Nemcsak a földi halandók között, hanem a kora újkori uralkodók között is akadtak olyanok, akiket – okkal vagy ok nélkül, elítélő módon – „ferde hajlamú”-nak minősítettek. I. Jakab angol királyról (1603–1625) tudni lehetett, hiszen nem is titkolta, hogy a férfikegyencét szerette. A svéd Krisztinával (1632–1654) vagy XII. Károllyal (1697–1718) kapcsolatban már több a találgatás, kevesebb a konkrétum, de valószínűleg ők is az azonos neműekhez vonzódtak. II. (Nagy) Frigyesről (1740–1786) már a kortársai is azt gyanították, hogy nőgyűlölete mögött impotencia és/vagy homoszexualitás rejlett. Bárhogy is volt, uralkodói nagysága, történelmi érdemei megkérdőjelezhetetlenek. Kiss László blogbejegyzése – a szakirodalmak, illetve azok utalásai, valamint más, jobbára töredékes információk alapján – megpróbálja dióhéjban összefoglalni „a szerelmes”, „a nőgyűlölő” és „a ferdehajlamú” II. Frigyes (egymást nem feltétlenül kizáró) narratíváit.
A szerelmes
I. Frigyes Vilmos (1713–1740) gyermekei közül Frigyes herceg volt a legidősebb fiú, ily módon a porosz trón elsőszámú várományosa. A végtelenül durva és kegyetlen apa a maga képére akarta formálnia a (rá semmiben nem hasonlító) gyermeket, akinek minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy – „katonakirály/káplárkirály” apjához hasonló – durva, kulturálatlan „porosz” (értsd: parasztosan egyszerű, buta) katona legyen. Elhatalmasodó ellentétük fő forrása is ez volt. A felcseperedő Frigyes mindazt szerette, amit az apja nem: a filozófiát, az irodalmat, az olvasást, a fuvolázást és az éneklést, a kifinomult francia kultúrát és társalgást, az elegáns öltözködést, viselkedést és modort.
A kegyetlen, zsarnok apa
Az erősödő atyai nyomás miatt a trónörökösnek igen sanyarú gyerekkora volt. Állandó szidalmazásban, testi fenyítésben, drákói szigorban volt része, akár csak az anyjának, a franciás műveltségű hannoveri Zsófia Dorottyának (aki egyébként a leendő II. György angol király testvére volt), valamint a nővérének, Wilhelmnának is. Ezen a közös „francia alapon” erősen vonzódott az anyjához és a nővéréhez. Néha ugyan véd- és dacszövetség is kialakult közöttük a ház urának zsarnoksága ellen, de a királyné – a kor főúri szokásainak megfelelően – nem sokat törődött Frigyessel (sem). Egyébként sem tud(hat)ta a fiát és önmagát hatékonyan megvédeni gyűlölt férje tébolyult dühétől. Wilhelmina és Frigyes viszont életük végéig bizalmas kapcsolatban álltak. Elszakadásuk után is rendszeresen leveleztek egymással.
Zsófia Dorottya (fiú)gyermekei körében (Frigyes a kép balszélén)
Nem csoda, ha a növekvő trónörökös „kétségbeesetten vágyott a szeretetre és a megértésre”. Érzelmi vigaszra és hasonló érdeklődésű társra vágyott. Az első szerelem 16 éves korában érintette meg. 1728 januárjában ugyanis az apja magával vitte Drezdába, az „ezergyerekes (Erős) Ágost” szász választófejedelem és lengyel király fényes udvarába, ahol – apja rideg, spártai udvarához képest – egy teljesen más világba csöppent. Itt a fényűzés, a szépség és a buja életöröm uralkodtak. (A „nagy étvágyú” Ágostnak tucatnyi ágyasa és szeretője, s még több törvénytelen gyereke volt.) Frigyes nyomban belevetette magát a drezdai udvari élet neki nagyon tetsző forgatagába. Fülig szerelmes lett a szász uralkodó egyik leányába (egyúttal kegyencnőjébe), Orelska grófnőbe. „A csinos, melegszívű és művelt leány nyíltan viszonozta az érzelmeit, úgyhogy Frigyes az ő karjaiban élte át első szerelmi kalandját. Amikor visszament Berlinbe, belebetegedett szerelmi bánatába.”
