Egy szőlőművelésben érdekelt városi társadalmat illetően kiemelkedő jelentősége volt egy jól sikerült örökváltsági szerződés megkötésének. Egy anyagilag előnyös megegyezés hosszútávon nagyban befolyásolta a település további fejlődését, annak dualizmuskori városhiearchiában betöltött szerepét. A föld, illetve szőlőtulajdon a választójogi rendszerben is lényeges szerepet töltött be, hiszen az egy választójogi cenzusként szerepelhetett. Ebből kiindulva Berecz Anita kísérelte meg Eger és a korábbi földesurak (érsek és a káptalan) között szinte kibékíthetetlennek tűnő konfliktus nyomon követését, a megyefőnöki, a polgármesteri, a közgyűlési és az érseki - főkáptalani iratok felhasználásával.

Az 1848-as áprilisi törvények egyértelműen rendelkeztek arról, hogy az úrbéres földek megszabadultak a szolgáltatásoktól. A szőlőföldek birtoklása viszont nem ennek alapján volt gyakorlatban. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a Mária Terézia-féle Urbárium nem készült el minden településen. 1848-ban az ilyen jellegű településeken megszűnt ugyan a földesúri joghatóság, személyükben szabadok lettek, de nem vonatkozott rájuk az állami kárpótlás, hanem önmegváltás alá tartoztak. Még nagyobb sérelem volt, hogy a dézsma eltörlése, a szőlők polgári tulajdonba kerülése nem érintette ezeknek a településeknek a lakóit.

A forradalom és szabadságharcot követően az áprilisi törvények érvényességét nem vonták kétségbe azonban figyelmen kívül hagytak minden azt követő intézkedést. Mivel az áprilisi törvények nem rendelkeztek a szőlődézsma eltörléséről így a szőlők után járó kilenced fizetését már 1849 őszén visszaállították. A szőlődézsma ügyét végül az 1853. március 23-án kiadott úrbéri pátens zárta le, amely az úrbéresség fogalmát a Mária Terézia-féle Urbárium vagy az azt pótló szerződések alapján határozta meg, így önmegváltást tett kötelezővé a szőlők esetében. Ezért kerültek rosszabb helyzetbe azok a települések, ahol nem készültek el az úrbéri tabellák, hiszen míg ez 1767-ben nyereséget hozhatott számukra – nem kellett még állami adót is fizetni –, addig 1848 visszamenőleg hátrányos helyzetbe hozta a nem úrbéres területek birtokosait hiszen nem kapták meg a korábban használt földeket, hanem fizetni kellett értük. 

Mindez Eger esetében abból a szempontból volt problémás, hogy amikor megjelent Mária Terézia úrbérrendelete, a lakosság az 1695-ben Fenessy György (1632–1699) egri püspökkel megkötött szerződésre úgy tekintett, mint egy úrbérpótló szerződésre, így az úrbérrendezés helyett 1771-ben a Fenessy szerződés mellett álltak ki. Lényegében ez adta meg az alapot a több évig tartó pereskedéshez, mivel a város meggyőződése szerint a szőlők úrbéres természetűek voltak, hiszen másképp nem kellett volna fizetniük utána kilencedet, tizedet és robotot, mintegy jobbágyi szolgáltatásként. Az érseki álláspont szerint viszont a város lakossága az Urbárium helyett az egyezményt választotta, így ezek allodiális és nem úrbéres földek voltak. Erre a nézeteltérésre utal a címben szereplő jelszó is („Az Egyház áldozik a haza javáért imát és dézsmát”), hiszen a konfliktus kétféle olvasatára világít rá. 1848-ban az áprilisi törvények 13. törvénycikke valóban eltörölte az egyházi tizedet, amire valószínűleg az egyház a jelmondatában utalni akart a dézsma szó alatt. Az egri lakosság azonban egyértelműen a bordézsma szedést, illetve annak eltörlését értette alatta. A fennálló helyzet természetesen nem volt helyi jelenség azonban a szőlők kizárólagossága Egerben tovább bonyolította a dolgot.

Bartakovics Béla egri érsek

Bár a szőlőből élő településeken már 1848 szeptemberétől – a szüret kezdetétől – mindennaposak voltak a zavargások, Egerben csupán egy évvel később, 1849-ben szeptemberében léptek fel erélyesen a bordézsma ellen. A problémát az okozta, hogy az érsek és a káptalan hozzálátott a dézsmaszedéshez. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy az érseki tisztség betöltetlen volt, a főkáptalan pedig nem vállalta a dézsmaszedéssel járó esetleges konfliktusokat. A korábbi érsek, Pyrker János 1847-ben bekövetkezett halála után, 1848. június 25-én a magyar kormány Lonovics Józsefet nevezte ki egri érseknek, ő azonban az 1848–49-es események következtében nem tölthette be ezt a tisztséget. Bartakovics Bélát pedig csak 1850 áprilisában nevezték ki egri érsekké.

Az 1853-as úrbéri pátensig az elhúzódó, sokszor barátságtalan tárgyalások sorozatának a bordézsma ügye és a földek úrbéres jogállásának a kérdése adott tehát alapot. Bartakovics Béla érsek és Lévay Sándor főkáptalan a főszolgabíró előtt azt fejtegette, hogy érthetetlennek tartják, hogy a város lakosai miért értelmezik az 1848-as áprilisi törvényeket vonatkozó részeit úgy, mintha felmentette volna őket a dézsma fizetése alól. Azt állították, hogy 1848-ban az érsekség tényleg elállt a bordézsma szedésétől, de ezt leginkább az országos közhangulat, és ingerültség miatt tették. Egész egyszerűen úgy vélték, hogy 1848-ban a kilencedet nem volt tanácsos és lehetséges életveszély nélkül szedni. 1849-ben viszont, miután helyreállt a béke, az egriek mindkét uradalomnak gond nélkül megadták a borkilencedet.

A város lakossága az eseményekre egészen másként emlékezett vissza. Számukra egyértelmű volt, hogy a dézsmát eltörölték 1848-ban és ezt akkor az érsek és a káptalan is így gondolta. Abban az évben ugyanis a szüret előtt a dézsmaszékeket nem állították fel, a dézsmáláshoz tartozó edényeket, kádakat, kisebb-nagyobb hordókat, akókat, pinteket, eladták azoknak, akik többet ígértek értük. A nyilvános árverésen eladott eszközöket a vevők még igazolni is tudták. Nem értették tehát, hogy az érsek miért a forradalmi közhangulatot hozta fel kifogásként, holott a város még soha lojálisabb és békésebb bánásmódot nem tanúsított az egyház irányában, mint a forradalom alatt. Visszaemlékezésük szerint a márciusi szabadság országos ünnepét Egerben is megtartották és a főpapság állíttatta fel a templom előtt a legnagyobb és legköltségesebb díszítményt, miszerint „Az Egyház áldozik a haza javáért imát és dézsmát.” Érthetetlen volt számukra tehát, hogy mindebből hogyan lehetett a város fenyegető álláspontjára következtetni.

A városi intézkedések végül nem hozták el a várt eredményt ugyanis 1851. októberében értesítették a megyefőnököt, hogy a szőlődézsma szedését folytatni kell továbbra is, hiszen a város a szőlők úrbéri eredetét nem tudta igazolni. Alig egy hónappal később, Bartakovics érsek közölte Bernett Ferenc polgármesterrel, hogy ő csak örülni fog, ha a hosszadalmas pereskedéseket barátságos úton befejezik. Várja tehát azokat a feltételeket, melyek majd alapot szolgálnák egy barátságos ügyintézéshez. A dolog biztatóan indult, de már a barátságos megegyezés módjában sem értettek egyet. Az érsek ugyanis közölte polgármesterrel, hogy a valódi vagy képzelt jogokról való feleselések inkább akadályozzák, mint előmozdítják az egyezkedést, így felszólította a bizottságot, hogy a legfőbb elveket írásban közöljék vele. A város viszont azt látta volna jónak, ha szóban készítik elő az egyezséget, hiszen csak azt tanácsos írásba foglalni, amiben kölcsönösen megegyeztek. Tartottak attól, hogy amennyiben mégsem jönne létre az egyezség, kellemetlenséget okozna a további peres ügyekben. Közel egy éves szünet után, az 1853 elején kiadott úrbéri pátenst követően indult el újra az egyezkedés.

A pátens kibocsátását követően már egyértelmű volt, hogy a bordézsma önmegváltás alá tartozik és az összeget a városnak kell törleszteni. Így ezt követően már nem a szőlők úrbéres jellege volt a kérdés, hanem az, hogy mi lesz a szerződés tartalma, milyen váltságdíjban tudnak megegyezni. Ez meg is történt, de a város ajánlatára a válaszban az érsek nem is a megajánlott összegre reagált elsődlegesen, hanem közel egy éves sérelmeit próbálta tisztázni. Levelében legelőször azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy 1852 elején az egyezkedés nem amiatt szakadt meg, mert ők nem akartak egyezkedni, hanem a modor miatt. Sérelmezték, hogy kifejezett akaratuk ellenére személyes értekezletre voltak kényszerítve, mielőtt ismerték volna a város álláspontját. Ennek pedig idegenkedés lett az eredménye. Mellesleg nem igazán értik, hogy miért is kellene egyezkedniük azon, ami a saját tulajdonuk.

A felek közötti kibékíthetetlennek tűnő ellentét megszüntetésére ettől függetlenül mégis megvolt az akarat, és hosszas tárgyalásokat követően 1854. december 2-ra a városban gyűlést hirdettek ki, hogy a megegyezés tartalmát ismertessék a lakossággal. A részletesen felolvasott szerződési pontokat a város lakossága közfelkiáltással jóváhagyta és hálájának jeléül az érseki palota elé vonult. A város 50.000 ezüstforint készpénzzel megváltotta a borkilencedet, melyből az érsek 10.000 ezüstforintot két külvárosi iskola felújítására ajándékozott. A bor, pálinka- és sörmérésért fizetett haszonbérleti díjat elengedte, egész évben szabadon főzhették, mérhették a bel- és külvárosi lakosok egyaránt. A levelezésekből azonban megmutatkozik, hogy a város teljes egészében még 1853-as úrbéri pátenst követően sem mondott le igazából arról a reményről, hogy van esély az állami kárpótlásra. Mivel Egerben valóban nem történet meg az úrbérrendezés, márpedig az 1848-as áprilisi törvények ezt vették alapul, így az ügyben lényegében az érseknek lehet igazat adni.

Az örökváltság ügye azonban még közel sem zárult le, hiszen három évig várni kellett arra, hogy a város fizetni tudjon és a dolog végére pont kerüljön. Elkezdték szedni a váltságdíjat és a fizetésnél ugyan sokan készségesnek mutatkoztak, a szüret előtt mégsem voltak képesek törleszteni a rájuk szabott összeget ezért a város a hitel felvétele mellett döntött, de ennek ügye sem ment zökkenőmentesen. A hitel visszafizetéséhez készített tervezetben mindenesetre figyelembe vették az érdekeltségi csoportokat. Mivel a legelő, pálinka és bormérési jog mindenkit egyaránt érintett, illetve az iskolák építését is közérdeknek tartották, így ennek törlesztése a községi pénztárból történt. A borkilenced megváltási összege viszont kizárólag a telek- és szőlőbirtokosokat terhelte. A váltságdíj összegével kapcsolatban pontosabb elszámolás az 1858. októberi jegyzőkönyvből ismert, mivel a városban már különféle hírek kaptak szárnyra egy állítólagos szabálytalan ügykezeléssel kapcsolatban. Végül 1858-ban rendezték a váltságdíjat, úgy hogy a felvett kölcsönből finanszírozták az uralkodó, Ferenc József 1857-es egri látogatására rendezett ünnepségek lebonyolítását is.

Az 1854-ben létrejött, viszonylag korai szerződés megkötésében nagy szerepet játszott Eger fejlettsége, korábbi, piacközponti funkciót betöltő jellege, így a feltételek megállapítása során a város lakossága egyáltalán nem volt hátrányos helyzetben. A hasonló jogállású Szekszárdon az örökváltsági szerződés csak jóval később, 1858-ban létre, miután a város sikertelen pert indított a szőlők úrbéri jellegének elismertetéséért. Eger a többi hasonló jogállású és jelentős szőlőterülettel rendelkező településtől tehát kedvezőbb körülményekkel tudott polgári földtulajdont szerezni, a kezdeti előnyöket azonban mégsem tudta kihasználni a 19. század második felében.

                                                                                                                    Berecz Anita

Felhasznált források:

Magyar Nemzeti Levéltár Heves Vármegyei Levéltára (MNL VML )
IV.152.b Megyefőnöki közigazgatási iratok.
V.1.d.22. Dézsmaváltság. Eredeti szerződés, az egri érsek, a főkáptalan és Eger városa között.
V.5. Eger város úrbéri felszabadulási perének iratai.
V.41.1 Eger város képviselői bizottmányának iratai.
V.44.b Polgármesteri iratok.
XII.2.a.21. Egri káptalan magánlevéltára főkáptalan és Eger városa között.

A propaganda vagyis a politikai meggyőzés, reklám régóta az ember életének része, ez az idők előrehaladtával egyre nagyobb szerephez jutott a központi hatalom által. A háborúk alatt azonban ez az embereket, különösen pedig a katonákat több irányból éri, mivel saját kormányuk, szövetségeseik valamint az ellenséges erők is agitációt folytatnak, hogy meggyőzzék őket saját igazukról, szándékaikról. Ennek a tevékenységnek az eszközeit mutatja be Molnár Ibolya a második világháború idején kiadott röplapok segítségével, amelyek mindkét fél nézeteiről, céljairól tartalmaznak figyelemre méltó adatokat, információkat.

dr. Jánosi Ferenc (1916-1968) lelkész és propagandista

A röplap, egy a könyvnyomtatással egy időben megjelent rövid terjedelmű, aktuális eseményekkel foglalkozó kisnyomtatvány, amelynek elsődleges célja a meggyőzés, cselekvés kiváltása. A szórólapokat használhatják egyének, vállalatok, civil egyesületek és kormányzati szervezetek. Hirdethetnek eseményeket például politikai demonstrációkat, reklámozhatnak kereskedelmi vállalkozásokat, de közvetíthetnek szociális, vallásos vagy politikai üzeneteket, illetve toborozhatnak jelentkezőket különféle szervezetek és vállalatok számára. A röplapokat fegyveres konfliktusokban is alkalmazzák így például a légi terjesztésű röplappropaganda a "pszichikai hadviselés" egyik módszere.

A bemutatott szövegek a magyaroknak szólnak és egy részüket a szovjetek nyomtatták magyaroknak, más részüket pedig a magyarok készítették magyaroknak. A nyomtatványok a második világháború ideje alatt főként 1942-1945 között készültek, mivel Magyarország az 1941. júniusi kassai bombázás után lépett háborúba a Szovjetunió ellen. Kezdetben az ún. Kárpát-csoport ukrán területeken folytatott megszálló tevékenységet, majd megkezdték a magyar 2. hadsereg csapatainak kiszállítását, amely 1943 januárjában súlyos vereséget szenvedett a Don-kanyarban. A szovjet csapatok 1943-ban folyamatosan nyomultak előre, egyre nyugatabbra szorítva a tengelyhatalmak csapatait, majd 1944 augusztus végén átlépték az észak-erdélyi magyar határt. 1944 márciusában a németek megszállták az ingadozó Magyarországot, október közepén a sikertelen kiugrási kísérlet után a nyilasok rémuralma következett, karácsonykor megkezdődött Budapest 50 napos pusztító ostroma, de a harcok 1945 április közepéig folytak Magyarországon. Ezek az események olyan fordulópontok voltak a háborúban, amelyek hatással voltak a röplapkiadásra és szükségesek a megértésükhöz.

Egy igazán látványos röplap volt az 1943-ben kiadott Így él a magyar hadifogoly a Szovjetunióban című nyomtatvány, amely szinte teljesen képekből áll és azt próbálja meg bemutatni, hogy a magyar hadifoglyoknak milyen jó élete van a szovjet táborokban. A szovjet propaganda folyamatosan azt állította, hogy a hadifogságba került honvédek boldogok és biztonságban vannak. A szöveg szerint a szovjetek tudták, hogy a magyarokat belekényszerítették a háborúba és egyébként jó barátság van a két nép között. Általános tartalmi elem volt, hogy a hadifogság a biztonságot jelenti a halálos fronttal szemben. Ezzel a propagandával végül is azt próbálták elérni, hogy minél több magyar katona adja meg magát.

Így él a magyar hadifogoly a Szovjetunióban

Tartalom szempontjából nagyon izgalmas az 1944-ben kiadott Üzenet az 1. magyar hadsereg tisztjeihez és katonáihoz című röplap, amely dr. Jánosi Ferenc (1916-1968) aláírásával került kiadásra és erősen vallásos tartalmú. Jánosi Ferenc református pap, gimnáziumi tanár 1943-ban vonult be katonának. Főhadnagy lett, tábori lelkészként esett fogságba és propagandamunkára jelentkezett. A szovjet hadsereg magyar nyelvű újságjainál dolgozott, belépett a Magyar Kommunista Pártba, feleségül vette Nagy Imre későbbi miniszterelnök lányát, aktívan részt vett az 1956-os forradalomban, bebörtönözték, végül levéltárosként dolgozott. Jánosi tiszteletes 1945 előtt a szovjet röplapokban még mint lelkipásztor jelenik meg. A röplapon Isten szolgájaként tűnik fel és azt állítja, hogy segíteni szeretné bajtársait. Kiemeli, hogy a legfontosabb az emberi élet megmentése, amely a legbiztosabban a hadifogsággal érhető el. Az ilyen röplapok a biztonságot, a vallást, az otthon emlékét használták propagandaeszközként.

1944-ből származik egy egri katonáknak szóló röplap is, amelyet hadifogságba került egriek írtak. Ez a röplap kézzel van írva és hangvétele sokkal nyersebb, mint az átlagos szovjet röplapoké. Horthy Miklós hazaárulóként jelenik meg a szövegben, ami gyakori jelző és ítélet volt vele szemben. Az egri „munkás bajtársak” megszólítás kissé különös hangvételt kölcsönöz a szövegnek, de általában elmondható, hogy a szovjet röplapokon nem jelenik meg a nyíltan kommunizmus. A nyomtatványon 8 személy szerepel, akiknek a neve, polgári foglalkozása és az egri lakcíme is olvasható. Ezen kívül még 6 ezzel szorosan párhuzamba hozható röplap van, amely kézzel írott, és egy bizonyos a település lakója/lakói üzennek az otthon lévőknek. Ezek a következő települések: Herend, Hegyeshalom, Ózd, Érsekújvár, Salgótarján, Sárospatak.

Egri bajtársak!

Kevés rajzot tartalmazó szovjet röplap van, az egyik ilyen egy karácsonyi témájú nyomtatvány 1944-ből. A lap egyik oldalán szöveg van, amely a karácsony szomorúságát és a háború kényszerűségét említi együtt, majd a katonákat a Vörös Hadsereghez való átállásra biztatja. A másik oldalon van a rajz, amelynek középpontjában a karácsonyfa a karácsonyi otthont és az év adott szakaszát mutatja. Bal oldalon egy magát megadó katona van, a jobb oldalon pedig a katona már a családjával látható. A kép ezáltal egy folyamatot mutat be, amely megerősíti a szöveget, azt ígéri hamisan, ha a katona megadja magát, akár már karácsonykor otthon lehet. A nyomásgyakorlás itt a honvágyon és család hiányán keresztül valósul meg.

Karácsonyi röplap

A Magyarország harctéri helyzete című 1944-es röplap egy térképvázlatot tartalmaz, amely a Magyarországra benyomuló Vörös Hadsereg több irányú támadását mutatja be, ezzel támogatja a szöveget, amely leírja, hogy a szovjetek egyre beljebb törnek Magyarországon és egyre nagyobb a Vörös Hadsereg létszáma. Ezt követően a háború elvesztéséről és a vezetői nyomásról olvashatunk végül pedig arról, hogy a magyarok katonai vezetőikkel együtt forduljanak a németek ellen és ebben a Vörös Hadsereg majd támogatja őket. Ennek célja is az ellenállás, átállás sürgetése, egyik eleme a szovjet támogatás ígérete, a biztos vereség jóslata.

Van azonban ebből az időszakból már egy szovjetellenes magyar röplap, amely a szovjetek ellen szól. Figyelmeztet a szöveg, hogy az emberek ne higgyenek az oroszoknak, mert a fogságba került foglyokat csak propaganda céljából engedik vissza, hogy emberségüket ezzel bizonyítsák. Ezt követően arra mutat rá, hogy a többi fogollyal viszont nem tudják, mi történik, mert vagy megölik vagy Szibériába viszik őket. A szovjetek tényleg küldtek vissza főként titokban volt hadifoglyokat a saját csapataikhoz. Ezeket a katonákat a legmegbízhatóbbak közül választották ki, propagandára használták fel őket, de nem sok sikerrel.

