I. Frigyes Vilmos porosz királynak (1713–1740) már több bejegyzést is szenteltünk, mert annyira kilógott a 18. századi uralkodók sorából. Egyesek egyenesen őrültnek tartották. Mások „csak” fösvénységig fukarnak. Olyan végtelenül durva és faragatlan királyt is láttak benne, akinek egyetlen igazi szenvedélye volt: féltve őrzött hadserege, s ezen belül – főleg – mániákusan szeretett, magas termetű legényekből álló „óriásezred”-e. Az élete megfeszített, kötelességtudó munkával telt. Legfeljebb esténként szakított magának 1–2 órát híres/hírhedt „dohányzó/pipázó társaság”-ában (Tabakskollegium/Tabaks–Collegium-ában) a szórakozásra, a kikapcsolódásra. Itt érezte igazán jól magát, ahol uralkodói allűrjeit félretéve „káplár módra” (vagyis: közönségesen, alpári módon) viselkedhetett, önmaga lehetett. A részletek kiderülnek Kiss László érdekes bejegyzéséből.
A Tabaks–Collegium
E különös testület mintáját feltehetően vagy (a felesége révén rokon) I. György angol király pipázó klubja vagy barátja, a szórakozásaiban is különc I. Péter orosz cár adhatta. Milyen is volt ez a – kb. egy tucat kiválasztottból álló – dohányzó/pipázó társaság, amelyet a 19. századi magyar (kultúr)történész egyenesen „tabaks–parlament”-nek nevezett? Természetesen ő is tudta, hogy nem parlament volt ez, inkább valamilyen kaszinó-szerűség, bizalmi embereinek rendszeres találkozója. Noha rendszerint komoly államügyekről, politikai kérdésekről is szó esett, de vitának, szavazásnak, véleménynyilvánításnak nem volt helye. I. Frigyes Vilmos csupán két bizalmasára hallgatott olykor. Másoknak csak a legritkább esetben volt/lehetett saját véleményük. Azt is féltek előadni. Az előterjesztésekre minden esetben ő, a teljhatalmú döntéshozó mondta ki a végső szót, aki inkább kifürkészni, mintsem megismerni és elfogadni akarta bizalmi embereinek álláspontját (ha egyáltalán volt nekik).
A festő előtt nagyon visszafogottan viselkedett a pipázó társaság
De ennek a pipázó társaságnak nem is a politizálás volt a fő feladata, hanem – ahogyan már ismerjük – a szórakozás, a kikapcsolódás. Noha a szórakoztatásukról már előre gondoskodtak, a „buli” nehézkesen, szabályozottan indult. Kora esténként (napközben mindenkinek megfeszítetten dolgoznia kellett, teljesítenie kellett a kötelességét), egy nagyobb méretű, egyszerű szobában, kisebb teremben, nyáron pedig akár sátorban gyűltek össze. Minden kastélyában volt egy–egy pipázó terem. Hosszú faasztal mellett, fa székeken ülve miniszterek, tanácsosok, diplomaták, főként pedig az uralkodó bajtársai, magas rangú katonatisztek jöttek össze néhány órára. Kitüntetésnek számított, hogy a résztvevőket maga a (kék katonai uniformist viselő) uralkodó hívta meg.
Szájukban hosszú holland vászon vagy cseréppipa lógott, amit a szigorú házszabály értelmében nem volt szabad letenni. Ha valakinek a pipája kialudt, azt az uralkodó nem nézte jó szemmel. A fogak közé szorított pipa viszont akadályozta a (bő)beszédet. Így tehát a meghívottak gomolygó pipafüstbe burkolózva inkább nagyokat hallgattak, vagy csak nagyon röviden szólaltak meg. Szorgalmasan szortyogtatták – az asztalon mindig ott lévő, németalföldi vágott dohánnyal – megtömött pipájukat. Már a terembe is szótlanul léptek be. Pipára gyújtva csendben leültek az asztalhoz, amelynek közepén egy serpenyőben mindig izzott a parázs. Érdekes módon a pipázás azok számára is kötelező volt, akik nem voltak dohányosok! Ők, akár az osztrák császári követ is, udvariasságból megtömött, de meggyújtatlan „hideg pipá”-t, vagy „üres pipá”-t szívtak, és közben úgy tettek, mintha ők is fújnák a füstöt. A főpipás természetesen az uralkodó volt, aki – amikor például vendégül látta a lengyel királyt – állítólag egy ültő helyében 30 pipát szívott el vendége tiszteletére.
