I. Frigyes Vilmos (1713–1740) porosz királyt előszeretettel nevezték és nevezik ma is „katonakirály”-nak vagy „káplárkirály”-nak. Mivel érdemelte ki ezeket a(z) – nem feltétlenül megtisztelő – elnevezéseket? Talán azzal, hogy az alattvalóival és a katonáival egyaránt zsarnoki módon, kegyetlen szigorral bánt? Talán azzal, hogy 1725-től „szimbolikusan az első állandóan egyenruhát viselő európai fejedelem volt, aki a porosz hadsereg kiépítésének szentelte pályáját”? Vagy azzal, hogy a hadsereg a mániájává vált? Annyira rajongott a katonáiért, hogy az országát is egyetlen hatalmas kaszárnyává változtatta. Ezekre a kérdésekre keresi a választ Kiss László bejegyzése.
A „katonakirály”/„káplárkirály” elnevezések magyarázatai
Az apja pazarlását és pompakedvelését megvető I. Frigyes Vilmos – olvasható a „klasszikus” magyar „Németország történeté”-ben – „gyökeresen véget vetett a pazarló költekezésnek,…s a legkicsinyesebb takarékosságot vezette be, maga is olcsó katonaposztóból készült ruhában járt. Egyébként ő volt az első uralkodó, aki állandóan egyenruhát hordott, hogy ezzel is hangsúlyozza állama katonai jellegét”.
I. Frigyes Vilmos, az uralkodó és katona
Kétségtelen, hogy a második porosz király teljes mértékben rászolgált ezekre a katonás megnevezésekre. Azt viszont nem tudni, hogy a kortársai közül miért éppen őt hívták így, hiszen XII. Károly (1697–1718) svéd király („Észak Nagy Sándora”) vagy a példakép I. (Nagy) Péter (1682–1725) orosz cár ugyanúgy katonauralkodók voltak, mint ahogy a fia, II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) is azzá vált. A kápláros egyszerűséget kedvelő, faragatlan és kulturálatlan I. Frigyes Vilmos néhány egyéb tulajdonságával is rászolgált ráragasztott neveire. Íme, néhány a sok közül: vasakaratú, tevékeny, rendet, fegyelmet szerető, feltétlen engedelmességet követelő, kötelességtudó, puritán életvitelű, céltudatos és takarékos, mélyen istenfélő és erkölcsös.
Betartotta/betartatta azokat a „porosz erények”-et, amelyek alapjait még fiatal uralkodóként maga fektette le. Az ezeken alapuló példás életvitelt minden alattvalójától megkövetelte. Ezek között a porosz erények között a megvesztegethetetlenség, a tisztesség, a takarékosság, a szorgalom, az engedelmesség és a megbízhatóság ugyanúgy ott szerepeltek, mint a hűség, a rendszeretet, a pontosság és az önmegtartóztatás, vagy az Istenbe vetett hit és a vallási tolerancia. Aki bármelyiket megsértette, szigorú büntetésre számíthatott. Számos esetben az állandóan nála lévő (káplár)botjával saját kezűleg szolgáltatott igazságot, bárkiről (tábornokokról, miniszterekről, tisztviselőkről, papokról, családtagokról vagy egyszerű emberekről) legyen is szó. Egy egyetemi tankönyv szerint „ezért is ragadt rajta a „katonakirály” elnevezés”. A magyar kultúrtörténész is azt írta, hogy amikor a botjával »végigment Berlin utcáin, akár lóháton, akár gyalog, mindenki harminchárom felé szaladt előle. Ha asszonyféle vetődött eléje,…belerúgott és hazazavarta: mars a konyhába és a porontyaihoz! Ha észrevett egy papot, amint elbámészkodott…, egy jó sort vert végig rajta: „Mars a templomba, imádkozni!” A menekülőknek utánuk eredt és hullott az áldás a nyakuk közé: - Gazfickók! Féltek tőlem? Szeressetek! Szeressetek!« Eközben megvolt arról győződve, hogy nála atyaibb uralkodó nem létezik a földön.