Érdekes szovjetellenes magyar kiadvány még a Harci indítékok című röplap, amely ismerteti, hogy a magyarok kinek és minek a védelmében, ki ellen, milyen okból és célból, kikkel harcolnak együtt a szovjetek ellen, mi kötelezi a katonákat a harcra, mi lesz a harc jutalma. Ezzel próbálnak hatni a magyar katonákra, hogy kitartsanak, az ellenséges propaganda hatásait próbálják vele ellensúlyozni, a szöveg egyszerre hat az értelemre és az érzelmekre.

Harci indítékok

Végül pedig következzen a Tízparancsolat Oroszországban című röplap, amely olyan nyomtatvány, amelynek ezzel a címmel van egy magyar és van egy szovjet változata is. A magyar változatot 1941-ben adták ki, míg a szovjet változatot 1942-ben talán válaszul az előzőre. Lehet, hogy a célja megtévesztésként az volt, hogy összezavarják az egyszerű magyar katonák gondolatait. A frontújságok esetében ismert ez a módszer: a szovjetek a magyar lapokkal azonos címmel adtak ki saját tájékoztatókat a megtévesztés céljával. Az 1941-es magyar szöveg 1. pontja arra hívja fel a figyelmet, hogy ne maradjon magára a katona, fegyvere legyen kéznél, nem bízhat senkiben a Szovjetunióban, mindig legyen éber. A szovjet röpirat 7-9. pontjai viszont leírják, hogyan kerülhet a katona hadifogságba megmentve az életét. Szó van a fegyver letételéről és a megadás utáni eseményekről.

A magyarok 3. pontja azt hirdeti, hogy legyen a katona jókedvű, mert bajtársai nem fogják kedvelni, de kerüljék a polgári lakosságot, mert a civilek tetvesek. Erre a szovjet röplap 4. pontjában az olvasható, hogy a németek az igazi ellenségek, ellenük kell harcolni, hiszen ők kényszerítik a magyarokat a harcba. Ők a tetvesek, ezért forduljanak el tőlük a magyar katonák. A magyar röplap 4. pontja arra szólítja fel a magyar katonákat, hogy mindig ássanak „mentőgödröket”, bújjanak el ebbe és támadják a szovjet harckocsikat gyalogosokat. Erre is válaszol a szovjet röplap 5. és 6. pontja. Az előbbi azt tartalmazza, hogy az élet a legfontosabb, ezt legjobban a fegyveres ellenállás veszélyezteti, így inkább ne védekezzen a katona. Az utóbbi pedig arról szól, hogy senki ne támadja az orosz harckocsikat gyalogságot, adja meg magát. A magyar 5. pont arra szólítja a katonákat, hogy tartsanak ki őrhelyükön és segítsék társaikat a veszélyes helyzetekben. Erre válasz a szovjetek 1. pontja, amely az mondja ki, hogy az egyén élete az első és nem másé, mindenkinek a saját életét kell megmentenie a családja érdekében. Azt üzenik a szovjetek, hogy mindenki csak saját magával foglalkozzon és ne a bajtársaival.

Magyar utasítások magyaroknak

A magyar röpirat 6. pontja azt mondja ki, hogy a szovjet repülőket is komolyan kell venni és lőni kell rájuk. Erre válasz a szovjet röplap a 6. pontjában az olvasható, hogy ne lőjék a szovjet repülőket, mivel a pilóta tisztán látja a támadó katonákat, könnyen végezhet velük. A magyar röplap 7. pontja arra hívja fel a figyelmet, hogy ismeretlen szerkezethez vagy fel nem robbant gránáthoz ne nyúljanak a katonák. Arra is figyelmeztet, hogy a szovjet házakba óvatosan, körültekintően menjenek be. A másik szöveg a szovjetek megbízhatóságát hangsúlyozza, mint a szovjet röplapok többsége.

Van azonban 3 szovjet állítás, amelyek nem a magyar röplapra válaszolnak. Az egyik szerint amíg a katonákat a frontra küldik, addig Magyarországon fosztogatják a lakosságot, ami a háborús beszolgáltatást jelentheti. A második azt állítja, hogy ha sokáig nem kap a katona otthonról levelet, annak az az oka, hogy a magyar hatóságok megsemmisítik a hazai bajokról szóló értesítéseket. A harmadik pont megismétli, hogy a magyaroknak nincs okuk a szovjetek ellen harcolni, erre csak a németek kényszerítik őket.

Ezekből a szövegekből láthatók a különbségek, az egymás propagandájára adott reakciók a két fél részéről. Más megközelítés és megfogalmazás jellemző, mégis mindkét fél él a propaganda eszközeivel, viszont eltérő ennek a mértéke, tartalma. A fenti néhány példából látszik, hogy a 2. világháborús magyar nyelvű szovjet röplappropaganda milyen módszereket eszközöket használva jelent meg, vagyis mennyi árnyalata lehet az igazságnak, illetve a hazugságnak.

Szovjet utasítások magyaroknak

                                                                                                                               Molnár Ibolya

A szöveg a Kulturális és Innovációs minisztérium EKÖP-24 kódszámú egyetemi kutatói ösztöndíj programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltár Mikrofilm-gyűjtemény

245./Tízparancsolat Oroszországban

HM HIM HL Röplap-gyűjtemény IV/21.

HM HIM HL Röplap-gyűjtemény IV/24.

HM HIM HL Röplap-gyűjtemény IV/29.

HM HIM HL Röplap-gyűjtemény IV/97.

HM HIM HL Röplap-gyűjtemény IV/99.

HM HIM HL Röplap-gyűjtemény IV/163.

HM HIM HL Röplap-gyűjtemény IV/223.

HM HIM HL Röplap-gyűjtemény IV/380.

A születésnek, az életnek és a halálnak mindig megvan a maga egyedi története, ám ezek a történetek rendszerint csak a helyi és az országos elithez tartozók esetében váltak ismertté. Az átlagemberek történetei többnyire csak néhány anyakönyvi bejegyzésre korlátozódnak. Született/kereszteltetett, megházasodott, gyermekei születtek, meghalt. Időnként azonban az anyakönyvek nemcsak a szikár demográfiai adatokat rögzítették, hanem néhány mondatos történetben írtak le egy-egy demográfiai eseményt, mint ahogyan az a gömöri térség egykori kisvárosának, Pelsőcnek a 18-19. századi református anyakönyveiben is történt. Valuch Tibor ezeknek a történetét mutatja be az írásában.

Magyarországon az egyházi anyakönyvek többé-kevésbé rendszeres vezetése a 17-18. század fordulójáig nyúlik vissza. Ennél régebbi anyakönyvek nagyon ritkán maradtak fenn, elsősorban a történelmi Magyarország északi területein. Az egyes településeken vezetett anyakönyvekben rögzített adattartalmak eltérőek, gyakran nemcsak a születések/keresztelések, házasságkötések és halálozások adatait tartalmazzák, hanem időnként a közösség életének a legfontosabb eseményeit is. A Pelsőcön vezetett és fennmaradt anyakönyvek, azok közé tartoznak, amiben a helyi – alapvetően – református közösség prédikátorai, időről-időre nemcsak a demográfiai tényeket, hanem a közösség életével kapcsolatos eseményeket is részletesebben rögzítették.

Milyen sajátosságai vannak a pelsőczi anyakönyveknek? Egyrészt viszonylag korán, már az 1700-as évek elejétől vezették ezeket. Másrészt bár kezdetben itt is csak a demográfiai esemény idejét és az érintettek nevét rögzítették, az adatok rögzítése fokozatosan bővült és részletesebbé vált. Harmadrészt, ha nem is évente, de rendszeresen feljegyezték az Eklézsia és a közösség életének fontosabb eseményeit is, többek között a fegyelmezések leírását, az egyház prédikátorainak névsorát, a református eklézsia pénzügyi számadásait, a tanítók, bábák neveit és alkalmazásuk időszakát, az város tisztviselőinek esküszövegeit, a református hitre áttérők neveit és az áttérés időpontját. Ezen túlmenően az anyakönyvek, elsősorban a halotti, ahogy itt nevezték az „Eltemetettek Tabellája,” „Eltemetettek Könyve”, „Halottas Tabella” időről-időre néhány mondatos leírást adott egy-egy halálozásról, megjelölve az érintettek társadalmi helyzetét és összefoglalva a haláleset történetét is. Pelsőc a magyar települések azon csoportjához tartozik, ahol az anyakönyveket, – nyilván nem függetlenül attól, hogy az itt élők többsége a református vallású volt – magyar nyelven vezettek.

Pelsőc/Plesivec ma Szlovákiában, a Kassai Kerület Rozsnyói Járásában, Rozsnyótól 16 km-re, délnyugatra a Sajó mentén található. A falu a 11. században alakult ki, első írásos említésének 1243-ból van nyoma. 1328-ban városi rangot és vásártartási jogot kapott. A török időkben a török és a császári hadak folyamatos dúlásának volt kitéve. Az 1770-es Urbárium szerint 50 polgár és 32 zsellér család lakta. A vármegyegyűléseknek is helyet adó településen, 1828-ban, 108 házban 853-en éltek. Fényes Elek leírása szerint a 19. század közepén 981 református, 25 evangélikus és 148 katolikus vallású lakosa volt a településnek. Az itt élők nagy része földműves, kisebb része iparos, kereskedő, illetve a vashámorok és mészégetők munkása volt.

Pelsőczön az „Eltemettettek Könyvében” az első feljegyzés 1701. május 16-án kelt. A bejegyzés ekkor még csak a dátumot, az elhunyt nevét és a temetés módját – prédikációval vagy énekszóval – tartalmazta, viszont a halál okát, az elhunyt életkorát nem. Érdekesség, hogy gyermekek esetében nem szerepelt a keresztnév sem, csak a szülő nevéhez hozzáillesztve jelölték a gyermeket. Például „Gulácsi Mihály leánykája,” aki 1702. március 23-án halt meg és énekszóval temettetett. A bejegyzéseket rögzítő lelkészek már az 1700-as évek elején is, rövid leírásokat adtak, egyes halálesetekről. A legkorábbi ilyen 1706. december 27-én olvasható, amikor meghalt „Bartus Mihályné leánykája, kire Karácson böjtén a tészta tsík forró leve omlott.” A gyermeket prédikációval temették el. Hasonló gyermek-balesetet rögzítettek másfél évvel később, 1708. július 31-én, amikor „Kriski Gergely fijacskája, ostora nyelére, inge galléránál fogva valami módon az létrára felakadván megfúlt.” Újabb gyermekhaláleset történt, három hónappal később, az 1708. október 28-án, amikor „Vizes András fijacskája le vágott fátul, lába megszaggattatván nyolcad napra megholt.”

Ezzel ellentétben, a kor „szokásos” betegségeiben elhunyt gyerekek és felnőttek esetében csak a halál tényét rögzítették a körülményeket nem, társadalmi állást vagy foglalkozást is csak nagyon ritkán. A halálokok az 1709-1710. évi bejegyzésekben jelentek meg rendszeresebben. Ekkor a város népességét 1709 őszétől már pusztító pestis járvány áldozatai esetében tüntették fel, hogy a járványos betegség okozta a halált. 1709 novemberében fordult elő először a pestis halálokként. Két hónappal később, 1710 januárjában és februárjában, a két hónap alatt bejegyzett 15 halálozásból már 10 esetben a pestis volt a halál oka. A márciusi átmeneti mérséklődést követően, április elejétől ismét ez volt a leggyakoribb halálok, kilencen vesztették életüket, májusban pedig tizenegyen. Az anyakönyvi bejegyzések szerint a járvány júniusban szedte a legtöbb áldozatát, a hónap során bejegyzett 27 halálesetet a járvány okozta. Június 8-án 5, június 13-án 4, június 29-én 3 áldozatot követelt a kór. A pusztítás mértékét jól mutatja, hogy a járvány előtti és az azt követő években összesen évi 20-30 halálesetet jegyeztek fel Pelsőcön.

A járványt követően újra ritkábban jelölték a halálozás okát, majd 1714-től több-kevesebb rendszerességgel ismét feljegyezték. Ebből tudható, hogy 1717. december 30-án „Duka Mártonné gyermek szülésben magzattyával edjütt meghalván, temett.”  A baleseti halálokokat, továbbra is rendszeresen rögzítették. 1723. március 13-án „Raskó Andris a Szénás Szekér eldőlvén és á vízbe nyomván megholt, s tem.” prédikációval. A kor általános viszonyainak ismeretében, demográfiai különlegesség volt az az 1724. május 7-én tett bejegyezés, amiben a település akkor feltehetően a legidősebb lakójának a halálát rögzítették, „öreg Bodnár Jánosné, 110 esztendős” volt, amikor meghalt. Vagyis amennyiben a bejegyzés pontos volt, akkor ő 1614-ben született.

Az 1730-as évek elejétől már megadták az elhunyt gyermekeknek a keresztnevét. Ugyanakkor a halálokok megjelölése továbbra is esetleges maradt, a balesetek mellett többnyire csak a fertőző betegségeket jelölték meg halálokként a 18. század harmincas és negyvenes éveiben is. Így ezekből a bejegyzésekből lehet tudni, hogy 1746-ban himlő járvány volt Pelsőcön.  Ennek az évnek a halálozási bejegyzései szerint 18-an haltak meg himlőben, ami a leggyakoribb halálok volt ebben az évben.

Az 1740-es évek végétől több-kevesebb rendszerességgel, már megjelölték a halálozás/temetés helyét is. A bejegyzések adattartalma nyilván függött az azokat rögzítő prédikátortól és a következő évtizedekben továbbra is erősen változtak. Az 1780-as évek végén, az eltemetettek könyvében, még nem szerepelt külön a temetés és a halálozás dátuma és a temetés módja sem. A 18. század utolsó éveiben is folytatódott a rendkívüli halálesetek részletesebb rögzítése. Az ekkor már „Temetettek Könyvének” nevezett halotti anyakönyv bejegyzése szerint, 1788. május 6. napján,   „Páskaházi Nagy Máté János, a kit, a Pelsőczi Alsó-Vendég-Fogadónál, a Ló, a szekér alá rúgván, és a kerék rajta által menvén, ezen sérelemben, mint egy 10. óra múlva Pelsőcz városába lett behozattatása után, az halál, a maga örökös Hazájába elköltöztetett.

Bő egy évvel később, 1789. augusztus 12-én nem baleset, hanem egy meg nem nevezett betegség miatt bekövetkezett, nem „szokványos” halálesetről tudósít a Temettetettek Könyve.  „Kis Mihály Pelsőczi lakos, a ki, minekutánna a Szent Miklósra aratás végett, vagy a közönséges szállás formája szerint Kepére be menvén, ott a maga aratási munkáját elvégezte volna, beteg állapotba, Nagy Máté János, ugyan Pelsőczi Lakos gondviselése alatt maga hazájában Pelsőczre vissza jőni igyekezvén, az Emődi Határban meghalván, ugyanott, Emődön, keresztény mód és szokás szerint eltemettetett, a melyről, az oda való Tiszteletes Prédikátor Úr, Kovács Pál, maga Subscriptiojával és Pecsétjével megörökítetett Testimoniumot küldött.” Az elhalt életkorát nem jelölte a bejegyzés.

A halál oka és körülményei mellett azt is feljegyezték, ha egy halálesetet valamiért különösnek tartottak. 1789. október 6-án az elhunyt személyével és/vagy a temetés módjával kapcsolatos tények voltak ilyenek.  „Egy Licéről való, Beretkére Férjhez mentt ifjú Asszony, a Kit, az édes Atyja, / : a Kinek Leányának mondatott a Liceiektől :/ maga Leányénak meg nem esmértt,  és a Kinek  temettségére a mások bizonyságtételére tartatott, Beretkén lakó férje hivattatván, de az meg nem jelenvén, és R. Catholica vallást tartónak állíttatván, Pelsőczön, a város kölcségével, Keresztyéni módon tisztességesen eltakaríttatott, a Csókási Tibor Parochustúl ide küldetett maga Mestere által.”  A család távolmaradása miatt a temetésről a város gondoskodott, ami a következő évtizedekben is több-kevesebb rendszerességgel történt meg. 1789. október 13-án, például „Egy Késmárkról valónak, s Lutherána Vallást tartónak mondatott, és a Török elleni harczra kiküldött Harczi Seregnek Számára kaszálást végett lementt, és onnan viszsza jövén, az úton betegségbe esett, s itt Pelsőczön meghalt meghóllt, esméretlen, és német anyanyelven beszélő Férjfiú, Keresztyén módon tisztességesen eltemettetett a város kölcségével a Pelsüczi Reformata Ecclésiának oskola Mestere által.” Az ő végtiszteségéről is Pelsőcz városa gondoskodott.

1794. május 27-én az eltemettetek könyvében drámai történetet örökítettek meg. A bejegyzés szerint a „Ketsőből való, Attyátúl és Annyátúl, még kisded korában, ugyan ott megfosztatott, - s ide Pelsőczre által jött és itt, egynél is, másnál is szolgálatott viseltt, s itt felnevelkedett állapotjában valakitől megterhesített Trocsko Eva, Néhai Kecsőben lakozott Trocsko Mihálynak leánya, /:egésséges korában, a maga paráznaságbéli bűnéről á Nemes Consistorium előtt penitenciát, önként, minden kényszerítés nélkül tartván :/ hosszas és terhes szülésbeli fájdalmi között, maga gyermekét, halva el szülvén, maga is kevés idő múlva meghalván, á magánál találtatott jószágán vagy kölcségen eltemettetett.” A gyermekágyi haláleset leírásában utaltak a fiatal nő árvaságára és a kor erkölcsi szabályaival ellentétes viselkedésére is.

A 19. század elején átmenetileg megritkultak ezek a híradás-szerű anyakönyvi bejegyzések, majd az 1830-a évektől váltak ismét gyakoribbá.  1833-34-ben több kocsmai verekedés is halálos áldozatot követelt a településen. 1833. június 29-én,  „Molnár János, máskép Tamás János, Pünkösd másod napján több legénytársaival Borzován mulatván, itt megverettetett, az innen származó nyavalyában meghólt.” A 24 éves korában meghalt férfit július elsején temették prédikációval. Bő esztendővel később, két kondás kocsmai összeszólalkozása követelt emberéletet. 1834. október 22-én „Juhász Pál Kondás a Trizsi Korcsmában á Zubogyi Kondás által baltával főbe vágatván, meghólt.” A fiatalembert 22 évesen, 1834. október 24-én temették, prédikációval.

Az ehhez hasonló, erőszakos halálokról szóló bejegyzések a következő évek anyakönyveiben nem fordultak elő. A munkavégzés közben előfordult balesetek viszont elég gyakoriak voltak. 1833. augusztus 28-án „Szögi Tsík Márton és Bodnár Judit Fijok Márton, Buka György szolgája a Sajó kiáradt vízein szekérrel keresztül akarván menni, arról leesett, a haboktol el ragadtatva, megfúlt életének 16. esztendejében. Temettetett Prédikációval.” Feltehetően a házkörüli munkával kapcsolatos baleset történhetett 1834. október 23. napján, amikor  „Molnár /:Tamás:/ Judit, Néhai  Tamás  /:Molnár :/ János és Tsunyó Borbála hajadon leányok, á fáról le esvén hátára, innen vett sérelme miatt, sok sínlődés után meg hólt.” 20 esztendősen, 1834. október 24-én temetetett Prédikációval.

Ugyancsak munkabaleset történt 1836. január 28-án, amikor “Szilvási lakos Varró Mártonnak N. N. Feleségétől született Fija Márton, Rozsnyó és Berzéte között, a vaskővel megterhelt szekérről leesvén, rajta keresztül, hosszában végig menvén, a felső állásban szörnyű kínok között 18 esztendős korában meg hólt s eltemettetett Pelsüczön énekszóval.” Néhány hónappal később, 1836. május 15-én „Rokfalusi lakos Valak Jánosnak és Barbola Máriának fijok János, mint Kotsis Pelsützre szándékozván papírost vinni, a hegy alatt, Vízi Márton Kertje felett, a feldülni akaró szekeret feltartani akarván, attól egy szilvafához nyomattatván, mellyét öszve törte, szörnyű halállal, azonnal kimúlt” Az éppen 20 esztendős férfi énekszóval temetetett, 1836. május 6-án. Három évvel később, 1839. május 2-án a “Meleghegyen lakozott Rakosi Mihály, Obsitos Katona a Pelsüczi határban levő Veczkei Malom pallóján át menni akarván le simúlt, a malom kereke által meg öletett 59 esztendős korában. Vallására nézve Evang. Luther.” Két nappal később, énekszóval temettetett el, 1839. május 4-én.

