A leendő II. József (1741–1790) 19 éves koráig nem mutatott különösebb érdeklődést a nők iránt. Ám már az első pillanatban beleszeretett első feleségébe (1760–1763), a szép és intelligens Pármai Izabellába (1741–1763). Ő azonban férje húgába, Mimibe volt szerelmes. József második házassága (1765–1767) a csúnyácska bajor Mária Jozefával (1739–1767) viszont maga volt a tragédia. Jozefa annyira taszította, hogy valószínűleg már a nászéjszakát sem hálták el. A nőkből végleg kiábrándult özvegy császárt (1765–1790) és királyt (1780–1790) ezután már beérte könnyűvérű bécsi nők olcsó „szerelmével” is. A lelki–szellemi felüdülést viszont az „öt hercegné”-től remélte. Egyikükbe (viszonzatlanul) bele is szeretett. Végül is II. József mindössze két nőt szeretett, de őt egyikük sem szerette. A trónörökös, majd császár és király házasságon belüli és kívüli sivár szerelmi életébe enged bepillantást Kiss László bejegyzése.
Pármai Izabella
József még alig töltötte be a 18. életévét, amikor Mária Terézia és Kaunitz kancellár – a főherceget kész helyzet elé állítva – tüzetesen szemügyre vet(et)ték Európa uralkodó udvarait, hogy a Habsburg–család, a dinasztia és a birodalom politikai/hatalmi érdekeinek legjobban megfelelő feleséget találjanak a számára. A pillanatnyi Habsburg–érdek azt kívánta, hogy a (spanyol és francia) Bourbonokkal fűzzék szorosabbra az elhidegült kapcsolatokat. Így a választás a – leánykéréskor 17 és fél éves, spanyol–francia–lengyel felmenőkkel rendelkező – pármai spanyol–Bourbon hercegnőre esett. A kissé fiús kinézetű, okos, csinos és sokoldalúan művelt Izabella Madridban született. A gyermekéveit is részben a spanyol, 8 éves korától pedig a francia királyi udvarban töltötte. Nem véletlen tehát, hogy Mária Terézia és császári férje kérésére maga XV. Lajos francia király (aki a hercegnő anyai nagyapja volt) kérte meg Izabella kezét. Bécsben azt várták tőle, hogy minél több gyereket, főleg fiúkat szül majd.
A leendő II. József és első felesége, Pármai Izabella
József előtt az eljegyzési előkészületek jórészt titokban maradtak. Egyébként is nagyon félt a házasságtól. Nem csak azért, mert félszeg és gátlásos volt, hanem azért is, mert – bevallása szerint – „nem vagyok szerelmes természetű, nem tudok udvarolni, bókolni”. De már jövendőbelije miniatűr arcképének láttán gyorsabban kezdett dobogni a szíve! Amikor pedig először pillantotta meg Izabellát, fülig elpirult, és azon nyomban beleszeretett. A házasságukat követő hetekben–hónapokban József egy percre sem tágított a felesége mellől. Eközben nem vette észre, hogy a tartózkodó „Izabella inkább tűrte, mint élvezte férje heves érzelmeit”. A főherceg nem csak önző volt, hanem nyers, cinikus modorú, és a nőügyekben valóban tapasztalatlan is, aki „mit sem tudott a bonyolult női lélek rejtelmeiről”. Még az „eszébe sem jutott, hogy cserébe neki is nyújtania kellene valamit”. Izabella viszont engedelmes feleség volt amellett a férfi mellett, akit nem szeretett. A leveleiben a férjét következetesen csak „a főherceg”-nek nevezte, „akit teste–lelke nem kívánt, akinek azonban mégis megadta mindazt, amit az engedelmesség, a politikai érdek és a házasság szentsége megkövetelt”. A rárótt anyaszereppel azonban nem tudott megbarátkozni. Ennek ellenére a 3 koraszülés során 2 élő gyermeket hozott a világra, de csak az első élt néhány (nyolc) évig.
József viszont felhőtlenül boldog volt e boldogtalan asszony oldalán. Felesége hitvesi kötelességteljesítése teljes mértékben kielégítette. Izabella halála után néhány nappal így jellemezte a házaséletüket pármai apósának: „A legjobb házasélet volt, melyet valaha is találni lehet. Mily boldogító nyugalmat élvezhettem otthonomban, egy imádott nő karjaiban.”
