„Boldog, mint a hanyatt esett ablakos”. A múlt század közepén még sokan használták ezt a szólásmondást akkor, ha valakit nem várt kár ért. Ennek alapja, hogy az üveget a hátukon szállító, és az ablakokat helyben beüvegező vándoriparos számára egy ilyen baleset komoly veszteséget jelentett. A poszt szerzője, Petercsák Tivadar egyetemistaként 1969-ben még találkozott egy hegyközi ablakossal és egy drótossal Debrecenben, ami felkeltette az érdeklődését a téma iránt.
A 20. század első évtizedeiben még Európa városainak és falvainak jellegzetes alakjai voltak a vándoriparosok és vándorkereskedők. A történeti Magyarország északi, nagyrészt szlovákok lakta megyéiből indultak útnak a gyógyszerekkel kereskedő olejkárok, a fűszereket árusító sáfrányosok és a vászonnal házaló gyolcsosok. A vándoripar legjellegzetesebb képviselői pedig az ablakosok és drótosok – régi nevükön a drótostótok – voltak. Az utcákon gyakran felhangzott e vándor mesteremberek elnyújtott kiabálása: „Ablakot csináltassanak!”, „Drótozni, fódozni, fazikat fódozni!” A vándoriparosoknak nem volt állandó műhelyük, közvetítő és előzetes megrendelés nélkül az egyik helységből a másikba vándorolva folytatták munkájukat. Tevékenységüket az ipar fejletlensége, a letelepedett iparosok hiánya és a lakosság szükségletei magyarázzák. Az ablakosok a helyszínen végzett üvegezéssel, a drótosok pedig a törött vagy repedezett, illetve lyukas edények javításával a lakosság mindennapi igényeit elégítették ki.
Trencséni ablakos. 19. század vége
A drótos és ablakos vándoripar az egykori Felső-Magyarország vármegyéiben – a mai Szlovákia területén – alakult ki. A legtöbb drótos (drotár) Trencsén (Tenčin) vármegyében élt, de voltak „drótos falvak” Nyitra (Nitra), Sáros (Šariš) és Szepes (Spiš) megyében is. Ablakosok (oknári, obločiari) Nyitra, Trencsén, Liptó (Liptov), Árva (Orava) és Gömör (Gemer) vármegyékből kerültek ki nagyobb számban. E vándoriparok kialakulásának okait egyrészt természeti tényezőkben, másrészt a 18-19. század gazdasági és társadalmi viszonyaiban kereshetjük. Ez a terület a Monarchia legszegényebb vidékei közé tartozott. A nagy kiterjedésű erdőségek, a kevés és rossz minőségű termőföld nem nyújtott megélhetést a népes családoknak. Ipar hiányában az új kereseti lehetőséget a vándoriparban és vándorkereskedelemben találták meg. Az üvegesség kialakulásának az is kedvezett, hogy a történeti Magyarország üveggyárai közül sok éppen az északi megyékben működött. A férfiak egy része ezekben a hutákban dolgozott, míg mások az ott vásárolt apróbb üvegáruval kezdtek kereskedni. A 18. század második felében már a táblaüveggel való házalás és az ablakozás is elterjedt. A drótosság bölcsője az egykori Trencsén vármegye volt. Legszegényebb vidékéről – Kiszuca (Kysuca) környékéről – a férfiak már a 18. században eljutottak a fejlett iparú Csehországba és Sziléziába. Az ottani vaskohókban dolgozva megismerkedtek a dróttal és annak tulajdonságaival. A kiszucaiaktól azután más vidékek lakói is megtanulták a drótozást. A mesterség kialakulását közvetlenül a törékeny agyag, keménycserép és porcelán edények javításának a szüksége magyarázza. A háziasszonyoknak olcsóbb volt bedrótoztatni a helybe érkező iparosokkal az eltört vagy megrepedt cserépedényt, mint újat vásárolni. A felső-magyarországi parasztság elszegényedése a 19-20. század fordulóján érkezett a mélypontjára, amit jól tükröz a vándoriparosok számának növekedése. Az 1890. évi népszámlálás 1674 drótost és 1438 ablakost jegyzett fel Magyarországon, 1900-ban pedig már 2226 drótost és 1543 ablakost számláltak.
Drótozott fazék
A legdélebbi vándoriparos falvak a Zempléni-hegységbeli Kishuta, Nagyhuta és Vágáshuta voltak. Ott még az 1960-as évek végén is lehetett tanulmányozni a drótos és ablakos családok életmódját. E három falut a 18. század második felében szlovák telepesek alapították. A füzéri uradalmat birtokló Károlyi-család erdőmunkára és üveggyártásra telepítette be a szlovákokat a felső-magyarországi megyékből. A Hegyközben Hollóházán, Nagyhuta és Vágáshuta határában működött egy-egy kis manufaktúra. Azokban csak a férfiak egy része talált munkát, ezért kezdtek táblaüveggel házalni, és helyben be is üvegezték az ablakokat. Az asszonyok egy része pedig a gyárakban vásárolt üvegáruval kereskedett. A 19. században ugyan megszűntek ezek az üveghuták, de a férfiak tovább folytatták vándor mesterségüket. Az üveget az akkor még működő regéci gyárban, majd üzletekben vásárolták. A drótos vándoripar a Hegyközben csak az első világháború után honosodott meg. Ottani kialakulása az új országhatárokkal magyarázható, hiszen a trencséni és szepesi drótosok ekkor már nem járhattak át tömegesen Magyarországra. Így a volt ablakosok nagy része áttért a drótozásra, mert e mesterség iránt továbbra is nagy volt a kereslet a falvakban és városokban.
