasi földbérlet. A Beökönyi családnak ekkor bizonnyal még nem volt elegendő tőkéje ahhoz, hogy a bérletet egyedül fizesse, ezért Beökönyi Viktor neje, Keszlerffy Irén (1840-1902) compossessor, azaz birtokostárs lett. A több évtizedig tartó bérleti végén 1880-ban Beökönyi megvásárolta Almásytól a birtokot és a ludasi kastélyt. Tulajdonosként 1890-ben az épület átalakításakor és modernizálásakor meghagyta az épület homlokzatán az eredeti Tarródy címert, ami számára bizonnyal státusz értékű volt: kifejezte, hogy magáénak érzi a magyar nemesség hagyományait, családját kontinuusnak tekinti a régi magyar nemességgel és önmagára a nemesi kultuszközösség tagjaként tekint.

Beökönyi kastély

Beökönyi Viktor a 19. század második  felében életmódjában, értékrendjében elsajátította a nemesi identitású nagybirtokos csoportjának magatartását. Részt vett Ludas közéletében, a nemzeti ünnepek alkalmával beszédeket mondott, különösen a népoktatás és népnevelés ügyét tekintette sajátjának. 1892-ben miniszteri megbízással ideiglenes iskolalátogató lett, vagyis megismerte az oktatás és a nevelés helyzetét. Ezért tett 1896-ban felajánlást a ludasi óvoda megépítésére. A „visszapolgárosodott” Beökönyi 1922-ben hunyt el. Birtokainak nagy részét két gyermekére, Ilonára és Viktorra hagyta.  Az előbbi a ludasi, az utóbbi a detki kúriát és földeket foglalta el. Mindketten apjuk hagyományai alapján vezették a gazdaságot. Viktor a magyaróvári gazdasági akadémián szakirányú végzettséget is szerzett, de Ilona sem maradt el mögötte annak ellenére, hogy nőként két gazdatiszttel irányította Ludason a termelést.

Beökönyi Ilona életéről meglehetősen keveset tudtunk. Leánytestvéreivel együtt részt vett a 19. század leghíresebb társasági összejövetelein, báljain. Jelen volt azon a híres mulatságon is, melyet 1894-ben a fővárosban Munkácsy Mihály és neje jelenlétében „a legelőkelőbb megyei nemes családok s a székesfőváros előkelő gentry-körei” részvételével rendeztek abból az alkalomból, hogy Benczúr Gyula megfestette Ferenc József portréját. A század végén az ismerkedés, párválasztás lehetőségei voltak a bálok, ahol a Beökönyi lányok anyjuk kíséretében rendszeresen megjelentek. Így nem mulasztották el az EMKE vagy a jogászbálokat sem. Nem tudjuk, testvéreivel ellentétben miért nem ment férjhez. A gazdálkodást apjától és testvérétől tanulhatta, miután saját birtokot kapott, professzionálisan gazdálkodott. Az 1930-as években több szakcikket is írt a Köztelek című lapba, melyek arról tanúskodnak, hogy az agráriumban elért sikereinek a kulcsa a magas szintű szakmai tudás volt. Megállapításait egy gondosan összeállított táblázattal is alátámasztotta.

A világgazdasági válság idején, 1930-ban belépett a Badacsony Borvidéki Szőlősgazdák Pinceszövetkezetébe, hogy borát könnyebben értékesíthesse, de tagja volt a Heves Megyei Szarvasmarha-tenyésztő Egyesületnek és a Tisza-jobbparti Szarvasmarha-tenyésztő Egyesületnek is, melynek díjait többször elhozta, sikereinek elismeréseként pedig több esetben birtokán tartották a fajtabírálatokat. A fokozódó szociális feszültségek és az infláció éveiben testvérével, Bélával vállalta, hogy 7 héten át, heti 25 liter tejjel járulnak hozzá a gyöngyösi Állami Elemi Fiú és Leányiskolában osztott ingyen reggelihez. Az asszonynak esze is, szíve is volt a gazdasághoz. Megállapításait, javaslatait több éves adatsorokat tartalmazó kimutatásokkal támasztotta alá, ami azt mutatja, hogy a gazdálkodást nemcsak irányította, hanem abban komoly munkát is végzett.

Beökönyi Ilona nem vett részt a községi ügyekben, erre a hagyományos női szerepfelfogás és elvárás lehetőséget sem adott volna, de 1928-ban mégis kezdeményezte és támogatta a hősök emlékművének elkészítését, valamint saját költségén utat is épített. Kisebb-nagyobb adományokkal a hazafias ügyeket is támogatta, így például adakozott a fővárosi szabadságtéri szobrokkal szemben állítandó zászlótartókra is. Beökönyi Ilona jó kapcsolatban volt unokaöccsével, dr. Beökönyi Lászlóval, akinek 1942-ben ajándék címen átadott 854 kat. holdat Ludas, Detk és Ugra határában, de a haszonélvezetet megtartotta, rokona pedig lemondott a földeken termelt javak értékéről. Az asszonynak nem született utóda, így ahogy száz évvel korábban Tarródy Bertalan, úgy most Beökönyi Ilona is rokonát tette meg örökösének.

