I. Frigyes Vilmos (1713–1740) porosz király minden bizonnyal a 18. századi Európa egyik legfurcsább és legellentmondásosabb uralkodója volt. Mi több, „egyike a legérdekesebb embereknek, akik valaha trónon ültek”. Voltak, akik egyenesen tébolyult elmének vagy „koronás pszichopatá”-nak tartották, a fösvénységig fukarnak tekintették. Valóban ilyen volt-e, vagy – országa, népe javát a legdurvább eszközökkel is szolgáló – végtelenül takarékos, jóságos „gazda”? Ezeket vizsgálja jórészt 19–20. századi irodalmak alapján Kiss László bejegyzése.
„Takarékossága piszkos fösvénységgé fajult” (Macaulay)
Az első porosz király, I. Frigyes (1701–1713) 1713-ban „szinte teljes csődben lévő államot hagyott fiára” – fogalmazott Németh István, a kiváló magyar Németország-kutató 2018-ban.
Németh István (1945–2020), a 19–20. századi német történelem jeles oktatója és kutatója
Frigyes Vilmos trónörökös tehát – hiú, pazarló és pompakedvelő apja hibáit tapasztalva és tagadva, annak halála előtt nem sokkal – így mérgelődött: az államban „nincs egyetlen ezred, csak 600 mázsa lőpor, pénz pedig semmi”. Íme, már körvonalazódott is leendő uralkodói programja: erős hadseregre és állami bürokráciára, ehhez rengeteg pénz, a gazdaság fejlesztésére és szigorú takarékosságra van szükség. Egy porosz trónörökös mérgelődésére még nem kapták volna fel a fejüket európai koronás fői, mint ahogy azt – az uralkodói körökben megszokott dolgot – sem furcsállották volna, hogy I. Frigyes tehát teljesen eladósította, a tönk szélére juttatta az országát. Azon viszont már nagyon megütköztek Londontól Szentpétervárig, ami rögtön I. Frigyes Vilmos (1713–1740) trónra lépése után történt. Az ifjú uralkodó ugyanis, először és utoljára, nem sajnálta a pénzt apja díszes temetésére (akkoriban erre is mindenhol számolatlanul szórták a pénzt), de a saját koronázására már igen. Aprólékosan kiszámolta, hogy a szegényes ceremónia nem kerülhet többe – írd és mondd! – 2547 tallérnál. Ám ezt, megbocsáthatatlan módon, 9 pfeniggel túllépték! Ez volt az utolsó pazarlás, amelyet eltűrök – ordította habzó szájjal. Hamarosan jött a folytatás.
Uralkodása másnapjától csak úgy záporoztak az újabb és újabb megszorító intézkedések. Ezek nem csak a fényűzéshez szokott udvari embereket és az elhunyt uralkodó bőkezűségét kihasználó – zömmel külföldről befogadott – haszonlesők ezreit-tízezreit ejtették rémületbe, hanem a berlini vagy potsdami mesterembereket, kézművesek, munkásokat, polgárokat is. „Az udvari eszem-iszom, a szemkápráztató menetek, az idegizgató bálok, a pénzenvett csillogás egyéb czafrangjai végkép eltüntek a trón közeléből.” – írták 1875-ben. Ettől kezdve nem volt több száz fős udvari étkezés, nem volt udvari zene, bál, hangverseny. Kíméletlenül megnyirbálta a felduzzadt udvari személyzet létszámát, beleértve a díszgárdát és a zenészeket is. A sajátkezű listázás után megtartott 50–55 személy fizetését a felére-harmadára csökkentette, miközben a fogai között szitkozódva sziszegte: Örüljetek gazfickók, hogy még ennyit is kaptok! Közvetlen szolgálatában állítólag csak 8 inast, 3 apródot és 8 vadászt tartott meg. A királyi kastélyokból eladatta a díszes ruhákat, csillárokat, bútorokat, szőnyegeket (a porra egyébkéni is érzékeny volt), hintókat, lovakat és mindazt, amit feleslegesnek és haszontalannak tartott. Nyílt árverésen adták el a királyi pincéből a finom (tokaji, pozsonyi, ruszti, rajnai) borokat. Huszonnégy kastélya közül csak hatot tartott meg. Átmenetileg vagy végleg leállíttatta a berlini és egyéb nagy építkezéseket. Az arany- és ezüsttárgyakat átadta a pénzverdének beolvasztásra, pénzverés céljából. A német (újság)író 1979-ben papírra vetett sorai szerint: „A királyi udvartartás ettől fogva – az ezüst evőeszközöket nem számítva – jó polgári küllemet öltött.” „Ettől fogva nemkívánatos volt az udvarnál az elegáns öltözet, a parfüm és az arcfesték”, a francia nyelvű társalgásról nem is szólva.
