A múltnak kútja

110. Vakáció

2024. július 14. 14:14 - a múltnak kútja

Kellemes, pihentető nyarat kívánunk minden kedves olvasónknak!

Új bejegyzésekkel szeptemberben jelentkezünk.

komment

109. Az érseki Líceum múzeuma

2024. július 07. 13:00 - a múltnak kútja

 

 

Az egri Líceum több mint 250 éves története nagyon sok érdekes epizódot tartogat az érdeklődők számára. Az egyetemi oktatásban, az építkezés tervezésében, kivitelezésében, az épület művészi díszítésében kiváló gondolatok megvalósulását és üzenetét érzékelhetjük ma is a Líceumban sétálva. Ezen a sétán vezet minket körbe Veres Gábor.

 

A egri Líceum

 

Az elmúlt két és fél évszázad során mindig az oktatás volt az elsődleges e falak között, de a képzések típusai, irányai és intézményei is változtak. A Líceum vonzotta a tudásra, művelődésre vágyó és a művészetek iránt érdeklődő embereket. Az ő szellemiségük és munkájuk révén legtöbbször az oktatáshoz kapcsoltan több más intézmény is megjelent, például nyomda, színházterem, műterem és múzeum is létesült. Szerencsére ma a Líceum nem csak mint épület vonzza az érdeklődőket, turistákat. A 18. század második felében történt alapítás idejéből jelentős tárgyi-kulturális örökséggel is rendelkezik az intézmény. Az 1776-ban megnyílt Specula, vagyis csillagásztorony eredeti műszereit is láthatják a több mint kétszáz éves kora ellenére még mindig kifogástalanul üzemelő camera obscura periszkópja mellett. A Főegyházmegyei Könyvtárban pedig az 1793-ban az egyetemi oktatás szolgálatára megnyílt impozáns könyvgyűjtemény tekinthető meg, művészien kialakított teremben.

 

1_kep-------.jpg

Az egri Líceum légifotója

 

A múzsák lakhelye

 

A mai múzeumok névadója a Museion (Μουσεῖον), a múzsák lakhelye, szentélye, kertje, ahol a múzsák által megszemélyesített tudományoknak (Clio – történetírás, Thalia – színház, Urania – csillagászat, Enterpé – zene stb.) hódolhattak az emberek. A névadó intézményt, mely elsősorban könyvtár volt, Alexandriában I. Ptolemaios Sótér (Kr.e. 367–283) a Krisztus előtti 3. században alapította. Magyarországon a középkortól az uralkodók és több főúr is rendelkezett jelentős műgyűjteménnyel. Néhány iskolatípusban pedig az oktatás szolgálatára, tanulmányozásra szereztek be műtárgyakat. Az egri Líceumban is segítették speciális eszközök, tárgyak az itt folyó képzéseket. Gorove László (1780–1839) 1828-ban így írt erről a Tudományos Gyűjteményben: „vagyon az épületben egy Museum Physicum is, amelybe jóllehet a szükségesebb eszközök és mozgányok (Machinae) megtaláltatnak, de a mostani században igen megbővített Természet Tudományának sok féle ágozatára nézve kívánni lehetne, hogy az újabb és finomabb készítmények is a fizikát tanulóknak nagyobb felvilágosítására megszereztessenek.”

Az oktatásban használt eszközök egy idő után elavultak, elhasználódtak, elromlottak és hasonlóan a maiakhoz, kiselejtezésre kerültek, ekkor még nem tekintettek rájuk múzeumban megőrzendő műtárgyként. Nagyobb figyelmet a régebbi korok tárgyai és a műalkotások kaptak. A magyar közgyűjtemények születését 1802-re datálják. Széchényi Ferenc (1754–1820) gróf ebben az esztendőben ajánlotta fel magángyűjteményét a nemzet javára, mely az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének az alapját is jelentette. A nemzet múzeuma a következő fél évszázadban szépen gyarapodott, de vidéken csak a kiegyezést követően, a 19. század második felében kezdődtek meg a múzeumalapítások. Az elsők közt, 1872-ben a Líceumban is múzeum alakult. Jelenleg már semmi nem emlékeztet arra, hogy a 19. századtól a magyar múzeumügy egyik legjelentősebb vidéki intézménye, az Érseki Líceum Múzeuma is itt működött közel nyolc évtizeden át. Ebben az időszakban tízezrek érkeztek azért Egerbe, hogy a múzeumot megtekintsék. A következőkben betekintést kaphat az olvasó a múzeum történetébe, gyűjteményeibe, emléket állítva annak az intézménynek, mely a maga korában a Líceum életének is fontos része volt.

 

2_kep.bmp

Johann Ender: Gróf Széchényi Ferenc, 1823.

 

Magyarország második nyilvános képtára a Líceumban

 

Gróf Eszterházy Károly (1725–1799) a Líceumot építtető, egyetemalapító püspök is gyűjtötte a régiségeket és a művészeti alkotásokat. A püspöki palotában jelentős képtárat hozott létre, melynek sorsát nem ismerjük. Festőket, korabeli kifejezéssel élve képírókat is alkalmazott, feladatuk elsősorban a templomok díszítése volt. Munkájuk segítésére a püspök Rómából hozatott képeket másolás céljából. A korszak jeles festőművészeinek természetesen nem volt szüksége ilyen segítségre, közülük jó néhányan dolgoztak megrendelésére, például a Líceum freskóinak festésén. A díszterem mennyezetfreskóját készítő Franz Sigrist (1727–1803) 1795-ben Eszterházy Károly portréját is megfestette. A püspök a képet nővérének adományozta. Tőle került 1814-ben az Aszalay-gyűjteménybe. Ez a gyűjtemény később a Líceumi Múzeum része lett, melynek katalógusát a Líceum nyomdájában 1872-ben nyomtatásban is megjelentette Aszalay József (1798–1874). Ebből a kötetből ismerjük az Eszterházy-kép fenti történetét. Ugyancsak bekerültek a múzeumba az Eszterházy püspök végrendeletében szereplő numizmatikai kollekció arany-, ezüst- és rézérméi, valamint a püspök kőzettani és állattani gyűjteménye. A múzeum alapítására azonban csak a 19. század második felében került sor. Ugyanakkor Fáy János (1773–1833), későbbi debreceni polgármester gyűjteményének köszönhetően, Magyarország második nyilvános, állandó képkiállítása – Samuel von Brukenthal (1721–1803) nagyszebeni gyűjteményét követően – az egri Líceumban nyílt meg 1812-ben, és hét esztendőn keresztül, 1819-ig látogatható volt.

Egerben a 19. század közepén már több magángyűjteményről tudunk. Ezek közül minden bizonnyal a legjelentősebb Pyrker János László (1772–1847) pátriárka érsek Nemzeti Múzeumnak adományozott képtára, amely 1844-ig Egerben, az érseki palota - általa építtetett - déli szárnyában várta a művészetek iránt érdeklődőket. A neves darabokból álló gyűjtemény nagy részét Pyrker még velencei pátriárkasága alatt gyűjtötte össze.

 

„Tevékeny részvét és áldozatkészség útján…”

 

Az alapítás gondolatát 1865-ben egy névtelenül megjelenő újságcikkben vetették fel az Eger című újság címlapján. A vezércikk az Egy indítvány címet viselte és az újság olvasóit a múzeumalapítás ügyének támogatására igyekezett biztatni. Ezt követően, az újság március 15-én megjelenő számának címoldalán Mártonffy Károly (1812–1869) főmérnök, a városi képviselőtestület tagja lelkesedéssel, támogatóan reagált az indítványra. Cikkében már a múzeum elhelyezésére is javaslatot tett: „a halhatatlan emlékű Eszterházy által építtetett lyceumban bírunk oly helyiséget, melynek termei a tudományok minden ágának megfelelőn építtetvén, csak alkalmazásra, használatbavételre várnak, van tehát ebben múzeumnak alkalmas helyiség is.” A cikk írója javaslatát a Líceumban zajló oktató és tudományos tevékenység segítésével támasztotta alá. Szerinte az elméleti tudomány önmagában véve igen meddő. Addig, amíg a tanulók a megtanultakat a gyakorlatban, az életben is alkalmazni fogják, a múzeumban lévő tárgyak tanulmányozása, megfoghatósága és láthatósága nagyban segítheti az oktatásukat. Az alapítandó múzeumról az egri közéletben is folytatódott a párbeszéd, és az újság hasábjain is további írások láttak napvilágot.

A tervnek szerencsére igen jeles és befolyásos támogatója akadt Bartakovics Béla (1792–1873) érsek személyében. Megfelelő helynek az építtető Eszterházy püspök által színházteremnek szánt második emeleti helyiséget (mai 302-es terem) találták, így az akadályok hamar elhárultak, és 1872-ben létrejött az Érseki Líceum Múzeuma. A múzeumőri feladatokat a kezdetektől 1920-ig a líceumi gondnokok látták el. Az érsek az egykori színházterem múzeumi célokra való átalakításával Vochler Alajos gondnokot bízta meg, aki Papik Ferenc lakatosmesterrel készíttetett el 150 darab tartóvasat a helyiség falaira a kiállításra kerülő képek felfüggesztéséhez.

 

3_kep_1.png

Az Eger hetilap címlapja. 1865.

 

A Líceumi Múzeum Bartakovics Béla érsek idején

 

Az alapító érsek maga is kedvelte a régiségeket, több mint 450 darabos érmegyűjteménye 1873-ban bekövetkezett halála után került az általa létrehozott múzeumba. Ebben az időszakban a múzeumnak ajándékozott két, főként fegyverekből álló gyűjtemény és az Aszalay-féle képgyűjtemény mellett megvásárolták az érsek öccse, Bartakovics Flóris festménygyűjteményét és az egri Plank Ferenc régiséggyűjteményét, mely több mint ezer érmét, valamint több száz kelta és római bronz- és középkori vastárgyat tartalmazott. Bartakovics érsek ebben az időszakban figyelt fel egy velencei múzeumban őrzött márványszoborra, mely elődjét, Pyrker János László érseket ábrázolta még velencei pátriárkaként. Ezt a szobrot is sikerült megvásárolnia. A kormány az 1873-as bécsi világkiállításon való részvétellel kapcsolatban felhívást tett közzé. A rendezvényen való részvételt az érsek fontosnak tartotta az új múzeum szempontjából: a tárgyak kiválasztásához szakembert keresett, akit a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őrében, Rómer Flórisban (1815–1889) talált meg.

 

Érseki gyűjteményből nyilvános múzeum

 

A múzeum azonban nem volt nyitva tartás szerint látogatható az alapítás időszakában. Az elkészült kiállítást a nagyközönség számára 1874-től Samassa József (1828–1912) érsek nyitotta meg, aki szintén jeles műgyűjtő volt. Még ugyanebben az évben rendelt meg Ligeti Antal (1823–1890) festőművésztől három tájképet, melyek a Szepesség tájait, a várat és a káptalant ábrázolják. A millennium évében Samassa érsek 122 darab olyan levelet ajándékozott a múzeumnak, amelyeket Vukovich Sebő (1811–1872), volt igazságügyi miniszter írt az emigrációból Horváth Mihály (1809–1878) püspökhöz. A gyarapodások dinamikusan folytatódtak a következő évtizedekben ajándékozás, hagyaték és vásárlás útján egyaránt, melyek közül Kovács Mihály (1818–1892) festőművész 128 alkotását és Pánthy Endre (1807–1920) egri nagyprépost hagyatékát mindenképpen meg kell említeni. Ez utóbbi 71 darabból állt, és 1906-ban került a Líceum Múzeumába. Olyan kiemelkedő festményeket is tartalmazott, mint Dosso Dossi: Faun és Nimfa vagy Hendrick Ter Brugghen: Pipára gyújtó fiú című képe.

 

4_kep.bmp

Hendrick Ter Brugghen: Pipára gyújtó fiú, 1623. Egri Érseki Palota és Látogatóközpont

 

A múzeum mint tudományos műhely

 

1920-tól egy új fejezet kezdődött a múzeum történetében. Szmrecsányi Miklós jogi doktor, miniszteri tanácsos, aki képzőművészeti tanulmányokat is folytatott, már 1888-tól titkárként vett rész az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat munkájában. Nyugalomba vonulása után Egerrel való kapcsolata bátyja, Szmrecsányi Lajos (1851–1943) révén vált erősebbé, akit 1912-ben neveztek ki érsekké az Egri Főegyházmegye élére. Szmrecsányi Miklós szenvedélyesen kutatta a Líceumi Múzeum tárgyait. Addig ismeretlen festmények alkotóit azonosította, összegyűjtötte a múzeum történetére vonatkozó iratokat. Iktatókönyvet vezetett, leltárt és tárgymutatót készített. Ez utóbbi nyomtatásban is megjelent, melyben a kiállítás sorrendjében mutatta be a gyűjtemény festményeit. Az általa újrarendezett képtár 1920. október 3-án nyílt meg, ingyenesen volt látogatható tavasztól őszig, vasárnaponként, 10–12 óra között. Szmrecsányi Miklós kérésére Petrovics Elek, az Országos Szépművészeti Múzeum igazgatója, a vallás- és közoktatásügyi miniszter jóváhagyásával 12 festményt kölcsönzött ideiglenes letétként az egri múzeumnak. Közte voltak olyan Danhauser-festmények, melyek 1844-ig a Pyrker-képtár részeként korábban Egerben voltak láthatók.

 

5_kep.bmp

Az egri Líceum 1915-ben. Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár képeslapgyűjteménye

 

A múzeum utolsó évtizedei

 

A szakszerűbb kezelés lehetősége miatt 1921-ben a múzeum régiségtárából több iratot a könyvtárba helyeztek át, így a Bartalos-gyűjtemény levéltári anyagát, közte Pyrker János Lászlótól származó leveleket és költeményeket, Vukovich Sebő Horváth Mihályhoz intézett leveleit, Kossuth-leveleket és másolatokat. Négy esztendővel később került a főkáptalan ajándékaként a gyűjteménybe a káptalan címerével díszített, 1587-ből származó faragott kő. Ebben az időben már szűknek bizonyult a múzeum számára rendelkezésre álló hely. Legányi Ferenc (1884–1964) 400 darabos neolit kőszerszám- és cserépgyűjteményének átvétele ezért hiúsult meg. Pataki Vidornak (1901–1973) az egri vár területén végzett ásatásai során, 1929-ben, a Bornemissza Gergely által épített bástya délnyugati sarkánál egy aranyozott ezüstkupa került elő, melyet a következő évben adott át a Líceumi Múzeumnak. A gyűjteményben 1941-ben volt utoljára gyarapodás, majd az intézmény 1944-ben végleg bezárt. 1948-ban az Egri Dalkör, majd a következő évben a Szépművészeti Múzeum is visszavonta letétjeit. 1950-ben pedig egy rendeletben a múzeum anyagának a Városi Múzeumba történő átszállítását írták elő, ezzel ért véget az Érseki Líceumi Múzeumnak mint önálló intézménynek a története.

 

                                                                                                              Veres Gábor

 

A témával kapcsolatban bővebben a Líceumi szellemiség 7. (Veres Gábor: Az egri érseki Líceum múzeuma) számából tájékozódhat.

 

6_kep_2.jpg

 

 

Felhasznált irodalom:

Bakó Ferenc: Az egri műgyűjtemények története. Eger, 1963. (Az Egri Múzeum Évkönyve; 1.) 7 –35.

Kiss Péter: Gyűjtemények és múzeumok Egerben 1951-ig I. In: Agria XXII., 1986. 163–186.

Löffler Erzsébet: Egyházi gyűjtemények és múzeumok Heves Megyében. In: Agria XXXVIII., 2002. 73–87.

Ludányi Gabriella: Az egri Líceumi Múzeum és képtár megalakulása. Eger, 1973. (Az Egri Múzeum Évkönyve; 10.) 65–74.

Petercsák Tivadar: Megyei és városi múzeumi törekvések Egerben. In: Agria XXXVIII., 2002. 89–102.

Szecskó Károly: Bartalos Gyula élete és munkássága. In: Az Egri Vár Híradója , 1990. 21–22. szám. 70–75.

Szmrecsányi Miklós: Az egri érseki Líceum Múzeumának szépművészeti tárgymutatója. Eger, Érseki Líceumi Nyomda, 1920.

Török Kálmán: Látogatás az érseki Líceum Múzeumában. Eger, 1928.

komment

108. „Boldog, mint a hanyatt esett ablakos”

2024. június 09. 14:00 - a múltnak kútja

 

 

„Boldog, mint a hanyatt esett ablakos”. A múlt század közepén még sokan használták ezt a szólásmondást akkor, ha valakit nem várt kár ért. Ennek alapja, hogy az üveget a hátukon szállító, és az ablakokat helyben beüvegező vándoriparos számára egy ilyen baleset komoly veszteséget jelentett. A poszt szerzője, Petercsák Tivadar egyetemistaként 1969-ben még találkozott egy hegyközi ablakossal és egy drótossal Debrecenben, ami felkeltette az érdeklődését a téma iránt. 

 

 

 A 20. század első évtizedeiben még Európa városainak és falvainak jellegzetes alakjai voltak a vándoriparosok és vándorkereskedők. A történeti Magyarország északi, nagyrészt szlovákok lakta megyéiből indultak útnak a gyógyszerekkel kereskedő olejkárok, a fűszereket árusító sáfrányosok és a vászonnal házaló gyolcsosok. A vándoripar legjellegzetesebb képviselői pedig az ablakosok és drótosok – régi nevükön a drótostótok – voltak. Az utcákon gyakran felhangzott e vándor mesteremberek elnyújtott kiabálása: „Ablakot csináltassanak!”, „Drótozni, fódozni, fazikat fódozni!” A vándoriparosoknak nem volt állandó műhelyük, közvetítő és előzetes megrendelés nélkül az egyik helységből a másikba vándorolva folytatták munkájukat. Tevékenységüket az ipar fejletlensége, a letelepedett iparosok hiánya és a lakosság szükségletei magyarázzák. Az ablakosok a helyszínen végzett üvegezéssel, a drótosok pedig a törött vagy repedezett, illetve lyukas edények javításával a lakosság mindennapi igényeit elégítették ki.