A kastély a második világháborút viszonylag sértetlenül vészelte át. Mindez dr. Beökönyi László házasságának volt köszönhető. Beökönyi neje a svéd Bergquist Márta volt. A belügyminisztérium segédtitkára felesége kapcsolatainak segítségével szervezte meg Ludason a vöröskereszt helyi részlegét. Beökönyi Lászlót 1944 őszén letartóztatták a nyilasok, és csak 1945 nyarán jutott ki Stockholmba, családjához. Beökönyi Ilona az 1945. évi földosztáskor több mint 500 kat. hold földet vesztett, ami ekkor már Beökönyi László nevén volt, az intéző lakást, 9 cselédházat, gazdasági épületeket, istállókat, munkaeszközöket és gépeket államosították. Alig 100 kat. holdjuk maradt, melyen Ilona már tudott termelni, hiszen ehhez sem a gazdasági eszközök, sem a munkaerő nem állt rendelkezésére, az aszály pedig a maradék termést is elvitte. Az orosz megszállás alatt Beökönyi Ilona kezdeményezte, hogy egykori javainak mostani tulajdonosát, Beökönyi Lászlót helyezzék gondnokság alá és nyilvánítsák ismeretlen helyen tartózkodó személynek, a nevén levő vagyon gondnokának pedig Takács József postatisztet nevezzék ki. Beökönyi Lászlóról többször is hírt adtak a lapok fogolyjegyzékei, 1945-ben például annak kapcsán, hogy a Sopronkőhidán raboskodók Simbachban vannak, ám a korszak akadozó postai szolgáltatásainak és a vidéki falvak elzártságának, szigorú ellenőrzésének ismeretében feltételezzük, nem valószínű, hogy ezek a hírek eljutottak az idős asszonyhoz.

Dr. Beökönyi László azonban előkerült, sőt nagyon is jó testi és lelki egészségben volt. Svédországban élt és pénzintézeti tisztviselőként dolgozott. A helyi és vármegyei jegyzőkhöz, gyámügyi hatósághoz küldött levelében leírta történetét, miszerint 1944 és 1945 telét a nyilasok fogságában vészelte át, majd kalandos úton Svédországba ment, ahonnan mihelyst megindult a postaforgalom, felvette itthon maradt rokonaival a kapcsolatot. Nem igaz tehát, hogy nem volt kapcsolata Ilonával, sőt az sem, hogy nem volt beszámítható. Ez inkább Beökönyi Ilonára érvényes, aki egy ismeretlen postatisztet akart megbízni a vagyon kezelésével. Hogy ennek az időskori demencia, esetleg valamilyen külső befolyás volt az oka, nem tudni. A pénzintézeti tisztviselő úgy döntött, hogy maradék vagyonának kezelésével a Karácsondon élő Csiszár Dezső nyugalmazott ezredest bízza meg. Eközben a jegyző is megtette saját jelentését. Ilona valóban nem fizetett adót, de nem is volt miből, mert a maradék 42 kat. holdján az aszály elvitte a termését. Valóban lebontatott egy házat, kettőt eladott, sőt még 6 szarvasmarhát is áruba bocsátott, de semmi nem bizonyítja, hogy elmebeteg lett volna, egyszerűen csak idős volt, egyetlen rokon nélkül. A megmaradt javak legjobb kezelője pedig a Detken élő Beökönyi Tibor lehetett, aki beleszületett a gazdaságba és ismerte a családi viszonyokat is.

Mi történt 1942 és 1947 között? Dr. Beökönyi László svéd kapcsolatainak köszönhetően a Beökönyi-gazdaságot nem érte nagyobb kár, a vöröskereszt jelenléte a falut is megkímélte. Beökönyi valóban élvezte a nyilasok „vendégszeretetét” Sopronkőhidán, majd életét mentve Svédországba távozott. Az idős földbirtokos asszony magára maradt, maradék földjén gazdálkodni már nem tudott, és bizonnyal jól felmérte a politikai helyzet megváltozását, ha egy postatiszt „védelmét” kereste. Ezt az érdekszövetséget bizonyára anyagiakkal akarta meghálálni, ám az is elképzelhető, hogy ez a „hála” kényszer hatására történt. A korszak viszonyainak, az egyre erőszakosabb szovjetizálásnak az ismeretében bátran kijelentető, Beökönyi Ilona nagyon is reálisan gondolkodott, amikor a teljes egzisztenciális megsemmisülés mellett fizikai létét próbálta menteni. A Svédországban élő László természetesen nem tudhatott az itteni viszonyokról, ezért gondolta, hogy az asszony elmebeteg, sőt még 1947-ben is hitt abban, hogy ő maga jelölheti ki szabadon javainak gondnokát. Az elmérgesedett családi viszony jól mutatja, hogy azok, akik 1945 után is az országban maradtak, milyen mértékben váltak kiszolgáltatottá az egyre erőszakosabb politikai-katonai hatalomnak. A Beökönyi család története épp úgy csúnya családi viszállyal ért véget, mint egy évszázaddal korábban a Tarródyaké. Beökönyi Ilona még megélte a Rákosi hatalomra kerülését. Ludason 83 éves korában, 1950. október 27-én halt meg agyvérzés következtében.

                                                                                                            Szuromi Rita