Nagyhutai ablakos hátán krosnyával. Debrecen, 1969.
A vándor ablakosok kitörött ablakok újraüvegezésével és új üvegek berakásával egyaránt foglalkoztak. A 18. században még használták az ólomkeretbe foglalt kerek vagy sokszögű üvegtányérokat. A 19. század elejétől azonban elterjedt a szögletes táblaüveg, amit a fából vagy vasból készült keretbe raktak. Az üveget ablaktapasszal (git) és léccel vagy horonnyal (nút) rögzítettek. Az ablakosok az üveget a hátukra vett ládában, a krosnyában szállították. Egyszerre akár 50-60 kilónyi üvegtáblát is elvittek a hátukon, ami az üveg törékenysége miatt nem volt veszélytelen. Felszerelésüket, szerszámaikat is e ládában szállították.
Fémedény fenekelése. Debrecen, 1969.
A 19. század végéig a háztartásokban nagyrészt cserépedényeket használtak. A drótosok e törékeny konyhai edényeket hálószerű drótozással erősítették meg, a lyukas tálakat, fazekakat dróttal és csirizzel rögzített bádoglemezből kivágott folttal javították. A 19. század utolsó évtizedeiben terjedtek el a gyárilag készített fémedények is. Így a drótosok fokozatosan átálltak a bádogos munkára, de még a két világháború között is hordtak magukkal drótot, a lakosság pedig továbbra is drótosnak nevezte őket. Érdekes, hogy a zempléni drótosok mindig csak javítással foglalkoztak, a trencséniek és a szepesiek viszont az edényjavításon kívül különféle használati tárgyakat (egérfogót, pipaszurkálót, drótkosárkát, vasalóalátétet, fogast, szitát) is készítettek a magukkal vitt drótból, és vándorlásaik során értékesítették ezeket. A bádogos munkával foglalkozók az edényeken kívül befoltozták a kiégett tűzhelyeket, sőt új sütőket is készítettek. Ezek az iparosok is magukkal vitték a nyersanyagot és szerszámaikat. A drótosok kezdetben vállra vetve hordták a drótkötegeket és bőrtarisznyában az eszközöket. Az új technológia már hátra vehető szerszámos ládát, krosenkát kívánt.
Aratás sarlóval. Kishuta, 1964.
Az egykori felső-magyarországi vándoriparosok szinte az egész világot bejárták. Az ablakosok csak az Osztrák-Magyar Monarchia országait keresték fel, de a drótosok távol-keleti országokba és a tengeren túlra is eljutottak, sőt egyikük-másikuk önálló ipari üzemet is alapított. A zempléni vándoriparosok egy része az ablakozást és a drótozást főfoglalkozásként űzte, s egész évben járta az országot. Mások vándorlását az erdei munka lehetősége és a földművelés tennivalói határozták meg. Vándorlásuk körzete kisebb területre korlátozódott, az ország keleti része volt, amit a három falu lakói felosztottak maguk között. A vándoripart kizárólag férfiak űzték, a fiúgyerekeket már korán megtanították a mesterségre. A férfiak vándorlása, távolléte miatt az otthon maradt nőkre sokkal több munka hárult. A zempléni vándoriparos falvakban a meredek hegyoldalakon lévő szántóföldekre ők hordták fel a talajt javító trágyát, de néha még az eke szarvát is megfogták. A női munkának számító sarlós aratás is e falvakban maradt meg a 20. század közepéig.
A magyar falvakban rendszeresen megforduló szlovák vándorokat drótos tótoknak, ablakos tótoknak nevezték, ezzel utalva nemzetiségükre. Ilyen néven kerültek be a magyar szólásmondásokban, népszokásokba a különleges külsejű, a magyarokétól eltérő foglalkozást űző és sajátos nyelvezetű vándoralakok. A drótosok és ritkán az ablakosok is megjelentek a szüreti felvonulások zsáneralakjai között, a fonóbeli és lakodalmi tréfás játékok sorában, de költőink is megemlékeztek róluk. Petőfi Sándor Téli világ című versében a „hosszúlábú drótostótról”, Gárdonyi Géza pedig egy ablakszárnyat kocogtató ablakos tótról írt. A városi kultúrában való jelenlétre utal, hogy Lehár Ferenc „A drótos” című operettje több száz előadást ért meg Budapesten és Bécsben.
Szlovákiában a drótos hagyományok máig élnek, bár már nem az edények javításával foglalkoznak, hanem konyha eszközöket készítenek, és művészeti alkotások kerülnek ki a mesterek keze alól. Az egri Dobó István Vármúzeumban az érdeklődők 2006-ban láthatták a „Drótos mesterség és művészet Szlovákiában” kiállítást a legnagyobb gyűjteménnyel rendelkező Vágmenti Múzeum (Zsolna) anyagából.
A kiállítás katalógusa
Petercsák Tivadar
A témához ajánlott irodalom
Petercsák Tivadar: Szlovák vándoriparosok a magyar falvakban és városokban. In: A modern szlovák nacionalizmus évszázada 1780-1918. Szerk: Szarka László. Budapest, 2011. 91-114.
