Két évszázad alatt két család élt a ludasi Tarródy kastélyban, de mintha e falak arra predesztinálnák használóikat, hogy történetük három nemzedék után véget érjen, mégpedig úgy, hogy a falak perről és viszályról meséljenek. A Tarródy kastély és a tulajdonosaik történetét Szuromi Rita mutatja be. 

A Vas megyei Tarródy család a 17. század elején került Heves megyébe, németszecsődi Tarródy Istvánt 1700-ban választották meg esküdtnek. Két év múlva az egri vár lerombolásához kirendelt biztos lett, és még ebben az évben elfoglalta a tarnai járás szolgabírói székét. E tisztségében ismerte meg a járás birtok- és gazdasági viszonyait. A következő évtizedben szép karriert futott be a vármegyén, miközben saját vagyona is gyarapodott. Megvásárolta Verpelét és Vécs birtokát, de a királyi tábla ezeket visszaadta a Nyáry örökösöknek, Tarródy pedig ellenszolgáltatást megkapta Ludast. A birtokba azonban nem 1737-ben nem tudták beiktatni, ennek majd csak fia, József tudott érvényt szerezni 1751-ben. 

Tarródyak berendezkedése után Ludas klasszikus jobbágyfalu lett. A família tudatosan fejlesztette a gyéren lakott, 50 lakóházas területet, 1754-ben megrendelést adtak a templom megépítésére, elkészíttették 1781-ben Nepumuki Szent János szobrát, és még ebben az évtizedben elkezdődött a klasszicizálódó, késő barokk stílusú kastélyt építése, amit egy pompás park övezett. Az 1111 holdas birtokos egy 1819-ben készült leltár szerint olyan  „uradalmi házat” rendelt, amely 14 szobából állt, benne konyha, csűr, boros pince, káposztás pince, kukoricagóré, istálló, szerszámos kamra, kocsiszín. Az egyik cselédház két szobás volt kamrával és pincével, a másik cselédházban két szoba, négy kamra és egy konyha volt. A magtáros háza egy szobás, de három kamrával, konyhával, istállóval és kocsiszínnel. A kertészházban volt egy szoba, konyha, kamra, istálló, az ispánházban pedig két szoba, két konyha, két kamra és egy istálló. Emellett külön épült szerszámos raktár, ponyvaraktár, disznóól, juhakol, szénapajta és 160 szarvasmarhának istálló. A földbirtokos tulajdonát képezte az uradalmi vendégfogadó, aminek egy szobája, konyhája, kamrája, istállója volt és egy mészárszék is tartozott hozzá. A nagyszabású építkezések miatt Tarródy József hitel felvételére kényszerül. Adósságai miatt 1788-ban a ludasi birtokot Alatkával, Karácsonddal és Tarnaboddal együtt bérbe kellett adnia Bujanovics Károly bécsi ágensnek (a politikai ügyekben közvetítő szereppel bíró személynek). Bujanovics kihasználta Tarródy adósságait és szorult helyzetét, és elhatározta, hogy megszerzi Ludast magának. Az ágens Alatkán jelentős építkezést kezdett és felbiztatta Tarródy hitelezőit, hogy követeljék vissza kintlévőségeiket, sőt maga is arra törekedett, hogy újabb és újabb hitellel terhelje a családot, ezáltal rákényszerítve őket a birtok és a kastély eladására.

A birtokot végül Tarródy fia, István foglalta vissza. Bujanovics elkövette ugyanis azt a hibát, hogy nagymértékben pusztította a környék erdőit, és ezzel jogalapot teremtett ahhoz, hogy a csalárd módon megszerezni kívánt kastélyt visszavegyék a tulajdonosok. Tarródy József 1795-ben hunyt el, két örököse, István és Bertalan 1799-ben egyezett meg arról, hogy Ludas törvényes örököse a fiatalabb fiú, vagyis Bertalan lesz. Az idősebb fiú, Tarródy István ugyanis apja hivatását követte, pályája a vármegyén kezdődött, és csúcsra akkor ért, amikor helytartósági tanácsos, császári és királyi kamarás, aranysarkantyús vitéz lett. A harmadik Habsburg hű nemzedék a magyar nemesség udvarképes, szűk elitjébe emelkedett. A fiatalabb fiú, Bertalan Egerben szerzett jogi képesítést, majd táblabíró lett a vármegyén. Az utókor vendégszerető emberként emlékezett rá. Ő már életvitelszerűen használta a ludasi kastélyt nejével, Reviczky Máriával együtt, akinek vagyona átmenetileg enyhített a család nehéz anyagi helyzeten.

Az új földbirtokos 1814-ben megrendelést adott egy új, immár kőből készült harangtorony és oratórium építésére és a templomot is felszerelte. Mégsem adatott meg neki, hogy családot alapítson. Reviczky Máriától ugyanis nem született gyermeke, és ez felvetette az utódlás kérdését. „Tarródy Bertalan és annak neje Reviczky Mária, igen vagyonosak, de gyermektelenek lévén, 1829-ben Gosztonyi Ferencet és Reviczky Károlyt, unokaöccseiket végrendeletileg örököseiknek nevezték ki. Tarródy a végrendeletben azon megjegyzést tette, hogy neje, ha esetlegesen tovább élne mint ő, csak akkor tegye öccseit örököseinek, ha ezek iránta háládatosak lesznek és nem élnek könnyelműen. Tarródy meghalt nemsokára, ezután 1831-ben, neje Reviczky tudta nélkül egy más végrendeletet íratott. Reviczky azonban maradt nagynénjénél, és vezérelte a gazdaságot, mely Ludas és Karácsony birtokokból állott. Ezen két jószág ma már 1.300.000 forintot ér. Az 1847. évben Reviczky Mária meghalt. Most ezen második végrendelet is felbontatott, és íme az egyedüli örökös csak Gosztonyi Ferenc. Reviczky persze ezen végrendeletet valótlannak mondotta, de a törvényszék előtt semmit sem tehetett, mert az 1848. évi szabadsági harc őt abban akadályozta. 1853. évben perlekedni kezdett és a per 1857-ben Reviczky hátrányára dőlt el. 1865-ben a királyi kúriától engedélyt nyert perújításra, mert azt adta elő, hogy ezen utóbbi végrendelet formája olyan, hogy világos valótlansága. Az egri törvényszék azonban a perújítás után sem látta az ügy állást változtatva, tehát újra visszautasította Reviczkyt. A királyi tábla ma az első bírósági ítéletet egy kis módosítással hagyta helyben.”

A családfő már korábban is próbálta a Tarródy vagyont családi kézben tartani, ezért fogadott fiával, Gosztonyi Ferenccel 1819-ben szerződést kötött arról, hogy 5000 forintért átveszi a ludasi és karácsondi birtokot. Ezt módosította 1822-ben, miszerint ha Gosztonyi Ferenc fiú utód nélkül halna meg, a ludasi birtok összes épületének harmadát a gyöngyösi Szegény Asszonyok Intézete örökli. Reviczky Mária túlélte férjét, csak 1847-ben halt meg Pesten szélütés következtében. A következő évben vagyonát árverezték, de nem az adósságok miatt, hanem az elhunyt végakaratából. 1848. február 7-én Ludason több száz juh és kos, ugyanekkor Pesten ékszerek, bútorok kerültek eladásra. Március 24-én a gyöngyösi házra is vevőt kerestek.  

Tarródyné férje halála után bőkezű mecenatúrát folytatott. Reviczky Mária folytatta a ludasi templom szépítését is, az épület zsindelytetejét 1837-ben kijavították, amit az özvegy fizetett. 1838-ban alapítója volt a gyöngyösi szegényeknek fenntartott kórháznak, halála előtt a gyöngyösi Csapó utcai házát és telkét a Szegény Asszonyok Intézetére hagyta nagyobb mennyiségű ékszerrel együtt. Vagyonát, úgy tűnik, saját akaratából számolta fel. Nem tudjuk, ennek mi lehetett az oka. Reviczky Ádám Borsod megyei főispánná történt kinevezésekor 1828-ban még estélyt adott Ludason. Az új főispán a kastélyban audienciát tartott az egyházi és világi méltóságoknak. A család Tarródynét halálig segítette, Reviczky Hortenzia is gyakran vendégeskedett Ludason. A fiatal lány 1847-ben egy hirtelen jött idegláz következtében a ludasi kastélyban hunyt el.

Tarródyné és Reviczky Károly között bizonyára történt valami, mivel az asszony gyászjelentésén Károly neve még csak nem is szerepel, csupán Reviczky Imréé, Judité és a Gosztonyi családé. Reviczky ugyanakkor 1872-ben bekövetkezett haláláig perelt a ludasi javakért, vagyis nem fogadta el a végrendeletet.

A falu új birtokosa Reviczky Mária halála után a szintén Vas megyei Gosztony család lett, akiknek hevesi ágát Gosztony István jászkun kapitány alapította. Fia, Gosztony Pál (1740-1822) királyi tanácsos felesége Tarródy Anna (1749-1811) volt, akitől hat gyereke született. Közülük Ferencet adoptálta nagybátyja, Tarródy Bertalan. Nem tudni, hogy a Reviczky Károly által folytatott per mennyiben játszott szerepet abban, hogy Gosztony Ferenc rövidesen eladta a birtokot, melynek új tulajdonosa a többnyire Bécsben tartózkodó Almásy Móric (1808–1881) belső titkos tanácsos, kamarás lett.

A főnemesi Almásy család Tarna vidéki érdekeltségei ekkorra már jelentősen lecsökkentek. A gróf Almásy Kristóf és Haller Róza házasságából született fiúk közül Ernő Bódog alezredes megtartotta a tarnazsadányi kastélyt, de életvitelszerűen már nem használta azt. A másik fiú Mór, vagy Móricz, aki Bécsben élt, szintén főrangú házasságot kötött a Wolkenstein, majd a Festetics családok leányaival. Ludas nem volt az ősi Almásy vagyon része, a területet bizonnyal befektetésként vásárolta meg a bécsi pénzügyminisztérium osztályát is vezető, tehát a befektetési lehetőségeket jól ismerő Mór. Az 1200 kat. holdas birtokot azonban nem használta, hanem a kastély kivételével bérbe adta. Bérlője az egri Beökönyi Viktor lett. Beökönyi bizonyára a detki Tarródy kastélyba költözött a bérlet idejére, mivel gyermekei itt születtek: Zoltánt 1863-ban, Irént 1865-ben, Margitot 1866-ban, Ilonát 1868-ban, Bélát 1869-ben, Viktor 1874-ben keresztelték. A földbérlet 1863 előtt kezdődött, és 1880-ig folyamatos volt.

Almásy még életében eladta ludasi birtokát és a kastélyt bérlőjének. Az új tulajdonos a mindössze egy évszázada nemesi címet viselő egri Najmajer család leszármazottja, Beökönyi Viktor lett. A német eredetű polgári jogállású Najmajer – eredetileg Neumayer – család felemelkedése szinte példa nélküli a 18. századi Eger életében. Najmajer Ignác építőmester becsvágyó polgár volt, akit úgy választottak meg főbírónak, hogy korábban nem volt szenátor. Erre ugyan megvolt a lehetősége, de példa erre nem akadt. Najmajer Ignác Egerben 1783-1791 között töltötte be a főbírói tisztséget, ezt követően fia, János vette át helyét 1791-1826 között. Beökönyi Viktor nagyapja tehát még a németajkú rendi polgárságnak volt a tagja. A polgárság társadalmi mobilizációjának lehetőségét szakértelmük, vagyonuk és ambíciójuk teremtette meg. Ez jól követhető Najmajer Ferenc esetében is. A tekintélyes városi polgár 1760-ban nemesi címet is nyert. Ekkor már a fegyverrel nyert vitézségi érdemeket felváltották a polgári erények. A korszak rangra emeltjei közt nagy számban találhatók postamesterek, hivatalnokok, értelmiségiek, tisztviselők. Az állam és a történelmi szereplő viszonossági elve ekkor már az egyre magasabb színvonalon működő közigazgatásban és közszolgáltatásokban realizálódott.

A Najmajerek nemesi rangemelése több kérdést is felvet. Vajon miért tartották szükségesnek a magyar nemességhez tartozásukat, amikor a püspöki város társadalmában a nemesi rangnak nem volt akkora presztízse, mint vidéken. Bizonnyal asszimilációjukkal függ össze, hogy a „nemzetet alkotó” magyarság nemességhez kívántak tartozni. Német identitásuk viszont csak a 19. század közepén szűnt meg, amikor Bököny nevű földbirtokuk után előnevet kértek maguknak. Az eredeti családnév a 19. század közepén kikopott névhasználatukból, majd előnevük családnévvé vált. 1867-ben még a Najmajer-Beökönyi de Beökönye nevet használták, ami a század második felében egyszerűsödött a magyaros hangzású Bökönyire. A 19. század második felére identitásában és nevében is elmagyarosodott Beökönyi Viktor (1838-1922) ahhoz a markáns csoporthoz tartozott, akiknek attitűdjében a modernizáció korában felerősödött a magyar nemességhez tartozás tudata. Magyar érzelmét jól tükrözi 1913-ban írt levele. „Örömmel olvastam a Köztelek hasábjain (…), hogy szakíróink ne használjanak idegen kifejezéseket, mert szakíróinknak a nagyközönség számára kell írniok. Megtoldom e javaslatot még azzal, ne használjanak íróink németből szolgailag átfordított szavakat, ne írják például: lecsikózás, leborjazás, lebárányozás, lemalacozás.” A nemesi identitású csoportba tartozás csak akkor volt elég „fényes” ha ahhoz föld és vidéki életmód társult. Ehhez teremtett lehetőséget a ludasi földbérlet. A Beökönyi családnak ekkor bizonnyal még nem volt elegendő tőkéje ahhoz, hogy a bérletet egyedül fizesse, ezért Beökönyi Viktor neje, Keszlerffy Irén (1840-1902) compossessor, azaz birtokostárs lett. A több évtizedig tartó bérleti végén 1880-ban Beökönyi megvásárolta Almásytól a birtokot és a ludasi kastélyt. Tulajdonosként 1890-ben az épület átalakításakor és modernizálásakor meghagyta az épület homlokzatán az eredeti Tarródy címert, ami számára bizonnyal státusz értékű volt: kifejezte, hogy magáénak érzi a magyar nemesség hagyományait, családját kontinuusnak tekinti a régi magyar nemességgel és önmagára a nemesi kultuszközösség tagjaként tekint.

Beökönyi kastély

Beökönyi Viktor a 19. század második  felében életmódjában, értékrendjében elsajátította a nemesi identitású nagybirtokos csoportjának magatartását. Részt vett Ludas közéletében, a nemzeti ünnepek alkalmával beszédeket mondott, különösen a népoktatás és népnevelés ügyét tekintette sajátjának. 1892-ben miniszteri megbízással ideiglenes iskolalátogató lett, vagyis megismerte az oktatás és a nevelés helyzetét. Ezért tett 1896-ban felajánlást a ludasi óvoda megépítésére. A „visszapolgárosodott” Beökönyi 1922-ben hunyt el. Birtokainak nagy részét két gyermekére, Ilonára és Viktorra hagyta.  Az előbbi a ludasi, az utóbbi a detki kúriát és földeket foglalta el. Mindketten apjuk hagyományai alapján vezették a gazdaságot. Viktor a magyaróvári gazdasági akadémián szakirányú végzettséget is szerzett, de Ilona sem maradt el mögötte annak ellenére, hogy nőként két gazdatiszttel irányította Ludason a termelést.

Beökönyi Ilona életéről meglehetősen keveset tudtunk. Leánytestvéreivel együtt részt vett a 19. század leghíresebb társasági összejövetelein, báljain. Jelen volt azon a híres mulatságon is, melyet 1894-ben a fővárosban Munkácsy Mihály és neje jelenlétében „a legelőkelőbb megyei nemes családok s a székesfőváros előkelő gentry-körei” részvételével rendeztek abból az alkalomból, hogy Benczúr Gyula megfestette Ferenc József portréját. A század végén az ismerkedés, párválasztás lehetőségei voltak a bálok, ahol a Beökönyi lányok anyjuk kíséretében rendszeresen megjelentek. Így nem mulasztották el az EMKE vagy a jogászbálokat sem. Nem tudjuk, testvéreivel ellentétben miért nem ment férjhez. A gazdálkodást apjától és testvérétől tanulhatta, miután saját birtokot kapott, professzionálisan gazdálkodott. Az 1930-as években több szakcikket is írt a Köztelek című lapba, melyek arról tanúskodnak, hogy az agráriumban elért sikereinek a kulcsa a magas szintű szakmai tudás volt. Megállapításait egy gondosan összeállított táblázattal is alátámasztotta.

A világgazdasági válság idején, 1930-ban belépett a Badacsony Borvidéki Szőlősgazdák Pinceszövetkezetébe, hogy borát könnyebben értékesíthesse, de tagja volt a Heves Megyei Szarvasmarha-tenyésztő Egyesületnek és a Tisza-jobbparti Szarvasmarha-tenyésztő Egyesületnek is, melynek díjait többször elhozta, sikereinek elismeréseként pedig több esetben birtokán tartották a fajtabírálatokat. A fokozódó szociális feszültségek és az infláció éveiben testvérével, Bélával vállalta, hogy 7 héten át, heti 25 liter tejjel járulnak hozzá a gyöngyösi Állami Elemi Fiú és Leányiskolában osztott ingyen reggelihez. Az asszonynak esze is, szíve is volt a gazdasághoz. Megállapításait, javaslatait több éves adatsorokat tartalmazó kimutatásokkal támasztotta alá, ami azt mutatja, hogy a gazdálkodást nemcsak irányította, hanem abban komoly munkát is végzett.

Beökönyi Ilona nem vett részt a községi ügyekben, erre a hagyományos női szerepfelfogás és elvárás lehetőséget sem adott volna, de 1928-ban mégis kezdeményezte és támogatta a hősök emlékművének elkészítését, valamint saját költségén utat is épített. Kisebb-nagyobb adományokkal a hazafias ügyeket is támogatta, így például adakozott a fővárosi szabadságtéri szobrokkal szemben állítandó zászlótartókra is. Beökönyi Ilona jó kapcsolatban volt unokaöccsével, dr. Beökönyi Lászlóval, akinek 1942-ben ajándék címen átadott 854 kat. holdat Ludas, Detk és Ugra határában, de a haszonélvezetet megtartotta, rokona pedig lemondott a földeken termelt javak értékéről. Az asszonynak nem született utóda, így ahogy száz évvel korábban Tarródy Bertalan, úgy most Beökönyi Ilona is rokonát tette meg örökösének.

A kastély a második világháborút viszonylag sértetlenül vészelte át. Mindez dr. Beökönyi László házasságának volt köszönhető. Beökönyi neje a svéd Bergquist Márta volt. A belügyminisztérium segédtitkára felesége kapcsolatainak segítségével szervezte meg Ludason a vöröskereszt helyi részlegét. Beökönyi Lászlót 1944 őszén letartóztatták a nyilasok, és csak 1945 nyarán jutott ki Stockholmba, családjához. Beökönyi Ilona az 1945. évi földosztáskor több mint 500 kat. hold földet vesztett, ami ekkor már Beökönyi László nevén volt, az intéző lakást, 9 cselédházat, gazdasági épületeket, istállókat, munkaeszközöket és gépeket államosították. Alig 100 kat. holdjuk maradt, melyen Ilona már tudott termelni, hiszen ehhez sem a gazdasági eszközök, sem a munkaerő nem állt rendelkezésére, az aszály pedig a maradék termést is elvitte. Az orosz megszállás alatt Beökönyi Ilona kezdeményezte, hogy egykori javainak mostani tulajdonosát, Beökönyi Lászlót helyezzék gondnokság alá és nyilvánítsák ismeretlen helyen tartózkodó személynek, a nevén levő vagyon gondnokának pedig Takács József postatisztet nevezzék ki. Beökönyi Lászlóról többször is hírt adtak a lapok fogolyjegyzékei, 1945-ben például annak kapcsán, hogy a Sopronkőhidán raboskodók Simbachban vannak, ám a korszak akadozó postai szolgáltatásainak és a vidéki falvak elzártságának, szigorú ellenőrzésének ismeretében feltételezzük, nem valószínű, hogy ezek a hírek eljutottak az idős asszonyhoz.