Fogas kérdés annak eldöntése, hogy Izabella miért nem szerette Józsefet? Mitől és miért volt annyira boldogtalan? A válaszokat részben tudjuk, részben sejtjük. Tudjuk, hogy teljesen tisztában volt azzal, hogy ő egy dinasztikus házasság áldozata lett. „A hercegnők sorsa” című kis értekezésében (több értekezést is írt) egyebek között kifejtette, hogy olyan csillogó, de számára – a férjét is beleértve – idegen és ismeretlen világban kell élnie, amelyben „nincsenek sem ismerősei, sem barátai: el kell hagynia családját és otthonát”. Édesanyja halálát sem tudta feldolgozni, hiszen egyedül őt szerette tiszta szívből. Ettől kezdve egyre melankolikusabb és búskomorabb lett, állandóan a közelgő halálra gondolt. Más magyarázat szerint elhatalmasodó melankóliája, halálvárása/halálvágya mögött egy szerelmi tragédia rejlett. Még Pármában történt, hogy Izabella és egy, a hercegi udvarban tartózkodó spanyol ifjú között szerelem szövődött. Amikor megtudták, hogy Izabella kezét Józsefnek ígérték, szök(tet)ést terveztek. Ám erről (egy komorna révén) tudomást szerzett a mindenre elszánt apa, aki a szöktetés éjszakán két kardforgatóval orvul meggyilkoltatta a fiatalembert. A halálhörgés irányába rohanó Izabella a park fái alatt vérbe fagyva találta hátba szúrt kedvesét, aki már csak annyit tudott suttogni neki, hogy: „Még három…”. Másnap, mintha mi sem történt volna, sor került a gyűrűváltásra. Izabella ezt a csapást élete végéig nem tudta kiheverni. Azt remélte, hogy már az esküvőjük napját sem éli meg. Három óra, három nap, legkésőbb három hónap múlva biztosan meg fog halni. A halálra azonban 3 kemény évet kellett várnia. Háromévnyi boldogtalan házasság után a harmadik koraszülésbe (meg az időközben megkapott fekete himlőbe) belehalt. 22 évesen végre spanyol kedvese után mehetett!
Izabelláról még azt is feltétlenül tudni érdemes, hogy bécsi magányát némileg bearanyozta egy boldogító fénysugár: József húga, a családban csak Miminek becézett Mária Krisztina.
Mária Krisztina főhercegnő, Pármai Izabella érzelmeinek „tárgya”
A szerelmes József nem vette észre a két nő között szövődő, a barátságtól mélyebb érzelmi/szerelmi kapcsolat. Erről tanúskodik Izabella kb. kétszáz, Miminek írott levele. (Mimi válaszleveleit Mária Terézia elkoboztatta.) Ezekben a leveleiben Izabella – naponta akár többször is – a sógornőjét ostromolta. (A levelezésre azért volt szükség, mert egy palotában laktak ugyan, de a szigorú etikett miatt négyszemközt, bizalmasan csak néhanapján találkozhattak.) Mondani sem kell, hogy kapcsolatuk jellegéről, mibenlétéről és mélységéről ma is megoszlanak a vélemények. Tény, hogy Izabellának – amint ezt „Értekezés a férfiakról” című gúnyiratában külön is kifejtette, jórészt saját tapasztalatai alapján – lesújtó véleménye volt a férfiakról. „A férfi haszontalan állata a világnak, csak arra való, hogy rosszat tegyen, türelmetlenkedjék”. Meg lévén fosztva az érzésektől, „csak magukat szeretik”. „Kár, hogy Isten nem valaminő alárendelt állatot csinált belőle, mert akkor… szolgálhatna az értelmes halandóknak, amilyenek a nők”. Meggyőződése szerint a nők egészen jól meglennének férfiak nélkül. Ez az egyetlen idézet is mindent elárul Izabella József iránti érzelmeiről.
