A 20. század két nagy világháborúja a sebesültek kórházi ellátásában is jelentős változást hozott. A Genfi Egyezmény 1864-ben ratifikálta a harcoló katonák egészségügyi ellátására vonatkozó normáit, ezzel megszületett a Nemzetközi Vöröskereszt, melynek kiemelt feladata lett a háborús sérültek ellátása, gondozása. Amíg az első világháború idején a sebesült katonák ápolását elsősorban magánkezdeményezésre nem ritkán kórházzá alakított kastélyokban (Erdőtelek, Butler-kastély) végezték, a munkát tehetős és hazafias asszonyok irányították, addig a második világháborúban ezek a kórházak már professzionalizált, a Vöröskereszt által szervezett hadikórházak voltak. Szuromi Rita legújabb posztjában azt mutatja be, hogy az egri nők vöröskeresztes ápolónőként hogyan bizonyították helytállásukat.
A második világháborúban a harcoló egységek beteg- és sebesültellátása szervezett és hierarchikus volt. A sebesült katona az első ellátást a frontvonal mögött, a segély- illetve kötözőhelyen kapta meg. Ezek tevékenységét segítették a dandáronként szervezett egészségügyi oszlopok. A hadtestek és hadosztályok területén felállított tábori kórházakban szakszerű ellátást kaptak a betegek, igaz, gyakran csak a legsürgősebb beavatkozásokat tudták elvégezni. A hátországba szállított sebesülteket útközben betegellátó állomásokon kezelték. A határokon bakteriológiai állomásokat és járványkórházakat állítottak fel, hogy a betegek ne hurcolják be a fertőzést.
A hátországba eljuttatott sebesülteket békeállományú intézetek látták el, amelyek munkáját vöröskeresztes hadikórházak felállításával segítették. Egerben a második világháború alatt az 547-es számú hadikórház működött. A gyógyító tevékenységet a Klapka úti Siketek Intézetében, a Halaspiaci vagy Belvárosi Iskolában (mai Lenkey János Általános Iskola), a Polgári Iskolában (mai Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Gyakorló Általános Iskolája) és a Foglár Intézetben (jelenleg papnevelő intézet) végezték. Később a gyógyulófélben lévő katonák rehabilitálása a Kolping Egyesület épületét (ma Bartakovics Béla Közösségi Ház) és a Kékestetői Állami Gyógyintézet és Szanatóriumot (azonos a jelenlegivel) is igénybe vették.
Az „547-es egri hadikórház” tehát csak egy gyűjtőnév volt, mely a fent említett épületeket és személyzetüket egyesítette. Mindennek az adminisztrációját a Gazdasági Hivatal (GÉHÁ) végezte. A GÉHÁ munkája összetett volt. Eleget tett a központi utasításoknak, többek közt az 1942. XV. tc. alapján gondoskodott az elkobzott zsidó földbirtokok szétosztásáról a hadigondozottak és hadviseltek közt. Szervezte a hadikórházak élelmiszerrel, gyógyászati eszközökkel, vegyszerekkel történő ellátását, mindezek mellett személyeket érintő ügyekben is eljárt, mint például a hadikórházból távozó katonák civil ruháinak bekérése, az elveszett vagy megsemmisült kincstári felszerelésekkel való elszámoltatás, a mosatás, a téli ruházat beszerzése vagy a hadikórház céljára használt épületek javíttatása.
Betegek és ápolók. Családi tulajdon
A hadikórházakban az orvosi kar rendfokozattal ellátott polgári személyzet volt, akiknek a munkáját tanfolyamokon képzett ápolónők segítették. A vöröskeresztes hadikórházak önkéntes ápolónőinek szervezését, képzését a megyei vöröskeresztes vezető, Eger esetében dr. Hedry Lőrincné, Heves vármegye főispánjának felesége irányította. Munkája elsősorban a szervezési feladatokra és a protokolláris kötelezettségekre terjedt ki.
Egerben a hadikórházak szervezéséhez, működéséhez szükséges önkéntesek képzése 1940 februárjában indult. A Légvédelmi Liga női csoportja 16 és 70 év közötti nőknek vöröskeresztes elsősegély nyújtási, ápolónői tanfolyamot szervezett. Mindkettőre tömegek jelentkeztek.