1_12.jpg

Trencséni ablakos. 19. század vége

 

A drótos és ablakos vándoripar az egykori Felső-Magyarország vármegyéiben – a mai Szlovákia területén – alakult ki. A legtöbb drótos (drotár) Trencsén (Tenčin) vármegyében élt, de voltak „drótos falvak” Nyitra (Nitra), Sáros (Šariš) és Szepes (Spiš) megyében is. Ablakosok (oknári, obločiari) Nyitra, Trencsén, Liptó (Liptov), Árva (Orava) és Gömör (Gemer) vármegyékből kerültek ki nagyobb számban. E vándoriparok kialakulásának okait egyrészt természeti tényezőkben, másrészt a 18-19. század gazdasági és társadalmi viszonyaiban kereshetjük. Ez a terület a Monarchia legszegényebb vidékei közé tartozott. A nagy kiterjedésű erdőségek, a kevés és rossz minőségű termőföld nem nyújtott megélhetést a népes családoknak. Ipar hiányában az új kereseti lehetőséget a vándoriparban és vándorkereskedelemben találták meg. Az üvegesség kialakulásának az is kedvezett, hogy a történeti Magyarország üveggyárai közül sok éppen az északi megyékben működött. A férfiak egy része ezekben a hutákban dolgozott, míg mások az ott vásárolt apróbb üvegáruval kezdtek kereskedni. A 18. század második felében már a táblaüveggel való házalás és az ablakozás is elterjedt. A drótosság bölcsője az egykori Trencsén vármegye volt. Legszegényebb vidékéről – Kiszuca (Kysuca) környékéről – a férfiak már a 18. században eljutottak a fejlett iparú Csehországba és Sziléziába. Az ottani vaskohókban dolgozva megismerkedtek a dróttal és annak tulajdonságaival. A kiszucaiaktól azután más vidékek lakói is megtanulták a drótozást. A mesterség kialakulását közvetlenül a törékeny agyag, keménycserép és porcelán edények javításának a szüksége magyarázza. A háziasszonyoknak olcsóbb volt bedrótoztatni a helybe érkező iparosokkal az eltört vagy megrepedt cserépedényt, mint újat vásárolni. A felső-magyarországi parasztság elszegényedése a 19-20. század fordulóján érkezett a mélypontjára, amit jól tükröz a vándoriparosok számának növekedése. Az 1890. évi népszámlálás 1674 drótost és 1438 ablakost jegyzett fel Magyarországon, 1900-ban pedig már 2226 drótost és 1543 ablakost számláltak.

 

2_15.jpg

Drótozott fazék

 

A legdélebbi vándoriparos falvak a Zempléni-hegységbeli Kishuta, Nagyhuta és Vágáshuta voltak. Ott még az 1960-as évek végén is lehetett tanulmányozni a drótos és ablakos családok életmódját. E három falut a 18. század második felében szlovák telepesek alapították. A füzéri uradalmat birtokló Károlyi-család erdőmunkára és üveggyártásra telepítette be a szlovákokat a felső-magyarországi megyékből. A Hegyközben Hollóházán, Nagyhuta és Vágáshuta határában működött egy-egy kis manufaktúra. Azokban csak a férfiak egy része talált munkát, ezért kezdtek táblaüveggel házalni, és helyben be is üvegezték az ablakokat. Az asszonyok egy része pedig a gyárakban vásárolt üvegáruval kereskedett. A 19. században ugyan megszűntek ezek az üveghuták, de a férfiak tovább folytatták vándor mesterségüket. Az üveget az akkor még működő regéci gyárban, majd üzletekben vásárolták. A drótos vándoripar a Hegyközben csak az első világháború után honosodott meg. Ottani kialakulása az új országhatárokkal magyarázható, hiszen a trencséni és szepesi drótosok ekkor már nem járhattak át tömegesen Magyarországra. Így a volt ablakosok nagy része áttért a drótozásra, mert e mesterség iránt továbbra is nagy volt a kereslet a falvakban és városokban.

 

3_12.jpg

Nagyhutai ablakos hátán krosnyával. Debrecen, 1969.

 

A vándor ablakosok kitörött ablakok újraüvegezésével és új üvegek berakásával egyaránt foglalkoztak. A 18. században még használták az ólomkeretbe foglalt kerek vagy sokszögű üvegtányérokat. A 19. század elejétől azonban elterjedt a szögletes táblaüveg, amit a fából vagy vasból készült keretbe raktak. Az üveget ablaktapasszal (git) és léccel vagy horonnyal (nút) rögzítettek. Az ablakosok az üveget a hátukra vett ládában, a krosnyában szállították. Egyszerre akár 50-60 kilónyi üvegtáblát is elvittek a hátukon, ami az üveg törékenysége miatt nem volt veszélytelen. Felszerelésüket, szerszámaikat is e ládában szállították.

 

4_9.jpg

Fémedény fenekelése. Debrecen, 1969.

 

A 19. század végéig a háztartásokban nagyrészt cserépedényeket használtak. A drótosok e törékeny konyhai edényeket hálószerű drótozással erősítették meg, a lyukas tálakat, fazekakat dróttal és csirizzel rögzített bádoglemezből kivágott folttal javították. A 19. század utolsó évtizedeiben terjedtek el a gyárilag készített fémedények is. Így a drótosok fokozatosan átálltak a bádogos munkára, de még a két világháború között is hordtak magukkal drótot, a lakosság pedig továbbra is drótosnak nevezte őket.  Érdekes, hogy a zempléni drótosok mindig csak javítással foglalkoztak, a trencséniek és a szepesiek viszont az edényjavításon kívül különféle használati tárgyakat (egérfogót, pipaszurkálót, drótkosárkát, vasalóalátétet, fogast, szitát) is készítettek a magukkal vitt drótból, és vándorlásaik során értékesítették ezeket. A bádogos munkával foglalkozók az edényeken kívül befoltozták a kiégett tűzhelyeket, sőt új sütőket is készítettek. Ezek az iparosok is magukkal vitték a nyersanyagot és szerszámaikat. A drótosok kezdetben vállra vetve hordták a drótkötegeket és bőrtarisznyában az eszközöket. Az új technológia már hátra vehető szerszámos ládát, krosenkát kívánt.

 

5_10.jpg

Aratás sarlóval. Kishuta, 1964.

 

Az egykori felső-magyarországi vándoriparosok szinte az egész világot bejárták. Az ablakosok csak az Osztrák-Magyar Monarchia országait keresték fel, de a drótosok távol-keleti országokba és a tengeren túlra is eljutottak, sőt egyikük-másikuk önálló ipari üzemet is alapított. A zempléni vándoriparosok egy része az ablakozást és a drótozást főfoglalkozásként űzte, s egész évben járta az országot. Mások vándorlását az erdei munka lehetősége és a földművelés tennivalói határozták meg. Vándorlásuk körzete kisebb területre korlátozódott, az ország keleti része volt, amit a három falu lakói felosztottak maguk között. A vándoripart kizárólag férfiak űzték, a fiúgyerekeket már korán megtanították a mesterségre. A férfiak vándorlása, távolléte miatt az otthon maradt nőkre sokkal több munka hárult. A zempléni vándoriparos falvakban a meredek hegyoldalakon lévő szántóföldekre ők hordták fel a talajt javító trágyát, de néha még az eke szarvát is megfogták. A női munkának számító sarlós aratás is e falvakban maradt meg a 20. század közepéig.

A magyar falvakban rendszeresen megforduló szlovák vándorokat drótos tótoknak, ablakos tótoknak nevezték, ezzel utalva nemzetiségükre. Ilyen néven kerültek be a magyar szólásmondásokban, népszokásokba a különleges külsejű, a magyarokétól eltérő foglalkozást űző és sajátos nyelvezetű vándoralakok. A drótosok és ritkán az ablakosok is megjelentek a szüreti felvonulások zsáneralakjai között, a fonóbeli és lakodalmi tréfás játékok sorában, de költőink is megemlékeztek róluk. Petőfi Sándor Téli világ című versében a „hosszúlábú drótostótról”, Gárdonyi Géza pedig egy ablakszárnyat kocogtató ablakos tótról írt. A városi kultúrában való jelenlétre utal, hogy Lehár Ferenc „A drótos” című operettje több száz előadást ért meg Budapesten és Bécsben.

Szlovákiában a drótos hagyományok máig élnek, bár már nem az edények javításával foglalkoznak, hanem konyha eszközöket készítenek, és művészeti alkotások kerülnek ki a mesterek keze alól. Az egri Dobó István Vármúzeumban az érdeklődők 2006-ban láthatták a „Drótos mesterség és művészet Szlovákiában” kiállítást a legnagyobb gyűjteménnyel rendelkező Vágmenti Múzeum (Zsolna) anyagából.                                                                                      

                                                                                      6_8.jpg

A kiállítás katalógusa

                                                                                                                                           

                                                                                                         Petercsák Tivadar

 

A témához ajánlott irodalom

Petercsák Tivadar: Szlovák vándoriparosok a magyar falvakban és városokban. In: A modern szlovák nacionalizmus évszázada 1780-1918. Szerk: Szarka László. Budapest, 2011. 91-114.

komment

107. Az egri Líceumi Nyomda

2024. május 12. 14:00 - a múltnak kútja

 

Az emberiség történetében az írás és az íráshordozók kialakulása, fejlődése fontos előfeltétele volt a nyomtatás későbbi megszületésének. Amikor a megőrzésre érdemes legkülönfélébb gazdasági és közigazgatási adatok, valamint a tudomány, illetve a művészet írásban és képben kifejezésre jutó alkotásai iránt robbanásszerűen megnőtt a társadalmi igény, a kéziratos másolási technikák már elégtelennek tűntek a felfokozott kereslet kielégítésére. A szükséglet pedig megteremtette a megoldást is az emberi gondolatokat elvileg végtelen számban, azaz ipari mennyiségben és szövegazonos módon reprodukálni képes technológia formájában: feltalálták a nyomdagépet. Ennek a folyamatnak a történetét mutatja be Verók Attila.

 

 A táblanyomattól a gyorssajtóig

 

A nyomdászat története a Távol-Keleten kezdődött valamikor a 7. században. A következő századból kínai és japán fatábla- vagy fadúcnyomatok, a 9. századból pedig nyomtatott papírpénz és könyv alakú Gyémánt szútra maradt ránk Kínából és Koreából. A fatáblanyomás azonban csak a tábla felületén kialakított, mozdíthatatlanul egymáshoz illeszkedő betűk létrehozását tette lehetővé. A mozgatható – tetszés szerint összerakható és szétszedhető – ábécével történő nyomtatás feltalálására a reneszánsz koráig kellett várni.

 

1_4.png

Kínai fatáblanyomatok

 

A nyomó- vagy kézisajtó kifejlesztése Johannes Gutenberg (1394–1468) mainzi aranyműves nevéhez fűződik a 15. század közepén. A német ötvösmester a mozgatható betűelemekkel való nyomtatás mellett a betűfém, a kézi öntőkészülék, a nyomdafesték, a szedő-sorjázó (szedővas), a kézisajtó és a festékező labdacs európai feltalálójaként forradalmasította a könyvsokszorosítási eljárást. 

 

2_13.jpg

Ismeretlen művész: Johannes Gutenberg, 15 század második fele

 

A Kárpát-medence nyomdászatának kezdetei

 

A történeti Magyarországra igen hamar utat talált magának a Gutenberg-féle találmány. Andreas Hess budai nyomdász 1473 júniusában fejezte be az első Kárpát-medencében nyomtatott könyvet, a Chronica Hungarorumot, a magyarok krónikáját. Ezt a kiadványt Geréb László budai prépostnak, alkancellárnak ajánlotta, aki őt magát is Budára hívta, majd segítette tipográfiája megalapításában. A 15. században mindössze ötféle incunabulum (ősnyomtatvány, azaz 1500. december 31. előtt készített nyomdatermék) látott napvilágot Magyarországon, miközben ez a szám európai szinten mintegy harmincezerféle nyomtatványra tehető. A 16. században a hazai nyomdászati termelés megközelítette az ezer címet, míg Európában félmillió különböző könyv jelent meg. A 17. és a 18. században a nyomdatermékek száma hatványozottan növekedett mind hazánkban, mind a világ többi részén. A 19. századtól a tömeges könyvtermés szinte átláthatatlan mértékűvé vált. A 20. században pedig exponenciális növekedés következett be.

 

Feltételezett tipográfiai tevékenység Agria városában a 18. század elején

 

Eger nyomdászata szinte a kezdetektől összekapcsolódott a mindenkori egri püspök személyével, illetve a Líceummal. A legelső, bár nem Egerben készült, de egri keltezésű nyomtatványra, a Mercurius Hungaricus című hírlapra, amelynek első ismert száma 1705. május 30-án Egerben jelent meg, illetve folytatására, a második lapszámtól Mercurius Veridicus ex Hungaria néven kiadott sajtóorgánumra a fentebbi kijelentés természetesen még nem igaz. Itt úgynevezett hamis nyomdahelyű nyomtatvánnyal van dolgunk. A korábbi szakirodalomban téves feltételezésnek bizonyult, hogy Egerben 1730 és 1750 között folyt valamiféle nyomdászati tevékenység. Ennek egyelőre nincs bizonyítható nyoma. Noha a hiteles forrásokkal igazolható állandó helyi tipográfia meghonosodása előtt hivatalban volt püspökök közül már tudunk olyanról, aki nyomtatott fejléces levélpapírt használt hivatalos ügyek intézésére, egyelőre merészség lenne feltételezni, hogy ehhez saját nyomdáját vette volna igénybe.

 

3_4.png

A Mercurius Hungaricus egri keltezésű száma, 1705. május 30.

 

Magánnyomda Egerben (1755–1766)

 

Jóllehet az egri nyomda alapítását levéltári források egyelőre nem támasztják alá, az 1755-ben egri impresszummal megjelent két kiadvány és egy 1755. július 2-ára keltezett egri kiadási naplótételben fennmaradt adat alapján, mely szerint a Püspöki Iskola (Schola Episcopalis) 500 forintot kölcsönzött a városba érkező pozsonyi, nagyszombati, majd bazini nyomdásznak, Franz Anton Royernek (1730–1795) – vélhetőleg nyomdai felszerelés vásárlására –, joggal feltételezhetjük, hogy Egerben a tipográfia kezdetét az 1755. év második felétől kell számítanunk.

Royert Barkóczy Ferenc (1710–1765) püspök-főispán (egri püspök: 1745–1761) hívta meg a városba. A pozsonyi nyomdászdinasztia alapítójának, Johann Paul Royernek (?–1735) a fiát, Franz Antont az egri püspök még pozsonyi kanonok korából ismerhette. A sajtó Egerbe telepítésével a város a püspök céljainak megfelelően Észak-Magyarország művelődési centrumává vált. Ezt a szándékot hivatott megvalósítani az 1705-ben Telekesy István püspök (1633–1715, egri püspök: 1699–1709 és 1711–1715) alapította, majd Barkóczy püspök által megújított Egri Papnevelő Intézet keretében a papnevelés megreformálása és centralizálása, a Foglár György kanonok (1670–1754) által 1740-ben létrehozott jogi iskola megerősítése, valamint a Barkóczytól megálmodott katolikus egyetem megszervezésének gondolata és a nagyarányú építkezések megkezdése is. Ezekhez társult utolsó elemként a helyi, állandó nyomda alapításának elévülhetetlen tette.

A nyomda megalapításával Eger kilencedikként végérvényesen felkerült Magyarország tipográfiai térképére, hiszen – az erdélyi nyomdákat most figyelmen kívül hagyva – ekkoriban csupán Budán, Debrecenben, Győrött, Kassán, Nagyszombatban, Nagykárolyban, Pozsonyban és Sopronban folyt folyamatos könyvtermelés. Az egri nyomda nagy hiányt pótolt, hiszen az egri püspökség területéhez tartozó Kassán a jezsuiták többször cenzúrázatlan teológiai kiadványokat jelentettek meg. Emiatt Barkóczy szerette volna háttérbe szorítani az ottani nyomda működését. Nagykárolyban a nyomdászati tevékenység az egrihez hasonlóan 1755-ben vette kezdetét, tehát a két város ebből a szempontból nem jelentett konkurenciát egymásnak. Tény, hogy Egerben már nagy szükség volt megbízható nyomdára a felvilágosodás századában.

 

4_2.pngNyomdászati eszközök a kézisajtó korából

 

A nem teljesen új, de nem is elhasznált nyomdafelszereléssel rendelkező egri nyomda Royer tulajdonát képezte 1755 és 1758 között, magát mégis püspöki könyvnyomtatónak címezte. Ez a tény és az a körülmény, hogy királyi engedély, szabadalomlevél (privilegium) nélkül dolgozhatott Egerben, Barkóczy hathatós pártfogásáról árulkodik. A támogatás megmaradhatott akkor is, amikor a tipográfus 1758-ban elhagyta Egert, hogy sikertelen nagyszombati kísérlet után 1761-től az egri nyomda felszerelésének egy részével Esztergomban folytassa mesterségét – az időközben már esztergomi érsekké lett Barkóczy felügyelete mellett.

Az egri Royer-nyomdát 1758-tól az egykori tulajdonos sógora, Karl Josef Bauer bérelte ki, esetleg vette meg rokonától. 1760. január 6-án Barkóczy püspök privilégiumot kért a nyomdának Mária Teréziától, amit már január 19-én ki is állítottak Bécsben. Érdekessége a szabadalomlevélnek, hogy a püspök azt nem a nyomda új tulajdonosának, hanem a maga és püspök utódai számára igényelte meg. Ezzel Eger is bekerült azoknak a püspöki székhelyeknek a sorába, amelyekben katolikus nyomdák létesültek. Bármilyen tulajdonban voltak is ezek a tipográfiák, az egyházmegyei és főispáni adminisztráció, a papnevelés, a tanárok irodalmi és tudományos munkássága, az oktatás tankönyvigénye mellett a helyi lakosság nyomdatermékekkel történő folyamatos ellátásának szükségszerűsége, valamint a biztos püspöki támogatás tartós működésre predesztinálták őket.

Bauer azután dönthetett úgy, hogy követi Royert Egerbe, miután a 18. század másik nagy nyomdászcsaládjának tagja, Johann Michael Landerer, a budai nyomdaalapító Landerer fiatalabbik fia megvette a pozsonyi Royer-műhelyt. Az egri Royer-féle nyomdának is ő volt a faktora (művezetője) egészen 1758 végéig. 1761-ig az egész nyomda az ő irányítása alatt állt, az ő impresszumával (könyvészeti adatok a nyomtatványok címlapján vagy végén) dolgozott. Ekkor azonban Royer a felszerelés felét magával vitte új vállalkozásának színhelyére, Esztergomba. Bauer, kiváló szakemberhez méltón, a megfelezett nyomdakészlettel is megfelelően dolgozott, hiszen a kiadványok tipográfiai színvonala nem süllyedt. Noha nagyszerű nyomdász volt, a faktor az üzlethez, a kereskedelmi tevékenységhez kevésbé értett, így hamar eladósodott. Magának a püspöki iskolának is nagy összeggel tartozott. 1765 nyarán a már három éve a püspöki székben ülő gróf Eszterházy Károly (1725–1799, egri püspök: 1762–1799) megelégelte a dolgot, és egy konzisztóriumi határozat értelmében megbízta Keller János szemináriumi prefektust, hogy írja össze, mennyivel tartozik a nyomdász a Püspöki Iskolának. Az elkeserítő eredmény arra sarkallta Eszterházyt, hogy – a tervezett egyetemalapítást is elősegítve – a nyomdát átvegye Bauertől, és a Püspöki Iskola szervezetéhez csatolja.

