A víz hiánya vagy túlzott bősége is gondokat okoz. Egy korábbi bejegyzésünkben az olvasó megismerkedhetett a 19. századi aszályokkal, ebben a bejegyzésben pedig a 19. századi folyószabályozás kapcsán az ártéri gazdálkodást mutatja be Rózsa Sándor. Tudják, hogy pontosan mit jelentenek a fokok és mi közük a "második honfoglaláshoz"?
Ha valakitől ma azt kérdeznénk, hány fok van a Tisza mentén, valószínűleg beütné az OMSZ honlapját a böngészőjébe, s nagyot csodálkozna azon, ha azt mondanánk, bizony inkább az Arcanum Történelmi térképeket kellett volna előhívnia. Napjainkban nyilván hamarabb jutna eszünkbe a Celsius-fok, mint egy hidrológiai fogalom, a 19. században vagy azelőtt élt emberek azonban – különösen, ha valamely folyó mentén gazdálkodtak – szinte biztosan az utóbbira gondolnának a szó hallatán.
A Kárpát-medence antropogén tájformálásának kezdete egyidős az ember megjelenésével, azonban kevés tevékenység gyakorolt akkora hatást a táj képére, mint a 19. század közepén meginduló rendszeres folyószabályozások. Az azóta eltelt időszak egymásra épülő vízi munkálatai teljes mértékben átformálták a vízrajzi viszonyokat, különösen az Alföldön. Mocsarak, lápok és tavak, sőt teljes folyóvizek kerültek felszámolásra, magukkal rántva számos foglalkozást – csíkász, pákász stb. – és egyéb archaikus tevékenységet. A magyarság egyik legmonumentálisabb alkotása volt ez, amely méreteit tekintve – kiépített töltéshossz, lecsapolt területnagyság – megelőzte Európa más hasonló munkálatait, többek között a Pó-völgyében, a Loire mentén vagy éppen Hollandiában. Aligha mondunk persze újdonságot azzal, hogy ez az óriási beavatkozás már a megindulásakor is igen vitatott volt, s a „második honfoglalásként” üdvözölt folyamatra, hamarosan ráaggatták a „verítékes” jelzőt.
Fokok a Duna mellett Decs településnél az Első Katonai Felmérésen
A vitatott „második honfoglalás”
A folyószabályozások egyik értékelése szerint, a tájátalakítás egy olyan kényszerű lépés volt, amely a folyómenti közösségek fejlődésének kizárólagos útját jelentette. Eszerint az Alföld több mint 1/3-át elfoglaló árterek lényegében hasznavehetetlen területek voltak, melyeken a környékbeli parasztság legfeljebb kényszerűségből gyűjtögetett, halászott vagy éppen vadászott, elsősorban rablógazdálkodás jelleggel. A 19. század közepére azonban a megnövekedett lakosság már teljes mértékben elfoglalta az árvízmentes, így mezőgazdasági termelésre alkalmas területeket, s az extenzív növekedés egyetlen lehetséges irányát az árterek jelentették. Ebben az értelemben 19. század közepe egy olyan tájhasználati fordulópont, amikor a tájátalakítási potenciál – lényegében a tőke, a munkaerő és a technikai feltételek összessége – elérte a lecsapolásokhoz szükséges szintet.
A 20. századra elég idő telt el ahhoz, hogy magát a szabályozást és annak szerteágazó hatásait nagyobb időperspektívában, több tudományterület nézőpontjából is vizsgálni kezdjék. Napvilágot láttak azok a hipotézisek, amelyek a közvetlen és jól látható következmények mellett – állat és növényfajok visszaszorulása stb. – hosszú távú közvetett hatásokat is a folyószabályozások számlájára írtak, úgymint a talajszikesedés vagy éppen a lokális klímaváltozás. A természettudományos oldalon túl persze a néprajz, valamint a gazdaság- és társadalomtörténet is egyre nagyobb figyelmet szentelt a témának. Felmerültek olyan kérdések, mint például, az érintett közösségek gazdasági és demográfiai fejlődésére vagy életmódjára gyakorolt hatások, a jövedelmezőség, a munkálatok összefüggése a mezőgazdasági piaci viszonyok alakulásával, és még sok más.
