Apjától és fiától eltérően miért annyira ellentmondásos III. Frigyes brandenburg–porosz választófejedelem (1688–1713), és I. Frigyes (1701–1713) néven az első porosz király történelmi megítélése? Valóban a hiúsága miatt lett „király Poroszországban”? Uralkodása során épített vagy rombolt? Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre keres választ Kiss László bejegyzése. 

Az előtörténet

A 17. század elején/első felében a Brandenburgi Választófejedelemség „össznémet mérték szerint még szegény és elszigetelt állam volt”. Ott gubbasztott a Német–római Birodalom északkeleti csücskében. A kortársak szánakozva csak a birodalom homokosládájának nevezték. A 17. század közepén/második felében létrejött Brandenburg–Poroszország sem sok jelét mutatta még annak, hogy évtizedek múltán az (1701-ben megalakult) Porosz Királyság jelentős katonai és politikai szerepet fog játszani nem csak a német, hanem az európai történelemben is. Poroszország megteremtésében és naggyá tételében négy egymást követő, tudatosan építkező uralkodó munkált, bár a második (a bejegyzés alanya) kilógni látszik a sorból. Nemrég egy német történész egyenesen azt állította, hogy a leendő porosz állam » nem szerves növekedés eredményeként jött létre, Poroszországot „megcsinálták”….«. Ez már önmagában is mutatja a történelmi személyiségek olykor meghatározó, bár nem abszolutizálható szerepét.

Frigyes Vilmos választófejedelem (1640–1688) kb. 30000 főre növelte a kezdetben 3000 körüli, gyenge harci értékű „hadserege” létszámát. Az 1650–1670-es években megtörte a rendek ellenállását és egységesítette a területileg (is) széttagolt választófejedelemség kormányzatát.

A „Nagy Választófejedelem”/„Nagyválasztó”

A „Nagyválasztó” (mert rászolgált erre az elnevezésre) fia, III. Frigyes (1688–1713) választófejedelem jórészt eltékozolta atyai örökségét. Ugyanakkor, „bár ő maga kevés érzékkel rendelkezett a szellem magasabb régiói iránt”, mégis sokat tett a kultúra, a tudományok és a művészetek fejlesztéséért, Berlin városi arculatának kialakításáért, főleg pedig a királyi cím megszerzéséért. I. Frigyes (1701–1713) néven ugyanis ő lett az első porosz király (pontosabban: „király Poroszországban”). A fukarságig takarékos fia, a „Katonakirály”/„Káplárkirály” néven is ismert I. Frigyes Vilmos (1713–1740) ismét megtöltötte a kincstárt és 1740-re kb. 82000 főre növelte – nem csak „magas legényei”-ből – féltve őrzött hadseregét. Ezt az ütőképes (és több mint négyszeresére növelt) haderőt II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) aztán számos csatában és háborúban vezette sikerre. Tevékenységével, felvilágosult abszolutista reformjaival, a dédapjához hasonlóan, ő is rászolgált a „nagy” jelzőre. E négy uralkodó Poroszországot megkerülhetetlen katonai, politikai–hatalmi tényezővé tette a 17–18. századi Európában. A német történész gondolatát felidézve, a 18. század elején/első felében Poroszország ugyan még csak program szintjén létezett, de – egy hosszúra nyúlt előtörténetet követően – I. Frigyes Vilmos, majd II. Frigyes jóvoltából megkezdődött az ország tényleges története.

Ferde Fritz jelleme, egyénisége

A pazarló III/I. Frigyes (1688–1713) nem volt túl népszerű a lakosság körében. A kaján berliniek egymás között csak „Ferde Fritz”-nek gúnyolták, nem alaptalanul. Ez esetben ugyanis az alma messze esett a fájától! A jelleme és az egyénisége szinte mindenben eltért az apjáétól is, és a Hohenzollern–uralkodók (többnyire következetes és célratörő) természetétől is. Igen találóan így jellemezte őt egy (porosz történelemről írott) német nyelvű könyv szerzője 1864-ben. Úgy tetszett, „mintha a természet az apa nagyságát akarná… kiegyenlíteni a fiú kicsinységével”. „A természet mostohán bánt III. Frigyessel, beteges testet adományozott neki, s ezt még görbe hátgerince is torzította, középszerű szellemi képességekkel ruházta fel, uralkodó jellemvonásává pedig a hiúságot tette…”. A szerző nyilván ismerte II. Frigyesnek a nagyapjáról írott, szállóigévé vált „bon mot”-ját (rövid, szellemes mondását): „nagy volt kis dolgokban és kicsi nagyokban”.