 

Püspöki nyomda a Líceumban (1766–1804)

 

A nyomda tehát 1766. május 3-án az egyházmegye tulajdonába ment át, előző nap pedig Stanczell megkapta nyomdai prefektusi megbízatását, amely alól azonban a püspök 1767-ben már fel is mentette. A nyomdának 1769-ig nem volt vezetője, amikor is Budáról Egerbe hívták Landerer Katalin segédjét, Ambró Ferencet (?–1792). Idején öt nyomdász és egy-két inas dolgozott. Ez volt a legmagasabb munkáslétszám az egri nyomda 18. századi történetében. Ambró azonban nem sokáig maradt a püspöki székvárosban, 1772-ben Vácra települt át.

A nyomda elhelyezése az első időszakban három helyen történt. 1755 és 1762 között a jogi iskola épületéből (Collegium Juridicum Foglarianum) láthatta el az egyházmegyét kiadványaival. Egy 1762-ből származó említés szerint a jogi iskola épülete olyan áldatlan állapotba került, hogy a nyomdát áttelepítették a vármegyeházára. Innen 1774-ben költözött át az új Líceumba, ahol a földszint három helyiségében kapott otthont. Noha nem tartozott a legnagyobb magyarországi nyomdák közé, folyamatos termelésével a 18. század utolsó 45 évében százával ontotta a különféle kiadványokat. Jelenlegi ismereteink szerint ezernél is többféle nyomtatványt latin, magyar, német, szlovák és olasz nyelven.

 

5_8.jpg

Az egri Líceum 1925-ben. Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár Képeslapgyűjteménye

 

A nyomda az Egri Érsekség szolgálatában (1804–1949)

 

1804 után nemcsak az egyházi adminisztrációban, de a nyomdában is beköszöntött az érseki korszak. A kiadványok impresszumában is jól követhető ez a változás, hiszen ekkortól a közel ötven éve használt „püspöki” jelzőt felváltja az „érseki”. Ebben az időszakban már egyértelműen elmond hatjuk, hogy a nyomda kiadványait az egyre erősödő magyar nyelvűség jellemezte.

1805-ben Fuchs Xavér Ferenc (1744–1807), az első egri érsek (1804–1807) canonica visitatiot rendelt el. Az egyházlátogatás során felvett jegyzőkönyvek a nyomdára vonatkozóan is értékes adatokat őriztek meg. Megtudjuk például, hogy ebben az időszakban a nyomdában három prés volt található, amelyek közül az egyik javításra szorult, de kettő kitűnően működött. A betűformák között a latin, magyar és német mellett görög és héber ábécéket is találunk. Pontos kimutatást kapunk a nyomda pénzügyi helyzetéről és a nyomdai személyzet járandóságairól is. Ugyanebből az évből maradt fenn az az érseki rendelkezés is, amely határozottan elválasztotta egymástól a nyomda és a könyvkereskedés tevékenységét. Az érsek a nyomda és a könyvtár élére közös prefektust nevezett ki ekkortól. A nyomdaigazgatói poszton több tucatnyi, gyakran az egri kulturális életet jelentősen meghatározó személy ült.

A Líceumban 1853-ban kezdte meg működését az első, bár használt állapotú Löser-féle gyorssajtó. A kiadványok előállításának felgyorsulása és esztétikumának javulása (pl. kották nyomtatása) ekkortól biztosan adatolható. A nyomtatás nagyipari korszaka ekkor köszöntött be végérvényesen Egerbe. Az ívnyomó gép már egészen más technikával dolgozott, mint a kézműipari korszakra eső elődei. Máshonnan ismert magyarországi analógiák alapján feltételezhetjük, hogy a kéziratok előkészítése, a nyomdai szedés egészen az első világháborút megelőző évekig továbbra is kézi erővel történt Egerben.


6_5.jpg

Löser-féle gyorssajtó (a jobb oldalon). Klösz György felvétele

 

A nyomdát 1860 és 1863 között a katolikus szellemű nyomdatermékeket előállító és terjesztő, a legrégibb – alapításától (1848) kezdve napjainkig folyamatosan létező – magyarországi könyvkiadó, a Szent István Társulat (SZIT) bérelte, amely 1862-ben litográfiát (’kőnyomat’, síknyomású sokszorosító grafikai technika) helyezett üzembe a tipográfiában. A SZIT vezetősége Tóth István (1832–1907) nyomdászt bízta meg az Érseki Líceumi Nyomda műszaki vezetésével, aki 1865. október 15-én útjára indította az első magyar nyomdászati szaklapot, a Gutenberget (1867 végéig jelent meg). Nyomdatechnikai újítás is fűződik a nevéhez: új típusú, a korábbinál tartósabb festékezőhengereket készített az 1860-as évek végén. A nyomdában újfajta munkaszervezést alakított ki, és bevezette a teljesítmény szerint differenciált bérezést. 1866. február 19-én XIII. Leó pápa (1878–1903) többek között a nyomdászatban elért eredményei elismeréseként a Nagy Szent Gergely és a Szent Sír Lovagrend lovagi címével tüntette ki.

 

7_3.jpg

Tóth István nyomdász, 20. század eleje

 

1892. április 28-án fontos esemény zajlott az Érseki Líceumi Nyomdában. Ekkor adták át ugyanis a bécsi Kaiser L. és fiai cég gyárából kikerült, a korban a legmodernebbnek számító, új gyorssajtót – a nyomda történetének immár harmadik ívnyomó gépét. A nyomdában működő litográfiát 1902-ben zárták be. Az Érseki Líceumi Nyomda gépeit 1898-tól gőzerő, 1904-től benzin, majd 1910-től villanymotor hajtotta. Ebben a nyomdában állították üzembe Heves vármegye első betűszedő gépét is 1912-ben.

Az első világháború idején drasztikusan csökkentek a megrendelések, ami nagyon visszavetette a nyomda bevételeit is. Némi biztonságérzettel tölthette el a tipográfia 1909 óta hivatalban lévő igazgatóját, Radil Károlyt, hogy 1917-ben sikerült meghosszabbítani azt a szerződést, amelyet még 1863-ban kötött az Érseki Líceumi Nyomda és a Szent István Társulat meghatározott művek (pl. a Lelki manna, különféle káték és bibliák) további nyomtatására és terjesztésére. A világégést követő években a nyomda működése ismét konszolidálódott, így 1923-ban már arra is mód nyílt, hogy Radil új gyorssajtó beszerzésének kérésével forduljon az érsekhez, aki a kérést jóváhagyta. A nyomda folyamatos bevételei lehetővé tették, hogy 1940-ben egy új drótfűző gépet, 1944-ben pedig a megelőző időszakban többször meghibásodó helyett egy új tégelysajtót, valamint 45 kg-nyi betűt vegyenek az Első Magyar Betűöntöde Rt.-től. 1946 augusztusa és 1948 márciusa között tovább folyt a nyomda fejlesztése: egy-, majd kétlóerős motort szereztek be a gyorssajtó hajtásához, betűket vásároltak, öltözőszekrényt és egy új kályhát vettek a szedőterembe, valamint egy kerékpárt, amellyel gyorsítani lehetett a kifutófiú által végzett ügyintézést. 1948 tavaszától azonban jelentősen csökkent a megrendelések száma, és ez már nem is változott meg a következő tulajdonosváltásig.

 

Az Érseki Líceumi Nyomda államosítása

 

Az Érseki Líceumi Nyomdát 1949-ben állami felügyelet alá vonták. Az 1970-es évekből sikerült rábukkanni egy érdekes adatra, amely még az államosítás előtti nyomdafelszerelésre vonatkozik: „egy muzeális értékű kézi nyomósajtó jelenleg is üzemképes állapotban megtalálható a Heves megyei Nyomda Vállalat laposztályán. A kézi nyomósajtó Bécsben készült 1843-ban, a H. Loser cégnél” – számolt be egy szemtanú. A nyomda egy régmúltat idéző szelete (valószínűleg az 1853-ban beszerzett gyorssajtó) tehát még ekkor is létezett, bár az államosítás végleg pontot tett egy közel kétszáz éves történet végére.

A legújabb könyvészeti kutatások nyomán közel négyezerféle olyan nyomtatványt tudunk ma azonosítani, amely az 1755 és 1949 közötti időszak folyamán biztosan ebben a tipográfiában készült. A magyarországi egyházi gyűjtemények állományának tételes feldolgozása után ez a szám még vélhetőleg emelkedni fog. A Líceum egykori könyvnyomdájának teljesítménye azonban így is igen jelentősnek mondható. Az itt készült nyomdatermékek nagy része ma is kézbe vehető az egri Főegyházmegyei Könyvtárban.

 

 

                                                                                                            Verók Attila

 

8-2.jpg

Az egri Főegyházmegyei Könyvtár karzata

 

 

 

A témával kapcsolatban bővebben a Líceumi szellemiség 11. (Verók Attila: Az egri Líceumi Nyomda) számából tájékozódhat.

9.jpg

 

 

 

Felhasznált irodalom:

Febvre, Lucien – Martin, Henri-Jean: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV–XVIII. században. Bp., Osiris, 2005.

Funke, Fritz: Könyvismeret. Bp., Osiris, 2004.

Mizera Tamás – Nagy Andor – Verók Attila: A könyvkiadó egri Líceum. Történet és kiadványjegyzék I–II. 1755–1949. Budapest – Eger, Kossuth Kiadó – Eszterházy Károly Egyetem, 2017. (Kulturális örökség; 7/1–2.)

V. Ecsedy Judit: A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában 1473–1800. Bp., Balassi, 1999.

Verók Attila: Az Érseki Líceumi Nyomda. In: Petercsák Tivadar (szerk.): Az egri Domus Universitatis és Líceum. Oktatás, tudomány, művészet 1763–2013. Eger, Líceum Kiadó, 2013, 191–202.

Verók Attila: Eszterházy Károly és egri nyomdája = Karol Eszterházy a jeho tlačiareň v Jágri. In: Strešnak Gábor (szerk.): Az Esterházyak fraknói ifjabb ága = Mladšia fraknovská línia Esterházyovcov. Szenc, Szenc város = Mesto Senec, 2017, 402–429.

komment

106. I. Frigyes Vilmos, a porosz „katonakirály”

2024. április 28. 13:00 - a múltnak kútja

Élet, szokások, etikett a kora újkori uralkodók udvaraiban 15.

 

 

I. Frigyes Vilmos (1713–1740) porosz királyt előszeretettel nevezték és nevezik ma is „katonakirály”-nak vagy „káplárkirály”-nak. Mivel érdemelte ki ezeket a(z) – nem feltétlenül megtisztelő – elnevezéseket? Talán azzal, hogy az alattvalóival és a katonáival egyaránt zsarnoki módon, kegyetlen szigorral bánt? Talán azzal, hogy 1725-től „szimbolikusan az első állandóan egyenruhát viselő európai fejedelem volt, aki a porosz hadsereg kiépítésének szentelte pályáját”? Vagy azzal, hogy a hadsereg a mániájává vált? Annyira rajongott a katonáiért, hogy az országát is egyetlen hatalmas kaszárnyává változtatta. Ezekre a kérdésekre keresi a választ Kiss László bejegyzése.

 

 

A „katonakirály”/„káplárkirály” elnevezések magyarázatai

 

Az apja pazarlását és pompakedvelését megvető I. Frigyes Vilmos – olvasható a „klasszikus” magyar „Németország történeté”-ben – „gyökeresen véget vetett a pazarló költekezésnek,…s a legkicsinyesebb takarékosságot vezette be, maga is olcsó katonaposztóból készült ruhában járt. Egyébként ő volt az első uralkodó, aki állandóan egyenruhát hordott, hogy ezzel is hangsúlyozza állama katonai jellegét”.

 

1_9.jpg

I. Frigyes Vilmos, az uralkodó és katona

 

Kétségtelen, hogy a második porosz király teljes mértékben rászolgált ezekre a katonás megnevezésekre. Azt viszont nem tudni, hogy a kortársai közül miért éppen őt hívták így, hiszen XII. Károly (1697–1718) svéd király („Észak Nagy Sándora”) vagy a példakép I. (Nagy) Péter (1682–1725) orosz cár ugyanúgy katonauralkodók voltak, mint ahogy a fia, II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) is azzá vált.  A kápláros egyszerűséget kedvelő, faragatlan és kulturálatlan I. Frigyes Vilmos néhány egyéb tulajdonságával is rászolgált ráragasztott neveire. Íme, néhány a sok közül: vasakaratú, tevékeny, rendet, fegyelmet szerető, feltétlen engedelmességet követelő, kötelességtudó, puritán életvitelű, céltudatos és takarékos, mélyen istenfélő és erkölcsös.

Betartotta/betartatta azokat a „porosz erények”-et, amelyek alapjait még fiatal uralkodóként maga fektette le. Az ezeken alapuló példás életvitelt minden alattvalójától megkövetelte. Ezek között a porosz erények között a megvesztegethetetlenség, a tisztesség, a takarékosság, a szorgalom, az engedelmesség és a megbízhatóság ugyanúgy ott szerepeltek, mint a hűség, a rendszeretet, a pontosság és az önmegtartóztatás, vagy az Istenbe vetett hit és a vallási tolerancia. Aki bármelyiket megsértette, szigorú büntetésre számíthatott. Számos esetben az állandóan nála lévő (káplár)botjával saját kezűleg szolgáltatott igazságot, bárkiről (tábornokokról, miniszterekről, tisztviselőkről, papokról, családtagokról vagy egyszerű emberekről) legyen is szó. Egy egyetemi tankönyv szerint „ezért is ragadt rajta a „katonakirály” elnevezés”. A magyar kultúrtörténész is azt írta, hogy amikor a botjával »végigment Berlin utcáin, akár lóháton, akár gyalog, mindenki harminchárom felé szaladt előle. Ha asszonyféle vetődött eléje,…belerúgott és hazazavarta: mars a konyhába és a porontyaihoz! Ha észrevett egy papot, amint elbámészkodott…, egy jó sort vert végig rajta: „Mars a templomba, imádkozni!” A menekülőknek utánuk eredt és hullott az áldás a nyakuk közé: - Gazfickók! Féltek tőlem? Szeressetek! Szeressetek!« Eközben megvolt arról győződve, hogy nála atyaibb uralkodó nem létezik a földön.       

Ám az is vitathatatlan, hogy ez a – otthonában is, az államában is katona módjára viselkedő – király élete minden percét országa és népe felemelésének és újjáalakításának szentelte, noha embertelenül durva eszközökkel. Velejéig abszolút uralkodó volt, igazi zsarnok, aki (állítólag) eredetileg nem volt ilyen. „Az a zsarnoki szerep, amelyet magára kényszerített – írta a német történész –, valódi zsarnokot formált ebből a mélyen vallásos, derék, zsémbes, de alapjában véve jólelkű emberből.”. Ez a „jólelkű ember” viszont egy idő után már a „tulajdonának… tekintette Poroszországot, s kénye-kedve szerint bánt vele”. Isten kegyelméből nem csak uralkodott, hanem kormányzott is. Meggyőződése szerint Isten az uralkodókat nem azért ültette a trónra, hogy élvezzék a gyönyöröket, hanem azért, hogy jól kormányozzanak. „Isten kegyelméből Úr és Király vagyunk, s azt tesszük, amit akarunk” – ezt ismételgette folyton, így, többes szám első, vagy egyes szám harmadik személyben. Mondjátok meg az anhalti fejedelemnek – írta egy helyütt –, hogy „a porosz királynak én vagyok a pénzügyminisztere és főmarsallja, ez pedig Poroszországot fenn fogja tartani”. (Más verzió szerint: „Én leszek a porosz király vezénylő tábornoka és pénzügyminisztere, ez hasznára lesz a porosz királynak.”)

 

2_11.jpg

I. Frigyes Vilmos, élet és halál ura

 

Gyakran hangoztatta: „Engedelmeskedni és nem rezonírozni!” (értsd: okoskodni, vonakodni). Mindenkitől megkövetelte, hogy nappal keményen dolgozzék, vagyis „a kötelesség szolgálatában álljon”. Csak az esti órák voltak a szórakozásra kijelölve. Az alattvalók életének a legapróbb részleteit is szabályozta. Egy osztrák kultúrtörténész szerint: „Alattvalóinak nem csupán adófizetésével, és katonai szolgálatával… és egészségügyével törődött, hanem ruházatukkal és lakásukkal, olvasmányukkal és szórakozásukkal, menyasszony- és pályaválasztásukkal, konyhai beosztásukkal és templomlátogatásukkal is. Országának jóakaratú és szigorú, kötelességtudó és terhes atyja volt.”  

Katonásan fegyelmezett, engedelmes és szigorúan centralizált, egységes bürokráciát teremtett. A tisztviselők, hivatalnokok szolgálati tevékenységét is aprólékos gonddal, 35 fejezetben és 297 paragrafusban szabályozta. Az írásbeli államügyeket is a rá jellemző módon intézte. Mindenről tudni akart! Mivel a papírral (is) takarékosan bánt, olvashatatlan széljegyzetekkel firkálta tele miniszterei felterjesztéseit. Ők pedig napestig törhették a fejüket (mivel kérdezni nem mertek), hogy mit is akar tőlük az uralkodójuk.

Trónra lépése után, I. Péter államot átalakító példáját követve, előbb az udvarát alakította át egyfajta katonai teleppé, majd rövid időn belül katonai igazgatás alá vonta az egész országot is, valóságos kaszárnyává változtatva azt. Gondolkodó emberekből automatikusan engedelmeskedő, parancsra cselekvő gépeket kívánt formálni. Zsarnoki intézkedései viszont meglepően hatékonyak és célra vezetőek voltak! Az addigi rendetlenség, zűrzavar helyébe a katonás szigor, a – rá különösen jellemző – megfeszített munka és a rend szelleme lépett. Mi több, olyan államot szervezett  – állította egy német író –, „amely korának legmodernebb, legjobban kézben tartott, és leghatékonyabb katonaállama volt”. Ennek a katonailag szervezett és irányított, káplárbottal fegyelmezett porosz katonaállamnak volt a mindenható ura Ő, a Káplárkirály!

Gyakorlatias, célorientált reformjainak hátterében az abszolút állam motorjait jelentő hadsereg és a bürokrácia álltak. Ezek fejlesztése mindenekfelett állt, ezeknek mindent alárendelt. Az egyik fő jelszava volt, hogy „minden alattvaló katonának született”. »Ennek a szigorú, de jóindulatú nevelőnek – olvasható egy 1942-es magyar nyelvű életrajzban – egyetlen szerelme volt, a hadserege. Az egész nagy állami nevelőintézetnek az volt a végső célja, hogy megfelelő emberanyagot adjon, és hogy q civil neveltek is úgy működjenek, hogy tevékenységük előmozdítsa a hadsereg céljait. Egy francia történetíró így jellemezte Frigyes Vilmost. „Királyi káplár, aki úgy szerette hadseregét, mint Harpagon az ő kincsét”.« S valóban, a hadsereg volt az egyetlen, igazi kincse, egyedüli mániája! Mivel a zsoldos katona igen költséges mulatság volt, mihamarabb meg kellett tölteni az 1713-ban üresen átvett kincstárat a szigorú takarékosság, valamint az adó- és egyéb bevételek növelése révén. Ez viszont elképzelhetetlen volt a gazdaság, a társadalom, az állam- és közigazgatás, az infrastruktúra és más, a hadseregfejlesztéshez nélkülözhetetlen háttérszektorok ún. állami merkantilista, protekcionista fejlesztése nélkül.