Bernt Engelmann (1921–1994) német író, újságíró (jobbról)
A királyi udvar leállított építkezéséről elbocsátott munkások és mesteremberek nem véletlenül feszítették ki a főbejárat fölé a feliratot: „Ez a kastély Berlin székesfővárossal együtt eladó!”.
Rövid időn belül – fogalmazott a 19. századi magyar (kultúr)történész, az első és azóta is egyetlen I. Frigyes Vilmos monográfia szerzője 1888-ban – Európa-szerte „közmondásossá vált Frigyes Vilmos zsugorisága”. Egy kortársa pedig 1717-ben így írt a puritán udvaráról: „oly királyi udvarban vagyok, melyben nincs más ragyogó…, mint katonasága”. Berlini udvar alatt „csaknem kizárólag katonákat kell érteni”, hiszen „a tanácsosok, kamarások, udvari apródok és hasonlók, ha nincs egyúttal katonai rangjok, nem sokra becsültetnek”. Egyszóval: rövid idő alatt Athénból Spárta lett!
Ballagi Aladár (1853–1928) (kultúr)történész, nyelvész, egyetemi tanár és hiánypótló könyve
Ez ugyanis – tette hozzá – egy olyan, takarékosságot nem ismerő, pazarló és gyönyörkedvelő kor volt (főúri körökben feltétlenül), amikor a francia „Conti herczeg porrá zúzott gyémánttal porozta be egy szépasszonyhoz írt levelét”. Vagyis zsugorinak kiáltották ki azt a takarékos királyt – folytatta –, akinek az éves udvartartási költségei talán még egy borsónyi gyémánt értékét sem haladták meg. A nagy hatású angol történetíró viszont 1842-ben igen kemény, rendkívül elítélő kritikát fogalmazott meg róla.
Thomas Babington Macaulay (1800–1859) báró, brit történész, politikus
Ilyen tébolyult, beteg jellemet „addig soha nem lehetett látni a tébolydán kívül”. Az elméje „olyan rosszul volt szabályozva, hogy minden hajlama szenvedéllyé változott, és minden szenvedélye erkölcsi és értelmi betegség jellegébe öltözött. Takarékossága piszkos fösvénységgé fajult.” Ugyanakkor – tette hozzá kissé megengedőbben – „volt némi érzéke a kormányzás iránt”. De másfél évszázaddal később sem volt megengedőbb az ugyancsak angol hadtörténész sem, aki szerint I. Frigyes Vilmos „erőszakos, brutális, faragatlan és nagy energiájú” uralkodó volt, igazi „vadember”.
