A porosz katonakirálynak/káplárkirálynak is előszeretettel nevezett I. Frigyes Vilmos (1713–1740) igazi különcnek számított az európai uralkodók között. 1725-től állandóan egyenruhát viselt. Ezzel is kifejezte katonásan szigorú, faragatlan természetét, valamint a katonák iránti végtelen rajongását. A fukarságig takarékos volt. Sok mindenre sajnálta a pénzt, de semennyi pénzt nem sajnált (féltve őrzött és szorgalmasan gyarapított) hadseregétől, különösen pedig a – kivételezett helyzetű, a király szórakoztatását szolgáló, puskaport soha nem szagolt – potsdami gárdájának/testőrségének hatalmas termetű, válogatott katonáitól. Ezek az „óriási legények” voltak az ő gyengéi és nem a „gyenge nők”! Az „óriásezred”-ét mániákusan szerető katonakirályról bővebben olvashatnak Kiss László sok érdekességet tartalmazó bejegyzésében.
Az „óriásezred” felállítása
A porosz hadsereg – eredetileg 2 zászlóaljból álló – 6. számú gyalogosezredét még 1675-ben alapította I. Frigyes Vilmos nagyapja. Hamarosan a fia, III. Frigyes, majd az unokája, Frigyes Vilmos trónörökös lett az ezred parancsnoka. Amikor 1713-ban – az egyébként alacsony termetű, mindössze 160 cm „magas” – I. Frigyes Vilmos a trónra lépett, elkezdte „magas legények”-kel (Lange Kerls) 2400 főre (mások szerint 3200-ra) növelni az egyre inkább potsdami (óriás)gárdának (Potsdamer Riesengarde) nevezett testőrezredét. Ebben a kivételezett helyzetű ezredben csak 6 porosz lábnál, azaz 188 cm-nél magasabb katonák szolgálhattak!
Ezeknek a „hosszú fickók”-nak a termete tehát mindenképpen meghaladta a 188 centimétert, de esetenként a 200–220 centimétert is. Egy „finn fickó” állítólag 224 cm magas volt. Az óriásezred 3 zászlóaljra oszlott és 60 tisztből, 165 altisztből, 53 dobosból, 15 síposból, 15 felcserből és 2160 muskétásból állt. Ezeket a legényeket – mindegy hogy milyen áron és eszközökkel (meggyőzéssel, megtévesztéssel, erőszakkal, emberrablással) – szereztek be az uralkodó rendkívüli felhatalmazásával bíró toborzók/közvetítők/ügynökök, akik tehát bármiféle eszközt alkalmazhattak. Poroszországból, a német államokból, Európa más országaiból (köztük Magyarországról – főként Komárom megyéből – is), időnként Afrikából szerezték be az „árut”. Az ügynököknek kifizetett jelentős összeg (valamint a plusz prémium) a szerencsétlen áldozat magasságától függött.
Az óriási legények beszerzése és költségei
Hatalmas üzlet volt, így nem csoda, ha szabályos hajtóvadászat, szabályos emberkereskedelem bontakozott ki Európa–szerte ezekért a magas legényekért. A katonakirály nem egyszer az uralkodótársaitól is kapott (többnyire diplomáciai, külpolitikai engedményekért cserébe) ilyen értékes ajándékot. A testőrség 1/4-e például finn, karéliai, kozák, lett vagy szibériai volt, akikkel I. Péter orosz cár (aki maga is 2 méter magas volt) kedveskedett a barátjának. Ha pedig saját beszerzésről volt szó – így a német (újság)író –, „ez a máskülönben nagyon fukar porosz király megfeledkezett minden rációról és takarékosságról. A porosz adófizetőknek kereken 35 millió tallért kellett előteremteniük ennek az „óriás”–ezrednek a felállítására s fenntartására”. Ez az összeg mások szerint jóval szolidabb lehetett. 1713–1735 között „mindössze” 12 millió tallért tett ki. Ha így volt, ha nem, mindkettő az állam több éves bevételének felelt meg. (A kincstár éves jövedelme rendszerint nem haladta meg a 6–7 millió tallért). Azt se feledjük, hogy 1713-ban a saját koronázására a fukar király mindössze 2547 tallért költött, és még ezt is megbocsáthatatlan pazarlásnak találta!
