1956-ról azt szokták mondani: ez volt az a pillanat, amikor a magyarok – végre, annyi belső meghasonlás után, egymással is összeférhetetlen természetük ellenére – egyet akartak. Hogy egy tömegeket mozgató népmozgalom mit akar, nem könnyű körvonalazni. Különösen akkor, ha – mint 1956. október 23-át megelőzően – a közbeszéd nem szabad, hanem az állam ellenőrzése alatt áll. Az előző hónapokban ez valamelyest enyhült ugyan, de nem szűnt meg. A forradalomban azután spontán kialakult a sajtó- és hírközlési szabadság. Akár két programról is beszélhetünk tehát. 1956. október 23-a politikai programjáról és annak forradalomban született változatáról. A fegyveres felkelés és a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok fegyveres beavatkozása ugyanis egy jóval radikálisabb „második programot” eredményezett. Ezeket mutatja be Rainer M. János.
1.0. 1956. október 23-a politikai programja
Bár a budapesti tüntetést megelőző napokban számos helyen fogalmaztak követeléseket (Szegeden és Debrecenben az egyetemen, Miskolcon a város legnagyobb ipari üzemében), mégis a legnagyobb hírnévre a budapesti műszaki egyetemisták pontjai tettek szert. Több változatban (14, 16 pont) váltak ismeretessé – aszerint, hogy a pontokat sokszorosító diákok épp melyik változatnál kezdtek munkába. A 23-án este a Magyar Rádió előtt kitört fegyveres összecsapás egyik fő oka az volt, hogy a rádió vezetése megtagadta valamennyi pont beolvasását, hiába követelte azt több ezer tüntető. Az előbb stencilen, később nyomdai úton sokszorosított követelések sok helyre eljutottak Budapesten, a tüntetés során is osztogatták, de igazán ismertté a következő napokban váltak.
Bem rakpart, Műegyetemisták vonulnak a Bem József tér felé 1956. október 23-án
Fortepan/Horváth János és családja
A műegyetemi 16 pont eszmetörténeti szempontból kifejezetten eklektikus politikai dokumentum. Szembeszökő a patrióta nacionalizmus súlya, a legtöbb pont a nemzeti függetlenségről szólt. A szovjet csapatok kivonása mellett ide sorolható a magyar-szovjet külkereskedelmi kapcsolatok egyenjogúságára vonatkozó, a nemzeti ünnepek és szimbólumok rehabilitációjáról (címer, katonai egyenruha) szóló, a budapesti Sztálin szobor eltávolítása (helyén 1848-as emlékmű állítása), az uránérc szabad értékesítése a világpiacon, a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozó pont, de még a lengyelekkel való szolidaritás kinyilvánítása is. Jelentős számban találhatók a kommunista reformer értelmiség politikai törekvéseit tükröző követelések (Nagy Imre kormányfői kinevezése, a Magyar Dolgozók Pártja kongresszusának összehívása, új Központi Vezetőség választása, a rákosista vezetők leváltása, a gazdasági élet átszervezése, a tervgazdaság felülvizsgálata). Megjelentek a klasszikus liberalizmus demokratikus politikai követelései (többpártrendszer, szabad választások, polgári szabadságjogok, Rákosi és Farkas bíróság elé állítása, a káderanyag nyilvánosságra hozatala és megsemmisítése). A szociáldemokrácia hagyományos követelései is viszonylag gazdagon reprezentáltak: a normarendszer felülvizsgálata, béremelés, létminimum garantálása, sztrájkjog biztosítása. A magyar agrárdemokrácia hagyománya viszont éppen hogy megjelent, az is csupán az egyénileg gazdálkodó parasztok állami támogatásának követelésében. Különböző ideológiai hátterű követeléseket a fogalmazás forradalmi anarchiája többször egy-egy pontba sűrített. Lényeges belső ellentmondást azonban a 16 pont nem tartalmazott, egyetlen ártatlan kivétellel: ez a MDP-kongresszus összehívása és a többpárti szabad választások között feszült. Ha egyszer valódi demokratikus politikai szerkezet alakul ki, az MDP annak egyetlen szereplője a sok közül; kongresszusa és vezetősége a párt belügye. A műegyetemi nagygyűlés korai fázisában ez állt a követelések élén; később a 4. helyre szorult és valószínűleg egyszerűen elfeledkeztek róla...