Dr. Beökönyi László azonban előkerült, sőt nagyon is jó testi és lelki egészségben volt. Svédországban élt és pénzintézeti tisztviselőként dolgozott. A helyi és vármegyei jegyzőkhöz, gyámügyi hatósághoz küldött levelében leírta történetét, miszerint 1944 és 1945 telét a nyilasok fogságában vészelte át, majd kalandos úton Svédországba ment, ahonnan mihelyst megindult a postaforgalom, felvette itthon maradt rokonaival a kapcsolatot. Nem igaz tehát, hogy nem volt kapcsolata Ilonával, sőt az sem, hogy nem volt beszámítható. Ez inkább Beökönyi Ilonára érvényes, aki egy ismeretlen postatisztet akart megbízni a vagyon kezelésével. Hogy ennek az időskori demencia, esetleg valamilyen külső befolyás volt az oka, nem tudni. A pénzintézeti tisztviselő úgy döntött, hogy maradék vagyonának kezelésével a Karácsondon élő Csiszár Dezső nyugalmazott ezredest bízza meg. Eközben a jegyző is megtette saját jelentését. Ilona valóban nem fizetett adót, de nem is volt miből, mert a maradék 42 kat. holdján az aszály elvitte a termését. Valóban lebontatott egy házat, kettőt eladott, sőt még 6 szarvasmarhát is áruba bocsátott, de semmi nem bizonyítja, hogy elmebeteg lett volna, egyszerűen csak idős volt, egyetlen rokon nélkül. A megmaradt javak legjobb kezelője pedig a Detken élő Beökönyi Tibor lehetett, aki beleszületett a gazdaságba és ismerte a családi viszonyokat is.

Mi történt 1942 és 1947 között? Dr. Beökönyi László svéd kapcsolatainak köszönhetően a Beökönyi-gazdaságot nem érte nagyobb kár, a vöröskereszt jelenléte a falut is megkímélte. Beökönyi valóban élvezte a nyilasok „vendégszeretetét” Sopronkőhidán, majd életét mentve Svédországba távozott. Az idős földbirtokos asszony magára maradt, maradék földjén gazdálkodni már nem tudott, és bizonnyal jól felmérte a politikai helyzet megváltozását, ha egy postatiszt „védelmét” kereste. Ezt az érdekszövetséget bizonyára anyagiakkal akarta meghálálni, ám az is elképzelhető, hogy ez a „hála” kényszer hatására történt. A korszak viszonyainak, az egyre erőszakosabb szovjetizálásnak az ismeretében bátran kijelentető, Beökönyi Ilona nagyon is reálisan gondolkodott, amikor a teljes egzisztenciális megsemmisülés mellett fizikai létét próbálta menteni. A Svédországban élő László természetesen nem tudhatott az itteni viszonyokról, ezért gondolta, hogy az asszony elmebeteg, sőt még 1947-ben is hitt abban, hogy ő maga jelölheti ki szabadon javainak gondnokát. Az elmérgesedett családi viszony jól mutatja, hogy azok, akik 1945 után is az országban maradtak, milyen mértékben váltak kiszolgáltatottá az egyre erőszakosabb politikai-katonai hatalomnak. A Beökönyi család története épp úgy csúnya családi viszállyal ért véget, mint egy évszázaddal korábban a Tarródyaké. Beökönyi Ilona még megélte a Rákosi hatalomra kerülését. Ludason 83 éves korában, 1950. október 27-én halt meg agyvérzés következtében.

                                                                                                            Szuromi Rita

Lengyelország 1939 szeptemberi gyors katonai összeomlása után csak ez év őszén egyes becslések szerint közel 60 ezer menekült - civilek és katonák vegyesen - érkezett Magyarországra. Az Egerbe szállított menekültek helyzetét ismerteti bejegyzésében Gebei Sándor.

Lengyelország gyors katonai összeomlása az egyszerű magyar újságolvasó előtt is nyilvánvaló lett már 1939 szeptember közepén. Ugyanis a magyar sajtó, közte az „Eger” című napilap is, arról tudósított, hogy szeptember 19-ig „100.000 lengyel, polgári lakos és katona menekült át Romániába” a németek elől. Az egri napilap hasábjain szeptember 21-én bukkan fel az első olyan információ, amely a Magyarországra menekülő lengyeleket is említi. A kommentárok nélküli adatok szerint Munkácsra érkezett „Lemberg vajdája” tegnap (szeptember 20-án, szerdán), Ungvárra pedig az Uzsoki-hágón keresztül 53 lengyel menekült lépett magyar földre. Szeptember 23-án, szombaton az „Eger” azt közli, hogy „tegnap estére” a lengyel civil (polgári) és katonai menekültek száma Magyarországon elérte a 10.000-et. Egy szeptember 26-i lapértesülés már „közel 20.000” lengyel emigránsról beszél. Igazolhatóan a Magyarországra való menekülés szeptember 18 és 28. között volt a legintenzívebb. Becslések szerint, 1939 őszén Magyarországra 60 ezer lengyel katona és civil – egyedülállóak és családok vegyesen – érkezett. Jan Emisarski alezredes, a budapesti lengyel katonai attasé nyilvántartásába ekkor 10 ezerrel kevesebb személy, 40 ezer katona és 10 ezer polgári egyén került. (Marian Chomrański alezredes a visszaemlékezésében azt állítja, hogy 1939–1944 között kb. 120-130 ezer lengyel menekült fordult meg Magyarországon, de közülük 1940 májusáig kb. 70-80 ezer katonát sikerült kijuttatni legálisan és illegálisan nyugatra Jugoszlávián keresztül. Elsősorban Franciaországba és Angliába.)

Az Uzsoki-hágó határátkelő 1939-ben (Fortepan)

A Jolsván, Ungváron és Munkácson gyülekeztetett menekültek fogadásának, összegyűjtésének, ideiglenes elszállásolásának, étkeztetésének, a civilek és a katonák elkülönítésének, táborhelyekre való vasúti elszállításuknak stb. hallatlan bonyolult feladata első körben a VIII. (kassai), a VII. (miskolci) és a VI. (debreceni) hadtest mozgósítási (mobilizációs) kormánybiztosaira – báró Schell Péter, Borbély-Maczky Emil, Losonczy István – hárult. A lengyel menekülteket az országszerte létesített táborok hálózata fogadta be (Körösmezőtől Komáromon át Mosonmagyaróvárig, Jolsvától Ipolyhídvégen át Kiskunlacházáig, Érsekújvártól Sárváron, Balatonbogláron át Nagykanizsáig, Zalabérig terjedően stb.). Összesítetten 141 tábor lakóját regisztrálták a Honvédelmi Minisztérium XXI. osztályán, illetve a Belügyminisztérium IX. osztályán. Egerbe túlnyomórészt katonatisztek és hozzátartozóik érkeztek. A menekült katonákkal való bánásmód jogi alapja egyébként az 1913-ban törvényerőre emelt 1907. évi hágai szerződés II. fejezetének 11. pontja volt, amelynek értelmében a magyar kormánynak, mint nem hadviselő félnek jogában állt az országba menekült katonai személyeket internálni, s nem hadifoglyokként kezelni.

Menekültek a lengyel-magyar határon 1939 őszén (Fortepan)

Természetesen a budapesti Lengyel Követség és Konzulátus aktívan segítette a magyar hatóságokat a menekültek napi problémáinak megoldásában. A befogadó ország engedélyével és támogatásával elősegítette a lengyelek magyarországi szerveződéseit. Egyik ilyen, fontos szervezet volt a Magyarországra menekült katonák nyilvántartásával, alakulatok szerinti csoportosításával foglalkozó, a HM XXI. osztályához rendelt Lengyel Katonai Személyek Képviselete (Przedstawiciel Polskich Zolnierzy Internowanych w Królestwie Węgier), amelynek a parancsnoka, a magyar ’48-as szabadságharc Dembinski tábornokának a leszármazottja, Stefan Dembinski tábornok volt. A Belügyminisztérium IX. osztályához tartozó Lengyel Polgári Bizottság (Polski Komitet Cywylny) – vezetője a „lengyel Wallenberg”, Henryk Slawik újságíró volt – amellett, hogy a nem-katonai menekültek önálló tábori életét szervezte és „hivatalosan” irányította azt (pl. a lengyel iskolák munkájának beindítása, a lengyel nyelvű sajtó gondozása, a menekültek segélyezése, egészségügyi ellátása stb.), a Magyar-Lengyel Társaság és a Magyar Vöröskereszt közreműködésével a hírszerzésből és a hírek továbbításából is kivette a részét. Sőt, a konspiratív Budapest – London közötti, Placówka fedőnevű futárszolgálatuk révén beszerzett információk alapján, az 1939. november 2-tól Budapesten hetente kétszer, majd 1940. január 30-tól hetente háromszor megjelenő Wieści Polskie (Lengyel hírek) című lap a legfontosabb harci cselekményeken túl a legfrissebb lengyelországi eseményekről is be tudott számolni.

Az „egri Lengyel Katonatiszti Tábor” a várban létesült, a tisztek szálláshelyét a vár épületeiben jelölték ki. 1939 szeptember végén a táborban kb. 750 lengyel tiszt zsúfolódott össze. (Az egri katonatábor mellett – Heves megyében – még Selypen, Gyöngyösapátiban, Hatvanban is működött katonai tábor.) A zsúfoltság okozta feszültség enyhítésére a tábor magyar parancsnoka Gödry Géza ezredes már szeptember 26-án engedélyezte a városba szóló eltávozásokat, sőt a városba való kiköltözést is. A főtisztek pl. a Káptalan utcai (ma Kossuth u.) Nemzeti Szállodában és a Korona Szállóban (ma Park Szálló), az alacsonyabb rangú tisztek a városi fürdő épületeiben nyertek elhelyezést. A civilek számára a síkfőkúti turistaszálló, a Sas utcai villanytelep épületei szolgáltak átmeneti szállásul, de a város által fizetett „albérletbe” is jutottak szép számmal menekültek (pl. Almagyar u. 7., Csokonai u. 8., Apponyi Albert u. 2. (ma Mocsáry L. u.).

 Menekültek a lengyel-magyar határon 1939-ben (Fortepan)

Az egri katonai tábor létszámviszonyai

A táblázat 1939. december 6-i kimutatása szerint, a „hozzátartozók” rubrika még üresen maradt, viszont egy december 16-án keltezett, egri polgármesteri kérvényben azt olvashatjuk, hogy „a napokban” 118 lengyel polgári menekültet fogadott be Eger városa. A város első embere, Kálnoky István anyagi támogatást kért a Belügyminiszter IX. osztályától, konkrétan id. Antall József osztályvezetőtől a menekültek elhelyezése és ellátása érdekében. Ebből a felterjesztéséből kiderül az, hogy a menekültek felét, 60 személyt egri magánházaknál helyeztek el, s ott a szállásadók 6-8 pengő/személy havi bérért biztosítottak fekhelyet, fűtést, világítást (élelmezést nem!) az idegeneknek. Az Egerbe szállított és befogadott polgári menekültek másik csoportjáról a város csak akkor tud megfelelően gondoskodni – írja a polgármester –, ha a IX. osztály „készpénz, meleg ruha, fehérnemű, egyszerű ágyak, szalmazsákok, lepedő, takaró, törülköző” legsürgősebb kiutalásáról gondoskodik. Eger városának első hivatalnoka felhívja még a IX. osztály vezetőjének a figyelmét arra is, hogy a Városi Gyógyfürdő rendszeres használatért fizetendő 20 fillér/fő költséget ne felejtse ki a tervezett összegből. Nagyon finoman, de félreérthetetlenül az Egerből Budapestre küldött polgármesteri kérvény a közelgő Karácsonnyal, illetve az ünnepi étkeztetéssel összefüggő financiális kérdéseket is szóba hozta.

id. Antall József (1896-1974)

Ez és az ilyen típusú kérelmek pozitív elbírálásban részesültek, amit levéltári dokumentumok bizonyítanak. A kérdéses időszakra vonatkozóan több belügyminisztériumi készpénz átutalási utasítás (parancs), illetve „anyag átadási – átvételi jegyzőkönyv” beszél a városi gondoskodásról. Például az egri „Diákszálló” gondnoka (az egyetem Pedagógiai Karának az épülete a Klapka utcában) 1939. november 29-én az ott elszállásolt lengyel menekültek számára jegyzőkönyvileg átvette a Belügyminisztérium küldeményét, a 90 db. sötétszürke takarót, 90 – 90 db. „Belügyminisztérium tulajdona” pecsétes lepedőt, törülközőt. Ugyancsak id. Antall József osztályvezető intézkedésére utaltak át egy elkülönített csekkszámlára 5.000 pengőt az egri polgármesternek 1939. december 4-én, ezt követően december 15-én egy újabb 5.000 pengős átutalás futott be Egerbe. A BM IX. (Menekültügyi) osztályától – nyilvánvalóan a menekültek számától függően – folyamatosan érkeztek a városba a pénzügyi segélyek. 1940. január 9-én 10.000 pengő, január 13-án 20.000 pengő került a „Városi adóhivatal: Eger” 31.535. számú csekkszámlájára, február 7-én Kálnoky István polgármester nevére érkezett egy 7.000 pengős segélysumma.

A magyar kormány rendelete értelmében napidíjat folyósítottak a lengyel menekülteknek, a katonáknak és a civileknek egyaránt. Egy „Tábornok 8 pengő, a főtisztek 6 pengő (ezredes, alezredes, őrnagy), a tisztek 4 pengő (százados, főhadnagy, hadnagy), a tisztjelöltek (kadétok) 2 pengő, a tiszti hozzátartozók naponként és személyenként 2 pengő ellátmányt kaptak. A gyerekek kezdetben 1,50 pengő, majd 1940 elejétől a 12 évnél idősebbek 2 pengő, a fiatalabbak változatlanul 1,50 pengő napi segélyösszegben részesültek.” Tehát, a közkatonák és a katonatisztek rangjuktól függően 60-240 pengő/hónap zsoldot kaptak kézhez, ami a korabeli jövedelmi viszonyokhoz képest egyáltalán nem mondható kevésnek. 1943. január 1-től megemelték a zsoldösszeget az élelmiszerárak jelentős emelkedése miatt. A törzstisztek ezután napi 7, a tisztek napi 5, a tisztjelöltek napi 3, a tiszti hozzátartozók egyformán napi 5, az altiszti hozzátartozók napi 4 pengőre számíthattak.

A viszonyítás érdekében a magyarországi kereseteket néhány kiragadott példával illusztráljuk. Egerben egy kétkezi munkás órabére 1939-ben 0,50 pengő volt, következésképpen egy 10 órás munkanap után 5 pengőt tehetett zsebre. Folyamatos munkával 120-150 pengő/hó jövedelemre tehetett szert egy nem szakmunkás. A szellemi munkások közül kiemelve a tanárokat: munkabérük a munkahelytől függően komoly differenciát mutat. 1941-ben az egyetemen oktató-kutató fiatal pályakezdő havi 574 pengőt, a középiskolában dolgozó fiatal tanár havi 226 pengőt, az elemi iskolában tanító pályakezdő havi 163 pengőt keresett. Keresetük a szolgálati idő előrehaladtával természetesen emelkedett, nyugdíjazásukig 2-3-szoros volt a kereset növekedés.

Karácsony a kadarkúti lengyel általános iskolában

Visszatérve a lengyel menekültek segélyezéséhez megállapíthatjuk, hogy a kezdeti zűrzavaros periódust leszámítva, biztos megélhetést nyújtott számukra a magyar kormány. A magánházaknál lakó lengyel tisztek szállásáért és kosztjáért naponta 1,50 pengő körüli összeget, azaz havonta kb. 45 pengőt fizetett ki a magyar állam, ami egy altiszt esetében a havi zsold 75%-át tette ki. A tisztek havi illetményüknek kb. 40%-át fordíthatták fenntartásukra, a főtisztek illetményük kb. 30%-át adták ki havonta a lakásért, élelmezésért. Az egri Lengyel Tiszti Tábor magyar parancsnoksága 1940-től új fizetési gyakorlatot vezetett be. A magánházaknál elszállásolt katonatisztek után a lakbért és a kosztpénzt havonta egy összegben – pl. „Németh Pálné és még 28 társának” – számlázta és fizette ki. A havi számlák összegei sohasem azonosak, amiből arra következtethetünk, hogy az elszállásolt menekültek száma erősen ingadozott. Természetesen, hiszen a magyarországi 141 tábor közötti átcsoportosítások, utaztatások mindennapos gyakorlat volt. Az említett egri özvegyasszony, „Németh Pálné és 28 társa” pl. 1940. novemberi szállásdíjként az egri közpénztártól 609 pengőt, 1941. áprilisi járandóságként 1260 pengőt, 1941 májusi szállásdíj fejében 1381 pengőt vett fel. Ez a lakáskiadással foglalkozó „társaság” 1942 és 1943 folyamán – a nyugták (kvitanciák) erről árulkodnak – is létezett, 1033 pengő és 1605 pengő havi szálláspénz ütötte markukat. A mai napig is meglévő épületekről tudjuk, hogy lengyel menekültek egri lakhelyei voltak, a korábban említetteken kívül pl. az Orgonás tér 4., Érsek u. 3., 8., „Apponyi Albert” u. 2., 4., Káptalan u. 5., 13., (mai Kossuth u.) a „Diákszálló” (a mai Klapka utcán).

A lengyel internáltak akár a várban, akár magánházaknál éltek, a megspórolt pénzükből változatosan étkezhettek, a piaci választékból ízlésüknek megfelelően állíthatták össze mindennapi és ünnepi menüjüket. Érzékeltetésképpen idézzünk a korabeli helyi sajtó piacrovatából: 1939 őszén – 1940 tavaszán Egerben 1 liter tejet 15-20 fillérért mértek, a sertéshús kilója nem érte el a 2 pengőt. Közel hasonló áron lehetett vásárolni a sertészsírt, a füstölt szalonnát: 1,60-1,80 pengő/kg, max. 2,00 pengő/kg. 10 db. tojásért kb. 1 pengőt, 1 pár csirkéért 1,50-3 pengőt, 1 pár kacsáért 2,50-4 pengőt, 1 pár kövér libáért 10,00-16,00 pengőt kértek el a piaci árusok. A gyümölcsökben gazdag vidéken meglepően drágán árulták a körtét (16-40 fillér/kg), az őszibarackot (kb. 20 fillér/kg), de még a szőlőt (24-40 fillér/kg) is.

Az egri lengyel tiszti tábor 1940 tavaszán kiköltözött a várból a városba, a Káptalan u. (ma Kossuth u.) 5. és 13. szám alatti épületekbe, szabályozott belső élete ellenére is egyre inkább asszimilálódott a városi élethez. Mindennapi életüket a korlátlan szabadság jellemezte. Ott voltak mindenütt – a parkban, a gyógyintézetekben (szanatóriumokban), az ide menekített lengyel gyermekeket iskolai foglalkozásokra (A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium engedélyével működő, lengyel gyerekek oktatásával foglalkozó általános és szakiskolák hálózatában (Balatonzamárdi, Barcs, Kadarkút, Keszthely, Nagykanizsa) ott találjuk az egri általános iskolát is (Érsek u.). Az 1940/1941. tanévben 30 gyermek látogatta az egri intézményt, de a gyakori elköltözések, a családos internált katonatisztek áthelyezése miatt a tanulók száma erősen ingadozott. Van olyan, dokumentummal alá nem támasztott adat, hogy az 1941/1942. egri tanévben a Witalis Piotrkowski piarista paptanár és Stanisław Frankowski tartalékos tiszt (tanár) vezette iskolának 122 növendéke volt. A felnőttek hétköznapi programjába beleillett a könyvtárak és a város kulturális eseményeinek rendszeres látogatása. Nemcsak önmaguk szórakoztatására megalakították „A lengyel internált tisztek tábori színházát” és kórusát. A lengyel és a magyar állami ünnepeken rendszeresen felléptek, előadásaik nyilvánosak voltak, plakátokon hirdették városszerte kulturális rendezvényeiket. Egyesek még az egri templomi kórusban is énekeltek. A kórus karnagyáról, Stefan Zulawáról többek között azt is feljegyezték, hogy több hónapi „esztergomi száműzetésre” ítélte őt az egri táborparancsnok, mert csak így akadályozhatta meg a lánya és a karnagy között kibontakozó szerelmi viszony elmélyülését.

Stefan Zulawa, aki 1941 és 1945 között tartózkodott Egerben és Magyarországon végezte el a Zeneakadémiát 2021-ben 103 éves korában hunyt el 

Az egri lengyelek számára felejthetetlen emlék maradt az 1944. február 5-i nap, mert színházuk és kórusuk a budapesti Magyar Mickiewicz Társaság által Egerben szervezett lengyel-magyar barátsági esten lépett fel a magyar és a lengyel menekültügyi főbiztosok, id. Antall József és Henryk Slawik előtt. Lengyel művészek előadásában csendült fel Frédéric Chopin: „A dúr polonaise-e”, Weiner Leó: „Divertimento III. tétele” („Magyar benyomások”) is.