Az 1943 januárjára tervezett Voronyezsi front megnyitásának várható következményeire a hátország idejében felkészült. Az Eger című lap novemberben adott hírt arról, hogy a honvédség és a Vöröskereszt felszerelik a kórházakat, ezért irodai alkalmazottakat, ápolónőket, takarítónőket és konyhalányokat keresnek. „Akinek nem volt eddig semmi gondja, most lesz, akinek sok gondja volt, most megszaporodik eggyel. Mindenkit legbelülről, szívből és magyar szeretetből érdekel a hír, amely szerint Egerben, december folyamán megnyílik a hadikórház. Ez a gond nem nyomasztó, és sötét gondok terhét jelenti Eger közönség számára, inkább valami kedves, szíves és állandó gondoskodás, azok felé, akik már megfizették odakint tartozásukat a haza szent ügyéért, vérüket hullatták és vállalták a sebesülés, a csonkolás, a betegség szenvedésének keresztjét.”
A hadikórházat a honvédség és a Vöröskereszt helyi szervezete állította föl. A kórház parancsnoksága és dr. Hedry Lőrincné, a főispán neje, a megyei vöröskereszt főápolónője megkezdte a munka szervezését. A tervek szerint kétszáz ággyal számoltak, emellé nyolcszáz párnát is beszereztek.
Németh Irén (1924-2021) vöröskeresztes ápolónőként. Családi tulajdon
Elkezdődött a személyzet toborzása is: fizetett ápolónőket, irodai alkalmazottakat, konyhalányokat és takarítóasszonyokat kerestek, mellettük diáklányok segítették a munkát. Ápolónőnek azok jelentkezhettek, akik elvégezték a két hetes házi betegápolónői tanfolyamot. Erről a Volt egyszer egy hadikórház című visszaemlékezésében Kissné Németh Irén a következőket írta.
„A Vöröskereszt felhívására már 1941-ben kötöttük a fronton lévő katonáknak pulóvereket, sálakat, sapkákat, kesztyűket, érmelegítőket, a segélyszervezettől kapott anyagokból. Aztán 1942 tavaszán megjelent Eger utcáin báró Apor Gizella országos ápolónői főnökasszony elhívása: Lányok, asszonyok jelentkezzetek Vöröskeresztes tanfolyamra, önkéntes ápolónőnek! Sok a sebesült, kevés az ápolónő! Természetesnek éreztem, hogy nekem is jelentkeznem kell. Szüleim próbáltak lebeszélni, mert addig nem tudtam elviselni a vér látványát, még ha saját ujjamat vágtam meg, akkor is elájultam. Ennek ellenére mégis jelentkeztem.
Az elsősegélynyújtó tanfolyam 1942. április első hetében kezdődött. Tizenhét éves voltam ekkor. A tanfolyam ideje alatt naponta beutaztam Maklárról Egerbe. Reggel 7-től este 6-ig tartottak az elméleti és gyakorlati oktatások.
Az akkor Irgalmas Kórház néven ismert közkórházban és a vele szemben lévő elemi iskola termeiben folytak a képzések. A tanfolyam vezetője a Vöröskereszt részéről dr. Hedry Lőrincné volt. Ő szervezte és felügyelte a képzést. Az elméleti és gyakorlati oktatást a kórház orvosai, dr. Polner Kálmán sebész, dr. Hallai Imre belgyógyász főorvosok, dr. Lengyel András sebész és dr. Lengyel Andor belgyógyász alorvosok végezték, mellettük egy műtősnő Fülöp Mária és két gyakorlott idős ápolónő dolgozott, egyikük a nagyhírű Kelemen Margit.
Először csak az ágyak elkészítése, speciális katonai ágyazás, sebesült ember öltöztetése, mosdatása, ágyról hordágyra helyezése volt a feladat. A tanfolyam résztvevői egymáson gyakoroltak. A következő lépés a különböző kötéstípusok megtanulása és gyakorlása. Ez idő alatt összebarátkoztunk egymással, bár koránt sem volt egységes a tanfolyamon résztvevők összetétele. Általában 16-18 év közötti lányok voltunk, négy polgári végzettséggel. Akadtak olyan polgári és munkásszármazású egyszerűbb asszonyok is, kiknek a férjeik már a fronton szolgáltak.
A tanfolyam kezdetén tehát 18 órai gyakorlati és 12 órai elméleti oktatást kaptunk. Ennek neve házi betegápolás volt. Majd következett immár „élesben” a kórházi gyakorlat és vele párhuzamosan az újabb elméleti képzés. A gyakorlat reggeltől délig tartott. Az elméleti oktatást délután tartották. A sebészeten 23 óra elmélet és 60 óra gyakorlat volt kötelező. A belgyógyászaton 17 óra elmélet és 46 óra gyakorlatot írtak elő.”