 

Ahol a hadseregnek volt állama

 

1709-ig a porosz hadsereg létszáma ugyan az 1688. évi kb. 30000–32000 főről 42000 főre emelkedett (más számítások szerint viszont nem érte el a 39000 főt), de ebből több mint 30000 a spanyol örökösödési háború (1701–1713/14) távoli csataterein harcolt idegen, osztrák érdekekért. Ez volt az I. Lipót császártól 1701-ben megvásárolt királyi cím ára. A veszteség hatalmas volt. Ráadásul ez a leromlott haderő – a korban szokásos módon – jórészt külföldi zsoldosokból állt: skótokból, hollandokból (flamandokból), vallonokból, svájciakból, svédekből, lengyelekből, litvánokból vagy egyéb németekből. I. Frigyes Vilmos trónra lépésekor, azaz 1713-ban, ez a hadsereg 33 gyalogos zászlóaljat és 53 lovasszázadot számlált. Alig egy év elteltével viszont már 50 gyalogos zászlóaljra és 60 lovasszázadra, összesen 44800 főre emelkedett. A további növelés eredményeként a katonakirály uralkodása végén 66 gyalogos zászlóaljból és 114 lovasszázadból állt. (Köztük a jobbára szökött magyarokból megszervezett porosz huszár ezredekkel.) Továbbá 30 várat, erődöt is felépítettek vagy korszerűsítettek. I. Frigyes Vilmos uralkodása végére tehát a porosz haderő 1713. évi létszáma nagyjából megduplázódott, 82–83000 főre emelkedett, de még nem volt összemérhető (a jóval nagyobb népességű) Franciaország 170000, a Habsburg Birodalom 100000 vagy Oroszország 130000 fős haderejével. Ugyanakkor Poroszország népességén belül (ami az 1713. évi 1,6 millióról 1740-re – főleg a külföldről befogadott vallási menekülteknek köszönhető – 2,6 millióra emelkedett) a hadsereg összlakosságon belüli aránya már meghaladta a bűvös 2 %-ot. Ezen felül ugyanis egy állam már militarizáltnak, „katonaállam”-nak számított.

A halála előtt tehát a katonakirály büszkén mondhatta el magáról, hogy enyém Európa legjobban kiképzett és 4. legerősebb hadserege! Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a porosz hadsereg – 2/3 részben még mindig külföldiekből álló, erőszakkal toborzott, majd 1733-tól az ún. kantonális rendszerben a hazaiakból sajátosan sorozott – katonái „afféle ököllel összeterelt kényszerrekruták voltak, akik roppant kelletlenül szolgáltak, s akiket csupán az elrettentő, kegyetlen büntetések fegyelmezhettek meg”. Persze ez akkortájt máshol is így volt, de a lényegen nem változtat. A katonai drill terén a katonakirály feltétlenül az élen járt! 1713-ban kibocsátott hadi törvényeiben ugyanis ilyen rendelkezések találhatók. Aki Istent vagy szent nevét bármilyen módon és formában a szájára veszi, gyalázza, „börtön, karóba húzás, vesszőfutás és más büntetések” sújtsák, de „többnyire „eljátsza életét”. Azt a katonát, aki felettesei parancsainak szavakkal, okoskodással vagy kardrántással ellenszegül, „harmincszori vesszőfutásra kell ítélni”. Aki pedig szerencsejátékot űz, vagy takarodó után nem található a helyén, vesszőfutásra ítéltessék. Hadjárat vagy megszállás idején azt a (ráadásul részeg) katonát, aki az őrhelyén elalszik vagy azt elhagyja, „le kell lőni” vagy „harmincszori vesszőfutásra kell ítélni”. Halál várt a csatában megfutamodókra.

Ezzel a drákói szigorral viszont – legalább is a német (újság)író szerint – szembement a nagy mértékben korrupt porosz–junker tisztikar jó része. A már említett 66 gyalogos zászlóalj és 114 lovasszázad ugyanis feltöltött állapotban legfeljebb csak a zsoldlistán létezett! A hazai parasztkatonákat (a polgárok nem katonáskodtak) ugyanis kettősen hasznosították: katonaként és munkaerőként. Egy részük ugyanis uraik birtokán robotolt, mert egy cseles megoldással a földesuraik alá osztották be őket, akik egyúttal a tisztjeik is voltak! Más részük a hadsereget ellátó (posztót, hadianyagot stb. gyártó, kizárólag hazai) manufaktúrákban végzett egyfajta rabszolgai munkát. A feleségüket és (még kiskorú) gyermekeiket is munkára fogták. Legkisebb vétség esetén őket is a hadbíróság irtózatosan szigorú büntetései sújtották. Már mondani sem kell, hogy a laktanyákon kívül tartózkodó katonákat a tisztjeik „véletlenül elfelejtették” kijelenteni. A zsoldjukat maguknak vették fel.   

De volt pénz bőven, hiszen az egyébként fösvénységig fukar katonakirály a hadseregére nem sajnálta a pénzt! Békeidőben a porosz állami költségvetés több mint felét (de egyes, meglehetősen túlzó számítások szerint akár 70, 80, sőt 85 %-át is) féltve őrzött hadseregére fordította. (Más európai államokban is hasonlóan magas arányokkal találkozni, de ezek csak háborúk idején haladták meg a 75 %-ot.) Ha így volt, ha nem, a zsoldos katona – ismerjük már jól – mindenhol rendkívül drága volt. I. Frigyes Vilmos takarékoskodott is velük. Meglátása szerint a háború romlásba dönti az országot. Nem is folytatott tehát aktív külpolitikát. A svédek elleni „második északi háború”-tól eltekintve, a hadseregét nem vitte költséges és véres háborúkba. Inkább őrizgette, gyűjtögette őket. Szinte kérkedett azzal, hogy: „Nem érdekelnek a legszebb lányok sem, de a katonák… azok a gyengéim.”

Minden visszásság ellenére 1740-re Poroszország már valóban militarizált országnak, valódi katonaállamnak számított. A folyamat II. Frigyes (1740–1786) alatt tovább folytatódott. Uralkodása alatt a már háborúkban is kipróbált porosz hadsereg létszáma ismét megduplázódott, kb. 80000–82000 főre nőtt, miközben az ütőképessége is erősödött. Nem véletlenül mondta erről a porosz hadseregről (állítólag) – szellemesen és igen találóan – Mirabeau gróf, a jeles francia politikus, hogy „Más államoknak van egy hadseregük, Poroszország hadseregének azonban egy állama van”. S hogy ez így lett, az nagymértékben I. Frigyes Vilmosnak, a minden ízében katona királynak köszönhető!

 

                                                                                                                 Kiss László

 

 

A téma néhány felhasznált irodalma:

 

Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.

Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.

Sebastien Haffner: Poroszország egy porosz szemével. Európa, Bp. 2010.

Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.

Németh István: A Hohenzollernek katonaállama. In: A porosz mítosz 1226–1947.  Rubicon, 2018/1.

RáthVégh István: Hatalom és pénz. Gondolat, Bp. 1977.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)                             

 

 

 

komment

105. A képes levelezőlap másfél évszázada

2024. április 14. 14:00 - a múltnak kútja

 

A 19. század utolsó harmadában terjedt el világszerte az 1870-ben Európában megjelent új kommunikációs eszköz, a képes levelezőlap. Ez a rövid közlendők és üdvözletek kifejezésének praktikus, olcsó és gyors formája volt. A posta boríték nélkül és a levéltarifa feléért szállította, a küldeményt pedig országon belül már a következő napon, de akár még aznap is megkaphatta a címzett. Ezeken a lapokon a képi ábrázolás szavak nélkül is üzenetet hordoz: bemutatja, hogy feladója hol tartózkodik, tükrözheti érzéseit és élményeit, alkalomhoz kapcsolódó jókívánságait. Petercsák Tivadar ezeknek a történetét mutatja be jelenlegi írásában.

 

 

A képeslap sokak számára könnyítette meg a világ megismerésének lehetőségét, amikor még kevés kép jutott el az emberekhez a hazai és távoli tájakról. A 19. század második felében a közlekedés gyors fejlődésével, a vasútvonalak kiépülésével kitágult a világ, az utazók az illusztrált levelezőlapok révén másokkal is megoszthatták a látottakat és a helyhez fűződő személyes élményeiket. „A képeslap egy látható világ, mely szálldogál országról országra, és hozzátartozóink üdvözleteivel közelebb visz minket a tartózkodási helyükhöz, mintegy részletes ábrázolást adva róla.”– írták ezt a jellemző mondatot 1897-ben az új levelezési eszközről.

Az első képeslap atyjának August Schwartz oldenburgi porosz könyvkereskedőt tartják, aki a francia-porosz háború idején, 1870. július 16-án az Észak-Német Posta Unió által forgalmazott postai levelezőlap címzési oldalának bal felső sarkába egy postabélyeg nagyságú illusztrációt nyomtatott. Ez a háborús állapotra utaló kép egy ágyúja mögött álló tüzért ábrázol. A francia illusztrált levelezőlap a porosz hadsereg által 1870. szeptember 18-án teljesen körülzárt Párizsban született meg. Az illusztráció a címoldal közepén volt: címerpajzsban a „szabadság, egyenlőség, testvériség” felirat, a pajzs két oldalán nemzeti lobogók, alattuk tölgy- és babérágak, a pajzs felett a felkelő nap sugaraiban a „Francia Köztársaság” felirat. A címzési oldalra körben hazafias és háborúellenes jelmondatokat nyomtattak. 1870 novemberében a német-francia háború alatt egy Conlie nevű bretagnei helységben közel 40 ezer francia katonát vontak össze. Egy napon az egész környéken elfogytak a postai levelezőlapok és borítékok. Ekkor a közeli Sillé-le-Guillaume városka könyvkereskedője, Leon Besnardeau 66 x 98 mm-es darabokra szabdalt kartonlapokat árusított a katonáknak. Észrevette, hogy a katonák a szöveg írásán kívül rajzoltak is a lapokra, ezért egy festőtől egy hazafias témájú rajzot rendelt, amelyet a lapok címzési oldalára nyomtatott. A rajz két fegyvergúlát, ágyút és egyéb hazafias allegóriákat ábrázolt.

Az angol posta 1870. október 1-jén jelentette meg az első levelezőlapokat rányomtatott bélyeggel. Ezt használta ki a Royal Politechnic Institut arra, hogy a félpennys díjjegyes lap szövegoldalára reklámképet rajzoltasson. Petar Manojlovics szerb földmérő tiszt is tervezett egy képeslapot 1870 végén, amelyet a Bécsben működő szerb nyelvű szlavofil irányzatú Zmaj (Sárkány) című irodalmi folyóirat vezetői rendelték a lap jellegére utaló ábrázolással. A fenti példák alapján a képes levelezőlap születési évének 1870-et tekinthetjük. Ezt fogadta el a szocializmus évtizedeinek hivatalos magyar képeslapkiadója, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, amikor az 1970-ben kiadott képes levelezőlapjaira rányomtatta: „100 éves a képeslevelezőlap” A Magyar Posta bélyeg kiadásával emlékezett meg 2020-ban a képes levelezőlap 150. évfordulójáról.

Az első illusztrált levelezőlapok megjelenése után sorra jelentek meg országonként a különböző technikával nyomtatott illusztrált levelezőlapok. Magyarországot 1896-ig nyugati, főként német és osztrák kiadók, nyomdák látták el képes levelezőlapokkal. Az eddig ismert legkorábbi magyar képeslapokat 1884-ben adták ki Erdélyben. Nagyszebenben az 1884. augusztus 19-24. között megrendezett Egyesületi Napokra jelentettek meg három levelezőlapot, amelyek városképet, a Kistorony utcát (Saggasse) és a Közösségi házat ábrázolták.

 

1_11.jpg

A millenniumi sorozat egyik lapja. 1896.

 

A magyar posta 1896-ban hozta forgalomba 32 darabos színes millenniumi képes levelezőlap sorozatát, amely négyféle témát ábrázolt. Az ezredéves ünnepségek részét képező városligeti millenniumi kiállításon a dicső ezeréves múltat és az egykorú gazdasági prosperitás eredményeit egyidejűleg kívánták bemutatni. Ezt a kettősséget érzékeltetik a történelmi-néprajzi épületeket, valamint a közlekedés és iparcsarnokot ábrázoló képeslapok. A budapesti részleteket megörökítő lapok közül a magyar államiságot és kultúrát jelképező középületek dominálnak. A tájképek a magyar múlt állami és egyházi központjai mellett néhány esetlegesen kiválasztott várat és fürdőhelyet ábrázolnak. Az életképek és a történelmi témájú lapok a kor történelemfelfogása szerint fontosnak tartott dicső nemzeti eseményeket és jellegzetességeket örökítették meg. Az utolsó két lapot Horvátország és Szlavónia számára adták ki: Zágrábot és a plitviczai tavakat mutatják be. A levelezőlapok eredeti képeit a kor ismert festői és illusztrátorai – Cserna Károly, Dörre Tivadar, Kimnach László és Vágó Pál – rajzolták, négy képeslap alkotója ismeretlen. A képes levelezőlapok nyomatai színes fametszetek és litográfiák. A sorozatot három budapesti nyomda – Posner és Fia, Pesti Könyvnyomda Rt, Morelli Gusztáv – készítette. Még a millennium évében több magyar magánkiadó is jelentkezett képeslapokkal az ezredéves kiállításról.

2_14.jpg

Üdülőhelyi képeslap, Herkulesfürdő. 1898.

 

A kiegyezést követően (1870-1897) megjelent városképek, művészeti alkotások reprodukciói, a császári és királyi hadgyakorlatokat bemutató képeslapok után a századfordulótól (1898-1913) már mindenféle témájú, és technikai igényességet tükröző különleges levelezőlapok is használatban voltak. Az új műfaj a magyar polgárosodási folyamat tipikus kísérőjelenségeként a tömegkultúra része volt, amelyet a 20. század elején már a társadalom minden rétege, így a parasztság is használt. Sokszor alkalom sem kellett, hogy az emberek képes levelezőlapot küldjenek barátaiknak, hiszen az illusztráció lett a fontos, ami miatt a lapot postára adták, és örömmel vették, ha ők is kaptak ilyet. Ebben a korszakban divat volt a polgári családokban a képeslap album, amelyben válogatás nélkül őrizték a postán érkezett tájlapokat, zsánerképeket és ünnepi, szerelmi üdvözleteket. A vendégnek illett ezeket átlapozni, és különösen a férjhez menés előtt álló lányok mutatták előszeretettel az ilyen albumokat a férfilátogatóknak.

Külön korszak a Nagy Háború (1914-1918), amikor a tömegtájékoztatás és a háborús propaganda is élt a népszerű műfaj lehetőségeivel. A korábbinál nagyobb számban megjelenő és a háború témáját ábrázoló képeslap a katonák és szeretteik kapcsolattartásának alapvető eszköze lett. Ezekben az években az ünnepi és szerelmi üdvözlőlapokon is megjelent a háború témája, a vallásos lapok pedig az életben maradás, a hazatérés hitét erősítették.

3_11.jpg

Háborús propaganda lap. 1914.

 

A két világháború közötti évtizedekben az ország csonkítást elítélő és a revíziós politikát segítő szerepe volt a műfajnak. Ezen túl fontos téma a vallás és a cserkészélet, nagy számban jelentek meg a népies és magyaros levelezőlapok. A városképi és tájlapoknak az ország propagandában és az idegenforgalom fejlesztésében volt szerepük. A második világháborúban (1939-1945) csökkent a képeslapok jelentősége, viszont a bécsi döntések után visszakerült országrészek bemutatása  a nemzetépítő tevékenységet segítette. A háború utáni újjáépítésben és a választási propagandában, majd a szocializmus építésében mozgósító szerepe volt a képeslapoknak. A 20. század második felében monopolhelyzetben lévő Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata évente több, mint 80 millió képes levelezőlapot gyártott. Az 1960-as évek végétől megélénkült a szervezett képeslapgyűjtő mozgalom. A jeles gyűjtő, dr. Petrikovits László kollekciójából 1968-ban jött létre a szerencsi Helytörténeti Gyűjtemény (a mai Zempléni Múzeum), amely jelenleg 1 000 000 képeslapot őriz, és fontos bázisa a műfajnak. A 21. századra az új kommunikációs eszközök elterjedésével visszaszorult a képes levelezőlap eredeti funkciója, és erősödött kortörténeti dokumentum jellege, a kiállítások és települési albumok révén pedig a közösségek identitását erősítő szerepe.

A képes levelezőlap története során illusztrációi révén bemutatta a világot. Rendkívüli témagazdagság jellemzi a tájakat és településeket ábrázoló földrajzi lapoktól az állat- és növényvilágot, a különböző foglalkozásokat, a közlekedési eszközöket, híres embereket, országos és helyi eseményeket, a művészeti ágakat bemutató, a szolgáltatások kínálatát reklámozó képeslapokon át a szerelmi és ünnepi üdvözletekig.

 

4_8.jpg

 Városképi lap, Eger. 1910-es évek

 

A „látóképes levelezőlapok” a települések egy vagy több részletét ábrázolták kezdetben díszes keretezéssel, a városra jellemző termékekkel vagy a helyi népviselettel. Mindig kedveltek voltak a hegyvidéki, tengeri és balatoni tájakat, üdülőket, fürdőhelyeket bemutató lapok. A képeslapokon jól nyomon követhetők a településkép, az ipari üzemek és közlekedési eszközök változásai. Nagy számban készültek a népéletet realisztikusan vagy idealizált formában megjelenítő kiadványok. Történetének kezdetén a képes levelezőlapnak komoly hírközlő szerepe volt, és a hadgyakorlatok, kiállítások szerencsétlenségek után azonnal megjelentek az alkalomhoz kapcsolódó lapok.

 

5_9.jpg

Alkalmi képeslap Bleriot budapesti bemutatója alkalmából. 1909.

 

A képző- és iparművészeti alkotások reprodukciói, az írók, költők portréi, művei, a színházi előadások és filmek, a kedvelt színészek és színésznők mind-mind megjelentek képeslapokon, így segítették a művészeti ismeretterjesztést. A humoros és tréfás képeslapok a kezdetektől nagy népszerűségnek örvendtek. Gazdag a pipogya és részeges férjet, a női hiúságot, a pletykás anyóst és a katonaéletet kifigurázó képeslapok kínálata. A kiadók és az üzletemberek korán felismerték és mindvégig alkalmazták az új kommunikációs eszközben rejlő reklám lehetőségét.