A munkával, mindennapi élettel kapcsolatos balesetek az 1840-es években is viszonylag gyakoriak voltak. „1845. augusztus végin Mráz András ag. ev. Szalóczi Mólnár legény, 17 esztendős, vízbe fúla, és határunkban az ó várnál fogatott ki.“ 1845. szeptember 5-én énekszóval temettetett el. Néhány hónappal később, 1845. november 21-én, “Csík András, özvegy, 65 éves, 48 hetes, csűrpadról le esésből származott, hosszú sínlés” következtében halt meg.1845. november 23-án temették, tanítással. 1848. január 27-én „Özvegy Batyi Mihályné Szül. Urván Julianna asszony. 64 éves 7 hónapos. Szerencsétlenségből egy kútba, midőn vízet merített, beleesvén abba belefula.” Tanítással temettetett 1848. január 29-én. 

A balesetek mellett, szintén jellegzetesek azok a bejegyzések, amelyek a helyi társadalom rangban, pozícióban, tevékenységben meghatározó személyiségeinek a haláláról tudósítanak. 1833. november 24-én például,  „Méltóságos Császári Királyi Tanácsos, Ugocsa Vármegye Fő Ispáni Helytartó, Kis Csóltoi és Pelsüczi Ragályi Ábrahám Úr ő Méltósága,  Szabolcs vármegyébe kebelezetten Nagyfalu helységben guta ütésben, mint hire vala, folyó Esztendő Nov: 11én, hirtelen kimúlván sokak fájdalmára e világból is. Pelsőczőn is Halotti beszéd, oratio és harmónia tartás által utolsó tisztessége és halotti pompája Nov. 24-én tartatott.”

1840. május 24-én a helyi közösség egyik vezetőjének a halálhírét rögzítették. “Tiszt. T. Lenkey Zsigmond, Sz. Egyházunk tizenegyévi volt hű Lelki pásztora, - a Gömöri Egyházi Megye Főjegyzője, - Gömör Megye táblabírája. Életideje, 43 év, 40 hét, Halálos betegsége, tüdővész. Temetkezés módja, a megyei tekintetes Karok s Rendek és több Tekintélyek különféle arányú, roppant gyülekezete előtt, két tanítás,“ 1840. május 26-án. Bő egy esztendővel később, az 1841. Öszelő 17. napján kelt bejegyzés örökítette a közösség másik meghatározó személyiségének a halálesetét. “Öreg Sebő István, - még életben maradt Kőrösi Juliánnának 49 év és 7 holdnapig vólt hű élete párja, - korunkban páratlan Atya, polgár és keresztyén. Élet ideje 70 esztendő, 18 hét. Halálos betegsége - Az úr házának a szerelme. Temetése módja: Tanítás, és harmónia.  Jegyzés. Megérdemli ezen férfi az örök emléket.  – Árván, majd semmi nélkül marada el szüleitől, és leve társai közt gazdaggá. Még gyermekei házait elrendelé, mint senki más. Az Úr vala ő véle, mert Sz.házát, ok, - nagy ok nélkül soha el nem mulassa, a teljes Szent Írást hétszer olvasta keresztül.” 1841. Őszelő 19. napján temették. Szintén a pelsőczi társadalom vezetői közé tartozott az 1843. február 26-án elhunyt “Özvegy Bartus István, Sz. Egyházunk tíz esztendeig vólt, hű Kúrátora, idejében Városunk leg első embere, 52 esztendős, 13 hetes” halálos betegsége “tüdő gyúladás két rövid nap alatt, temettetésének módja Tanítás a Templomban, Búcsúztatás az udvaron és sírnál, s harmóniás éneklés” 1843. február 28-án temették el.

A megbecsült polgárokkal kapcsolatos halálhírek mellett, az 1830-as és 1840-es években a bejegyzések között gyakran előfordultak olyanok, amelyek, elesett, szegény vagy elhagyatott emberek vagy gyerekek haláláról tudósítanak. 1842. január 12-én “Malomszögi Matós Mihály udvarán egy szegény jövevény, - állítólag Henszkói lakos, Antal András, - ácsmester. Közép idejű, szállást kére, mint beteges, s két napi kínos múlatás után ki múlt.” 1842. január 14-én temetetett el énekszóval. Ugyanebben az évben, 1842. Dec. 6. napján “Egy ösmeretlen szegény asszony, a Kragyisnyai csapszékben, közép idejű, Ispotályba útazott katona férjétől el hagyatva, nyavalyatörésben meghólt. Köz költségen, énekszóval” temettetett el, 1842. december 8-án. 1845. szeptember 26-án „Németh András ag. ev. csetneki koldus, 72 esztendős, megyei sebész által felboncoltatott, mivel halála előtt néhány nappal (…) egy szekér által fel gázoltatott.” Közköltségen, énekszóval temették, 1845. szeptember 28-án.

Szűk két évvel később, 1847. június 25-én egy magára hagyott, idős ember halálesetét jegyezték be az anyakönyvbe. “Özvegy Kováts, köznéven Motó István Pásztor ember, de utolsó évében szolgálat nélkül 65 éves. A hosszas éhszükség által elerőtlenedve, bár könyörületességből két gazda jámbor ökrének őrzését bízta rá, a nagy hegyen halva találtatott. Megküszködve találtatott meg. Késmárki biztos által megvizsgáltatott. Fija és a veje által csak a nagy hegyen temettetett el.”  A kiszolgáltatott szegény gyermek halálról tudósított az anyakönyv 1847. június 20-án, kivételesen egy napon belül két alkalommal is. “Patrina Mária nevű (…) koldúló asszony, ki asszonynak állítása szerént házasságon kívül született fija”, aki 3 éves és 26 hetes volt. Halála “az uralkodó szükség és gondatlanság miatt következett be. Megyei seborvos vizsgálata után, énekszóval, közköltségen” temették el két nappal a halála után.  Ugyanezen a napon “egy árva Tót fiúcska, az állandó szükségben, az annya által éjjel (…) elhagyatván, körül belöl háromhónapos, kiéhezve, elalélván találtatott meg, bár rábiza tüstént dajka rendelkezésire, többé életre nem hozathatott. A Megyei seborvos által megvizsgáltatott, közköltségen, énekszóval” eltemettetett június 22-én.

Az életnek és a halálnak nem csak a történetei vannak meg, hanem, minden korszakban, közösségben megvannak a szokásai, a kultúrája is. Mindaz, ami ebből a közel másfélszáz esztendőt átfogó, pelsőci anyakönyvi bejegyzésekből kirajzolódik, nem csak ezt mutatja meg, hanem ennek a közösségnek a mindennapjaiba és történelmébe is bepillantást enged az utókor kíváncsi olvasójának.

(Az anyakönyvi bejegyzéseket betűhíven közöljük.)

                                                                                                                                 Valuch Tibor

Források:

Pelsőc vallási elhalálozási anyakönyvek, 1701-1778.

Pelsőc vallási elhalálozási anyakönyvek 1779-1852.

Digitalizálva elérhető a familysearch.com weboldalon. Slovakia church and synagoguge books.

Irodalom:

Bél Mátyás: Gömör Vármegye leírása (1749). Fordította Tóth Péter. Gömör Néprajza XXXV. Szerkesztette: Újváry Zoltán. KLTE Néprajzi Tanszék, Debrecen, 1992.

Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben, I–VI. (Pest, 1836–1840)

1993. Kovács Gyula: Pelsőc története, Pelsőc, 1993.

https://hu.obecplesivec.sk/a-kozseg-tortenelme.html

Nemcsak a földi halandók között, hanem a kora újkori uralkodók között is akadtak olyanok, akiket – okkal vagy ok nélkül, elítélő módon – „ferde hajlamú”-nak minősítettek. I. Jakab angol királyról (1603–1625) tudni lehetett, hiszen nem is titkolta, hogy a férfikegyencét szerette. A svéd Krisztinával (1632–1654) vagy XII. Károllyal (1697–1718) kapcsolatban már több a találgatás, kevesebb a konkrétum, de valószínűleg ők is az azonos neműekhez vonzódtak. II. (Nagy) Frigyesről (1740–1786) már a kortársai is azt gyanították, hogy nőgyűlölete mögött impotencia és/vagy homoszexualitás rejlett. Bárhogy is volt, uralkodói nagysága, történelmi érdemei megkérdőjelezhetetlenek. Kiss László blogbejegyzése – a szakirodalmak, illetve azok utalásai, valamint más, jobbára töredékes információk alapján – megpróbálja dióhéjban összefoglalni „a szerelmes”, „a nőgyűlölő” és „a ferdehajlamú” II. Frigyes (egymást nem feltétlenül kizáró) narratíváit.

A szerelmes

I. Frigyes Vilmos (1713–1740) gyermekei közül Frigyes herceg volt a legidősebb fiú, ily módon a porosz trón elsőszámú várományosa. A végtelenül durva és kegyetlen apa a maga képére akarta formálnia a (rá semmiben nem hasonlító) gyermeket, akinek minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy – „katonakirály/káplárkirály” apjához hasonló – durva, kulturálatlan „porosz” (értsd: parasztosan egyszerű, buta) katona legyen. Elhatalmasodó ellentétük fő forrása is ez volt. A felcseperedő Frigyes mindazt szerette, amit az apja nem: a filozófiát, az irodalmat, az olvasást, a fuvolázást és az éneklést, a kifinomult francia kultúrát és társalgást, az elegáns öltözködést, viselkedést és modort.

A kegyetlen, zsarnok apa

Az erősödő atyai nyomás miatt a trónörökösnek igen sanyarú gyerekkora volt. Állandó szidalmazásban, testi fenyítésben, drákói szigorban volt része, akár csak az anyjának, a franciás műveltségű hannoveri Zsófia Dorottyának (aki egyébként a leendő II. György angol király testvére volt), valamint a nővérének, Wilhelmnának is. Ezen a közös „francia alapon” erősen vonzódott az anyjához és a nővéréhez. Néha ugyan véd- és dacszövetség is kialakult közöttük a ház urának zsarnoksága ellen, de a királyné – a kor főúri szokásainak megfelelően – nem sokat törődött Frigyessel (sem). Egyébként sem tud(hat)ta a fiát és önmagát hatékonyan megvédeni gyűlölt férje tébolyult dühétől. Wilhelmina és Frigyes viszont életük végéig bizalmas kapcsolatban álltak. Elszakadásuk után is rendszeresen leveleztek egymással.

Zsófia Dorottya (fiú)gyermekei körében (Frigyes a kép balszélén)

Nem csoda, ha a növekvő trónörökös „kétségbeesetten vágyott a szeretetre és a megértésre”. Érzelmi vigaszra és hasonló érdeklődésű társra vágyott. Az első szerelem 16 éves korában érintette meg. 1728 januárjában ugyanis az apja magával vitte Drezdába, az „ezergyerekes (Erős) Ágost” szász választófejedelem és lengyel király fényes udvarába, ahol – apja rideg, spártai udvarához képest – egy teljesen más világba csöppent. Itt a fényűzés, a szépség és a buja életöröm uralkodtak. (A „nagy étvágyú” Ágostnak tucatnyi ágyasa és szeretője, s még több törvénytelen gyereke volt.) Frigyes nyomban belevetette magát a drezdai udvari élet neki nagyon tetsző forgatagába. Fülig szerelmes lett a szász uralkodó egyik leányába (egyúttal kegyencnőjébe), Orelska grófnőbe. „A csinos, melegszívű és művelt leány nyíltan viszonozta az érzelmeit, úgyhogy Frigyes az ő karjaiban élte át első szerelmi kalandját. Amikor visszament Berlinbe, belebetegedett szerelmi bánatába.”

II. (Erős) Ágost, a „szász napkirály"

A következő szerelme Doris Ritter volt, egy kántortanító szép hangú leánya. Apró ajándékokkal a zsebében meg-meglátogatta őket, hogy együtt zenéljenek. Amikor I. Frigyes Vilmos megkésve ugyan, de tudomást szerzett erről a rangon aluli kapcsolatról, rettenetes haragra gerjedt. „Potsdam utcáin nyilvánosan megkorbácsolták, majd a spandaui dologházba zárták „örökös kényszermunkára”. Később ugyan kiszabadult a szerencsétlen lány, de a megszégyenítés bélyegét soha nem tudta lemosni magáról. Egy Angliába történő sikertelen szökési kísérlete (1730) miatt – a katonai rangjától, uniformisától és mozgásszabadságától megfosztott – Frigyesnek (is) keményen bűnhődnie kellett. Örülhetett, hogy a kivégzést – apja kegyelméből – elkerülte. Szigorú felügyelet alatt az unalmas Küsrinben kellett hivatali munkát végeznie hosszú hónapokon át. „Küstrini száműzetés”-e idején az apjával addig dacoló, engedetlen trónörökös szinte teljesen megváltozott. Bűneit megbánta. Most már mindenben feltétlenül alávetette magát atyja akaratának. Így 1731 augusztusában az uralkodó megbocsátott neki. Ezután Küstrinből egyszer–egyszer már kimozdulhatott. Az őt felügyelő egyik ezredes még ebben a hónapban meg is hívta vendégségbe, ő pedig nyomban beleszeretett a ház – tőle 4 évvel idősebb, művelt és okos – úrnőjébe. „A trónörökös szenvedélyes leveleket és verseket írt hozzá, s valósággal istenítette…”.

A fiatal trónörökös

Ám engedelmes, megtört fiúként el kellett fogadnia atyja akaratát. 1733-ban dinasztikus érdekházasságot kötött a braunschweig–beverni hercegnővel, Erzsébet Krisztinával, akit soha nem szeretett, látni sem kívánt. De ez már érzelmi életének azon időszaka volt, amikor – az anyja és a nővére, valamint egy–két művelt nő kivételével – már megvetette, sőt gyűlölte a nőket.

A nőgyűlölő

Az 1730-as évek elejére/első felére tehát a megtört trónörökös jelleme és emberekkel kapcsolatos szemlélete radikálisan megváltozott. „Ha eddig tele volt érzelmekkel, most megfordult a helyzet. Az érzelmek lassan elhaltak.” Ezen túl „már csak megvetni tudja majd az embereket, kigúnyolni, vérig sérteni még azokat, is, akik a hívei, akik ragaszkodnak hozzá. Hideg és számító géppé vált.” Apja és anyja rendkívül rossz házassága sem adott neki jó mintát. A brutálisan durva uralkodó egyedül a katonáit szerette (ami megmaradt az erős érzelmi–lelki kötődés szintjét). Határozottan „tagadta, hogy szerelmi örömök is vannak a világon”. Szinte kérkedett azzal, hogy: „Nem érdekelnek a legszebb lányok sem, de a katonák… azok a gyengéim.”. A főúri szokásokra fittyet hányva, nem tartott szerető(ke)t, futó női kalandokról sem tudunk, Zsófia Dorottya bizonyára nem bánta volna, ha lettek volna ilyenek, de nem voltak. Durva „ura” egyedül csak vele hált. Nem a házassági hűség vagy a neje iránti vonzalom vitte a hitvesi ágyba, hanem – megfogalmazása szerint – a „gyerekcsinálás” érzelemmentes, racionális szándéka. A finom lelkű Zsófia Dorottya pedig „kénytelen volt eltűrni állandó közeledési kísérleteit”. Ezeknek viszont meglett a kívánt eredménye. A káplárkirálynak tizennégy gyermeke született.

Tűz és víz: I. Frigyes Vilmos és felesége, Zsófia Dorottya

Utaltunk már rá, hogy a leendő II. Frigyes magánélete is nagyon rosszul alakult. Az apja 1732. február elején levélben közölte vele, hogy menyasszonyt talált a számára, és hamarosan meg fog nősülni. „A hercegnő – írta – nem mondható csúnyának, bár szépnek sem”. Istenfélő, és ez éppen elegendő. Megígérte, hogy az esküvő előtt néhányszor láthatják egymást. Frigyes teljesen ledöbbent, hiszen az apja korábban azt ígérte neki, hogy szabadon választhat majd menyasszonyt magának. Az anyja viszont kettős „angol házasságot” tervezett Wilhelmina és Frigyes számára. Így szerette volna tovább erősíteni a rokon angol királyi családdal való kapcsolatokat. A hercegnek ínyére lett volna ez a terv, hiszen ezzel elkerülhetett volna apja közeléből. Ám a terv I. Frigyes Vilmos ellenállásán megbukott. Kész helyzet elé állítva elhatározta, hogy – bármilyen legyen is az új menyasszony-jelölt – nem fogja szeretni. Két levele is erről tanúskodott. „Szánom azt a szerencsétlen teremtést, mert ő lesz a világ legboldogtalanabb hercegnője.” Valamilyen szóbeszédet hallhatott jövendőbelije értelmi képességeiről, mert a másik levelében azt is hozzáfűzte, hogy nem hajlandó egy olyan buta nőt feleségül venni, „aki csak dühítene az ostobaságával, és aki miatt szégyenkeznem kellene mások előtt”..

Kézzel–lábbal tiltakozott, könyörgött, még az öngyilkossággal is fenyegetőzött, de hiába. Kifejtette az apjának, hogy annyira megveti a regényhősöket és a bigott erkölcsösséget, hogy inkább venné feleségül „a legocsmányabb berlini szajhát, mint egy szentet”. Természetesen I. Frigyes Vilmos is visszavágott. A kitagadással és a trónutódlásról való lemond(at)ással fenyegette meg. Frigyes beadta a derekát. Megígérte, hogy akármilyen legyen is a hercegnő (akiről, miután már meglátta, azt mondta, hogy nem is olyan csúnya, csak félénk modorú és rossz fellépésű), ő elveszi, de – amint már tudjuk – megesküdött, hogy szeretni soha nem fogja. Apja hűséges tábornokának ezt írta: „Ha megházasodom, bizton rossz férj leszek, mert nem érzek magamban annyi szeretetet a női nem iránt, hogy elfogadjam őt.” Majd azt is hozzáfűzte, hogy „a feleségemnek már a gondolata is olyan gyűlöletes, hogy csak utálattal tudok rágondolni.” (A kiemelések tőlem – K. L.) Egy évvel az eljegyzés után, 1733-ban megvolt az esküvő. Elgondolni sem lehet, hogy ilyen rossz kezdet után milyen rossz volt a folytatás! A házasság csak papíron létezett. Amikor pedig I. Frigyes Vilmos 1740-ben meghalt, a kényszerű „együttlét” is véget ért. Hűvös levélben közölte apja halálhírét. Erzsébet Krisztina pedig azonnal megértette, hogy „férje most már végképp elszakad tőle”. Rheinsbergől, ahol 1736 óta éltek, Berlinbe távozott. „A formaságokat Frigyes betartotta, ha Berlinben volt, naponta meglátogatta a királynét néhány percre. De voltaképpen elég ritkán járt Berlinben.”

II. Frigyes szerencsétlen felesége, Erzsébet Krisztina

II. Frigyesnek (a legtöbb nő „közönséges szajha” felkiáltással) nem csak a női nemről és a feleségéről volt lesújtóan rossz véleménye. „A szomorúan végződött Doris Ritter-idill után Frigyes szinte betegesen távol tartotta magát a női társaságtól. Lekicsinylően nyilatkozott a kor nagy politikus asszonyairól is, nemcsak Madame Pompadourról (XV. Lajos kegyencnőjéről), hanem uralkodótársairól: Mária Teréziáról vagy Erzsébet és II. Katalin orosz cárnőkről” is. Pompadourt szajhának, Erzsébetet pedig „észak Messalinájá”-nak nevezte. (A buja Messalina Claudius római császár harmadik felesége volt, aki bordélyokban is szeretkezett.) Érdekes módon Mária Teréziáról (aki rövid ideig a feleségjelöltjei között is szerepelt), legnagyobb politikai/katonai ellenfeléről, egy időben elismerően szólt: erkölcsileg tiszta nő, aki börtönbe csukatja a szajhákat. Kétarcúságára azonban mi sem jellemzőbb, mint hogy – ha hatalmi érdekei úgy kívánták – szabad utat engedett a királynőt/császárnét lejárató porosz propagandának, mondván: Mária Terézia rendszeresen megsérti házastársi hűséget, szeretőket tart, nagy testű állatokkal közösül...

A II. Frigyes által „megdicsért” Mária Terézia

Az igazság kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy II. Frigyes nem csupán a női uralkodókat vetette meg, hanem koronás pályatársait is. „Koronás pályatársaira egész életében szinte mértéktelen megvetéssel tekintett, maró gúnnyal fitymálta” őket.

