A forradalom és szabadságharc Heves megyei eseményei közül messze kiemelkedik az 1849. február 26-27-én lezajlott kápolnai csata. Bár nem tartozik a szabadságharc sorsdöntő ütközetei közé pedig könnyen azzá válhatott volna. Hiszen február végén minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy a magyar hadsereg komoly ellentámadást indítson a herceg Windisch-Grätz tábornagy vezette osztrák erők ellen. A magyar politikai és katonai vezetés által régen várt áttörés azonban elmarad, helyette a honvédsereg újra visszavonult a lassan kimerülő utánpótlási területére, a Tiszántúlra. A csata utóéletéhez tartozik még Kossuth kápolnai imájának és Windisch-Grätz kápolnai jelentésének legendája. Pap József ezeknek a történetét mutatja be.
A kápolnai ütközet közvetlen előzménye, a lengyel származású Henryk Dembiñski fővezérré történő kinevezése.
Henryk Dembiñski
A fővezéri tisztség addig ismeretlen volt a szabadságharc hadseregében, a magasabb katonai parancsnokok, tábornokok hatásköre csak egyes hadseregekre terjedt ki. A fővezér azonban az országban állomásozó összes magyar csapat feletti vezényletet megkapta, feladata a védelmi és a támadó hadműveletek összehangolása lett. Kossuth egy harcokban tapasztalatokat szerzett tábornokot kívánt megbízni az összehangolt katonai műveletek irányításával. A magyar tábornoki karban azonban nem talált alkalmas jelöltet, a katonatisztek vagy túl kevés tapasztalattal rendelkeztek, vagy politikailag nem voltak teljesen megbízhatók az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke számára. A történettudományban megfogalmazott nézet szerint Kossuth a sorsdöntőnek számító januári végi napokban megvonta a bizalmat a korábbi bizalmasától, Görgei Artúrtól. Görgei fővezéri kinevezése azonban nem elsősorban a vélt politikai nézeteltérés miatt halasztódhatott el. Nem szabad megfeledkezni arról a tényről sem, hogy ő ekkor még csupán 30 éves volt, alig féléve kilépett császári főhadnagyként jelentkezett a honvédseregbe. Bármennyire is bizonyította katonai tehetségét a téli visszavonulás kivitelezésében, több 10.000 ember és a teljes szabadságharc sorsát valóban felelőtlenség lett volna rá bízni. A sors fintora, hogy ennek ellenére a kivételes tehetséggel rendelkező Görgei Artúr volt a legalkalmasabb jelölt, szinte az egyetlen katonatiszt, aki felelősségteljesen vállalhatta el ezt a tisztet. Kinevezéséig azonban Magyarországnak még el kellett szenvedni egy Dembiñski-fiaskót.
Dembiñski megbízása gyakorlatilag egy véletlen esemény következménye volt. Éppen akkor érkezett meg Párizsból, amikor Kossuthnak fővezérre volt szüksége. A tábornok rendkívül jó referenciákkal rendelkezett, személyesen Teleki László Magyarország párizsi képviselője ajánlotta Kossuth figyelmébe az 1830-1831-es lengyel felkelés hős tábornokát. Adva volt tehát a tapasztalt katonai szaktekintély, aki alkalmas lehetett volna a magyar csapatok összpontosított ellentámadásának vezénylésére, azt azonban akkor még senki sem sejtette, hogy a tábornoknak elsősorban a visszavonulás az erőssége, nem pedig a támadás. Január 19-én érkezett meg Debrecenbe, Kossuth már 21-én közölte Szemerével, hogy őt fogja kinevezni a Tisza-vonalon összpontosított seregek fővezéréül. Maga a kinevezés január 30-án jelent meg a Közlönyben.