 6_2_1.jpg

Szerelmes lap, csók küldemény. 20. század eleje

 

Már a 19. század utolsó évtizedeitől jellemző, hogy az egyházi ünnepekhez és a családi eseményekhez, köztük a fiatalok udvarlási szokásaihoz hozzátartozott az üdvözlőlapok küldése. A feladók ezzel jelezték, hogy gondolnak szeretteikre, és ha személyesen nem is, de a képeslapok révén együtt örülnek az ünnepi alkalmon, és juttatják el hozzájuk jókívánságaikat.

 

7_4.jpg

Karácsonyi üdvözlet. 1904.

 

A különböző nyomdatechnikai eljárásokkal sokszorosított képeslapok mellett megjelentek olyan különlegességek is mint a domborított nyomású kártyák, a fakéregből, bőrből, fémlemezből készült példányok, a selyem, gobelin, hímzett lapok, az élővirág és haj rátétes, gyöngyporos, mozgóképes, sztereo hatású, trükkös és átvilágítható, tükörbetétes és hanglemezes, valamint több lapból összerakható sorozatok.

 

273_0163108_a_elohajas.jpg

Női hajtinccsel díszített képeslap. 19-20. század fordulója

 

A műfaj általános funkciója mellett a képes levelezőlapot használták biztosítási kötvényként és sorsjegyként, a szerelmesek levelezésében pedig különleges szerepe volt az illatos lapoknak, csók küldeményeknek, valamint az érzelmeket szemléletesen kifejező virág- és bélyeg nyelvnek.

 

                                                                                                         Petercsák Tivadar

 

 

A téma részletes feldolgozását lásd Petercsák Tivadar: A magyar képeslap története. Látóképek, csókküldemények, ünnepi üdvözletek. Kossuth Kiadó. Budapest, 2020.

 

 

 

komment

104. Mit evett Lucrezia Borgia 1513. április 1-jén?

2024. április 01. 09:59 - a múltnak kútja

Több, mint félévezredes bulvárhírekkel jelentkezünk? Nos, nem egészen. Az étkezés nemcsak biológiai szempontból fontos, a terített asztal az emberi társas kapcsolatok egyik fontos helyszíne volt mindigvégig a történelem során. Az alábbi rövid gasztronómiatörténeti összefoglalóban a reneszánsz itáliai főúri konyha magyar kapcsolatainak eredünk nyomába. Jó étvágyat kívánunk!

Történetünk főszereplője, a híres-hírhedt Lucrezia Borgia (1480–1519), VI. Sándor pápa lánya, korának ünnepelt szépsége, 1513-ban már több, mint 10 éve volt ferrarai hercegné, Alfonso I d’Este (Estei Alfonz) herceg felesége. Ekkor már harmadik házasságában élt, és apja, valamint bátyja, Cesare Borgia halála után már nem kellett attól tartania, hogy folytatódnak a finoman fogalmazva is gyanús politikai-házassági játszmák, amelyek az ő alakját oly rossz fényben tüntették fel az utókor szemében. Sőt, ekkorra már Ferrara rajongott hercegnéje volt, férje gyakori távollétében pedig biztos kézzel irányította a várost.

 dosso_dossi_battista_dossi_attributed_to_lucrezia_borgia_duchess_of_ferrara_google_art_project.jpg

Lucrezia Borgia Dosso Dossi festményén

 

Kit érdekelt, hogy mit evett Lucrezia Borgia?

Ha a modern celebvilág által generált tartalmakból indulunk ki, mondhatjuk bátran, hogy bárkit. Azonban a hírek értéke és az információáramlás másképp festett a 16. század elején, mint manapság. A jólértesültség jelentette a sikeresség zálogát és háborús időkben magát a túlélést is. Nem meglepő módon – ahogy manapság is – az információ árucikk volt. Aki jó helyen volt, jó időben és tudott írni, levélben osztotta meg tudását azzal a személlyel, akiről azt gondolta, hogy érdekli a megszerzett információ. Ne csak alkalmi levélírókra gondoljunk, szép számmal voltak olyan udvaroncok, diplomaták, akik hivatalos elfoglaltságaik, kapcsolatrendszerük folyományaként rendszeresen informálták megbízóikat. A fontos, érdekes, színes tudósítások jutalma természetesen nem maradt el, egy-egy előkelő pártfogó mindig hasznosnak bizonyult, ha az informátor maga, vagy családtagjai számára kért támogatást, ajánlólevelet, vagy akár szívességet is.

Mantova őrgrófnéja, Isabella d’Este (1474–1539), Francesco I Gonzaga felesége és egyben Alfonso herceg testvére, kiterjedt levelezésével gyarapította informális hatalmát. Nemcsak kifinomult ízlése, művészetpártoló tevékenysége alapján, hanem politikusi vénája miatt hívták a kortársak a világ első asszonyának. Egy igazi stílusikon volt, a ruhakreációiról méretarányosan kicsinyített modelleket készítettek, és a ruhákat viselő babákat rendelték meg a trendkövető udvarok. Mai szemmel nézve egy A-kategóriás influenszer volt. Természetes, hogy érdekelte sógornőjének, Lucrezia Borgiának – a kor másik ünnepelt és kifinomult szépségének – minden lépése. Különösen, hogy köztudott volt a Lucrezia Borgia és a sógora, Francesco Gonzaga közötti romantikus vonzalom, ami azért időről-időre felkorbácsolta isabella féltékenységét, még ha figyelembe is vesszük, hogy a korszakban nem kötöttek szerelmi házasságokat.  Egyébként pedig Ferrara és Mantova gyakran álltak ellentétes politikai oldalon, ezért a Lucrezia Borgiával kapcsolatos hírek a politikus Isabellát is érdekelték..

640px-tizian_056.jpg

Isabella d'Este valójában már közel járt a 60. életévéhez, amikor Tiziano megfestette

 A forrás

A két főszereplő, rivális dáma bemutatása után lássuk a dokumentumot, amelyből választ kaphatnak a címben feltett kérdésre. Az alábbi levelet a Mantovai Állami Levéltárban találtam a Vestigia Kutatócsoport hungarika feltáró projektjének keretében, amikor a magyar vonatkozású hírek terjedését kutattam a ferrarai és mantovai udvar levelezésében. Összesen kb. 28.000 darab Isabellához írt levél, és nagyjából 12.000 általa/ a titkárai által írt levél tartalmi kivonata maradt fenn. Az Isabellának írt levelek egy jelentős része az egyik legmegbízhatóbb ferrarai emberéhez, Bernardino Prosperihez köthető. A ferrarai származású Prosperi évtizedeken át az Este család alattvalójaként, az 1490-es évektől egészen az 1530-as évekig tájékoztatta leveleiben Isabella d’Estét is a legkülönfélébb eseményekről. Ha az események úgy kívánták, akár naponta, de heti rendszerességgel biztosan tudósította úrnőjét a Ferrarában történtekről. A leveleiben szerepet kaptak az udvari intrikák, a diplomáciai és társasági események is egyaránt. Az utókor számára különös jelentőséggel bír, hogy Prosperi élvezettel és aprólékosan beszámolt mindenről, mondhatni egy pletykafészek volt. Isabella d’Este pedig annyira értékelte a tőle kapott információkat, hogy 1505-ben udvarhölgyévé fogadta Prosperi Eleonóra nevű lányát és a hozománya egy részét is ő állta.

A levél keletkezésének körülményei

1510–1513 között Ferrara léte veszélyben forgott. Alfonso herceg francia szövetségben megpróbálta visszafoglalni az évtizedek óta velencei megszállás alatt lévő ferrarai területeket. Azonban a francia támogatással elért katonai sikerek az itáliai erőegyensúly felbomlásával fenyegettek, mire II. Gyula pápa a Ferrarai Hercegség területeinek a megtámadásával próbálta a harcias Alfonsót megfékezni, de mindhiába. A pápa és az Esték közötti konfliktus odáig fajult, hogy II. Gyula kiátkozta a herceget, aki elhagyni kényszerült Ferrarát, helyette a felesége kormányozta a várost, és ha kellett, akár vendégül látta a francia vezérkart is. Az 1512. évi ravennai csata után a Colonna család támogatásával Alfonso visszatérhetett Ferrarába, míg a kiújuló konfliktusnak a pápa halála vetett véget. 1513 márciusában már joggal bíztak a rájuk nehezedő nyomás enyhülésében és a katonai helyzet gyors átrendeződésében.

ferrara_palazzo_costabili_esterno_cortile_2.jpg

A Palazzo Costabili belső udvara

Prosperi 1513. április 2-án szokásához híven lejegyezte az előző napok eseményeit. A változás jeleként Prospero Colonna (1452–1523) pápai hadvezér töltött két napot Ferrarában. Április 1-jén Lucrezia Borgia és udvarhölgyei társaságában a Pó egyik csatornáján kihajózva vadászatra indult, párducokat és sólymokat vittek magukkal. Estére tértek vissza Ferrarába, ahol Antonio Costabili adott lakomát a hercegné és Colonna tiszteletére. Costabili Alfonso d’Este tapasztalt diplomatája volt, Ludovico il Moro bukásáig a milánói udvarban töltött be szolgálatot, majd Habsburg Miksa udvarában képviselte Alfonso érdekeit. Nagyszabású reneszánsz palotája csak néhány évvel korábban készült el és a szimbolikus helyszínválasztás is arra utalt, hogy talán van remény a háború lezárására, de legalább az erővonalak átrendezésére.

A lakoma

Prosperi többször hangsúlyozta, hogy az idő rövidsége miatt a lakoma alig két órán keresztül tartott, mert a vendéglátó ki akart tenni magáért, de túl rövid volt az idő az előkészületekre. Majd 2-án reggel Colonna úgy távozott Ferrarából, hogy lombardiai tartózkodása csúcsának nevezte az elmúlt két napot, nemcsak a kiváló vendéglátást, hanem az élvezetes, szórakoztató beszélgetéseket is megköszönte. Eddig tulajdonképpen egy átlagos jelentést olvashattunk Prosperitől, és szokásához híven még röviden beszámolt az udvar egyéb eseményeiről is. Azonban a levélhez csatolt egy listát, ami az 1513. április 1-jei lakoma menüjét és ültetésrendjét tartalmazza. Az ültetésrendben semmi meglepő nem olvasható. A főasztalnál ülők listáját adta meg hierarchikus rendben. Az asztalfőn ült Lucrezia Borgia tőle jobbra Prospero Colonna és tőlük távolodva az egyre alacsonyabb rangú urak és hölgyek foglaltak helyet. A menü felsorolása oldalakat vett igénybe. 4-5 fajta bort szolgáltak fel, előételnek többek között különböző saláták, sült rák, majd legalább negyven különféle főétel és különféle levesek kerültek az asztalra. Kizárólag halakat és a tenger gyümölcseit szolgálták fel főzve, sütve, grillezve, aszpikban és füstölve. Az osztriga mellett készítettek kaviárt, tintahalat, angolnát, pisztrángot, csukát és más édesvízi és tengeri halakat, tésztaételeket. Desszertnek különböző gyümölcsök, cukrozott mandula, mogyoró, mazsola, kandírozott gyümölcsök, sajtok és Vincenzo mester különleges cukrászremekei kerültek a tálakra.  Egyrészről feltűnően húsmentes menüről van szó, másrészről nagyon érdekes, hogy a sűrű, inkább ragura emlékeztető levesek között tűnik fel a magyaros leves neve. 

Jó-jó, hogy a modern magyar konyhával szemben akár kicsit elfogultak is vagyunk és a legjobbak között tartjuk számon. Na, de 500 évvel ezelőtt is ennyire elismert volt a magyar konyhaművészet, és hogy került magyaros recept Ferrarába és egy láthatóan kiemelt fontosságú lakoma menüsorába?

A válasz meglepően egyszerű lehet. Alfonso herceg és Isabella őrgrófné fivére, Ippolito I d’Este (Estei Hippolit) bíboros 1486 és 1497 között esztergomi érsek, majd haláláig, 1520-ig egri püspök volt. Hippolit gyerekkorában egy jó 7-8 évet töltött Magyarországon, valószínűleg az esztergomi udvartartás közvetítésével érkezhettek receptek Ferrarába Magyarországról. Ugyanis az esztergomi udvartartásban végig működtek olasz szakácsok, közülük, aki nem szolgált tovább az egri udvarban, legkésőbb 1497-ben visszatért Ferrarába, elképzelhető, hogy néhány egzotikus, magyar recept birtokában. Sőt, nemcsak a hercegi udvarnak voltak magyar kapcsolatai, hanem a vendéglátó, Antonio Costabili fivére, Beltrame (Beltrando) Costabili (1456–1519) volt a gyerek Hippolit esztergomi kormányzója az 1480-90-es években. Joggal feltételezhetjük, hogy nemcsak a bíboros, hanem a Costabilik konyháján is készülhettek magyaros fogások. A következő kérdés adja magát, hogy milyen lehetett a magyaros leves?

 

A magyaros receptek

A ferrarai reneszánsz udvart nem véletlenül tartjuk a legpompásabbak között számon, kiváló dokumentációja a legapróbb részletekre is kiterjedt. 1549-ben jelent meg a hercegi konyha egy magas rangú tisztviselőjének, Cristoforo Messisbugónak a munkája az udvari lakomák, bankettek szervezéséről, etikettjéről: Banchetti composizioni di vivande e apparecchio generale címmel. A szerző maga nem volt séf, hanem a scalco ducale pozíciót töltötte be, ami a hercegi húszszeletelő tisztségét jelentette, valójában nagyon széles rálátása volt a hercegi konyha működésére és kiadásaira. Messisbugo egy szakkönyvet írt, tematikusan felsorolja a konyha működtetéséhez szükséges és a lakomák szervírozásához elengedhetetlen asztalneműket és konkrét estélyeken keresztül szemlélteti a különböző típusú menüket. Innen tudjuk, hogy léteztek tisztán húsos vagy halas, de vegyes húsos-halas menüsorok is. A húsmentes menüsorokat elsősorban a böjti előírások hozták létre. 1513-ban a húsvét március 27-re esett, április 1. pedig a húsvét utáni első péntek volt. Azaz a nagyböjti időszak és a húsvét után, immár helye volt a mulatságnak, de péntek lévén tartották a böjtöt. Az ismertetett levélben Prosperi arról  is beszámolt, hogy lágy fuvolazenére vonultak be a hölgyek és miután rózsavízzel megmosták a kezüket, zsoltárokat énekeltek az előételek felszolgálása alatt.  A hercegi lakomákkal összehasonlítva Costabili kb. 40 fogásos vacsorája tényleg egy szerény, böjtös menünek számított, még ha igen drága alapanyagokat is használtak fel. 

woodcut_italian_kitchen.png

Messisbugo könyvének illusztrációja egy korabeli konyhát mutat be

A Messisbugo által leírt legkorábbi banketteket 1524-ben, 1529-ben tartották, a hercegi család különböző tagjainak szervezésében, de közös volt bennük, hogy a magyar kapcsolatot jelentő Estei Hippolit halála után is a nemzetközi konyhát egy-egy magyaros recept is képviselte. Az utókor számára pedig különösen értékes, hogy a szerző nemcsak felsorolta a különböző estélyeken fogyasztott ételek nevét, hanem egy receptgyűjteményt is közölt műve végén: a borban főtt magyaros pisztráng almával és fűszerekkel, magyaros vaddisznósült, magyaros marharagu, magyaros módon elkészített szárnyasok mellett háromféle magyaros leves leírása is olvasható. A magyaros levesek közös jellemzője, hogy tojásos-tejes habart alapra készültek tetemes mennyiségű fahéjjal és cukorral ízesítve.

A kortárs levelezésekből, leírásokból azonban úgy tűnik, hogy az itáliaiak általában nem rajongtak a magyaros kosztért. Galeotto Marzio is megjegyezte a Mátyás király korabeli magyar konyháról, hogy sokkal fűszeresebb, mint az itáliai. 1489-ben Bartolomeo Calco hasonlóképpen fogalmazott egy Ludovico Sforzának írott levelében, amikor egy a Maria Bianca Sforzáért érkező potenciális magyar követség elszállásolásának és ellátásának részleteit vitatták meg. Ludovico Ariosto azzal védekezett 1517-ben, amikor visszautasította, hogy Magyarországra jöjjön Estei Hippolittal, hogy nem bírná a gyomra a magyarok fűszeres, nehéz ételeit. Valóban az összes ismert, 16. század eleji magyaros recept hozzávalói között megtaláljuk a fahéjat, gyömbért, sáfrányt, szegfűszeget és borsot is. A drága fűszerek alapján természetesen nem állíthatjuk, hogy az átlagemberek asztalára is hasonló fogások kerültek.

messisbugo-890x1024.png

Lakoma Messisbugo könyvéből

Ehhez képest kijelenthető, hogy a 15. század végén kialakult ferrarai-magyar kulturális kapcsolatok még évtizedekkel később is elevenen hatottak a hercegi konyhára. Az is biztos, hogy Lucrezia Borgia a böjtös étrend ellenére nem maradt éhen 1513. április 1-jén és valószínűleg Isabella d’Este információ éhsége is kielégítésre került. Az viszont további kutatásokat igényel, hogy a magyaros elnevezésű receptek megjelentek-e, elterjedtek-e más itáliai reneszánsz fejedelmi udvarokban is.

                                                                                                          Kristóf Ilona

Felhasznált források és irodalom:

Bernardino Prosperi levele Isabella d'Estének: ASMn AG. E. XXXI. 2. 1245. 82r-95v

 Cristoforo Messisbugo: Banchetti composizioni di vivande e apparecchio generale

https://www.treccani.it/enciclopedia/antonio-costabili_(Dizionario-Biografico)/

https://www.treccani.it/enciclopedia/lucrezia-borgia-duchessa-di-ferrara_(Dizionario-Biografico)/

https://www.treccani.it/enciclopedia/isabella-gonzaga-duchessa-di-mantova_(Dizionario-Biografico)/?search=ISABELLA%20Gonzaga%2C%20duchessa%20di%20Mantova

Michele Catalano: Vita di Ludovico Ariosto : ricostruita su nuovi documenti. Géneve, 1930.

Kuffart, Hajnalka és Neumann, Tibor (2021) „Olyan szép kísérete lesz, mint kevés úrnak Itáliában” : Az esztergomi érseki udvartartás szervezése 1486/87 folyamánÖRTÉNELMI SZEMLE : A BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT TÖRTÉNETTUDOMÁNYI INTÉZETÉNEK FOLYÓIRATA, 63 (3). pp. 323-382

 

komment

103. “Legyen béke, szabadság és egyetértés!”