Az „idillikusnak” tűnő helyzet ellenére a hivatalos szervek alaposan felzaklatták időnként a menekültek lelki nyugalmát. Így például 1940 tavaszán, amikor a HM 21. osztálya elrendelte, hogy minden internálótáborban lengyel nyelven ki kell hirdetni: a német kormány azokat a menekülteket hajlandó átvenni és hazaszállítani, akik munkakötelezettséget (mezőgazdasági munka végzését) vállalnak szülőföldjükön. A német kormány garantálja – állt a hirdetményben –, hogy a menekülteket csakis olyan területre szállítják, „mely 1939. augusztus 31-én lengyel fennhatóság alá tartozott.” Baló Zoltán ezredes, a HM 21. osztályának a vezetője szigorúan megparancsolta a magyar táborparancsnokoknak: „Hazaszállítás céljából … csak azok jöhetnek tekintetbe, akik ezt önszántukból, és minden külső befolyástól mentesen kérik. … Nyomatékosan felhívom a figyelmet arra, hogy a jelentkezésre semmiféle kényszereszközt vagy rábeszélést nem szabad alkalmazni.”Alighogy átvonult a front Magyarországon máris megkezdődött az ide menekült lengyelek hazaköltöztetésének előkészítése. A repatriálás ügyeivel az 1945. május 29-én életre hívott Repatriálási ügyek Bizottsága (Komitet do Spraw Repatriacji) foglalkozott és szeptember 25-ig kb. 25 ezer lengyel hazatelepítését oldotta meg. A kimutatások szerint 1946-ban 834 fő, 1947-ben 221 fő, 1948-ban 28 fő, 1949-ben 36 fő, az utolsó akciós évben, 1950-ben még 35 fő tért vissza hazájába. Amikor a lengyelek II. világháborúban elszenvedett iszonyú emberveszteségét emlegetjük (3 millió lengyel, 2,7 millió zsidó származású lengyel), nem feledkezhetünk meg a Magyarországon elhunyt lengyel áldozatokról sem: többek között a rákoskeresztúri temetőben nyugvó 100 lengyel katonáról, a győri katonaparcellában nyugvó 40 katonáról, a solymári katonatemetőben nyugvó 37 lengyel pilótáról stb., de az egri Kisasszony-temetőben nyugvó lengyel katonatisztekről sem. Még akkor sem, ha az „egri lengyelek” nem a fronton, nem a harcok közepette vesztették életüket. (Emlékük és sírjaik ápolásáról a lengyel, magyar hivatalos szerveken kívül az egri Páduai Szent Antal-plébánia gondoskodik.)  Albert Hornik hadnagy 1941. X. 26. † – élt 39 évet; Konstanty Mańko kapitány  1942. VII. 6. †– élt 46 évet; Leon Nowak őrnagy 1942. XI. 13. † – élt 51 évet; Ludwik Gruszczyński hadnagy 1942. XI. 16. † – élt 59 évet; Ignacy Kuzdrzal-Kicki kapitány 1943. II. 7. † – élt 59 évet; Franciszek Busz őrnagy 1943. V. 2. † – élt 52 évet; Bolesław Karbowniczek, a katonai hivatal tisztviselője 1943. V. 8. † – élt 51 évet; Stanisław Petry kapitány 1943. VI. 24. † – élt 57 évet; Eugeniusz Zamojski kapitány 1943. IX. 15. † – élt 61 évet. (Egy halotti anyakönyvi kivonatot nem sikerült felkutatni.) – utasította Baló ezredes a beosztottjait. A lengyel katona-menekülteket jól ismerő osztályvezető a németek felszólításának engedelmeskedett, de tisztában volt azzal is, hogy a lengyelek nem fognak élni tömegesen a németek által felkínált lehetőséggel. A családjuktól elszakított magányosok, a honvágytól gyötrődő katonák – országosan kb. 2500-an – mégis vállalkoztak a hazatérésre. Két év leforgása alatt, 1939 novemberétől 1941 végéig, az egri és a selypi tábort több százan hagyták el a „hazatelepítési akció” során.

Henryk Slawik (1894-1944)

A hazatelepítési akción kívül például Władisław Sikorski tábornok (1881–1943) halálhírének a fogadása is erősen megmérgezte a békésnek tűnő hangulatot. Az idősebb, a „több csillagos” tisztek ugyanis Sikorski-ellenesek voltak, mert – véleményük szerint – „a tábornok kiárusította Lengyelországot a kommunistáknak”. (Tudniillik, 1941. július 30-án Sikorski, mint az emigráns lengyel kormány miniszterelnöke is, Londonban együttműködési szerződést írt alá Szovjetunió londoni nagykövetével Ivan Majszkijjal. A megállapodás értelmében Szovjetunió területén lengyel hadsereg szervezhető.) A lengyel tiszti tábor lengyel parancsnoka, aki négy éven át töltötte be a parancsnoki funkciót, Józef Rymut tüzérezredes sem tudta megnyugtató módon kezelni ezt a problémát. Amikor 1943. július 10-én Egerben napiparancsban méltatta a repülőszerencsétlenségben július 4-én meghalt Sikorski tábornok érdemeit, csak „a kevés csillagos tisztek” voltak hajlandóak meggyászolni a volt miniszterelnöküket, hadsereg-főparancsnokukat.

Az egri Érsek utcai egykori lengyel gimnázium épületén elhelyezett emléktábla

Magyarország német megszállása, 1944. március 19-e után a menekült lengyelek helyzete gyökeresen megváltozott. A támogatott és segélyezett lengyelek egyre inkább üldözendő ellenséggé váltak. Szervezeteik működését betiltották, feloszlatták, vezetőiket letartóztatták, koncentrációs táborokba hurcolták. A németek és a magyar nyilasok elől a lengyel férfiak ezrével (csak Budapesten közel 3 ezren!) bujkáltak lakossági segítséggel, sokan a közelgő fronton igyekeztek átszökni a szovjet egységekhez. Az asszonyok és a gyerekek főleg az egyházi intézmények oltalmával igyekeztek túlélni az életveszélyes időszakot.

                                                                                                     Gebei Sándor

Ajánlott források, szakirodalmi feldolgozások

HM 21. osztály (M. Kir. Katonai internáló /lengyel/ táborparancsnokság) iratanyaga

MNL HML Eger város polgármesterének iratanyaga (V.-73/a/61. I)

Eger (napilap) – 1939-1944. évfolyam számai

Lengyel menekültek. Válogatás a Heves Megyei Levéltár dokumentumaiból. 1939–1944. (Az előszót írta, szerkesztette: Szabó Jolán) Eger, 2000.

Lagzi István: Adatok az egri lengyel katonai tiszti tábor történetéhez (1939-1945) In: Az Egri Múzeum Évkönyve – Annales Musei Agriensi. t. XV. (Szerk.: Bakó Ferenc) Eger, 1977.

Menekültrapszódia. Lengyelek Magyarországon, 1939-1945. (Szerk: Jan Stolarski – Szenyán Erzsébet. Bevezető és zárótanulmány: Grzegorz Łubczyk. Utószóval ellátta: dr. Kapronczay Károly) Bp., Írók Alapítványa, 2000.

Przewoźnik, Andrzej: Polacy w Królestwie Węgier – Lengyel menekültek Magyarország területén 1939-1945. Bp., Print Páros Bt., 2006.

Krystyna Łubczyk – Grzegorz Łubczyk: Pamięć. Polscy uchodźy na Węgrzech 1939–1946. – Emlékezés. Lengyel menekültek Magyarországon 1939–1946. I-II.k. (Bilinquis kiadvány: Magyarra fordította Józsa Péter, Szenyán Erzsébet) Warszawa, Wyd. RYTM, 2009.

Kapronczay Károly: Lengyel iskolák Magyarországon a második világháború idején. In: Magyar Pedagógia 1974/1. szám, 66-86.

Kapronczay Károly: Lengyel menekültek Magyarországon, 1939-1945. Bp., Mundus, 2009.

Jámbor Orsolya Ilona: Lengyel menekültek élete Magyarországon 1939–1945. In: Magyar Rendészet 2017/1. 77–89.

Aleksandra Sylburska: Repatriacja/reemigracja Polaków z Węgier po zakończeniu II wojny światowej. In: Zeszyty Naukowe Uniwersytetu Jagiellońskiego. Prace Historyczne 2021/2. 411–423.

A dinasztikus érdekek és a személyes érzelmek megférhetnek egymás mellett, ha egy birodalom sorsáról van szó?  Volt-e létjogosultsága a szerelmi házasságnak a 18. században? Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc kapcsolatát Kiss László mutatja be.

Mária Terézia (1717–1780) főhercegnő (1717–1740), királynő (1740–1780) és császárné (1745–1765) és Lotharingiai/Lotaringiai Ferenc István (1708–1765) herceg, majd német-római császár (1745–1765) 1736 februárjában házasodtak össze. Közel 30 évig tartó kapcsolatukat a témával foglalkozó hazai és külföldi szak-, és népszerűsítő irodalmak többnyire „szerelmi”-nek minősítik. Azon az alapon teszik ezt, hogy Mária Terézia tizenéves korában fülig szerelmes lett a bécsi udvarban nevelkedő, csinos és gáláns lotharingiai hercegbe. Ez úgymond felülírta, legalább is ellensúlyozta a házasság mindkét részről dinasztikus jellegét. A főhercegnő esetében a rideg dinasztikus érdek – kivételes módon – szerencsésen összefonódott a személyes érzelemmel. Esküvőjük után is még hosszú évekig őszintén, féltékeny ragaszkodással szerette férjét, de úgy tűnik, hogy ez a lángolás nem talált viszonzásra „Franci” részéről. Félrelépéseit megakadályozandó, Mária Terézia igyekezett őt minél rövidebb gyeplőszáron tartani. Az idő múlásával azonban a (testileg is megváltozott) királynő átértékelte addig követett, elhibázott házassági taktikáját. Eközben lángoló szerelme is megértő szeretetté, igaz barátsággá szelídült. Az említett irodalmak tehát, tisztelet a ritka kivételnek, egyfelől árnyalatlanul ítélik meg Mária Terézia – szerintük élethosszig tartó – szerelmét. Másfelől Lotharingiai Ferenc István hitvese iránt érzett szeretetét és ragaszkodását hajlamosak viszontszerelemnek minősíteni, a házasságukat pedig „szerelmi házasság”-nak beállítani, miközben ezek egyértelműen nem dokumentálhatók. 

A szerelmes menyasszony és feleség

Amikor a 15 éves lotharingiai herceg 1723-ban Bécsbe költözött, a (vele rokonságban lévő) főhercegnő még csupán 5 esztendős volt. Már csak ezért is nagyon sommás és megengedő azt állítani, hogy: „Mária Terézia… megismerkedésük kezdete óta nagyon szerelmes volt a hercegbe”, és ez „a szerelem nem múlt el”. A cseperedő kislány szerelme a csinos, mindig vidám, jó modorú és jó társalgó fiatalember iránt apránként alakul(hatot)t ki a természetes gyermeki szimpátiából. A herceget ugyanis nem csak a főhercegnő apja, VI. Károly császár (III. Károlyként magyar király) kedvelte meg, hanem a leányai is. A kis Mária Terézia pedig állítólag „különösen rokonszenvezett” vele.

Mária Terézia kisgyermekként

Mária Terézia 11 esztendős korában

Hogy így volt-e vagy sem, biztosan nem tudni. Azt viszont igen, hogy 1735-ben, 18 éves korában már fülig szerelmes volt. A bécsi angol követ is fontosnak tartotta feljegyezte, hogy „gyengéd szerelem fűzi a lotharingiai herceghez. Éjszaka vele álmodik, és nappal csak róla beszélget az udvarhölgyeivel”. Azt gondolja róla, „hogy neki rendeltetett”. 1736. január végén Károly császár – aki egyébként több vasat is a tűzben tartott, és politikai/hatalmi okokból évekig lebegtette a lotharingiai herceggel való házasság lehetőségét – végül engedett legidősebb leánya érzelmének. Szabad utat kapott az (1732 óta Pozsonyban székelő) magyarországi helytartó leánykérő szándéka. A 18 éves menyasszony még hevesebb szerelemre lobbant. Erről három szerelmes levele is tanúskodik. (Bár az ördög ügyvédjeként meg kell jegyezni, hogy „minden tizenéves arisztokrata hölgy ilyeneket írhatott akkoriban”, akikbe alapkötelességként beléjük nevelték a leendő férjük iránti „szerelmet”, vagyis a feltétlen odaadást és alázatot.) Mindenesetre a boldog menyasszony az első levelében (ebben válaszolt visszafogottan udvarias vőlegényének) „kedves arc”-nak szólította, „egérké”-nek becézte – 1729 óta alig látott – kedvesét, akinek az állapota iránt úgy nyugtalankodott, „mint egy szegény kiskutya”. Egyúttal – s ez elgondolkodtató! – tőle is viszontszerelmet remélt. „Szeressen egy kicsit” – kérte szinte könyörögve. Talán nem volt meggyőződve Ferenc István viszontszerelméről? A díszes esküvőre 1736. február 12-én került sor.

Az ifjú házaspár

A féltékeny és erkölcsvédő királynő

Házassága és uralkodása első éveiben Mária Terézia továbbra is őrülten szerelmes volt megnyerő külsejű és modorú férjébe, akin több udvarhölgy tekintete is megakadt, ami alkalmasint nem is maradt kihasználatlanul. A ragaszkodó királynő mindent megtett annak érdekében, hogy minél szorosabban láncolja magához, hogy minél rövidebb gyeplőn tartsa szerelme egyetlen tárgyát. Nem akarta maga mellől elengedni, főleg egyedül és ellenőrizetlenül nem. Ha erre mégis sor került, minden lépéséről tudni akart. Ez az erős akaratú, ellentmondást és engedetlenséget nem tűrő asszony tehát (császári) férje felett is ugyanúgy uralkodni akart, mint az országai és a birodalma felett!

Nem zavarta, hogy ez a törekvése teljes ellentétben állt a férfi–nő, férj–feleség viszonyáról vallott valláserkölcsi nézeteivel, amelyeket leányainak küldött leveleiben többször is megfogalmazott. 1769-ben Mária Amáliának például ezt írta. „A nők legfőbb kötelessége az Isten és férfiak iránti alázat… Akármilyen a férj, az asszonynak soha nem lehet igaza.” Azt is tanácsolta, hogy „férjünknek feltétlen engedelmességgel tartozunk. Alá kell vetnünk magunkat akaratának”, „urunkat és parancsolónkat kell látnunk benne.”  

A valóság azonban teljesen más volt. Minden fontos kérdésben ő döntött, nem pedig a (feleségét a maga módján szerető, megbántani nem akaró, engedékeny) „papucsférj”. Kapcsolatukban tehát ő volt az „úr”! A korabeli főúri szokásoktól eltérően közös hálószobájuk és ágyuk volt. Vagyis az ágyban is kisajátította magának „Franci”-ját, akit más nő ágyában nem akart látni. A szoros testi együttlétet, természetesen a vallási előírások betartásával, ő is szerette és igényelte. Azt az alaptalan rágalmat viszont csak a rosszakarói terjesztették róla, hogy olykor ő is félretette a házastársi hűséget, és magas termetű testőrökkel, udvari emberekkel (vagy akár lovakkal!) létesített testi kapcsolatot.

A fent leírtak ismeretében nem csoda, ha Ferenc Istvánnak még azt a bátortalan kezdeményezését is határozottan megtiltotta, hogy külön hálószobába költözhessen (ahonnan a férj, ahogyan az legfelső körökben lenni szokott, időnként meg-meglátogatta a hitvesét). Pedig a közös hitvesi ágy felmondásával – amit egy ezredes ismerőse tanácsolt neki – minden bizonnyal elérhette volna, hogy „szebben bánjanak vele”. Mária Terézia számára az „ura” iránt érzett szerelmén és féltékenységén túl, ezt a szoros házastársi együttlétet megkövetelte a Habsburg-dinasztia fennmaradásának mindenekfelett álló érdeke. Megnyugvással töltötte el az a tudat, hogy 11 életben maradt gyermeke között fiúk is voltak. A Pragmatica Sanctio (vagyis a Habsburgok nőági örökösödési joga) megléte ellenére egy férfi jogara alatt jobban biztosítottnak látta a trónutódlás folytonosságát is, a sokszínű birodalom sért(het)etlenségének és egységének a megőrzését is. A „növekedjetek és sokasodjatok" elv alapján tehát meggyőződéssel vallotta, hogy: „Gyerekből soha nem lehet elég, ebben telhetetlen vagyok.”

Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc István gyermekeik körében

Már viszonylag korán a tudomására jutott, hogy hiába a rövid gyeplőn tartás, hiába a közös hitvesi ágy, a férje bizony félrelép, miközben otthon példásan teljesíti szerető hitvesi és családapai kötelességeit. (A főúri férjek félrelépései egyébként, legyen szó alkalmi kapcsolatról vagy szerető tartásáról, teljesen megszokottnak, már-már elvártnak számítottak ebben az időben.) Az uralkodás terheit a vállán cipelő Mária Teréziának valamit tennie kellett. Túl lazának találta az udvari erkölcsöket, de kezdetben csak a férjét figyeltette. Állítólag még férfiruhát is öltött, hogy így kémkedjen a szabadkőműves páholyba járó Ferenc István után. Hogy a páholy összejöveteleire se járhasson (ami olykor valóban csak ürügy volt), egyszerűen betiltotta a működését. Később megszállott és könyörtelen erkölcsvédő lett. Előbb csak az udvar, majd Bécs, végül az egész ország erkölcsi magatartását figyeltette, és a félrelépőket kemény büntetésekkel sújtotta. A férfiakra pénzbüntetés, a lányokra, asszonyokra és özvegyekre az udvarból való kitiltás, vagy gyors férjhez adás, illetve kolostor várt. A papokból, rendőrökből és polgári spiclikből álló, kiterjedt hálózatú intézmény Szüzességi Bizottság néven híresült el. Giacomo Casanova véleménye szerint az uralkodóból „hiányzik a türelem legfőbb erénye, valahányszor az úgynevezett törvénytelen szerelemről van szó, bigottságig fajuló ájtatosságában úgy véli, érdemeket szerez Istennél, ha állhatatosan üldözi a két nem legtermészetesebb hajlandóságát.”

Lángoló szerelemből megértő szeretet és igaz barátság

Egy angol feljegyzés ugyan még az 1750-években is „a hitvesi ágyhoz makulátlanul hűséges császárné”-ról írt, ám Mária Terézia szépsége hervadni kezdett. A bőre petyhüdtté vált a 16 szüléstől, a teste pedig egyre jobban elnehezedett. Tisztában volt fiatalsága és bájai múlandóságával, és azzal, hogy az udvarban vannak tőle fiatalabb és kívánatosabb nők. Ám erkölcsvédő prüdériája, talán emiatt is, nem lankadt. Ma is látható, hogy még a férfi páncélöltözetekről is eltávolíttatta a szeméremvédőket! Ugyanakkor, ennek mintegy ellentmondva, egyre hosszabb gyeplőt engedett Ferenc Istvánnak. Szerelmi kalandjait ugyan továbbra sem fogadta el, de kezdett beletörődni. Rájött, hogy sem lángoló szerelme, sem kedveskedései, sem duzzogásai, sem könnyes kitörései nem vezettek eredményre. Csapodár férjét nem sikerült csak magához kötnie. A Szüzességi Bizottsághoz hasonlóan egy idő után már azt is elnézte, ha az udvarban valaki csak egy szeretőt tartott. Ha viszont többet, könyörtelenül kikergette az udvarból is, Bécsből is. A végén annyira elnéző lett, hogy – egy udvarhölgy elmondása szerint – még a szép és fiatal Auersperg hercegnét (akivel Ferenc István évekig tartó, nem is titkolt szerelmi viszonyt folytatott) is „odaengedte a játékasztalához.” Férje 1765-ben bekövetkezett halála után pedig a megtört özvegy állítólag ezekkel a szavakkal fordult egykori riválisához: „Mindkettőnknek nagy gyászunk volt.”

A gyászoló özvegy

Mária Terézia tehát nem csak testileg változott meg, hanem lelkileg-érzelmileg is. 1765 után, saját tapasztalataiból okulva, önvizsgálatot tartott. Elismerte, hogy a rövid gyeplőn tartás féltékeny taktikája elhibázott volt. Azzal is szembesülnie kellett, hogy a lángoló szerelem bizony múlandó. Ezekről a felismeréseiről tanúskodtak a lányának 1769-ben papírra vetett tanácsai. „Minél nagyobb szabadságot enged férjének, minél kevesebbet követel tőle, ő annál kívánatosabbnak látja majd Önt, annál mohóbban keresi az Ön társaságát.” Nagyon fontos, hogy „házukban minden tekintetben kellemesen érezze magát, úgy nem juthat eszébe, hogy másutt jobb lehet.” „A boldog házasság legfőbb záloga a kölcsönös bizalom és előzékenység. Az őrült szerelem hamar elszáll, és a házasságban csak azok maradnak boldogok, akik kölcsönösen becsülik a másikat, és egymásnak igaz barátai.” (A kiemelések tőlem – K. L.)