Ám az is vitathatatlan, hogy ez a – otthonában is, az államában is katona módjára viselkedő – király élete minden percét országa és népe felemelésének és újjáalakításának szentelte, noha embertelenül durva eszközökkel. Velejéig abszolút uralkodó volt, igazi zsarnok, aki (állítólag) eredetileg nem volt ilyen. „Az a zsarnoki szerep, amelyet magára kényszerített – írta a német történész –, valódi zsarnokot formált ebből a mélyen vallásos, derék, zsémbes, de alapjában véve jólelkű emberből.”. Ez a „jólelkű ember” viszont egy idő után már a „tulajdonának… tekintette Poroszországot, s kénye-kedve szerint bánt vele”. Isten kegyelméből nem csak uralkodott, hanem kormányzott is. Meggyőződése szerint Isten az uralkodókat nem azért ültette a trónra, hogy élvezzék a gyönyöröket, hanem azért, hogy jól kormányozzanak. „Isten kegyelméből Úr és Király vagyunk, s azt tesszük, amit akarunk” – ezt ismételgette folyton, így, többes szám első, vagy egyes szám harmadik személyben. Mondjátok meg az anhalti fejedelemnek – írta egy helyütt –, hogy „a porosz királynak én vagyok a pénzügyminisztere és főmarsallja, ez pedig Poroszországot fenn fogja tartani”. (Más verzió szerint: „Én leszek a porosz király vezénylő tábornoka és pénzügyminisztere, ez hasznára lesz a porosz királynak.”)
I. Frigyes Vilmos, élet és halál ura
Gyakran hangoztatta: „Engedelmeskedni és nem rezonírozni!” (értsd: okoskodni, vonakodni). Mindenkitől megkövetelte, hogy nappal keményen dolgozzék, vagyis „a kötelesség szolgálatában álljon”. Csak az esti órák voltak a szórakozásra kijelölve. Az alattvalók életének a legapróbb részleteit is szabályozta. Egy osztrák kultúrtörténész szerint: „Alattvalóinak nem csupán adófizetésével, és katonai szolgálatával… és egészségügyével törődött, hanem ruházatukkal és lakásukkal, olvasmányukkal és szórakozásukkal, menyasszony- és pályaválasztásukkal, konyhai beosztásukkal és templomlátogatásukkal is. Országának jóakaratú és szigorú, kötelességtudó és terhes atyja volt.”
Katonásan fegyelmezett, engedelmes és szigorúan centralizált, egységes bürokráciát teremtett. A tisztviselők, hivatalnokok szolgálati tevékenységét is aprólékos gonddal, 35 fejezetben és 297 paragrafusban szabályozta. Az írásbeli államügyeket is a rá jellemző módon intézte. Mindenről tudni akart! Mivel a papírral (is) takarékosan bánt, olvashatatlan széljegyzetekkel firkálta tele miniszterei felterjesztéseit. Ők pedig napestig törhették a fejüket (mivel kérdezni nem mertek), hogy mit is akar tőlük az uralkodójuk.
Trónra lépése után, I. Péter államot átalakító példáját követve, előbb az udvarát alakította át egyfajta katonai teleppé, majd rövid időn belül katonai igazgatás alá vonta az egész országot is, valóságos kaszárnyává változtatva azt. Gondolkodó emberekből automatikusan engedelmeskedő, parancsra cselekvő gépeket kívánt formálni. Zsarnoki intézkedései viszont meglepően hatékonyak és célra vezetőek voltak! Az addigi rendetlenség, zűrzavar helyébe a katonás szigor, a – rá különösen jellemző – megfeszített munka és a rend szelleme lépett. Mi több, olyan államot szervezett – állította egy német író –, „amely korának legmodernebb, legjobban kézben tartott, és leghatékonyabb katonaállama volt”. Ennek a katonailag szervezett és irányított, káplárbottal fegyelmezett porosz katonaállamnak volt a mindenható ura Ő, a Káplárkirály!