II. (Erős) Ágost, a „szász napkirály"
A következő szerelme Doris Ritter volt, egy kántortanító szép hangú leánya. Apró ajándékokkal a zsebében meg-meglátogatta őket, hogy együtt zenéljenek. Amikor I. Frigyes Vilmos megkésve ugyan, de tudomást szerzett erről a rangon aluli kapcsolatról, rettenetes haragra gerjedt. „Potsdam utcáin nyilvánosan megkorbácsolták, majd a spandaui dologházba zárták „örökös kényszermunkára”. Később ugyan kiszabadult a szerencsétlen lány, de a megszégyenítés bélyegét soha nem tudta lemosni magáról. Egy Angliába történő sikertelen szökési kísérlete (1730) miatt – a katonai rangjától, uniformisától és mozgásszabadságától megfosztott – Frigyesnek (is) keményen bűnhődnie kellett. Örülhetett, hogy a kivégzést – apja kegyelméből – elkerülte. Szigorú felügyelet alatt az unalmas Küsrinben kellett hivatali munkát végeznie hosszú hónapokon át. „Küstrini száműzetés”-e idején az apjával addig dacoló, engedetlen trónörökös szinte teljesen megváltozott. Bűneit megbánta. Most már mindenben feltétlenül alávetette magát atyja akaratának. Így 1731 augusztusában az uralkodó megbocsátott neki. Ezután Küstrinből egyszer–egyszer már kimozdulhatott. Az őt felügyelő egyik ezredes még ebben a hónapban meg is hívta vendégségbe, ő pedig nyomban beleszeretett a ház – tőle 4 évvel idősebb, művelt és okos – úrnőjébe. „A trónörökös szenvedélyes leveleket és verseket írt hozzá, s valósággal istenítette…”.
A fiatal trónörökös
Ám engedelmes, megtört fiúként el kellett fogadnia atyja akaratát. 1733-ban dinasztikus érdekházasságot kötött a braunschweig–beverni hercegnővel, Erzsébet Krisztinával, akit soha nem szeretett, látni sem kívánt. De ez már érzelmi életének azon időszaka volt, amikor – az anyja és a nővére, valamint egy–két művelt nő kivételével – már megvetette, sőt gyűlölte a nőket.
A nőgyűlölő
Az 1730-as évek elejére/első felére tehát a megtört trónörökös jelleme és emberekkel kapcsolatos szemlélete radikálisan megváltozott. „Ha eddig tele volt érzelmekkel, most megfordult a helyzet. Az érzelmek lassan elhaltak.” Ezen túl „már csak megvetni tudja majd az embereket, kigúnyolni, vérig sérteni még azokat, is, akik a hívei, akik ragaszkodnak hozzá. Hideg és számító géppé vált.” Apja és anyja rendkívül rossz házassága sem adott neki jó mintát. A brutálisan durva uralkodó egyedül a katonáit szerette (ami megmaradt az erős érzelmi–lelki kötődés szintjét). Határozottan „tagadta, hogy szerelmi örömök is vannak a világon”. Szinte kérkedett azzal, hogy: „Nem érdekelnek a legszebb lányok sem, de a katonák… azok a gyengéim.”. A főúri szokásokra fittyet hányva, nem tartott szerető(ke)t, futó női kalandokról sem tudunk, Zsófia Dorottya bizonyára nem bánta volna, ha lettek volna ilyenek, de nem voltak. Durva „ura” egyedül csak vele hált. Nem a házassági hűség vagy a neje iránti vonzalom vitte a hitvesi ágyba, hanem – megfogalmazása szerint – a „gyerekcsinálás” érzelemmentes, racionális szándéka. A finom lelkű Zsófia Dorottya pedig „kénytelen volt eltűrni állandó közeledési kísérleteit”. Ezeknek viszont meglett a kívánt eredménye. A káplárkirálynak tizennégy gyermeke született.