1765 után – a haláláig gyászruhát viselő, férje után készülő – Mária Terézia egyre gyakrabban révedt vissza a múltba, ami idealizálta és megszépítette hűtlen férjével kapcsolatos fájó emlékeit is. Szinte makulátlan tisztaságban látta már, szinte mennyei magasságokba emelte. Ezt írta róla: „Házastársamat, barátomat, szerelmem egyetlen tárgyát vesztettem el… gyengéd hitvestárs volt, igaz barát, egyedüli támaszom, akinek mindent köszönhetek.” Halálos ágyán, 1780. november 28-án állítólag az utolsó szavával is neki üzent: „Hozzád!” A szerelmes Mária Terézia mindössze hatvanhárom évet élt!

                                                                                                           Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

A Habsburgok. Egy európai dinasztia története. Gulliver, Bp. 1995.

Franz Herre: Mária Terézia. Magyar Könyvklub, Bp. 2001.

Niederhauser Emil: Mária Terézia. Pannonica, Bp. 2000.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.                      

Az 1848-as év az egész országban éreztette hatását. A társadalom számára új lehetőségek nyíltak, tömegek életét változtatták meg az április 11-én szentesített törvények. A „nagy év” eseményei közül a nemzeti emlékezetben természetesen kiemelkedő helyet foglal el március 15-e és annak pesti főszereplői. Ebben az írásban egy kevéssé ismert személy, Csiky Sándor, Eger első népképviselőjének, a független Magyarország eszme hű hívének kezdeti életpályáját és annak főbb eseményei mutatja be Pap József.

Csiky Sándor (1805-1892)

Csiky Sándor karrierjét is két részre osztja az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszaka, mely alapvetően változtatta meg azokat a lehetőségeket, melyben Csiky is élte életét. A székelyföldi származású Csikyek a 18. század közepén költöztek Egerbe és a római katolikus egyház szolgálatába álltak. Az 1805-ben született Sándor számára is ezt a pályát jelölte ki a családi hagyomány. Iskoláit zömmel Egerben végezte, a líceumi Jogakadémián szerzett jogi végzettséget 1822-ben. Jurátusi, joggyakornoki éveit először Aradon, majd Pesten Vitkovits Mihály ügyvédi irodájában végezte, itt ismerkedett meg Deák Ferenccel is, aki jurátustársa volt. 1825-ben összeült az országgyűlés, Csiky – a kor szokásának megfelelően – szintén Pozsonyba ment, hogy a jurátusokkal együtt a karzatról figyelhesse a törvényalkotási munkát. Az egri főkáptalan követe mellett töltötte a gyakorlati időt. Az országgyűlés alatt 1826-ban letette az ügyvédi vizsgát, majd ismét Vitkovits Mihály irodájában dolgozott. 1828-ban azonban meghalt az édesapja és az Ájtatos Alapítványnál megüresedett állására a káptalan Csiky Sándort hívta meg. A megbízást egyértelműen nagyapja és apja szolgálatának köszönhette. A 23 éves fiatalember számára tehát kikövezett volt az út, a családi kapcsolatok, a nemesi származás és a megfelelő eredménnyel elvégzett iskolák egy biztos anyagi megélhetést és közmegbecsülést jelentő állást biztosítottak számára.

Barabás Miklós: Pyrker János László egri érsek portréja

Egerben ekkor Pyrker János László érsek volt a meghatározó politikai tényező, aki érsekségének már első éveiben alapvető reformokat és változásokat hozott a főegyházmegye, a vármegye és a város életében. Pyrker ugyanis nemcsak a katolikus egyházat vezette, hanem a vármegye főispánja és a város földesura is volt egyszemélyben. Egy fiatal egyházi alkalmazott számára tehát a legfontosabb karrierépítő tényező az érsekkel kialakított jó kapcsolat lehetett. Csiky Sándor azonban a főispán érsek táborával szemben a vármegyei nemesség liberalizálódó ellenzéki csoportjához csatlakozott az 1830-as évek elején. Csiky az 1832 szeptemberi alispánválasztáson nyíltan fellépett az érsek jelöltjével szemben és az ellenzéki Rottenstein Józsefet támogatta. A káptalannal szembeni tiszteletlen „vakmerő és veszekedő magatartás” nem maradt következmények nélküli, két héttel később már el is bocsátották az egyházi szolgálatból.

Az 1832–36-os országgyűlés idején a vármegyei ellenzék és az érsek által vezetett kormánypárt élénk küzdelmet folytatott egymással. A vármegyei ellenzéket gróf Keglevich Miklós és báró Orczy László vezették, fontos szereplők voltak Puky Miklós, Récsky András, Schneé Pál, Borbély Tamás és Sághy László. 1833 októberében például szabályos összecsapásokra is sor került Egerben a nemzeti zászlók alatt felvonuló ellenzékiek és a kormányoldal hívei között. A kormány több megyei ellenzéki politikus ellen is pert indított, mely perben ügyvédként vett részt Csiky Sándor. Csiky népszerűsége nőttön nőtt és Eger városa 1836 januárjában tiszti ügyészének választotta. Felmerülhet a kérdés, miért választotta meg Eger egy fontos hivatalnokának a város földesura által diszkreditált, a politikába az érsekkel ellentétes oldalon bekapcsolódó ellenzéki jogászt. A megoldást erre Eger és a földesúr történelminek mondható viszálya jelentette. Eger ugyanis a török kiűzését követően próbálta sikertelenül elérni a szabad királyi városi rangot, tehát az egyházi földesuraság alóli felszabadulást. Ebben a perben volt kulcsszerepe a városi ügyésznek. Csiky Sándor energiáit a következő években a városi szabadságért folytatott küzdelem kötötte le, ami szorosan összekapcsolódott polgári átalakulásért nemzeti programjával. 1841-ben még nemesi címét is kétségbe volták, Fejér György kanonok ugyanis ezzel az eszközzel próbálta eltávolítani a megyei közéletből őt és egy másik ellenzéki személyt, Pap Pált. A nemességigazolási per is elhúzódott, annak ítélete 1848-ig nem született meg.

1848-ban tehát a szabadság Eger számára a földesúri hatalom alóli felszabadulást is jelentette. Az anyagi kérdések tisztázására és a városi földek jogállásának rendezésére még 1854-ig várni kellett ugyan, de a város élére polgármester került és a város lakosága népképviseleti országgyűlésbe is elküldhette képviselőjét. Csiky Sándor tagja volt annak a március 19-i népgyűlésen Egerben megválasztott küldöttségnek, melynek feladata volt a cenzúra egri eltörlésének az elérése. A helyi cenzort Bezzegh András kanonok személyében vélték megtalálni, aki valójában az érseki nyomda könnyvizsgálója volt és tevékenysége elsősorban teológiai jellegű volt, lévén a nyomda elsősorban katolikus egyház hitéletéhez és sokkal kevésbé a politikához kapcsolódott. Egerben ekkor még napilap nem létezett. Mindenesetre a nyomdában kinyomtatták a 12 pontot és a Nemzeti Dalt. Csiky Sándor a forradalom egyik legfontosabb helyi vezetője volt, aktív részt vállalt a nemzetőrség felállításában, melyek első vezetője, ezredese ő lett. A gyakorlati vezetést azonban a két gyakorlott zászlóaljparancsnok Lenkey Károly nyugalmazott százados és Miklósy Antal nyugalmazott főhadnagy látta el.

Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása 1848. július 5-én a Pesti Vigadóban

1848. június 26-án tartották az elő népképviseleti választásokat Egerben, mivel nem volt ellenjelölt, Csiky Sándort közfelkiáltással választották meg. Őt tisztelhetjük tehát a város első képviselőjeként. Csiky a szabadágharc végéig részt vett az országgyűlés munkájában. Érdekes eleme munkájának, hogy a város felvetésére kezdeményezte a vallás- és közoktatási minisztériumnál a Líceum egyetemi rangra emelését, melyre azonban ekkor sem kerülhetett sor. 1848 végén osztrák csapatok elől a képviselőkkel Debrecenbe távozott Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke 1849 januárjában kormánybiztosnak nevezte ki, feladata a heves megyei ellenállást megszervezése volt. Csiky január végén Gyöngyösön és Egerben tevékenykedett, próbálta szervezni a városok (katonailag igen hevenyészett) védelmét. Ezt követően azonban visszatért Debrecenbe. A megye önálló védelmére természetesen semmi esély sem volt. A kápolnai csatában győző Windisch-Grätz csapatai 1849. március 1-én megszállták Egert, ekkor azonban nemcsak a városra vetettek ki hadisarcot, hanem Csiky Sándor vagyonát is elkobozták. Csiky eközben a debreceni országgyűlésen politizált, majd a tavaszi hadjárat előkészületeinek során tért vissza újra Egerbe, mikor is tagja volt a Kossuthal a városba látogató küldöttségnek. (Lásd erről részletesen) Április elején azonban ismét Debrecenben találjuk, természetesen részt vett a függetlenségi nyilatkozatot megszavazó üléseken is. Április 21-én pedig szabadságot kért, hogy a függetlenségi nyilatkozat szövegét személyesen hozhassa el szülővárosába. A városban május 1-én tartották népünnepélyt.

Izsó Miklós A haldokló honvéd című szobráról (Vasárnapi Ujság, 1870)

A haza hányattatott sorsával azonban szorosan összekapcsolódott személyes élete. Június elején Komáromban tudta meg, hogy Árpád nevű fia április 26-án meghalt a Komárom melletti csatában. Országgyűlési képviselőként jelen volt a pesti üléseken és követte az egyesített osztrák orosz támadás elől menekülő országgyűlést. Szeged után Arad következett, Csiky ott volt a maradék 11 képviselő utolsó aradi ülésén, 1849. augusztus 11-én. Ezt követően Aulich Lajos tábornoknál katonai szolgálatra jelentkezett, aki Guyon hadtestébe osztotta be századosi rangfokozatban. A Világos melletti szőlősi fegyverletétel híre Facseten érte. Megpróbált visszajutni Aradra, de Soborsinban elfogták, ahonnan sikerült megszöknie. Október elejéig Nagyrév mellett bujkált, de elárulták az osztrák hatóságoknak. Ismét sikerült azonban kibújnia az üldözők kezéből és a Szatmár megyei Nagykároly melletti erdőkben bujkált. Itt ismerkedett meg Joó Mihállyal, akivel elhatározták, hogy Törökországba szöknek. 1850. augusztus 5-én azonban Orsován feltartóztatták őket, az országos körözés alatt álló Csikyt Pestre szállították és elkezdődött a haditörvényszéki eljárása.

Csiky további sorsáról, börtönéveiről, a kiegyezés időszakában folytatott tevékenységéről egy későbbi posztban számolunk be.

                                                                                                              Pap József

Irodalom:

Berecz Anita – Kristóf Ilona: Eger a polgárosodás útján. In: Eger ezer éve. szerk. Kristóf Ilona – Berecz Anita. Eger. 2020. 79–135.

Pap József: Magyarország vármegyei tisztikara a reformkor végétől a kiegyezésig. Szeged. 2003.

Sebestény Sándor: Csiky Sándor életpályája (1805-1892). Heves megyei Levéltár. Eger. 1981. (Tanulmányok Heves megye történetéből 6)

Képek forrása:

1. kép Csiky Sándor (1805-1892)

2. kép: Barabás Miklós: Pyrker János László egri érsek portréja

3. kép: Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása 1848. július 5-én a Pesti Vigadóban

4. kép: Izsó Miklós A haldokló honvéd című szobráról (Vasárnapi Ujság, 1870)

Gárdonyi Géza 1919 őszén nagyon nehéz körülmények között élt Egerben, ami kiszolgáltatottá tette anyagilag és szellemileg is. Így került kapcsolatba az ellenforradalom és a keresztény-nemzeti ideológia helyi képviselőivel és írta meg a nemzeti hadsereget köszöntő Az ötödik kard című versét, amelyről már volt szó. Az író további politikai sodródását, illetve egy másik ekkor írt és szintén vitatott művét Bartók Béla ismerteti.

Gárdonyi Géza egri dolgozószobájában

Egerben és a fővárosban még román megszálló csapatok állomásoztak, amikor 1919 augusztus közepén Budapesten kb. 200 hazafias gondolkodású író és újságíró részvételével megalakult a Magyar Írók Nemzeti Szövetsége. Az volt a céljuk, hogy a magyar irodalmat és sajtót a liberális és szocialista nézetektől megtisztítsák, keresztény és nemzeti szellemben újjászervezzék. Az alakuló gyűlésen a nemzeti radikális Szabó Dezső író, Az elsodort falu című propagandaregény szerzője lendületes beszédben fejtette ki a szervezkedés szükségességét és céljait. A gyűlés diszelnökökké választotta Ambrus Zoltánt, Ábrányi Emilt, Gárdonyi Gézát, Herczeg Ferencet, Hoitsy Pált, Kozma Andort, Prohászka Ottokárt, Rákosi Jenőt és Szabolcska Mihályt, ügyvezető elnökké Szabó Dezsőt. Bár Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond neve is szerepelt a vezetőségben, a szövetség az ellenforradalmi rendszert szolgálta, és belső viszályok gyengítették. Azt sem lehet kizárni, hogy több személyt úgy választottak meg, hogy nem voltak ott a gyűlésen.

1920. március elején ezek az írók, költők a budapesti Pannónia szállodában összejövetelt tartottak, ahol Szabó Dezső felolvasta Gárdonyi Géza levelét, amelyben az egri remete - állítólag - üdvözölte a szövetséget a magyarság érdekében vívott harcában. Valamely híres művész nevének politikai célú felhasználását ma már kulturális kalózkodásnak neveznék, nincs azonban kizárva, hogy Gárdonyi minimálisan valóban részt vett volna ennek a szervezetnek a tevékenységében. 1920. június 18-án a társaság elhatározta, hogy vidéken sorozatos propagandisztikus, kulturális és művészeti előadásokat rendez, melynek keretében a magyar irredenta szellemet viszi körül az országban.

Szabó Dezső (1879-1945) Az elsodort falu című regény nemzeti radikális írója

Gárdonyi Géza nem érezhette rokonszenvesnek a szervezet vezetőjét, mert 1920. szeptember 25-én ezt írta Az elsodort falu regényről és Szabó Dezsőről: „… bár lapról-lapra undorított, kábító képhalmazaiban tanulságos volt látnom a képekkel való jellemzés erejét." „Mely írók vannak ma Magyarországon belül a hírnév csúcspontján? – kérdezte hamarosan Szabó Dezső Faj és világirodalom című írásában 1921-ben A Nép című keresztényszocialista újságban - Akiknek hivatalos elismerés, irodalmi testületek hódolata, tisztelet és hazafias propaganda jár ki. Mindenekelőtt a germán Herczeg Ferenc. (…) A második: a szintén germán eredetű Gárdonyi Géza. Gárdonyi már sokkal erősebb, sokkal inkább földből nőtt tehetség. A Láthatatlan ember című pompás regénye mutatja, hogy több művészi szimata van a magyar lélek sajátos fakadásai iránt. De bármennyire is tiszteljük Gárdonyi művészetének egy részét, Jókai és Mikszáth után epigon. Kiváló epigon, de epigon.”

KNEP bélyegzős KSZGP tagsági igazolvány

1919 november elején látogatta meg otthonában Gárdonyi Gézát Jolbej Sándor (1895-1982) a Keresztényszociális Gazdasági Párt ifjú egri aktivistája. Jolbej 1892-ben született Szilágysomlyón, 1906-ban Egerben kezdte a ciszterci gimnáziumot, de az állami főreáliskolában érettségizett, majd a háborúban tisztként szolgált, 1919 őszén joghallgatóként belevetette magát a Heves megyei politikai életbe, később a tiszafüredi járásbíróságon dolgozott, a 2. világháborút viszont a székesfehérvári törvényszéken élte túl. A következőkben Jolbej Sándor tudósítása alapján mutatjuk be Gárdonyi nézeteit, tehát számolni kell az újságíró torzításaival, ferdítéseivel.

„Írónk éppen délutáni pihenője után, dolgozószobájában fogad, - írta a fiatal hazafi - mely több egy történelemnél, - ez egy múlt, jelen és jövő - irodalmunk legszebb, legtisztább, legmagyarabb, legkeresztényebb bölcsője.” A látogató érdeklődött politikai nézetei, jövőbeli irodalmi tervei felől. A Központi Sajtóvállalattal, valamint a Pesti Hírlappal való kapcsolatáról is beszélt, ami azért volt különös, mert az előző vállalkozás a konzervatív katolikus egyház tulajdona volt a másik lap a liberális polgárság nézeteit közvetítette. Említette, hogy a nemzeti radikális Milotay István az Új Nemzedék című lap főszerkesztője felkérte a közreműködésre. A Pesti Hírlappal kötött szerződése viszont 1919 őszén is érvényes volt és megakadályozta, hogy bármilyen más lapban dolgozzék. Jolbej nevezte keresztény-nemzeti eszme legerősebb mágnesének Gárdonyit.

Keresztény-nemzeti szellemű kiadványok egri hirdetése. Egri Népújság, 1919. november 25.

„A népnek kellene egy olcsó és erősen nemzeti, nemesen keresztény újságot szerkeszteni, - mondta Jolbej szerint Gárdonyi - a fővárosi újságok is mind csak a fővárosi közönségnek csinálódnak. Csodálom, hogy a keresztény sajtóközpont erre nem gondolt eddig. Szeretném, ha alábbi szerény szavam a városunk határán túl is eljutna és gondolkodóba ejtené ama hatalmas fejlődésnek indult keresztény sajtóvállalatot, mely zászlajára a keresztény és nemzeti jelszót írta. Öleljük végre keblünkre az igazán fajmagyar érzéstől áthatott, keresztény erkölcsi forrásból táplálkozó íróinkat.” Meglepő, milyen szavakat adott Gárdonyi szájába a látogató.

A Tanácsköztársaság megszűnése után 1919. szeptember végén megalakult a Keresztényszociális Gazdasági Párt. Mintegy 60 ezer tagja volt, akik között sok értelmiségi, kisiparos, kiskereskedő sőt pap is volt.  Ennek legtöbb frakciója valamint a Keresztény Nemzeti Párt 1919. október 25-én egyesült a Keresztény Nemzeti Egység Pártja néven. Vezetői többek között Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Prohászka Ottokár voltak. A KNEP programja a keresztény szociális terveket és nemzeti érdekeket hangoztatott. Az egyesülést támogatta a püspöki kar, de volt egy csoport, amely nem csatlakozott, mert a valódi keresztény és szociális reformtörekvések háttérbe szorulásától tartott.

A KNEP választási plakátja 1920 januárjában

A két konzervatív jobboldali pártból létrejött Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja egri szervezete 1919. november 23-án tartotta alakuló gyűlését a Katolikus Legényegylet nagytermében. Székely István jogtanár indítványára díszelnökké választották Gárdonyi Gézát és Babocsay Sándort. A KNEP egri elnöke választással Barsy István ügyvéd, ügyvezető elnöke Nagy János teológiai tanár lett, de megválasztottak még 50 alelnököt is. A Keresztény Nemzeti Egyesülés pártjának egri szervezete határozatot is hozott, hogy mindent el fog követni, hogy a liberális, demokrata, radikális és szociáldemokrata politikusok szereplését társadalmi és politikai téren lehetetlenné tegye.

Az egri KNEP megalakulása után Korodi Katona János ünnepelte Gárdonyi csatlakozását. Korodi 1890-ben született Nagybányán, Budapesten szerzett jogi diplomát, 1912-től Szatmár megyei tisztviselő lett, 1915-től Egerben szolgált katonaként, később részt vett az ellenforradalomban, 1919 őszén a KSZGP majd a KNEP Heves megyei párttitkára, később mátészalkai szolgabíró lett, 1921-ben választották meg nemzetgyűlési képviselőnek.

A keresztény-nemzeti párttitkár is büszkén díszítette vallásos és hazafias címkékkel az egri remete nevét és örült, hogy most kapcsolódik be a politikai küzdelembe. „Mit féltek kicsinyhitűek? – kérdezte Korodi - A táborunk erősebb lett Gárdonyival. Velünk van Eger egyik csillaga, Nyugatosokkal, a magyarság megtagadóival soha nem alkuvó, puritán lakója az egri Sáncnak.” A tudósító is megbélyegezte azokat az írókat, akik „idegen származásúak” vagy támogatták a Tanácsköztársaságot majd hangsúlyozta, hogy a bolsevizmus olyan próbatétel volt, amely Gárdonyit nem győzte le, bár 25 év múlva már az író 1919-es szocialista kapcsolatait kezdték bizonygatni. A nemzeti radikális Gárdonyit nem vették már komolyan.