Gyakorlatias, célorientált reformjainak hátterében az abszolút állam motorjait jelentő hadsereg és a bürokrácia álltak. Ezek fejlesztése mindenekfelett állt, ezeknek mindent alárendelt. Az egyik fő jelszava volt, hogy „minden alattvaló katonának született”. »Ennek a szigorú, de jóindulatú nevelőnek – olvasható egy 1942-es magyar nyelvű életrajzban – egyetlen szerelme volt, a hadserege. Az egész nagy állami nevelőintézetnek az volt a végső célja, hogy megfelelő emberanyagot adjon, és hogy q civil neveltek is úgy működjenek, hogy tevékenységük előmozdítsa a hadsereg céljait. Egy francia történetíró így jellemezte Frigyes Vilmost. „Királyi káplár, aki úgy szerette hadseregét, mint Harpagon az ő kincsét”.« S valóban, a hadsereg volt az egyetlen, igazi kincse, egyedüli mániája! Mivel a zsoldos katona igen költséges mulatság volt, mihamarabb meg kellett tölteni az 1713-ban üresen átvett kincstárat a szigorú takarékosság, valamint az adó- és egyéb bevételek növelése révén. Ez viszont elképzelhetetlen volt a gazdaság, a társadalom, az állam- és közigazgatás, az infrastruktúra és más, a hadseregfejlesztéshez nélkülözhetetlen háttérszektorok ún. állami merkantilista, protekcionista fejlesztése nélkül.
Ahol a hadseregnek volt állama
1709-ig a porosz hadsereg létszáma ugyan az 1688. évi kb. 30000–32000 főről 42000 főre emelkedett (más számítások szerint viszont nem érte el a 39000 főt), de ebből több mint 30000 a spanyol örökösödési háború (1701–1713/14) távoli csataterein harcolt idegen, osztrák érdekekért. Ez volt az I. Lipót császártól 1701-ben megvásárolt királyi cím ára. A veszteség hatalmas volt. Ráadásul ez a leromlott haderő – a korban szokásos módon – jórészt külföldi zsoldosokból állt: skótokból, hollandokból (flamandokból), vallonokból, svájciakból, svédekből, lengyelekből, litvánokból vagy egyéb németekből. I. Frigyes Vilmos trónra lépésekor, azaz 1713-ban, ez a hadsereg 33 gyalogos zászlóaljat és 53 lovasszázadot számlált. Alig egy év elteltével viszont már 50 gyalogos zászlóaljra és 60 lovasszázadra, összesen 44800 főre emelkedett. A további növelés eredményeként a katonakirály uralkodása végén 66 gyalogos zászlóaljból és 114 lovasszázadból állt. (Köztük a jobbára szökött magyarokból megszervezett porosz huszár ezredekkel.) Továbbá 30 várat, erődöt is felépítettek vagy korszerűsítettek. I. Frigyes Vilmos uralkodása végére tehát a porosz haderő 1713. évi létszáma nagyjából megduplázódott, 82–83000 főre emelkedett, de még nem volt összemérhető (a jóval nagyobb népességű) Franciaország 170000, a Habsburg Birodalom 100000 vagy Oroszország 130000 fős haderejével. Ugyanakkor Poroszország népességén belül (ami az 1713. évi 1,6 millióról 1740-re – főleg a külföldről befogadott vallási menekülteknek köszönhető – 2,6 millióra emelkedett) a hadsereg összlakosságon belüli aránya már meghaladta a bűvös 2 %-ot. Ezen felül ugyanis egy állam már militarizáltnak, „katonaállam”-nak számított.