A Műegyetemisták 16 pontja
Wikimedia Commons
Ez a sokszínűség két tényezővel magyarázható. Az egyik, hogy ez volt a szabad beszéd megszületésének a szó szoros értelmében vett pillanata. A másik, hogy ebben a pillanatban egy érdekes mikrotársadalmi közeg szólalt meg. A pontokat egyetemi hallgatók és többnyire fiatal oktatók fogalmazták. A diákok családi háttere erősen vegyes volt: sem előtte, sem utána nem volt annyi munkás- és parasztgyerek az egyetemeken, mint az ötvenes évek közepén. Politikai szocializációjuk kezdeteit meghatározták a háború előtti harmadikutas-népi-nemzeti irodalmi és politikai áramlatok, de akár magyar konzervativizmus Teleki Pál-féle, reformokra is kész változata, romantikus utópiák és így tovább. Fiatal oktatóik közül sokan a magyar populizmust a kommunista messianizmussal párosító negyvenes évek végi népi kollégisták közül kerültek ki. Ugyanakkor akarva-akaratlan elsajátították a kommunista pártnyelvet is. A követelések alapja, a patrióta nacionalizmus számíthatott arra, hogy a legtöbben megértik, hogy a legnagyobb rokonszenvvel fogadják a magyar társadalom legszélesebb körében. Ezt egészítette ki a liberális demokrácia politikai szerkezete.
Az október 23-i program elsősorban politikai program volt. Gazdasági jellegű követelések előfordultak benne, de eléggé esetlegesen. Nem tűztek ki változást a tulajdonviszonyokban, érdekes módon hiányzott a kötelező beszolgáltatása megszüntetése is. Bármilyen gazdasági program jellemzően hosszabb idő vitái során alakul ki – október 23-a előtt érdemi vita erről csak a kommunista reformerek körében folyhatott. A műegyetemi pontokból nem következett önálló és szervezett politikai cselekvés. Rendszerváltó jellegűnek csak két pont tekinthető: a többpártrendszer és a klasszikus szabadságjogok. (A szovjet csapatok kivonásából elvileg nem következett volna az egész szocialista projekt feladása, bár az végsőleg persze a megszállásból fakadt.) Címzettje voltaképpen az egypárt vezetése volt, amelynek a tüntetés nyomán belátásra kellett volna jutnia. Ez nem történt meg, az intervenció pedig új dimenziót adott 1956 víziójának.
1.1. A második, forradalmi program
Az október 23-i program nagyrészt érvényben maradt. De nem teljesen. Először is a következő napokban a gombamód szaporodó programokból eltűntek a reformkommunista pontok. Másodszor a szovjet csapatok fegyveres beavatkozása radikalizálta október 23-a csapatkivonási követelését. Megszületett a semlegesség és a Varsói Szerződésből való kilépés jelszava. Ennek diplomáciai és világpolitikai problémáival nyilván kevesen voltak tisztában – a követelés dühből született. Nagy Imre 1955-56-ban leírt elképzelései között helyet kapott mind a tömbönkívüliség, mind a semlegesség. De mindkettő csak mint lehetőség, nem azonnal megvalósítandó, vagy megvalósítható cél. Ám erről nagyon kevesen tudtak. Harmadszor, a 16 pont semmit sem mondott a munkás, vagy bármilyen önigazgatásról. Ahogy a városokban és községekben a különféle forradalmi bizottságok, a munkahelyeken a munkástanácsok is a rendkívüli helyzet szülöttei voltak. A központi hatalom összeomlott, helyi ágensei eltűntek vagy forradalmárnak álltak. A bizottságokat a villámgyorsan szerveződő új és régebbi (1945-ös) elitek hozták létre, a munkástanácsokat viszont az üzemi közösségek közvetlenül, gyűléseken választották. Az előbbiek az október 23-i programot valósították meg: politikai pártalapon szerveződtek. A munkástanácsok viszont felléptek a „pártoskodás” ellen és sokhelyütt kitiltották az üzemekből a pártokat. Az első napokban úgy tűnt, a lejáratott szakszervezeteket helyettesítő érdekvédelmi szervezet lehet belőlük. Hogy ennél akár többről is lehetett volna szó, azt egy október 31-i budapesti munkástanácsi értekezlet határozata mutatja. Ennek első pontja így szólt: „az üzem a munkásoké.” A közvetlenül választott munkástanács a tulajdonos munkások megbízottja, amely pályázat alapján választja az igazgatót, és dönt minden alapvető termelési stratégiai kérdésben (tervek, bérek, szerződések, hitelügyek, mérleg, nyereség felhasználása, szociális kérdések). A vállalatvezetés a munkástanács határozatainak végrehajtója és beszámolási kötelezettséggel tartozik neki. November 4-e után akadtak a munkástanácsok környezetében dolgozó értelmiségiek, akik új alkotmányt terveztek, a termelési önigazgatás országos munkáskamaráját állítva a többpárti politikai parlament mellé.