Tűz és víz: I. Frigyes Vilmos és felesége, Zsófia Dorottya
Utaltunk már rá, hogy a leendő II. Frigyes magánélete is nagyon rosszul alakult. Az apja 1732. február elején levélben közölte vele, hogy menyasszonyt talált a számára, és hamarosan meg fog nősülni. „A hercegnő – írta – nem mondható csúnyának, bár szépnek sem”. Istenfélő, és ez éppen elegendő. Megígérte, hogy az esküvő előtt néhányszor láthatják egymást. Frigyes teljesen ledöbbent, hiszen az apja korábban azt ígérte neki, hogy szabadon választhat majd menyasszonyt magának. Az anyja viszont kettős „angol házasságot” tervezett Wilhelmina és Frigyes számára. Így szerette volna tovább erősíteni a rokon angol királyi családdal való kapcsolatokat. A hercegnek ínyére lett volna ez a terv, hiszen ezzel elkerülhetett volna apja közeléből. Ám a terv I. Frigyes Vilmos ellenállásán megbukott. Kész helyzet elé állítva elhatározta, hogy – bármilyen legyen is az új menyasszony-jelölt – nem fogja szeretni. Két levele is erről tanúskodott. „Szánom azt a szerencsétlen teremtést, mert ő lesz a világ legboldogtalanabb hercegnője.” Valamilyen szóbeszédet hallhatott jövendőbelije értelmi képességeiről, mert a másik levelében azt is hozzáfűzte, hogy nem hajlandó egy olyan buta nőt feleségül venni, „aki csak dühítene az ostobaságával, és aki miatt szégyenkeznem kellene mások előtt”..
Kézzel–lábbal tiltakozott, könyörgött, még az öngyilkossággal is fenyegetőzött, de hiába. Kifejtette az apjának, hogy annyira megveti a regényhősöket és a bigott erkölcsösséget, hogy inkább venné feleségül „a legocsmányabb berlini szajhát, mint egy szentet”. Természetesen I. Frigyes Vilmos is visszavágott. A kitagadással és a trónutódlásról való lemond(at)ással fenyegette meg. Frigyes beadta a derekát. Megígérte, hogy akármilyen legyen is a hercegnő (akiről, miután már meglátta, azt mondta, hogy nem is olyan csúnya, csak félénk modorú és rossz fellépésű), ő elveszi, de – amint már tudjuk – megesküdött, hogy szeretni soha nem fogja. Apja hűséges tábornokának ezt írta: „Ha megházasodom, bizton rossz férj leszek, mert nem érzek magamban annyi szeretetet a női nem iránt, hogy elfogadjam őt.” Majd azt is hozzáfűzte, hogy „a feleségemnek már a gondolata is olyan gyűlöletes, hogy csak utálattal tudok rágondolni.” (A kiemelések tőlem – K. L.) Egy évvel az eljegyzés után, 1733-ban megvolt az esküvő. Elgondolni sem lehet, hogy ilyen rossz kezdet után milyen rossz volt a folytatás! A házasság csak papíron létezett. Amikor pedig I. Frigyes Vilmos 1740-ben meghalt, a kényszerű „együttlét” is véget ért. Hűvös levélben közölte apja halálhírét. Erzsébet Krisztina pedig azonnal megértette, hogy „férje most már végképp elszakad tőle”. Rheinsbergől, ahol 1736 óta éltek, Berlinbe távozott. „A formaságokat Frigyes betartotta, ha Berlinben volt, naponta meglátogatta a királynét néhány percre. De voltaképpen elég ritkán járt Berlinben.”