Összességében elmondható, hogy megindult és egyre erősödött egyfajta kritikus gondolkodás a vízrendezésekkel kapcsolatban, s ennek egyik úttörője kétség kívül Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató volt, aki a Sárköz és a környező Duna menti területek alapos vizsgálatát hajtotta végre, főként levéltári forrásokra alapozva. Eredményei és felvetései mind a napig meghatározók a vízgazdálkodás történeti kutatásában.
Az ártér, mint hasznos terület
Andrásfalvy a Sárköz és a környező Duna vidék gazdálkodásának vizsgálata során számos olyan megfigyelést tett, amely nehezen volt összeegyeztethető a folyószabályozásokról alkotott korábbi képpel. A rendszeres szabályozások előtti gazdálkodást egy olyan differenciált rendszerként jellemezte, amely a különböző környezeti adottságú területeket a legoptimálisabban igyekezett hasznosítani. A folyómenti falvak határában három ilyen térszín különíthető el: (1) A legmagasabban fekvő árvízmentes területeké, amelyek maguknak a településeknek, valamint a szántóföldi művelésnek és az egyéb vizet nem tűrő nővénykultúráknak adtak helyet. (2) Az ún. magas ártereké, melyeket az évenkénti árvizek csak rövid ideig öntöttek el, s főleg a külterjes állattenyésztés terepét jelentették. (3) Végül a mély ártereké, ahol az állandó nádasok és mocsarak foglaltak helyet. Az ökológiai adottságoknak megfelelő hasznosításnak számos előnye volt, amely leginkább a magas árterek hasznosításával kapcsolatban mutatkozott meg. Ezek a rétek ugyanis az évenkénti természetes öntözés miatt kiemelkedő szénahozammal bírtak, kiválóan megfeleltek a rideg szarvasmarhatartásra. Számos forrás bizonyítja, hogy ezek kiemelkedő értékével a lakosság tisztában volt. Lényegében ezek a legelők tették lehetővé, hogy a 18. században az alföldi szarvasmarhatartás virágkorát élje. Az ártéri környezet további jelentős haszonvételét a halászat jelentette. A fő és mellékfolyókon, valamint az azok által táplált ereken és különböző állóvizeken folytatott halászat a belső élelmezésében betöltött szerepe mellett komoly piaci bevételt is jelentett. Ezeket a haszonvételeket egészítette ki továbbá a gyümölcstermesztés, a nádvágás, a kenderáztatás és egyéb tevékenységek, amelyek csak ártéri környezetben voltak folytathatók. Andrásfalvy számos olyan forrást tárt fel – levelezések, kérvények stb. – amelyek alapján a lakosság nem csupán kényszerűségből élte az ártereket, de fenntartásukhoz ragaszkodott, például amikor a sárközi lakosok a felső kormányszervek szabályozó törekvéseivel szemben foglaltak állást a 19. század elején.
Mik azok a fokok?
Az ártéri gazdálkodás elmélete nem csak azt igyekezett cáfolni, hogy a vízzel való érintettség gazdaságilag előnytelen lett volna, hanem azt is, hogy a szabályozások előtt az egyes területeken ne létezett volna tudatos és szervezett vízgazdálkodás. Ennek legfőbb bizonyítékát pedig a „fokokban” látta meg. A fok a vízügy műszaki értelemében olyan vízkitörési pontot jelent, amelyen keresztül a folyómederből a víz az ártérbe áramlott, majd apadáskor ugyanott visszatért a mederbe. Ennek megértéséhez először is le kell szögeznünk, hogy a látszólag síknak tűnő alföldi területek domborzata is meglehetősen összetett, a néhány méteres vagy akár deciméteres magasságkülönbségek szabadszemmel ugyan alig észrevehetők, vízrajzi szempontból azonban komoly jelentőségük van. A folyók mellett a ritmikusan érkező árvizek, illetve az azokból lerakódó üledék miatt évszázadok vagy évezredek alatt ún. övzátonyok jöttek létre, amelyek lényegében a medret hosszan kísérő „természetes gátak” voltak. Ebből következett, hogy a folyók vize a szabályozások előtt sem egyenletesen a meder teljes hosszában árasztotta el a környező ártereket. A folyó emelkedő vize előbb-utóbb a változatos felépítésű és magasságú övzátony egy gyengébb pontján utat talált magának az ártér felé, s a viszonylag nagyerővel kitóduló víz a kitörési pontot kimélyítette. Így aztán adva volt, hogy a következő áradás alkalmával a víz ugyanitt találjon utat, még tovább formálva a terepet. Ez a folyók középszakaszának sajátossága, ahol a víz egyszerre végez építő és romboló tevékenységet. Ide tartozik alföldi folyóink szinte mindegyike, így fokokat nemcsak a Duna mentén, hanem a Tiszán és mellékfolyóin is szép számmal találunk.