Dembiñskit személyes tulajdonságai alkalmatlanná tették arra, hogy felé irányuló bizalmatlanságot leszerelje. A magyar tábornoki kar számára ugyanis sértő volt az a tény, hogy a politikai vezetés többre becsüli egy idegen tábornok hajdani erényeit az itthon bizonyított katonáékénál. Aggódtak amiatt is, hogy a magyar hadsereg lengyel irányítás alá került, hiszen az Erdélyben harcoló V. hadtest élén Bem, a magyarországi összpontosított sereg élén Dembiñski állt, ez pedig az orosz cár számára lehetett jelzésértékű és megnövelhette az Oroszországgal való nyílt katonai konfliktus lehetőségét. Kinevezése után szinte azonnal vitába keveredett Perczel Mórral és Görgeivel. Haditerveiről nem volt hajlandó senkit sem informálni, gyakori dühkitörésekkel utasította vissza az efelől érdeklődőket és szinte mindenhol személye ellen irányuló összeesküvést vélt felfedezni. Mindeme negatív tulajdonságait egy katonai siker elfeledtethette volna…
Február közepére a magyar hadsereg zöme, a Felső-Tisza vidékén állomásozott. Kossuth többször felhívta a főparancsnok figyelmét, hogy az összpontosított hadsereget azonnal meg kell indítani az osztrákok ellen. Dembiñski azonban a csatát egyre halogatta, és terveiről senkit sem informált. A történettudomány álláspontja szerint valószínű, hogy egy Szolnok-Pest és egy Miskolc-Gyöngyös-Pest előrenyomulással kalkulált. A Szolnoknál állomásozó Damjanich és Vécsey vezette III. hadtestnek lett volna feladata, hogy elterelje a miskolci vonalon támadó főseregről – I. II. és a VII. hadtest 30 000 katonája – a figyelmet. A fővezér valószínűleg azzal számolt, hogy az osztrák főerők Cegléd-Kecskemét térségében állomásoznak. A támadás megindítása azonban egyre késett és ebben az időszakban Windisch-Grätz is a Miskolc-Pest vonalra helyezte át erőit, célja az volt, hogy egy erőszakos felderítéssel megállapítsa a magyar csapatok helyzetét. Csatára ő sem készült.
Mielőtt magával a csata lefolyásával megismerkednénk érdemes egy pillanatra Eger városába betérni. Görgei Artúr, visszaemlékezése szerint február 26-án délelőtt Mezőkövesdre érkezett. Itt megpróbált érintkezésbe lépni a főparancsnokkal, hogy megtudja az előző hetek céltalannak tűnő csapatátrendezései után a következő napokra milyen haditervet készített elő, hol, milyen erőkkel szándékozik megtámadni az ellenséget. Dembiñskit azonban csak Egerben sikerült elérnie, ahol a haditanács helyett részt kellett venniük a főtisztek tiszteletére a préposti palotában Lévay Sándor nagyprépost által rendezett kanonoki ebéden. Ebéd után a „világhírű egri bor” (Görgei Artúr megjegyzése) fogyasztása közben érkezett a hír, hogy Verpelét felől ágyúzás hangzik. Dembiñski egy ideig tiltakozott, először csak menydörgést vélt hallani. Miután hosszas fülelés és vitát követően meggyőződött a hír valóságáról, Görgeivel az oldalán haladéktalanul a csatatérre indult. Ez azonban kis késedelmet szenvedett, ugyanis a közelben nem volt más közlekedési eszköz, mint Görgei parasztszekere. Ez meg is felelt volna a két főtisztnek, de a büszke egri polgárok számára nem. Elképzelhetetlennek tartották ugyanis azt a szégyent, hogy a tábornokoknak ilyen alávaló alkalmatosságon, „nyomorult fakó szekéren” kelljen elhagyniuk Eger neves városát. Ezért elállták annak útját és addig tartóztatták a csatába igyekvőket, míg nem sikerült egy hintót keríteni. Közben Dembiñski többször, egyre hevesebben útitársa tudtára adta, hogy ő még nem akart csatát vállalni, arra a tudta nélkül került sor…
Windisch-Grätz
Az osztrákok sem készültek a csatára, ezt bizonyítja, hogy Windisch-Grätz főherceg február 26-ra csupán menetparancsokat adott ki. A katonai felderítés egyik félnél sem működött megfelelően, az ellenség elhelyezkedéséről csupán homályos információkkal rendelkeztek. Az osztrák és a magyar hadsereg nagyjából azonos erőkkel rendelkezett: 27,5 zászlóaljnyi osztrák gyalogsággal szemben 37 zászlóalj magyar honvéd állt, 33 osztrák lovasszázaddal szemben 44 magyar huszárszázad, 165 osztrák löveggel szemben 136 magyar ágyú. A gyalogság 6 000 fős erőfölényét ellensúlyozta az osztrák tüzérség ereje. A hadvezetési hibák azonban döntőek voltak, hiszen míg az osztrák hadvezetés a csata második napján a teljes haderejét bevethette, addig a magyar erők összpontosítása gyakorlatilag csak a csata végére sikerülhetett.