II. Frigyes szerencsétlen felesége, Erzsébet Krisztina
II. Frigyesnek (a legtöbb nő „közönséges szajha” felkiáltással) nem csak a női nemről és a feleségéről volt lesújtóan rossz véleménye. „A szomorúan végződött Doris Ritter-idill után Frigyes szinte betegesen távol tartotta magát a női társaságtól. Lekicsinylően nyilatkozott a kor nagy politikus asszonyairól is, nemcsak Madame Pompadourról (XV. Lajos kegyencnőjéről), hanem uralkodótársairól: Mária Teréziáról vagy Erzsébet és II. Katalin orosz cárnőkről” is. Pompadourt szajhának, Erzsébetet pedig „észak Messalinájá”-nak nevezte. (A buja Messalina Claudius római császár harmadik felesége volt, aki bordélyokban is szeretkezett.) Érdekes módon Mária Teréziáról (aki rövid ideig a feleségjelöltjei között is szerepelt), legnagyobb politikai/katonai ellenfeléről, egy időben elismerően szólt: erkölcsileg tiszta nő, aki börtönbe csukatja a szajhákat. Kétarcúságára azonban mi sem jellemzőbb, mint hogy – ha hatalmi érdekei úgy kívánták – szabad utat engedett a királynőt/császárnét lejárató porosz propagandának, mondván: Mária Terézia rendszeresen megsérti házastársi hűséget, szeretőket tart, nagy testű állatokkal közösül...
A II. Frigyes által „megdicsért” Mária Terézia
Az igazság kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy II. Frigyes nem csupán a női uralkodókat vetette meg, hanem koronás pályatársait is. „Koronás pályatársaira egész életében szinte mértéktelen megvetéssel tekintett, maró gúnnyal fitymálta” őket.
A ferdehajlamú
II. Frigyesnek a női nemről és a feleségéről alkotott – gyűlölettel teli, cinikusan pesszimista – álláspontja még szélesebb összefüggésben érthető meg igazán. A megkeseredett uralkodónak ugyanis nem egyszerűen csak a nőkkel volt baja, hanem a(z) – butának, hitványnak és alattomosnak minősített – emberiséggel is, amelynek felvilágosítását (ő, a „felvilágosult” uralkodó!) hiába való fáradságnak ítélte. Sokmilliónyi alattvalóját is mélyen megvetette, hiszen közülük „alig ezer személy képzett”. Mindent és mindenkit önmaga szellemi nagyságához mért. Számára tehát a képzettség, vagyis a magas szintű, felvilágosult műveltség, a sziporkázó szellemesség, a franciás jó modor és elegancia voltak az emberek közötti különbségtétel legfontosabb mércéi, nemre való tekintet nélkül. Nem csak a művelt férfiakat kedvelte tehát, hanem azt a néhány nőt is, akikben a felsorolt tulajdonságok valamelyikéből legalább valami felvillant. Ezért szeretett bele a művelt és okos Orelska szász grófnőbe, majd az egyszerű származású, de gyönyörű hangú és muzsikát szerető Doris Ritterbe, valamint – küstrini fogsága idején – a felügyelő tiszt okos és művelt feleségébe. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy Frigyes már fiatalon is a lelki–szellemi „szerelmet” részesítette előnyben a testi szerelemmel szemben.
De volt-e a nőgyűlöletnek még mélyebb oka is? Az elemzők szerint igen: Frigyes impotenciája és/vagy homoszexualitása. Egy magyar kutató a közelmúltban erről óvatosan úgy vélekedett, hogy Frigyes attól tartott, hogy „egy nemi betegséget követő operáció impotenssé tette”. Majd hozzáfűzte, hogy II. Frigyes – Potsdamban francia mintára az 1740-es évek közepén felépített Sanssouci („gondűző”) – kastélyát, amelyet „nagy emberek templomának” szánt, „enyhén belengte a homoszexualitás illata, s ide nők nem léphettek be”. Mások sem utasították el azt a feltételezést, ellenkezőleg, „hogy Frigyes impotens vagy homoszexuális lehetett”.