A ferdehajlamú

II. Frigyesnek a női nemről és a feleségéről alkotott – gyűlölettel teli, cinikusan pesszimista – álláspontja még szélesebb összefüggésben érthető meg igazán. A megkeseredett uralkodónak ugyanis nem egyszerűen csak a nőkkel volt baja, hanem a(z) – butának, hitványnak és alattomosnak minősített – emberiséggel is, amelynek felvilágosítását (ő, a „felvilágosult” uralkodó!) hiába való fáradságnak ítélte. Sokmilliónyi alattvalóját is mélyen megvetette, hiszen közülük „alig ezer személy képzett”. Mindent és mindenkit önmaga szellemi nagyságához mért. Számára tehát a képzettség, vagyis a magas szintű, felvilágosult műveltség, a sziporkázó szellemesség, a franciás jó modor és elegancia voltak az emberek közötti különbségtétel legfontosabb mércéi, nemre való tekintet nélkül. Nem csak a művelt férfiakat kedvelte tehát, hanem azt a néhány nőt is, akikben a felsorolt tulajdonságok valamelyikéből legalább valami felvillant. Ezért szeretett bele a művelt és okos Orelska szász grófnőbe, majd az egyszerű származású, de gyönyörű hangú és muzsikát szerető Doris Ritterbe, valamint – küstrini fogsága idején – a felügyelő tiszt okos és művelt feleségébe. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy Frigyes már fiatalon is a lelki–szellemi „szerelmet” részesítette előnyben a testi szerelemmel szemben.

De volt-e a nőgyűlöletnek még mélyebb oka is? Az elemzők szerint igen: Frigyes impotenciája és/vagy homoszexualitása. Egy magyar kutató a közelmúltban erről óvatosan úgy vélekedett, hogy Frigyes attól tartott, hogy „egy nemi betegséget követő operáció impotenssé tette”. Majd hozzáfűzte, hogy II. Frigyes – Potsdamban francia mintára az 1740-es évek közepén felépített Sanssouci („gondűző”) – kastélyát, amelyet „nagy emberek templomának” szánt, „enyhén belengte a homoszexualitás illata, s ide nők nem léphettek be”. Mások sem utasították el azt a feltételezést, ellenkezőleg, „hogy Frigyes impotens vagy homoszexuális lehetett”.

Ha ennek csak a fele is igaz, akkor sem volt alapja annak a korabeli szóbeszédnek, hogy az említett ezredesné hatodik gyerekének ő volt az apja. Nagy valószínűséggel állítható ugyanis, hogy ekkor már impotens és/vagy „ferdehajlamú” volt. Belátható, hogy nemi betegséget 16 éves kora előtt aligha kaphatott ez az (egyébként is vézna és beteges) fiú. Amikor viszont 1728-ban, immár 16–17 évesen, belevetette magát Drezda túltengően érzéki, buja világába, már szerezhetett nemi betegséget. A műtét sem várathatott sokat magára. Mégsem tartjuk valószínűnek, amit egy osztrák szerzőnő fentebb állít: Frigyes Orelska grófnő karjaiban élte át első szerelmet. Ez csaknem kizárt, hiszen 16 évesen már homoszexuális volt! Ez pedig minden bizonnyal megakadályoz(hat)ta a grófnővel való testi érintkezést. A kántortanító szép hangú leánya iránti vonzalma is megmarad(hatot)t a „zene iránti szerelem” szintjén.

Egy fentihez hasonló érdekes narratívára áttérve, Frigyes „a legtöbb történész szerint homoszexuális volt, s ezt nem is nagyon titkolta, mások szerint egy orvosi probléma miatt nem volt képes gyermeket nemzeni, így a homoszexualitás egy álca volt”. Valóban érdekes állítás! Impotens volt, amit homoszexualitással álcázott? Vagy talán nemcsak nőgyűlölő és impotens volt, hanem homoszexuális is? Milyen érvek szólnak ez utóbbi mellett. Tudjuk, hogy a kis Frigyes „majdhogynem nőiesen szelíd arcú, szőke, kék szemű, törékeny alkatú”, sokat betegeskedő gyermek volt. Apja bánatára nem kedvelte a „férfias” katonásdit, annál jobban a „nőies” tevékenységeket: a fuvolázást, könyvek olvasását, a verseket, a zenét és a táncot. I. Frigyes Vilmos egyre durvábban és növekvő gyanakvással figyelte növekvő fia furcsa hajlamait.

Egy népszerűsítő cikkben olvasható, hogy „Frigyes 16 éves korában barátságot kötött apja egyik 17 éves apródjával és hamarosan elválaszthatatlanaknak bizonyultak. Az udvarban pletykálni kezdték, hogy ez nem pusztán barátság, hanem „olyan intim kapcsolat, ami nem méltó a rangjához. Még szeretett Vilma nővére is elutasította ezt a viszonyt, és amikor a híre a férfiasságot mindenek elé helyező apja fülébe jutott, az apródot elzavarták az udvarból…, Frigyest pedig egy Berlin közeli vadászkastélyba zárták, hogy „megbánja bűneit”.

I. Frigyes Vilmos erőfeszítései, hogy – a szó szoros értelmében – kiverje fiából ezeket a „ferde hajlamokat”, a következő években sem hozták meg a kívánt eredményt.  Erről tanúskodik az a dorgáló levele, amit 2–3 évvel később a Küstrinbe zárt (már engedelmes, 18. életévét betöltött) fiának küldött. „Másodszor jól tudja, hogy nem tűrhetek meg elnőiesedett fiút, akiben nincs semmi férfias hajlam, …, aki nem tud lóra szállni…”. Egy „elasszonyosodott fickó”-t látott benne, akit tehát haszontalan hajlamairól le kell szoktatni. Továbbra sem sikerült. Ismerjük már, hogy nem bírva tovább az atyai terrort, 1730 augusztusában Frigyes Angliába próbált szökni a barátjával/bizalmasával, a tőle évekkel idősebb Hans Hermann von Katte hadnaggyal együtt, aki egybecsengő állítások szerint a trónörökös homoszexuális párja volt.

A katonakirály némi hezitálás után a fiának megkegyelmezett, de a hadbíróság döntését felülbírálva, Kattét halálra ítélte, hogy egyszer, s mindenkorra eltávolítsa férfiatlan, nőies, puha és buja fia mellől. Mi több, Frigyest arra kényszerítette, hogy börtöne ablakából nézze végig testi–lelki jóbarátja kivégzését. Frigyes elájult. Ám a lefejezés előtt „még volt annyi lélekjelenléte, hogy csókot dobva franciául odakiáltsa a hadnagynak: „Kérlek, bocsáss meg nekem, drága Katte, az Úr nevében bocsáss meg nekem!” Katte szintén franciául válaszolt: „Nincs mit megbocsátanom, boldogsággal a szívemben halok meg érted!” (Más verzió szerint: „Isten veled! Bocsáss meg nekem, édes Kattém.” „Oly kedves és jó herczegért, mint ön, könnyű a halál és édes.”)

Hans Herman von Katte a kivégzés előtt

1732 elején tehát a király menyasszonyt választott a fiának Erzsébet Krisztina braunschweig–beverni hercegnő személyében. Az eljegyzési formaságok (1732. március) után Frigyes rögtön hátat fordított a jegyesének, és mással kezdett el beszélgetni. Az esküvő (1733. június 12.) után sem kedvelte meg „se nem szép, se nem szellemes” hitvesét. „Még az sem valószínű, hogy a házasságot elhálták.” (A nászéjszakán ugyanis nem férji kötelességét teljesítette, hanem a nővérének írt levelet.) A házasság valóban „gyakorlatilag csak papíron létezett”. Ágyasokat, szeretőket sem tartott, vagyis „úgy élt, mint egy cölibátust fogadó szerzetes. Minden jel szerint szívesebben tartózkodott férfiak (s itt tegyük hozzá: kutyái) társaságában”. A „filozófusfejedelem” Voltaire, aki többszöri találkozásaik során jól (ki)ismerte Frigyest, 1753-ban egy névtelen írást tett közzé a porosz uralkodó magánéletéről. Nyíltan élcelődött a homoszexualitásán, ő pedig nem cáfolta meg! Amikor az apja – még évekkel korábban – unokát sürgetett tőle, azt válaszolta, hogy nem tud a feleségével szenvedély nélkül az ágyba bújni. „A házassága gyermektelen maradt. Úgy vélte, nem alkalmas apának.” De ez nem baj – mondta –, mert: „A királyságok mindig találnak utódot.” S a várakozásokat megelőzendő, egyik fiútestvérét nevezte ki Poroszország (fő)hercegének.

Az elmondottakat röviden összegezve megállapítható: az alacsony termetű, madárcsontú II. Frigyes személyes tragédiája, hogy nagy volt a csatamezőkön és a szellem szférájában, de – nőgyűlölete, impotenciája és homoszexualitása miatt, hiszen mindhárommal bajlódhatott – kicsinek bizonyult a hitvesi ágyban.

                                                                                                               Kiss László

Néhány tájékoztató irodalom:

Ifj. Barta János: Machiavelli felvilágosult tanítványa. In: Koronás portrék. Kozmosz, Bp. 1987.

Németh István: Nagy Frigyes. A porosz filozófus–hadvezér, aki megelőzte évszázadát. Rubicon, 2015/12.

Németh István: II. Nagy Frigyes nagy korszaka. In: A porosz mítosz 1226–1947, Rubicon, 2018/1.

Niederhauser Emil: Nagy Frigyes. Akadémiai, Bp. 1976.

Helga Thoma: „Inkább a legocsmányabb berlini szajhát…!” In: Boldogtalan királynék. Gabo, Bp. 2005.

Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, ekkor emlékezünk meg Jézus Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról. Napjainkban már egyre kevesebben küldenek képes levelezőlapot szeretteiknek az ünnepre a természet megújulására utaló illusztrációkkal, jókívánságokkal. A kommunikációs műfaj másfél évszázada során viszont általános volt az ilyen üdvözletek postázása a rokonoknak és ismerősöknek. Petercsák Tivadar posztja az alkalomhoz kapcsolódó üdvözlőlapok tematikai sokszínűségét és az illusztrációk gazdagságát mutatja be.

A húsvéti képes levelezőlapok motívumainak eredetét egyrészt a tavaszban és a megújulásban, másrészt a keresztény vallási ünnepkörben kereshetjük. A rügyező barka, a virágzó ág vagy a különféle mezei virágokból készített csokor a természet felfrissülését, a tavasz eljövetelét szimbolizálja. A virágvasárnapi zöldág-szentelés szokása fontos szerepet játszott az egyházi szertartásokon, de a tavaszi zöld ággal kapcsolatos különféle köszöntő szokások – mint pl. a villőzés – is a tavasz behozatalát jelképezik. A templomban megszentelt barkának különleges bajelhárító erőt tulajdonítottak: torokfájás, gyomorégés ellen ajánlatos lenyelni egy szemet, de a mestergerendára rakott vagy vihar esetén tűzbe dobott barkaszemek a bajtól, illetve a villámcsapástól védik a házat.

A húsvéti ünnepkörben vasárnap emlékezünk meg Jézus Krisztus feltámadásáról. Ekkor ér véget a nagyböjt, a hústól való tartózkodás időszaka, amire az ünnep magyar elnevezése is utal. A húsvéti szertartásokhoz tartozik az ételszentelés, amikor jellegzetes ünnepei eledeleket – sonkát, tojást, kalácsot, bort – visznek a templomba. Az ünnepnek szinte áldozati jellegű étele a húsvéti bárány, amely Krisztust jelképezi. A szentelt ételek maradékait mágikus célokra használták: a sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy bőven teremjen, a kalács morzsáját pedig a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak. A legrégebbi húsvéti eledelek közé tartozik a tojás, ami az újjászületés jelképe. Amint a tojásból új élet kel, éppen úgy támad fel Krisztus is a sírjából az emberek megváltására, tehát a tojás a feltámadt üdvözítőt is jelképezi.

A liturgikus cselekmények mellett az ünnep során ősi termékenységvarázsló szokások is fennmaradtak. Ilyen a húsvéti locsolkodás, a lányok megöntözése, ami az egész országban ismert. A szokás napja húsvét hétfő, amely napot valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek neveztek, s ez utal a locsolás egykori módjára is. Eredete részint a keresztelésre, részint arra a legendára vezethető vissza, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták a zsidók elhallgattatni, illetve a Krisztus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.

Magyarországon a locsolásért a fiúk hímes tojást kaptak, ami világszerte a termékenység ősi jelképének számít. Már a honfoglalás előtti avar sírokban találtak karcolt díszítésű tojásokat. A tojásfestésnek az utóbbi évszázadokban sokféle technikája és díszítménye ismert, de jellemzőek voltak a húsvéti tojásjátékok – tojásdobálás, gurítás, összeütés – is.

A húsvéti tojást hozó nyúl képzete nálunk a városi kultúrából a 20. században került a falvakba, hiszen a húsvéti nyúlnak semmi nyoma nincs a magyarság hagyományaiban. Német eredetű szokásról van szó, amely kialakulása egy félreértésen alapul. A korábbi évszázadokban egyes német földesuraknál a nép kötelező szolgáltatása volt a gyöngytyúk tojásaival együtt. A gyöngytyúk német neve Haselhuhn, sok helyen röviden Haslnak nevezték, így szokás volt a húsvéttal kapcsolatban Haslról és tojásairól beszélni. Másutt viszont nyulat kellett a földesúrnak vinni. A nyúl neve németül Hase, és a két nagyon hasonló hangzású szó a hozzájuk tartozó fogalommal együtt összekeveredett a mindennapi szóhasználatban. Így jött létre a biológiai képtelenség a tojásait őrző és kikeltő nyúlról. Egyébként a szapora nyúl a termékenységet is szimbolizálja.

Leonardo da Vinci freskója húsvéti képeslapon. 1930. Az illusztrációk a Zempléni Múzeum gyűjteményéből származnak.

Az ünnep vallási tartalmából a szenvedéstörténet kevésbé kap hangsúlyt a képeslapokon. Az utolsó vacsora ismert ábrázolása mellett készültek lapok a keresztet vállán vivő Jézusról, gyakran fején töviskoronával és a keresztre feszített Krisztusról. Olasz importból származó sorozat mutatja a feltámadt Jézus Krisztust kezében kereszttel, barkaággal, feje felett angyalkákkal, a sírkamra előtt riadt római katonákkal. Az ilyen típusú képeslapok az általános „Boldog húsvétot”, Boldog húsvéti ünnepeket” helyett a „Feltámadt Alleluja! Kegyelemteljes Húsvéti Ünnepeket Kívánok” felirattal jelentek meg.

A feltámadt Krisztus. 1943.

Jézus látható Jó Pásztorként juhaival, virággal és csengővel, amint megáldja a közelében lévő parasztlegényt és lányt. Húsvéti üdvözlőlapként küldték az ünnepre utaló felirat nélkül Jézus Krisztust a juhaival és emberekkel pálmafák között ábrázoló képeslapot is. Érdekes egyedi felhasználásra utal a Jézust juhaira vigyázó pásztorként megjelenítő lap 1944-ből. A kép alatti eredeti „Kellemes húsvéti ünnepeket!” szöveget a feladó áthúzta, és helyére a „Jöjj el béke fejedelme édes Jézus” került. A lapot Sz. Mária Budapestről küldte november 17-én Horváth Erzsike óvónőnek névnapjára Bükkszentkeresztre. A „névünnepi” jókívánságok mellett a kép tartalmára utalva ez olvasható: „légy jó Pásztora Te is mindenkinek, aki közeledben él.”

Jézus Krisztust ábrázolják kezében az oltáriszentséggel és galambokkal, oltár előtt amint térdeplő gyereket áldoztat, ház ajtaján bekopogtató vándorként és gyerekek közötti tanítóként. Az „Áldott ünnepeket!” kivánó képeslapon szegfű csokor alatt „Az Úr az én segítségem, nem félek, ember nem árthat nekem. Zsid. 13:6” szöveg is a Megváltóra utal. Az ünnepi levelezőlapokon angyalok is megjelennek báránnyal, rügyező barkaággal, olajággal, kereszttel, csengőkkel és gyerekekkel.

A húsvéti képeslapok az ünnep vallási tartalma mellett sokkal nagyobb arányban ábrázolják a természet megújulásának ősi szimbólumait. Kétségkívül a leggyakoribb motívum a tojás, amely általában festett és sokszor a természetes tyúktojás méretnél nagyobb formában jelenik meg. Ezeket szalaggal átkötve, virágokkal, barkaággal kiegészítve ábrázolják.

Boldog húsvéti ünnepeket. 1917.  

Jellemzőek a tojásból előbújó csirkéket, nyulakat, sőt gyerekeket és felnőtt nőket megjelenítő lapok.  A hímes tojásokat festhetik gyerekek és nyulak is, a nagyméretűeket létráról. A képeslapokon a legváltozatosabb módon láthatjuk a tojások szállítását: a tojást lehet vinni kocsin, csónakon, ahol a nyúl személyesíti meg a révészt, illetve fiú és lány rúdon viszi a díszes szalaggal átkötött hatalmas méretű tojást. Szállítható a tojás puttonyban, kosárban is, ahogy azt egy vándornak öltözött nyúl teszi. Utazhatnak a nyulak vonaton és autóbuszon, így sokkal több tojást tudnak az emberekhez eljuttatni.  

Tojások szállítása vonaton

A tojás lehet maga a szállítóeszköz, amit húzhatnak nyulak, bárányok, kiscsirkék vagy harcias kakasok. A hajtók is lehetnek csirkék, tyúkok, nyulak és angyalka vagy gyermek is. A fantázia nem ismert határokat a száz évvel ezelőtti képeslapokon, hiszen a hatalmas méretű tojás lehet léghajó is, amelynek a kosarában nyulak vagy hímes tojások utaznak.  Számos üdvözlőlapon szerepel a nagyméretű tojás mint ház, amelyben csirkék, nyulak vagy gyerekek laknak.

Tojásház lakójával és báránnyal

Általában kedveltek voltak a gyermekábrázolásos képeslapok: gyermekek nyulakkal, bárányokkal, tojásokkal, kiscsirkékkel. A tavaszt idéző fűzfabarka, virágcsokrok önmagukban, csengővel, tojással, gyermekekkel szintén elterjedt motívumai az ünnepi képeslapoknak. A régi húsvéti üdvözlőlapokból árad a boldog, derűs, idilli világ, a nosztalgikus, szentimentális hangulat, amelyet a rajzos ábrázolások és a biedermeierhez kötődő betűtípusok, valamint a kézírást utánzó jókívánságok fokoztak.

Az 1930-as, 40-es években a húsvéti lapokon is általánossá vált a népies téma. Népviseletbe öltözött lánykák és legénykék a réten tojások között legeltetik vagy terelik a bárányokat, cifraszűrös legény tojáson ülve furulyál a csirkéknek.  Látható a lány és legény a ház előtti kispadon ülve ölükben nyulakkal és kiscsirkékkel. Ebben az időszakban jelentek meg a jellegzetes húsvéti népszokást, a locsolkodást ábrázoló képeslapok: matyó ruhás fiúk a ház előtti kispadon ülő lányokat öntözik meg; a lány egy hatalmas szív mögé bújik a locsoló legény elől; székelykapu előtt vagy galambdúc alatt öntözködő fiúk, akik hímes tojást kapnak a lányoktól. Ha valaki nem tudott személyesen locsolkodni, az húsvéti képeslapon küldött ilyen verset szíve hölgyének: „Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág,/Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!/Megöntözlek szépen az ég harmatával,/Teljék a tarisznya szép, piros tojással!” A népies témát ötvözte az aktuálpolitikával az 1940-ben postázott „Kellemes húsvéti ünnepeket” feliratú színes grafika, amely központi alakja egy szántó paraszt, akire „A felvirrad még a magyarnak” jelmondat olvasható. A bal felső mezőben Árpád vezér és a honfoglaló magyarok, jobb oldalon pedig az ország gyarapító Horthy Miklós és hadserege látszik.

Felvirrad még a magyarnak. 1940.

 A kor ismert illusztrátorai közül említhetjük Bernáth János lapját, amelyen legényke egy nagyméretű tojásra nyulat fest az előtte álló modellről, egy másikon pedig hatalmas hímes tojást szállít a hátán egy bárány kíséretében. Klaudinyi László rajzain kiemelt motívum a barkaág, kislány és kisfiú között áll, bárányt hajtanak vele, kosarukban hímes tojással. Ez a kép alul stilizált virágokból álló díszítősorral van kiegészítve, amely más művészek munkáinál is jellemző. H. Morvay Klára húsvéti sorozatának egyik lapján kútból vödörrel locsolkodó legényt láthatunk.  Bozó Gyula magyar sorozata faragott székely haranglábbal és templomablakba állított haranggal, kidőlt kereszttel, valamint népviseletbe öltözött lánnyal és legénnyel, a szent korona és kettős keresztből kinövő motívumsorral képvisel sajátos színt a korabeli képeslapok között.

A festett és grafikai képeslapok mellett húsvéti téma a természetben fényképezett legelő bárányok, hegyvidéki juhszállás, valamint a csendéletek: tojások és barkaágak kosárban, cseréptálban.