Február 26-án a csata első napján a magyar hadsereg alakulatai egymástól nagy távolságban állomásozta: a stratégiailag fontos Kál és Sirok közötti Tarna vonalon csupán 3 hadosztály és egy dandár, összesen 16.000 ember tartózkodott. A sereg többi része Makláron, Mezőkövesden, Bükkábrányon, Egerbaktán, Tiszafüreden és Poroszlón volt szétszórva. A csata tehát magyar részről kedvezőtlen helyzetből indult, hiszen a hadsereg egy jelentős részének nem volt esélye a harcba való aktív beavatkozásra. A központi vezetés nélkül, szétszórtan elhelyezkedő magyar csapattesteket felkészületlenül érte az ellenség támadása. Az állásokat az első nap még sikerült tartani. A harc először Kápolna térségében, a gyöngyösi országút két oldalán bontakozott ki. Az itt előrenyomuló két osztrák dandár megpróbált átkelni a Tarna patak hídján, de ezt a hidat védelmező Máriássy hadosztály tüzérsége lehetetlenné tette.
A kápolnai csata Than Mór festményén
Al- és Feldebrő községében Poeltenberg Ernő alezredes hadosztálya vette fel a harcot az osztrák erőkkel. A magyar állások legdélibb pontján, Kálban a Sekulits dandár helyezkedett el, amely átkelve a Tarna jobb partjára stabil állást foglalt el. A magyar állások legsebezhetőbb pontján, a Verpelét-Tarnaszentmária-Sirok vonalon mindössze egy gyenge hadosztály, azaz 3 600 ember és 16 ágyú foglalt védelmi állást, őket kezdetben Dessewffy Arisztid, majd Klapka György vezette. Ebből az irányból, a siroki szoroson keresztül azonban könnyen oldalba támadhatta a magyar arcvonalat a Franc Schlik Pétervásárán állomásozó 10 000 fős osztrák hadteste.
A csata első napján tehát körülbelül 16 000 honvéd került szembe 14 000 osztrákkal. Windisch-Grätz emellett jelentős, legalább kétszeres tüzérségi fölénnyel bírt. Az első nap végére sikerült megtartani a Tarna vonalat és a továbbiakban minden azon múlott, hogy a következő napon a két fél milyen arányban tudja harcba vetni a tartalékban álló alakulatait. Ebből a szempontból, mint azt láthattuk az osztrák hadsereg volt kedvezőbb helyzetben, hiszen a magyar hadosztályok összevonása csak elméletben volt lehetséges, hozzájuk az első csatanap végére még az ütközet híre sem jutott el. Dembiñski február 26-án éjszaka kiadott parancsaiban Aulich Lajos hadosztályát Maklárról Kálba, Kmety Györgyét Bükkábrányból, Guyon Richardét pedig Mezőkövesdről Kerecsendre rendelte. A parancsot Guyon Richárd őrnagyhoz megbízható futártiszt hiányában személyesen Görgei Artúr vitte. A három egységből, a távolság miatt csak Auliché vehetett részt a másnapi harcban.