Pipázgatás közben azért borozgattak is, vagy nehéz kőkorsókból itták a nehéz (hazai vagy svéd) söröket. Hideg ételek is voltak. Nem egyszer jócskán felöntöttek a garatra! Közben 6 garasos alapon kockajátékokat játszottak vagy filkóztak. „A marczona nevetést és csendes pöfékelést olykor vad lárma és szitok, asztalütögetés és toporzékolás váltja föl” – olvasható egy I. Frigyes Vilmosról 1888-ban megjelent életrajzban.
Már emelkedettebb hangulatban
Amikor emelkedett hangulatba kerültek, elszabadulni a pokol. Beindult a – jó ízlés határát messze túllépő – trágár élcelődés, az otromba ugratás és tréfálkozás. Mindeközben jókat röhögött és – a sörtől – böfögött a kulturált viselkedés normáit sutba dobó díszes társaság. „Ebben a társaságban a király nem érezte magát királynak, sőt egyenesen megkövetelte, hogy mindenki a legtermészetesebben viselkedjék és ejtse el a modorosságot”. Előfordult, hogy „néhány pohár rajnai vagy tokaji után táncra perdült valamelyik öreg generálisával”.
A káplárkirály is nagyon jól érzi magát
Itt mindenki egyenlő volt. Ha egy főméltóság a terembe belépett vagy kiment, felállni nem volt szabad. A káplárkirály már nagy beteg volt, amikor az állapota miatt aggódó Frigyes koronaherceg hívatlanul betoppant a szobába, az ott lévők pedig reflexszerűen felálltak, hogy a trón örökösének megadják a kellő tiszteletet. Jellemző – házszabály megsértése miatt bosszús, már szinte félholt – az uralkodó reakciója. A feljövő nap kedvéért megsértitek a törvényt? – dörögte. „Majd megmutatom én nektek, hogy még életben vagyok!” Miközben kitolták a teremből, megparancsolta, hogy a pipázó társaságot többé ne hívják össze. Amíg viszont összegyűltek, nem mulattak hajnalig. Másnapi katonai szemle esetén este 7 órakor nyugovóra tértek, hogy hajnali 2 órakor már kelhessenek. Máskor a pöfékelő társaság mindig pontosan este 9 órakor bontott asztalt.
Ahol történelem professzor volt az udvari bolond
Apja parancsára Frigyes trónörökös (a leendő II. Frigyes) vagy kiszolgálta a pipázó urakat, vagy pedig időnként fellépett előttük. Persze nem fuvolázott vagy énekelt. Ezeket nagyon szeretett ugyan, de I. Frigyes Vilmos ki nem állhatta. Amit viszont imádott (a katonásdit), azt fia őszintén utálta. Ennek ellenére, engedelmes fiúként, a dohányzó kollégiumban (is) katonaként kellett produkálnia magát. Katonatiszti egyenruhában vezényszavakat harsogva gyakorlatoztatta néhány – gyerekcsapatából – kiválasztott „katonáját”. Amit viszont minden nap megtett: lefekvés előtt „jó éjszakát” kívánva benyitott a pipaterembe.
Frigyes Vilmos nemcsak a zenét és a művészeteket nem kedvelte, hanem a kultúrát és a tudományokat sem. Haszontalan időpocsékolásnak tartotta ezeket. Olyannyira megvetette a „könyvmolyokat”, az olvasott embereket, hogy a tisztjei – királyuk példáját követve – büszkén hivalkodtak tudatlanságukkal, műveletlenségükkel. (Némelyik tábornok még a nevét sem tudta leírni!) Az Európa–szerte nagyra becsült tudós, Leibniz különösen a begyében volt. Megvetően így beszélt róla: „Leibniz? Silbaknak (értsd: őrnek, őrszemnek) sem alkalmas, haszontalan, nevetséges fickó.” Frigyes tantárgyai közül a görög–római történelmet és irodalmat törölte, a holt latinnal együtt. Külön is kihangsúlyozta, hogy: „Latin nyelvet tilos tanulnia, erről nekem beszélni se merjen senki!” Teljesen kiakadt tehát, amikor a trónörököst és a történelemtanárát rajtakapta, hogy éppen IV. Károly német–római császár latin nyelvű német Aranybulláját tanulmányozzák. A tanárt jól elverte a botjával, az Aranybullát pedig végleg törölte fia tananyagából.