A második világháború idején harci eszközöket is ábrázoltak a húsvéti lapokon: repülőgép szállítja a tojásokat, melyeket a két nyúl pilóta szór szét, de a légvédelmi ágyút működtető nyulak is tojáslövedékeket lőnek a felettük szálló repülőgépekre. Az 1950-es években szállított a posta korábban megjelent vallásos lapokat: Jézus a keresztfán, feltámadt Krisztus „Kegyelemteljes húsvéti ünnepeket” felirattal, amikor a „Kellemes húsvéti ünnepeket” volt az általánosan elfogadott kívánság. Kegytárgy üzletekben és templomokban később is vásárolhattak a hívek ilyen jellegű képes levelezőlapokat. 1956-ban adták postára a korábban jellemző típusok közül azt, amelyen székely harisnyás legény bárányokat hajt el egy kereszt előtt, háttérben a falu látszik. Egy évvel korábban küldték azt a húsvéti üdvözletet, amelyen népviseletbe öltözött kislegény és kislány mellett az ünnep minden jelképe – bárányok, nyúl, kiscsirke és tojások – látható. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat múzeumi műtárgyakat bemutató sorozatának húsvéti tematikájú lapjait is használták ünnepi üdvözletként: pl. az esztergomi Keresztény Múzeum MS mestertől származó, Jézust a kereszten ábrázoló képét (1506) 1980-ban.  Az is előfordult, hogy a kiadó a címzési oldalra írta az ilyen lapoknál a „Kellemes húsvéti ünnepeket” kívánságot.

Az új korszak grafikusai is kialakították saját húsvéti stílusukat, amelyek között az első évtizedben meglepő párosítások találhatók a levelezőlapokon. Ilyen a szántó traktor elől menekülő nyulak, úttörő lány nyuszival és báránnyal, úttörő nyakkendős lány kezében tojással és csirkével megrakott kosár. A legkülönlegesebb lapon nyulak és kiscsirkék nézik a munkásosztály felvonulását az „Éljen az ötéves terv” transzparenssel. A jelenet fölötti szokásos felirat jelzi, hogy ez egy húsvéti üdvözlőlap.  Egy másik lapon ugyanezt a feliratot egy nyúl és egy bárány tartja, háttérben a szocialista ipar egyik gyárának kéményei füstölnek.

Húsvéti lap az 1950-es évek elejéről

Az 1950-es években hagyományos témájú képeslapok is kaphatók: locsolkodó kisfiúkat, bárány húzta, tojásokkal megrakott és nyúl vezette kétkerekű járművet ábrázolók. A szocialista korszak művészei közül Győry Miklós rajzán a patakból locsolkodáshoz vizet merítő legény, a kerítésnél álló és az őt megöntöző fiúnak hímes tojást adó lány, Benkó Sándor tervén a kútnál locsolkodó legény és a tőle menekülő lány, Zombory Éva illusztrációján az üvegből öntözködő kisfiút a kötényében levő festett tojásokkal váró kislány jelenik meg. Kecskeméthy Károly képes levelezőlapján a korábbi évtizedekben is kedvelt mozdony látszik, amelyen nyúl a masiniszta, aki az egyetlen vagonban nagy piros tojást szállít.

Locsolkodás. Benkó Sándor rajza. 1962. 

Az 1970-es évek fotólapjain a virágos réten elhelyezett gyékényfonatú kosárban, fatálban és festett tányéron láthatók a hímes tojások, de megjelentek kiscsirkék társaságában is. Az 1990-es évek festett levelezőlapjai a nyulakat, hímes tojásokat és a bárányokat ismét barkaággal, színes virágokkal ábrázolják. Az ezredforduló csendéletei pedig a hagyományos jelképeket többek között vágott virággal jelenítik meg.

Húsvéti csendélet. Görög Lajos rajza. 1966.

                                                                                                            Petercsák Tivadar

A témához lásd:

Barna Gábor – Halász Tamás: Egyházi ünnepek régi képeslapokon. Makó, 2017.

Demeter Éva: Húsvéti üdvözlőlapok a Zempléni Múzeumban. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLII. 2003. 567-581.

Egri János: Húsvét régi képeslapokon. Budapest, 1987.

Petercsák Tivadar: A magyar képeslap története. Látóképek, csókküldemények, ünnepi üdvözletek. Budapest, 2020.

Új sorozatot indítunk útjára, amely a hallgatói élet fontos eseményeit dokumentálja. Várjuk hallgatóink beszámolóit arról, hogy a tanulmányaik mellett mit kaptak még az egri történelemszakos képzéstől. Elsőként egy rövid, a tanórák inspirálta kirándulás beszámolóját olvashatják.

Esztergom - Visegrád (Tanulmányi kirándulás 2024.07.02. – 2024.07.04.)

Az alábbi tanulmány az esztergomi, valamint a visegrádi utunk beszámolójáról szól. Mindösszesen 5-en (Bakondi Enikő, Somoskői Jázmin, Bencze Bátor, Królik Veronika, Pfeffer Balázs) vettünk részt ezen a pár napos kiránduláson, amiket külön alcímekre bontva, élménybeszámolót, valamint szakmai leírást is tartalmaz az adott helyszínekről. Ezek a helyszínek igen jelentősek voltak a Magyar Királyság életében, különösen a középkorban. Tudásunk elmélyítése, illetve új ismeretek szerzésére jött létre ez a kis „töris nyaralás”.

1. nap: Esztergom

2024. július 2-án, a délelőtt folyamán érkeztünk meg Esztergomba vonattal, amely Budapest, Nyugati-pályaudvarról indult. Első utunk rögtön a várhoz vezetett, mivel itt vártak bennünket az Esztergomi vár dolgozói, ahol kedves fogadtatásban volt részünk. Bemutatták nekünk a szobákat, amelyeket el is foglaltunk. Igazán szép kilátás tárult a szemünk elé, a szobák ablakából kinézve, a várra, valamint a bazilikára tekinthettünk. Ez a lehetőség, hogy magában a várban aludhattunk, igen különleges és csodás élmény volt a számunkra. Miután elhelyezkedtünk, elindultunk a vár mellett található bazilikába, ami Magyarország legnagyobb, és egyben a legfontosabb katolikus temploma.

A bazilika alapjait 1822-ben tették le és 1869-ben fejezték be. A templom neoklasszicista stílusban épült, és többek között a világ egyik legnagyobb orgonájával büszkélkedhet. A templom, a magyar katolikus egyház központja és különleges helyszíne a magyar történelemnek, hiszen itt koronázták meg Szent Istvánt, az ország első királyát.

A bazilika egyik leglátványosabb része a kupola, ahonnan páratlan kilátás nyílik, Esztergom városára és a Dunára. A kupola magassága 100 méter, így egy kis túra után gyönyörű panorámában gyönyörködhettünk. Sajnos az időjárás miatt nem tudtunk a legtetejébe felmenni, de így is lenyűgöző volt az élmény.

Ezt követően megtekintettük a kincstárat, amely számos értékes vallási relikviát és műtárgyat őriz. A gyűjteményben megtalálhatók középkori kelyhek, miseruhák, és más liturgikus eszközök, amelyek különleges betekintést nyújtanak a magyar egyháztörténetbe. Végül az altemplomban tettünk látogatást, ahol számos püspök és érsek sírját találhatjuk. Jelentős történelmi emlékhely, mely az épület egyik legkorábbi része. Az altemplom alapjait még a középkorban, a 12. században fektették le. Az altemplom román stílusú szerkezete és vastag falai jól tükrözik a korabeli építészeti megoldásokat.

Az esztergomi vár Magyarország egyik legrégebbi és legjelentősebb erődítménye, amely a 10. században épült a Duna fölé magasodó dombon. A XI. század első évtizedében, a magyar egyházszervezet kialakításakor az érsek székhelyül ugyancsak az esztergomi várat, a várhegy északi részét kapja. Szent Adalbert tiszteletére bizonyára már 1010 táján épülni kezd az első székesegyház. István király életében fontos diplomáciai és belpolitikai intézkedések színhelye volt a vár. Könyves Kálmán idejétől kezdve, a XII. század végéig Esztergom jelentősége ismét megnő, állandóan királyi székhelyként szerepel.

A XIV. század elején az Árpád-ház kihalása után bekövetkezett trónutódlási harcokban és az oligarcháktól a vár is sokat szenvedett. 1543-ban a vár a török kezére került. 1595-ben a királyi seregek visszaveszik a várat, amely 1605-ben ismét török kézre kerül. Valószínűleg ekkor töltötték fel földdel a királyi palota helyiségeit. A vár tehát a középkorban az Árpád-házi királyok székhelye és az ország politikai és vallási központja volt. Itt koronázták meg Szent Istvánt, az első magyar királyt, és Esztergom ekkor vált az esztergomi érsekség székhelyévé. A vár többször is átépítésre került a történelem során, különösen a tatárjárás után, amikor IV. Béla király megerősítette a védelmi rendszert.

2. nap: Visegrád

A második napon, Visegrádon folytattuk utunkat, ahol megnéztük az ország egyik legkülönlegesebb palotáját, a Visegrádi Mátyás Király Múzeumon belül, illetve a szintén páratlan Salamon tornyot. A közel 2 órás palota túránk alkalmával, jó pár érdekesség tárult a szemünk elé. Előjáróban annyit érdemes tudni, hogy a palota fénykora a 14. és 15. században volt. Anjou I. Károly, Nagy Lajos, illetve Hunyadi Mátyás király idején.

Az első ilyen érdekesség számunkra, az a 1330-as Zách Felícián féle merénylet volt, amit I. Károly ellen követett el.  (Ekkor még nem a ma is látható palota volt.)

• Zách Felícián magyar nemes volt, aki sérelmei okán, rá támadt, az akkor étkező királyi családra. Károlyt a jobb karján meg is sebesítette, valamint a gyerekeket is ki akarta írtani, azonban Károly felesége védte a gyerekeket, és így Felícián levágta a négy ujját.
• Mint tudjuk a merényletet túlélték, a merénylőt kivégezték. Ezek után Károly felköltözött a fellegvárba, ahol 1335-ben ugye megtörtént a visegrádi királytalálkozó.

A tényleges palotát, aminek a maradványait ma is láthatjuk, Nagy Lajos kezdte el építtetni. Érdekesség volt továbbá, hogy a ma ott üzemelő büfé helyén volt Lajos idejében a konyha, ahol főztek. Jó volt látni, hogy a múzeum szerette volna megőrizni ezt a „hagyományt”. Később Mátyás király jól átalakíttatta a palotát, még citrus fákat is hozatott be, elsősorban Aragóniai Beatrix kedvéért.

A több szintes palota közepén helyezkedett el a Herkules-kút, amit az 1000 forintos bankjegyen figyelhetünk meg. Az első szinten volt a király lakosztálya, illetve a főuraknak, a másodikon pedig a királynénak, illetve az udvarhölgyeknek.

A palotában megtekintettük továbbá a páratlan fűszerkertet, illetve az oroszlános kutat is.

A nap második felében felmentünk a Salamon toronyba, amely Visegrád egyik legjelentősebb és legismertebb középkori erődítménye. Az alsóvár részeként épült a 13. században, az országot fenyegető tatárjárás utáni időszakban. Nevét valószínűleg a 11. században uralkodó I. Béla király fiáról, Salamon királyról kapta, aki a hagyomány szerint itt raboskodott egy ideig, bár ennek történelmi hitelessége vitatott. A torony eredeti funkciója a védelmi szerepen túl a királyi hatalom szimbóluma is volt. Masszív falai és erős építészeti kialakítása miatt alkalmas volt arra, hogy hosszabb ostromokat is kiálljon. A torony több szintből áll, és egykor lakótereket, raktárakat, valamint védelmi létesítményeket is magában foglalt. A toronyból csodálatos kilátás nyílik a Dunára és a környező hegyekre, így ez a látvány méltó befejezése volt a napnak.

Összegzés

Az esztergomi és visegrádi utazásunk nemcsak, hogy elmélyítette tudásunkat, hanem közelebb hozott minket egymáshoz is. Személyes élményeink és az együtt töltött idő még inkább erősítette csapatunk összetartását. Bízunk benne, hogy ez a pár nap nemcsak szakmailag, hanem személyes szinten is gazdagít bennünket.

                                                                                               Pfeffer Balázs György és Królik Veronika

Köszönetnyilvánítás

Ezzel a tanulmánnyal szeretnénk köszönetet mondani, mindazoknak, akik ezt az utat lehetővé tették számunkra.Elsősorban a Magyar Nemzeti Múzeum HR osztály vezetőjének szeretnénk köszönetet mondani, amiért lehetőséget biztosított számunkra, hogy betekintést nyerhessünk a magyar történelem csodálatos építményeibe, ezzel a már meglévő tudásunkat bővítve.

Köszönet a Magyar Nemzeti Múzeum, Esztergomi Vármúzeum dolgozóinak, hogy vendégül láttak minket ezen a 3 napon. Nagyon felemelő érzés volt magában a várban aludni, köszönjük a páratlan vendégszeretetüket, és hogy megtekinthettük magát a várat, ami az egykori Magyar Királyság legfőbb központja volt.

Köszönjük a Visegrádi Királyi Palota, valamint a Salamon torony dolgozóinak, hogy fogadtak bennünket.

Külön köszönjük Dr. Kristóf Ilona tanárnőnek (Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, Történelemtudományi Intézet), aki inspirált minket arra, hogy egy ilyen történelmi jellegű kiránduláson vegyünk részt.

Felhasznált források:

• Az esztergomi várban, illetve a visegrádi palotában elhelyezett információs táblák,
• https://csodasmagyarorszag.hu/cikkek/esztergomi-bazilika
• https://www.varmegom.hu/a-var-tortenete 

A tanulmányban szereplő képeket készítette:

• Bakondi Enikő
• Somoskői Jázmin
• Królik Veronika
• Bencze Bátor
• Pfeffer Balázs György

Kossuth Lajos (1802–1894) és Meszlényi Terézia (1809–1865) 1841. január 9-én kötött házasságából három gyermek született: Ferenc (1841–1914), Vilma (1843–1862) és Lajos Tódor (1844–1918). A vesztes szabadságharc végén (1849 augusztusában) még kiskorú gyerekek szülei külön utakon ugyan, de emigrációba kényszerültek. A gyermekek csak később csatlakozhattak hozzájuk. A Kossuth család szétszakadásának, majd törökországi újra egyesülésének főbb állomásain kalauzol végig Berde Imre, a gyermekek kalandos emigrációba kényszerülésének bemutatásával.

Az öttagú Kossuth család (1841–1849)

Kossuth Lajos és Meszlényi Terézia házassága szeretetteljesnek, harmónikusnak, kiegyensúlyozottnak és elkötelezettnek mondható, ahol Kossuth a kor elvárásaitól eltérően feltehetően egyenrangú partnernek tekintette feleségét. Ennek lehetséges bizonyítéka, hogy habár Kossuth 1841-től a Pesti Hírlap szerkesztőjeként dolgozott, amivel megalapozta politikai közszerep-vállalását is, a nagymennyiségű munkáját folyamatosan el tudta végezni, de amellett családjával is sok időt tudott tölteni. Meszlényi Terézia tehát valószínűleg ideális otthoni hátteret tudott biztosítani az egyébként sokat dolgozó közszereplő férje számára.

A folyóiratszerkesztői állással (Pesti Hírlap 1841–1844, Hetilap 1844–1846) polgári életszínvonalat tudott Kossuth biztosítani családjának. Kezdetben a Szép utcában, a Pesti Hírlap nyomdájának közelében laktak, majd Tinnyére költöztek, ahonnan Meszlényi Terézia állítólag férje által fogadott bérkocsival utazott általában a városi teendői elintézésére. Az alapvetően erős akaratú és határozott jellemű, de aggodalmaskodó feleség egyúttal komoly érdeklődést mutatott férje politikai karrierje iránt is, hiszen Kossuth 1847-től az országgyűlés alsótáblájában Pest megye követeként kapcsolódott be a politikai életbe, aminek a kiteljesedése, hogy az 1848. március 15-i forradalmat követően megalakult Batthyány Lajos gróf vezette első felelős kormány pénzügyminisztere (1848. április 7. – 1848. szeptember 12.), majd az 1848-1849-es szabadságharc alatt kormányként funkcionáló Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke (1848. október 2. – 1849. május 1.) és Magyarország kormányzó-elnöke lett (1849. április 19. – 1849. augusztus 11.).

A kis Vilma egy későbbi, már 1851-ből származó feljegyzése jól összegzi azt, hogy a szabadságharc időszakában a Kossuth gyerekeket sem kerülte el a szabadságharc politikai hatása: „Isten áldása önnel, emlékezzék arra, hogy a haza hűségére, atyánk pedig szeretetére még számolni fog.”

Ez egyrészt talán köszönhető annak, hogy a gyermekek keresztszülei a korszak vezető politikusai közül kerültek ki. Ferenc keresztapja Deák Ferenc lett, aki után a keresztnevét is kapta. Lajos Tódor esetében pedig báró Wesselényi Miklós vállalta a keresztapaságot. Deákkal kapcsolatban külön is érdemes megemlíteni, hogy feltehetően bensőséges viszonyt ápolt a Kossuth családdal, amire a 7 éves Kossuth Ferenc 1848. január 1-jén kelt levele is jó példa, melyben gyöngybetűkkel bizonyítja Deáknak íráskészségét és hiányolja társaságát:

„Kedves Keresztatyám!

Azt mondotta édes mamám: írjak keresztatyámnak levelet és én örülök hogy irni tudok, mert nagyon szeretem kedves keresztatyámat, de még jobban örülnék, ha szóval mondhatnám meg, mennyire szeretem, azért kérem látogasson meg bennünket, hadd czirogathassam meg kedvem szerint.

Isten áldja meg édes keresztatyámat, kívánja szivből

Pozsonyban Január 1-én 1848

szerető keresztfia

Kossuth Feri”.

Másrészt a családi otthonban gyakran tartottak politikai gyűléseket, ahol Meszlényi Terézia nemcsak részt vett, hanem esetenként meg is nyilvánult véleményének hangot adva. Valószínűleg ez is hozzájárulhatott Kossuth kritikusainak azon véleményéhez, miszerint papucsférj, sőt a nőrokonai alkotta „asszonyi kamarilla” befolyása alatt áll. Ugyanakkor a kor felfogásától eltérően Kossuth feltehetően egyenrangú partnernek tekintette feleségét, akivel így mindent megbeszélt, a politikai természetű kérdéseket is beleértve.

Harmadrészt pedig akadt arra is példa, hogy Kossuthot nemcsak felesége, hanem gyermekei is elkísérték olyan nagyszabású országos politikai eseményekre, mint amikor a magyar országgyűlés és kormány Debrecenből visszatért Pestre 1849. június elején. A kormányzóval tartott családja is az úton, sőt még a budai bevonulási ünnepségen is mellette ült felesége és három gyermeke a kocsiban. Egyes kritikus hangok ezt úgy értelmezték, hogy a Kossuth család és maga Kossuth Lajos volt az esemény középpontja, amit a kormányzó dinasztikus törekvéseinek bizonyítékaként fogtak föl.

Kossuth gyermekei 1850 körül

Ezt a vélekedést erősítette, hogy a kis Ferencet sokan a kormányzó Kossuth Lajos örökösének tekintették. Egyesek ráadásul azzal látták bizonyítottnak ezt a feltételezést, hogy az Ormai Norbert (1813–1849) honvéd ezredes által felügyelt vadászezred hadnagyi rangját és egyenruháját kapta meg alig 8 évesen.

A családi egységet azonban 1849 nyarára átmenetileg megtörte a szabadságharc egyre inkább elkerülhetetlen veresége. A gyermekek biztonságba helyezését feltehetőleg már közvetlenül a szabadságharc legvéresebb ütközete, a harmadik komáromi csata (1849. július 11.) után – amikor a Klapka György vár- és hadseregparancsnok vezette magyar erők sikertelenül kísérelték meg áttörni a várat hónapok óta körbefogó osztrák ostromgyűrűt, és világossá vált, hogy a szabadságharc nem nyerhető meg – elrendelte Kossuth. A szabadságharcot lezáró utolsó csatát, az 1849. augusztus 9-i temesvári vereséget követően ő maga a kormányzóságról lemondva családját hátrahagyni kénytelen menekült külföldre, miután a kormányzat lemondott és 1849. augusztus 11-én Görgei Artúrt katonai főparancsnoksággal és polgári főhatalommal ruházta fel, aki augusztus 13-án a Világos melletti szőlősi síkon letette a fegyvert. A Kossuth család ezt követően három részre szakadt.