A betegágy mellett. Családi tulajdon
A munkát az „Irányelvek” című kis füzet segítette. Ebben a munkaanyagban pontosan meghatározták, kik minősülnek sebesültnek és kik hadisérültnek. Sebesült az, aki orvosi kezeléssel látható fogyatékosság nélkül felgyógyul, hadisérült, aki előreláthatóan rokkanttá válik. Az ápolószemélyzet és a hadigondozók magatartását is rögzítette a füzet. A sebesültekkel és hadisérültekkel való érintkezés alapszabálya az volt, hogy elsősorban a munkába állítás és a civil életbe történő visszavezetés a határozza meg a velük való kapcsolatot, és „mindenkinek, aki sebesültekkel érintkezik, kezdettől fogva azt kell hangoztatnia, hogy a jogosan megillető elismerés csak addig illeti meg a katonát, amíg ő maga is mindent elkövet annak érdekében, hogy mielőbb felgyógyuljon és hasznos polgára legyen a hazának.” Rögzítették továbbá, hogy a sebesült jellemének felismerésére a kezelőorvosok, a lelkészek és a hadigondozó tisztek a hivatottak, majd az orvosok után a hadigondozók feladata a sebesültek civil életbe történő visszavezetése. Az önkéntes ápolók kötelességeire és jogaira az Irányelvekben nem tértek ki, de Németh Irén emlékiratából kiderül, hogy az önkéntesekre főként karitatív területen számítottak. Kivételes esetnek számított, ha a vöröskeresztes aktivista szorgalma és ügyessége révén beépült az egészségügyi ellátásba.
A hadigondozó tisztek feladata volt a sebesültek és hadisérültek polgári életbe történő visszavezetése. Amennyiben a hadsereg már nem tartott igényt a szolgálatra, elsősorban a végzettség szerinti vagy a hadba vonulás előtt folytatott tevékenységhez és mesterséghez kellett az ellátottat irányítani, akár szakmai utóképzés szorgalmazásával is. Ha ez valamilyen ok miatt nem volt lehetséges, akkor a rokonszakmákba történő átképzést szorgalmazták, ennek meghiúsulása esetén az új szakma elsajátítása kapott prioritást. Aki sem szellemileg, sem testileg nem volt alkalmas munkavégzésre, annak teremőri, jegyszedői vagy dohányárudai munkát ajánlottak.
Reggeli osztás. Családi tulajdon
Az ily módon megszervezett hadikórházhoz kapta meg behívóját Németh Irén 1943. február 3-án. Ekkorra már a Siketnémák épületének bejárata fölé kifüggesztették: 547 sz. Hadikórház.
„Tízen gyűltünk össze, s a kórház parancsnoka, dr. Antalffy István orvos százados, valamint dr. Hedry Lőrincné előtt letettük az esküt. Az eskünk szövege arról szólt, hogy minden erőnkkel és tudásunkkal a sebesültek gyógyulását segítjük. Majd következett a napirendünk ismertetése. Először is kaptunk egy fehér fityulát és köpenyt, melynek bal felső zsebére rá kellett hímezni a keresztnevünket, több keresztnév esetén a vezetéknév kezdőbetűje is fölkerült a zsebre. Végigjártuk az épületet. A parancsnoki irodát a földszinten, gazdasági hivatalt és felvételi irodákat az első emeleten, kórtermek a második emeleten, a konyhát és az ebédlőt az alagsorban helyezték el. Osztályos orvosi kinevezést kapott dr. Pentcz János és dr. Márton Ferenc tartalékos zászlósok, korábban mindkettő Heves megyében falusi körorvos volt, utóbbi Aldebrőn. A vöröskereszt részéről vezető nővér lett a főpostamester felesége, dr. Szalókyné Lia néni. A kötöző az egyik betegszobában lett berendezve, közvetlen mellette kapott helyet az orvosi szoba. A kötözőben Kovács Irén és Jávorszky Emilia dolgoztak. A tantermek 4-6 ágyas kórtermekké lettek átalakítva. A külön folyosóról nyíló nagy hálóteremben a legénységi sebesülteket helyezték el. A tisztekhez kettőnket osztottak be Serbán Irént és engem.”