A Pesti Hírlap 1919. október 17-i száma a román hadsereg engedélyével

Gárdonyi 1919 októberében régi folyóiratokkal fűtötte szobáját, sötétben pipázgatta végig hideg őszi estéit. A proletárdiktatúra és a román megszállás után borzalmasan nehéz volt számára is a mindennapi megélhetés. Ekkor látogatta meg Budapestről Porzsolt Kálmán (1860-1940) újságíró, hogy a Pesti Hírlap 1919. évi karácsonyi számába vezércikket keressen. Gárdonyi Géza tisztességesen megírta és megrázó tárcája az első oldalon Karácson-est 1919-ben címmel jelent meg 1919. december 25-én. Légrády Imre az elátkozott liberális újság megbélyegzett főszerkesztője egy vagon aprított tűzifát és két hatalmas láda gyertyát küldött honoráriumként az egri írónak, hogy szobáját felmelegítsék és fényt gyújtsanak íróasztalán.

KARÁCSON-EST 1919-BEN
ÍRTA: GÁRDONYI GÉZA

Csillag ne gyúljon ezen az estén. Angyalok ne zengjék: Békesség... glória! Asztalotokra fenyőfa helyett állítsátok a feszületet. Ne öltözzetek ünnepi víg ruhákba. Öltözzetek illőn, tompa fekete gyászba. Éli, Éli, lamma szabaktáni!

Óh, denevérként felszegezett, hóhérkezektől véresre vert, hóhérlábaktól kékre rugdosott, tépett hajú, könnyektől szennyes arcú, vad tövissel megkoronázott Krisztusom, te vagy ez estén a mi nemzeti címerünknek a képe.

Nem zeng a magyar föld felett Betlehem öröméneke ez éjen. Nem trilláz itt a pásztorok boldog dudaszója. Nem röpködnek itt fehér angyalok. Testvér testvértől eltépve könnyes szemmel néz a távolból az éjbe. Hollók szállongnak itt a levegőben, hízott hollók, ötéves lakmározás után. S fölborzadt szőrrel csatangol a házi eb a mezőn: keresi gazdáját, kit a vörös bakók akasztottak fel magyar volta miatt. A karácsoni fenyők balzsamos illata helyett gyászszag nehezíti a melleket.

Anyák máskor ezen a szent estén a meleg szobában boldog mosolygással nézték a gyermeket. S elgyönyörödve mondogatták reá:

— Óh, áldott kicsinyem.

Anyák ez idei szent estén, a hideg szobában, a sovány asztalnál, sokan-sokan még a fekete ruhában, búsan rebegik:

— Nem áldott a ti nevetek szegények, hanem átkozott.

Mert nincs többé magyar, csak átkozott. És nincs többé Magyarország, csak Mártírok Országa. A nemzet küldöttei indulnak már a civilizáció fővárosába. Ahol franciául beszél a béke angyala. Mit nyújt nekik franciául a béke angyala? Franciául és angolul? Mit nyújt nekik? Pálmaágat? Koporsószegeket!

A történelmi Magyarországot megfeszített Krisztusként ábrázoló allegória 1919-ben

Dehát nem ilyen volt-e a magyar karácson a tatárjárás évében? Mikor saját országából kivert kutyaként futott a király is.

Nem ilyen volt-e a karácson Mohács évében? Mikor Budára félholdas zászlót tűzött a török.

Nem ilyen volt-e Világos után? Mikor maga Ferenc József akasztatta nemzetünk hőseit? Volt-e akkor is csillaga a karácsonnak? Boldog arcokra világított-e a karácsoni gyertyák fénye? Nem nevezték-e bitangnak a magyart saját hazájában? Csak a nemzeti zászló nem volt ronggyá tépve, sárba tiporva, arcunkba verve, szemétdombra dobva soha!

Hát most ezt is megértük, ezt is megszenvedtük, ezt is megbúsuljuk.

De most mégis van egy név, amely könnyes szemünk előtt kiemelkedik a mindent elromboló viharból. Kiemelkedik mint tengeri vészben a világító torony halvány fényjele. Név, amelyet már a vörös börtönök falai sóhajtoztak. Név, amelyet az ajkak nem mertek kimondani, de amelyet a könnyek kiáltottak. Név, amelynek hangzása mint a haldokló vitéz utolsó hörgése. Mint a harci paripa hortyanása. Mint az ébredő oroszlán hazaordítása! Mint az ágyú-morranás…

Horthy Miklós! A te nevedet rebegi ez a bús karácson. A te nevedet zúgják itt még a fák is. A sirhalmok is a távoli katona-temetőkben. A te neved a mi karácsoni gyertyánk. A te neved a mi karácsoni énekünk. A te fejed fölött ragyog elő a mi gyászfátyolba vont csillagunk.

Láncra verhették ezt a nemzetet. Mellére gázolhatott az álnok cseh. Gúzsba csavarhatta a bocskoros oláh. Arcul köphette a vörös bandita. Széjjel szaggathatták Szent István palástját. Eltéphették a testvért a testvértől. De élőkre hiába kongatják akár Párisban is a halálharangot!

Horthy Miklós, nemzetem reménycsillaga, izend meg a magyar anyáknak, hogy ne sírják ezt a szót: átkozott, hanem mondják csak mint szokták: áldott, oh, áldott!

Horthy Miklós, oroszlánok acélos vezére, keserű magyar, nézd meg a budai kalendáriumot: mennyire van karácsontól a másik nagy ünnep: a feltámadás?”

A nemzeti hadsereg budapesti bevonulásának emléklapja

Gárdonyi tárcája nagyon végzetes hangvétellel kezdődik, mert a szent este öröme helyett Jézus szavaival (Éli éli lamma sabaktami=Istenem, istenem, miért hagytál el?) nagypéntek tragédiáját idézi. A hideg szoba, sovány asztal a nyomorúság jelei, a Muhi, Mohács, Világos utáni karácsonyok emléke pedig Az ötödik kard című versre emlékeztet. A Tanácsköztársaság mellett a békekonferencia is felsejlik, majd a fővezér magasztalása, nevének ismétlésével - mint a korábbi versben is - a húsvéti megváltás, a feltámadás reményét fejezi ki.

A Karácson-est 1919-ben című írás ma is kényelmetlen és elhallgatott epizódja Gárdonyi Géza munkásságának, pedig az is a korízlés hatására keletkezett mint sok más jobban ismert és sokat dicsért alkotása és megvan a jogos helye a szerző életművében.

                                                                                                             Bartók Béla

Ajánlott olvasmányok:

Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi Dante Kiadó, Budapest, 1934. 2. k. 282-283.

J.S. Látogatás Gárdonyi Gézánál, Egri Népújság, 1919. november 12.1-2.

K.K.J: Üdvözlet Gárdonyinak! Egri Népújság, 1919. november 27.1.

Karácson-est 1919-ben, Pesti Hírlap, 1919. december 25.1.

Varga Lajos: 1919 októbere: pártok vergődése ... a koalíciós tárgyalások hálójában, Múltunk, 2021. 4.sz. 113-145.

A szerelem és a szerelmi házasság a kora újkori Európában, így Magyarországon és Franciaországban is, teljesen szokatlannak, tiltott és elítélendő dolognak számítottak. A hitbuzgók szerint „csakis az isteni szeretettől lángolhatunk”. A párkapcsolatokat – különösen a főúri és a királyi udvarokban – nem a szerelem határozta meg, hanem az érzelemmentes, rideg számításon, társadalmi/politikai alkun alapuló családi-dinasztikus, politikai-hatalmi, vagyoni vagy egyéb érdek. A szerelmi házasságot alapvető tévedésnek tartották, amelyet „rosszul és vak szenvedélyből kötöttek”. A szerelmeseknek tehát, ha nagyon eltökéltek voltak, kényszer szülte megoldásokhoz kellett folyamodniuk. Kiss László legújabb bejegyzése a XVII. századi szerelem hátterét vizsgálja, de nem csak francia példák segítségével.

A szerelmi érzés káros és elítélendő

Napjainkban természetesen már a szerelmi házasság számít, bármeddig tartson is, „a házasság”-nak, bár tagadhatatlan, hogy időnként vannak érdekházasságok, vagy rangon aluli házasságok is. Ez utóbbiak kapcsán gondoljunk csak például az angol/brit uralkodócsalád kisebb-nagyobb szerelmi/házassági botrányaira. A szerelemből kötött rangon aluli házasság egyik kiemelkedő példája volt VIII. Eduárdnak/Edwardnak, az angol/brit történelem legrövidebb ideig uralkodó királyának (1936.01.20–1936.12.11) az esete. Miután fülig belehabarodott egy amerikai (férjes, majd elvált) asszonyba, a szerelemtől elvakulva, teljesen rendhagyó módon, lemondott a trónjáról! (Kár volt, mert a csapodár feleség hamarosan őt is megcsalta.)

A lemondott VIII. Edward és amerikai felesége

A 16–18. századi királyi udvarok történetében még kivételesebbnek számított Mária Terézia (1740–1780) – állítólagos – szerelmi házassága 1736-ban. Ráadásul ez rangon alulinak is minősült, hiszen a házasságkötéskor Lotaringiai Ferenc István „csak” Lotaringia hercege volt, Mária Terézia viszont – a Pragmatica Sanctio értelmében – a nagy múltú Habsburg-dinasztia hatalmas birodalmának a trón-várományosa.

Mária Terézia és férje, Lotaringiai Ferenc István

Az akár csecsemőkorú (vagy meg sem született!) királyi hercegnők és hercegek – az alsóbb rendűek gyermekeihez hasonlóan – puszta eszközei, áldozatai, engedelmes megvalósítói voltak a fejük felett, sokszor ellenükre meghozott, de a családnak/dinasztiának előnyös, többnyire házassági szerződésekbe foglalt érdekházasságoknak. Mária Terézia ezt világosan meg is fogalmazta, amikor Mária Jozefa nevű lányának feleségül kellett menni egy nápolyi Bourbonhoz: „Jozefára úgy tekintek, mint a politika áldozatára, és ha teljesíti a házastársával és Istennel szembeni kötelességét, meg leszek elégedve”.

De mi is a szerelem? „A szerelmet nehéz meghatározni” – írta La Rochefoucauld (17. századi herceg, moralista). Annyi azért elmondható, hogy a szerelem nem más, mint „a lélekben uralomvágy, az agyban rokonszenv, testünkben pedig csak lappangó és gyöngéd vágyakozás, hogy sok rejtelmeskedés után birtokoljuk azt, akit szeretünk”. Ez a megközelítés szép ugyan, de meglehetősen elvont. Köszönő viszonyban sincs a XVII. század eleji Franciaország durva erkölcsi valóságával. Az őszinte szerelemhez, majd a házassághoz – mai szemmel nézve, kis leegyszerűsítéssel – két, egymást megismerő, elfogadó és egymás iránt mély vonzalmat érző fél szükséges. Ezen az érzelmi (és értelmi) kapcsolaton alapul(hat) a testi szerelem. Ez a fajta érzelmi kapcsolat viszont szinte teljesen ismeretlen volt a kora újkori Franciaországban (és Európában is).

A szerelmet és a házasságot ugyanis nem az egyéni érzelem határozta meg hajdanán. „Az egyén nem számított: a család volt a legfőbb és a legelső” – írta a francia történész-könyvtáros. Az uralkodóházak frigyeit sem a szerelem szabályozta. Erről álmodni sem lehetett. Jól ismert XIV. Lajos (1643–1715) esete, aki 20 (más források szerint 18) éves korában igaz szerelemre gyulladt Jules Mazarin unokahúga, a csúnyácska Marie Mancini iránt. Mégis az államminiszter volt az első (pedig érdekében állhatott rokoni kapcsolatba kerülni a francia Bourbon-dinasztiával), aki – más főméltóságokhoz hasonlóan – hevesen tiltakozott egy ilyen házasság ellen, mondván: az ifjú uralkodónak a régi ellenség, a szomszédos Spanyolország uralkodójának a leányát, Mária Terézia infánsnőt kell elvennie. Így is történt.

XIV. Lajos fiatalkori szerelme (Marie Mancini) és felesége (Mária Terézia)

Mazarin nem véletlenül tanította őt – az etatizmus (vagyis az állam és az államérdek mindenhatósága) szellemében – már korábban arra, hogy az uralkodó magánügyeit mindig alá kell rendelni az állam, illetve a dinasztia érdekeinek.

A szerelmi, ráadásul rangon aluli házasságokra az egyszerű francia parasztok ugyanolyan érzékenyek voltak, mint a polgárok, nemesek, arisztokraták vagy a királyi család tagjai. Ugyanazt vallották, amit a párizsiak 1714-ben meg is énekeltek:

 „Akikhez tartozol, azokhoz kösd magad,

Kiknek szakmája ugyanaz…”  

Faluhelyen az apák gyakran ostorral verték ki a szerelmi érzést fiuk vagy lányuk fejéből, főleg ha az rangon aluli házasságot eredményezett volna. Egy korabeli francia regényben egy gazdag péknek a városban inaskodó, libériába (vagyis díszes, zsinóros ruhába) bújtatott fia el akarta venni egy parasztgazda lányát. A gazda azzal utasította vissza, hogy: mi parasztok, akik egymásnál vállalunk szolgálatot, „nem szíveljük és nagyon lenézzük a libériát; utolsó dolognak tekintjük a lakájrokonsággal való megtiszteltetést". Egy másik, atyai jogát ugyancsak érvényesítő apa szerelmes fia házassági akaratával szemben döntött. Az engedelmes fiú fájó szívvel ugyan, de alávetette magát atyja akaratának. Ő pedig ezekkel a szavakkal vigasztalta: „Igen, szegény fiam, a jó Isten látja, hogy arra szánod magad, ami atyádnak kedves. Ő is jóvá fogja hagyni az áldásomat.” Corneille komédiája a szerelmes lányok reménytelen helyzetét is megörökítette.

Clarisse: Vágyaim atyám kényétől függnek.

Lucrèce: Egy leánynak dolga az engedelem.”

Előzetes ismeretségen alapuló szerelemről tehát szó se nagyon eshetett a 17. században, hiszen a jegyesek a házasságkötés előtt csak a legritkább esetben találkoz(hat)tak. A házastársi szerelem pedig – írta a néhány éve elhunyt francia történésznő –, „ha olykor megszületik ezekben az előre kitervelt házasságokban, megbotránkoztató, már-már szégyenletes érzésnek tűnik.” Ennek példája Madame de Lafayette „Clèves hercegnő” című, névtelenül publikált regénye (1678), amelyben a herceg csak közvetlenül a halála előtt vallotta meg a feleségének, hogy világéletében szenvedélyesen szerette. Azért csak a legutolsó pillanatban szánta rá magát erre, „nehogy terhére legyek, vagy elveszítsem becsülését férjhez nem illő magatartásommal”. (A kiemelés tőlem – K. L.)

A testi szerelem durva és egyoldalú

A 17. század eleji Franciaországban, de máshol is Európában, a szerelmi házasság tehát valóságos fehér hollónak számított. Nem úgy, mint a – legtöbbször erőszakos, csak az egyik fél kielégülését szolgáló – testi „szerelem”. Ennek elszenvedői többnyire a lányok és a nők, illetve a férjes asszonyok voltak. A főúri társadalomban (is) durva, szemérmetlen erkölcsök uralkodtak. Nem állítható ugyan – olvasható egy 17. századi szerelemről szóló könyvben –, hogy „ez a kezdődő XVII. század megcsúfolja a szemérmet; egyszerűen csak nem ismeri”. Teljesen természetesnek számított például, hogy Sully herceg, IV. Henrik (1589–1610) „pénzügyminisztere”, miközben egész háznépe szeme láttára fenekelte el serdülő leányát, egyben azt is ellenőrizte, hogy lesz-e majd mivel kielégítenie a férjét. A 17. század közepéig az előkelő francia hölgyeket gyakran nem komornák, hanem komornyikok öltöztették és fésülték. Pedig a férjeiknek tudniuk kellett, hogy hitveseik időnként a szolgák (akiket egyébként nem vettek emberszámba) férfiasságát is igénybe vették. A szemérmes XIII. Lajos (1610–1643) sem vette zokon, pedig táncolt az „Apolló” című balettelőadáson, hogy az egyik (kéményseprőt játszó) nemes ilyen szavakkal fordult a szépnem felé:

Híjjatok meg – talán biz

Lelek egy-két likat, mely

Csupán kotrásra vár. (Timár György fordítása)

A XVII. század elején/első felében tobzódtak azok a trágársággal teli, dévaj, sikamlós francia „irodalmak”, amelyekben a nők csupán az élvezeti cikk szerepét játszották! „A nők túlnyomó része – így a francia történésznő – a XVII. század elején beletörődött elnyomatásába, alárendeltségébe. Valóban csak annyi szabadságot igényeltek, hogy csecsebecséket vásárolhassanak, bálba vagy sétára mehessenek, látogatókat fogadhassanak, és társaságba járjanak.”

Szöktetés, titkos házasság, hatósági felmentés

Ebben a fent felvázolt, szinte reménytelen helyzetben mit tehettek hát a szerelmesek? Választhatták az öngyilkosságot vagy a lányszöktetést. Ez utóbbira főleg akkor került sor, ha – a kor főúri szokásai szerint, a szemérmet megőrizendő – a férjhez adandó leányt egy időre kolostorba zárták, esetleg szigorú szülői felügyelet alatt egyfajta „házi őrizet”-be helyezték.

A (jelképes) halálbüntetéssel való fenyegetés ellenére a 17–18. században igen gyakoriak voltak a leányszöktetések. Miután a szerelmes ifjú előkészítette azt, egyedül vagy barátai segítségével, olykor valóságos ostrom árán, elrabolta/kiszabadította imádott kedvesét. A későbbi II. József első felesége, Izabella Bourbon–pármai hercegnő és spanyol szerelmese is szök(tet)ést terveztek, amikor megtudták, hogy a dinasztikus érdek Bécsbe fogja kényszeríteni. A tervről azonban értesült az eltökélt apa. Így éjjel, a megbeszélt helyen nem Izabella várta a spanyol lovagot, hanem a felbérelt gyilkosok. Másnap reggel az apa közölte megmásíthatatlan akaratát. Még aznap megtörtént a gyűrűváltás.

A leendő II. József első felesége (1760–1763), a szép Bourbon–pármai Izabella

Az egyházi hatóságok és a parlamentek tilalmai ellenére a 17. században szaporodóban voltak a titkos házasságok is. Ezeket késő éjszaka (többnyire éjfél tájban), tanúk nélkül vagy néhány beavatott jelenlétében, pap vagy jegyző előtt kötötték. Ha az ilyen házasságkötést konszummáció (elhálás) is követte, teljesen törvényesnek és felbonthatatlannak számított. XIV. Lajos a felesége halála (1683) után, valószínűleg 1684 nyarán, szintén titkos házasságra lépett akkori szeretőjével, a királyi gyermekek nevelőnőjével, az özvegy Mme de Maintenon-nal. Az udvari pletykák szerint az esküvőn csak egy pap és Louvois miniszter voltak jelen. Ezt követően a pár ún. morganatikus házasságban élt. Vagyis a frigyüket a nyilvánosság előtt nem ismerték el, és a „második feleségnek” nem lehettek királynéi jogai.

A szerelmes fiatalok számára, beleértve az alacsonyabb rendűeket is, volt még egy végső menedék: a szüleiktől magasabb tekintélyekhez (a parlamentekhez, a magas rangú tisztviselőkhöz, végső soron pedig a királyhoz, mint a családok fejéhez) való fordulás. Mind a háromnak joga volt – bizonyos  feltételek teljesülése esetén – a szülők gyerekekre vonatkozó házassági ígéreteit megszüntetni, a kolostorba zárt leányt kiszabadítani, és szíve választottjához feleségül adni. IV. Henrik és XIV. Lajos a szerelmesek különösen nagy védelmezői voltak.

                                                                                                                Kiss László                                                                                            

A téma néhány felhasznált irodalma:

Claude Dulong: A szerelem a XVII. században. Gondolat, Bp. 1974.

F. Funck-Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.

Hétköznapi élet a Napkirály korában. Corvina, Bp. 2006.

A Habsburgok. Egy európai dinasztia története. Gulliver, Bp. 1995.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    

Kiss László előző bejegyzésében a(z) – XIV. Lajos Versailles-i kastélyában élő – udvari nemesség lakhatási gondjairól, az udvari személyzet létszámáról, összetételéről, a „királyi nyilvánosság”-ról írt, de szót ejtett arról is, hogy milyen előnyökkel, előjogokkal járt az udvari nemességhez való tartozás. Jelenleg a mindenkit gúzsba kötő etikettről, a rang és a hatalom kapcsolatáról, a főbb udvari tisztségekről/méltóságokról oszt meg néhány kultúr- és életmódtörténeti érdekességet. A helyszín továbbra is a Napkirály („aranykalitká”-nak is nevezett) udvara. Ám egy-egy történelmi példa erejéig kitér a töröktől „megszabadított” I. Lipót császár és király, és a „szabadító” Sobieski János lengyel „választott király” etikett-konfliktusára 1683-ban, valamint arra is, hogy egy angol főúrnak még a vérpadon is – az etikettet betartó – úrként kellett viselkednie (1746-ban).