Egyidejűleg volt takarékos és bőkezű
A kérdés tehát az, hogy a fösvénységig fukar volt-e, vagy csak végtelenül takarékos? A történelmi mérleg nyelve egyértelműen ez utóbbi felé billen. Az előbb idézett angol történetíró odavetett megjegyzése, miszerint „volt némi érzéke” a kormányzás iránt”, kiindulópont lehet I. Frigyes Vilmos ellentmondásos jellemének a megismeréséhez. Egyfelől olyan racionálisan gondolkodó, rendet és fegyelmet szerető, végtelenül céltudatos és pragmatikus ember volt, akinek – korlátolt szellemi képességei ellenére – igenis jó érzéke volt a kormányzáshoz. Másfelől viszont államát és népét átformálni akaró, dühödt igyekezetében az intézkedéseit katonásan durva, mi több, embertelen eszközökkel és módon hajtotta/hajttatta végre. Ismerjük már, hogy a maga kulturálatlan, faragatlan módján arra nem, vagy alig költött – legyen az udvari fényűzés, udvari könyvtár, tudomány, kultúra és sok annyi más – amit feleslegesnek tartott (és sok mindent tartott feleslegesnek), meg ami úgymond nem volt katonás. Kedvelte tehát a katonai ünnepeket, felvonulásokat és parádékat, a kimerítő vadászatokat és hadgyakorlatokat, de mégis a „pipázó kollégium”-ában érezte igazán jól magát. Itt – felvett uralkodói allűrjeit hetente egyszer levetve – káplár módra önmagát adhatta! A megfeszített napi munka után egy egyszerű szobában, faasztal mellett, fa székeken ülve, előkelő társaság (tanácsosok, katonai vezetők, diplomaták) gyűlt össze, amelynek tagjait személyesen maga hívta meg. Gomolygó pipafüstbe burkolózva (itt a pipázás mindenki számára kötelező volt), nehéz kőkorsókból itták a nehéz söröket, miközben a trágár élcelődéseken és a(z) – jó ízlés határán messze túllépő – otromba tréfákon röhögött a kulturált viselkedést elfelejtő, köpködő és böfögő társaság, miközben komoly államügyekről is szó esett. „Ebben a társaságban a király nem érezte magát királynak, sőt egyenesen megkövetelte, hogy mindenki a legtermészetesebben viselkedjék…”. Maga is ezt tette tehát. Előfordult, hogy „néhány pohár rajnai vagy tokaji után táncra perdült valamelyik öreg generálisával”.
A híres-nevezetes Tabaks–Collegium
I. Frigyes Vilmos tehát katonásan egyszerű és nagyon takarékos ember volt, amit az alattvalóitól is megkövetelt. Nagyon szerényen öltözködött és étkezett (bár jó étvágyú volt), viszont semennyi pénzt nem sajnált legfőbb kedvteléseire: dédelgetett hadseregére és – különösen – válogatottan magas legényekből álló „óriásezred”-ére, a potsdami gárdaezredre. Ugyanakkor, mivel nagyon sokba kerültek, takarékoskodott velük. „Oly érzéssel viseltetett katonái iránt, aminővel a fukar pénze iránt. Szerette gyűjtögetni, számlálgatni és növekvőben látni őket; de nem volt szíve ahhoz, hogy megbolygassa a drága gyűjteményt.”
Ismerjük már, hogy az udvari könyvtár vagy a tudományok támogatását nem tartotta fontosnak. A könyvtár részére 10 évig nem rendelt egyetlen könyvet sem! A 11. évben nagy kegyesen évi 4 tallért, majd ezt követően – még nagyobb „áldozatot” hozva – ötöt engedélyezett könyvvásárlásra. A berlini Tudományos Akadémiának is mindössze évi 800 tallért utaltatott ki. Meg volt ugyanis arról győződve, hogy a műveltség olyan felesleges és veszedelmes dolog, ami – az eszmékhez hasonlóan – megrontja az embereket, megzavarja a gondolkodásukat. „Mire jó az? El vele! – mondogatta nem egyszer. Elég, ha a bibliát, meg a zsoltároskönyvet forgatják.”, vagy a templomi prédikációkat hallgatják. Magából kiindulva úgy vélte, hogy a hadseregnél teljesen elegendő az altiszti műveltség. Az engedelmes alattvalóktól pedig nem szabad többet várni, mint hogy le tudják írni a nevüket. (Némelyik tábornoka egyébként még erre sem volt képes.) A tudós Leibnizről kijelentette, hogy „bolond ember, aki katonai őrszolgálatra sem alkalmas”. Kultúra- és tudományellenességét a 19. századi magyar (kultúr)történész az uralkodó gyakorlatiasságával, pontosabban a haszonelvűségével magyarázta. Idézzük: „ő előtte minden könyvtár hiába való holt tőke. mely egyedül fonák-eszű tudósok szertárául szolgálván, egyáltalán nem hajt hasznot”. Ellenben rendkívül sokat költött Poroszország gazdaságának, igazgatásának, oktatás-, szociális- és egészségügyének hatékony fejlesztésére. 1717-ben bevezette a tankötelezettséget, katonai iskolákat létesített. Megtiltotta a boszorkányégetést. A felsorolást napestig folytatni lehetne, mivel „királyi bőkezűséggel költött rengeteg vagyont üldözött polgárok letelepítésére, a kötelező iskoláztatás behozatalára, árva- és kórházak alapítására…”. Felszabadította (1719-ben) a kincstári parasztokat és elkezdte a pestis által évekkel korábban leginkább sújtott Kelet–Poroszország betelepítését. Polgári törvénykönyvet dolgoztatott ki.