Kossuth Lajos és Kossuth Lajosné Meszlényi Terézia emigrálása Kütahyába (1849. augusztus – 1850. április)

Kossuth Aradról Radna, Lugos, Karánsebes és Teregova útvonalon Orsovára érkezett, ahol 1849. augusztus 17-én hagyta el Magyarországot. A Dunán átkelve török védőőrizetben először Turnu-Severinbe került, majd Vidinbe vitték, ahol augusztus 22-től egészen november 3-ig tartózkodott az osztrák és orosz kormányzat kiadatási törekvései miatt. Innen Plevnát és Tirnovát érintve három hetes utazást követően érkezett szűkebb kíséretével együtt internálásának első állomására, Sumenbe.

Kossuth Lajosné Meszlényi Terézia a fegyverletételt követően Orosházán bújkált az osztrák titkosszolgálat elöl. Végül hamis útlevéllel, a szerb kormányzat közreműködésével sikerült neki török területre menekülni. 1850. január 15-én érkezett Sumenbe, ahol csatlakozott Kossuth Lajos emigrációjához.

Az öttagú Kossuth család újra egyesítése azonban még váratott magára, hiszen a törökországi emigráció az európai hatalmi diplomácia fókuszába került. Míg a brit külügy ugyan szimpatizált a magyarországi forradalom eredményeivel, de egyúttal hangsúlyosan ügyelt az európai erőegyensúlyt fenntartó Habsburg monarchia épségére – aminek Magyarország alapvető eleme volt –, így az orosz intervenciót sem ellenezhette. Gazdasági érdekei pedig a közel-keleti status quot fenntartó Törökország támogatását igényelték. Ebben a felállásban számolni kellett a briteknek a konfliktusos török-orosz viszonyra, amiben a francia külügy a török oldalon állt, de az osztrák kormányzat magyar forradalmi elit megsemmisítési törekvéseit sem hagyhatta figyelmen kívül, ami ugyan egyrészt a császárságtól minél távolabb, másrészt azért látótávolságban szerette volna tartani Kossuthékat. A helyzet komolyságát mutatja az Isztambulnál állomásozó angol és francia flotta számának növekedése. A török kormányzat közben vállalta a brit-francia és osztrák-orosz érdekek közötti egyensúlyozást úgy, hogy helyet biztosított a mohamedán hitre való áttérést megtagadó magyar internáltak számára Kütahyában. Ebben a Mussurus-jegyzék néven ismert nemzetközi megállapodásban engedélyezték összesen 45 fő Kütahyába utaztatását, ami 1850. február 15-én vette kezdetét és Várna, valamint Brussza érintésével április 12-én fejeződött be. A kütahyai tartózkodást a kezdetektől általában török vendégségként lehet érteni, ahol egyúttal az emigráció biztonságát is garantálták egyrészt az osztrák kémtevékenységgel szemben, másrészt az emigránsok szökésének megakadályozása érdekében a török diplomácia védelmében. A Kossuth szülők itt várták a gyermekeikkel kapcsolatos fejleményeket.

Kossuth Lajosné Meszlényi Terézia

Ferenc, Vilma és Lajos Tódor menekítése, fogsága és emigrálása (1849. július – 1850. június)

Eközben a gyerekeket a kiterjedt Meszlényi rokonság közreműködésével a Dunántúlon végig a legnagyobb titoktartásra törekedve igyekeztek biztonságba helyezni. Ebben először Boros Sándor Győr vármegyei nemzetőrségi kapitány, Kossuth Lajos anyósának, Kisfaludy Erzsébetnek az unokaöccse segített. Állítólag Pestről indulva Dunaföldváron keltek át a Dunán és érkeztek a Bakony lábához. Boros szüleinek halimbai házánál rejtették el a három gyermeket kezdetben.

Ezt követően Boros közbenjárására a mencshelyi evangélikus lelkész a lelkészlakban, Blajsza István, illetve Isó Dániel honvéd halom-hegyi pincéjében nyújtottak számukra menedéket. Majd a nyomozások elöl a Bakonyba menekültek, ahol unokatestvérük, Zámory Kálmán lókúti földbirtokos és Komárom vármegyei országgyűlési képviselő (1865–1890), valamint az az óbányai birtokos Marton Zsigmond segítették őket, akinek az első felesége Meszlényi Erzsébet volt. Második neje, Marton Antónia állítólag különös gondoskodással ügyelt a gyermekekre, akiket legvégül a Zámory-kastély közelében lévő egyik pénzeskúti parasztházban bújtattak.

Maga Kossuth Ferenc így emlékezett vissza erre az időszakra az Egyetértés hasábjain Csávolszky Lajos laptulajdonos felkérésére írt nyilvános emlékírásában, melyből kitűnik, hogy lelkileg megviselte a szülők hiánya és a menekülés: „Én is elszakadtam szüleimtől; egy távoli rokon, egy hű nevelő, s egy gyermekgondozó nő voltak kísérőtársaim. Hárman voltunk mi üldözött gyermekek, – hármunk közül most egyik a sírban, a másik a külföldön van, én vagyok egyedül itt barangolni az emlékek között. Barangoltunk akkor is, az anyai családi fészek vonzá a szegényke gyermekeket, a Bakonyban bújdosánk és gyermekálmaimba gyakran vegyült a regényes sötétség, az erdőben gyújtott nagy tüzek és a magányos hintó, melyben a gyermek aludt. Kétszer fordultam meg a Lókuti kastélyban, anyám rokonainál, a Zámoryaknál és a másodszor elrejtettek, a kastély körül fekvő paraszt lakok egyikébe.”

A szülők ugyanakkor igyekeztek még így is a legjobb nevelést biztosítani gyermekeik számára. Ebben Mari nevű dajkájuk és Fett (Kövér) György kocsisuk mellett kiemelkedő szerep jutott nevelőjüknek, Karády Ignácnak, aki egészen 1858-ban bekövetkezett korai haláláig egyengette a Kossuth gyerekek elméleti tanulmányait. Kossuth Ferenc 1849-ben keltezett korai levelében külön kérte, hogy „Karády Nácit” visszakaphassák, mivel Marton Antónia szabadulása után nevelő nélkül maradtak a fogságban.

Végül 1849. augusztus 25-én valószínűleg a család egyik ismerősének segítségével a gróf Pálffy István dragonyos tiszt vezette osztag elfogta a menekülőket. Erre a napra Kossuth Ferenc a következőképpen emlékezett vissza: „Egy napon osztrák gyalogság vonult a községbe egy kormánybiztossal élükön, kinek feje melegebb lehetett, mint szíve, mivel mindig levett kalappal járt. Ezen búsmagyar és az osztrák bakák berontottak a Zámory-kastélyba. Emlékszem miként billentek ki a kapukon, egyszerre jobbra-balra, a feszes szuronyos őrök, míg bent a házban folyt a kutatás; – és emlékszem miként jöttek egyszerre a paraszti ház felé, a meleg fejű osztrák-magyar biztos és vele a szuronyos osztrák bakák. A paraszt családja pénzét kezdé rejtegetni a gerendák alá; – a velünk lévő Boross honvédtiszt a kukoricza földre ugorva, a ház megett elmenekült; nekünk kis gyermekeknek szigorúan meghagyták, hogy tagadjuk el nevünket, mintha ezen fogás segíthetett volna sorsunkon. Én azonban, úgy látszik, hazudni akkor sem tudtam, és atyám nevére akkor is büszke voltam, és mikor a hosszú hajú, meleg fejű, állatember mellemre szegezte pisztolyát és vérben úszó szemekkel dörgő hangon kérdé »ki vagy?« én felemeltem kis fejemet, s büszkén feleltem »Kossuth Feri«.”

Katonai kísérettel először Győrbe vitték a három gyermek és nevelőik mellett Marton Antóniát és Guyonné Splény Máriát, ahonnan hajóval a pozsonyi várba kerültek, ahol gróf Splény Béla emlékiratai szerint 5 hónapot töltöttek. Kossuth Ferenc ezeket a hónapokat így idézte fel: „Pozsony várába értünk, elzártak ott egy kis szobába, hol imádkozni tanított a velünk bezárt gondozónő. Imádkoztunk szülőinkért s a hazáért, hangosan, naponnan, reggel és este, úgy hogy megszánt érte a porkoláb szomszédos durva családja. Egy szuronyos őr állott ajtónk előtt: egy másik sétált ablakaink alatt; és egy harmadik egy kis udvarban, hová játszani jártunk, mert a fogoly gyermek is játszik: nincs élet szenvedés és élvezet vegyüléke nélkül.” A kis Ferenc már említett korai levelében külön megemlékezik arról, hogy „Tóni nénénk”, azaz Marton Antónia volt szabadulásáig a nevelőjük.

A várból a szénatéri Emmerling házba szállították át őket, ahonnan hosszas tárgyalásokat követően szabadultak ki. Nagyanyjuk, Kossuth Lászlóné (1770–1853) közbenjárására a bécsi kormány egy pesti evangélikus lelkészt, Láng Mihályt jelölte ki a gyermekek gyámjaként. Erre vonatkozóan az osztrák miniszertanács jegyzőkönyveiben olyan megjegyzések olvashatók, miszerint a Kossuth szülők jogainak gyarkolása akadályokba ütközik, ezért a gyerekek számára gyámot kell kijelölni. Eredetileg a pénzügyminisztérium foglalkozott az üggyel, és Vilmát szalézi kolostorba, Ferencet és Lajos Tódort pedig kadétiskolába kívánta küldeni állami költségen. Végül az igazságügyminisztérium elé utalták a kérdést a pénzügyminiszter kérésére, hogy polgári bíróság döntsön a gyámról, aki törvényileg teljes anyagi felelősséggel tartozik majd a gyermekekért. Így 1850 áprilisában nagymamájukhoz, Kossuth Lászlónéhoz kerültek Pestre. Egyébként az ekkor már emigrációban lévő Kossuth Lajos is tisztában volt saját és családja helyzetének súlyosságával, ezért az 1849. október 8-án kelt végrendeletében Guyon Richárd honvéd tábornokot és Marton Antóniát nevezte meg gyermekei gyámjának, aminek természetesen semmi jelentősége nem volt az említett osztrák jogi eljárásban.

Kossuth Lászlóné Weber Karolina, Kossuth Lajos édesanyja portréja. Pollák Zsigmond metszete

Ruttkay Józsefné Kossuth Lujza, Kossuth Lajos húga

Végül a nemzetközi közvélemény negatív visszhangja és feltehetőleg a brit kormány nyomása az osztrák kormányzatot abba a helyzetbe hozta, hogy „Haynau engedélyével” kénytelen volt a már törökországi Kütahyába internált Kossuth szülőkhöz engedni a három gyermeket, akik 1850. május 26-án a Hermine gőzössel Ruttkay Józsefné Kossuth Lujza (1810–1902) és Karády Ignác kíséretében hagyták el Magyarországot. A Kossuth család végül 1850. június 18-án egyesült újra Kütahyában, miután a gyerekek kíséretükkel épen és egészségesen megérkeztek a törökországi internáltak nemzetközileg kijelölt szállására.

                                                                                                                           Berde Imre

Felhasznált források és szakirodalom:

Fazekas Csaba: Kossuth Lajos házassága. Rubicon, 2020/11. 80–82.

Hermann Róbert: Kossuth Lajos, a „magyarok Mózese”. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.

Hermann Róbert: Kossuth Lajos bevonulása Budára. Rubicon Online  (Utolsó letöltés: 2024. 09. 17.)

Kossuth Ferenc levele keresztatyjához. HU-MNL-R122-II.H.8-1.

Kossuth Ferenc levele T. Pólinak. HU-MNL-R122-II.H.8-2.

Kossuth Ferenc: Csávolszky Lajos barátomnak. Egyetértés, 1894. december 24.

Kossuth Vilma emlékiratai Kutahyából. HU-MNL-R122-II.H.9-1.

Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció 1849–1867. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984.

Rainer Pál: Kossuth Lajos házassága (1841) és a Kossuth gyerekek menekítése (1849). In: T. Horváth Lajos (szerk.): „Előttem állott nemzetem ébredése.” Kossuth Lajos 1802–1894. Athenaeum R. Társulat, Veszprém, 1995. 23–38.

Szabad György: Kossuth Lajos politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977.

Szabad György: Kossuth irányadása. Válasz Kiadó, Budapest, 2002.

Szabó Dániel: A kis Kossuth: Kossuth Ferenc. Rubicon, 2002/8. 53–60.

Az európai uralkodói udvarokban világraszóló eseménynek számított egy életképes fiúgyermek megszületése. A felnövekvő trónörökösöket tejben–vajban fürösztötték, széltől–víztől óvták, rosszalkodásaikat megbocsátották, illetve a büntetést egy „bűnbak”-ra hárították át. Ugyanakkor az is igaz, hogy: „A királyok és a trónörököseik közötti viszály a kora újkorban inkább szabály, mintsem kivétel volt, de egyik esetben sem kísérte olyan testi és lelki erőszak, mint az I. Frigyes Vilmos és Nagy Frigyes között lévőt.” A porosz katonakirály, ez az „őrjöngő porosz pszichopata” valóban kilógott a sorból! Huszonhét éven át kegyetlenül terrorizálta nemcsak az országát, hanem (bottal vagy pálcával is) a fiát, Frigyes trónörököst és leánygyermekeit is. Apa és fia áldatlan kapcsolatáról, konfliktusaikról szól Kiss László bejegyzése.

A kegyetlenül szigorú atya

A 16–18. században, főként a német fejedelmi udvarokban, szokásban volt, hogy „a hercegfiak mellett játszótársat tartottak, aki együtt nőtt fel velük”. Ez a „Prügelknabé”-nak vagy „Whipping Boy”-nak nevezett gyermek egyfajta bűnbak szerepét is játszotta, hiszen főként azért tartották, hogy szükség esetén őt, az alacsonyabb rendűt büntessék meg királyi játszótársa helyett. Ha például egy (fő)herceg nem tanulta meg a leckéjét vagy egyéb rosszaságot csinált, ő kapta a pofonokat, a botozást vagy a szobafogságot. De I. Frigyes Vilmostól ez az engedékenység távol állt! Ha tehette, maga szolgáltatott igazságot a legkülönfélébb módokon, egyebek között az állandóan kezében lévő (káplár)botjával/pálcájával is.

Egy Whipping Boy a régi időkből (illuszráció)

Az angol történetíró nem is rejtette véka alá (egyébként egyoldalúan és túlzóan) elítélő véleményét 1842-ben. „Frigyes Vilmos rossz, keménylelkű ember volt” – írta –, s az önkényuralom gyakorlása „ijesztően vaddá tette. Dühének jobbra-balra állandó szitkokban és ütlegekben engedett szabad folyást”. Ha feltűnt az utcán, „minden teremtett ember menekült előle, mintha egy tigris tört volna ki az állatseregletből”. Azt is hozzáfűzte, hogy: „Ám legesztelenebb és legvadabb az otthonában volt. Palotája pokol s benne ő legocsmányabb ördög… Fia, Frigyes és leánya, Wilhelmina… egész különlegesen ellenszenvesek voltak előtte”. De miért? – vetődhet fel a kérdés. Azért, mert – így az osztrák történésznő – „Frigyes Vilmos ugyanazt követelte a gyermekeitől, amit az alattvalóitól: teljes behódolást és feltétlen engedelmességet. Azt akarta, hogy a fia pontosan olyan legyen, mint ő”. Pedig „I. Frigyes Vilmos minden kulturáltságnak és jómodornak híjával levő, elhízott, primitív férfi volt”. A maga – kulturálatlan, bárdolatlan, rendet és fegyelmet szerető – módján leegyszerűsítve szemlélte a világot: fekete – fehér, jó – rossz. Kritikát vagy ellenvetést nem tűrt, önkritikát nem gyakorolt. „Engedelmeskedni és nem rezonírozni(értsd: okoskodni, vonakodni)!” – hangoztatta. „Az élet feladata szerinte az, hogy az ember fegyelmezzen és fegyelmeztessék.” A király „minden hibát gyűlölt, kivéve azokat, mikre maga is hajlott” Helyesnek vélt, puritán értékrendje bűvöletében élt. A trónon is, a családjában is parancsokat osztogató káplárkirály maradt.

Th. B. Macaulay (1800–1859) angol történetíró, a „Nagy Frigyes” életrajz szerzője

A fösvénységig takarékos I. Frigyes Vilmos úgy megnyirbálta a királyi konyha kiadásait (is), hogy olykor csak ehetetlenül silány ételek kerültek a családi asztalra. A szigorú atya által kiszedett „ételt” viszont finnyáskodás nélkül mindenkinek meg kellett ennie, még akkor is, ha – főként a 4 hercegkisasszony és Frigyes – időnként ki is hányták. Az elpazarolt étel láttán még nagyobb haragra gerjedt. Üvöltve, ellilult arccal, levegő után kapkodva nehéz tányérokat hajigált feléjük. Máskor meg nem adott nekik enni, vagy kenyérre és vízre fogta őket. Az étel sajátkezű kiosztását például szándékosan úgy intézte, hogy a gyerekek tányérjába már ne kerüljön semmi, vagy alig valami. De ebbe is beleköpött, így kellett megenni. „Kávén és aszalt cseresznyén éltünk – írta naplójába Wilhelmina, Frigyes nővére –, tönkre is tettük szerencsésen a gyomrunkat.” Wilhelmina mellett különösen a – francia irodalmat, költészetet, filozófiát és zenét (Frigyes felnőtt korában is jól fuvolázott, énekelt és verselt) kedvelő – trónörökös volt az apja begyében.

Az egymást halálukig szerető testvérek: Frigyes és Wilhelmina

I. Frigyes Vilmos ezért állandóan szidta, büntette és verte a fiát. Elvárta tőle, hogy „fejedelemhez méltó élet”-et éljen. Vagyis „füstfelhőben ülni, pipából pöfékelve svéd sört kortyolni, filkót játszani háromgarasos alapon, vaddisznót ölni és foglyot lőni ezerszám…”. A koronaherceget viszont ezek ugyanúgy nem érdekelték, mint a katonai díszszemlék vagy a hadgyakorlatok sem. A király, hogy a fiát jobb belátásra bírja, a fuvoláját összetörte és elégette. 1730-ban (egy meghiúsult szökési kísérlete után) francia könyveit (akkortájt 3775 kötetből álló, titokban összegyűjtött könyvtára volt) is máglyára vetette. (Más verzió szerint a kb 4000 kötetet hordókba rakatta és Hamburgban kótyavetyére bocsátotta.) Frigyest pedig megrugdosta és megvesszőzte. Féktelen dühében „ököllel leütötte, a padlón át egy ablakhoz vonszolta s csak nagy nehezen akadályozhatták meg, hogy meg ne fojtsa a függöny-zsinórral”. S ez így ment nap, mint nap!

I. Frigyes Vilmos – a kényúr

Az engedetlen fiú

„Ha nem akarsz és nem fogsz majd olyan lenni, ahogyan én akarom és amilyen én vagyok, akkor szidalmazlak, megbüntetlek és kigúnyollak!” – ordibálta nem egyszer, miközben fia hátán csattogtatta a botját/pálcáját. I. Frigyes Vilmos brutális viselkedésének hátterében minden bizonnyal nem a szadizmus állt, hanem az utódlás bizonytalansága miatti kétségbeesés. Mivel magát tekintette etalonnak, arra törekedett, hogy engedetlen és rá nem hasonlító fiát teljesen a saját képére formálja. Vagyis „jó keresztény, jó gazda és jó katona” legyen. Istenfélő, szüleit tisztelő és nekik engedelmeskedő, mértékletes és takarékos emberré váljon. Ennek érdekében a napirendjét és az oktatását/nevelését szigorúan szabályozta és ellenőrizte. A franciás műveltségű, finom modorú, de beteges és gyenge fizikumú Frigyesből önmagához hasonló „porosz” (vagyis: parasztosan egyszerű és tevékeny) katonaembert kívánt faragni. Pedig a fiú félt a lövések zajától, költő és filozófus akart lenni.

Emiatt állandósultak a konfliktusok közöttük. A királyt leginkább a „kis Fritz”” (így nevezte a fiát) vallási közömbössége zavarta. 1727 tavaszán a trónörökös azért csak letette a nyilvános vallási vizsgát. Előtte persze az apa megduplázta hittanórái számát és eltiltotta a „nem katonához illő” görög, a haszontalan latin és a francia nyelv (ez utóbbit azért eltűrte) és irodalom tanulásától. Erőltette viszont a katonához illő közgazdaság, földrajz és történelem (különösen a szomszédos német államok és Poroszország utóbbi 150 éves történelme) oktatását, főként pedig a katonai ismereteket és a katonai kiképzést. A katonáskodásból ugyanis – írta az egykori debreceni professzor – „nem volt sohasem elég. Idejét gyakorlatok, lovaglás, testedzés, meg az uralkodással kapcsolatos konkrét tudnivalók foglalták le”. A király hitte és vallotta, hogy a kard mindent pótol, de a kardot nem pótolhatja semmi. Nem méltó a trónra az, aki nem becsüli mindennél – még a koronánál is – többre a kardot és az egyenruhát. Frigyes gyermekként már uniformist hordott. Tizenkét évesen már kortársaiból összeállított kis csapatot vezetett. Tizennégy éves korában kapitánnyá, egy évvel később őrnaggyá, majd pedig ezredessé léptették elő.