A jeles magyar történész óvakodott az ehhez hasonló túlzásoktól. A már felnőtt Izabella és (a vele egyidős, de visszafogottabb és józanabb) Mimi kapcsolatában nem látott többet „gyermeki, ártatlan szerelem”-nél. „Ez a szenvedély – folytatta – csupán egy különös, érzéki fiatal nő menekülése volt a magány elől”. Izabella lelkében azonban az érzékiség összefonódott az őrült szerelmi vágyódással. Egyik levelében így vallott erről: „csak az irántad érzett szerelemre tudok gondolni; őrületesen szeretlek”. Számos leveléből viszont „nagyon nehéz eldönteni, hogy milyen jellegű kapcsolat kifejezői” voltak. Egy osztrák szerzőnő sem akart egyértelmű állast foglalni kapcsolatuk jellegéről. Először úgy fogalmazott, hogy „sajátos, a bizalmas barátságon túlmutató kapcsolat alakult ki köztük”, ami messze túlhaladta „a fiatal lányok közt szokásos rajongást”. Majd visszafogottabban rögtön hozzáfűzte, hogy: „Valószínűleg ez a kapcsolat is megmaradt a kölcsönös verbális intimitás keretei között”. Ugyanakkor (mások véleménye mögé bújva) egy merészebb narratívát sem tartott kizártnak: „a mai történészek alighanem arra hajlanának, hogy valamiféle leszbikus szerelem bontakozott ki köztük”. Nem egy történész „Izabella és testi–lelki barátnője között homoszexuális kapcsolatot tételez fel”. Sokat mond, hogy ezt a kapcsolatot már – a gyermekei közül Mimit legjobban szerető, éles szemű, erkölcsvédő – Mária Terézia is túlzottnak tartotta, mivel „rajongásában túllép jóformán azokon a határokon, amelyeken belül mai fogalmaink szerint kívánatosnak tűnhet, hogy egy ilyen rokonszenv mozogjon”. Nyitott a kérdés, hogy a „verbális intimitás”-on túllépve beteljesült-e Izabella testi szenvedélye is? Nem tudjuk. Ha (esetleg) így is volt, a téma szempontjából nem kulcsfontosságú.
Bajor Mária Jozefa
Rajongásig szeretett felesége halála után József teljesen összetört. Önkínzó szerelmi bánatából Mimi próbálta meg felrázni, meglehetősen taktikátlan módon. Megmutatta neki Izabella hozzá írt szerelmes leveleit, köztük azt is, amiben ez állt: „Senkit sem szeretek kívüled”. József teljesen kiábrándult a nőkből! Nem kívánt már újranősülni, ám Izabella temetése után nem sokkal újból közbeszólt a Habsburg–dinasztia politikai érdeke. A megözvegyült főherceg kivételesen nagy kegyben részesült. Maga dönthetett jövendőbelije személyéről. Rögtön Izabella húgára gondolt, aki állítólag némileg hasonlított elhunyt feleségére. Lujza kezét azonban már elígértek a spanyol király fiának. Mária Terézia ugyan, hogy a fia kedvébe járjon, tőle szokatlan módon, még „könyörgő levele”-t is írt a madridi udvarba, bár tudta, hogy kérésének nem lesz semmi foganatja. Nem is lett. Újból mozgásba lendült az osztrák diplomácia. Az európai és – főleg – a katolikus német fejedelmi udvarok „felhozatalát” vették alaposan szemügyre. A „választék” két rokon hercegnőre szűkült: a szász „szakállas Kunigundá”-ra és a bajor Jozefára.
Mindeközben József teljes érdektelenséget mutatott, hiszen „csak olyan élettársat keres, aki nyugalmát nem zavarja”. Mária Terézia azt az engedményt is megadta neki, hogy a szokásoktól eltérően ne csak jövendőbelije miniatűr arcképét láthassa, hanem – előre egyeztetett ürügyekkel és helyszíneken – személyesen is találkozhasson a politikai okokból kiszemel két hercegnővel. A biztonság kedvéért a királynő a nőügyekben meglehetősen jártas Dietrichstein grófot is a helyszínekre küldte, hogy mielőtt meghozná a döntést (hiszen a végső döntést mindig ő hozta meg) adjon le előzetes „szakvéleményt” a hercegnőkről. A csehországi vadászatról rémülten hazatérő József ezt írta a szüleinek Kunigundáról. Erényes és értelmes ugyan, de semminemű testi vonzerővel nem bír. Olyan vékony, mint egy pózna, horgas orra van, és ráadásul csinos kis szakállat visel! Egy hónappal később a (tőle 3 évvel idősebb) bajor Mária Jozefát is szemrevételezte. Pármai apósának ezt írta róla: „alakja kicsi és kövér, nélkülöz minden fiatalos vonzerőt, apró hólyagokkal és piros foltokkal az arcán, a fogai rosszak; mindez egyáltalán nem csábít, hogy visszatérjek a házasság állapotába”. Ráadásul testének minden négyzetcentimétere tele volt pattanásokkal is. S itt jön a képbe Dietrichstein gróf. Az ő jelentése sem volt biztató. Ő bizony önként egyiket sem választaná. De ha kést szegeznének a torkának, „hát Isten neki, mégis inkább a bajor hercegnőt választanám, lévén, hogy ennek legalább alapos melle van”. József sorsa ezzel pecsételődött meg. Jozefát, a másod-unokatestvérét kellett elvennie, noha Mária Teréziának is komoly fenntartásai voltak a (gyermekszülésre egyébként alkalmatlan) menyével kapcsolatban. „Meggyőződésem, érzésem ellenére beszéltem rá szegény fiamat erre a házasságra – írta. „Mindebben az a legszomorúbb, hogy vidámságot, derűt kell mutatnom.”