A fokgazdálkodás sematikus modellje - 1. folyóvíz, 2. övzátony v. folyó menti hát, 3. fok, 4. ártér, 5. depresszió, 6. állandóan árvízmentes magaslat, 7. település
Andrásfalvy ártéri gazdálkodással kapcsolatos hipotézise alapvetően nem a fokok köztudatba emelésével hozott újdonságot. A fokot az eddig leírt műszaki értelemben az alföld lakosságának nagyrésze ismerte, már csak azért is, mivel a szabályozásokat övező mérnöki szakzsargonban is rendszeresen előfordult. Egy-egy terület 19. századi „modern” vízrendezése gyakran kezdődött a környékbeli fokok elzárásával, egy keresztirányú gát segítségével. Erre a legismertebb példa a tiszadobi Hortobágy-fok, ahol Széchenyi 1846 augusztusában megejtette a nagy Tisza szabályozás jelképes nyitányának tartott kapavágását.
Andrásfalvy leginkább a fok fogalom szemantikai boncolgatásával hozott újdonságot, azt állítva, hogy az archaikus szavunk eredetileg olyan vízkitörési pontot jelentett, melyet mesterségesen alakítottak ki. Az a gondolat, hogy a lakosság tudatosan nyitotta meg az övzátonyokat a víz előtt, újabb bizonyítékát jelenthette az ártérhez való ragaszkodásnak, s táj és parasztság viszonyának újra értelmezését kívánta. A kutató megfigyelte, hogy a Sárköz lakossága a rendkívüli árvizek megelőzéseként helyenként megnyitotta az övzátonyokat, sőt csatornák építésével is igyekezett szétvezetni a vizet. Egyik legérdekesebb megfigyelése a fok szelekció volt, amely arra utalt, hogy a lakosság tudatosan és szervezetten igyekezett beavatkozni a vízrajzi környezetbe. Ennek alapelvét az jelentette, hogy az árvíz csak akkor hasznos a gazdálkodás számára, ha a víz apadáskor visszajut a folyómederbe. Egyéb esetben olyan „pangó” vizek jönnek létre, melyek a nyári időszakban hasznavehetetlen mocsárrá változnak. Ebből a szempontból a fokok az előnyös alsó- és az előnytelen felső töltésűek csoportjába sorolhatók be. Alsó töltésű fok esetén a vízkitörési pont az ártéri öblözet egy mélyebb pontján helyezkedett el, így a víz lassan töltötte fel a medencét és gond nélkül vissza tudott térni az anyamederbe. A felső töltésűek az öblözet szempontjából magasan feküdtek, az itt kitörő víz nagy intenzitással jutott az ártérbe, visszafolyásra pedig nem volt lehetősége. Úgy kell ezt elképzelnünk, mintha egy poharat alulról és felülről is feltölthetnénk. Alsó töltés esetén a pohár szépen lassan telítődik, később pedig gravitációsan kiüríthető. Andrásfalvy szerint ez volt az oka annak, hogy a környékbeli parasztok egyes fokokat gátakkal zártak el, míg másokat nemhogy eltűrtek, hanem rendszeresen tisztították is azokat.