2024. március 15. 10:00 - a múltnak kútja

1848. március 15. és emlékezete

 

Az 1848-49-es szabadságharc és ezen belül különösen március 15. nemzeti mitológiánk kitörölhetetlen része. Március idusa az a nap, amelyet a társadalom többsége a legjelentősebb nemzeti ünnepként tart számon. A forradalom ünnepének azonban külön története van, az elmúlt 176 évben viszontagságos kitérők után érkezett el méltó helyére. Az ünnepet megillető “béke, szabadság és egyetértés” új keletű jelenség, amely szinte csak néhány éves múltra tekint vissza. Az egymást követő politikai rendszerek saját szájuk íze szerint értelmezték, az egyes általuk felvállalhatónak tartott momentumait önkényesen kiragadták, ezáltal gyakorlatilag meghamisították az ünnep egységét. Az 1848-as események történetét Pap József mutatja be.

 

Rövid ünnepléstörténeti áttekintés

 

Az ünnep első ünnepelt évfordulóján, 1849-ben Kossuth egy feleségének írott magánlevélben azon tűnődött, ugyan miért ünneplik március 15-ét, hiszen ezen a napon “egy kis pesti lármánál több nem történt”. Érdekes módon már az első évfordulón megfigyelhető a hivatalos állami vezetés és a társadalom eltérő értékelése. A szabadságharc leverése után természetesen szó sem lehetett szervezett, tömeges demonstrációkról. Jelentősebb tömeg, mintegy félezer ember először 1860. március 15-éjén gyűlt össze. A pesti Kálvin térről, a Kerepesi temetőhöz vonultak, ahol lőtt sebet kapott Forinyák Géza. A 19 éves jurátus április 2-án halt meg, ő lett az ünneplés első mártírja. A kiegyezés megkötése után a magyar politikai elit, Ferenc József személyes érintettsége miatt nem tudta állami szinten legalizálni a forradalom ünnepét. Az áthidaló megoldást az 1898. évi V. törvénycikk szolgáltatta, amely április 11-ét, az áprilisi törvények szentesítésének a napját nyilvánította nemzeti ünnepnek. Március 15. a dualista berendezkedés létjogosultságát megkérdőjelező ellenzék által (ki-) használt ünnep maradt. Először az 1919. február 17-én keltezett néptörvény emelte a nemzeti ünnepek sorába a pesti forradalom emléknapját. Néhány nap múlva a rövidéletű tanácsköztársaság önmagát jelölte meg Petőfi és Táncsics, és az általuk vezetett (pontosabban az interpretátorok által vezetni vélt) munkás- és parasztforradalom egyetlen igaz szellemi örökösének. A Horthy-korszakban tovább folytatódott március kálváriája, az önmagát ellenforradalminak deklaráló rendszer nehezen tudta felvállalni 1848 forradalmi vonulatát, mivel azonban az ünnep ekkorra már mélyen beágyazódott a nemzeti önazonosság-tudatba, saját képére igyekezett formálni azt. A hivatalos állami ünnepségek szónoklatai aktuálpolitikai kérdésekkel telítődtek. Emellett azonban minden társadalmi szervezetnek lehetősége nyílott arra, hogy önmaga ünnepelve, önmaga céljainak megfelelően módosíthassa “48 üzenetét”. 1927. december 28-án, a 60 éves évforduló közeledtével érkezett el március 15. hivatalos állami ünneppé nyilvánításának a napja, ezzel egyidőben, a társadalom körében meggyökeresedni nem tudó április 11-ét törölték az ünnepek sorából. A második világháború befejeződését követően, a rövid ideig tartó demokratikus kísérlet után újult erővel folytatódott a forradalom és szabadságharc történetének vulgármarxista átértelmezése. A történészek kutatásait és a forrásokat figyelmen kívül hagyva, ismét a politikusok fogalmaztatják a hivatalos szónoklatokat.

 

1_2_1.jpg

Kossuth Lajos tér, március 15-i ünnepség a Parlamentnél. Fortepan / Berkó Pál

 

Március 15. a tavasz három ünnepének bevezető felvonása, március 21. és április 4. előképe lett. A Horthy-korszak pluralizmusa eltűnt, a hivatalos történelemszemlélet mellett egyéb irányvonal nem jelenhetett meg. 1951. március 10-én pedig az ünnepet munkanappá nyilvánították. 1956 szellemileg is rokonságot vállalt a márciusi fiatalsággal, a forradalmi napokban a 12 pont követelései, a nemzetőrség, a Kossuth címer különös aktualitást kaptak. A forradalom leverése után március 15-ét rövid időre ünnepnappá nyilvánították, majd 1957. március 10-én, felújítva az 1951-es hagyományt, újra törölték a hivatalos munkaszüneti napok közül és kötelező megjelenés melletti tanítási szünetté nyilvánították. A 70-es évek elejére már rendszeresé váltak a rendőri erőszakkal szétoszlatott illegális megemlékezések. A március 15. teljes békés, szabad ünneplése a rendszerváltás után kezdődhetett meg, a teljes egyetértésre és a politikamentességre azonban még a továbbiakban is várni kell…

 

2_2_1.jpg

Bajcsy-Zsilinszky út, 1988. március 15. Fortepan / Horváth Ernő

 

Kossuth felvetése, miért is ünnepeljük március 15-ét, ezért aktuális napjainkban, ezért kell 176 év távlatában a történészeknek újra és újra megfogalmazniuk a nagy nap eseménytörténetét, eszmei hozadékát.

 

A forradalom előszele

 

Március 15-ét nem szabad kiragadni történelmi környezetéből, az események sodrából ugyanis ekkor könnyen “egy kis pesti” ribilliónak, lármának minősíthetnénk és megfosztanánk valódi méltóságától, attól a méltóságától, amely legérzékletesebben az “egyetértésben”, a nemzeti egységben ragadható meg. A nagy nap ugyanis nem csupán Pesten zajlott, hanem Pest és Buda forradalma a város határaitól nyugatra, Pozsonyban, Bécsben történt eseményekre adott válasz és emellett a hírek terjedésével szervesen kapcsolódott hozzá a vidék forradalma is. Pozsonyban 1847. november 11-én összeült az utolsó rendi országgyűlés, melyet utolsó rendivé természetesen az események menete, nem pedig az összehívó akarat vagy a követi szándék tett. A Batthyány Lajos és Kossuth Lajos mögé felsorakozó nemesi ellenzék tovább nem volt hajlandó halogatni a polgári átalakulás reformjait. Az országgyűlési munka azonban sehogy sem tudott a holtpontról kimozdulni, március elejéig gyakorlatilag egyhelyben topogott a reformok ügye. Mikor azonban március 1-én megérkezett a néhány nappal korábbi párizsi forradalom híre, Kossuth ezen felbuzdulva március 3-án, az alsóház kerületi ülésén benyújtotta felirati javaslatát, melyben közteherviselést, felelős kormányzatot, népképviseletet, kötelező állami kárpótlással végrehajtott jobbágyfelszabadítást követelt a rendektől és az uralkodótól. A felirati javaslat emellett kiállt az osztrák örökös tartományok alkotmányos átszervezése mellett is. A reformok ügye azonban újra megrekedni látszott, a felsőtábla tagjai élükön István nádorral elhagyták Pozsonyt és így nem lehetett az alsótábla által elfogadott felirati javaslatot a főrendek elé terjeszteni. Március 4-én a pesti Ellenzéki Kör, értesülve Kossuth javaslatáról elhatározta, hogy a felirat támogatására petíciós mozgalmat szervez. Másnap Irinyi Dániel Pozsonyba utazott, ahol Kossuth, miután Irinyi ismertetette a fiatalok tervét, megbízta a Kört a mozgalom megindításával. Március 12-én a Pilvax kávéházban összegyűlt fiatalság elhatározta, hogy az előző nap Irinyi József által elkészített petíciót, amely a “Tizenként pont”- ként fog elhíresülni, március 19-én, a József napi vásáron terjesztik a nép elé.

 

3_2_1.jpg

Irinyi József (1822-1859)

 

Március 13-án azonban az események előre nem látható módon felgyorsultak. Kitört a bécsi forradalom, a bécsi nép Kossuth javaslatán felbuzdulva, önálló alkotmányosságot követelt uralkodójától, I. Ferdinánd osztrák császártól. Clemens Metternich herceg, a reformoktól végletekig ódzkodó államkancellár menekülni kényszerült. A bécsi forradalom hatására másnap összeülő felsőtábla, hogy a magyar forradalom kirobbanásának elejét vegye, szabad utat enged a felirati javaslatnak. István nádor pedig Almásy Móricz grófot, Pest város királyi biztosát Pest- Budára menesztette, azzal a feladattal, hogy akadályozza meg a forradalom kitörését. Március 14. estéje Pest és Pozsony számára is történelmi jelentőségű volt. Pozsonyban a felirati javaslat elfogadásán fellelkesült országgyűlési ifjúság a polgárokkal karöltve fáklyás felvonulást rendezett az ellenzéki követek törzshelyének számító Zöldfa fogadóhoz. A felvonulókat a fogadó erkélyén üdvözlő Kossuth rögtönzött szónoklata során, a mellette álló Batthyány Lajos grófot Magyarország első felelős miniszterelnökeként mutatta be és megfogadta, hogy a felirati javaslattal másnap Bécsbe induló országgyűlési követség addig haza nem tér, amíg az uralkodó ki nem nevezi Batthyányt miniszterelnöknek. Pesten a Pilvax kávéházban a politizáló fiatalság a bécsi hírek hallatán elhatározza, hogy március 15-én kirobbantja a forradalmat, bár a forradalom pontos menetéről nem sikerült megegyezniük.

 

A magyar szabadság születésnapja

 

Március 15. reggelén két gőzhajó indul Pozsonyból Bécsbe, az egyiken az országgyűlés száztagú küldöttsége, a másikon az országgyűlési ifjúság foglalt helyet. A hajóút során a követek, Kossuth, Széchenyi és Batthyány vezetésével tovább pontosították, kiegészítették az eredeti országgyűlési javaslatot. Bécsben a küldötteket hatalmas tömeg várta, a követek hintóiból, a kor szokásának megfelelően kifogták a lovakat és úgy vontatták őket a céljuk felé. A magyar küldöttség fogadására másnap déltájban került sor. Bécsben időhúzás kezdődött, az udvar megpróbálta megakadályozni a reformok elfogadását, a miniszterelnök kinevezése pedig szinte lehetetlennek tűnt. Március 16. estéjén ülésezett az uralkodásra alkalmatlan uralkodót V. Ferdinándot segítő és a valódi döntéseket meghozó államértekezlet, ahol a tagok többórai tárgyalás után Ferenc Károly főherceg hajthatatlansága miatt el akarták utasítani a feliratot. Ezekben az órákban érkeztek meg a városba az első kósza hírek Pestről…

Március 15. egy szerdai nap átlagosan indult Pesten. A pesti, budai városi tanács, Pest- Pilis- Solt vármegye vezetői és a budai Helytartótanács szokványos ügyekkel foglalkoztak, érződött azonban a feszültség a vasárnapra tervezett „francia stílusú bankettet” miatt. Petőfi Sándor, aki nem vett részt az előző esti gyűlésen korán reggel a Pilvaxba indult, miután ott még csak néhány fiatalt talált, Jókai Mórral közös lakásukra sietett, hogy megtervezzék a forradalom menetét. Petőfi naplójában így vall terveiről: „Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót… azt fogjuk tenni! a többit az Istenre bízom és azokra, akik rendelve vannak, hogy a kezdeteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem.”. Ebben a tervben meg is állapodtak és visszatértek a Pilvaxba, ahonnan az egyetemi fakultásokat vették célba. Először az orvostanhallgatókat, majd a mérnököket és végül a jogászokat keresték fel. Petőfi közben többször is elszavalta a Nemzeti dalt, saját beszámolója szerint ezt egyébként négyszer tette meg a nap folyamán. „először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a Szeminárium terén (most már 15-dik martius tere), végre nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utcában (most Szabadsajtó utca).” Érdekes, hogy a köztudatban ezek az alkalmak nem maradtak fent, ellentétben a múzeumkerti szavalattal, amire viszont nem került sor.

Mintegy kétezren érkezhettek meg a Landerer és Heckenast nyomda elé, hogy a forradalom első lépését megtegyék, cenzori engedély nélkül kinyomtattassák a 12 pontot és a Nemzeti dalt. A nyomdát megszálló fialok kérésére Landerer először akadékoskodott, hiszen természetesen nem volt a papíron a cenzori engedély. A következő pillanatban azonban ő segítette ki a meghökkent forradalmárokat, odasúgta nekik, ilyenkor le kell foglalni a sajtót. Hogy önmagát véglegesen tisztázza az esetleges későbbi felelősségre vonás alól, miután kiadta munkásainak a megfelelő utasításokat, bezáratatta magát a főnöki szobába… Fontos adalék, hogy Landerer felkészültsége nem volt véletlen. A titkosszolgálattal együttműködő nyomdatulajdonos és lapkiadó értesült a fiatalok előző napi elhatározásáról és a Pilvaxhoz közel eső nyomdát készültségbe helyezte az esetleges forradalmi igények kielégítésére. Így a nyomdászok gyakorlatilag munkára készen várták a forradalmárokat. A szedés közben derült ki, hogy a Nemzeti dal kéziratát Petőfi nem hozta magával, így a költő fejből rekonstruálja versét, melyet Vasvári Pál strófánként ollózott le a papírról és adott át a nyomdászoknak. Dél körül a nyomda ablakából szórni kezdték a szabad sajtó első termékeit. A forradalom első célját tehát rövid két óra alatt sikerült teljesíteni.

 

4_10.jpg

A szabadsajtó első terméke Pesten 1848. március 15. 

 

De hogyan tovább? A forradalmat folytatni kell, de amint Jókai 1873-ban megjegyezte: „Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja, hogy mit tegyen? Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kancellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban?”. Délben pedig egyébként is minden hivatal ebédszünetet tart, ezért, miután délután három órára a Nemzeti Múzeum elé gyűlést hirdettek a forradalmárok is szétoszlottak. A szakadó esőben tízezer ember érkezett a Múzeum elé. A gyűlést Vasvári nyitotta meg, majd több szónoklat után Irányi Dániel javaslatára a tömeg a Városháza elé vonul, hogy a pesti város tanácsot rávegye a Tizenkét pont elfogadására. Itt csatlakozott hozzájuk Nyáry Pál Pest vármegye alispánja és Klauzál Gábor a liberális nemesség egyik vezetője. A városházi ülésterembe betóduló forradalmároknak Nyári és Klauzál segítségével, rövid vita után sikerült a közgyűlést rávenni a követelések elfogadására és megalakult a Rendre Ügyelő Választmány, melyben a városi és a liberális nemesi képviselők mellett helyet kaptak a márciusi ifjak vezetői is.

 

5_1_1.jpg

Forradalmi tömeg a Nemzeti Múzeumnál

 

A következő lépés a Helytartótanács, az ország közigazgatását irányító hivatal megnyerése és a politikai státusfogoly kiszabadítása volt. És ebben a helyzetben kapott fontos szerepet a nádor által Pestre küldött Almásy Móric királyi biztos. Almásy időközben Budára érkezett és tájékoztatta Zichy Ferenc helytartósági alelnököt a pozsonyi és a bécsi események részleteiről és utazásának céljáról. Zichy azonban közölte vele, hogy elkésett, hiszen Pesten már kitört a ribillió. Az események további menete miatt fontos adalék, hogy Zichy Ferenc egy rövid levelet intézett az osztrák csapatok parancsnokához, Ignatz von Lederer lovassági tábornokhoz a következő szöveggel:

Excellenciád,

Rövidesen egy embertömeg jön Budára, s a Helytartótanácstól Sztancsics fogoly kiszolgáltatását kéri, amely követelés ezen hivatal részéről elegendő kezesség mellett teljesíttetni fog. Sietek erről előzetesen

Excellenciádat értesíteni

Buda, 848. március 15. Zichy Ferenc gróf

 

6_9.jpg

Lederer, Ignaz Freiherr (1769-1849)

 

Almásy tehát Pestre indult, megkísérelni lecsillapítani a felizzott kedélyeket. Almásy a városházán találkozott a forradalmárokkal, még egy kísérletet tett az események megfékezésére, kiállt a városházi erkélyre és a tömeget nyugalomra intve, ismertette a legfrissebb pozsonyi híreket. A beszéd azonban a szónok legnagyobb megdöbbenésére nagy sikert aratott, a királyi biztos nem tehet mást, mint maga is csatlakozott a Budára tartó menethez. A forradalmi tábor teljesen átalakult, a tömegben fiatalok mellett ott meneteltek a kíváncsi városi polgárok, a vármegyei és a városi vezetés képviselői és nem utolsó sorban maga a királyi biztos.

Budára a hajóhídon keresztül vitt az út, az esernyős tömeg teljesen fegyvertelenül indul a vár “ostromára”. A kapuban őrálló olasz katonák por és golyó helyett “Evviva l`Ungheria!” kiáltásokkal fogadták a menetet és beengedték őket az erődbe. Erre azonban csak azért kerülhetett sor, mert nem kaptak ellenkező parancsot. A politikai vezetés ugyanis el akarta kerülni a bécsi véres eseményeket, hiszen a 12 pont követeléseinek jelentős résztét időközben már elkezdték megvalósítani Pozsonyban és Bécsben. Nem az olasz-magyar barátság vagy esetleg a tömegtől való félelem okozta a katonaság tétlenségét, hanem a politikai szándék. Erről pedig az udvart Lederer részletes jelentésben tájékoztatta, a jelentésből pedig egyértelműen kiolvasható, hogy a katonaság harcra készen figyelte az eseményeket.

„A nagyméltóságú helytartótanács” üléstermébe Almásy már Nyáry, Kaluzál és a márciusi ifjak társaságában érkezett vissza. A tanács pedig – Petőfi szavai szerint – „sápadt vala és reszketni méltóztatott és öt percnyi várakozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a cenzura eltöröltetett.” Legalábbis így látta az események hátsó összefüggéseivel nem teljesen tisztában lévő költő. A belegyezés igazában nem volt teljes, hiszen erre a Tanácsnak nem is lett volna jogköre. Táncsics szabadon bocsájtásába azzal a feltétellel egyeztek bele, hogy az ellene folyó eljárást ez nem érinti. A per tehát tovább folytatódhatott, csak a szabadlábon védekezés jogát kapta meg az előzetesen letartóztatott. A sajtószabadság esetében pedig kikötötték, hogy a sajtótörvény elkészültéig eltelt időre a majdani új szabályok fognak visszamenőleg érvényesek lenni. Az ideiglenes rendeletet egyébként Klauzál Gábor vetette papírra.

A forradalom tehát győzelmet aratott. A dicsősége nap a tervek szerint Nemzeti Színház díszelőadásával zárult. A tömeg visszaindult Budára a börtönből kiszabadított Táncsics Mihállyal és feleségével, akiknek kocsijából kifogták a lovakat. A pesti oldalon a Nádor szálloda tulajdonosa, jó reklámot látva a lehetőségben, ingyen szállást és étkezés ajánlott fel Táncsics házaspár számára. Ezt ők el is fogadtak és számukra véget is ért a rendkívüli izgalmakat hozó nap. 