III. Frigyes brandenburg–porosz választófejedelem

Nem volt benne semmi „poroszos”, semmi katonás. Nem csoda, ha a német történészek egy része egy időben meglehetősen mostohán bánt vele, mivel tényleg nem volt heroikus alkat. Nem illett bele a katonás német történelem fősodrába. Emberi/uralkodói gyengeségeit tehát vagy elhallgatták, vagy átsiklottak felettük. Mostanában viszont már olyan nem heroikus vonásait is megemlítik, mint például: a kultúra (beleértve az udvari kultúrát is), a műveltség vagy Berlin fejlesztése. Persze nem csak a német kutatókra (volt) jellemző III/I. Frigyes egysíkú megítélése. A kiváló angol történész is csak ennyire méltatta (az 1970-es évek közepén): „Uralkodásának az volt az egyetlen jelentős eredménye, hogy a dinasztiának megszerezte a Poroszország királya címet…”      

A közepes szellemi képességű III. Frigyes valóban görbe hátú, azaz púpos volt, ráadásul – talán emiatt is – roppant mód hiú.  Testi hibáját hosszú, deréig érő parókával próbálta elrejteni, sikertelenül. A berliniek tiszteletlenül ki is csúfolták. „Jobb, ha gyagya, mint ha púpos, mer’ így azt nem látni mingyán, oszt nézd csak, a kis Fritz gyagya is, púpos is!” Hiú természete a francia udvar költséges majmolásával, a külsőségek imádatával párosult, ami „leginkább udvara fényűzésében jutott kifejezésre. A kormányzás kevésbé érdekelte”. Ily módon 1688–1710 között a kegyencei uralkodtak.

A „Danckelmann–hetesfogat”

A hollandiai Emslandból származó 7 Danckelmann–testvér közül a legidősebb Eberhard von Danckelmann volt. A tehetséges fiatalember az utrechti egyetemen tanult, majd tanulmányutakat tett Franciaországba, Angliába és Itáliába. „Refugié”-ként (menekültként) érkezett Berlinbe 1663-ban. Előbb a Nagyválasztó fiának, Frigyes trónörökösnek a nevelését bízták rá, majd 1688–1697 között a költséges kedvteléseinek élő egykori neveltjétől, III. Frigyes választófejedelemtől gyakorlatilag átvette (a meggazdagodás reményében Berlinbe érkező 6 testvére segítségével) az államügyek irányítását. A kormányzati kulcspozíciókat elfoglaló „Danckelmann–hetesfogat” tehát közel egy évtizeden át egyfajta családi vállalkozásként működött. A választófejedelem nevében „uralkodtak”, és persze gazdagodtak.

Eberhard von Danckelmann, Ferde Fritz kegyence és mindenese

A rendkívül képzett Eberhard von Danckelmann államminiszterként és a Titkos Tanács fejeként jó érzékkel azon fáradozott, hogy uralkodója költséges és nem egyszer káros szórakozásait korlátok között tartsa, ésszerű, országot gyarapító mederbe terelje.  A német történész elgondolkodtató szavaival élve: „Hogy ebből a jelentéktelen lényből mégis több s jobb lett üresfejű piperkőcnél, nevelőjének, a derék és okos Danckelmann-nak köszönhető”. Eleinte tehát csupa olyan feladatokkal igyekezett lekötni, „amelyek nemcsak hiúságát elégítették ki, hanem gyakorlati hasznuk is volt”. Például: építhette, bővíthette, szépíthette székhelyét, (az 5 település összevonásából 1710-ben létrejött) Berlint. Nagy pompával megünnepelhette bármely épület állami szintre emelt felavatását, beleértve a Szépművészeti Akadémiát (1796) vagy a leendő Tudományos Akadémia elődét, a Tudományok Társaságát (1700) is, amelynek első elnöke a híres tudós, Leibniz lett. Az országnak nem okoztak túl nagy károkat a Frigyes által megszervezett pompás ünnepségek vagy ünnepélyes felvonulások sem. Kitüntetéseket adományozott, új udvari rangsort tervezett, új etikett szabályokat vezetett be. Összességében: Egyetlen udvari marsall, egyetlen ceremóniamester sem tudott túltenni a cirkalmas szabályok kiötlésében és szigorú betartásában, egyetlen diplomata sem tudott nagyobb pátosszal kiejteni üres szólamokat.”