Ezeken a pipázó összejöveteleken – Frigyes időnkénti fellépésén túl – állandó szórakoz(tat)ásról is gondoskodtak. A fő szórakoztató szerepét 1717 tájától egy „pávián-képű” hivatalos felolvasóra, a berlini lovagi akadémia egykori, iszákos történelem professzorára ruházták.
Gundling professzor, a káplárkirály hivatalos felolvasója
Széles látókörű, sokoldalúan művelt ember volt ugyan, de lezüllött „borzsák és kocsmatöltelék” lett belőle. Éppen egy kocsmában szórakoztatta (ingyen ital fejében) a közönséget, amikor a király egyik bizalmi embere felfigyelt rá és behozta a királyi udvarba. A terem végén foglalt helyet a sörös- és boroskancsók, valamint a hideg ételek mellett, többnyire már (fél)részeg állapotban. Ő olvasta fel az újságok, hírlapok híreit és magyarázatot is fűzött hozzájuk. De a másik fő feladata az igazán érdekes és egyedi volt! Ő lett a király udvari bolondja, akivel bármilyen mókát megtehettek a garatra felöntött, „kulturált” nagyurak.
Díszes egyenruhájára, ha ehhez volt kedvük, papírból kivágott szamarakat, ökröket vagy majmokat ragasztottak. Ő azonban minden békát lenyelt, hiszen az uralkodó bőkezűen kárpótolta. Kinevezte „titkos tanácsosnak, udvari történetírónak, és királyi kamarásnak”, valamint – hivatalosan is – udvari bolondjának.
Jakob Paul von Gundling (1673–1731), az akadémia elnöke és a király udvari bolondja
Ezekkel a kegyekkel nem is Gundling (mert így hívták a szerencsétlent) érdemeit ismerte el. Ezáltal is kifejezte az udvari méltóságok iránti megvetését. Meg kell jegyezni, hogy Gundling már a káplárkirály apjának, I. Frigyesnek is az udvari történetírója volt, de a végtelenül takarékos I. Frigyes Vilmos (őt is) megfosztotta a címétől. Udvari kamarássá tétele is inkább csak fricska volt a francia típusú udvaroncvilág felé. Ezekkel a titulusokkal együtt „kapott dús fizetést és szabad lakást teljes ellátással a potsdami palotában”. A „majom témá”-t nagyon kedvelhették a pipázó méltóságok, mert egy újabb alkalommal a felolvasó öltözetével megegyező ruhába bújtattak egy csimpánzt, és a mellette lévő székre ültették. A király pedig – nagy röhögések közepette – komoly arccal bejelentette, hogy a majom tulajdonképpen a professzor törvénytelen gyermeke, akivel tehát ennek megfelelően kell bánni. Gundling ismét belement a játékba. Ölébe vette a majmot, s cirógatta, babusgatta.
Az is jó móka volt, amikor ellopták a részeg professzor kamarási fémkulcsát, méltóságának jelképét, amelynek elvesztése főben járó bűnnek számított. A pipázó társaság rögtön törvényt is ült felette. Tudatosan hosszú tanácskozás után a „bűnös” sorsát a (beavatott, csak látszólag haragos) király kegyelmébe ajánlották. Megkegyelmezett, de megszégyenítésként egy ideig fakulcsot kellett hordania a nyakában. Amikor végre visszakapta a kulcsát, egy lakatossal a kabátjához drótoztatta. A részeges professzor jó sokáig tűrte a megalázásokat (pedig egy idő után már társa is lett), de egyszer túlcsordult a pohár. Megszökött, de a király visszacsábította. Az orra előtt elhúzta a mézesmadzagot. Ezer tallér fizetésemelést és bárói címet ígért neki, és ez hatott. Leibniz halála után pedig – s ez mindent elárult a káplárkirály tudományok iránti „szeretetéről” – a Tudományos Akadémia elnökévé nevezte ki udvari bolondját! A bolondos professzor a haláláig vállalta a megalázó, de kifizetődő szerepét. Mi több, még halálában sem hagytak neki nyugtot! A holtestét ugyanis koporsó helyett egy nagy boroshordóba zárták és ebben temették el. Talán azóta is forog a sírjában.
Kiss László
Néhány tájékoztató irodalom:
Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.
Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.
Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)