József második felesége, (a csak a festményen szép) Mária Jozefa császárné
Ez a bő két évig (1765. január–1767. május) tartó házasság mindkét részről nagyon szerencsétlennek és boldogtalannak bizonyult. „Az új feleség határozottan csúnya volt és buta, de feltétlenül jólelkű, aki valami példátlanul rajongó szeretettel csüggött az urán, holott az igazán az első perctől kezdve… undorral és megvetéssel kezelte.”. Minden bizonnyal már a nászéjszakát sem hálták el. A szó testi értelmében tehát ez nem is volt igazi házasság. József minden lehetséges módon kerülte, „sértő, sőt kegyetlen módon elszigetelte magát tőle: … még közös erkélyükön is fallal választotta el egymástól a két lakosztályt”, nehogy közelednie kelljen. Izabellától eltérően Mária Terézia sem szívlelte második menyét. Amikor Jozefa is elkapta a halálos himlőt, József – az anyjától eltérően – csak egyetlen egyszer látogatta meg néhány percre a felismerhetetlenségig eltorzult arcú és testű, már haldokló feleségét. A temetésén már nem vett részt.
Olcsó szerelmek – sivár szerelmi élet
1767-től a még csupán 26 éves özvegy császár végleg megszűnt férj, majd – első lánya (1762–1770) halála után – apa lenni. Egy újabb házasságot Mária Terézia sem erőletett már. A következő években/évtizedekben József szerelmi élete futó kalandokból állt. Könnyűvérű lányok, névtelen színésznők, komornák stb. olcsó „szerelmét” kereste, beleértve az egyik kertész lányát is, akit hosszú időn át heti rendszerességgel meglátogatott egy–egy félórára. Ezeket a könnyű és gyors hódításokat és kalandokat a lustaságával magyarázta, bár „sem szívem, sem lelkem, szellemem nem talált bennük élvezetet”. Nem választott rangos udvarhölgyeket, mert ők – az alacsonyrendű nőktől eltérően – igen sokba kerültek volna. Így tehát, anyja kétségbeesésével mit sem törődve, esténként Bécs sötét utcáit járta polgári ruhában, utcalányok olcsó szolgáltatásait keresve. Több alkalommal kapott nemi betegséget: trippert, gonorrhoeás fertőzést. Sanyarú helyzetét így jellemezte Lipót öccsének: „Három dolog közül választhatok: otthon maradok” és megelégszem alkalmi társaságokkal. Kipróbáltam már utcalányok társaságát is. „Ez azonban annyi fizikai kellemetlenséggel jár, olyannyira lealacsonyítja a szellemet, és olyan undorral tölt el, hogy csak a harmadik megoldást választhatom”. Megpróbálok az „öt hercegné” társaságában néhány kellemes esti órát társalgással eltölteni. 1770 táján az egyikükbe, Eleonórába, Karl von Liechstenstein hitvesébe állítólag bele is szeretett, de félszeg és esetlen próbálkozásait a hercegné rendre visszautasította.
József császár második szerelme, Eleonóra hercegné
Összegezve megállapítható, hogy II. József házasságai és szerelmi élete – első házasságát leszámítva – egyoldalú, színtelen, boldogtalan és sivár volt. Vágyott volna mélyebb érzelmi kapcsolatokra, de nem volt alkalmas rá. A szerelem csupán kétszer érintette meg. Személyes tragédiája, hogy egyik nő (Pármai Izabella és Eleonóra hercegné) sem viszonozta az érzelmeit. Nehéz, összeférhetetlen természete, önzősége miatt senki nem kedvelte, „egész életében nem volt egyetlen igaz barátja sem”. A császár és király magányosan, utódok nélkül, megkeseredett emberként halt meg 1790-ben, 49 éves korában.
Kiss László
A téma néhány felhasznált irodalma:
Habsburg lexikon. Új Géniusz, Bp. 1990.
Helga Thoma: Boldogtalan királynék. Gabo, Bp. 2005.
Fejtő Ferenc: II. József. Atlantisz, Bp. 1997.
Molitor Ferenc: II. József, a császári Don Quijote. Gondolat, Bp. 1987.
Supka Géza: Habsburg-krónika. Helikon, Bp. 1986.