A „kis Fritz” katonai öltözetben

Többnyire a nevelői is katonák voltak. Reggel hattól este tízig talpon volt, minden perce katonásan be volt osztva. A gyermek viszont „félt a „katonai játszadozástól”, s fiatal korában az egyenruhát „halotti köpenynek” tartotta”. Ezzel szemben viszont mindent szeretett, ami francia. „Haszontalan hajlamainak” és makacs ellenállásának egyik fő forrása – francia szellemiségű és műveltségű, bár nem túl okos – édesanyja, hannoveri Zsófia Dorottya hercegnő (I. György angol/brit király leánya, a leendő II. György nővére) volt. A gyermekeivel ugyan nem sokat törődött, de – a király nagy bosszúságára – szalont tartott, ahol franciául társalogtak irodalomról, filozófiáról, vallásról és egyéb magasröptű dolgokról. A királyné szelleme és kisugárzása mellett a cseperedő Frigyesben anyja apjával szembeni ellenállása is nyomot hagyott. A király ugyan nem egyszer a feleségét is megalázta és kigúnyolta, de mégis talán Zsófia volt az egyetlen az udvarban, akiről lepattantak „ura” dörgedelmei. Mi több, „úgy kezelte ilyen kitörések alkalmával, mintha valami szerencsétlen elmeháborodott lenne”. (A katonakirály kicsit talán tartott is tőle.) Az anya a maga módján megpróbálta megvédeni gyermekeit férje brutalitásától, aki emiatt azzal vádolta meg, hogy ellene neveli a gyermekeit. Ezért eltiltotta őt tőlük. Édesanyja mellett természetesen – legalább ilyen mértékben – francia hugenotta dajkái és nevelői is erősítették benne a francia kultúra és műveltség iránti vonzalmat. Ezen a közös „francia alap”-on egyfajta véd- és dacszövetség jött létre az – egymással franciául beszélő – anya és a négy lánya, valamint Frigyes között. Wilhelmina így emlékezett erről a naplójában: „Bármit is parancsolt az apám a testvéremnek anyám pont az ellenkezőjét parancsolta neki.”

Zsófia Dorottya fiai (Frigyes a balszélen)

A magyar (újság)író minden bizonnyal a lényegre tapintott, amikor 1942-ben úgy fogalmazott, hogy a király az életművét látta veszélybe kerülni fia engedetlensége, nemtörődömsége miatt. Egész életében azért gyűjtögetett és takarékoskodott, hogy ő és az életműve az örökösében éljen tovább. „Mindennek az értelme attól függött, hogy utóda milyen lesz. Természetesen csak olyan lehetett, mint ő maga”. A trón fiatal várományosa azonban maga volt a megtestesült engedetlenség, ellenállás, rendetlenség, fegyelmezetlenség. Lázadozott atyja lélekölő zsarnoksága ellen. Minden volt, csak katonás nem, és minél jobban eltávolodott apja ideáljaitól, annál jobban erősödött rajta a könyörtelen nyomás. A jeles magyar Németország–kutató szerint: „Ólomkatonákkal, pisztolyokkal és játék ágyúkkal kellett játszania. A négyéves gyermek közelében naponta ágyút sütögettek, hogy hozzászokjon a csatazajhoz”. Mivel Frigyes ennek ellenére sem volt hajlandó, (vagy csak színleg) atyja elvárásait követni, I. Frigyes Vilmos haragja, kétségbeesett dühbe fordult. Meg volt arról győződve – így a német (újság)író –, hogy a trónörökös „léha és istentelen”, semmirekellő „pikulás és poéta”, „nagy pazarló”, „francia széltoló” (valljuk be, hogy ezekben sok igazság volt), aki szívesebben ölt magára selyem pongyolát, mint kifogástalan katonai mundért, hogy tisztjei élén gyakorlatoztassa ezredét. Pedig hát „a fenébe is, ez volna a kutyakötelessége”!

 Frigyes trónörökös 24 éves korában

Apja távollétében a trónörökös valóban franciás kedvteléseinek hódolt. Amikor a király tudomást szerzett erről, féktelen haragjában a trónöröklés jogáról való lemondásra próbálta rábírni (Frigyestől engedelmesebb öccse javára). Némi bizonytalankodás után, nyilván valamelyik nevelője tanácsára, Frigyes állítólag így vágott vissza: „Ha fölséged kiáltványt intéz a nemzethez, s kizáratásomat azzal indokolja, hogy… törvénytelen vér vagyok,…, lemondok őseimnek engem illető örökéről; másként soha!” Egy ideig messze ívben elkerülték egymást. Az apa és fia ezt követő „találkozás”-át (1730-ban), illetve öccse lelkiállapotát – Frigyes tájékoztatása nyomán – így örökítette meg Wilhelmina a naplójában: „Alig lépek (a király – K. L.) szobájába, nekem rohan, hajamba markol, földhöz vág, ökleivel embertelenül eldögönyöz”, majd egy függönyzsinórral csaknem megfojt. Senki sem sejti, hogy mit szenvedek naponta. „Eltiltottak az olvasástól, a zenétől, a tudományoktól; elszakítottak barátaimtól; kémek környeznek mindenfelől; öltönyöm kopott; zsebem üres, s örökös életveszélyben vagyok.” Betelt a pohár!

A szökés és következményei

A 18 éves Frigyes tiltakozása atyja önkénye ellen abban csúcsosodott ki, hogy 1730 augusztusában két barátjával, a skót Keith apróddal és Katte hadnaggyal külföldre, Angliába, II. György udvarába kívánt szökni. Ám a szökés rövid idő alatt meghiúsult. A köpenicki hadbíróság október 25-én Katté-t életfogytiglani börtönre ítélte, amit a király kard általi lefejezésre (mások szerint akasztásra) szigorított. Amikor elébe vezették a hadnagyot, félholtra verte. A trónörökös sorsát a hadbíróság a király kezébe helyezte. Iszonyatos első haragjában a kardjával rögtön le akarta szúrni a „becstelen, gyáva szökevény”-t. Wilhelminát pedig, mint feltételezett cinkostársát, csaknem halálra verte, majd fegyveresek őrizete alatt, kenyéren és vízen fogta, házi őrizetbe helyezte. Nem sokkal később, amikor már némileg megenyhült, Frigyest a kardjától és egyenruhájától megfosztva (amelyekre úgymond méltatlanná vált), két hónapra a küstrini várbörtönbe záratta. Ezt követően házi őrizetbe került. Még a börtönben volt, amikor az apja arra kényszerítette, hogy az ablakból nézze végig szeretett barátja, Katte kivégzését 1730. november 6-án. Elájult.

Hans Herman von Katte (1704–1730) kivégzése

Mivel katonás atyja számára a dezertálás és az összeesküvés (mert ez utóbbival is megvádolta) főben járó bűnnek számított, a fiát is – akit újból arra akart rábírni, hogy mondjon le a trónöröklés jogáról – halálbüntetéssel kívánta sújtani. „Nem a fiam volt, csak egy nyomorult dezertőr” – mondta megvetően a feleségének. Bár a trónörökös életéért az európai (német, német–római, svéd, lengyel) uralkodók is megmozdultak, Frigyes sorsa hajszálon függött.

Az engedelmes trónörökös

Ezekben a válságos napokban nemcsak I. Frigyes Vilmosnak, hanem a trónörökösnek is választania kellett: élet vagy halál. Az előbbinek azonban nagy ára volt: az önfeladás. A szakirodalmak tükrében úgy tűnik, hogy az addig engedetlen, tékozló fiú megtört és – némi bizonytalankodás után – megtért. Már kész volt alávetetni magát atyja akaratának. Megígérte, hogy mindenben engedelmeskedni fog. Teljesen „megváltozott. Belátta, hogy vétkezett. Nov 9-én közölte vele a tábori lelkész, hogy a király megkegyelmezett neki, s tíz nap múlva letette atyja kívánsága szerint a vezeklő esküt”. November 20-tól büntetésként a küstrini tartományi kamarához rendelték, ahol másfél/két éven át egyszerű tisztviselőként irodai munkát végzett. „Azt akarom – írta rögtön fia Küstrinbe száműzése után a király –, hogy a fiam verje ki a fejéből a francia és az angol mókát, ne legyen más, csak porosz ember, szolgálja hűségesen ura atyját és keblében német szív dobogjon.” Ám továbbra is méltatlannak tartotta a „kék kabát”, a tiszti egyenruha viselésére.

Küstrini magány és reménytelenség

Ebben az Isten háta mögötti porfészekben, szigorú felügyelet alatt, unalmas egyhangúsággal teltek a napok. Magányában sok mindenről ábrándozott. Főként arról, hogy egyszer majd király lesz! Titokban egy politikai értekezést is írt „Poroszország mai politikája” címmel, amelyben kifejtette leendő uralkodói programját. Ám azt is jól tudta, hogy a trónhoz csak apja teljes bizalmának elnyerésén át vezethet az út. Az uralkodó ugyanis továbbra is bizalmatlan volt. Még mindig nem tartotta alkalmasnak az uralkodásra. A (nagy)politikától is eltiltotta.  Ösztönösen megérezte, hogy a fia csak taktikázik, színlel. S valóban, Frigyes látszólag igyekezett mindenben az apja kedvében járni. A leveleiben rendre engedelmességéről biztosította, de az átlátott rajta. „Önnek akaratos és gonosz feje van – írta a fiának egyszer – aki nem szereti atyját”. Ha szeretné, azt tenné, amit az bármikor akar. „Másodszor jól tudja, hogy nem tűrhetek meg elnőiesedett fiút, akiben nincs semmi férfias hajlam,… aki nem tud lóra szállni…”.  Vagyis egy „elasszonyosodott fickó”, akit haszontalan hajlamairól le kell szoktatni.

A kibékülés

A következő hónapokban–években apa és fia kiélezett viszonya enyhülni kezdett.  Hogy ebben mennyi volt/maradt a taktikázás, a színlelés, és mennyi a megalkuvás, az őszinte megbánás és megtérés, nem tudni. Talán a nemrég elhunyt magyar történésznek volt igaza, amikor a közelmúltban ezt írta. „Von Katte kivégzése, valamint a küstrini erődben büntetésként eltöltött másfél éves fogság megtörte a trónörökös ellenállását, s életunt harcossá változtatta. Teljesen alávetette magát apjának, aki megtiltotta…, hogy egy pillanatra is egyedül hagyják. Apján kívül a világon senkivel sem levelezhetett, csak németül beszélhetett, engedély nélkül nem olvashatott könyveket, nem hallgathatott zenét és nem játszhatott hangszeren. Frigyes ezután folyamatosan az alávetett szerepét játszotta: örömmel ment vadászni, sört ivott, s kimutatta szeretetét az egyenruha iránt. Apja meglátogatásakor háromszor térdre borult előtte, megcsókolta a csizmáját.” Bizalma jeléül a király Berlinben ezredessé léptette elő 1732-ben. 1733-ban pedig – akarata ellenére – megházasította immár engedelmes fiát.

I. Frigyes Vilmos végül is abban a megnyugtató tudatban halt meg 1740-ben, hogy a fia méltó lett nehezen megszerzett bizalmára. Be-, illetve kiteljesíti majd az életművét. Egy idő után a trónörökös valóban megbékél(hetet)t a sorsával. Érzékeny lelke megkeményedett. Egyre jobban kezdett hasonlítani ellentmondásos jellemű apjára. Maga is kettős arculatúvá, kiszámíthatatlan emberré vált. II. Frigyesként (1740–1786) egyrészt a francia nyelvet (kizárólag ezen írt), irodalmat és kultúrát, valamint a filozófiát mindvégig szerető és művelő „felvilágosult fejedelem”, „az állam első szolgája” lett. Másrészt viszont – apjához hasonlóan – belőle is („nagy” jelzővel illetett) katonakirály vált. Abszolút uralkodóként, egyfajta „felvilágosult zsarnok”-ként uralta országát és népét. De ez már egy másik történet tárgya lehetne.

                                                                                                            Kiss László

Néhány tájékoztató irodalom:

Áldor Imre: Nagy Frigyes élete. Franklin-Társulat, Bp. 1875.

Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.

Ifj. Barta János: Machiavelli felvilágosult tanítványa. In: Koronás portrék. Kozmosz, Bp. 1987.

Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.

(Th. B.) Macaulay: Nagy Frigyes. Franklin, Bp. é. n.

Németh István: Nagy Frigyes. A porosz filozófus–hadvezér, aki megelőzte évszázadát.. Rubicon, 2015/12.

Niederhauser Emil: Nagy Frigyes. Akadémiai, Bp. 1976.

Ráth–Végh István: Hatalom és pénz.Gondolat, Bp. 1977.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)                             

2024 júliusában rendezték Szekszárdon kerékpárversenyzésből az 50. Gemenci Nagydíjat. Ez a nemzetközi verseny évtizedek óta nemcsak a város hanem Tolna vármegye egyik legrangosabb sporteseménye. A Gemenci Nagydíj amellett hogy egy magas színvonalon megszervezett sportesemény egyben egy olyan fesztivál is a városban, amelynek közösségépítő szerepe vitathatatlan. Éppen ezzel a fesztiválhangulattal – látványos megnyitóünnepségekkel, utcabálokkal, bemutatókkal, tombolával, kerékpáros felvonulással – sikerült elnyernie és megtartania a közönség szeretetét, és ez segítette át a szekszárdi kerékpárosokat fél évszázad nehézségein. Ennek történetét mutatja be Mácsainé Iván Éva.

Ahogy elkezdődött…

Szekszárdon 1895-ben alakult meg az első kerékpáros egylet, 1926-tól már a Törekvés SE-nél működött kerékpáros szakosztály, majd nem sokkal később a város bringásai létrehozták az önálló Szekszárdi Kerékpáros Egyesületet, Ács Sándor testnevelőtanár vezetésével. A második világháború után a sportban is „új szelek” fújtak Magyarországon. A sportélet szocialista átalakítását követően a Szekszárdi Szövetkezeti Spartacus Sportkör karolta fel ezt a sportot a városban. Az 1952-ben létrehozott kerékpáros szakosztály első vezetője és edzője Losonczi Sándor volt, 1956-tól Gerendai János edzői irányítása mellett folytatódott a munka a szakosztályban. A fellendülésben jelentős szerepet játszott Schneider Konrád – a sportkör korábbi versenyzőjének – visszatérése Szekszárdra 1970-ben. Schneider vezetőedzőként vette át a szakmai munkát a kerékpáros szakosztálynál, amely országúti szakágban 1974-ben már a negyedik helyen állt az országos rangsorban, 1975-ben pedig az ország legeredményesebb szakosztálya lett.

A Szekszárdi Spartacus kerékpárosai 1976-ban. Felső sor (balról jobbra): Szúnyogh Nándor, Eppel, Pálinkás Csaba, Brozovácz László. Középső sor: idős Halász László, Gulyás János, Halász Zoltán, Liska Pál, Csákovits Ferenc. Alsó sor: Sallai Antal, Halász László, Nagyernyei Attila, Vanitsek István, Schneider Konrád.              (Forrás: Szabó-Kovács János)

Szövetkezeti szpartakiádból Gemenci Nagydíj

Az országos bajnokságokon elért sikerek közrejátszottak abban, hogy az 1970-es években felmerült egy nemzetközi kerékpárverseny megrendezésének gondolata Szekszárdon. Pálinkás István a Spartacus Sportkör társadalmi elnökének, Petrits József, a sportkör ügyvezető elnökének és Schneider Konrád edzőnek a kezdeményezését a városi tanács is lelkesen támogatta. A Mecsek Kupa állt előttük példaként, hiszen ezen a bajnokságon rendszeresen indultak a szekszárdi bringások is. A lehetőség 1975-ben érkezett el, amikor Magyarország kapta a Szocialista Országok Szövetkezeti Szpartakiádjának rendezési jogát. A Magyar Iparszövetség (OKISZ) döntése alapján Szekszárdot érte a megtiszteltetés, hogy megrendezhette a szpartakiád kerékpárversenyét. A gyakorlatban mindezt úgy valósították meg, hogy a szpartakiád egyben egy másféle nemzetközi kerékpáros versenyt is jelentett. A két viadal egyszerre zajlott, de külön értékelték a szpartakiádon és a Gemenci Nagydíjon résztvevő versenyzőket.

A IV. Gemenci Nagydíj hivatalos plakátja (Cseh Gábor grafikus munkája, forrás: Szabó-Kovács János)

A szövetkezeti szpartakiádra bolgár, lengyel, mongol, csehszlovák, román klubok jelentkeztek a hazai együtteseken (BKV Előre, Budapest Építők, Csepel, Debrecen VSE, Ferencváros, Miskolci VSE, Mosonmagyaróvár, Pécsi MSC, Szekszárdi Spartacus, Újpesti Dózsa) kívül. Egy csapatban 5 versenyző indulhatott, közülük a legjobb 3 teljesítményét értékelték. Az első Gemenci Nagydíjért 6 ország (Ausztria, Bulgária, Lengyelország, Magyarország, Mongólia, Románia) 11 csapata szállt ringbe. A verseny két szakaszból állt. Augusztus 26-án (kedden) este nyolc órakor indították el a Magyarországon egyedülálló villanyfényes háztömb körüli versenyt, amelyen 30 kört kellett tekerni a bringásoknak, az össztáv 42 kilométer volt. A verseny második, országúti szakaszát másnap, augusztus 27-én rendezték. A kétnapos küzdelem egyéni összetett versenyének győztese Szuromi György, a BKV Előre versenyzője lett, aki egy Gold Start televíziót kapott ajándékba. A Gemenci Nagydíjat a lengyel válogatott nyerte csakúgy mint a szocialista országok szövetkezeti szpartakiádját. A Szekszárdi Spartacus csapata a 2. helyen végzett. A városvezetés egyértelmű sikerként értékelte a Gemenci Nagydíjat, és úgy határozott, hogy minden évben megrendezik ezt a versenysorozatot.

A Gemenci Nagydíj megnyitója előtti zászlófelvonásra a négy legjobb szekszárdi kerékpáros (Halász László, Halász Zoltán, Pálinkás Csaba, Liska Pál) viszi a nagydíj zászlaját, előttük Pálinkás István, hátuk mögött Schneider Konrád vonul (Forrás: Szabó-Kovács János)

Startpillanat a Gemenci Nagydíj esti villanyfényes háztömbkörüli versenyén (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A háztömb körüli verseny útvonalán már az első évben több ezer néző szurkolt a bringásoknak, és a Gemenci Nagydíj ötvenéves története során a villanyfényes esti sportesemény népszerűsége töretlen maradt. A szakasz 2005-től a Pálinkás Csaba Emlékverseny nevet viseli a fiatalon elhunyt legendás szekszárdi kerékpáros tiszteletére. A versenyprogram 1976-ban egy új szakasszal, az egyenkénti indításos hegyiversennyel bővült. A szekszárdi Garay térről indították a versenyzőket, akik az első években csak egy kört tettek meg. 1979-ben változtatták meg a szakasz célállomásának helyét, ekkor került a célszalag a 205 m magasan látható Kálvária-kilátóhoz. 1999-től ezt az etapot Sajó Péter Emlékversenyként rendezik meg, a szintén nagyon fiatalon elhunyt versenyző tiszteletére, akinek 1983-ban felállított pályacsúcsát 2000-ig senkinek nem sikerült megdöntenie.

A Gemenci Nagydíj egyéni összetett versenyének eredményhirdetése 1976-ban. 1. helyezett Takács András (BKV Előre), 2. Halász László (Szekszárdi Spartacus), 3. Ivan Bobovcan (Zágráb), 4. Francesco Passari (Padovani), 5. Pavel Zeman (Bratislava), 6. Debreceni Tibor (Csepel) (Forrás: Szabó-Kovács János)

Halász László elrajtol a Gemenci Nagydíj egyenkéti indításos hegyiversenyén a Garay téren (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Megnyitóünnepség a Gemenci Nagydíjon (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A verseny mindenkié

A Gemenci Nagydíj programjába illesztve a városi KISZ bizottság a Szekszárdi Spartacussal közösen minden évben megrendezte az amatőr kerékpárosok viadalát is. A háztömb körüli villanyfényes „kritériumverseny” útvonalán a Magyar Kerékpáros Szövetség versenybíróinak közreműködésével került sor a futamokra. 1981-ben a nagydíj amatőr versenyének keretében tartották meg az úttörő-olimpia megyei döntőjét. Az országban elsőként Tolna megye választotta az úttörők olimpiai sportjának a kerékpározást. Ahogy a Gemenci Nagydíj népszerűsége nőtt, úgy az amatőr verseny is városi rendezvényből megyei, sőt országos programmá avanzsált és egyre több kategóriában lehetett nevezni. A fiataloknak rendezett amatőr versenyek meghozták a kedvét az idősebb kerékpárosoknak is a megmérettetéshez. Ezeken a futamokon a legalább három éve nem igazolt, szövetségi versenyeken nem szerepelt sportolók indulhattak, a nevezés a külföldi szeniorok számára is nyitott volt. A Spartacus Sportkörön belül 1982-ben indult el a női kerékpáros szakág, ebben az évben versenyeztek először nők külön versenyszámban a Gemenci Nagydíjon. A nagydíj szervezői 1994-ben a női verseny helyett nemzetközi serdülő viadal megrendezését határozták el.