Az etikett fogságában 

Norbert Elias az udvari társadalomról írott megkerülhetetlen könyvében többek között arra is rámutatott, hogy az etikett annyira rabul ejtette az udvari embereket – beleértve a királyt is, aki nem csak betartatta, hanem alkotta is ezeket a szabályokat –, hogy eszközből öncéllá vált. Vagyis egy idő után már nem az udvarban élők uralták az etikett-szabályokat, hanem fordítva. A pontosan kimért szabályok határozták meg életük minden percét, rezdülését. Mindenkit az etikett ejtett kitörhetetlen fogságba. „Az etikett és a ceremóniák… – írta a kiváló szociológus –, mindinkább holmi kísérteties örökmozgóvá váltak, amely azért létezett és működött tovább…, mert soha ki nem merülő motorként hajtotta egyre előre a benne egymással összefonódott emberek státus- és hatalmi esélyekért folytatott versengése…, valamint a világosan tagolt tekintélyfokozat iránti igénye”.

Norbert Elias (1897–1990) német szociológus

Papp Imre szerint az udvar és az etikett biztosította az arisztokrácia számára különleges társadalmi helyének, státuszának a megőrzését, más társadalmi csoportoktól (beleértve a „nem udvari nemesek”-et is) való – mesterségesen megnövelt – különbözőségét, a távolságtartást és a csúcson maradást. Az udvari emberek mindennapjait meghatározó/behatároló, ugyanúgy ismétlődő szertartásokat sokan ugyan kelletlenül viselték, valóban egyfajta aranyozott kalitkának tartották/tarthatták, de nem tudták, egy idő után már nem is akarták belülről áttörni. Elias úgy látta, hogy nem csupán azért, mert fenntartásukat megkövetelte a király, hanem azért is, mert „társadalmi egzisztenciájuk ehhez kötődött”. Az udvari nemesi lét feladása, láncaik letörése egyben „arisztokrata jellegük szétzúzásá”-val, előjogaik feladásával, hatalmi esélyeik elveszítésével járt volna. Egyenlő lett volna a lesüllyedéssel és az önfeladással.

Udvari ranglétra, avagy: rang hatalom nélkül, hatalom rang nélkül

A német szociológus „hatalmi esélyek”-et említett, bár maga is jól tudta, hogy az udvari jelenlétnek nem annyira hatalmi, sokkal inkább presztizs- és kiváltságértéke volt, főleg más (nem udvari, vidéken élő, vagy alacsonyabb udvari tisztséget viselő) nemesekhez képest. Az udvarban viselt tisztségek/méltóságok és egyéb befolyásos pozíciók főként csak az udvarban jelölték ki az illető hierarchiában elfoglalt helyét. Országosan inkább jelképesek voltak, de tagadhatatlan, hogy akár jelentős befolyást, tekintélyt is biztosíthattak.

A lényeg mégis az, hogy világos különbséget kell tenni az udvari rang és a hatalom között. A kettő ugyanis nem (feltétlenül) esett egybe sem Versailles-ban, sem máshol. „Lehetett valaki nagyhatalmú miniszter, győztes hadvezér, gyarmati kormányzó – fogalmazott a magyar kultúrtörténész –, az udvari életben kisebb rangja volt, mint akár egy pelyhedző állú fiatal hercegnek. Franciaország marsallja a táborban megelőzte a hercegeket és a paireket, de az udvari életben rangtalanná süllyedtek, és feleségüknek nem járt ki az irigyelt és sóvárgott tabouret”. A rangelsőbbség, rangkülönbség érzékeltetése és ezek szertartásszerű betart(at)ása, érvényesítése mindent felülírt. A rang a merev udvari etikett és hierarchia minden bizonnyal legfontosabb szabályozója és meghatározója volt.

„A rang” volt minden udvari ember ábrándja, vágyainak netovábbja, legfőbb célja és törekvése, amelyért (szinte) mindent – legyen az intrika, ígéretszegés, hízelgés, kétszínűség, csúszó-mászó talpnyalás vagy gyilkosság – képes volt megtenni! Ez az őrületig fajuló cím- és rangkórság már a francia „legkeresztényibb király”, I. Ferenc (1515–1547) uralkodása idején is megfigyelhető volt, és furcsa, mi több, nevetséges tisztségeket kreált. Ugyanis az összes udvari tisztség közül az egyik legirigyeltebb a „székhordozók”-é volt, akik érdemrendekkel telitűzdelt egyenruháikban, oldalukon karddal látták el a „szék” körüli létfontosságú szolgálataikat. Kedvező „eredmény” esetén a jutalom sem maradt el. Őfelsége nem fukarkodott a kegyosztással. Ennek az (addig nagy nyilvánosság előtt zajló, többnyire naponta visszatérő) „esemény”-nek a nyilvánosságát egyébként XIV. Lajos szűkítette le a vérbeli hercegek és hercegnők, Mme Maintenan, a miniszterek és az udvari főméltóságok körére.

Az a bizonyos „szék”

Az udvari nemesség származás és rang szerinti megoszlásáról egy korábbi (5.) bejegyzésben is olvashattunk. Inkább lássunk néhány anekdotikus példát az említett cím- és rangkórság szemléltetésére. Ha például a francia király és/vagy királyné a karosszékében helyet foglalt, még a bíbornokoknak (akik pedig a pápa után következő, legelőkelőbb méltóságok voltak) is állniuk kellett. Egyedül a király gyermekei és a vérbeli hercegnők ülhettek tabouret-en, ezen az összecsukható, kar- és támla nélküli, kényelmetlen zsámolyféleségen (régies nevén „guggony”-on).

Az „isteni tabouret”

Az udvari etikett tehát a tabouret-jogot is gondosan szabályozta. A királyi pár távollétében a királyi gyermekeket is megillette a karosszék, míg a királyi unokák (vagy mondjuk a bíbornokok) taboutet-en ültek. A vérbeli hercegek és hercegnők (akik bizonyos esetekben kar nélküli támlásszéken ültek) között viszont már a bíbornokoknak is kijárt a karosszék. Ami pedig az udvari összejöveteleket végig álldogáló udvarhölgyeket illeti, számukra sem volt teljesen elérhetetlen az „isteni tabouret”-hez való jog megszerzése, ami kivételes kegynek és kiváltságnak számított, így állandó versengés folyt érte.

Udvari fogadásokon nemcsak a hercegnők és a pairek feleségei csókolták meg a királyné ruhaszegélyét, hanem a kisebb rangú hölgyek is, de az előbbiek „valamivel magasabban”. Saint–Simon szerint a ruhauszály hosszát is rőfre pontosan (1 párizsi rőf = 1,19 méter) szabályozta az etikett-törvény. Királyné: 11 rőf; királylányok: 9 rőf; királyi unokák: 7 rőf; vérbeli hercegnők: 5 rőf; egyéb hercegnők: 3 rőf. Már hárommal is elegendő szemetet lehetett összesöpörni – állapította meg némi malíciával Ráth–Végh István. Az uszályok viszont egy idő után már kevés szemetet söpörtek össze, mivel az udvari szabályzat újabb udvari méltóságot teremtett. E súlyos és járást nehezítő ruhadarab hordozása az uszályhordozók kitüntetett feladata lett.

XIV. Lajos még a törvényes gyermekeinél is jobban szerette a – Mme Montespan-tól származó – két törvénytelen fiát, akiket elhalmozott címekkel, méltóságokkal. Maine hercege például már 4 évesen ezredes, 12 évesen pedig Lanquedoc prefektusa.

XIV. Lajos egyik törvénytelen fia, Maine hercege (1670–1736)

Másik törvénytelen fiát, Toulouse grófját 5 éves korában Franciaország tengernagyának neveztette ki, majd a prefektusi méltósággal is felruházta. Ám bármit is tett a király, a két törvénytelen fiú nem haladt előre kellő mértékben az udvari ranglétrán. Nagy felháborodást keltett például, amikor keresztülmentek a párizsi parlament (egyfajta legfelső bírósági testület) közepén. Erre csak az elnöknek és a vérbeli hercegeknek volt joga. Talán ennek (is) köszönhető, hogy XIV. Lajos 1714 nyarán, bő egy évvel a halála előtt, a párizsi parlamenttel rendeztette törvénytelen fiai rangkérdését. A vérbeli hercegek rangjára emelték őket.

A párizsi parlament ülésterme 1715-ben

Mondani sem kell, hogy a kora újkorban a rang- és tekintélykórság Európa más országaiban/birodalmaiban is virágzott. Miután a katolikus Stuartok második visszatérési kísérletét („jakobita összeesküvés”-ét) Nagy-Britannia trónjára 1746-ban meghiúsították, a magas rangú politikai bűnösökre lefejezés várt. Ám a vérpadon is betartatták a rangsorrendet. Miután ugyanis Lord Kilmarnock, a magasabb rangú főbűnös előzékenyen maga elé akarta engedni az idősebb, de nála alacsonyabb rangú Lord Balmerino-t, a sheriff megtiltotta ezt a megbocsáthatatlan szabálytalanságot. Az úr a vérpadon is úr!

Kilmarnock 4. earlje, William Boyd (1704–1746)

Köztudott, hogy I. Lipót (1657–1705) Habsburg uralkodó, német-római császár, cseh és magyar király a trónja és birodalma megmentését (III.) Sobieski Jánosnak (1674–1696) köszönhette. A vitéz lengyel király ugyanis 1683-ban szinte az utolsó pillanatban mentette fel a töröktől ostromlott Bécset (az európai hadtörténelem egyik legnagyobb és legfergetegesebb lovasrohamával). A fővárost Lipót már korábban a sorsára hagyta, és Linzben, egy dunai hajón húzta meg magát. A keresztény győzelem hírére azonban győztes hadvezérként vonult be Bécsbe, hogy ő arathassa le a győzelmi babérokat.

Nem sokkal később viszont már azon főtt a feje, hogy az etikett betart(at)ásával hogyan fogadja a schwechati táborban ő, mint magasabb rangú császár és király az igazi győztest, az alacsonyabb rangú Sobieskit, aki „csupán választott király” volt. Ha gyalog fogadja – ahogyan Lotharingiai Károly javasolta –, a tüzes lengyel biztosan megropogtatná gyenge csontjait, és nem tartaná be azt a lépésszámot sem, amit a spanyolos udvari etikett a császár megközelítésénél előírt. Az irigy és hiú Lipót tehát lovon ülve, gőgös merevséggel, fagyosan hideg arccal fogadta az igen népszerű Sobieskit, miközben néhány alig hallható köszönő szót rebegett. S ez csak a kezdet volt!

I. Lipót és Jan Sobieski találkozása a scwechati táborban

Sobieskinek hamar elege lett a megalázó, lekezelő bánásmódból. „Mon frère – mondta magát türtőztetve –, örülök, hogy ezt a csekély szolgálatot megtehettem önnek!” A feleségének viszont már őszintén vallott: „Úgy bánnak itt velünk, mintha bélpoklosok volnánk… Mindenki el van keseredve, kedvük szegetten mondják, hogy bár sohasem jöttünk volna ide, s pusztult volna el ez a gőgös fajzat örökre.”

Francia udvari tisztségek/méltóságok

A francia királyi udvarban (is) kiélezett küzdelem folyt az udvari tisztségek/méltóságok elnyeréséért, nem különben a vezető tisztségviselők szolgálatába kerülésért. Ezzel (is) közelebb, vagy – szerencsés esetben – igen közel lehetett kerülni a hőn áhított célhoz: a Napkirály mindennapi látásához, szolgálatához. Ez pedig az érvényesülés, az előrébb jutás, a felemelkedés újabb anyagi-pénzügyi és egyéb csatornáit nyithatta meg. De melyek is voltak a legfontosabb tisztségek/méltóságok XIV. Lajos udvarában?

Hetven fölé, más adatok szerint talán száz és kétszáz közé is tehető az udvari lelkészek és gyóntatók száma. De nem ők voltak a csúcson. A főudvarmesteré volt a legmagasabb méltóság.  Körülbelül 400 nemesi udvaroncnak parancsolt, beleértve – hogy csak a legfontosabbakat említsem – az első udvarmestert, a 12 udvarmestert, a szobamesterek hadát, a főpohárnokot, a főpéket, a főszakácsot és a fővincellért. A királyi konyha felügyeletével rajtuk kívül 96 uraság volt megbízva, köztük 36 asztalnok és 16 ellenőr.  Ezek alá 448 főnyi konyhai személyzet tartozott, akiknek szintén voltak szolgáik, nekik pedig inasaik.

A főkamarás utasításaira három–négyszáz udvari „szolga” figyelt, egyebek között a király 4 szobainasa, a tartományi kormányzók, a királyi ház levelezését bonyolító 22 futár, a királyi ruhatár 2 nagymestere, a 30 orvos és a 10 patikárius. A főistállómester alá 600 beosztott tartozott: istállómesterek, fuvarosok, kocsisok, szíj- és kerékgyártók, kovácsok. A fő-szertartásmester seregnyi szertartásmestert és beosztottat irányított. És ott voltak még az udvarhölgyek, valamint a vadászok, solymárok, agarászok… százai.

Papp Imre tehát találóan állapította meg, hogy a korabeli franciák „az udvari tisztséget, az udvari rangot tartották a legtöbbre, amit csak ember elérhetett. Valójában üres címek voltak, s a tényleges politikai funkciókhoz már semmiféle szál nem fűzte őket”.

                                                                                                            Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Norbert Elias: Az udvari társadalom. Napvilág, Bp. 2005.

Funck–Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Ráth–Végh István: Az emberi butaság. Gondolat, Bp. 1974.

Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

 „A halálharang siró hangja végigsivít az országon, hirdeti a nemzet gyászát: meghalt a király! Első Ferenc József átköltözött királyi kastélyából-a történelembe.” Ferenc József 1916 őszén bekövetkezett halálára adott egri reakciókat vizsgálja Besenyei Dávid a sajtó hírein keresztül.

Habsburg-Lotaringiai Ferenc József osztrák császár, magyar király 1916. november 21-én (3 nappal rég elhunyt feleségének névnapja után, melyről az Egri Újság is megemlékezett) este 9 órakor (pontosítva 9 óra 5 perckor) hunyt el schönbrunni kastélyában, mintegy 3 heti rosszullétet követően.

Legutóbb 1908-ban küszködött a király nagyobb betegséggel, amikor tüdőgyulladása volt. 1916-ban Dr. Kerzl volt, aki november eleje körül észrevette, hogy a király hangja rekedtes, ő kezdeményezte a kivizsgálást. A betegségéről az első jelentés 1916. november 11-én érkezett: „A királynak néhány nap óta könnyű hurutos bántalma van.” A következő napok jelentései alapján a király állapotában jelentős változás nem történt.

Nov. 18-án adta ki a hivatalos első orvosi jelentést Bécsben Dr.Ortner és Dr. Kerzl. A királynak ezen a napon hőemelkedése volt, a testhőmérséklete 38 fokig emelkedett. Hétfőn, azaz november 20-án pedig már tüdőbántalmak gyötörték, de nem hagyta abba a munkát, nem kötötte magát ágyhoz. A keddi nap legbaljósabb jelentése az esti órákban kiadott jelentés volt, amely a király állapotának nagymértékű romlásáról számolt be: „Az őfelségénél a jobb tüdőben megállapított gócbántalom terjedelme növekedett. Hőmérséklete reggel 38.1, délután 2 órakor 39.5, este 39.6, érverés 80, lágyabb. Lélegzés szaporább. Percenkint 30 lélegzetvétel. Étvágy csekély. Erőállapot láthatóan hanyatlott.” … A király sosem kedvelte a gyógyszereket, nehezen lehetett rávenni, hogy bevegye az orvosok által felírtakat, valamint ragaszkodott hajnali fél négykor kezdődő napirendjéhez még betegeskedései időszakában is. A már említett keddi reggelen az orvosok már érezték, hogy visszafordíthatatlan a király egyre rosszabbodó állapota. A beteg ezen a napon is felkelt az ágyából, majd a dolgozószobájába ment és forgatható támlájú, karosszékké alakítható székében foglalt helyet. Nem érezte magát jól, az első reggeli alkalmával csupán egy „kevés tejet evett”, de ez is megerőltetőnek bizonyult számára. Az uralkodóház minden tagjához, valamint Vilmos császárhoz, a bolgár királyhoz, a szultánhoz, a német birodalmi hercegekhez és a semleges államok uralkodóihoz naponta kétszer küldtek jelentést a király állapotáról.

Dr. Kerzl vezetőfőorvos állapította meg a halál beálltát, „a Felség kiszenvedett.” A királyt ő és Ortner tanár együtt újból megvizsgálták, de mást, mint a király életfunkcióinak megszűntét, nem tudtak diagnosztizálni. Fél óra múltán kezdődtek a vigíliák, mely során egyenruhát öltve megjelent a trónörökös, Habsburg-Lotharingiai Károly, az elhunyt császári-királyi felség unokaöccse. Akit a külügyminiszter, báró Burián felkért a trón elfoglalására és a kormányalakításra. Ferenc József halálhíre Budapestre és az ország nagyobb városaiba még aznap, november 21-én az esti, éjszakai órákban, Egerbe  viszont csupán november 22-én délelőtt érkezett meg. Ennek okát így tárta az olvasók elé a sajtó: „Este 9 óráig. Eddig vagyunk mi bekapcsolva a világforgalomba. Innentul este kilenc óra után el vagyunk zárva a világtól s történjék bármi széles e világon, mi erről tudomást nem szerezhetünk.” (Sic!) A panasz a 9 órakor záró egri postaszolgálatot bírálta, amely rendeleti úton került szabályozásra, és amely miatt az esti értesítések nem érkeznek meg csupán másnap: „…mert nekünk a póstaigazgatóság rendeletéből a tyukokkal kell lefeküdnünk (Sic!). Így értesült a király haláláról Eger (30 ezer fős népességet számláló) városa csak egy nappal késóbb. Az Egri Újság tudósítása szerint a hír Miskolcon keresztül érkezett Egerbe, először a katonasághoz. Rövid időn belül egyre több épületen hirdette fekete gyászlobogó a király halálát. Gróf Keglevich Gyula főispán a haláleset napjának délutánján Budapestről pétervásárai kastélyába utazott, így elutazásakor még nem lehetett tudomása róla, de amint másnap Egerből értesítették, irodájának üzent, hogy annak rendje és módja szerint intézkedjenek e különleges esetben. Emellett utasítást adott a gyászlobogó kihelyezéséről. Nov. 22-én délután 5 óráig csupán egy hivatalos lap érkezett a főispáni hivatalba, hivatalos értesítés viszont még nem érkezett a belügyminisztériumból. Jankovics Dezső királyi tanácsos, Eger polgármestere a délelőtt folyamán szembesült azzal, hogy a katonaság már megkapta a hírt, és azzal is, hogy már elkezdték kihelyezni a  gyászlobogókat is. Azonnal intézkedett ő is, hogy fekete lobogó kerüljön a „város közházára”. Isaák Gyula alispán a temetésre küldendő vármegyei küldöttség összeállítását vállalta, valamint igyekezett a vármegye városainak és járásainak elöljáróit informálni. Szmrecsányi Lajos érsekkel Melna Gyula posta- és táviroda- főnök személyesen tudatta a hírt az érseki udvarban délelőtt 9 óra után. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy az érsek el fog-e utazni a császárvárosba. Fridl Gyula rendőrkapitány a budapesti intézkedésekhez igazodva (ahol már 21-én este elrendelték) november 22-én rendeletet adott ki, hogy a további intézkedésekig a kávéházakban a zenélés és a mozielőadások az országos gyászra hivatkozva szünetelnek.

November 23-án már látványosan megmutatkozott a gyász Egerben (amint a főváros is feketébe burkolódzott). A belvárosban alig maradt olyan ház, melyen ne lobogott volna a fekete zászló. Isáák Gyula alispán gyászt rendelt el, a főszolgabíráknak, rendőrkapitányoknak és a községi elöljáróságoknak körrendeletet adott ki a halálesetről, elrendelte, hogy a középületekre tűzzék ki a gyászlobogókat, valamint, a magánházak lakóinak is figyelmébe ajánlotta e nemes gesztus végrehajtását, legalább a temetés napjáig. A nyilvános helyeken való zenélést, valamint előadások tartását betiltotta. Az egri érsek által elrendelt gyászmiséken a hatóságoknak részt kellett venniük. Javasolta, hogy a városok és községek hívjanak össze gyászközgyűlést. „A nép gyászérzetét felkeltő” gyászbeszédek tartására hívta fel a figyelmet, különös tekintettel a vármegye községei számára. Keglevich Gyula főispán november 23-án érkezett Egerbe, a délelőtt folyamán az alispánnal tárgyaltak a teendőkről. Elhatározták, hogy Heves vármegye törvényhatósági bizottságát rendkívüli közgyűlésre hívják össze, melynek egyetlen tárgya a gyász kifejezése. A közgyűlés időpontjában egyelőre nem állapodtak meg, ugyanis a belügyminisztérium rendelkezéseire vártak a döntéshozás előtt. Az este folyamán érkezett belügyminisztériumi határozat értelmében Heves vármegye egy legfeljebb két fős küldöttséggel képviseltethette magát az uralkodó temetésén, az egyik tagnak gróf Keglevich Gyula főispánt jelölte ki a rendelkezés.