Az önkéntes ápolónők munkája néhány napig rutinszerűen telt. Naponta egy-egy ápolónő átlagosan húsz sebesültet látott el. A szolgálat reggel 6-tól este 6-ig tartott. A reggeli munkakezdés kötelezően ébresztéssel, lázméréssel, ágyazással, mosdatással indult. Ezután következett a reggeliztetéshez szükséges edények és a reggeli felhozatala. Reggeli után történt a vizit, majd következett a kötözés. Ebédeltetés után újra átnézték a kötéseket, ha egy-egy kötszer meglazult, vagy túl szoros volt, azt nekünk kellett megigazítani. Délután történt az ágytálak kihordása, a betegek fürdetése.
Február 4-től folyamatosan érkeztek a sebesültek. „A hadikórház személyzete még aznap megkapta a tífusz elleni védőoltást. Jókorára dagadt a karunk, csak sziszegve tudtuk a munkánkat végezni. Az első héten mindenkinek izomláza volt a lépcsőjárástól. Minden étkeztetéshez legalább háromszor kellett megjárni a lépcsőket, egyensúlyoztunk a tálcákkal, cipeltük a nagy ételes termoszokat. Mindez fárasztóbbnak bizonyult, mint a betegápolás. Estére már nem volt kedvünk programot csinálni.”
Egy pillanatnyi nyugalom. Családi tulajdon
A kórházban 1943 decemberében nagyüzem kezdődött. „A sebesültek száma hirtelen annyira megugrott, hogy a civil kórház már nem tudta vállalni a műtéteket. Ekkor szerelték fel a steril műtőt a Belvárosi Iskolába. Megkérdeztek, lenne-e kedvem elvégezni a műtősnői tanfolyamot. Örömmel vállalkoztam a számomra akkor megtisztelő feladatra. Januártól naponta az Irgalmas Kórházba voltam reggel 7-től délután négyig. dr. Polner Kálmán sebész főorvos és dr. Lengyel András alorvos, valamint Fülöp Mária műtősnő mellett tanultam. Naponta végig kellett néznem a műtéteket. Eleinte csak a műszerekkel ismerkedtem és azok tisztítását, sterilizálását végeztem. Megtanultam a sterilizálásra előkészíteni a gézeket, kötszereket. Naponta gyakoroltam a bemosakodást. Délután elméleti oktatást kaptam Máriától a műtétek menetéről. Naponta lediktálta nekem a fontosabb műtétekhez szükséges műszerek nevét és a műtét menetét. Másnap mindezt fel kellett mondanom, és az adandó műtéthez előkészíteni a műszereket, fonalakat. Majd bemosakodva, tehát sterilen segítettem beöltöztetni az orvosokat műtéthez.”
Ekkortól a napi 10-15 műtét sem volt ritka. A műtétek közötti tíz perces szünetekben az orvosok és az ápolók tejet ittak, hogy bírják a munkát. A személyzet ekkortól gyakran a kórházban is aludt.
Pihenő. Családi tulajdon
1944 tavaszától egyre gyakoribb lett a légi riadó. Áprilisban Egerbe telepítették a Hajdúszoboszlói Hadikórházat a Debrecent ért bombázások miatt. Júliusban a kórházak személyzetét már készítették az esetleges kitelepítésre. 1944 kora őszén már napirenden volt a hadikórházak evakuálása. Az érseki várost ért első bombatámadáskor, október 28-án már menetkészen álltak a ládák, orvosi felszerelések, iratanyagok.
Ez a támadás felgyorsította az eseményeket: 1944. november 3-án este 9 órakor teljes személyzettel és felszereléssel kifutott az egri kórházvonat a vasútállomásról. A szerelvény hossza nagyjából 38-40 vagon lehetett, és a parancs értelmében a hadikórház teljes gyógyászati felszerelését tartalmazta, a röntgengépektől a sebészeti felszerelésig, mi több, még a betegek étkeztetéséhez szükséges konyhát is. A vagonokra a Vöröskereszt nemzetközi jelét festették. Mivel az ország már német megszállás alatt volt, így a hadikórház útját is a visszavonuló német csapatok katonai mozgása határozta meg: ahogy húzódott nyugatra a front, úgy araszolt vele együtt a kórházvonat is, előbb Dunántúlra, majd a Csallóközbe, innen pedig Németországba.
A kórházvonaton utazó civil személyzet, többek közt az önkéntes ápolónőknek állt egri lányok és asszonyok Essensig utaztak a sebesültekkel. Az amerikai csapatok által megszállt területről csak 1946 tavaszán és nyarán indulhattak haza. A legtöbben, 118-an végül egy hivatalos amerikai személyszállító vonattal 1946. október 1-jén érkeztek meg Egerbe.
Szuromi Rita
Fényképek forrása: Kissné Németh Irén gyűjteménye. Családi tulajdon