Ha ennek csak a fele is igaz, akkor sem volt alapja annak a korabeli szóbeszédnek, hogy az említett ezredesné hatodik gyerekének ő volt az apja. Nagy valószínűséggel állítható ugyanis, hogy ekkor már impotens és/vagy „ferdehajlamú” volt. Belátható, hogy nemi betegséget 16 éves kora előtt aligha kaphatott ez az (egyébként is vézna és beteges) fiú. Amikor viszont 1728-ban, immár 16–17 évesen, belevetette magát Drezda túltengően érzéki, buja világába, már szerezhetett nemi betegséget. A műtét sem várathatott sokat magára. Mégsem tartjuk valószínűnek, amit egy osztrák szerzőnő fentebb állít: Frigyes Orelska grófnő karjaiban élte át első szerelmet. Ez csaknem kizárt, hiszen 16 évesen már homoszexuális volt! Ez pedig minden bizonnyal megakadályoz(hat)ta a grófnővel való testi érintkezést. A kántortanító szép hangú leánya iránti vonzalma is megmarad(hatot)t a „zene iránti szerelem” szintjén.
Egy fentihez hasonló érdekes narratívára áttérve, Frigyes „a legtöbb történész szerint homoszexuális volt, s ezt nem is nagyon titkolta, mások szerint egy orvosi probléma miatt nem volt képes gyermeket nemzeni, így a homoszexualitás egy álca volt”. Valóban érdekes állítás! Impotens volt, amit homoszexualitással álcázott? Vagy talán nemcsak nőgyűlölő és impotens volt, hanem homoszexuális is? Milyen érvek szólnak ez utóbbi mellett. Tudjuk, hogy a kis Frigyes „majdhogynem nőiesen szelíd arcú, szőke, kék szemű, törékeny alkatú”, sokat betegeskedő gyermek volt. Apja bánatára nem kedvelte a „férfias” katonásdit, annál jobban a „nőies” tevékenységeket: a fuvolázást, könyvek olvasását, a verseket, a zenét és a táncot. I. Frigyes Vilmos egyre durvábban és növekvő gyanakvással figyelte növekvő fia furcsa hajlamait.
Egy népszerűsítő cikkben olvasható, hogy „Frigyes 16 éves korában barátságot kötött apja egyik 17 éves apródjával és hamarosan elválaszthatatlanaknak bizonyultak. Az udvarban pletykálni kezdték, hogy ez nem pusztán barátság, hanem „olyan intim kapcsolat, ami nem méltó a rangjához. Még szeretett Vilma nővére is elutasította ezt a viszonyt, és amikor a híre a férfiasságot mindenek elé helyező apja fülébe jutott, az apródot elzavarták az udvarból…, Frigyest pedig egy Berlin közeli vadászkastélyba zárták, hogy „megbánja bűneit”.
I. Frigyes Vilmos erőfeszítései, hogy – a szó szoros értelmében – kiverje fiából ezeket a „ferde hajlamokat”, a következő években sem hozták meg a kívánt eredményt. Erről tanúskodik az a dorgáló levele, amit 2–3 évvel később a Küstrinbe zárt (már engedelmes, 18. életévét betöltött) fiának küldött. „Másodszor jól tudja, hogy nem tűrhetek meg elnőiesedett fiút, akiben nincs semmi férfias hajlam, …, aki nem tud lóra szállni…”. Egy „elasszonyosodott fickó”-t látott benne, akit tehát haszontalan hajlamairól le kell szoktatni. Továbbra sem sikerült. Ismerjük már, hogy nem bírva tovább az atyai terrort, 1730 augusztusában Frigyes Angliába próbált szökni a barátjával/bizalmasával, a tőle évekkel idősebb Hans Hermann von Katte hadnaggyal együtt, aki egybecsengő állítások szerint a trónörökös homoszexuális párja volt.