A „3 W”, avagy a „háromszoros jaj”

Nem csak a német államokban, hanem Európa-szerte híre ment annak, hogy Brandenburg–Poroszországnak olyan hallatlanul hiú és ostoba uralkodója van, akire szinte mindent rá lehet sózni, csak költséges és pompázatos legyen. A főleg Nyugat– Európából érkezett, letelepített protestáns vallási menekültekkel együtt – a könnyű meggazdagodás reményében – kalandorok, szemfényvesztők, aranycsinálók, színészek, örömlányok hada is érkezett. Ezek között volt a pfalzi Johann von Kolbe és Katharina Rickers, az emmerichi kocsmáros és borkereskedő 16 éves, könnyűvérű lánya is. Katharina feleségül ment – miközben Kolbe szeretője volt – egy udvari lakájhoz/szolgához, de rövidesen megözvegyült.

Johann von Kolbe (a leendő Kolbe von Wartenberg)

Katharina von Wartenberg

Johann von Kolbe hihetetlenül rövid idő alatt az istállómesterségig vitte. Befolyásos emberként fantáziát látott a csinos, sudár termetű és mindenre kapható fiatal özvegyben. Nyomban elkezdte kiközvetíteni a berlini udvar egyre magasabb rangú méltóságainak. Addig mesterkedett, amíg (az egyébként házas) III. Frigyes figyelmét is felkeltette. A hiú választófejedelem kapva kapott a dekoratív lehetőségen, hiszen nem akart lemaradni sem a példakép XIV. Lajos, sem más főurak mögött. (Akkoriban szinte minden házas nagyúr elengedhetetlennek, szinte kötelezőnek tekintette – többnyire férjezett vagy özvegy – szerető tartását.) A céltudatos Kolbe és és a főúri körökben „jól fekvő” Katharina tehát (a délcegnek éppen nem mondható, nála másfél fejjel alacsonyabb, púpos) Ferde Fritz címzetes szeretője („metresz en titre”) lett. A büszke, hivalkodó uralkodó elhalmozta méregdrága ékszerekkel (főként gyémántokkal), ruhákkal, pénzzé tehető kincstári utalványokkal, házakkal és egyéb drágaságokkal. Szeretője alacsony társadalmi rangját úgy ellensúlyozta, hogy istállómesteréhez, a férjnek örömmel felajánlkozó Kolbéhoz adta feleségül. Majd 1696-ban a mindig pénzszűkében lévő I. Lipót német–római császártól megvásárolta számukra a birodalmi bárói címet. Ugyanezzel a lendülettel a már bizalmi emberének számító Kolbe von Wartemberget (hiszen így hívták már) a kamarásává tette.

A kamarásnak 1697-ben sikerült udvari intrikával, jobbára igaztalan vádakkal megbuktatni az egyre pökhendibb Danckelmannt, akit a választófejedelem életfogytiglani várfogságra – ezt 1713-ban cottbusi száműzetésre mérsékelték – és vagyonelkobzásra ítélte. Ezzel párhuzamosan Kolbe von Wartemberg birodalmi báró 1699-től birodalmi gróf, majd 1701-től Poroszország királyi marsallja, s egyben a Fekete Sas Nagyrend kancellárja, valamint – évi 100000 talléros, páratlanul magas jövedelemért – első miniszter lett. Az uralkodó után tehát 1710-ig a legbefolyásosabb embernek számított. Ily módon 1697-től „a Kolbe házaspár szabta meg Brandenburg-Poroszország egész politikáját, s más céljuk nem volt, mint hogy a választófejedelmet továbbra is teljesen lekössék merő presztizsügyekkel, az országot pedig közben módszeresen kifosszák”.