Az esti háztömbkörüli kritériumversenyen a mezőny áthalad a Mártírok terén álló 1919-es mártírok emlékműve előtt (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Pálinkás Csaba a hegyiverseny rajtjánál, mögötte Rózsa György a Magyar Rádió dél-dunántúli tudósítója (1978-tól a Gemenci Nagydíj hivatalos bemondója) látható (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

A Gemenci Nagydíj országúti mezőnyversenyén hűsítő „zuhanyban” részesíti a közönség a településen áthaladó versenyzőket (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Nemzetközi minősítések

A Nemzetközi Kerékpáros Szövetség 1987-ben „A” kategóriás versennyé nyilvánította a Gemenci Nagydíjat, amelyet 1989-ig állami támogatásból szerveztek. A rendszerváltás után azonban az állam kivonult a hasonló sportesemények mögül, így a szervezőknek nagyon gyorsan szponzorokat kellett találniuk, hogy biztosítani tudják a nagy múltú rendezvény fennmaradását. A támogatók nagyon fontos szerepet töltöttek be a nagydíj történetének második szakaszában, nélkülük veszélybe került volna a rendezvény folytonossága. 1998-ban a verseny bekerült a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) versenynaptárába 2.6-os kategóriában. A 2-es a többszakaszos viadalt jelöli, a 6-os pedig a nehézségi fokát egy 12-től 1-ig emelkedő skálán. Innentől kezdve a nemzetközi előírásoknak megfelelve kellett előkészíteni és lebonyolítani a versenyt, amelyet a helyszínen UCI ellenőrök felügyeltek. Ez volt az egyetlen magyar viadal, amely az UCI versenynaptárában szerepelt. A világ hasonló 2.6-os kategóriájú versenyei között 2002-ben az UCI ellenőrei a 8. helyre sorolták Szekszárdot. 2005-től az UCI versenynaptárában már 2.2 kategóriában szerepelt a verseny, ez azt jelentette, hogy az összetett verseny első 15 helyezettje világranglista-pontokkal gazdagodott. 2009-ben még a Gemenci Nagydíj volt Magyarország egyetlen UCI 2.2 kategóriájú viadala.

Halász Zoltán édesapjával, a kerékpárszakosztály műszerészével, idősebb Halász Lászlóval (forrás: Szabó-Kovács János)

Sajó Péter a hegyiverseny befutójában 1983-ban (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Felkészülés a rajtra az ifjúsági tehetségkutató verseny előtt (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Eredményhirdetés az ifjúsági tehetségkutató versenyen, a dobogó legfelső fokán Szabó-Kovács Norbert áll (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Porfelhőlovagok Szekszárdon

A szekszárdi reménységek, Halász László, Halász Zoltán és Pálinkás Csaba már az első Gemenci Nagydíjon eredményesen versenyeztek. Schneider Konrád az 1970-es évek elején fedezte fel őket, és a fiatalok néhány év alatt a magyar kerékpársport országúti szakágának kiválóságai lettek, a Szekszárdi Spartacus versenyzőiként jelentős sportsikereket értek el. 1976-tól mindhárman a magyar kerékpáros válogatott tagjai voltak és mindhárman részt vettek az 1980-as moszkvai olimpián. A Gemenci Nagydíjon a legnagyobb dicsőséget az egyéni összetett versenyen elért győzelem jelentette. Halász László 1977-ben és 1981-ben, Halász Zoltán pedig 1979-ben és 1983-ban állhatott a dobogó legfelső fokán. Kiváló teljesítményük elismeréséül az 1994-es jubileumi nagydíjon „örökös magyar bajnok” címet kaptak.

Női mezőny a Gemenci Nagydíjon (fotó: Bakó Jenő, forrás: Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti archívfotó-gyűjtemény)

Az egyéni összetett versenyben a Halász testvéreken kívül mindössze négy bringásnak sikerült duplázni a fél évszázad alatt. Steig Csaba 1991-ben és 1992-ben, Arató Dávid pedig tíz évvel később 2001-ben és 2002-ben állt a dobogó tetejére, mindketten címvédőként tudták megismételni győzelmüket. Kurt Konrad, a szlovákiai Dubnica versenyzője 1984-ben és kereken egy évtizeddel később, 1994-ben végzett az első helyen. Remák Zoltán is a Dubnica színeiben versenyezve állt a dobogóra először 2000-ben, majd 2004-ben duplázott, ekkor már a szlovákiai Podbrezová csapatának kerékpárosaként.

A szeniorverseny győztese nyereményével az eredményhirdetésen. (Forrás: Szabó-Kovács János)

Az első Gemenci Nagydíj csapatversenyét a lengyel válogatott nyerte. A házigazda szekszárdiak 1979-ben álltak először csapatban a dobogó legmagasabb fokára, és a következő két esztendőben sikerült megvédeniük elsőségüket, majd egy év kihagyás után, 1983-ban negyedszer is győzni tudtak. Diadalmenetüknek a Dubnica csapata vetett véget, akik 1984 és 1990 között zsinórban hatszor vihették haza a csapatgyőzelemért járó vándorserleget. A rekordot is ők tartják 11 csapatgyőzelemmel. Régebben az NDK világklasszis kerékpárosaival is találkozhatott a közönség Szekszárdon. A többszörös világbajnok Olaf Ludwig a Wismut Gera színeiben versenyezve érkezett a városba 1988-ban. Ő nyerte az országúti versenyt és a háztömb körüli kritériumversenyt, a hegyiversenyen pedig harmadik helyezést ért el. Ezzel a bravúrral maga mögé utasította a mezőnyt a nagydíj összetett egyéni versenyében, majd néhány héttel a szekszárdi győzelem után Szöulban olimpiai bajnok lett a 100 kilométeres egyéni országúti versenyszámban.

Olaf Ludwig dedikált fotója. (Forrás: Szabó-Kovács János)

A Gemenci Nagydíj története során számos országból érkeztek csapatok Szekszárdra, hogy bringásaik megmérettessenek az erőpróbán. Rendszeresen képviseltette magát Csehszlovákia, Jugoszlávia, az NDK, az NSZK, a Szovjetunió (majd ezek utódállamai), Anglia, Franciaország, Hollandia, Olaszország, Svájc, de az utóbbi években Ausztráliából, Dél-Afrikából, Kolumbiából és Új-Zélandról is neveztek sportolók erre a külföldön is elismert versenyre.

                                                                                                                   Mácsainé Iván Éva

Források

MNL TML XXIII. 114. a. Szekszárd Városi Tanács Testnevelési és Sportbizottsága iratai

MNL TML XXIII. 114. b. Szekszárd Városi Tanács Testnevelési és Sportbizottsága iratai

Tolnamegyei Ujság 1919–1943

Tolna Megyei Népújság 1951–2019

A dél-olaszországi Bari városában minden évben jelentős egyházi esemény a Szent Miklós csontjából szivárgó víz, az úgynevezett manna begyűjtése. A szent tiszteletére dedikált bazilikában történő esemény egy kiemelten fontos mozzanata Szent Miklós kultuszának ugyanis ekkor a hívek számára is elérhetővé válik a gyógyító tulajdonságokkal felruházott ereklyéje. Kuti Alexandra írásában arra keresi a választ, hogy miként került az ereklyéből két szív alakú üvegcsében Vácra a 18. század során? 

1756. július 15-én Bécsben meghalt Michael Karl Althann váci püspök, aki 1755-ben kelt végrendeletében lejegyezte kívánságát, hogy a váci székesegyházban temessék el. Halálát követően és az új püspöknek, Forgách Pálnak történő átadást megelőzően megtörtént a püspöki palota ingóságainak számbavétele. A számos berendezési tárgy, ereklye és festmény között az ötös számú szobában szerepel a jegyzékben az alábbi tétel: „Duo Vitra ad instar Cordis facta cum manna S. Nicolai Bariensis”, vagyis Bari Szent Miklós mannája két szív alakú üvegben.

A Mikulás alakjának alapjául szolgáló szent Kis-Ázsiában, Patarában született jómódú szülők gyermekeként 250 és 259 között. Családja a Patarában kitörő pestis járvány áldozatává vált, tőlük származó örökségét úgy tartják, hogy Miklós szétosztotta a szegények között. Szent Miklós alakjához több legenda is kötődik, amelyek közül a legismertebb talán a három lány története, akiknek hozományuk nem volt elegendő a férjhez adásukhoz, így tisztátalan életre kényszerültek volna. Miklós amikor értesült a leányokra váró sorsról úgy segített a családnak, hogy egyik éjszaka egy pénzzel teli erszényt hagyott a házukban. Képi ábrázolásain gyakran feltűnik még legendájából az a történet, amikor a viharba keveredett tengerészek fohászkodtak a segítségéért. Szent Miklós megjelent a hajójukon és lecsillapította a vihart. Müra városának püspökévé választották, ahol azt követően élete végig élt, majd halála után is ott helyezték nyugalomra. 1087-ben szállították át csontjait Müra városából a dél-itáliai Bariba, III. Viktor pápa pontifikátusa alatt. A szent kultusza a 4. és 5. század során elsősorban Lükia környékén bontakozott ki, a 6. század során a keleti egyházban is nagyobb lendületet vett, majd pedig a csontok Itáliába való szállításával a 11. század során Itáliában és Európa szerte is jelentősen elterjedt. Már a 11. század során indultak zarándoklatok hazánkból is a szent tumbájához.

Szent Miklós a gyilkos hentestől megmentett három fiúval, c.1500, Metropolitan Museum of Art New York

Szent Miklós kultuszának az egyik kiemelkedő fontossággal bíró eleme a manna, vagyis a szent csontjából szivárgó víz. A csoda minden évben megtörténik, a szent tumbájában felgyűlő vizet május 9-én, a festa di traslazione napján, vagyis azon a napon, amikor a szent csontjaival megérkezett a hajó Mürából Bariba, a pápai liturgiát követően begyűjtik. A csontokból történő víz szivárgás Bariba való szállításukat megelőzően is évente megtörtént. Ezt az eseményt már a csontok 11. századi Mürából történő átszállítása során is dokumentálták: a két fennmaradt beszámoló szerint a szent földi maradványai a Bariba való megérkezésükkor is „szent folyadékban lebegtek”. Az évente begyűjtött mannát szentelt vízzel hígítva a mai napig szétosztják a hívek között.  A mannának egy általános védő szerepet tulajdonítanak, valamint a gyógyszerek megjelenése előtt gyógyászati célokra is felhasználták. A hívők a testi és lelki gyógyulás reményében a testükbe dörzsölték a folyadékot vagy szájon át fogyasztották azt. Sokáig szent olajként emlegették az ereklyét, amelyet azonban 1925-ben, majd 1957-ben is tudományos vizsgálatoknak vetették alá a bari egyetemen. A vizsgálatok eredménye azt mutatta, hogy Szent Miklós csontjából minden évben kivételes tisztaságú víz szivárog. A folyékony ereklye felfogására és tárolására különböző díszes üvegeket használtak, amelyek változatait sokan gyűjtötték is. Az ereklyetartóként funkcionáló üvegek díszítése különböző technikákkal történhetett: festéssel, metszetek, nyomtatott reprodukciók, később pedig akár fényképek üvegre applikálásával, vagy akár a minta üvegbe metszésével is. További díszítőelem lehetett ezeken az üvegcséken a körbe futó minta is. A manna számára kisebb méretű, speciálisabb formájú tartókat is készítettek, akár berendezési tárgyakba is illeszthették azokat.

Manna tartó üvegek a bari Museo Nicolaiano-ban

A kisebb ereklyetartókat, amelyek úgy kerültek kialakításra, hogy felakaszthatóak vagy nyakba akaszthatóak legyenek, papír karton és textil alapból készítették és gyöngyökkel, korallokkal vagy ezüst szálas hímzéssel díszítették. Így kerületek kialakításra a szív alakú ereklyetartók is, amelyek belsejébe rögzítve lettek a szent mannáját tartalmazó üvegek. A szövettel borított manna tartók kitömésére a szív forma elérésére érdekében olykor papír alapú, liturgikus szövegekből származó cédulákat használták, amelyek alkalmazása a praktikusság mellett a tárgy vallási funkciójával is összefüggött. A szív alakú ereklyetartóknak a formája az ex voto, fogadalmi ajándék szívek alakját idézik (tehát nem szabályos szív alakúak) és újra kinyitható vagy nem kinyitható kivitelezésben is készítették őket. Utóbbiak nem tették lehetővé az ereklye felhasználhatóságát, inkább a ház, esetleg bölcső vagy a viselő védelmét szolgálták. Valószínű, hogy a friss házasságok védelmezésének funkcióját is kötötték az ilyen kialakítású manna tartókhoz, hiszen Bari Szent Miklós a hajadon lányok védelmezője is. Ezért az éppen házasságra lépő fiatal lányok védelmében is használták őket, ehhez a funkcióhoz pedig a szív alakúra való megformázás szintén illett.

Bari Szent Miklós mannája szív alakú manna tartóban, 1700 körül

A szív alakú manna tartók egy másik fajtája a fújt üvegből készített, amelyet filigrán díszítés ölel körbe. Ezek alakja is az ex voto szívek alakját idézik. E típus általában újra kinyitható volt, így lehetővé tette az ereklye elfogyasztását, illetve a testbe történő bedörzsölését is. Valószínű tehát, hogy a szív alakban készített ereklyetartók e fajtája esetében sokkal hangsúlyosabb a manna „orvosság” volta, vagyis a gyógyulás érdekében történő felhasználása, mint az általános védelmi funkció. Az 1756-os váci leltárkönyvben pedig az is szerepel, hogy az ereklyetartó üvegből készült, így minden okunk megvan arra feltételezésre, hogy az is kinyitható volt, a mannát „gyógyszerként” foglalta magába. (Ma már ez a két szív alakú üvegcse nincsen meg Vácott.) Mindkét szív alakú ereklyetartó tehát az ex voto szíveket idézi, amely nem véletlen. Az elnevezésük a latin ex voto suspecto rövidített változata, amely jelentése: „fogadalomból készült”. Az ilyen típusú devóciós tárgyak a meghallgatott imák és kérések emlékeként készültek. A Szent Szív kultusza a 11. századtól jelentőssé vált, a szív jelképének viselése pedig a betegségekkel és veszéllyel szemben való védekezési eszköz lett.  Bari Szent Miklós mannájának felfogásához tehát az ex voto szívek alakjának a használata egy, a manna csoda tévő hatásával is összeillő választás.

A népszerű ereklye a méregkeverőket is megihlette a századok során. A feltehetően palermói származású Giulia Tofara a 17. században Nápolyban, majd pedig Rómában, segítőjével Girolama Sparaval arzén, ólom és nadragulya alapú mérget készített és árusított. A hölgyet a források szerint az arzén ellátásával egy Girolamo nevű pap segítette. Vásárlói elsősorban nők voltak, akik így kívántak megszabadulni agresszív férjeiktől vagy a nem kívánt házasságból. A színtelen és szagtalan mérget, amelyből négy dózist kellett adagolni, könnyen bele lehetett csempészni ételekbe vagy italokba. Mivel a mérgezés lassan folyt le és eleinte a nem kívánt férjek csak megfázás szerű tüneteket mutattak, a halál esetek sokáig nem keltettek gyanút. Giulia Tofara női kozmetikumként árulta a mérget kisméretű fiolákban, amelyek üvegcséi sem keltettek gyanút. Az úgy nevezett Aqua Tofana címkéjén  megtévesztésként nem más volt feltüntetve, mint hogy az Bari Szent Miklós mannáját tartalmazza. Giulia Tofara-nak több száz emberrel sikerült így végeznie.

.

Az Aqua Tofana üvege (A kép forrása: Wikipedia)

Egy kérdésre szükséges még választ találunk: hogyan került a 18. század során egy tipikusan dél-itáliai ereklye Vácra? A választ az 1756-ban elhunyt váci püspök, Michael Karl Althann életútja adja meg számunkra. A későbbi püspök 1702-ben született Glatzban. Nagybátyja, Michael Friedrich Althann bíboros felügyelete mellett, akit majd a váci püspöki székben is követni fog, Rómában folytatta tanulmányait. Michael Friedrich Althann 1722-es nápolyi alkirállyá történő kinevezését követően Nápolyba is nagybátyjával tartott, ahol 1726-ban pappá szentelték. A spanyol örökösödési háborút követően ugyanis a bécsi Habsburg trón fennhatósága alá került többek között a Nápolyi Királyság és Szicília területe is. Nagybátyja nápolyi alkirályi pályájának véget értével 1728-ban visszatért Vácra, Michael Karl Althann azonban tovább maradt Dél-Itáliában. 1728-tól 1734-ig a Nápolyi Királyság területéhez tartozó Bari érseke és Apulia prímása volt. 1734. június 20-án Michael Friedrich Althann Vácott meghalt. Ugyanezen évben a lengyel örökösödési háború során a Nápolyi Királyság, illetve Szicília kikerült a Habsburg fennhatóság alól. A fennálló körülmények tehát egyre inkább Michael Karl Althann Dél-Itáliából történő visszatértét sürgették. 1734. december 20-án nagybátyja nyomdokaiba lépve és immáron véglegesen is visszatérve a Nápolyi Királyságból Michael Karl Althannt váci püspökké szentelték, amely tisztséget 1756-ben bekövetkezett haláláig viselt.

Bari Szent Miklós mannáját a két szív alakú üvegben Michael Karl Althann egykori bari érsek hozta magával hazatértekor. Az 1734-es évet követően nem csak az ereklye kapcsán merül fel a szent kultusza Vác vonatkozásában. Michael Karl Althann 1745-ben Vác városát felosztotta Alsó- és Felsővárosra, ezt követően pedig 1748-ban a várost két plébániára. A felsővárosi plébánia az addig is használatban lévő gótikus templom, a Szent Mihály Arkangyal-templom volt, még az Alsóváros számára új templomot építtetett, amelynek tituláris szentje Bari Szent Miklós lett (ma már egyik templom sem áll). Az 1744-ben lefolytatott egyházlátogatási jegyzőkönyvből, amely felsorolja a Szent Mihály Arkangyal-templomban található ereklyéket, van adatunk arról is, hogy Bari Szent Miklós relikviája megtalálható volt egy arannyal körbe ölelt üvegben (feltehetőleg filigrán díszítéssel ellátott üvegben). (Az egyházlátogatási jegyzőkönyv nem tér ki arra, hogy pontosan milyen relikviát kell értenünk ez alatt, azonban a legvalószínűbb a szent csontjának egy darabja.) Végül pedig szintén az 1756-ban készült leltárkönyv, amely a püspöki palota ingóságait sorolja fel, tartalmaz egy Bari Szent Miklóst ábrázoló festményt a püspöki palota egyik falán.

                                                                                                                Kuti Alexandra

Felhasznált források:

MNL OL N.R.A. 1164. 14. nr – Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, Urbáriumok és összeírások, jelzet: N. R. A. 1164. 14.nr.

MNL OL N.R.A. 1164 fasc. 15. nr – Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, Urbáriumok és összeírások, jelzet: N.R.A. 1164 fasc. 15. nr.

VPKL B a III. N. 20. - Káptalani Hivatal iratai (B), Váci Székeskáptalan iratai, A káptalan magánlevéltára (a), Testamentaria (massa postuma) III. N. 20.

Felhasznált irodalom:

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II. Budapest: Szent István Társulat, 1977.

Philip Wexler (szerk.): Toxicology in the Middle Ages and Renaissance. Cambridge, Academic Press, 2017.

Elisabetta Gulli Grigioni: Simbolo e funzione nelle „bottiglie” cuoriformi della manna di San Nicola Bari, In: Lares (Gennaio-Marzo) 68/1 (2002) 21-28.

Kuti Alexandra: Nápolyi művészeti kapcsolatok az Althann püspökök idején Vácott. Diplomamunka: ELTE Művészettörténeti Tanszék 2019 (kézirat)

Maurizio Tani: La rinascita culturale del’700 ungharese: Le arti figurative nella grande committezna ecclesiastica. Vác-Róma: Gregorian University Press, 2005.

Giorgio Otranto (szerk.): San Nicola di Bari e la sua basilica. Milano, Electa, 1987.