A február 27-i küzdelem két kritikus pontja a kápolnai híd és Verpelét volt. Dembiñski ahelyett, hogy a híd védelmére összpontosított volna, a patak teljes vonalát próbálta meg tartani. Hidat azonban a koncentrált osztrák támadó erők elfoglalták és betörtek Kápolnába, ahonnan azonban délután két óráig nem sikerült kibontakozniuk. A csata sorsa az északi arcvonalon dőlt el. Az elégtelen siroki őrség nem tudta megakadályozni Schlik csapatainak a siroki szoroson való áttörését, így a magyar balszárnyon döntő osztrák erőfölény keletkezett. Klapka nem tudta tartani Verpelétet, az erősítésként megérkező Poeltenberg hadosztállyal még kísérletet tett ugyan a falu visszafoglalására, de 11 órára már nyomasztóvá vált az osztrák túlerő. Ekkor Görgei vette át a balszárny irányítását és a visszavonuló csapatokat Kerecsend mellett állította fel. Ezt követően délután egy órakor Dembiñski parancsára megkezdődött az általános visszavonulás Kerecsend irányába.
A magyar csapatok rendezetten hagyták el a csatateret, az osztrákok csupán formális győzelmet arattak. A szabadságharc szempontjából végleges döntést egyik félnek sem sikerült kicsikarnia. Sőt magyar siker reményében reális esély kínálkozott a csata Kerecsend környéki folytatására, hiszen a dombvonulat gerincén húzódó kedvező magyar állásokba már beérkeztek Kmety és Guyon hadosztályai. Dembiñski azonban elszalasztotta ezt a lehetőséget, majd február 28-án Mezőkövesden sem vállalt csatát.
A szabadságharc talán leglelkesítőbb pillanata volt ez, hiszen az állandó visszavonulások után a sereg szomjazott a győzelemre. A téli hónapokban emberfeletti erőforrások igénybevételével felszerelt honvédek önként vállalták volna a hősi halált. A pillanat azonban kihasználatlan maradt, a fővezér árulást kiáltva visszaparancsolta a támadó ékeket és elrendelte a visszavonulást oda, ahonnan indultak a Tisza mögé. Dembiñski ekkor játszotta el véglegesen a katonák bizalmát, hiszen éppen abban aratott csúfos kudarcot, amiért leginkább felelősséggel tartozott és hiábavalóvá tette a kápolnai csatatéren elesett honvédek áldozatát. A tiszafüredi táborban a tisztikar egységesen tagadta meg az engedelmességet a levitézlett vezérnek. Kossuth, mikor értesült a március 3-i tiszti lázadásról főbelövetéssel fenyegette meg Görgeit. Március 5-én a táborba érkezve azonban belátta, hogy választottja alkalmatlan a rá bízott feladatra. A felmentett Dembiñski helyét előbb ideiglenes jelleggel Görgei, majd Vetter Antal altábornagy, végül március 31-től ismét Görgei Artúr foglalta el.
Ma már tudjuk, hogy a csatát követően nem küldött Windisch-Grätz fölényes jelentést uralkodójának, Ferenc Józsefnek. A korábban sokat idézett sorokat – „A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam fel, szétszórtam és a legnagyobb részét megsemmisítettem, a maradék a Tiszán köröstül menekült. Remélem, hogy néhány nap alatt Debrecenben leszek és a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.” – Teofil Łapiński munkája (Der Feldzug der ungarischen Hauptarmee im Jahre 1849. Hamburg 1850.) tartalmazza csupán. Így a március 4-én kiadott új birodalmi alkotmány sem ennek következtében született meg, hanem az osztrák politikával volt összefüggésben. Ausztria számára igazi keserű csalódást az április elején Görgei vezetésével elindult tavaszi hadjárat okozott, amely kiérdemelte a dicsőséges jelzőt, hiszen kiszorította Magyarország területéről Közép-Európa nagyhatalmának harcedzett seregeit.
Pap József
Irodalom:
Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, 1. kötet. Szerk.: Katona Tamás. Budapest, 1988.
Hermann Róbert: A szabadságharc hadtörténete. Budapest, 2001
Hermann Róbert: Lázadó csordák – oktrojált alkotmány. Egy legenda története. Századok 145. évf. (2011) 5. szám. 1117–1145.