Az államvagyon kifosztásában Kolbe von Wartemberg segítségére volt a neki és – főleg – Katharinának lekötelezett Wartensleben gróf (vezértábornagy), valamint Wittgenstein gróf (udvari főmarsall). Ők alkották azt a „három W” néven elhíresült rablótriót, amelyet  a berliniek keserűen csak „háromszoros jaj”-nak neveztek.

Alexander Hermann von Wartensleben (1703-tól gróf), a „rablótrió” egyik hírhedt tagja

1707-ben Kolbe von Wartemberg különleges császári kegyben részesült. Rajna–Pfalzban lévő tekintélyes méretű birtokaiból valóságos „országocska” lett azáltal, hogy I. József császár közvetlenül a birodalom alá tartozó grófság rangjára emelte. Az országot, amely 1710-re katasztrofális állapotba került, nemcsak a „3 W” fosztogatásai és az uralkodó pazarlásai sújtották. 1709–1711 között Lengyelország felől pusztító pestisjárvány csapott be. Egyedül Kelet–Poroszországban 240000 áldozatot követelt. Ebben a szorult helyzetben a már súlyosan beteg uralkodó engedett a trónörökös és tábornokai unszolásának. A három főkolompost felmentette hivatalaikból. Bár a vizsgálat gyorsan feltárta a rablótrió számos visszaélését, a Kolbe–házaspár meglepően enyhe büntetéssel megúszta. Összeharácsolt vagyonukat megtartva elhagyhatták Poroszországot. Frankfurtban telepedtek le. A király Katharinának még évi 24000 tallér nyugdíjat is folyósított. Ezt azonban nem sokáig élvezhette. I. Frigyest megelőzve rövidesen meghalt. Számos (különböző apáktól származó) gyereket és hatalmas vagyont hagyott hátra.

„Ferde Fritz” pénzen vett királysága

A becsvágyó III. Frigyes választófejedelem nem csak a kegyenceire és a szeretőjére pazarolta az ország pénzét, hanem élete nagy vágyára, a királyi korona megszerzésére is. Kerüljön, amibe kerül! Mindenáron ki akart tűnni a protestáns német fejedelmek közül. Jól tudta, hogy egy uralkodónak nem csupán ütőképes hadserege kölcsönöz tekintélyt, hanem másoktól magasabb méltósága (ez esetben a királyi cím) is. Ezért a hiúságát roppantmód sértette, hogy a szomszédos, rivális szász választófejedelemből, Frigyes Ágostból (Erős Ágostból) 1697-ben lengyel király lett. Az I. Lipót császár által 1692-ben választófejedelemségi rangra emelt Hannover uralkodója pedig az angol/brit trón várományosává lépett elő.

A vonakodó, katolikus I. Lipót és tanácsosai támogatását a szó szoros értelmében meg kellett vásárolnia III. Frigyesnek. Kezdetben ugyanis nekik ez a „protestáns terv” korántsem tetszett! Elképesztő vesztegetési összeg, összesen 6 millió tallér (az ország több mint 2 évi jövedelme!) áramlott a bécsi döntéshozók zsebeibe. A franciák elleni spanyol örökösödési háborúra (1701–1713/1714) készülő I. Lipót végül megenyhült, de ennek további ára volt. Szerződésbe foglalták a brandenburg–porosz hadsereg (kezdetben 8000 katona, később még több) támogatását. Arról is megállapodtak, hogy a legközelebbi császárválasztáson III. Frigyes a Habsburg–jelöltet fogja támogatni. Mindezek birtokában 1700. július 27-én a császár hozzájárult ahhoz, hogy a választófejedelem Kelet–Poroszországban (az ún. „Hercegi Poroszország”-ban), pontosabban annak fővárosában, Königsbergben  megkoronázhassa magát.