 

7_5.jpg

8_2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Színházi plakátok 1848-ból

 

A tömeg tovább vonult a Nemzeti Színházhoz, ahol azonban a tilalmi listán lévő Bánk bánt végül nem sikerült végig játszani. Egressi Gábor így emlékezett a nap utolsó utolsó óráira: „Az előadás mindjárt a kezdetén félbeszakasztatott azon tömérdek ezrek zajától, kik Budáról Stancsiccsal megérkezének. Megkérdeztetvén a nép: mit kíván, azt nyilvánítá, miszerint a Hunyadi Lászlóból “Meghalt a cselszövő” szövegű énekrész, a Hymnus, Hattyúdal, Szózat és s más kedvenc darabok játszassanak; aztán Petőfi Nemzeti dala általam elszavaltassék, s végül a kar által eldaloltassék; zenéjét Egressi Béni akkorra már elkészítvén. – Az eskü szavait a szavalás közben ezrek keble visszhangzá. Ilyen volt az est képe.”

Pesten és Budán tehát nem volt olyan hatalom, amellyel szembe lehetett, szembe kellett volna fordulni, hiszen mindenki csatlakozott ahhoz a 15- 20 fiatalhoz, aki délelőtt hatalmas lelkesedéssel, de konkrét tervek nélkül, a sorsra bízva magát elhagyta a Pilvax kávéházat. Ez a nap is véget ért, és a forradalmárok az izgalmaktól fáradtan hazatértek. Petőfi ezekkel a szavakkal búcsúzott élete talán legnagyobb napjától: „Jó éjszakát szép csecsemő… szép vagy te, szebb minden országbeli testvérednél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szivek.”

…És Bécsben az államkancellária tovább nem halogatta a reformok ügyét, azonban a köztudatban élő képpel ellentétben nem a pesti forradalom híre, hanem a készülődésének réme és István nádor személyes kitartása segítette ki a holtpontról a kossuthi programot, ugyanis a pesti hírek ezen az estén még nem jutottak be a Burgba. Lederer jelentése pedig a katonaság esetleges bevetésével kapcsolatban teljesen egyértelmű volt, ha kell hajlandóak és képesek vérbe fojtani a fegyvertelen polgárok mozgalmát. István március 16-án az estén megkapta a teljeskörű nádori felhatalmazást, azonban a miniszterelnök kinevezésére nem került sor. Végül a nádor nevezte ki Batthyányt és ellenjegyeztette ezt a királlyal. István ezáltal megkerülte az uralkodót ellenőrző Államtanácsot. A magyar törvényeknek megfelelően, azonban a monarchiát irányító belső szabályokkal ellentétben cselekedett. Lépese tehát Magyarország törvényei alapján legális volt ugyan, de a dinasztiához nem volt lojális.

A diadalittas követség visszatérhetett Pozsonyba, ahol megkezdődhetett az áprilisi törvények kidolgozása. Gróf Széchenyi István egy magánlevelében így kommentálta a bécsi eseményeket: „Barátom csuda dolgokat élünk! Nemzeti sorsunk hajszálon függött. Az első felvonás gyönyörűen sikerült!… Kos (-suth, sic!) egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az  én politikám tán 20 év alatt nem bírhatott volna előállítani!”

A forradalom pedig nem állt meg a nagyvárosok határainál és az országgyűlés falai között, a vidéki települések lakossága sorra csatlakozott hozzá, a hírek terjedését követve egymás után zajlottak a népgyűlések, melyen a magyar nemzetiségű lakosság mellett megjelentek a nemzetiségek lelkes képviselői is. Március középső napjai tehát egy felejthetetlen pillanatra szinte teljes egységet hoztak létre, amely születése időpontjában nem ismert sem területi, sem politikai, sem etnikai, sem vallási korlátokat.

 

                                                                                                     Pap József

 

Felhasznált irodalom:

Deák István 1994: A törvényes forradalom: Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben. 2. kiadás kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest.

Gyarmati György 1998: Március hatalma-A hatalom márciusa: fejezetek március 15. ünneplésének történetéből. Paginarum Kiadó, Budapest.

Hermann Róbert 1998: 1848. március 15. – a túloldalról. KORTÁRS: IRODALMI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT (3.) 124–128.

Lukácsy Sándor 1989: Ez volt március 15-e: kortársak írásai a forradalomról. Minerva Kiadó, Budapest.

Spira György 1975: Petőfi napja. (Sorsdöntő történelmi napok 1.) Akadémiai Kiadó, Budapest.

Spira György 1998: A pesti forradalom születése. In: A pestiek Petőfi és Haynau között. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 9–30.

komment

102. Az elmulasztott lehetőség

2024. február 27. 09:00 - a múltnak kútja

Kápolna, 1849. február 26-27.

 

A forradalom és szabadságharc Heves megyei eseményei közül messze kiemelkedik az 1849. február 26-27-én lezajlott kápolnai csata. Bár nem tartozik a szabadságharc sorsdöntő ütközetei közé pedig könnyen azzá válhatott volna. Hiszen február végén minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy a magyar hadsereg komoly ellentámadást indítson a herceg Windisch-Grätz tábornagy vezette osztrák erők ellen. A magyar politikai és katonai vezetés által régen várt áttörés azonban elmarad, helyette a honvédsereg újra visszavonult a lassan kimerülő utánpótlási területére, a Tiszántúlra. A csata utóéletéhez tartozik még Kossuth kápolnai imájának és Windisch-Grätz kápolnai jelentésének legendája. Pap József ezeknek a történetét mutatja be.

 

 

A kápolnai ütközet közvetlen előzménye, a lengyel származású Henryk Dembiñski fővezérré történő kinevezése.

 

henryk_dembi_ski.png

Henryk Dembiñski

 

A fővezéri tisztség addig ismeretlen volt a szabadságharc hadseregében, a magasabb katonai parancsnokok, tábornokok hatásköre csak egyes hadseregekre terjedt ki. A fővezér azonban az országban állomásozó összes magyar csapat feletti vezényletet megkapta, feladata a védelmi és a támadó hadműveletek összehangolása lett. Kossuth egy harcokban tapasztalatokat szerzett tábornokot kívánt megbízni az összehangolt katonai műveletek irányításával. A magyar tábornoki karban azonban nem talált alkalmas jelöltet, a katonatisztek vagy túl kevés tapasztalattal rendelkeztek, vagy politikailag nem voltak teljesen megbízhatók az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke számára. A történettudományban megfogalmazott nézet szerint Kossuth a sorsdöntőnek számító januári végi napokban megvonta a bizalmat a korábbi bizalmasától, Görgei Artúrtól. Görgei fővezéri kinevezése azonban nem elsősorban a vélt politikai nézeteltérés miatt halasztódhatott el. Nem szabad megfeledkezni arról a tényről sem, hogy ő ekkor még csupán 30 éves volt, alig féléve kilépett császári főhadnagyként jelentkezett a honvédseregbe. Bármennyire is bizonyította katonai tehetségét a téli visszavonulás kivitelezésében, több 10.000 ember és a teljes szabadságharc sorsát valóban felelőtlenség lett volna rá bízni. A sors fintora, hogy ennek ellenére a kivételes tehetséggel rendelkező Görgei Artúr volt a legalkalmasabb jelölt, szinte az egyetlen katonatiszt, aki felelősségteljesen vállalhatta el ezt a tisztet. Kinevezéséig azonban Magyarországnak még el kellett szenvedni egy Dembiñski-fiaskót.

Dembiñski megbízása gyakorlatilag egy véletlen esemény következménye volt. Éppen akkor érkezett meg Párizsból, amikor Kossuthnak fővezérre volt szüksége. A tábornok rendkívül jó referenciákkal rendelkezett, személyesen Teleki László Magyarország párizsi képviselője ajánlotta Kossuth figyelmébe az 1830-1831-es lengyel felkelés hős tábornokát. Adva volt tehát a tapasztalt katonai szaktekintély, aki alkalmas lehetett volna a magyar csapatok összpontosított ellentámadásának vezénylésére, azt azonban akkor még senki sem sejtette, hogy a tábornoknak elsősorban a visszavonulás az erőssége, nem pedig a támadás. Január 19-én érkezett meg Debrecenbe, Kossuth már 21-én közölte Szemerével, hogy őt fogja kinevezni a Tisza-vonalon összpontosított seregek fővezéréül. Maga a kinevezés január 30-án jelent meg a Közlönyben.

Dembiñskit személyes tulajdonságai alkalmatlanná tették arra, hogy felé irányuló bizalmatlanságot leszerelje. A magyar tábornoki kar számára ugyanis sértő volt az a tény, hogy a politikai vezetés többre becsüli egy idegen tábornok hajdani erényeit az itthon bizonyított katonáékénál. Aggódtak amiatt is, hogy a magyar hadsereg lengyel irányítás alá került, hiszen az Erdélyben harcoló V. hadtest élén Bem, a magyarországi összpontosított sereg élén Dembiñski állt, ez pedig az orosz cár számára lehetett jelzésértékű és megnövelhette az Oroszországgal való nyílt katonai konfliktus lehetőségét. Kinevezése után szinte azonnal vitába keveredett Perczel Mórral és Görgeivel. Haditerveiről nem volt hajlandó senkit sem informálni, gyakori dühkitörésekkel utasította vissza az efelől érdeklődőket és szinte mindenhol személye ellen irányuló összeesküvést vélt felfedezni. Mindeme negatív tulajdonságait egy katonai siker elfeledtethette volna…

Február közepére a magyar hadsereg zöme, a Felső-Tisza vidékén állomásozott. Kossuth többször felhívta a főparancsnok figyelmét, hogy az összpontosított hadsereget azonnal meg kell indítani az osztrákok ellen. Dembiñski azonban a csatát egyre halogatta, és terveiről senkit sem informált. A történettudomány álláspontja szerint valószínű, hogy egy Szolnok-Pest és egy Miskolc-Gyöngyös-Pest előrenyomulással kalkulált. A Szolnoknál állomásozó Damjanich és Vécsey vezette III. hadtestnek lett volna feladata, hogy elterelje a miskolci vonalon támadó főseregről – I. II. és a VII. hadtest 30 000 katonája – a figyelmet. A fővezér valószínűleg azzal számolt, hogy az osztrák főerők Cegléd-Kecskemét térségében állomásoznak. A támadás megindítása azonban egyre késett és ebben az időszakban Windisch-Grätz is a Miskolc-Pest vonalra helyezte át erőit, célja az volt, hogy egy erőszakos felderítéssel megállapítsa a magyar csapatok helyzetét. Csatára ő sem készült.

Mielőtt magával a csata lefolyásával megismerkednénk érdemes egy pillanatra Eger városába betérni. Görgei Artúr, visszaemlékezése szerint február 26-án délelőtt Mezőkövesdre érkezett. Itt megpróbált érintkezésbe lépni a főparancsnokkal, hogy megtudja az előző hetek céltalannak tűnő csapatátrendezései után a következő napokra milyen haditervet készített elő, hol, milyen erőkkel szándékozik megtámadni az ellenséget. Dembiñskit azonban csak Egerben sikerült elérnie, ahol a haditanács helyett részt kellett venniük a főtisztek tiszteletére a préposti palotában Lévay Sándor nagyprépost által rendezett kanonoki ebéden. Ebéd után a „világhírű egri bor” (Görgei Artúr megjegyzése) fogyasztása közben érkezett a hír, hogy Verpelét felől ágyúzás hangzik. Dembiñski egy ideig tiltakozott, először csak menydörgést vélt hallani. Miután hosszas fülelés és vitát követően meggyőződött a hír valóságáról, Görgeivel az oldalán haladéktalanul a csatatérre indult. Ez azonban kis késedelmet szenvedett, ugyanis a közelben nem volt más közlekedési eszköz, mint Görgei parasztszekere. Ez meg is felelt volna a két főtisztnek, de a büszke egri polgárok számára nem. Elképzelhetetlennek tartották ugyanis azt a szégyent, hogy a tábornokoknak ilyen alávaló alkalmatosságon, „nyomorult fakó szekéren” kelljen elhagyniuk Eger neves városát. Ezért elállták annak útját és addig tartóztatták a csatába igyekvőket, míg nem sikerült egy hintót keríteni. Közben Dembiñski többször, egyre hevesebben útitársa tudtára adta, hogy ő még nem akart csatát vállalni, arra a tudta nélkül került sor…

 

alfred_furst_windisch-graetz_litho.jpg

Windisch-Grätz

 

Az osztrákok sem készültek a csatára, ezt bizonyítja, hogy Windisch-Grätz főherceg február 26-ra csupán menetparancsokat adott ki. A katonai felderítés egyik félnél sem működött megfelelően, az ellenség elhelyezkedéséről csupán homályos információkkal rendelkeztek. Az osztrák és a magyar hadsereg nagyjából azonos erőkkel rendelkezett: 27,5 zászlóaljnyi osztrák gyalogsággal szemben 37 zászlóalj magyar honvéd állt, 33 osztrák lovasszázaddal szemben 44 magyar huszárszázad, 165 osztrák löveggel szemben 136 magyar ágyú. A gyalogság 6 000 fős erőfölényét ellensúlyozta az osztrák tüzérség ereje. A hadvezetési hibák azonban döntőek voltak, hiszen míg az osztrák hadvezetés a csata második napján a teljes haderejét bevethette, addig a magyar erők összpontosítása gyakorlatilag csak a csata végére sikerülhetett.

Február 26-án a csata első napján a magyar hadsereg alakulatai egymástól nagy távolságban állomásozta: a stratégiailag fontos Kál és Sirok közötti Tarna vonalon csupán 3 hadosztály és egy dandár, összesen 16.000 ember tartózkodott. A sereg többi része Makláron, Mezőkövesden, Bükkábrányon, Egerbaktán, Tiszafüreden és Poroszlón volt szétszórva. A csata tehát magyar részről kedvezőtlen helyzetből indult, hiszen a hadsereg egy jelentős részének nem volt esélye a harcba való aktív beavatkozásra. A központi vezetés nélkül, szétszórtan elhelyezkedő magyar csapattesteket felkészületlenül érte az ellenség támadása. Az állásokat az első nap még sikerült tartani. A harc először Kápolna térségében, a gyöngyösi országút két oldalán bontakozott ki. Az itt előrenyomuló két osztrák dandár megpróbált átkelni a Tarna patak hídján, de ezt a hidat védelmező Máriássy hadosztály tüzérsége lehetetlenné tette.

 

than_mor_kapolnai_csata.jpg

A kápolnai csata Than Mór festményén

 

Al- és Feldebrő községében Poeltenberg Ernő alezredes hadosztálya vette fel a harcot az osztrák erőkkel. A magyar állások legdélibb pontján, Kálban a Sekulits dandár helyezkedett el, amely átkelve a Tarna jobb partjára stabil állást foglalt el. A magyar állások legsebezhetőbb pontján, a Verpelét-Tarnaszentmária-Sirok vonalon mindössze egy gyenge hadosztály, azaz 3 600 ember és 16 ágyú foglalt védelmi állást, őket kezdetben Dessewffy Arisztid, majd Klapka György vezette. Ebből az irányból, a siroki szoroson keresztül azonban könnyen oldalba támadhatta a magyar arcvonalat a Franc Schlik Pétervásárán állomásozó 10 000 fős osztrák hadteste.

 

schlik_s_bivouac_in_the_night_from_26_to_27_february_after_they_occupied_the_sirok_pass_bachmann_hochmann.jpg

 

A csata első napján tehát körülbelül 16 000 honvéd került szembe 14 000 osztrákkal. Windisch-Grätz emellett jelentős, legalább kétszeres tüzérségi fölénnyel bírt. Az első nap végére sikerült megtartani a Tarna vonalat és a továbbiakban minden azon múlott, hogy a következő napon a két fél milyen arányban tudja harcba vetni a tartalékban álló alakulatait. Ebből a szempontból, mint azt láthattuk az osztrák hadsereg volt kedvezőbb helyzetben, hiszen a magyar hadosztályok összevonása csak elméletben volt lehetséges, hozzájuk az első csatanap végére még az ütközet híre sem jutott el. Dembiñski február 26-án éjszaka kiadott parancsaiban Aulich Lajos hadosztályát Maklárról Kálba, Kmety Györgyét Bükkábrányból, Guyon Richardét pedig Mezőkövesdről Kerecsendre rendelte. A parancsot Guyon Richárd őrnagyhoz megbízható futártiszt hiányában személyesen Görgei Artúr vitte. A három egységből, a távolság miatt csak Auliché vehetett részt a másnapi harcban.

A február 27-i küzdelem két kritikus pontja a kápolnai híd és Verpelét volt. Dembiñski ahelyett, hogy a híd védelmére összpontosított volna, a patak teljes vonalát próbálta meg tartani. Hidat azonban a koncentrált osztrák támadó erők elfoglalták és betörtek Kápolnába, ahonnan azonban délután két óráig nem sikerült kibontakozniuk. A csata sorsa az északi arcvonalon dőlt el. Az elégtelen siroki őrség nem tudta megakadályozni Schlik csapatainak a siroki szoroson való áttörését, így a magyar balszárnyon döntő osztrák erőfölény keletkezett. Klapka nem tudta tartani Verpelétet, az erősítésként megérkező Poeltenberg hadosztállyal még kísérletet tett ugyan a falu visszafoglalására, de 11 órára már nyomasztóvá vált az osztrák túlerő. Ekkor Görgei vette át a balszárny irányítását és a visszavonuló csapatokat Kerecsend mellett állította fel. Ezt követően délután egy órakor Dembiñski parancsára megkezdődött az általános visszavonulás Kerecsend irányába.

A magyar csapatok rendezetten hagyták el a csatateret, az osztrákok csupán formális győzelmet arattak. A szabadságharc szempontjából végleges döntést egyik félnek sem sikerült kicsikarnia. Sőt magyar siker reményében reális esély kínálkozott a csata Kerecsend környéki folytatására, hiszen a dombvonulat gerincén húzódó kedvező magyar állásokba már beérkeztek Kmety és Guyon hadosztályai. Dembiñski azonban elszalasztotta ezt a lehetőséget, majd február 28-án Mezőkövesden sem vállalt csatát.

A szabadságharc talán leglelkesítőbb pillanata volt ez, hiszen az állandó visszavonulások után a sereg szomjazott a győzelemre. A téli hónapokban emberfeletti erőforrások igénybevételével felszerelt honvédek önként vállalták volna a hősi halált. A pillanat azonban kihasználatlan maradt, a fővezér árulást kiáltva visszaparancsolta a támadó ékeket és elrendelte a visszavonulást oda, ahonnan indultak a Tisza mögé. Dembiñski ekkor játszotta el véglegesen a katonák bizalmát, hiszen éppen abban aratott csúfos kudarcot, amiért leginkább felelősséggel tartozott és hiábavalóvá tette a kápolnai csatatéren elesett honvédek áldozatát. A tiszafüredi táborban a tisztikar egységesen tagadta meg az engedelmességet a levitézlett vezérnek. Kossuth, mikor értesült a március 3-i tiszti lázadásról főbelövetéssel fenyegette meg Görgeit. Március 5-én a táborba érkezve azonban belátta, hogy választottja alkalmatlan a rá bízott feladatra. A felmentett Dembiñski helyét előbb ideiglenes jelleggel Görgei, majd Vetter Antal altábornagy, végül március 31-től ismét Görgei Artúr foglalta el.

