A felesége árnyékában élő Lotharingiai Ferenc István magánéletének egy érdekes, de kevéssé ismert, és többnyire félreért(elmez)ett részébe, házasságon kívüli szerelmi életébe enged betekintést Kiss László bejegyzése, ami azért is figyelmet érdemel, mert Mária Terézia férjéről „igazán komoly biográfia a mai napig nem született. Személyét is leginkább a feleségéről, Mária Teréziáról szóló munkákból ismerhetjük” meg.

A féltékenyen szerelmes Mária Terézia (1717–1780) a házasságkötésük (1736) után hosszú évekig igyekezett kizárólagosan birtokolni imádott „Franci”-ját, Lotharingiai Ferenc Istvánt (1708–1765). Nem csak a nőktől próbálta meg távol tartani, hanem a hatalomtól is. Nem csoda, ha a 18. századi főurak életét élő (nagy)herceg és német-római császár (1745–1765) lazítani igyekezett a fojtogató szorításon. Figyelme a hobbijai, a gazdálkodás, a pénzügyek, s nem utolsó sorban az udvarhölgyek felé fordult. Náluk kereste, többek szerint meg is találta a szerelmet. Engedelmes és szerető férjként, gáláns nagyúrként viszont mindig visszatért a hitvesi ágyba. Mindvégig kitartott szerető felesége mellett.

Hűséges vagy csapodár?

A „boldog, példaszerű szerelmi házasság és családi élet” magyarázatai, a „szerelmes és hűséges Ferenc István” mítosza ma is uralják a Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc István közel 30 éven át (1736–1765) tartó házasságával foglalkozó hazai narratívákat. Ezt az álláspontot a közelmúltban nagyon határozottan fogalmazta meg egy kapcsolatukkal foglalkozó népszerűsítő cikk szerzője, aki már a bevezetőjében leszögezte: „Csalódni fog, aki akár Mária Terézia, akár Lotaringiai Ferenc életében pikáns szerelmi történeteket, gáláns kalandokat keres, ilyenek nem voltak.” Annál több viszont – folytatta – az olyan anekdota és levélrészlet, „amely a császári pár 42 éven keresztüli (sic!) bensőséges viszonyáról, egymás iránt érzett szeretetéről, megbecsüléséről és szerelméről tanúskodik.”

Nem is a bensőséges viszonnyal, a kölcsönös szeretettel és megbecsüléssel van a baj, hanem azzal, hogy Ferenc Istvánnak egyáltalán nem voltak „szerelmi történetei”, gáláns kalandjai. Ennek ugyanis éppen az ellenkezőjét tanúsítják a mértékadó (magyar, vagy magyarul is olvasható külföldi) szak- és népszerűsítő irodalmak! Időrendi sorrendben haladva, ezek közül lássunk néhányat. 1891-ben Mária Terézia magyar monográfusa – visszafogottan, de sokat mondóan – így fogalmazott a (nejét és gyermekeit szerinte szenvedélyesen szerető) férj félrelépéseiről. „Igen gáláns a nők irányában, és bár mintaszerű házas életet él, néha mégis felkelti neje féltékenységét.”   Az 1932-ben elkészült „Habsburg-krónika” (amelyből 1968-ban egy válogatás megjelent) polihisztor szerzője, bécsi levéltári források felhasználásával, több oldalon át foglalkozott Mária Terézia féltékenységével, gyanakvásaival, amelyeket férje félrelépései, nőügyei váltottak ki. Ferenc Istvánból ugyanis „a francia vér minduntalan kiütközött…, úgyhogy Mária Teréziának minden oka meglehetett a féltékenykedésre”. Felesége szigorodó ellenőrzése miatt „Ferenc császárnak… mind nehezebben sikerült kis szerelmi kalandjait megjátszania”. Néhanapján azért – például vadászat ürügyén – „mégiscsak tudott magának… egy kis szabadságot szerezni”.

Két régi könyv, amelyek ma is haszonnal forgathatók

A „Habsburg-lexikon” (1990) osztrák szerzője sem megalapozatlanul említ „joggal féltékenykedő Mária Teréziá”-t. Futólag a Habsburgok történetét feldolgozó reprezentatív kötetben (1995) is említés történik „Ferenc István néhány félrelépésé”-ről. Mária Terézia kölni életrajzírója (2001) pedig megállítja, hogy „1756-ban nem tudott nem tudomást venni Ferenc István félrelépéseiről”. Szinte ugyanekkor (2000-ben) a királynő magyar monográfusa sem vonta kétségbe, hogy a csinos férfi „képes lehetett megdobogtatni a női szíveket. Meg is tette…”.

Félrelép(het)ett?