A fokokhoz kapcsolódik a korábban említett rekesztőhalászat is, melynek lényege az volt, hogy a fokokra merőlegesen rácsszerű rekeszeket helyeztek el, amelyek apadáskor lényegében kiszűrték a vízáramból a halakat. Ez egy a 20. században már egyáltalán nem alkalmazott, nagy hatékonyságú halászati forma volt. Eredményessége mellett azonban komoly szakértelmet is kívánt, különösen a rekeszek behelyezési időpontját illetően. A túl hamar behelyezett rekeszek ugyanis meggátolták, hogy a halak a mederből az ártérbe jussanak, míg késlekedés esetén a zsákmány egy része visszaúszhatott a folyóba. A halak kifinomult érzékszerveik révén nagyon hamar megérezték a víz apadását, s megindultak a meder felé, ezért néhány órás késés is jelentős kárral járhatott. Ezt tudván a halászok folyamatosan figyelték a vizet, még éjszaka is, amikor égő szalmacsomót vagy taplógombát dobtak rá, s amint az a meder felé mozdult, elrekesztették a fokot. Megfigyelhető az is, hogy a rekesz léceinek távolságát úgy állították be, hogy azon a kisebb halak még gond nélkül átjussanak, ezzel biztosítva a jövő évi fogást. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a parasztság komoly vízgazdálkodási ismeretekkel bírt, s az ökologikus szemlélet is megfigyelhető volt bizonyos mértékben.
Rekesztő halászat
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon. 4. kötet. Szerk.: Ortutay Gyula
A fokgazdálkodás elméletének hatása a 19. századi szabályozások értékelésére
Összefoglalásképpen, Andrásfalvy fokgazdálkodási elméletének három fő mondanivalóját határozhatjuk meg. Az egyik, hogy a folyómenti árterek nem voltak haszontalanok, számos bizonyíték van azok kihasználására, a 19. századi folyószabályozás tehát nem teljesen egyenlő ezek birtokba vételével, így szó sincs „második honfoglalásról”. A második, hogy az árterek hasznosítása, különösen az ártéri legeltetésre építő állattartás és a sajátos halászati formák, sőt akár az ártéri gyümölcsészet is, komoly bevételt jelentettek. Az sem tűnik tehát teljesen helytállónak, ha az agrárárutermelésbe való bekapcsolódás egyetlen útjának a folyószabályozást tekintjük. Ebből adódhatott elsősorban, hogy a folyómenti lakosok gyakran nem fogadták kitörő örömmel az érkező mérnökök szabályozási terveit, bizonyos mértékig ragaszkodtak a fennálló állapotokhoz. Végezetül a harmadik fontos megállapítás, hogy szervezett és tudatos vízgazdálkodás már a szabályozások előtt is létezett, ráadásul olyan elveket is magába foglalt – például a vizek szétvezetésének árvédelmi szerepét vagy a víz gazdálkodáson belüli jelentőségének szem előtt tartását – amely a 19. századi vízrendezésekben nem vagy csak alig mutatható ki. Andrásfalvy elmélete egy vízbe dobott kőként zavarta fel a téma kutatását, számos vitát generált, amelyekből újabb és újabb kérdések fejlődtek ki. A vita elsősorban nem a Sárközre vonatkozó megállapításaival, hanem az elméletének tér és időbeli kiterjeszthetőségével volt kapcsolatos. Ebbe a párbeszédbe egyaránt szálltak be néprajzkutatók, vízügyi szakemberek, történészek, sőt geográfusok és más szakemberek is, ez azonban már egy következő blog bejegyzés témája lesz.
Rózsa Sándor
Néhány ajánlott irodalom
Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az árvízmentesítés befejezéséig. Szekszárd. 1975.
Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Vízügyi Történeti Füzetek 6. Bp. 1973.
Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében. A Kárpát-medence felszínének változása a földhasználat és az életmód változásának tükrében. Szerk.: Andrásfalvy Bertalan – Vargyas Gábor. Bp. 2009.
A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Szerk.: Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István. Bp. 1996.
A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon. Szerk.: Somogyi Sándor. Bp. 2000.
Mérlegen a Tisza-szabályozás. Egy XIX. századi mérnöki természetátalakító munka – mai szemmel. Szerk.: Fejér László – Kaján Imre. Bp. 1992.
Csath Béla – Deák Antal András – Fejér László – Kaján Imre: Magyar vízügytörténet. Baja. 1998.