A katonakirály valóban óriási összegeket költött „óriás fickó”-ira. 1720-ban például, mintha elveszítette volna a józan eszét, a hollandok javára 12 toronymagas négerért cserébe lemondott Poroszország nyugat–afrikai gyarmatairól és támaszpontjairól, amelyeket még a nagyapja alapított. Mi több, még 7650 tallérral is megtoldotta, miközben állítólag ugrált örömében, hogy milyen jó üzletet csinált! Egy finn gárdistája (Daniel Cajanus) állítólag 234 centiméter magasra nőtt! Egy különösen magas írért (Kirkland 217 centiméteres égimeszelő volt) 7553 tallért (más adat szerint: 9000 tallért) fizetett ki. Csak összehasonlításul: egy miniszter fizetése is 9000 tallér volt. Ezt az ír legényt a londoni porosz követ szemelte ki, majd álságos módon megtette lakájának, hogy mindenhova elkísérje. Így gyanútlanul egy Poroszországba induló hajóra is felszállt. Kár volt. Soha nem tért haza! Egy másik történet is igen érdekes, már–már morbid. A nagyra nőtt jülichi ácsra egy polgári ruhába öltözött titkos ügynök figyelt fel. Úgy rabolta el, hogy készíttetett vele egy – az ács termeténél hosszabb – faládát. Amikor elkészült vele, a megrendelő kicsinek találta. Erre a gyanútlan ács, hogy bizonyítsa igazát, belefeküdt. Több se kellett a toborzónak! Rázárta a fedelet és már indult is a szekér Berlin felé. Az értékes rakomány azonban útközben megfulladt a hermetikusan lezárt ládában.
Óriási legényeit a katonakirály életnagyságban meg is festette
Az uralkodó az apákat külön is megjutalmazta, ha – földbirtokért, pénzért vagy egyéb juttatásért cserébe – önként eladták neki különösen magasra nőtt fiaikat. Megesett tehát, hogy egy osztrák nemesember a 17 éves fiát adta el 4000 tallérért és havi 10 tallér életjáradékért. Egy nyúlánk eskető papot az oltár elől raboltak el. Másokat postakocsikból, kocsmákból, kolostorokból, templomokból rángattak ki a pénzéhes ügynökök. Ez a – különben szigorúan törvénytisztelő és erkölcsös – király tehát „nem tartotta magát semmilyen törvényhez, hivatalokat adott el s kegyeket osztogatott, ha hosszú legényeket ajándékoztak neki”. A király hóbortjának még néhány magasra nőtt arisztokrata vagy külföldi (fő)méltóság is áldozatául esett, akiket megkötözve, felpeckelt szájjal vittek a potsdami gárdához, hogy ők is a királyt gyönyörködtessék. A francia követnek egyszer állítólag azt mondta, hogy magas katonáihoz képest a világ legkívánatosabb lányai és asszonyai is közömbösek a számára.
Kivételezett helyzet – sanyarú sors
A legrafináltabb módokon megszerzett óriásoknak (akik között azért néhány önként jelentkező is akadt) sokkal jobb dolguk volt, mint a többi katonának. Méretükre szabott külön téglaépületekben laktak, ahol külön főztek rájuk. Kétszer–háromszor magasabb zsoldot (többnyire 10–12 tallért, de esetenként akár 16–20-at is) kaptak. Jó néhányan pótdíjakban is részesültek. A nős férfiaknak saját házuk és telkük lehetett. Szabad idejükben munkát vállalhattak, mesterséget űzhettek, ám a magyar (kultúr)történész szerint a „kézi munká”-tól és a földműveléstől el voltak tiltva. Kocsmát vagy szatócsboltot nyithattak, s amint utaltunk rá, megházasodhattak. »A király szívesen adott hozzájuk feleségül válogatott, nagy és erős, lehetőleg tehetős parasztlányokat; ingatlanokat s házakat adományozott nekik, magára vállalta „óriásai” ivadékainak keresztapaságát…«. Ezektől az „óriáscsecsemőktől remélte óriásezredének belső utánpótlását, ám ez csak remény maradt. Pedig mindent megtett! Még azt is megparancsolta az erre kijelölt embereinek, hogy a várhatóan óriás termetűvé váló újszülötteket a nyakuk köré tekert vörös sállal jelöljenek meg.