Mária Terézia (1740–1780) – uralkodói és főúri körökben teljesen szokatlan módon – a férjét közös hálószobába és hitvesi ágyba parancsolta. Minden (félre)lépését figyel(tet)te. Tizenhat gyermekük születése már önmagában is mutatta, hogy Ferenc István a testi szerelmet – ha akarta, ha nem – jórészt megtalálta „telhetetlen feleség”-e mellett. Ennek ellenére (vagy talán éppen emiatt) az udvarhölgyek körében is kereste a testi és lelki vigaszt. Ferenc császár valóban „őszintén rajongott a női nemért, a királynőt viszont beteges féltékenység gyötörte.” A kortársak viszont, beleértve egy porosz diplomatát és Podewils bécsi porosz követet is, úgy látták, hogy a császárban ugyan megvolt a hajlandóság arra, hogy letérjen a házastársi hűség ösvényéről, de erre nem, vagy alig nyílott lehetősége. A jó szemű követ szerint a császárné mindent elkövetett annak érdekében, hogy a férje ne léphessen félre. „A császárné mihelyt észreveszi, hogy férje teszi a szépet valamely asszonynak, megorrol rá és elviselhetetlenné teszi életét”. A nőt még az udvarból és Bécsből is eltávolíttatta. A „császár körül egyébként is folyton ott lebzseltek felesége spionjai”. Podewils azt is hozzáfűzte, s ez már a dolog másik oldala, hogy „a császár lelkiismerete tiltja, hogy bárki is áldozatául essen felesége bosszúálló hangulatainak”. Egykori debreceni professzor szerint viszont „Ferenc István vidáman töltötte napjait. Mária Terézia féltékenysége csak kevéssé zavarta.” Évtizedekkel korábban a magyar kultúrtörténész is hasonlóan vélekedett. A 48 éves császár „akkor már nem sokat törődött felesége kellemetlenkedéseivel, sőt haragjával”.

A feleségét szerető, de félrelépő Ferenc István

Valóban, Ferenc István a korlát(ozás)ok ellenére sem volt a hitvesi hűség bajnoka. Tipikus 18. századi arisztokrata volt, aki – főúri társaihoz hasonlóan – élvezte a könnyű élet minden édességét, kihasználta minden lehetőségét. Apósa félrelépése sem volt ismeretlen számára. Az udvarban ugyanis mindenki tudta, hogy VI. Károly császár és király (1711–1740) szeretőt tartott. Miért is ne tartott volna, hiszen a bécsi udvarban (is) megfértek „a szeretők és a férjes asszonyoknak hódoló gavallérok is”. De akár a magyar történetírás klasszikusához is fordulhatunk. „Egész törekvése oda fordúl, hogy méltóságának megfelelően kellemesen töltse idejét. Szakít a VI. Károly korabeli szigorú etikettel, ellensége minden kényszernek. Ritkán ölt spanyol díszruhát, és már nem engedi, hogy a nők kezeit csókolják”. Franciás könnyedséggel valamelyest lazított tehát az udvari etikett merev szabályain, de összességében ő is elfogadta és követte azokat, beleértve a szerelmi játékszabályokat is.

„Mindig szerelmeskedők, de sohasem szerelmesek komolyan”

Tudjuk, hogy a 17–18. századi európai uralkodói udvarokban, főúri körökben – különösen a férfiaknak – nem illett, mi több, tilos volt szerelmesnek lenni! Nem alaptalanul merül fel tehát az a kérdés, hogy Lotharingiai Ferenc István – ez a francia nyelvű, műveltségű és kötődésű, a bécsi udvari szerelmi etikett szabályait és viselkedési normáit jól ismerő, a könnyű élet adományait kihasználó főúr – vajon kilóg(hat)ott-e a sorból? Ha megengedjük, hogy szerelmes volt Mária Teréziába, a kérdés akkor is nyitott marad. (Fő)hercegként, társuralkodóként és német-római császárként felrúghatta-e az udvari szerelmi játékszabályokat? Vállal(hat)ta-e az udvari társadalom megvetését, vagy maga is beállt a sorba, és szerelmi ügyekben is az elvárt módon viselkedett?  Minden jel ez utóbbira utal. Ha tehát – a kiváló német kultúrtörténész segítségével – bepillantunk a 18. századi uralkodói udvarok szerelem játékszabályaiba, közelebb kerülhetünk annak eldöntéséhez is, hogy Lotharingiai Ferenc István őszintén szerelmes volt-e Mária Teréziába, vagy „csak” szerette a szerelmes feleségét?Együtt vagy csupán egymás mellett?

A barokkal ellentétben a rokokó jellegzetes épülete már nem annyira a pompás palota volt, hanem a „la petite maison” (a „kis ház”), egy, „a fényűzés minden igényével felszerelt kéjlak”. E kornak egyetlen vágya: „az életet szakadatlan élvezetté alakítani”. Élvezni az életet a nélkül, „hogy az árát megfizetnék. Élvezni akarják e gazdagság gyümölcseit a munka fáradalmai, a társadalmi hatalom tündöklő fényét annak kötelességei, és a szerelem örömeit annak fájdalmai nélkül. Menekülnek tehát a nagy szenvedély elől, az ilyet megbélyegzik, mert nem… „sikk” – és a szerelemről csak az édes, habkönnyű tejszínt fölözik le. Mindig szerelmeskedők, de sohasem szerelmesek komolyan”. Egymáséi lesznek „anélkül, hogy szeretnék egymást, elválnak anélkül, hogy gyűlölnék egymást”. „Az erotika könnyed társasági játékká változik, mulatságosan utánozza a szerelmet, és határozott szabályoknak vetik alá. A szerelem műkedvelő színházzá válik, kitervelt komédia, amelyben mindent előre látnak, és előre meghatároznak”.