November 23-án az „Egerben állomásozó összes katonaságot” feleskették az új királyra (IV. Károly). Délelőtt a honvédség, majd őket követően délután a császári és királyi csapatok tették le az esküt. A katonákhoz semmi különleges rendelkezés nem érkezett még 24-én sem. Egészen eddig a kincstári épületekre nem tűzték ki a gyászlobogót, azért, hogy a lakosság hangulatát ne nyomja le a lobogók látványa. „A tisztek gyászkarszalagot és fekete florral behuzott kardbojtot viselnek a gyász szimbolumául (Sic!) A legénység 1 napos szünetet kapott, de ezt követően nem mentesültek a menetek és a gyakorlatok alól. A zene tilalma a hadseregre is érvényes volt, még a menetek alkalmával sem szólhatott semmiféle formában, a dob is tiltott volt.

Az Egri Újság november 25-én megjelent számának címlapjára az egri érsek két részből álló pásztorlevele került, amelynek első részében a régmúltú magyar királyról való megemlékezés kapott helyet a második részben  pedig a főpapi rendelkezések. Utóbbi kimondta, hogy az egyházmegye minden áldozópapja a legközelebbi, lehetőleg egymást követő három napon, három szentmisét tartson a király lelki üdvéért. Emellett bejelentést tett, hogy november 30-án, valamint december első két napján „Liberával kapcsolt ünnepélyes gyászmisék” lesznek a főszékesegyházban, valamint minden plébániai és szerzetesi templomban. Erre a hatóságok, hivatalok, katonai parancsnokságok és iskolaigazgatóságok meghívást kaptak, valamint a polgárokat is buzdították  a részvételre. Előírta a gyászmiséket megelőző napok délutánján a templomok harangjainak fél órán át való megszólaltatását is, amely a királyért végzendő ima idejét hivatott jelezni. Az iskolai tanítások, előadások helyzetéről is rendelkezett, melynek értelmében november hónap 30-án, a temetés előrelátható napján az iskolákban az oktatás és a tanulás szünetel. Az istentiszteleteket követően az iskolák és a tanintézetek számára gyászünnepély tartását rendelte el az érsek, melyen egy tanár vagy tanító volt hivatott méltatni a királyt. November 25-én újabb gyász rázta meg az érseket, ugyanis bátyja, a zempléni nagybirtokos Szmrecsányi János 78 éves korában, vékei kúriájában elhunyt. A temetését Vékén november 27-én, hétfőn a délutáni órákban tartották, ahová az érsek 26-án már biztosan, de lehet, hogy már korábban elutazott.

November 26-án délelőtt az egri izraelita hitközség megtartotta a rendes évi közgyűlését, melyen Weimberger Zsigmond alelnök elnökölt. A gyűlés kezdetén dr. Setét Sándor iskolaszéki elnök emlékezett meg Ferenc Józsefről, nem csupán őt méltatta, hanem az általa szentesített törvényeket is, különös tekintettel az izraelita hittételekhez kapcsolódókat. A hitközség tagjai a beszédet állva hallgatták, annak végeztével egyhangúlag amellett döntöttek, hogy a király emlékezetét jegyzőkönyvbe foglalják. Elrendelték, hogy a temetés napján gyászistentiszteletet tartanak templomaikban és iskolai előadásaik szünetelnek. Valamint megállapodtak arról, hogy Keglevich Gyula főispánt felkeresik, hogy az egri izraelita hitközség nevében részvétüket IV. Károly király (dec. 30-án koronázták magyar királlyá, eredetileg viszont december 6-ra várták az újságok) számára eljuttassa. Ezt követően az alelnök szünetet rendelt el, majd csak ezután kezdődött el a gyűlés napirend szerinti megtartása. A gyászistentiszteletüket november 30-án délután fél 5 órakor tartották az Újvilág utcai zsinagógában.

November 25-én még kérdés volt, hogy meddig marad zárva az Uránia mozi, viszont november 29-én már köztudott volt, hogy december 2-án, szombaton délután 6 órakor nyitják meg újra, hogy bemutathassák a Király imája c. „hazafias zenei filmkölteményt.” Az egri pénzintézetek közös megegyezés alapján ugyancsak zárva tartottak a hónap utolsó napján Az Egri újság november 27-én értesült a temetésre utazó hivatalos vármegyei küldöttség tagjairól. Keglevich Gyula mellé Borhy Gyula udvari főtanácsost kérték fel az illetékesek.

Szmrecsányi Lajos, ahogyan az ország összes főpapja, hivatalos volt a temetésre, a  rá váró feladatokat még nem tisztázták, és az újság a későbbiekben sem tudósított az érsek szerepéről a temetési szertartáson, viszont az új király koronázási ceremóniáján már volt szerepe. A lap tudósított arról is, hogy a koronázás programjai között szerepelt (az ünnepély után) az udvari ebéd, amelyre a kalocsai, az esztergomi érsek, a miniszterelnök, valamint a pápai követ mellett az egri érsek is meghívást nyert, így ez első között volt, akik közvetlenül szűk körben üdvözölhették az új magyar királyt.

November utolsó napjaiban már felmerült a gyász egyik társadalmi problémája, a muzsikus cigányság helyzete, akik a kávéházakban és egyéb szórakozóhelyeken dolgoztak, napról-napra keresték meg a kenyérre valót, és akik így munkanélkülivé és ezáltal nélkülözőkké váltak. A lap úgy értesült, hogy már segélykérelemmel is fordultak a városi tanácshoz. Jogos igényükkel egyetértett az újság.

A temetés idejét, már korábban, nem sokkal a haláleset napját követően tudni lehetett, nagy előkészületek előzték meg. Ferenc Józsefet a bécsi Hofburg plébániai kápolnájában ravatalozták fel, ahová II. Vilmos német császár ellátogatott november 28-án IV. Károly kíséretében, negyedórán át tartózkodott az elhunytnál, halkan imádkozott, majd egy fehér koszorút helyezett el. A temetésen is részt kívánt venni, de ekkoriban betegeskedett. Mellette természetesen rengetegen látogattak el a ravatalhoz, a rokonságon túl bárki leróhatta tiszteletét. November 29-én az országgyűlés két házának elnökei koszorút helyeztek el a király ravatalán. A koszorún az alábbi felirat volt olvasható: „Magyarország és társországainak főrendei jobbágyi hűséggel.”

November 30-án délután 3 órakor Bécsben a kapucinusok templomának kriptájába temették el az uralkodót, mely napon Egerben is kicsit még jobban lelassult, elcsendesült az élet az utcákon, hiszen az üzletek is zárva tartottak egész délután. A királyt a spanyol ceremónia előírása szerint temették el, ahogyan IV. Károly óhajtotta, Ferenc József a végrendeletében nem rendelkezett a saját temetési szertartásáról.

Egerben nov. 30-án reggel 9-kor tartották az első ünnepélyes gyászmisét az elhunyt emlékezetére, lelki üdvéért, amelyen „az összes politikai hatóságok, a katonaság képviselői, az összes hivatalok vezetőikkel, az egyesületek s az összes iskolák megjelentek.” A gyászmisét Debreceni János címzetes püspök celebrálta, hiszen az érsek éppen Bécsben, a temetésen tartózkodott. A mise alatt a főszékesegyházi ének- és zenekar Meiszter Imre karnagy vezetésével előadta Thaler: Keresztelő János Requiemjét, valamint a karnagy sajátszerzeményű liberáját. Ezután gyászközgyűlést tartott a város képviselőtestülete délelőtt 11 órakor. A gyűlésen a polgármester Jankovics Dezső királyi tanácsos elnökölt, mellette beszédet tartott dr. Barsy István városi képviselő is, aki tovább méltatta a királyt. 

Az egri főszékesegyházban nemcsak november 30-án, hanem december 1-én, valamint 2-án megtartották az érseki rendelet értelmében a 3 napon át tartandó ünnepélyes gyászmiséket. Hasonlóképpen cselekedett a többi felekezet is: az egri református egyházközség előtt november 30-án délelőtt 10 órakor Tóth László lelkész mondott ünnepélyes hangvételű beszédet, az istentiszteletüket a hívek énekével zárták le. Az új zsinagógában délután fél 5-kor tartották meg a gyászistentiszteletet, melyen a „város összes felekezetei is képviselve voltak” dr. Schweiger Lázár főrabbi nagyhatású beszédet mondott a „magyarok legliberálisabb gondolkodású királyáról” - fogalmazott az Egri Újság. Az egri ortodox izraelita hitközség november 26-án Lusztig Ignác hitközségi elnök vezetésével gyűlést tartott, amelyen a felszólaló elnök a nemzetet ért csapást taglalta. Elhatározták, hogy november 30-án, a temetés napján Schreiber Simon főrabbi a templomukban gyászistentiszteletet fog tartani, valamint 30 napos gyászt rendeltek el, amely alapvetően minden olyan ünnepélyt megtiltott, amely a vallás szempontjából nem alapvető fontosságú. A 30 napon túl, is az év végéig imádkoztak a király lelki üdvéért. A gyűlés végén alázattal üdvözölték a trón jogos utódját, Károly királyt.

November 30-án,  csütörtökön délelőtt 10 órakor tartotta az angolkisasszonyok intézete a maga gyászünnepségét, ahol az „intézet növendékei” bemutatták Bartók Antal poetikus könyörgését, amelyhez a zenei kíséretet Meixner tanár írta.

Az egri érseki jogakadémia jog- és államtudományi karának valamennyi tanára november 30-án kari ülésre gyűlt össze, hogy kivegyék részüket az országos gyászból. Az ülés megnyitását követően dr. Csutorás László jogakadémiai tanár a tanári testület nevében méltatta az elhunytat.

Emlékünnepet tartott az egri ciszterci főgimnázium is, amelyen az egri iskolákban hivatalosan látogatást tévő Dr. Badics Ferenc királyi tanácsos, jelenlévő tankerületi királyi főigazgató is megjelent. Az ünnepséget Dr. Kalovits Alajos intézeti énektanárnak az erre az alkalomra szerzett gyászéneke nyitotta meg, amelyhez a szöveget Dr. Kovács Pius írta. Az emlékbeszédet Dr. Kürti Menyhért mondta, majd az ünnepséget a Himnusz zárta le.

A Heves megyei és Eger vidéki jótékony nőegylet is lerótta tiszteletét az elhunyt király előtt. Jankovics Dezsőné „urasszony” november 30-án délután 4 órára a városháza kistermébe rendkívüli gyászközgyűlésre hívta össze egyesületének tagjait.

IV. Károly, Zita királyné és Ottó trónörökös a temetési menetben

December 4-én Heves vármegye törvényhatósági bizottsága is megtartotta rendkívüli gyászoló közgyűlését. Ridarcsik Imre kanonok, megyebizottsági tag szólt a megye nevében a király életéről. Számba vette az osztrák magyar ellentéteket, és hogy ezek dacára, a kiegyezést követően milyen dicső korszak jött el a Monarchia életében. Történeti áttekintést tett Ferenc József életéből, kapcsolatáról a magyarsággal és az őt ért nehézségekről. A gyűlésen megjelent a megye összes előkelője, a főpapság is számos tagjával képviseltette magát. Keglevich Gyula főispán 10 órakor nyitotta meg a gyűlést fekete díszmagyarba öltözve. Mindenki fekete ruhában jelent meg, a bizottsági tagok mellett a Hadsegélyező Hivatal gyászplakettje volt látható, amelyen Ferenc József képe szerepelt. A közgyűlési terem falán Ferenc József életnagyságú álló olajfestménye állt, amelynek aranyszegélyű keretét fekete florral takarták el.

1916. december 2-án és 3-án bemutatásra került az Uránia Mozgókép Színházban a Király imája c. „lélekemelő hazafias zenei filmköltemény”, melyhez budapesti zenészeket hívtak meg. Az előadások 6 órakor és fél 9-kor kezdődtek (A jegyeket már nov. 29-én lehetett váltani). A nagy érdeklődést mutatja, hogy felemelt helyárakat hirdetettek. Hasonlóképpen december 5-én újabb vetítésen vehettek részt az érdeklődők, ugyanis ezen a napon a Bécsben lezajlott temetésről készült filmkrónika került bemutatásra. Miután a 250 méter hosszúságú képanyag a keddi előadás alkalmával nagy hatást váltott ki a közönségből, a teltházas előadásokra való tekintettel december 5-től december 8-ig volt látható.

Összességében elmondható, hogy az Egri Újság igyekezett minden fontos történésről hírt adni, amely az idős elhunyt és az új királyhoz kötődött. A budapesti gyászeseményekről is beszámoltak, amelyek intézkedéseit Eger városa is igyekezett követni. A lap tudósítója gyakorta friss hírekkel látta el a napilapot, így első kézből tudták értesíteni az olvasókat és nem kellett a budapesti hírközlésekre hagyatkozniuk. A temetés után értelemszerűen az új királykoronázás, az évezredes hagyományok felelevenítése, újra köztudatba emelése foglalkoztatta a sajtót. 

Az Egri Újság a halálhír beérkezte után, több héten át naponta foglalkozott a király halálával, emellett napi rendszerességgel beszámolt az I. világháború nemzetközi hadi eseményeiről, politikai fejleményeiről, az osztrák császári és a magyar királyi trón I/IV. Károly által való elfoglalásáról, magyar királlyá való koronázásának előkészületeiről, tervéről és megvalósításáról. A hadi állapot és a koronázás eseményei Eger város életének is szerves részét képezték, az új adófajták, a további járulékos gazdasági és társadalmi nehézségek ellenére.

                                                                                                       Besenyei Dávid

Felhasznált források

Egri Újság 1916. november 23. csütörtök,1-3. oldal 324.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=308&layout=s

Egri Újság 1916. november 24. péntek, 1-2. oldal 325.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=312&layout=s

Egri Újság 1916. november 25. szombat, 1-3. oldal 326.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=316&layout=s

Egri Újság 1916. november 26. vasárnap, 1-3. oldal 327.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=320&layout=s

Egri Újság 1916. november 28. kedd, 2-4 (a 4. oldal dátuma hibásan november 27.). oldal 329.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=326&layout=s

Egri Újság 1916. november 29. szerda, 1-3. oldal 330.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=330&layout=s

Egri Újság 1616. november 30. csütörtök, 2-3. oldal 331.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=334&layout=s

Egri Újság 1916. december 1. péntek, 1-3. oldal 332.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=338&layout=s

Egri Újság 1916. december 2. szombat, 1. és 3. oldal 333.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=342&layout=s

Egri Újság 1916. december 4. hétfő, 2.oldal 335.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=350&layout=s

Egri Újság 1916. december 5. kedd, 1. és 3-4.oldal 336.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=352&layout=s

Egri Újság 1916. december 7. csütörtök, 3-4. oldal 338.szám

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgriUjsag_1916_03/?pg=360&layout=s

Pesti Hírlap 1916. november 22. szerda, 1. és 14-16. oldal XXXVIII. évfolyam 325. (13,259.) szám.

https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1916_11/?pg=459&layout=s

Pesti Hírlap 1916. november 23. csütörtök, 1-6. oldal XXXVIII. évfolyam 326. (13,260.) szám.

https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1916_11/?pg=487&layout=s

Az Érdekes Ujság 1916 december 2, 1 és 3. oldal Rendkívüli szám

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1088&layout=s

Az Érdekes Ujság 1916 december 3. 11-12. oldal 49.szám. https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1116&layout=s

Képek:

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1114&layout=s

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1112&layout=s

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1113&layout=s

https://adt.arcanum.com/hu/view/AzErdekesUjsag_1916-2/?pg=1093&layout=s

1950. szeptember 7-én jelent meg a szerzetesrendek működési jogát felfüggesztő törvényerejű rendelet (1950/34), amelynek értelmében a kommunista államhatalom a bencések, a piaristák, a ferencesek és a Szegény Iskolanővérek rendje kivételével az összes magyarországi szerzetesrendet megszüntette. A föloszlatott rendek tagjait 3 hónapon belül a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A megszüntetett rendek ingó és ingatlan vagyona az államé lett. A szerzetesrendek megszüntetéséig vezető utat mutatja be Cseresznyés Zsanett.

A II. világháború végén és az azt követő években, a Rákosi-rendszer megszilárdulása előtt, elsősorban a menekültek bújtatása, másodsorban a megszálló csapatok (elsősorban a 2. ukrán front), az önkényes rendvédelmi szervek (például partizánok, nyilasok) egyházellenes hangulata miatt voltak kereszttűzben az egyházi intézmények és szerzetesrendek kolostorai, számos szerzetestestvér halt vértanúhalált, vagy került internálótáborba. Kiemelkedően sok rendtag és pap is áldozatául esett a terrornak. Az általam vizsgált négy szerzetesrend (ferencesek, jezsuiták, bencések és pálosok) tagjai közül számos mártír került ki, rengeteg novíciusnak, rendtagnak külföldre kellett menekülnie, másokat lehallgattak, vegzáltak, vagy beszerveztek. A rendek felbecsülhetetlen értékű vagyonát, intézményeit felszámolták, és összességében nagymértékű vagyoni és lelki károkat okoztak a szerzeteseknek.

Jezsuita novíciusok Pécsen, 1934

Ferences vértanúk

Kálmán Peregrin OFM ferences szerzetes cikkében gyűjtötte össze hét magyar ferences élettörténetét, akik 1944 és 1954 között haltak hitükért vértanúhalált. Közéjük tartozott Kiss Szaléz OFM atya, akire demokráciát támogató megnyilatkozásai miatt hamar felfigyeltek. A nemzetiszocialista diktatúra vezetősége „fasisztaellenes”, „angolbarát” viselkedéséért Dachauba akarta internálni. A zsidóüldözések alatt öt zsidó családot bújtatott, majd 1944 júniusa után számos menekültet fogadott be a kolostorba. 1944 júniusának végén Gyöngyösre helyezték a ferences rend stúdiumházába, ahol a Kisgazda Párt helyi alelnökeként (!) 1945-ben megalapította a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Szövetséget, mely hamar feltűnt immár a kommunistáknak. 1946 tavaszától már sokat támadták a sajtóban, majd rövid időn belül elhurcolták. Szaléz atya naplóbejegyzéseiből kiderült, hogy körömtépéssel akarták elérni, hogy Mindszenty hercegprímás ellen vallomást tegyen, és – a gyónási titoktartási fogadalmat megszegve – a nála gyónók titkait felfedje. Számos alkalommal ájulásig verték a szovjet katonák, hogy különböző, általa el nem követett bűncselekmények (köztük gyilkosság) bevallására kényszerítsék, és ugyanilyen kínzásokat kellett elszenvednie több rendtársának is (például Lukács Pelbárt OFM szerzetesnek, a hatvani ferences rendház főnökének is). Mindeközben a Szaléz atya kapcsán zajló eljárásról a Szabad Nép egy májusi száma úgy nyilatkozott, hogy a páter „feloldozást adott a gyilkosoknak”, bátorította őket, hogy „legyenek ezentúl még magyarabbak” és pálinkázás mellett terveztek egy rendőrbiztos elleni merényletet. Egy Sopronkőhidán fogvatartott pap rabtárs elmondása alapján naponta kétszer kaptak lavórban levest, és 20 dkg kenyeret, majd végül a Szovjetunióba hurcolták őket: Szaléz atyát vélhetőleg még útközben, Sopronkőhidán agyonlőtték és jelöletlen tömegsírba temették, Pelbárt testvért pedig már Magyarországon kívül, egy marhavagonban érte a végkimerülés.

Kiss Szaléz (1904-1946)

A Rákosi-rendszerben gyakori koncepciós perek a szerzetesrendeket sem kerülték el – egyik kiemelkedő áldozata volt Károlyi Bernát OFM ferences szerzetes. 1940-től kecskeméti házfőnökként annak ellenére, hogy szegények, zsidók, kommunisták és rendszeren kívüliek tucatjainak segített keresztelkedésben, menlevelek beszerzésében, vagy akár internálótáborokból való megszöktetésben, a vegzálás őt sem kerülte el. Letartóztatásokkal és kihallgatásokkal már 1945-ben is nyomást gyakorolt rá a népügyészség, de a későbbi eljárásoknak valószínűleg előidézője volt, hogy a Kisgazdapárt őt jelölte kecskeméti képviselőnek – ugyan csaknem háromnegyedét megszerezte a szavazatoknak, mégsem jutott mandátumhoz. Ezt követően 1949 adventje előtt letartóztatták, államellenes szervezkedés (koholt) vádjával, és egy éven belül már tizenöt év fegyházbüntetésre ítélték, melynek már első éveiben is válogatott verésekben, kínzásokban részesült. Rabtársai beszámolói alapján mosolyogva várta, és tűrte a bántalmazásokat, mivel így ő is „részesülhetett Krisztus szenvedéseiben”, illetve súlyos tüdőbetegsége ellenére szándékosan nem kapott, illetve késleltetve kapott orvosi ellátást, és végül 34 kilósan halt meg.