1956. október 23. Egyetemisták a Műegyetem előtt
Fortepan/Horváth János és családja
Negyedszer, a forradalom mintha pótolni igyekezett volna azt, amiről október 23-a politikai programja nem beszélt. A legtöbb később született követelés-jegyzékbe felvették, hogy az 1949-re kialakult tulajdonviszonyokat (a földreform, valamint a gyáripar, nagykereskedelem, bankrendszer államosítása nyomán kialakult helyzetet) nem szabad megváltoztatni. Az újjászerveződő pártok is emellett tettek hitet. Az „ötvenhatosok” a jelek szerint a kapitalizmust, a piacgazdaságot a feledésre ítélt múlt örökségéhez sorolták. Úgy tűnt, a „szocializmussal” (amelyet a legtöbben gond nélkül azonosítottak az államgazdasággal) kapcsolatos illúziók és/vagy elvárások 1956-ban még igen elevenek voltak Magyarországon. Mintha az emberek azt gondolták volna: ha az ország ismét független lesz, s nem kell a szovjet mintákat másolni, megcsinálhatják a maguk magyar, szabad és demokratikus szocializmusát.
A forradalom résztvevőinek szeme előtt tehát valamiféle harmadikutas „vízió” lebegett. Ez döntően képviseleti demokrácián alapuló (de azért közvetlen, „önigazgató” formákat is tartalmazó) politikai rendszert és széles köztulajdonon alapuló szociális (állam)gazdaságot jelentett. A nyugati mintájú politikai demokrácia intézményeiben magyar szereplők mozogtak volna, a társadalmi, de főleg a gazdasági berendezkedés szovjet szocializmusra szerkezetei viszont nem változtak volna alapvetően. A nemzeti függetlenség 1956-ban a modern Magyarország évszázadnál hosszabb küzdelme folytatásának tűnt. A munkás önigazgatás elképzelései visszanyúltak Marx, a párizsi Kommün, az ideális anarchisták és az orosz szovjetek utópikus elképzeléseiig. A forradalom politikai és mentális értelemben a magyarság Nyugathoz tartozásának nagy, drámai kinyilvánítása volt. Akárcsak 2022-ben Ukrajna választása, de e párhuzam/különbség megvilágítása egy másik cikk feladata. A forradalom vereségével azonban ezek a gondolatok hosszú időre süllyesztőbe kerültek.
Bem József tér, tüntetés 1956. október 23-án a Bem szobornál
Fortepan/Faragó György
És persze több mint kérdéses, mi lett volna a sorsa e furcsa mixnek (részben remixnek), ha a magyar forradalom akár csak néhány héttel több időt kap. A forradalom szabadságünnep, eufória – de a lehetőségek sokakra hatnak elriasztóan. A szabadság átélésének pillanata ijesztő is, mert minden lehetségesnek tűnik. 1956-ban is érvényesült tehát bizonyos önkorlátozás, a hétköznapi reálpolitika öncenzúrája. Eszerint Magyarország szomszédainak, sőt a Szovjetuniónak is elfogadhatóbb egy független Magyarország – ha legalább szocialista. Ez bizonyára tovatűnt volna akkor, ha a szovjet csapatok tényleg elhagyják Magyarországot. Vagy éppenséggel fokozódott volna? Ki tudja. Rövid időtartama nem hagyott időt 1956 követeléseinek kimunkálására sem, nemhogy eltérő nézetek ütköztetésére. Igazi programkészítő, vitában építkező szakasz a magyar forradalomnak nem adatott meg.
Rainer M. János