A hölgy, mint szeszélyes „uralkodó”, valamint a lovagi imádó végigjárják a „szerelem” mindkettőjük által előre látott állomásait: udvarlás, vonakodás, meghallgatás, boldogság, csömör, válás. Ha tehát – az egyébként is dinasztikus házasságot kötő, gáláns, lovagias – Ferenc István követte ezeket az udvari játékszabályokat, s miért ne követte volna, akkor (amikor amúgy is tilos volt őszintén szerelmesnek lenni) nem volt/nem lehetett szerelmes Mária Teréziába! Más volt a helyzet Wilhelmine/Wilhelmina Auersperg hercegnével, a császár legismertebb „szerelmi kalandjá”-val. Bár itt is nyitott a kérdés, hogy csak játszották-e a szerelmet, vagy – amint sok történész állítja – Ferenc István ez esetben megbotlott és valóban beleszeretett ebbe a szép férjes asszonyba.   

Szerelmeskedők vagy valóban szerelmesek?  

„A mai napig titokzatos homály borítja Ferenc István és Wilhelmine Auersperg kapcsolatát, de sok történész minden további nélkül a császár szeretőjének nevezi a hercegnőt.” Ha viszont az udvarhoz közelálló embereknek hiszünk, semmi biztosat nem mondhatunk, legfeljebb annyit, hogy a (szerencsejátékokat űző és hatalmas adósságokat csináló) „fiatal szépség alaposan kihasználta a császárt”. A 48 éves, dúsgazdag Ferenc István és – a férjezett, 19 éves – Wilhelmine valószínűleg 1756 kora nyarán kerültek közel(ebb)i kapcsolatba, amikor egy esküvőre közös hintóban utaztak. Az idősödő császár ez esetben valóban felrúg(hat)ta az udvari szerelmi etikett előírásait. Ez a 9 évig tartó románc ugyanis szerelemnek, vagy „akár szerelemnek is mondható”, legalább is Ferenc István részéről. Tudjuk, hogy ez év telén együtt szánkóztak. Egy sokat sejtető leírás szerint „a császár korántsem mutatkozott idősödő úrnak”. Ekkor már Mária Terézia is közbelépett. Az Auersperg házaspár neve ugyanis csak három év múlva, 1759-ben tűnik fel újra a császári pár vidéki (laxenburgi) kastélyának a vendéglistán. Nem sokkal később – s erről még többet pletykáltak az udvarban – Ferenc István egy elegáns nyári „lakot” (kastélyt) ajándékozott a hercegné(ék)nek Laxenburg közvetlen szomszédságában. Így közel lehettek egymáshoz. Azt is ismerjük, hogy a császár gyakran meglátogatta Wilhelminét az udvari színházban. Amikor a hercegné páholyában tartózkodott, összehúzták a függönyt. Csak a látogató időnkénti köhögése hallatszott ki.

Wilhelmine von Auersperg

Ez a viszony tehát a császár részéről több lehetett egy megszokott udvari szerelmi kalandnál. Ezzel Mária Terézia is tisztában volt. Nem sokkal férje halála után nem véletlenül mondta (állítólag) a hercegnének, hogy „mindkettőnknek nagy gyászunk volt”. Egy jól értesült udvarhölgy végül is így összegezte a császár szerelmi ügyeit. „Ferenc császárnak különböző szerelmi ügyei voltak, amelyekről részben tudtak, részben nem. A felesége bizonyára tudott róluk. Szenvedett, de ettől még ugyanolyan lángolóan szerette halálig az ő csapodár emberét.” Ám az is tény, hogy Ferenc István „mindig visszatért a feleségéhez, nemcsak azért, mert ezt várták el egy keresztény uralkodótól, hanem főleg azért, mert képtelen volt bárkit is boldogtalanná tenni, főleg a feleségét nem, aki őt oly forrón és szívből szerette”.

                                                                                                          Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I-III. Holnap, Bp. 1993.

Franz Herre: Mária Terézia. Magyar Könyvklub, Bp. 2001.

Habsburg lexikon. Új Géniusz, Bp. 1990.                                           

Thea Leitner: Férfiak árnyékban. Gabo, Bp. 1999.

Marczali Henrik: Mária Terézia. Terra Maecenas, Bp. 1987. (Az 1891-es Franklin kiadás reprintje)

Niederhauser Emil: Mária Terézia. Pannonica, Bp. 2000.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.

Vajnági Márta: Valódi szerelem fűzte Mária Teréziát a legszegényebb kérőjéhez Lotaringiai Ferenchez. Múlt-kor Történelmi Magazin, 2021. 08. 14. https://mult-kor.hu/valodi-szerelem-fuzte-maria-tereziat-a-legszegenyebb-kerojehez-lotaringiai-ferenchez-20210814