Ennek ellenére a legtöbben nehezen bírták sanyarú sorsukat és királyuk szeszélyeit. Szabadságra nem mehettek, nehogy megszökjenek. A király, hogy a gárdistái pálinkát ne ihassanak, egész Potsdamban betiltotta a pálinkamérést. Vasárnap kivételével, amikor templomba kellett járniuk, a király gyakran már hajnali 2–3 órakor kelt, hogy minél hamarabb felvonultathassa, teljes díszben meneteltethesse, gyakorlatoztathassa vagy szemlézhesse őket. Kedvenc óriásai élén a kabalaállatuk, egy medve haladt. Olykor még a betegágyából is gyönyörködött bennük az ablakon át. Rendszerint az ágya mellett is őrt álltak néhányan, hogy a szobájában is láthassa kedvenceit. Úgy kezelte tehát ezeket az óriásokat, mint gyermek a játék katonáit.
A katonakirály (kezében káplárbottal) éppen szemlét tart
A szökés igen gyakori volt. Az elfogott szökevényeket felakasztatta vagy orrukat, fülüket levágatta. Az öngyilkosok testét a hóhérral húzatta végig a városon, testük maradékait pedig a kutyapecér telepen ásatta el. Ami pedig a költséges óriásezred utótörténetét illeti: a létszámát II. Frigyes 1740 után zászlóalj méretűre zsugorította. Az elbocsátottakat más egységekhez osztották be. A gárda maradékát végül is 1806-ban számolták fel a Napóleontól elszenvedett jénai vereség után.
Zárógondolat
Befejezésül álljanak itt a magyar–amerikai újságíró/kultúrtörténész (1942-ben papírra vetett) gondolatai a katonakirály hadseregfejlesztő érdemeiről. „Ezt az érintetlen, kitűnően megőrzött, háborúban meg nem tizedelt örökséget akarta utódjára hagyni. Ő maga nem tudott vele mit kezdeni… Olyan volt, mint a szenvedélyes takarékoskodó, aki nem is tudná mire fordítani féltve gyűjtött vagyonát, nincsenek szenvedélyei, csak maga a takarékoskodás, a gyűjtés…”, na meg a katonáiban való gyönyörködés. Majd így folytatta. Homályosan érezte, hogy az a vagyon, amit kitartó munkával felhalmozott, egyszer majd hatalommá, politikai–katonai erővé válik. A fia, II. Frigyes alatt így is lett! Egy angol történész is pozitívan vélekedett I. Frigyes Vilmos életművéről (az 1970-es években). Katonás mániái ellenére „a Káplár király uralkodása végén évi hétmillió tallér bevétellel rendelkezett, s a kincstárban nyolcmillió tallér többletet hagyott utódjára… 1740-re Poroszország szép csendesen felhalmozta azokat a társadalmi és anyagi előfeltételeket, amelyek II. Frigyes tábornoki uralma alatt európai nagyhatalommá tették…” Poroszországot. Az óriásezredet ugyan az ifjú uralkodó nem sokra becsülte, de apja életében egész Európában beszéltek róla. Ez a költséges „mulatság” is növelte a katonáit mániákusan szerető I. Frigyes Vilmos – összességében jó – európai megítélését és erősödő, gyarapodó országa megbecsülését, amelynek az ő óriásai mintegy a megtestesítői voltak.
Kiss László
A téma néhány felhasznált irodalma:
Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.
Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.
Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.
Németh István: A Hohenzollernek katonaállama. In: A porowz mítosz 1226–1947. Rubicon, 2018/1.
Olykor emberrablások segítségével töltötték fel a porosz király óriáshadseregét. Múlt–kor, 2018. 06, 26,
Ráth–Végh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.