Károlyi Bernát (1892-1954) 

A Kistarcsán is vizsgázó jezsuiták

Számos jezsuita novícius, szerzetes és pap próbált meg elmenekülni Magyarországról, de többeket a határon elfogták és bebörtönöztek, azonban többen szerencsésen kijutottak, így a magyarországi provinciát két szekcióra bontották: egy belhoni (Sectio I), és egy külhoni tagságra (Sectio II).

A letartóztatások számos magas szintű jezsuitát is érintettek, mint például Tüll Alajos SJ provinciálist 1949-ben, Csávossy Elemér SJ tartományfőnököt 1951-ben, vagy Pálos Antal SJ provinciálist 1954-ben további rendi elöljárókkal együtt. Számos jezsuitát vegzáltak, voltak, akik Szenteste estek szovjet fogságba, további sorsuk azóta is ismeretlen. Több teológushallgatót koholt vádak alapján kényszermunkára ítéltek, számos szerzetestestvért internáltak, vagy koncepciós perek áldozatául estek.

            A kistarcsai internálótáborban olykor egyszerre csaknem kéttucat jezsuita is tartózkodott, azonban amíg az ÁVH át nem vette a Belügyminisztériumtól a tábor működtetését, a szerzetesek folytathatták teológiai képzésüket Mócsy Imre SJ vezetésével , és engedélyt kaptak tananyagok átvételére. Az internáltak közül kerültek ki az oktatók, vizsgákat is tartottak, és egyedülálló módon a világ számos egyetem teológiai fakultásán elfogadták az itt elért vizsgaeredményeit azoknak, akik később disszidáltak.

Mócsy Imre (1907-1980)

Bencés „kémek” és elkobzott könyvtáraik

A pannonhalmi apátság és a bencések történelme az államalapítás előtti évekig nyúlik vissza, így szinte magától értetődőnek tűnik, hogy a kolostor állományában lévő, ezer év alatt felhalmozott műkincsek értéke felbecsülhetetlen. A szovjet megszállás elől rengeteg írásos és tárgyi műkincset menekítettek a kolostorba. A bencés rend írott és tárgyi emlékei körül számos jogi probléma lépett fel a II. világháború után. Ugyan már 1949-ben született egy műtárgy-, majd műemlékvédelmi törvény, gyakorlatilag az összes rendház birtokában lévő ingóságokat kisajátították a megyei tanácsok és az ezért felelős állami szerv, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja. A muzeológusok még csak meg sem tekinthették őket: különösen fájó pont volt ez Tihany esetében. Ezen felül a megyei tanács a tihanyi rendházba – miután azt kollégiumnak és múzeumnak is alkalmatlannak minősítették – 116 „elagott és beteg (vérbajos, elmebeteg) tehetetlen embert helyezett el”, de a szűk hely miatt még a folyosókon is aludtak néhányan. A rend számára kapóra jött egy szovjet látogatás 1951 nyarán, akiknek nem tetszett, hogy egy ilyen festői környezetben betegházat üzemeltetnek, így 1952-ben már újra múzeumként üzemelhetett az apátság épülete.

A tihanyi apátság 1950-ben

A bencések tulajdonában álló könyvtárakat sem kímélte a rendszer, azokat úgy kobozták el („helyezték biztonságba”), hogy leltárba sem vették az állományt, melyet az egyházi könyvtárak „rossz kezelésével” indokoltak. Az 1950-ben hozott, szerzetesrendeket feloszlató törvényt követően a bakonybéli könyvtárat teljesen elszállították, a celldömölkit (mely többségében 18-19. századi, összesen nyolcezer darabos gyűjtemény) szétválogatták, és az egyházra jutó részt a helyi plébános kapta, a tatai rendházak, 20 tonnát kitevő könyvtárát (8-10 ezer darabos gyűjtemény) is ismeretlen gyűjtőhelyre szállították, de ugyanez történt a kőszegi, pápai, soproni és zalaapáti könyvtárral is. A győri bencés gimnázium megmaradt, így az részben megtarthatta könyvtárát. A tihanyi apátság könyvtárából az állami szervek mellett Illyés Gyula is válogathatott, de nagyrészben meghagyták a gyűjteményt. A pannonhalmi könyvtár válogatására 1951-52-ben került sor: a feljegyzések szerint „itt is, mint eddigi munkánk során majdnem mindenütt, fasiszta anyagot” találtak a könyvtári bizottság munkatársai, melyet az állami szervek zúzdáiba küldtek. A 80 ezer darabos gyűjteményből csupán 25 ezer került vissza a bencésekhez, és további 18 ezret nem válogattak szét.

A győri bencés rendház és templom 1950-ben

A bencéseket ért büntetőperes eljárások túlnyomórészt az iskolák államosítása ürügyén indultak, és kivétel nélkül mind esetében rögtönítélő bíróságok jártak el, legfeljebb háromszor 24 óra leforgása alatt, szóbeliség-dominálta eljárásokkal, a nyilvánosság teljes kizárása mellett, kifejezetten ellenséges stílusban. Ezek között előfordultak olyan esetek is, ahol katonai bíróság járt el, ebbe tartozott Vaszary Gábor és Jezerszky Ottó, egykori diákok és társaik ellen indított eljárás 1951-ben: az ÁVH „politikai, gazdasági és katonai kémadatok” Ausztriába és NSZK-ba csempészésével vádolta a diákokat. A kémkedés részleteit a vádirat nem konkretizálta, kizárólag egy budapesti egyetemi hallgató tanúvallomására és a gyanúsítottak beismerő vallomására támaszkodtak (akik a vád időpontjában már majdnem fél éve előzetes letartóztatásban voltak). A vallomásokról sokat elárul néhány idézet a négy diáktól, mint „[s]zármazásom és neveltetésem következtében ellensége vagyok a fennálló társadalmi rendszernek”. Az ’52 tavaszán lezajlott egynapos tárgyaláson elsőfokon kihirdették az ítéletet: a négy diák közül Vaszaryt és Jezerszkyt kötél általi halálra, a harmad- és negyedrendű vádlottat (Lengyel Ferenc és Horváth Zoltán) 15 és 10 évre ítélték. Az eljárás során csak súlyosbító körülményeket vettek figyelembe: „[k]émek beismerése, büntetlen előélet, fiatalabb életkora, mint enyhítő körülmény a jelenlegi feszült nemzetközi viszonyok között, számításba nem jöhet. [...] [K]émekkel szemben csak könyörtelen leszámolás útján védhető meg a szocialista társadalom.”  A másodfokú tárgyalás, mely ugyanazon év szeptemberében zajlott, helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, így októberben Vaszaryt és Jezerszkyt felakasztották, melyről azonban csak 1956-ban tájékoztatták a családtagjaikat. Horváthot ’56-ban szabadon engedték, de a büntetett előélet miatt igen nehéz helyzetben volt a munkaerőpiacon (a korábbi vagyonelkobzás jóvá-nem-tételéről nem is beszélve). Lengyelről azonban nincs információ.

Hasonló körülmények között zajlott az eljárás Pázmány Géza OSB bencés szerzetes és társai, köztük (a későbbiekben még az állambiztonság figyelmébe kerülő) Pálfy Aurél OSB ellen 1953-ban. Pázmány ausztriai teológiai tanulmányai alatt került az ÁVH figyelmébe: a vádirat szerint brit katonák beszervezték kémkedés céljával, melyet a megfigyelt levelek tartalmával próbáltak alátámasztani, míg Pálfyt a cserkészmozgalom illegális újraszervezésével vádolták. A vádlottak csaknem mindegyike beismerő vallomást tett, és néhány lefoglalt tárgy (mint bakancsok, térképek) perdöntőek voltak az eljárás során. Pázmányt 15 évre, a többi vádlottakat 2,5 év és 15 év közötti időtartamú fogházra ítélték (mely relatíve megbocsátónak tűnhet Vaszary és Jezerszky ítéletéhez képest).

A pannonhalmi és győri bencés rend tagjait megfigyelők jelentései alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a szerzetesek szűk környezetében a politikai rendőrség megbízottjai, besúgói voltak. Olyan dosszié is akadt, melyben 1949-ben próbáltak egy görög-latin szakos tanár rendtagot beszervezni – egy kizsarolt találkozást követően az ÁVH Andrássy út 60. alatti székházába vitték, ahol – vélhetőleg erőszak hatására – írásban együttműködést tanúsított a belbiztonsági szervekkel. Majd öt nappal a szabadon engedése után találkozott tartótisztjével, és „zaklatott állapotban” közölte vele, hogy „[...] inkább leüli a 3 évet, amit kiszabnak rá, mert mindentől fél”. Nemsokkal ezután az ÁVH egy Ausztriában élő bencés szerzetes (a már említett Pázmány Géza OSB) leveleiből észrevették, hogy az az ország elhagyására buzdítja levelezőpartnereit, köztük pannonhalmi diákokat, így, egy előre megtervezett akció során (vélhetőleg súlyos presszióval) a 18 éves bencés diákot, Felkai Ervint be is szervezték. Azonban Felkai nem bizonyult jó ügynöknek, így került a belbiztonság látókörébe Pálfy Aurél OSB, Felkai (illegális) cserkészvezetője – Felkai azonban részletesen megosztotta, hogyan járt el vele az ÁVH, mely a szervek előtt is ismert lett, így Pálfy beszervezésétől végül elálltak. Néhányan azonban kevésbé voltak szerencsések: Jámbor Mike OSB bencés szerzetes és tanár (igazgató), valamint Polgár Vilmos OSB az Olasz Kultúrintézeten keresztül kommunikált a Szentszékkel, valamint Bulányi György SchP piarista szerzetessel együtt külföldről csempészett egyházi brossúrákat fordítottak. Jámbor Mike előtt a győri kolostor gondnokát, Kapuy Vitált szervezték be 1954 tavaszán, hogy segítsen a szerveknek felhasználható anyagot gyűjteni az ellen. A Kapuy által szolgáltatott információk birtokában az ÁVH mindkét bencés szerzetest kihallgatta, majd azok „az eléjük tárt bizonyítékok hatására megtörtek” és vállalták az együttműködést a belbiztonsággal.

 Pannonhalma 1948-ban

A „nyilas” és „háborús bűnös” pálosok

A koncepciós perek a pálos rendet sem kerülték el, mely közül talán az egyik legismertebb történet Vezér Ferenc OSP szerzetesé. Állítólag Endre László, a Szálasi-kormány hírhedt belügyi államtitkára, Nyugat-Magyarországra történő menekülése előtt Vezért bízta meg a pálosszentkúti polgárőrség vezetésére, melyet 1944 őszén el is vállalt, de csak az orosz csapatok bevonulása után, ’44 novemberében alakultak meg. Azonban számos tényező látszólag elvi ellentmondásban áll a polgárőrségi tevékenységgel, többek között a tény, hogy egyrészről a korabeli szerzetesi regula szerint egy testvér sem vállalhatott semmilyen feladatot a renden kívül, valamint, hogy nem az volt a kolostor elöljárója, így ő maga sem adhatott felmentést önmagának. Ezen felül a pálos lelkiség három pillére (önmegtagadás és világi dolgoktól [köztük a politikától] való elfordulás, rendi szigor, akaratról való lemondás) sem lenne összeegyeztethető azzal, hogy Vezér elvállalta volna a csendőrség vezetését. Továbbá az 1944 októberében létrejött polgárőrségnek számozott fegyverei, megkülönböztető jelzései voltak, melyből következtethető, hogy a Vezér által vezetett polgárőrség nem azonos az 1944 októberében alakult helyi rendfenntartással. Azonban arról számos írásos bizonyíték is tanúskodik, hogy a maga módján ellátott minimális rendvédelmi feladatokat a Vezér-féle polgárőrség.

Nem egyértelmű, hogy a polgárőrség keretein belül, vagy rendtagként, de a szerzetesek korabeli leveleiből egyértelműen megállapítható, hogy a háború végén Vezér a szovjet katonák elől bújtatta a falu női lakosságát a templomban és a rend épületeiben. Állítólag egy ilyen razzia alkalmával Soltvadkerten egy szovjet katona erőszakoskodni akart a bújtatott nőkkel, Vezér szembeszállt vele, a katona az elsült fegyverével pedig önmagát sebesítette meg végzetesen. A történetet a pálos szerzetestestvérek mellett a modern kutatási eredmények is alátámasztják. Az is nyilvánvaló az elbeszélésekből, hogy több csendőr is ölt meg orosz katonákat ezidő alatt, akiket mind eltemettek a helyszínen, bejelentés nélkül. Végül az 1951-es koncepciós eljárás során olyan elemeket is bevetettek Vezér ellen, hogy elhitették egy helyi férfival, hogy a feleségének viszonya volt az atyával abból a célból, hogy tanúskodjon ellene, illetve nyomás hatása alatt még a kolostor perjele is Vezér ellen vallott, sőt, többen egyenesen a hírhedt Kun Páterhez hasonlították. Végül Vezér Ferencet 1951 augusztusában akasztották fel, és jelöletlen sírba temették. A vádiratban számos szembeötlő időbeli, logikai és földrajzi ellentmondással lehet találkozni, azonban, ha Vezér tudott is az általa vezetett emberek tevékenységéről, aligha vett részt közvetlenül fegyveres cselekményben – még annak ellenére sem, hogy Vezér temperamentumának hevességéről többen is beszámoltak. A korabeli beszámolók szerint az atya „nagyon tüzesen prédikált”, ám Homonnay Sándor Miklós OSP rendtársának szavaival élve „nem volt meg benne a kellő bölcsesség” a disztingváláshoz, így 1945-ben egy félresikerült húsvéti prédikációja után megvádolták (először – azonban ekkor még nem merült fel a polgárőrségben betöltött szerepe). Ebben a prédikációban félreérthető kijelentéseket tesz, melyekből Nagypéntek és a szovjet megszállás közti párhuzamot lehet vélni, illetve a nehéz idők végezetéhez szánt bátorítását a „[k]itartás” felkiáltással fejezte ki a hívek felé, mely köztudottan a nyilasok köszöntése volt.

Abban számos kutató között egyetértés van, hogy a koncepciós per valós célja Grősz József kalocsai érsek perbe fogása volt (közvetlenül a Mindszenty-pert követően), még akkor is, ha csak földrajzilag kapcsolódott az érsek elleni eljáráshoz. A gyakori, nyomás alatti kényszervallomásoknak nagyon jó példája a Csellár István Jenő OSP-ből kikényszerített vallomás 1951-ből, melyben kijelenti, hogy a pálos rend működése “megfelelt a Horthy-féle fasiszta rendszer célkitűzéseinek”, valamint a rendtagok “a hitlerizmus mellett foglaltak állást”, és hogy a Gellért-hegyi sziklatemplomban “Szálasi-miséket” tartottak.

Számos pálos szerzetessors is Vezéréhez hasonlóan alakult. Sokan közülük a bányákban, a nehéziparban helyezkedtek el, de csak néhányan végezhettek értelmiségi munkát a börtönbüntetést követően. Bihar Árpád Tádé OSP, Oláh Ferenc Julián OSP a diósdi csapgyárban, majd a Váci úti cérnagyárban, Szabó Sándor László OSP templomőr lehetett, többen kántorok, pénztárnokok, szakácsok lettek – valamilyen szinten mindannyian igyekeztek szabadulásuk után is tartani a kapcsolatot az egyházzal, és nem mellékesen igyekeztek a szerzetesi fogadalmaikat is megtartani.

„Szeressétek ellenségeiteket…”

Mindent egybevetve, az erőszakos fellépés a szerzetesrendekkel szemben számos életet, szörnyű lelki megpróbáltatásokat, megalázásokat követelt, a rendek társadalmi és tudományos munkájának szinte teljes – sok esetben végleges – megszűnése mellett. Mindezeken túl a nagymértékű vagyoni kisemmizés sokaknak már csak a jéghegy csúcsa lehet. Rengeteget tanulhatunk a kor szerzeteseinek alázatából, mely óhatatlanul is Lukács evangéliumát juttatja eszünkbe: „[sz]eressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. [...] Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,27-30)

Bibliográfia

Balogh Margit. „»Isten szabad ege alatt« – az egyházak Magyarországon 1945 és 1948 között.” In Balogh, M. (szerk.), Felekezetek, egyházpolitika, identitás Magyarországon és Szlovákiában 1945 után, szerk.: Balogh Margit, 49-60. Budapest: Kossuth Kiadó, 2008.

Bánkuti Gábor. „A diktatúra és szétszóródás évtizedei.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 488-495; 497-499. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Bánkuti Gábor. „Jezsuiták a diktatúrában.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 502-507. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Bánkuti Gábor. „Jezsuita élet a kistarcsai internálótáborban.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 516. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Bertalan Péter. „A pálos rend és az állambiztonság küzdelme.” Egyháztörténeti Szemle 17,2 (2016): 79-97.

Bertalan Péter. „Történelmi hálózatok. Magyar Pálos Rend contra Állambiztonság.” Egyháztörténeti Szemle 18,1 (2017): 42-55.

Binder Richárd. „Az egyházak elleni politikai, ideológiai harc Magyarországon 1951/1952-ben.” Létünk 2010,3 (2010): 27-37.

Cúthné Gyóni Eszter. „»Rieger József« fedőnevű ügynök jelenti.” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején III., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 223-234. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2018.

Cseszka Éva. „Bencések a kommunista diktatúra szorításában. Pálfy Aurél munkássága és elítélése.” In Örökség és küldetés. Bencések Magyarországon. 2. kötet, szerk.: Illés Pál Attila és Juhász-Laczik Albin OSB, 587-599. Budapest: Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2012.

Fejérdy András. „»Itt a döntés egyoldalúan történik« – az 1950-es megállapodás és a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása,” MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020. augusztus 30., https://abtk.hu/ismerettar/evfordulok/1559-itt-a-dontes-egyoldaluan-tortenik-az-1950-es-megallapodas-es-a-szerzetesrendek-mukodesi-engedelyenek-megvonasa

Gergely Jenő. A katolikus egyház Magyarországon 1919-1945. Budapest: Pannonica Kiadó, 1997.

Horváth Attila. „A vallásszabadság korlátozása és az egyházak üldözése Magyarországon a szovjet típusú diktatúra idején.” Velünk élő múlt 10,1-2 (2014): 1-24.

Kálmán Peregrin. „Hét magyar ferences vértanú tanúságtétele a totalitárius rendszerek üldöztetései közepette.” Acta Pinteriana 2018,4 (2018): 39-87.

Kárpáti Zoltán Endre. „A pálos rend elleni 1951-es koncepciós per formálása és előzményeinek bemutatása.” Egyháztörténeti Szemle 11,1 (2010): oldalszám nem elérhető.

Keresztes Csaba. „A bencés rend írott és tárgyi műkincseinek sorsa 1949-1952 között.” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején I., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 35-58. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2017.

Klestenitz Tibor. „Jezsuiták a második világháborúban.” In Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig, szerk.: Szokol Réka és Szőnyi Szilárd, 476-479; 482-483. Budapest: Jezsuita Kiadó, 2021.

Kovács Benedek és Lajtai Mátyás. „Magyarország vallási viszonyai a népszámlálások és egyéb lakossági adatfelvételek tükrében.” Statisztikai Szemle 98,6 (2020): 573-598.

Mikó Zsuzsanna. „A bencések elleni büntetőperek 1945-1963 között.” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején I., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 21-32. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2017.

Rajki Zoltán. „Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár-korszakban.” Egyháztörténeti Szemle, 3,2 (2002): 74-86.

Soós Viktor Attila. „»Mátrai« fedőnevű ügynök az állambiztonsági szervek szorításában.” Egyháztörténeti Szemle 8,1 (2007): 145-173.

Völgyesi Zoltán. „A kommunista egyházpolitika szakaszai Magyarországon 1948-tól 1964-ig.” Mediárium: társadalom-egyház-kommunikáció 5,4 (2011): 25-34.

Vörös Géza. „Állambiztonság és egyházak.” Egyháztörténeti Szemle 10,4 (2009): 3-19.

Vörös Géza. „Egyházak az állambiztonsági dokumentumokban.” In Csapdában. Tanulmányok a Katolikus Egyház történetéből, 1945-1989, szerk.: Bánkuti Gábor és Gyarmati György, 281-333. Budapest: L' Harmattan, 2010.

Vörös Géza. „»Pálfi Aurél beszervezésétől elálltunk.« A bencés rend a politikai rendőrség hálójában (1945-1956).” In Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején II., szerk.: Dénesi Tamás és Boros Zoltán, 187-204. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, 2018.

Fényképek

Fortepan 5440, 11563, 13184, 100354

Wikipédia, Wikimedia Commons