III. Frigyesből I. Frigyes lett

A káprázatos koronázási szertartásra 1701. január 18-án került sor. Ferde Fritz – főpapi közreműködés nélkül – saját kezűleg tette a maga, majd a felesége fejére a koronát. III. Frigyes brandenburg–porosz választófejedelemből ily módon I. Frigyes néven porosz király lett. Maga dolgozta ki a 49 napon át tartó koronázási ünnepségsorozat, valamint az udvari szertartásrend Versailles-t utánzó külsőségeit. Saját kezűleg szövegezte meg a 14 oldalas (őt dicsőítő, minden templomban felolvastatott) imádságot. Minden ruhát, ékszert, kelléket, felszerelési tárgyat Párizsból hozatott, még a legújabb divatú éjjeli edényeket is. Ünnepi öltözetén gyémántgombok szikráztak (darabjuk 3000 dukát), arany nyakláncán is hatalmas gyémántok ragyogtak (értéküket 1 hordó aranyra becsülték). Az országos ünnepségeken volt minden: „ágyúzás, harangozás, kivilágítás, tűzijáték, színház, állathecc, bál, dísz-szemle, díszfelvonulás, pénzhajigálás a nép közé, díszlakomák sora és dísz-ökörsütés”. Az ökröket kisebb állatokkal (őz, birka, malac, szárnyasok) töltötték meg. Az újdonsült király úszott a boldogságban, „másodosztályú királyság”-a (egy mai magyar történész elnevezése) viszont a hatalmas adósságban!

Uralkodásának mérlege

Beteg apja utolsó éveiben a trónörökös – a leendő I. Frigyes Vilmos „katonakirály (1713–1740) – így dühöngött: az egész államban „nincs egyetlen ezred, csak 600 mázsa lőpor, pénz meg semmi”. A királyi csapatok zöme Habsburg-érdekekért távoli frontokon harcolt, miközben: „Orosz, lengyel és szász csapatok vonultak át akadálytalanul az országon, s azt vittek magukkal, amire kedvük támadt”. 1713-ban a Porosz Királyság területe alig volt nagyobb, mint 1688-ban. A lakosság száma az 1688. évi kb. 1 millió főhöz képest jelentősen nem változott: kereken 1,6 millió volt. A hadsereg létszáma az 1688. évi kb. 30000 főről ugyan 1709-ig folyamatosan emelkedet és elérte a 42000 főt, de ebből 8000 Itáliában, 23000 pedig Flandriában tartózkodott. Amikor pedig az életben maradtak hazatértek, ennek a (még „nem tipikusan porosz”) hadseregnek a létszáma nem halad(hat)ta meg a 30000 főt.

A kulturális, tudományos és művészeti gyarapodástól is fontosabb volt, hogy az 1701. januári koronázással megvetették Poroszország államjogi/politikai alapjait. A közhiedelemtől eltérően I. Frigyesből nem „Poroszország királya” lett, hanem „király Poroszországban” (König in Preussen). Egyrészt ugyanis ismerjük már, hogy a koronázásra abban a Kelet–Poroszországban került sor, amely ugyan országa legnagyobb tartománya volt, de mégis csak egyik a sok közül.

Kelet–Poroszország (a térképen: Prussia): Brandenburgon és a birodalmon kívül

Másrészt Brandenburgon és a Német-római Birodalmon kívül helyezkedett el, így nem tartozott a császár fennhatósága alá, vagyis szuverénnek számított. Harmadrészt a történelmi porosz területek nyugati része (az ún. Királyi Poroszország) 1772-ig lengyel fennhatóság alatt állt. Ám a német történész szerint 1701-ben mégis jelentős változás történt. „1701-től valamennyi birtoka Poroszország része lett, jóllehet a brandenburgiak, a Rajna-vidékiek és vesztfáliaiak álmukban sem gondolták volna, hogy egyszer csak ennek a távoli, keleti tartománynak a nevét fogják viselni. Valamennyien porosz alattvalók lettek, porosz királyi hivatalnokok kormányozták őket…”.

                                                                                                         Kiss László

A téma néhány felhasznált irodalma:

Bert Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.

Márki Sándor: Az újkor története. Laude, Bp. é. n. Hasonmás kiadás (Athenaeum, Bp. é. n.)

Sebastien Haffner: Poroszország egy porosz szemével. Európa, Bp. 2010.

Tokody Gyula–Niederhauser Emil: Németország története. Akadémiai, Bp. 1972.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. Kassák, Bp. 1992. Hasonmás kiadás. (A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása, Bp. é. n.) 

Ráth-Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.