Mindezek ismeretében a fösvénységi/fukarsági vád nyugodtan elejthető. Ismételten leszögezhető, hogy I. Frigyes Vilmos nem fösvény volt, hanem „csak” végtelenül takarékos (amit pazarló uralkodótársai fösvénységnek minősítettek). Ráadásul csak akkor volt ilyen, ha valaminek „a hasznosságát, czélszerűségét nem tudta fölfogni: de sohasem kímélte tallérjait, ha meggyőződése szerint hasznos vagy szükséges befektetésről volt szó”. Egyidejűleg volt tehát takarékos és bőkezű! Jelenbeli takarékosságával, spártai életvitelével, szegényes udvartartásával, egyszerű és csekély költségű étkezésével, egyszerű öltözetével, előrelátó módon a jövőt szolgálta, vagyis „távol eső nagy reményekért áldozta föl a jelent… Kortársai megfordítva tették!”
I. Frigyes Vilmos (1713–1740), a takarékos, ugyanakkor bőkezű porosz király
Uralkodásának mérlege
I. Frigyes Vilmos tehát a trónra lépésekor, 1713-ban teljesen leromlott állapotban vette át az országot. Amikor viszont 1740-ben meghalt, a fia, II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) egy minden ízében erősödő, militarizált országot örökölt. Erre a Poroszországra rá sem lehetett ismerni, már valóban „porosz” volt! A magát „Isten törvényszolgájá”-nak tekintő I. Frigyes Vilmos zsarnoki, abszolutista rendszere, növekvő népességű országa kevesebb, mint 3 évtized alatt fejlődő gazdasággal, fegyelmezett és hatékony állam- és közigazgatással, 820.000 főre növelt (nem csak létszámában erős) hadsereggel rendelkezett már. Persze nem volt minden fenékig tejföl! A német (újság)író szerint ugyanis: „A történészek hallatlanul eltúlozták rendelkezéseinek hatékonyságát. A korrupció kiirthatatlan maradt a katonaságnál és a közigazgatásban, jóllehet túlontúl arcátlan meggazdagodások esetén a legsúlyosabb büntetéseket foganatosították.” A szigorú takarékosság az árnyoldalakkal együtt is meghozta a gyümölcsét, bár az uralkodó tisztában volt azzal, hogy sokan még mindig zsugorinak tartják. „Nagyon jól tudom – mondta –, hogy Bécsben és Drezdában garaskuporgatónak neveznek, de majd örülni fognak az unokáim.” A számok pedig magukért beszéltek. A kincstár bevételei megduplázódtak, 7–8 millió tallérra nőttek. Ezzel a Poroszországgal már komolyan számolni kellett. I. Frigyes Vilmos az országát emelkedő pályára állította. Lefektette a porosz katonaállam alapjait. Kikövezte az európai nagyhatalmiság felé vezető utat a fia, II. Frigyes számára. Talán igaza volt a német történésznek, aki csaknem kilencven évvel ezelőtt így méltatta őt: „Lelkiismeretes atyja akart lenni népének, boldogabb örökséget akart hagyni utódaira. Önmegtartóztatása tiszteletet érdemel.” Az alattvalóit persze senki nem kérdezte meg arról, hogy ők hogyan vélekednek királyuk „atyai szeretet”-éről. Az eredmények mindent igazoltak.
Kiss László
A téma néhány felhasznált irodalma:
Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.
Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.
Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.
Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.
(Th. B.) Macaulay: Nagy Frigyes. Franklin, Bp. é. n.
Németh István: A Hohenzollernek katonaállama. In: A porosz mítosz 1226–1947. Rubicon, 2018/1.
Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)