A halála előtt tehát a katonakirály büszkén mondhatta el magáról, hogy enyém Európa legjobban kiképzett és 4. legerősebb hadserege! Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a porosz hadsereg – 2/3 részben még mindig külföldiekből álló, erőszakkal toborzott, majd 1733-tól az ún. kantonális rendszerben a hazaiakból sajátosan sorozott – katonái „afféle ököllel összeterelt kényszerrekruták voltak, akik roppant kelletlenül szolgáltak, s akiket csupán az elrettentő, kegyetlen büntetések fegyelmezhettek meg”. Persze ez akkortájt máshol is így volt, de a lényegen nem változtat. A katonai drill terén a katonakirály feltétlenül az élen járt! 1713-ban kibocsátott hadi törvényeiben ugyanis ilyen rendelkezések találhatók. Aki Istent vagy szent nevét bármilyen módon és formában a szájára veszi, gyalázza, „börtön, karóba húzás, vesszőfutás és más büntetések” sújtsák, de „többnyire „eljátsza életét”. Azt a katonát, aki felettesei parancsainak szavakkal, okoskodással vagy kardrántással ellenszegül, „harmincszori vesszőfutásra kell ítélni”. Aki pedig szerencsejátékot űz, vagy takarodó után nem található a helyén, vesszőfutásra ítéltessék. Hadjárat vagy megszállás idején azt a (ráadásul részeg) katonát, aki az őrhelyén elalszik vagy azt elhagyja, „le kell lőni” vagy „harmincszori vesszőfutásra kell ítélni”. Halál várt a csatában megfutamodókra.
Ezzel a drákói szigorral viszont – legalább is a német (újság)író szerint – szembement a nagy mértékben korrupt porosz–junker tisztikar jó része. A már említett 66 gyalogos zászlóalj és 114 lovasszázad ugyanis feltöltött állapotban legfeljebb csak a zsoldlistán létezett! A hazai parasztkatonákat (a polgárok nem katonáskodtak) ugyanis kettősen hasznosították: katonaként és munkaerőként. Egy részük ugyanis uraik birtokán robotolt, mert egy cseles megoldással a földesuraik alá osztották be őket, akik egyúttal a tisztjeik is voltak! Más részük a hadsereget ellátó (posztót, hadianyagot stb. gyártó, kizárólag hazai) manufaktúrákban végzett egyfajta rabszolgai munkát. A feleségüket és (még kiskorú) gyermekeiket is munkára fogták. Legkisebb vétség esetén őket is a hadbíróság irtózatosan szigorú büntetései sújtották. Már mondani sem kell, hogy a laktanyákon kívül tartózkodó katonákat a tisztjeik „véletlenül elfelejtették” kijelenteni. A zsoldjukat maguknak vették fel.
De volt pénz bőven, hiszen az egyébként fösvénységig fukar katonakirály a hadseregére nem sajnálta a pénzt! Békeidőben a porosz állami költségvetés több mint felét (de egyes, meglehetősen túlzó számítások szerint akár 70, 80, sőt 85 %-át is) féltve őrzött hadseregére fordította. (Más európai államokban is hasonlóan magas arányokkal találkozni, de ezek csak háborúk idején haladták meg a 75 %-ot.) Ha így volt, ha nem, a zsoldos katona – ismerjük már jól – mindenhol rendkívül drága volt. I. Frigyes Vilmos takarékoskodott is velük. Meglátása szerint a háború romlásba dönti az országot. Nem is folytatott tehát aktív külpolitikát. A svédek elleni „második északi háború”-tól eltekintve, a hadseregét nem vitte költséges és véres háborúkba. Inkább őrizgette, gyűjtögette őket. Szinte kérkedett azzal, hogy: „Nem érdekelnek a legszebb lányok sem, de a katonák… azok a gyengéim.”
Minden visszásság ellenére 1740-re Poroszország már valóban militarizált országnak, valódi katonaállamnak számított. A folyamat II. Frigyes (1740–1786) alatt tovább folytatódott. Uralkodása alatt a már háborúkban is kipróbált porosz hadsereg létszáma ismét megduplázódott, kb. 80000–82000 főre nőtt, miközben az ütőképessége is erősödött. Nem véletlenül mondta erről a porosz hadseregről (állítólag) – szellemesen és igen találóan – Mirabeau gróf, a jeles francia politikus, hogy „Más államoknak van egy hadseregük, Poroszország hadseregének azonban egy állama van”. S hogy ez így lett, az nagymértékben I. Frigyes Vilmosnak, a minden ízében katona királynak köszönhető!
Kiss László
A téma néhány felhasznált irodalma:
Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.
Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.
Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.
Sebastien Haffner: Poroszország egy porosz szemével. Európa, Bp. 2010.
Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.
Németh István: A Hohenzollernek katonaállama. In: A porosz mítosz 1226–1947. Rubicon, 2018/1.
Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.
Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)