Ma már tudjuk, hogy a csatát követően nem küldött Windisch-Grätz fölényes jelentést uralkodójának, Ferenc Józsefnek. A korábban sokat idézett sorokat – „A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam fel, szétszórtam és a legnagyobb részét megsemmisítettem, a maradék a Tiszán köröstül menekült. Remélem, hogy néhány nap alatt Debrecenben leszek és a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.” – Teofil Łapiński munkája (Der Feldzug der ungarischen Hauptarmee im Jahre 1849. Hamburg 1850.) tartalmazza csupán. Így a március 4-én kiadott új birodalmi alkotmány sem ennek következtében született meg, hanem az osztrák politikával volt összefüggésben. Ausztria számára igazi keserű csalódást az április elején Görgei vezetésével elindult tavaszi hadjárat okozott, amely kiérdemelte a dicsőséges jelzőt, hiszen kiszorította Magyarország területéről Közép-Európa nagyhatalmának harcedzett seregeit.

 

                                                                                                                   Pap József

 

Irodalom:

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, 1. kötet. Szerk.: Katona Tamás. Budapest, 1988.

Hermann Róbert: A szabadságharc hadtörténete. Budapest, 2001

Hermann Róbert: Lázadó csordák – oktrojált alkotmány. Egy legenda története. Századok 145. évf. (2011) 5. szám. 1117–1145.

komment

101. Egy fösvénységig fukar porosz király

2024. február 18. 14:30 - a múltnak kútja

Élet, szokások, etikett a kora újkori uralkodók udvaraiban 14.

 

I. Frigyes Vilmos (17131740) porosz király minden bizonnyal a 18. századi Európa egyik legfurcsább és legellentmondásosabb uralkodója volt. Mi több, „egyike a legérdekesebb embereknek, akik valaha trónon ültek”. Voltak, akik egyenesen tébolyult elmének vagy „koronás pszichopatá”-nak tartották, a fösvénységig fukarnak tekintették. Valóban ilyen volt-e, vagy – országa, népe javát a legdurvább eszközökkel is szolgáló végtelenül takarékos, jóságos „gazda”? Ezeket vizsgálja jórészt 1920. századi irodalmak alapján Kiss László bejegyzése.

 

„Takarékossága piszkos fösvénységgé fajult” (Macaulay)

 

Az első porosz király, I. Frigyes (1701–1713) 1713-ban „szinte teljes csődben lévő államot hagyott fiára” – fogalmazott Németh István, a kiváló magyar Németország-kutató 2018-ban.

1_8.jpg

Németh István (1945–2020), a 19–20. századi német történelem jeles oktatója és kutatója

 

Frigyes Vilmos trónörökös tehát – hiú, pazarló és pompakedvelő apja hibáit tapasztalva és tagadva, annak halála előtt nem sokkal – így mérgelődött: az államban „nincs egyetlen ezred, csak 600 mázsa lőpor, pénz pedig semmi”. Íme, már körvonalazódott is leendő uralkodói programja: erős hadseregre és állami bürokráciára, ehhez rengeteg pénz, a gazdaság fejlesztésére és szigorú takarékosságra van szükség. Egy porosz trónörökös mérgelődésére még nem kapták volna fel a fejüket európai koronás fői, mint ahogy azt – az uralkodói körökben megszokott dolgot – sem furcsállották volna, hogy I. Frigyes tehát teljesen eladósította, a tönk szélére juttatta az országát. Azon viszont már nagyon megütköztek Londontól Szentpétervárig, ami rögtön I. Frigyes Vilmos (1713–1740) trónra lépése után történt. Az ifjú uralkodó ugyanis, először és utoljára, nem sajnálta a pénzt apja díszes temetésére (akkoriban erre is mindenhol számolatlanul szórták a pénzt), de a saját koronázására már igen. Aprólékosan kiszámolta, hogy a szegényes ceremónia nem kerülhet többe – írd és mondd! – 2547 tallérnál. Ám ezt, megbocsáthatatlan módon, 9 pfeniggel túllépték! Ez volt az utolsó pazarlás, amelyet eltűrök – ordította habzó szájjal. Hamarosan jött a folytatás.

Uralkodása másnapjától csak úgy záporoztak az újabb és újabb megszorító intézkedések. Ezek nem csak a fényűzéshez szokott udvari embereket és az elhunyt uralkodó bőkezűségét kihasználó – zömmel külföldről befogadott – haszonlesők ezreit-tízezreit ejtették rémületbe, hanem a berlini vagy potsdami mesterembereket, kézművesek, munkásokat, polgárokat is. „Az udvari eszem-iszom, a szemkápráztató menetek, az idegizgató bálok, a pénzenvett csillogás egyéb czafrangjai végkép eltüntek a trón közeléből.” – írták 1875-ben. Ettől kezdve nem volt több száz fős udvari étkezés, nem volt udvari zene, bál, hangverseny. Kíméletlenül megnyirbálta a felduzzadt udvari személyzet létszámát, beleértve a díszgárdát és a zenészeket is. A sajátkezű listázás után megtartott 50–55 személy fizetését a felére-harmadára csökkentette, miközben a fogai között szitkozódva sziszegte: Örüljetek gazfickók, hogy még ennyit is kaptok!  Közvetlen szolgálatában állítólag csak 8 inast, 3 apródot és 8 vadászt tartott meg. A királyi kastélyokból eladatta a díszes ruhákat, csillárokat, bútorokat, szőnyegeket (a porra egyébkéni is érzékeny volt), hintókat, lovakat és mindazt, amit feleslegesnek és haszontalannak tartott. Nyílt árverésen adták el a királyi pincéből a finom (tokaji, pozsonyi, ruszti, rajnai) borokat. Huszonnégy kastélya közül csak hatot tartott meg. Átmenetileg vagy végleg leállíttatta a berlini és egyéb nagy építkezéseket. Az arany- és ezüsttárgyakat átadta a pénzverdének beolvasztásra, pénzverés céljából. A német (újság)író 1979-ben papírra vetett sorai szerint: „A királyi udvartartás ettől fogva – az ezüst evőeszközöket nem számítva – jó polgári küllemet öltött.” „Ettől fogva nemkívánatos volt az udvarnál az elegáns öltözet, a parfüm és az arcfesték”, a francia nyelvű társalgásról nem is szólva.

 

2_10.jpg

Bernt Engelmann (1921–1994) német író, újságíró (jobbról)

 

A királyi udvar leállított építkezéséről elbocsátott munkások és mesteremberek nem véletlenül feszítették ki a főbejárat fölé a feliratot: „Ez a kastély Berlin székesfővárossal együtt eladó!”.

Rövid időn belül – fogalmazott a 19. századi magyar (kultúr)történész, az első és azóta is egyetlen I. Frigyes Vilmos monográfia szerzője 1888-ban – Európa-szerte „közmondásossá vált Frigyes Vilmos zsugorisága”. Egy kortársa pedig 1717-ben így írt a puritán udvaráról: „oly királyi udvarban vagyok, melyben nincs más ragyogó…, mint katonasága”. Berlini udvar alatt „csaknem kizárólag katonákat kell érteni”, hiszen „a tanácsosok, kamarások, udvari apródok és hasonlók, ha nincs egyúttal katonai rangjok, nem sokra becsültetnek”. Egyszóval: rövid idő alatt Athénból Spárta lett! 

 

3_9.jpg

4_a.jpg

Ballagi Aladár (1853–1928) (kultúr)történész, nyelvész, egyetemi tanár és hiánypótló könyve

 

Ez ugyanis – tette hozzá – egy olyan, takarékosságot nem ismerő, pazarló és gyönyörkedvelő kor volt (főúri körökben feltétlenül), amikor a francia „Conti herczeg porrá zúzott gyémánttal porozta be egy szépasszonyhoz írt levelét”. Vagyis zsugorinak kiáltották ki azt a takarékos királyt – folytatta –, akinek az éves udvartartási költségei talán még egy borsónyi gyémánt értékét sem haladták meg. A nagy hatású angol történetíró viszont 1842-ben igen kemény, rendkívül elítélő kritikát fogalmazott meg róla.

 

5_7.jpg

Thomas Babington Macaulay (1800–1859) báró, brit történész, politikus

 

Ilyen tébolyult, beteg jellemet „addig soha nem lehetett látni a tébolydán kívül”. Az elméje „olyan rosszul volt szabályozva, hogy minden hajlama szenvedéllyé változott, és minden szenvedélye erkölcsi és értelmi betegség jellegébe öltözött. Takarékossága piszkos fösvénységgé fajult.” Ugyanakkor – tette hozzá kissé megengedőbben – „volt némi érzéke a kormányzás iránt”. De másfél évszázaddal később sem volt megengedőbb az ugyancsak angol hadtörténész sem, aki szerint I. Frigyes Vilmos „erőszakos, brutális, faragatlan és nagy energiájú” uralkodó volt, igazi „vadember”.

 

Egyidejűleg volt takarékos és bőkezű

 

A kérdés tehát az, hogy a fösvénységig fukar volt-e, vagy csak végtelenül takarékos? A történelmi mérleg nyelve egyértelműen ez utóbbi felé billen. Az előbb idézett angol történetíró odavetett megjegyzése, miszerint „volt némi érzéke” a kormányzás iránt”, kiindulópont lehet I. Frigyes Vilmos ellentmondásos jellemének a megismeréséhez. Egyfelől olyan racionálisan gondolkodó, rendet és fegyelmet szerető, végtelenül céltudatos és pragmatikus ember volt, akinek – korlátolt szellemi képességei ellenére – igenis jó érzéke volt a kormányzáshoz. Másfelől viszont államát és népét átformálni akaró, dühödt igyekezetében az intézkedéseit katonásan durva, mi több, embertelen eszközökkel és módon hajtotta/hajttatta végre. Ismerjük már, hogy a maga kulturálatlan, faragatlan módján arra nem, vagy alig költött – legyen az udvari fényűzés, udvari könyvtár, tudomány, kultúra és sok annyi más – amit feleslegesnek tartott (és sok mindent tartott feleslegesnek), meg ami úgymond nem volt katonás. Kedvelte tehát a katonai ünnepeket, felvonulásokat és parádékat, a kimerítő vadászatokat és hadgyakorlatokat, de mégis a „pipázó kollégium”-ában érezte igazán jól magát. Itt – felvett uralkodói allűrjeit hetente egyszer levetve – káplár módra önmagát adhatta! A megfeszített napi munka után egy egyszerű szobában, faasztal mellett, fa székeken ülve, előkelő társaság (tanácsosok, katonai vezetők, diplomaták) gyűlt össze, amelynek tagjait személyesen maga hívta meg. Gomolygó pipafüstbe burkolózva (itt a pipázás mindenki számára kötelező volt), nehéz kőkorsókból itták a nehéz söröket, miközben a trágár élcelődéseken és a(z) – jó ízlés határán messze túllépő – otromba tréfákon röhögött a kulturált viselkedést elfelejtő, köpködő és böfögő társaság, miközben komoly államügyekről is szó esett. „Ebben a társaságban a király nem érezte magát királynak, sőt egyenesen megkövetelte, hogy mindenki a legtermészetesebben viselkedjék…”. Maga is ezt tette tehát. Előfordult, hogy „néhány pohár rajnai vagy tokaji után táncra perdült valamelyik öreg generálisával”.

 

6_4.jpg

A híres-nevezetes Tabaks–Collegium

 

I. Frigyes Vilmos tehát katonásan egyszerű és nagyon takarékos ember volt, amit az alattvalóitól is megkövetelt. Nagyon szerényen öltözködött és étkezett (bár jó étvágyú volt), viszont semennyi pénzt nem sajnált legfőbb kedvteléseire: dédelgetett hadseregére és – különösen – válogatottan magas legényekből álló „óriásezred”-ére, a potsdami gárdaezredre. Ugyanakkor, mivel nagyon sokba kerültek, takarékoskodott velük. „Oly érzéssel viseltetett katonái iránt, aminővel a fukar pénze iránt. Szerette gyűjtögetni, számlálgatni és növekvőben látni őket; de nem volt szíve ahhoz, hogy megbolygassa a drága gyűjteményt.”

Ismerjük már, hogy az udvari könyvtár vagy a tudományok támogatását nem tartotta fontosnak. A könyvtár részére 10 évig nem rendelt egyetlen könyvet sem! A 11. évben nagy kegyesen évi 4 tallért, majd ezt követően – még nagyobb „áldozatot” hozva – ötöt engedélyezett könyvvásárlásra. A berlini Tudományos Akadémiának is mindössze évi 800 tallért utaltatott ki. Meg volt ugyanis arról győződve, hogy a műveltség olyan felesleges és veszedelmes dolog, ami – az eszmékhez hasonlóan – megrontja az embereket, megzavarja a gondolkodásukat. „Mire jó az? El vele! – mondogatta nem egyszer. Elég, ha a bibliát, meg a zsoltároskönyvet forgatják.”, vagy a templomi prédikációkat hallgatják. Magából kiindulva úgy vélte, hogy a hadseregnél teljesen elegendő az altiszti műveltség. Az engedelmes alattvalóktól pedig nem szabad többet várni, mint hogy le tudják írni a nevüket. (Némelyik tábornoka egyébként még erre sem volt képes.) A tudós Leibnizről kijelentette, hogy „bolond ember, aki katonai őrszolgálatra sem alkalmas”. Kultúra- és tudományellenességét a 19. századi magyar (kultúr)történész az uralkodó gyakorlatiasságával, pontosabban a haszonelvűségével magyarázta. Idézzük: „ő előtte minden könyvtár hiába való holt tőke. mely egyedül fonák-eszű tudósok szertárául szolgálván, egyáltalán nem hajt hasznot”. Ellenben rendkívül sokat költött Poroszország gazdaságának, igazgatásának, oktatás-, szociális- és egészségügyének hatékony fejlesztésére. 1717-ben bevezette a tankötelezettséget, katonai iskolákat létesített. Megtiltotta a boszorkányégetést. A felsorolást napestig folytatni lehetne, mivel „királyi bőkezűséggel költött rengeteg vagyont üldözött polgárok letelepítésére, a kötelező iskoláztatás behozatalára, árva- és kórházak alapítására…”. Felszabadította (1719-ben) a kincstári parasztokat és elkezdte a pestis által évekkel korábban leginkább sújtott Kelet–Poroszország betelepítését. Polgári törvénykönyvet dolgoztatott ki.

Mindezek ismeretében a fösvénységi/fukarsági vád nyugodtan elejthető. Ismételten leszögezhető, hogy I. Frigyes Vilmos nem fösvény volt, hanem „csak” végtelenül takarékos (amit pazarló uralkodótársai fösvénységnek minősítettek). Ráadásul csak akkor volt ilyen, ha valaminek „a hasznosságát, czélszerűségét nem tudta fölfogni: de sohasem kímélte tallérjait, ha meggyőződése szerint hasznos vagy szükséges befektetésről volt szó”. Egyidejűleg volt tehát takarékos és bőkezű! Jelenbeli takarékosságával, spártai életvitelével, szegényes udvartartásával, egyszerű és csekély költségű étkezésével, egyszerű öltözetével, előrelátó módon a jövőt szolgálta, vagyis „távol eső nagy reményekért áldozta föl a jelent… Kortársai megfordítva tették!”

 

7_2.jpg

I. Frigyes Vilmos (1713–1740), a takarékos, ugyanakkor bőkezű porosz király

 

Uralkodásának mérlege

 

I. Frigyes Vilmos tehát a trónra lépésekor, 1713-ban teljesen leromlott állapotban vette át az országot. Amikor viszont 1740-ben meghalt, a fia, II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) egy minden ízében erősödő, militarizált országot örökölt. Erre a Poroszországra rá sem lehetett ismerni, már valóban „porosz” volt! A magát „Isten törvényszolgájá”-nak tekintő I. Frigyes Vilmos zsarnoki, abszolutista rendszere, növekvő népességű országa kevesebb, mint 3 évtized alatt fejlődő gazdasággal, fegyelmezett és hatékony állam- és közigazgatással, 820.000 főre növelt (nem csak létszámában erős) hadsereggel rendelkezett már. Persze nem volt minden fenékig tejföl! A német (újság)író szerint ugyanis: „A történészek hallatlanul eltúlozták rendelkezéseinek hatékonyságát. A korrupció kiirthatatlan maradt a katonaságnál és a közigazgatásban, jóllehet túlontúl arcátlan meggazdagodások esetén a legsúlyosabb büntetéseket foganatosították.” A szigorú takarékosság az árnyoldalakkal együtt is meghozta a gyümölcsét, bár az uralkodó tisztában volt azzal, hogy sokan még mindig zsugorinak tartják. „Nagyon jól tudom – mondta –, hogy Bécsben és Drezdában garaskuporgatónak neveznek, de majd örülni fognak az unokáim.” A számok pedig magukért beszéltek. A kincstár bevételei megduplázódtak, 7–8 millió tallérra nőttek. Ezzel a Poroszországgal már komolyan számolni kellett. I. Frigyes Vilmos az országát emelkedő pályára állította. Lefektette a porosz katonaállam alapjait. Kikövezte az európai nagyhatalmiság felé vezető utat a fia, II. Frigyes számára. Talán igaza volt a német történésznek, aki csaknem kilencven évvel ezelőtt így méltatta őt: „Lelkiismeretes atyja akart lenni népének, boldogabb örökséget akart hagyni utódaira. Önmegtartóztatása tiszteletet érdemel.” Az alattvalóit persze senki nem kérdezte meg arról, hogy ők hogyan vélekednek királyuk „atyai szeretet”-éről. Az eredmények mindent igazoltak.

 

                                                                                                             Kiss László

 

 

A téma néhány felhasznált irodalma:

 

Ballagi Aladár: I. Frigyes Vilmos porosz király. Franklin, Bp. 1888.

Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Gondolat, Bp. 1986.

Egon Friedell: Az újkori kultúra története I–III. Holnap, Bp. 1993.

Juhász Vilmos: Nagy hódítók. Béta Irodalmi R. T., Bp. 1942.

(Th. B.) Macaulay: Nagy Frigyes. Franklin, Bp. é. n.

 Németh István: A Hohenzollernek katonaállama. In: A porosz mítosz 1226–1947. Rubicon, 2018/1.

Tolnai Világtörténelme. Az újkor története. A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása. Bp. é. n. (Hasonmás kiadás. Kassák, Bp. 1992.)                             

 

 

 

komment
süti beállítások módosítása