A katonakirály némi hezitálás után a fiának megkegyelmezett, de a hadbíróság döntését felülbírálva, Kattét halálra ítélte, hogy egyszer, s mindenkorra eltávolítsa férfiatlan, nőies, puha és buja fia mellől. Mi több, Frigyest arra kényszerítette, hogy börtöne ablakából nézze végig testi–lelki jóbarátja kivégzését. Frigyes elájult. Ám a lefejezés előtt „még volt annyi lélekjelenléte, hogy csókot dobva franciául odakiáltsa a hadnagynak: „Kérlek, bocsáss meg nekem, drága Katte, az Úr nevében bocsáss meg nekem!” Katte szintén franciául válaszolt: „Nincs mit megbocsátanom, boldogsággal a szívemben halok meg érted!” (Más verzió szerint: „Isten veled! Bocsáss meg nekem, édes Kattém.” „Oly kedves és jó herczegért, mint ön, könnyű a halál és édes.”)
Hans Herman von Katte a kivégzés előtt
1732 elején tehát a király menyasszonyt választott a fiának Erzsébet Krisztina braunschweig–beverni hercegnő személyében. Az eljegyzési formaságok (1732. március) után Frigyes rögtön hátat fordított a jegyesének, és mással kezdett el beszélgetni. Az esküvő (1733. június 12.) után sem kedvelte meg „se nem szép, se nem szellemes” hitvesét. „Még az sem valószínű, hogy a házasságot elhálták.” (A nászéjszakán ugyanis nem férji kötelességét teljesítette, hanem a nővérének írt levelet.) A házasság valóban „gyakorlatilag csak papíron létezett”. Ágyasokat, szeretőket sem tartott, vagyis „úgy élt, mint egy cölibátust fogadó szerzetes. Minden jel szerint szívesebben tartózkodott férfiak (s itt tegyük hozzá: kutyái) társaságában”. A „filozófusfejedelem” Voltaire, aki többszöri találkozásaik során jól (ki)ismerte Frigyest, 1753-ban egy névtelen írást tett közzé a porosz uralkodó magánéletéről. Nyíltan élcelődött a homoszexualitásán, ő pedig nem cáfolta meg! Amikor az apja – még évekkel korábban – unokát sürgetett tőle, azt válaszolta, hogy nem tud a feleségével szenvedély nélkül az ágyba bújni. „A házassága gyermektelen maradt. Úgy vélte, nem alkalmas apának.” De ez nem baj – mondta –, mert: „A királyságok mindig találnak utódot.” S a várakozásokat megelőzendő, egyik fiútestvérét nevezte ki Poroszország (fő)hercegének.
Az elmondottakat röviden összegezve megállapítható: az alacsony termetű, madárcsontú II. Frigyes személyes tragédiája, hogy nagy volt a csatamezőkön és a szellem szférájában, de – nőgyűlölete, impotenciája és homoszexualitása miatt, hiszen mindhárommal bajlódhatott – kicsinek bizonyult a hitvesi ágyban.
Kiss László
Néhány tájékoztató irodalom:
Ifj. Barta János: Machiavelli felvilágosult tanítványa. In: Koronás portrék. Kozmosz, Bp. 1987.
Németh István: Nagy Frigyes. A porosz filozófus–hadvezér, aki megelőzte évszázadát. Rubicon, 2015/12.
Németh István: II. Nagy Frigyes nagy korszaka. In: A porosz mítosz 1226–1947, Rubicon, 2018/1.
Niederhauser Emil: Nagy Frigyes. Akadémiai, Bp. 1976.
Helga Thoma: „Inkább a legocsmányabb berlini szajhát…!” In: Boldogtalan királynék. Gabo, Bp. 2005.
